Feldmár András:

Szeretet, vágy, akarat és szex

Elhangzott 2005. szeptember 27-én a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Hát én is nagyon köszönöm, hogy itt vagytok. Ez olyan, mint hogyha egy sárkánnyal néznék
szembe. Ijesztő, mondtam ma reggel, mikor fölébredtem. Úgy éreztem, hogy a kivégzésemre
jövök.

Egy pár szót akarok arról mondani, hogy ki vagyok és ki nem vagyok, és hogy miért vagyok
én itt és ti ott.

Mi az, amit én tudok? Tulajdonképpen, ha elgondolkozom önmagamban arról, hogy mit tudok
és mit nem tudok, akkor inkább azt tudom, hogy mennyi mindent nem tudok.

Talán csak azt mondhatom a magam mentségére, hogy valamit gyakoroltam hosszú évekig.
Harminchat éve hallgatok emberekre, akik nagyjából őszintén beszélgettek velem. Tehát, aki
pszichoterápiára jár, az igazán hülye lenne, nem is bolond, hanem hülye, hogyha sok pénzt
fizetne, sok időt töltene velem és nem lenne őszinte.

Én azért élvezem a munkámat, mert olyan beszélgetésekben vehetek részt, amik ritkák. Csak
olyan dologról érdemes beszélni a pszichoterapeutádnak, amiről más emberekkel nem
beszélsz. Tehát ha olyan dolgokról beszélnél a terapeutádnak, amiről beszélhetnél a
barátoddal vagy a barátnőddel, akkor minek jársz pszichoterápiára?

Egy ilyen nagyon kivételes helyzetbe kerültem, és nem is tudom, hogy miért, mert ezt nem
választottam, illetve belecsöppentem. Tehát tulajdonképpen csak a saját tapasztalataimról
beszélhetek, arról érdemes beszélnem, meg csak azt tudom, ami... hogy az igaz, vagy
nagyjából is, legalább én is, veletek szemben a legjobb, amit megtehetek, az az, hogy őszinte
legyek.

Csak azt, hogy ne projektáljatok rám mindenféle dolgot, ami nem vagyok, gondoltam,
elmesélem azt a történetet, amit egy Baum nevezetű ember írt, magyarul azt hiszem, úgy
fordították le, hogy Óz, a nagy varázsló. Na most, az Ózban – ha nem ismeritek – van egy
kislány, akit Dorkának hívnak, aki haza akar menni, de nem tudja, hogy hogy menjen haza,
van egy madárijesztő, aki azt hiszi, hogy buta és agyat keres, van egy bádog favágó, akinek
szív kellene, van egy gyáva oroszlán, aki a bátorságát keresi. És végül is megtalálják Óz, a
nagy varázslót a Smaragdvárosban, aki elküldi őket nagyon veszélyes utakra, és mindenféle
kalandjuk van, s aztán, amikor visszajönnek, akkor van egy nagyon érdekes fejezet, amit úgy
hívnak, hogy a félelmetes Óz leleplezése. Ami úgy történik, hogy Toto, a kiskutya lerántja a
leplet egy bizonyos helyről, ahol egy kis kopasz ember áll, és tulajdonképpen nem is egy nagy
varázsló. És azonnal bevallja, hogy szélhámos vagyok.

Én ezt nem vallom be, hogy szélhámos vagyok...

Később a Dorka azt mondja neki, hogy szerintem te egy nagyon rossz ember vagy. És az Óz
azt mondja, szó sincs róla aranyom, én igazán nagyon jó ember vagyok, csak rossz varázsló.
Ezt el kell ismernem, ez viszont igaz rólam is. Én azt hiszem, hogy elég jó ember vagyok, de
nagyon rossz varázsló vagyok, úgyhogy varázslatra ne is számítsatok se ma, se holnap.

A mai téma a szeretet, vágy, akarat és szex. Úgyhogy igyekezni fogok, hogy ehhez a témához
ragaszkodjam. Az is nehéz, hogy sokan közületek láttátok a filmemet meg olvastátok az egyik
könyvemet vagy a másikat, és már talán hallottatok is engem beszélni. Hogy ha én azt
akarom, hogy ne ismételjem magam, akkor azt hiszem, hogy némának kellene maradnom.

A terápiában is nagyon gyakran észrevettem, hogy például ha valaki terápiában van velem öt
évig, hat évig, nagyon gyakran pontosan ugyanazt mondjuk egymásnak, mint amit már
mondtunk. S még ha valamit ki kell mondani, vagy el kell mondani huszonötször, és a
huszonhatodikszor leesik a tantusz. Tehát én megtanultam, hogy hallani is kell, olvasni is kell
ugyanazt a dolgot számtalanszor, és mondani is kell ugyanazt a dolgot számtalanszor. És
különben ebben a témakörben, ami engem érdekel, itt nincs fejlődés. Az elmúlt kétezer-
háromezer évben a pszichoterápia nem fejlődött. Aki azt mondja, hogy igen, az hazudik.

Az emberi problémák mindig is ugyanazok voltak, most is ugyanazok. Tehát semmi nem
változik. Ami fontos, az fontos volt tegnap is, ma is fontos és holnap is fontos lehet. Tehát
tulajdonképpen nagyon kevés téma van, de azért mert nagyon egyszerűen lehet bizonyos
dolgokat megfogalmazni, az nem jelenti azt, hogy könnyű megérteni, sőt, hogy könnyű jól
élni. Mert hogy ha még meg is értek valamit, akkor se jelenti azt, hogy az értelme szerint
fogok cselekedni.

Talán elkezdem azzal, hogy a férfi és a nő között ritkán van valódi beszélgetés. Ezt már –
tizenöt éves korom óta nagyon szeretem olvasni Karinthyt – és ő ezt úgy fogalmazta, hogy
férfi és nő soha nem értheti meg egymást, mert mind a kettő mást akar, a férfi nőt, a nő férfit.
És kész. De én nem azért mondom, hogy a férfi és a nő között valódi vetélkedés nagyon ritkán
történik. Tulajdonképpen én így éltem meg, és nagyon gyakran hallottam, hogy nem én
vagyok az egyetlen, aki így élte meg.

Egy fiú, amikor serdül és először megéli a szexuális vágyát, hogyha őszinte lenne - és lehet,
hogy némelyikünk őszinte volt egyszer -, akkor az igazság az, hogy a szexuális vágy
egyáltalán nem személyes. Tehát mondjuk 14-15-16-17-18-19 és lehet még tovább korban
abszolút mindegy volt, hogy kivel játszhatnék szexuálisan. Bárkivel játszottam volna.

Van egy amerikai... Bruce-nak hívják, aki őszintén bevallotta, hogy neki teljesen mindegy,
hogy mibe dugja a faszát. Még hogy ha egy halott csirkébe, az is jobb, mint a semmi. És
akkor megértette, a feleség miért féltékeny rá.

Tehát el kell képzelni, hogy ha a még fiatal, serdülő fiúk ezt úgy megmondanák a serdülő
lányoknak, akkor még megérinteni sem tudnák. Mert a serdülő lányoknak az a fantáziájuk,
vagy ők úgy érzik, tulajdonképpen ők arra vágynak, hogy valami romantikus dolog történjék,
hogy valami nagyon személyes dolog történjék. Hogy csak őt szeresse a másik. Hogy valami
exkluzív legyen. Tulajdonképpen gyengédségre vágyik a serdülő lány, nem pedig vad szexre.

Na most, abban a pillanatban, amikor egy fiú rájön arra, hogy titokban kell tartania azt, hogy a
szexuális vágya az nem személyes, attól a pillanattól kezdve a hazugság az, ami a nők és a
férfiak között van. Tehát nem lehet beszélgetni, hogy ha az igazat nem lehet megmondani,
akkor nincs valódi beszélgetés.
Sajnos, később, férfiak is, nők is – ahogy én tapasztaltam – intimitásra vágynak. Mi az, hogy
intimitás, mi az, hogy intim? Szerintem olyan beszélgetés intim, hogy ha egy másikkal
beszélgetek, hogy olyan dolgokat mondjunk egymásnak, amit csak én tudok csak neki
mondani, és olyan dolgokat szeretnék akarni, amit csak ő tudna csak nekem mondani.

Gondolkozzatok el egy pillanatra, hogy az utóbbi, mondjuk az utolsó hétben, mondjuk egy
hétig hány ilyen beszélgetésben vettetek részt? Hogy valakivel úgy beszélgettetek, hogy csak
azt mondtátok, amit csak ti tudtok mondani csak másnak - és viszont.

Nem könnyű. És milyen formában jön egy ilyen beszélgetés?

Szerintem csak úgy lehet, hogy ha én azt mondom a másiknak, hogy amikor veled vagyok,
vagy amikor te ezt és ezt teszed, vagy amikor te így nézel rám, vagy amikor ez van veled,
akkor én ezen és ezen megyek keresztül. Miért mondanám ezt másnak? És ki más mondhatja,
hogy ha én a saját tapasztalataimról beszélek? Tehát ami intim, az az lesz, hogy én elmondom
neked, hogy a te társaságodban énnekem mi a tapasztalatom, mit érzek, min megyek át. Tehát,
hogy ha nincs őszinteség, és nincs spontán őszinteség két ember között, akkor nincs intimitás.

Az Allen Ginsberg, aki szerintem megváltoztatta az amerikai költészetnek a vonalát, az

amerikai költészetnek az irányát, ő arra jött rá – az ő-fajta költészetet spontán költészetnek
hívják – de ő ezt a spontán írást csak arra használta, hogy őszinte lehessen. Nagyon nehéz
őszintének lenni. Abban a pillanatban, ha nem vagyok spontán, és majdnem kimondok
valamit vagy leírok valamit, és javítani akarom, akkor már hazudok. Tehát, ha szépíteni
akarom azt, ami ki akar jönni a számból, akkor már lehet, hogy nem a magam igazát
mondom, hanem akkor már valaki... akkor már elképzelem, hogy mások mit akarnak hallani,
és akkor azt próbálom adni nekik, ami nekik tetszeni fog. Abban a pillanatban, amikor azt
akarom adni nektek, ami én azt hiszem, nektek tetszeni fog... akkor már tulajdonképpen egy
prostituált vagyok. Akkor már én egy igazi művész vagyok.

Ezt most a Ginsbergtől csentem el nektek. Ez volt az ő gondolkodása. És ő csak úgy tudott
megbízni magában, hogy ne hazudjon, hogy ne szépítse az igazat, úgy hogy elfogadható
legyen másoknak, hogy abszolút spontán írt, és soha nem javított ki semmit, amit írt.

Ehhez bátorság kell, és – erről már beszéltem, de szerintem érdemes megismételni – hogy
amikor én terápiában voltam, akkor emlékszem, hogy elmondtam a terapeutámnak, hogy attól
félek, hogy halálos ágyamon egy gyáva kukacnak fogom magam elítélni, és úgy fogok
meghalni, hogy nagyon fogom sajnálni, hogy nem tudtam bátor lenni. És akkor ő
megkérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mit is értek én a bátorságon. Akkoriban én azt
értettem, úgy gondolkodtam erről, hogy egy bátor ember az nem fél. S akkor majdnem leesett
a székéről, röhögött. Hogy ő már nagyon sokfelé járt a világban, de ő még olyan emberrel
nem találkozott, aki nem fél. Ő maga is rettenetesen félt, és nagyon gyakran fél még most is –
mondta. Na most zárójelben: én nagyon örültem neki, hogy ő őszinte volt, nagyon könnyű lett
volna neki úgy tennie, hogy ha ő félelem nélkül élne. De hogy ha ő hazudott volna nekem,
akkor én továbbra is úgy gondoltam volna, hogy lehetséges úgy élni, hogy az ember nem fél.
Ő tulajdonképpen avval segített nekem – ő nem akart nekem segíteni – de avval segített
nekem, hogy őszinte volt. Hogy nem volt egy hipokrita, tehát nem tett úgy, mintha ő nem
félne.

Tehát akkor mi a bátorság, hogy ha a félelemnélküliség nincs? S akkor azt mondta, hogy a
nagy baj az, amikor az ember fél félni. És elkezdünk elkerülni olyan helyzeteket, ahol el
tudjuk képzelni, hogy esetleg félni fogunk. Az nagyon beszűkíti az életünket. Például ha én
féltem volna félni, akkor nem lennék itt.

Tehát ő úgy határozta meg a bátorságot számomra, hogy az a bátorság, hogy az ember azt
csinálja, amit akar attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan
lesz, mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát
akkor most nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, esernyőt fogok
venni és akkor is meglátogatlak, ha esik az eső.

Tehát idejöttem annak ellenére, hogy féltem. Csak fölöltöztem rá. Hát most van félelem, de
azért jövök.

Tehát abban a pillanatban, amikor a félelem az ember döntéseibe, elhatározásaiba beleszól,

attól a pillanattól kezdve beszűkül az ember élete.

Tehát tulajdonképpen minden érzésről el lehet mondani, hogy tulajdonképpen tökmindegy,

hogy mit érez az ember. Azt csak észre kell venni, és akkor annak ellenére azt csinálja az
ember, amit akar.

Most már az akaratról beszélek.

A szeretet akarat nélkül semmi más, mint szentimentalitás. Az akarat szeretet nélkül, az
semmi más, mint kegyetlenség. Tehát valahogy a szeretetnek és az akaratnak együtt kell
járnia. Egy definíciója a szeretetnek az így hangzik: a szeretet hajlandóság az én
kiterjesztésére, saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. A szeretet
önfejlesztési folyamat akkor is, ha célja másvalaki fejlődése. Lehetetlen mások szeretete
önmagunk szeretete nélkül. Szeretetünk csak erőfeszítés révén válik kimutathatóvá. A szeretet
nem érzelem, hanem cselekvés. És szeretni nem lehet akarat nélkül, tehát akarat nélkül nem
lehet szeretni. A szeretet munka. Szabadon választott rabszolgaság – az a szeretet. És kinek
dolgozik az, aki szeret? Annak, akit szeret. És honnan lehet valóban megtudni, hogy én
szeretem-e a másikat? Hát meg kell kérdezni a másikat. A szeretetnek mondjuk a tesztje, az a
másik. Az sohasem én vagyok. Én mondatom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek,
szeretlek, de ha a másik azt mondja, hogy mióta én ismerlek, azóta nagyon nehéz lett az
életem... És mondhatom valakinek, hogy én nem szeretlek téged, de hogy ha a másik azt
mondja, hogy mióta ismerlek, azóta sokkal könnyebb az életem és sokkal jobban érzem
magam, mint bármikor máskor, akkor szeretem.

Szent Ágoston mondta – mások is mondták – de ő biztos, hogy nem lehet valakit szeretni, akit
nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Tehát a szeretet és az
ismeret az egy és ugyanaz. Na most én meg azért mondtam és mondom is, írom néha mások
megrökönyödésére, hogy az én anyám engem nem szeretett. Hát az azért, mert ő nem ismert.
Ő azt mondta, hogy jobban ismer engem, mint bárki más, mer tő az anyám. De ha engem
megkérdeztek, akkor azt mondom, hogy ő nem ismert engem. Tehát valami volt, amit ő
szeretetnek hívott. De azt, amit ő szeretetnek hívott, azt én másképp éltem meg. Tehát attól
függ, hogy kit kérdeznek meg.

A terapeutám szeretett. Mondhatjátok, hiszen képesek vagytok, hogy azért, mert tetszettem
neki. Az anyám akkor sem szeretett volna, ha pitizek neki.
Megint egy gyakori téma, hogy a szeretetnek és a vágynak semmi köze egymáshoz. Ezt
szerintem mondjuk az első osztályban, az első elemiben kellene tanítani. És hogy felnőtt
emberek jönnek hozzám terápiába, és nem tudják, és úgy élnek, hogy azt mondják, hogy
szeretet arra, ami vágy, és hogy abszolút nem tudják, mi a különbség a kettő között az engem
rökönyít meg.

És vágyon ebben a pillanatban nem csak a szexuális vágyat értem, hanem vágyon értem azt,
hogy valamit akarok, ami nincs, hogy valamit akarok a másiktól. Tehát akkor amikor, abban a
pillanatban, amikor beléptem az ajtón s az anyám azt mondta, hogy „Miért ilyen hosszú a
hajad? Miért nem vágod le a hajad?” Vagy „miért lóg a hajad a szemedbe?” Abban a
pillanatban ő a vágyát mutogatta nekem, ő megmondta, hogy ő mire vágyik, ő arra vágyik,
hogy a frizurámnak egy bizonyos struktúrája legyen. Ő azt hitte, hogy ez a szeretetnek a jele.
Ő vágy, ő arra vágyott, hogy más legyek, mint amilyen vagyok. Tehát, hogy ha azt szeretném,
hogy valaki hangosabb legyen, vagy csendesebb legyen, vagy kövérebb legyen, vagy
soványabb legyen, vagy magasabb legyen, vagy alacsonyabb legyen, vagy tisztább legyen,
vagy piszkosabb legyen, az mind vágy. Vágy, vágy, vágy, vágy. És az nem baj, lehet vágyni
mindenféle dologra, de az nem szeretet. Az egyik definíciója a szeretetnek, hogy a szeretet
semmire sem vágyik. A szeretet elfogadja a másikat úgy, ahogy a másik van. Nem csak, hogy
elfogadja, hanem örömöt lel benne, úgy, ahogy van.

A Jung, a Carl Jung azt mondta, a neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése. Még
egyszer elmondom: a neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése. A Feldmár meg azt
mondja, hogy a hisztéria az mindig egy valódi konfliktusnak az elfedése. Ha az életemben,
ebben a pillanatban van egy konfliktus és nem akarok szembenézni a konfliktussal, akkor a
legjobb úgy nem szembenézni vele, hogy hisztérikus leszek, hogy mindenféle érzelmeim
lesznek.

Sartre, Jean-Paul írta az emóciókról, írt az érzelmekről, és az egyik kép, amit ő festett, az az,
hogy ha egyedül vagyok egy szobában és egy oroszlán lép be, akkor az egy konfliktus, ugye?
De, hogyha meg akarom szüntetni az oroszlánt és nincs nálam pisztoly, vagy puska, vagy
kard, vagy mit tudom én, mi kéne hozzá, akkor a legjobb elájulnom. És abban a pillanatban,
amikor elájulok, akkor már nincs oroszlán. Na most nagyon sokan, azon férfiak és nők, akik
hisztérikusak vagyunk, pontosan ezt csináljuk: hogy ha nem akarjuk az oroszlánt, akkor
elájulunk. És el lehet ájulni sírásban, dühben, mindenféle emócióban, és akkor nem kell
foglalkozni a valódi problémával, a valódi konfliktussal. Úgy is lehet mondani, hogy amikor
az akaratunk valahogy semlegesítve van, hogy ha az akaratunk nem hatásos, tehát, hogy ha a
világot nem tudjuk megváltoztatni az akaratunkkal úgy, ahogy mi szeretnénk, akkor
megváltoztatjuk önmagunkat: valamit meg kell változtatni. Tehát, hogy ha én titeket nem
tudlak, akkor magamat. És ahogy magamat megváltoztatom, azok az emócióim, azok az
érzelmeim.

Kicsit a párkapcsolatokról is hadd beszéljek, mert az mondjuk egy bevezetés lenne a szexhez.
És szerintem ez mind egyben jár, ez a szeretet, vágy, akarat és szex. Tulajdonképpen miért
verik a férfiak a nőket és néha a nők a férfiakat. Hallom, ez még így történik Magyarországon.
Meg máshol is.

Szerintem azért – mondjuk én elmondom a férfi oldaláról, majd egy nő mondja el a nő

oldaláról – hogy ha én egy akarok lenni egy másikkal, hogy ha én egy akarok lenni egy nővel,
akkor legalábbis két út van erre. A leggyorsabb út az, hogy ha dominálok, hogy ha azt
mondom, hogy legyünk mi ketten egyek és legyen az az egy én. Mondjuk legyünk egy kutya,
én leszek a kutya és te leszel a farkam, és addig, amíg te úgy mozogsz, ahogy én mozgatlak,
addig minden rendben. Tulajdonképpen abban a pillanatban, születésünk után, abban a
pillanatban... Először is azt hallucináljuk mindannyian, és tényleg mindannyian azt
hallucináltuk, és ti hallucináltatok – LSD nélkül – hogy az anya, az anyátok, a mamátok az
„te” vagyok. És ez nagyon helyes, ez kell. Hogy ha egy gyerek túl korán ébred föl arra, hogy
az anyja nem ő, akkor nagy bajban van. Egész életére bajban lehet emiatt, hogy ha túl korán
ébred föl arra, hogy az anya az nem én vagyok, a mamám az nem én vagyok. Mert egy
normális helyzetben minden anya úgy működik, hogy a csecsemő rá sem jöjjön arra, hogy ő
különálló. Ami azt jelenti, hogy a mamának van egy intuíciója, hogy mi kell a csecsemőnek,
és tulajdonképpen akkor a csecsemő azt érzi – honnan tudom, hogy mi vagyok én és mi nem
vagyok? Amit én mozgatni tudok, mondjuk a kezem, az én vagyok. És először a csecsemő
mozgatni tudja a mamáját, pontosan ugyanúgy, mint a kezét. Egy jó mama, már akkor, amikor
a csecsemő hallucinálja a mellet, a mellbimbót, a tejet, mire a csecsemő kinyitja a szemét, a
mama már kinyitotta a blúzát és az emlő már ott van, és akkor a csecsemőnek csak be kell
venni a mellbimbót a szájába. Na most, hogy ha ez mondjuk hatszázszor megismétlődik, hogy
amit akarok, amit elképzelek, az megvalósul a világban, akkor valószínűleg egy olyan
emberré növök, aki bízik abban, hogy ami én eltervezek, amit én akarok, azt meg tudom
valósítani, mert hatszázszor megvalósítottam a mamámnak a mellét. Na most, nem
mindannyian vagyunk ilyen szerencsések. Tehát abban a pillanatban, amikor a mama
frusztrálni kezdi a csecsemőt, akkor a csecsemő rádöbben arra, hogy istenem, a mama és én
nem egyek vagyunk. Hát ez egy rettenetes kiábrándulás! És akkor sokan közülünk
felfedezzük, hogy nem is kell nekünk a mama, csak a hüvelykujjam kell. Mert ha a mamát
nem tudom kontrollálni, akkor a hüvelykujjamat tudom. Tehát, hogy ha az ő mellbimbóját
nem tudom bevenni a számba, a hüvelykujjamat igen. Na most ugyanígy, hogy ha mondjuk
egy szexuális partnert nem tudok mindig akkor találni, amikor éppen nekem kell, akkor
maszturbálni tudok. Tehát mondjuk férfiaknak – megint nem tudom, ez hogy van a nőknek –
a férfiaknak a faszuk, az pontosan ugyanolyan, mint a csecsemőnek a hüvelykujja. Na most
egy ilyen szexuális kapcsolatban, hogy ha én egy akarok lenni a másikkal, akkor nagyon
megijedek mindig, minden alkalommal, hogy ha a másik úgy viselkedik, mint hogy ha nem én
lennék. Akkor kell őt megverni... Mint ahogy a kezem elkezdene önmagától mindenfélét
csinálni, akkor megverném, akkor kontrollálni próbálnám. Hát, el kell magam szégyellni,
hogyha még kontrollálni se tudom a kezemet. Egy valódi férfi elszégyelli magát, hiszen nem
tudja kontrollálni a nőjét. Én is, ha tényleg nagyon önálló lesz a kezem, akkor levágom. Hát
inkább kéz nélkül vagyok, mint egy kéz, ami önállóan mozog.

A másik útja, ami sokkal nehezebb, hogy hogy lehet eggyé válni, úgy eggyé válni, hogy
mondjuk én és a másik találjunk egy „mi”-t. Mi. Én, te. Mi. És ez a „mi” legyen olyan nagy,
hogy én és te részt tudjunk venni ebben a nagy „mi”-ben. Én most nem arról beszélek, hogy
én foglak kontrollálni téged vagy te fogsz kontrollálni engem, hanem azt mondom, hogy
adjuk mind a ketten át magunkat valaminek, ami nagyobb, mint én vagyok és te vagy, és
remélhetőleg a „mi”, az fontosabb és nagyobb, mint én és te vagyok. Na, ez sem egy könnyű
történet. Tudjátok éppen, hogy pontosan miről beszélek? Hogy ha én vagyok itt egy, és a „mi”
az itt van, mert fölmutatok, mert tulajdonképpen egy sprituális, egy szellemi dolog a „mi”.
Mert én materiális vagyok, te is materiális vagy, de a „mi”, az immateriális, az
tulajdonképpen egy szellemi dolog, egy lelki dolog. Isteni dolog. Például én - olyan nincs,
hogy beadnám a derekam neked, azt se akarnám, hogy te beadd a derekad nekem. De az
nagyon édes, ha mind a ketten beadjuk a derekunkat a „mi”-nek. Az egész más. Ha mondjuk
én szellemileg vagy lelkileg süket vagyok, és nem hallom, hogy a „mi” mit akar, és mondjuk
te összeköttetésben vagy a „mi”-vel, és te leszel akkor a „mi”-nek a papja, vagy papnője. És
akkor te azt mondod: „Süket vagy? Nem hallod, hogy a „mi” mit akar? Én megmondom
neked, hogy a „mi” mit akar.” – Akkor nagy bajban lennék, mert miért hinném el neki, hogy ő
összeköttetésben van a „mi”-vel, és én nem? Tehát, hogy ha nem egyezünk meg abban, hogy
a „mi” mit akar, akkor nagy bajban vagyunk. Mert akkor vagy én, vagy ő - süket.

És hogy fogjuk megállapítani, hogy ki? Praktikusan - ez eléggé absztrakt dolog – ez úgy
történik -, és nagyon ritkán gondolkozunk ilyenekről szerintem – hogy nagyon sokan azt
hiszik, hogy a szexuális vágy az a személyben van. Tehát mondjuk, hogy nekem lehet
szexuális vágyam. És mondják is hogy az én – nem tudom, mi ez magyarul: driving.
Késztetés - valami olyasmi. Hogy benned van valami, hogy az én szexualitásom erősebb vagy
magasabb, mint a páromé. Hogy nekem jobban kell a szex, mint a páromnak. Mintha ahhoz
születnénk, hogy hmm, nekem ekkora van, neki meg ekkora. És akkor, de még ha ez így is
lenne, akkor is nem lenne jó, ha nekem ekkora van, akkor keresek valakit, akinek is ekkora
van?

De szerintem nem így van. Szerintem nekem nincs szexuális vágyam. A szexuális vágy
mindig két ember között van. Nem bennem, nem a másikban. A valódi szexualitás, az két
ember között van.

Tehát abban a pillanatban, amikor azt mondom, hogy én nagyon szeretnék veled szexelni, és
te azt mondod: „Hülye vagy? Hát pont most? Én nem érzek semmit.” – Akkor az egyik fél
süket. Vagy én vagyok süket, és érzek valamit, és én rosszul éreztem, hogy van köztünk
valami, vagy van köztük valami és a másik süket, és nem akarja érezni, ami valóban köztük
van. De olyan nincs, hogy valami tényleg köztük van, és egyikük sem süket és akkor nem
tudnák, hogy ez köztük van. Akkor ez olyan, mint a filmeken néha a tengerparton egy férfi és
egy nő egymást megközelíti, és akkor így lassan együtt mennek, és akkor így egymás karjaiba
ugranak – így történik a valódi szex! Ami nem így történik, ami úgy történik, hogy az egyik
itt van és főz, a másik meg jön... az nem szex! Az valami más! És megmondom, hogy mi az a
más! Az a más az egy szorongás. Az egy szorongás. Az egy félelem, amit szexualizálunk. Az
tulajdonképpen egy rettenetes szorongás. Az egyedüllét, az elvágottság vagy levágottság,
elkülönülésnek a szorongása. Tehát általában – és ezt nem csak a férfiak, inkább férfiak, de
nők is érzik – hogy ha nagyon egyedül érzem magam, akkor valami olyasmi történik, amit
úgy interpretálok, hogy nekem szex kell. Na most evvel rárontani egy másikra... A másik nem
tudja, hogy miről van szó.

Még egy ilyen szcenárió van – hogy megértsétek, miről beszélek – nagyon gyakran
megtörténik Kanadában, valószínűleg itt is, hogy addig a pillanatig, amíg nincs gyerek, tehát
addig, amíg egy férfi és egy nő együtt vannak gyerek nélkül, addig a nő úgy általában eltűri a
férfiaknak ezt a szexuális vágyát, ami bennük nem mozgat meg sokat. Dehát... jó. Viszont ha
így van, és egy gyerek születik, akkor sokkal nehezebb a nőnek tovább csinálni, mert rájön
arra, hogy amit a csecsemő akar tőle, pontosan ugyanazt akarja a férje. És akkor rájön, hogy a
csecsemőnek jár. De egy felnőtt férfinek nem. És akkor nem tudja a férfi, hogy mi történik, és
gyakran a férfi nagyon dühös lesz a gyerekére. Hogy ha gyerek mondjuk egy fiúgyerek, innen
keletkezik az ún. Ödipusz-komplex. Ezt nem a gyerek találja ki, ezt az apa csinálja. Féltékeny
lett arra, amit a felesége a fiának ad és nem neki.

Még egy kicsit beszélek az akaratról. Szent Ágoston azt is írta, hogy az kérdezte, imádkozott
Istennek, és kérdezte, miért nem teszem azt, amit akarok, és miért teszem azt, amit nem
akarok. Ha elgondolkoztok ezen, ez egy nagyon érdekes kérdés és valószínűleg nem ő volt az
egyetlen, aki ezen nagyon elgondolkozott. Ő őszinte volt, leírta a bevallásaiba [Vallomásaiban
– a szerk.].
Szóval miért nem teszem azt, amit akarok, és miért továbbra is teszem azt, amit már nem
akarok. Ő erre nem válaszolt, és azt hiszem az Isten sem válaszolt neki.

De én tudok választ adni. [hangos röhögés]

Egy kicsit a függőségekről beszélek tulajdonképpen. Már ő is, a Szent Ágoston is a

függőségről beszélt. Egész biztos, hogy arról beszélt, hogy nem akarta, hogy fölálljon a fasza,
hogy nem akarta, hogy maszturbáljon és mégis maszturbált. Pedig Istennek a papja volt.

Amikor Angliában dolgoztam, Londonban dolgoztam, és mint hipnotista hirdettem magam,

mert pénzre volt szükségem [röhögés], akkor nagyon érdekes emberek jöttek hozzám
látogatóba. Olyanok, akik terápiába soha nem jöttek volna. Úgyhogy így egy más rétegét az
emberiségnek megismertem. Például egy pap jött hozzám, aki azt mondta, azért jött hozzám
Londonba, mert egy kanadai pap és nem akarta, hogy Kanadában valaki is tudja, hogy neki mi
baja van. Én mondtam, hogy kanadai vagyok. [hangos röhögés] És az ő problémája az volt,
hogy minden rendben volt, és misézett, és fölmutatta, amit föl kell mutatni... és minden
rendben volt, már több éve pap, nem bánta meg egyáltalán... de néha, hogy ha elmegy egy
újságárus előtt – és főleg Londonban ez van – és meglát egy ilyen meztelen nőt egy
képeslapnak a fedelén, akkor azonnal föláll a fasza és egy hétig áll! [hangos röhögés] És
kérte, hogy segítsek [hangos röhögés]... Én teljesen komolyan vettem, mondtam, hogy hát ez
rettenetes lehet. Hogy itt van az Istennek az embere, aki tulajdonképpen akkor, amikor pappá
avatták – a pappá avatás, az az, hogy az ember feláldozza a szexualitását, elhatározza
akarattal, hogy nem fog élni szexuális életet, és szublimálni fogja azt az energiát, ami
másoknak szexuálisan történik, és valamivel magasabb színvonalra kell emelni. Na most a
másik panasza az volt, hogy amikor misét kellett mondania, akkor nem találta meg a szavakat.
Nem tudott ékesen beszélni, nem volt ékesszóló. Én nagyon fiatal voltam, nagyon zöld
voltam, nagyon jól tudtam odafigyelni, de halvány gőzöm sem volt, hogy evvel mit csináljak.
Francis Huxley volt az egyik tanárom Londonban, ő az Aldousnak volt az unokaöccse,
Juliannak volt a fia. Ő egy antropológus, aki azt kutatta, hogy más kultúrákban hogyan, mit
csinálnak pszichoterápia helyett. Szóval ilyen antropológiai tanulmányt végeztem vele és
mondtam a papnak, hogy jöjjön vissza holnapután s addig megbeszéltem ezt a Francis
Huxleyval, hogy mit csináljak. Hát ő azt mondta, hogy ez a két szimptóma, az erekció, ami
egy hétig maradt és ékesen szólt az egy szimptóma tulajdonképpen, mert ha valóban
szublimálni tudná a szexualitását, akkor ékesszóló lenne. Tehát ő azt mondta, hogy
hipnotizáljam meg, és mély hipnózisban segítsek neki elképzelni, hogy a fasza, az egy fa. Egy
lombos fa. Élő fa. És ezt meg is tettem vele többek között, amikor visszajött. Kiástuk a fát,
gyökerestől és a szájába ástunk egy... a nyelve helyett beástuk a fát, hogy nőjön a szájába, ne
a combjai között. Tehát azt az esküt, amit ő megtett, amikor őt pappá avatták, ezt
szimbolizáltuk. Hogy azt az energiát, azt a szexuális energiát, ami a combjai között él, az
menjen föl, hogy az Isten szavát tudja ékesen közvetíteni. Amikor kijött a hipnózisból,
nagyon meg volt lepve, és gondoltam, hogy majd megvárjuk, hogy mi lesz. Körülbelül három
hónap múlva kaptam tőle egy kis levelet, amiben leírta, hogy ő nagyon örül, hogy többé ilyen
nem történt meg, a fasza nem áll föl és sokkal jobban prédikál.

Most körülbelül beszéltem egy órát, úgy nagyjából tudjátok, hogy mi a témakör. Minden
kérdést meg fogok hallgatni, és ha tudok, akkor válaszolok rá, vagy hogy, ha akarok, ha nem,
akkor nem. De ti bármit kérdezhettek tőlem, az biztos.
Kérdező: Azt szeretném kérdezni, hogy ez a serdülő kori szexuális vágy, amit említett, az ön
szerint akkor a... az a szexualizált szorongás a felnőttéválástól vagy pedig mikor lesz képes ez
az egyed ilyen igazi szexualitásra, amit ön említett. Tehát ezt a folyamatot...

Hát a kérdés az, hogy abban a pillanatban, amikor valaki nem úgy érzi magát, hogy el van
vágva a világtól, ha valaki nem úgy érzi magát, hogy egyedül van, akkor a szexualitás nem
változik, akkor nem lesz idegcsillapító. Tulajdonképpen mint egy orvosságot használjuk
leginkább. Lehet ilyen szorongásellenes orvosságot kapni a pszichiátertől vagy lehet sokat
szexelni. Lehet mind a kettőt. De a nagy kérdés, ez nem is a felnövésről szól, hanem ez arról
szól, hogy mit kell tennünk, hogy ne érezzük magunkat egyedül.

Na most, mi az, ami egyedüllétre ítél minket? Szerintem az egyik legnagyobb dolog, az a
titok. Erről is már sokat beszéltem, körülbelül akkor, amikor egy vérfertőzés történik egy
családban, mondjuk az apa hozzáér a lányához szexuálisan. A probléma tulajdonképpen nem
az érintés. A probléma az, hogy erről nem lehet beszélni. A probléma az, hogy ebből egy titok
lesz. És abban a pillanatban, amikor egy kislánynak egy titka van és senkinek nem beszélhet
róla, akkor tulajdonképpen árva lesz. Mert se apja, se anyja nincs. Attól fogva nem lehet
igazat mondani, minden, amiről szó van, az egy hazugság. Minden, amiről szó van, az csak
ahelyett van, hogy az ember arról beszéljen, amiről valóban beszélni kéne. Tehát a titok, az
nagyon izolálja az embert.

Ez megint nagyon érdekes, hogy amikor párterápián dolgozom, amikor párokkal dolgozom,
akkor nagyon gyakran a férfi azt mondja, hogy ő nagyon szívesen beszélgetne intimen a
feleségével a szex után. A feleség általában azt mondja, hogy ő nagyon szívesen lefeküdne a
férjével egy jó beszélgetés után.

Nem tudom, evvel hogy kell megküzdeni. Azért beszélek erről, mert hogyha én tudok
beszélni róla, akkor valószínű, amikor hazamentek ti is tudtok erről beszélni. És úgy kezdődik
az egész, hogy erről beszélgetni kell. Mert hogyha erről sem lehet beszélgetni, akkor ... az
ember csinál valamit, amit nem akar. És az élet nagyon rövid, és nemsokára mindannyian
meghalunk, és nincs egy perc sem, amit beszélgessünk. Úgyhogy, ha erről beszélni kell, akkor
most beszéljünk róla, és beszéljetek azokkal, akikkel kell.

Volt egy nagyon jó film, nekem nagyon tetszett. Egy angol nő írta, rendezte, játszott benne.
Azt hiszem, hogy úgy hívták, The tango lesson, A tangó lecke. Amiben ő elmegy
Argentínába, hogy megtanuljon tangót táncolni. És egy ilyen nagyon macsó férfivel áll össze,
aki gyönyörűen tud táncolni, de azt mondja neki – teljesen őszintén és nyíltan –, hogy azt kell
neki megtanulnia – a nőnek –, hogy úgy kell vele táncolni, mint hogyha ő nem is létezne.
Tehát a férfi úgy akar táncolni a nővel, mintha egyedül táncolna. Tehát a nőnek meg kellett
tanulni úgy követni a férfit, hogy ne legyen az útjába. Ez volt a cél. S a nő megtanulta és
gyönyörűen tudtak táncolni.

S akkor itt a... az a befektetés vagy az a beszélgetés, amit el lehet kerülni, de jó, hogy ha az
ember nem kerüli el. Amikor már ez jól ment, akkor azt mondta a nő a férfinek: „Na jó, hát ez
érdekes és most már tudjuk is csinálni, de miért nem nézzük meg, hogy mi lenne a mi
táncunk? Nem a te táncod, a mi táncunk!” És akkor persze a férfi – mint általában a férfiak
így gondolnák, hogyha egy nő ilyesmit mondana – az mondja, hogy „Na hát akkor te akarsz
vezetni és azt akarod, hogy én legyek láthatatlan.” – ami persze hülyeség, mert az nem más,
hanem ugyanaz. Amit a nő akar, az az, hogy mi van akkor, ha a férfi úgy táncol, ahogy akar,
de a nő úgy táncol, ahogy akar és abból milyen tánc lenne? Lenne-e egy új tánc, ami eddig
nem volt, ami az ő táncuk lenne?

Hát először a férfi nagyon nem akar ebbe belemenni, aztán belemegy, és nagyon érdekes, ha
megnézitek a filmet, hogy milyen más az a tánc, ami ebből kiderül. Lehet egy egész életet élni
úgy, hogy csak az egyik táncol és a másik eltűri. És lehet azért küzdeni, hogy meglássuk,
hogy mi a mi táncunk.

Kérdező: ... én már idősebb vagyok, mint a társaság zöme. Hogy mondjuk én azt nem értem,
azt a gondolatmenetet, amit fölírtam, hogy szorongás, félelem... az abból jön ki
tulajdonképpen egy szexuális vágy. Akkor megkérdezem, hogy Ön szerint mondjuk egy
harmincéves házasságban akkor nincsen szorongás és nincsen félelem, hogyha nincs... akkor
minden szex. Tehát akkor tulajdonképpen az a jó házasság, ahol nincsen szex. [nevetés] A
másik kérdésem, mivel édesanya vagyok... ezzel az édesanyja és a saját kapcsolatával, ami
mondjuk engem rosszul érintett... és amit így mondott a vággyal kapcsolatban, hogy a vágy az
nem szeretet. Én megkülönböztetném azt a vágyat és azt a szeretetet, ami egy édesanya és a
gyereke között van, és egy két pár között. Nyilvánvalóan a páromban ne legyen olyan
vágyam, hogy te legyél fekete, szőke, fogyjál le, nem tudom még milyen legyél... Ekkorád
legyen vagy ekkorád... ugye ez lehet vágyam a párommal kapcsolatban... de ha én a
gyerekemnek azt mondom, hogy a hajadat vágd le...! Nem azért mondom neki, merthogy én
őt nem szeretem, és akkor foglak szeretni, ha rövid a hajad, hanem a egy szülői szeretet az
egy egész másfajta szeretet, abba bele kell venni azt, hogy igen is, fiam, neked én jót akarok!
Lehet, hogy nekem sok van... [hosszú, hatalmas röhögés, moraj]

Megpróbálok az első kérdésre felelni. Az, hogy valaki egy kapcsolatban, házasságban él
harminc évet, nem biztos az, hogy nincs szorongás, és hogy nincs egyedüllét. Én azt
mondtam, hogy az a szex, ami szorongásból indul, vagy félelemből indul, az nem valódi szex.
Én nem mondtam azt, hogy - az a szex, ami elkezdődik, kicsírázik, megindul a férj és a
feleség között, az nagyon jó szex, kétféle szex van – az szerintem az igazi szex. Tehát ha
harmincéves házasság után minden szexuális perc a kettőtök közül indul, akkor minden
rendben van, akkor annyi szex lehet egy házasságban, amennyi. Háromszor naponta – nem
érdekes. De kívülről nem lehet tudni. Kívülről nem lehet tudni, csak belülről lehet tudni. Nem
vagyunk átlátszóak, sajnos. Mindannyian láthatatlan emberek vagyunk. Már ez önmaga is
ijesztő. Hogy soha a büdös életben senki nem fogja tudni, hogy mit érzel. Soha senki nem
fogja tudni, hogy mi az élményed. És te sem fogod soha tudni a másik élményét. A
legegyszerűbb dolgokat nem tudjuk. Hogyha én hozzád érek, soha nem fogom tudni, hogy az
neked milyen élmény. Majd erről még beszélek kicsit, más szögben. Tehát nem lehet kívülről
tudni, hogyha egy pár háromszor naponta fekszik le egymással, akkor lehet, hogy
kényszerből, lehet, hogy szeretetből és szerelemből - lehet, hogy a szex kettőjük közül indul,
lehet, hogy az egyiknek nagyon kell a fájdalomcsillapító. Nem lehet tudni. Szóval ez a
feleletem az első kérdésre. A második pont egy nagyon fontos kérdés. Én biztos vagyok
benne, hogy az anyám jóindulatú volt. Én nem mondom, hogy ő rosszindulatú volt. Én csak
azt mondom, hogy ő nem szeretett engem. Mint ahogy a te szavaidból is lehet hallani, az egy
olyan elfogadott dolog, hogy az anya vagy valaki tudja, hogy milyennek kell lennie a
gyerekének. Na most ez nem csak az anyáknak a hibája – én nem hibáztatom az anyákat. Ez a
rendszerek, a társadalomunknak... hogy a társadalomnak szüksége van bizonyos sablonos
dolgokra. Tehát van olyan... lehetünk úgy, ami elfogadható és lehetünk úgy, ahogy nem
vagyunk elfogadhatóak. Én tudom, hogy amikor az anyám azt mondta, hogy ilyen legyen a
hajad, nem olyan, akkor ő azért mondta nekem, mert ő nem akarta azt, hogy mások
szégyenítsenek meg engem, vagy hogy mások azt higyjék, hogy én rossz vagyok, vagy
csúnya vagyok, vagy piszkos vagyok, vagy trehány vagyok. Persze van benne egy kicsi az is,
hogy mondjuk én voltam egy dolog az ő kalapjában, és ha én nem olyan vagyok, amilyennek
kell lennie, akkor az rá reflektál. Tehát egy kicsit olyan – ő szabónő volt – úgyhogy egy kicsit
úgy bánt velem, mint a saját ruháival. Tehát csak olyan ruhába öltözött, amiben ő meg akarta
magát mutatni a világnak, és csak úgy akart velem lenni, ahogy engem meg akart mutatni a
világnak. Tehát volt benne sok minden. Ha az anyám egyáltalán nem szeretett volna, akkor
már egész biztos, már meghaltam volna, vagy bolondokházában lennék. Tehát, persze, hogy
szeretett. De szerethetett volna még jobban. Rájöhetett volna, hogy bizonyos... ő például
teljesen egyértően azt gondolta, hogy ha ő aggódik értem, akkor szeret. Ha nem aggódik
értem, akkor nem szeret. Tehát teljesen egyenlítette az aggódást a szeretettel. Észre sem vette,
hogy az aggódásnak van egy meta-üzenete. Ami az, hogy amikor én ... vagyok, és az anyám
aggódik értem, akkor azt mondom, hogy hát biztosan van valami, amiért aggódik, és akkor
megijeszt az, hogy ő aggódik értem. Én mondtam neki később, hogy én nem aggódom
őmiatta. És akkor azt mondta - hát persze, mert nem szeretsz! Szóval, van valami, amikor,
mondjuk ha én próbálom az én lányomat, vagy fiamat szeretni, akkor én nagyon próbálok
odafigyelni, hogy ők mit könyvelnének el mint szeretetet. És azt próbálom nekik adni még
akkor is, ha nem egészen értem, hogy ez miért van. Bízom abban, hogy ők tudnak valamit a
jövőről, amit én nem tudok. Hogyha úgy elképzelitek, hogy a generációk egymást követik,
akkor ez minden generációban meg kell, hogy történjen, hogy a kihaló generáció aggódik a
jövőbe menő generációért, mert nem értik, hogy mi jön a jövőben. Tehát, ha én bízom abban,
hogy a fiam és a lányom jobban ismerik a jövőt, mint én! Én jobban ismerem a múltat, mint
ők! De a múlt nem jósolja meg a jövőt, legalábbis remélem, hogy nem. Ez még a terápiában is
nagyon fontos. Hogy nagyon gyakran azért szenved az illető, aki hozzám jön, mert nem tudja
elrendezni azt, ami történt vele. És azt hiszi, hogy ami történt vele, az meghatározza a jövőjét.
És nem tud rájönni, hogy bármi történt vele a múltban, annak semmi köze nincs hozzá, hogy
mit csinálok a jövőben. Semmi. Tehát még akkor is, amikor én nem értem, hogy a gyerekeim
mit csinálnak, akkor is bízom abban, hogy ők tudnak valamit, amit én nem. Mint ahogy én
tudom, hogy én tudtam valamit, amit a szüleim nem tudtak. Én élek most, ők nem élnek.
Nekem kellett felkészülnöm arra, ami most van. Nem nekik. Tehát van egy mély bizalom,
amit egy gyerek akar a szülőtől, ami a szeretetnek része. Sajnos, ebben én nem részesültem. S
én ezt azért mondom, mert ezt nehéz kimondani. De hogy ha erről gondolkozni tudtok, akkor
esetleg ebben valami meg tud változni. Mert nem olyan nehéz ezt megváltoztatni!

Kérdező: Elképzelhetetlennek tartod-e azt, hogy serdülőkorban a kislányoknak a szexuális

vágyai ugyanolyan pár nélküliek-e, mint a fiúknak? Annyi csak a különbség, hogy mire ők
eljutnak ebbe a korba, mire megtanulják a környezetüket, elhiszik a felnőtteknek, hogy ők
akkor lesznek jók, akkor viselkednek helyesen, ha eljátsszák ezt a szerepet?

El tudom képzelni.

Kérdező: Az előbb említetted, hogy a terápiában sokszor huszonhatszor mondasz el egy

bizonyos dolgot, amiben úgy érzed, hogy változtatni kell, és a huszonhetedikre esik le a
tantusz. Ez egy párkapcsolatban úgy működik, vagy...[röhögés, taps]

Fejezd be a kérdést!

Kérdező: Úgy érzem, hogy egy párkapcsolatban ez nem tud működni sajnos, mert pontosan az
van, amikor később nagyon... szerintem... nagyon jól megmagyarázták, hogy... tehát onnantól
kezdve... vagyunk változtatni, akit szeretünk, és a tizenötödiknél már nem a tantusz esik le,
hanem a kapu záródik be.

Az egyik dolog, ami eszembe jut a kérdésről, az hogy engem fizetnek. A párkapcsolatban
téged nem fizetnek. De lehet, hogy fizetnek... [nevetés] Van egy biológiai törvény. Ez nem
pszichológia, hanem biológia. A stresszről. Ami úgy megy, hogy vagy harcolni kell, vagy
menekülni kell vagy keresni kell valakit, aki meg tud védeni, vagy beteggé teszed magad.
Más lehetőség nincs. Na most még van egy szó, ami fontos itt, hogy: hatásosan. Tehát vagy
harcolsz hatásosan, vagy menekülsz hatásosan – vagy találsz menedéket vagy védelmet
hatásosan, különben egészen biztos, hogy beteg leszel. Na most, ha valamit egy
párkapcsolatban százszor kell elmondani, akkor nem vagy hatásos. Tehát, hogyha az ember
harcol ugyanazért minden héten kétszer, akkor az ember beteg lesz. Akkor lehet, hogy jobb,
ha az ember menekül. De lehet, hogy nem kell elmenekülni mondjuk Kanadába, lehet, hogy el
kell menekülni meditációba, vagy valahová máshova, vagy egy baráthoz vagy egy szeretőhöz,
akkor menekülni kell, vagy védelmet kell keresni. De akár gyerekkel, akár párral, ha ugyanazt
mondja az ember százszor, akkor nagy bajban van.

Kérdező: Az akarathoz tartozik egyébként, a birtoklási vágyról nem beszéltél. Nagyon

kíváncsi vagyok, hogy egy párkapcsolatban ugyanígy a birtoklási vágy, tehát az a mi... hogy
csak a miénk legyen az a dolog, az hogyan működik, és annak hol vannak a nagyon-nagyon
vékony határmezsgyéi, amit át lehet lépni valamit, vagy amit nem lehet átlépni. Hogy eddig a
miénk a másik, vagy...

A rövid felelet az, hogy nagyon jó rájönni arra, hogy mi soha semmit nem birtokolunk, hogy a
birtoklás az csak egy illúzió amúgy is. Tulajdonképpen mi az, ami a tiéd? Ha mondjuk egy
párkapcsolatunk lenne, akkor az biztos, hogy én nem engedném meg, hogy úgy gondolkozz
róla, mintha én a tiéd lennék, és azt sem akarnám, hogy én úgy gondolkozzam róla, hogy te az
enyém vagy. Az egészen más, hogy ha ketten... Ez egy olyan dolog, hogyha valaki például
egy szonettet szeretne írni, akkor a szonett-forma az nem nehéz. Például mikor az A.G. Lang
elkezdett szonetteket írni, kb. harminc szonett jött. Hallotta a ritmusát. Mintha valaki diktált
volna neki, csak leült és kellett írni. És egyik szonett jött ki a másik szonett után. Na most, ha
valakivel úgy vagyunk megihletve, hogy egy bizonyos formában éljük, az olyan, hogy egy
férfi és egy nő, vagy két férfi vagy két nő el tudja határozni, hogy bizonyos formában akar
élni, hogy ez olyan exkluzív, hű kapcsolat. Hát akkor az az. De nem lehet... valami más
történik akkor, hogyha megállapodunk abban, hogy egy ilyen formában fogunk verselni, de
tulajdonképpen nem csináljuk azt, mert mondjuk egy szabad verset írunk. De ha egy szabad
verset írunk, akkor állapodjunk meg, hogy egy szabad verset írjunk.

Nem tudom, hogy még mit értesz birtokláson. Amit én, azt mondtam, hogy legyünk a ketten
egyek és legyek az az egy én. Az tulajdonképpen a birtoklás. Hogy ha az enyém vagy, akkor
azt csinálok veled, amit akarok.

Amikor a fiam pici volt, négy éves korában, észrevettem, hogy ollóval lukakat vág a
zoknijaiba. És amikor azt mondtam neki, hogy „Hát mi van? Ez mi?” Hogy miért csinálja ezt?
Akkor a derekára tette a kezét, és azt mondta: „Kié ez a zokni?” És akkor egy kicsit
gondolkoztam róla, és úgy félig azt akartam mondani, hogy az enyém, csak kölcsönadtam. De
meg kellett engednem neki, hogy ez az övé. Valahogy ő ezt mélyen tudta is – ezt soha nem
tanítottam meg neki –, hogyha az övé, akkor azt csinál vele, amit akar. És ugyanezt csinálta a
játékaival. Adtam neki egy játékot, másnap kérdeztem, hol van. Azt mondta, odaadta az egyik
barátjának. És amikor látta, hogy el vagyok képedve, akkor azt mondta, hogy „Nem neked
adtad?” Hogyha az enyém, akkor odaadhatom másnak. Tehát ez a birtoklásnak a lényege. Így
ember embert nem birtokolhat. Olyan nincs. A szeretet különben, a szeretetnek az egyik
megfogalmazása az, hogy akkor szeretem a másikat, hogyha annyira tisztelem a másikat,
hogy ha rájövök arra, hogy a másik olyan más, annyira más, mint én, hogy el sem tudom
képzelni azokat a dimenziókat, ahol ő más, akkor is tisztelem és akkor sem akarom, hogy más
legyen, mint amilyen.

Kérdező: [...] párkapcsolat része [...] nem tudják megtartani egymáshoz a tiszteletet, nem
tudják elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Hogyan lehet elfogadni?

Hogy hogyan lehet elfogadni egy párkapcsolatot? [röhögés] Hogy lehet elfogadni egy
másikat? Én nem azt mondom, hogy el kell fogadni a másikat. Az embernek észre kell vennie,
hogy el tudja-e fogadni a másikat. Például ha most valakinek udvarolnék, akkor odafigyelnék,
a saját élményeimre figyelnék. Arra figyelnék, hogy valóban örülni tudok-e a másiknak úgy,
ahogy van. Hogyha abban a pillanatban, úgy gondolkozom, hogy ez a nő igazán jó lenne, ha
egy kicsit ez meg az meg az... akkor már tudom, hogy nem kell mindenkit szeretni. Én nem
vagyok Krisztus. De észre kell vennem, hogy kit szeretek, és kit nem szeretek. Tehát nem kell
szégyellnem magam, ha nem szeretek valakit! Észre kell venni!

Kérdező: A következő kérdésem van: A tinédzser korom már régen elmúlt, tehát ötvenkilenc
éves vagyok, és hogyismondjam...

Az nem jelent semmit! [nevetés]

Kérdező: Pontosan! A kérdésem pont e körül forog. Tehát én – fejemben legalábbis -, semmit
nem változott az általános érdeklődés a világgal szemben és ebben is a nőkkel szemben
általában. Ugyanakkor egy óvatos megközelítés volt egy hölgy részéről, hogy mintha minket
is csak nevelnének arra, hogy csak egy férfira irányulhat a mi nagy szeretetünk. És az
alapvető hazugság itt kezdődik, amikor az ember ezt nem meri bevallani, például annak, akit
úgy egy kicsit jobban megkedvel, tehát gyakorlatilag hogyan van ez? Tudomásom szerint
Jung életének hosszú szakaszában nemcsak egy feleséggel élt együtt, hanem még akiket
jobban megszeretett, azok is odaköltöztek. Csak ennyi.

Hát ez a kérdés arra emlékeztet, hogy kicsit többet kell beszélni a vágyról. A T. H. Lawrence,
aki nemcsak író volt, egyik kedvenc íróm, hanem pszichoanalitikus is. Néha abból kereste a
pénzét, hogy mint terapeuta működött. És írt két könyvet is a pszichoanalízisről, és mint egy
valódi jó, szíves író, gyönyörűen írt a pszichoanalízisről. Sokkal szebben írt, mint Freud vagy
bárki más. Na most, ő azt írta, hogy a legfontosabb a terápiában azon gondolkozni, hogy mi
az embernek az igazi vágya. Mert mi csecsemők mindannyian minden szégyen nélkül teljesen
spontán és őszintén bevallottuk a vágyainkat. Ha a vágyaink nem voltak teljesítve, akkor
sírtunk, ordítottunk, toporzékoltunk. Tehát mindannyian egyszer, amikor egy pár percre is
tudtuk, hogy mire vágyunk és hogy mi a mi vágyunk és mi a másiknak a vágya. Attól a
pillanattól kezdve, lehet úgy is mondani, hogy a szüleink és a társadalom meg akar minket
szelídíteni. Az olyan, mintha azok a vágyak, amikkel születünk, azok vad, állati vágyak és a
szüleink háziasítani akarnak. Mint a farkasokból a kutyát. A Lawrence azt mondta, hogy a
vágyaink pontosan ugyanarról a helyről származnak, ahonnan az életünk. Tehát ő nagyon
tisztán látta, hogy én nem élem önmagam, én túl hülye vagyok, ahhoz hogy önmagamat éljem
– nem tudom, hogy hogy verjem a szívemet, nem tudom, hogy hogy működtessem a májamat.
Valami él engem. Nem én az intelligenciámmal tettem össze magam az anyám méhében.
Valami formált engem. Tehát valami él engem. Azt mondta, hogy a vágyam az pontosan
onnan jön, ahonnan az, ami engem él. Tehát a saját vágyaim szentsége. Ez nagyon fontos,
hogy rájöjjek arra, mik az én vágyaim. Nemcsak, hogy melyik vágyam egyezik meg azzal,
amit mások vágynak, hogy én azt vágyjam. Egy egész életet el lehet úgy élni, hogy másoknak
a vágyait teljesítsem. Tehát elfelejthetem az összes vágyaimat, csak egyetlen egy vágyam
lesz, az, hogy a ti vágyaitokat teljesítsem. Teljesen láthatatlanná fogok válni. Abban a
pillanatban, amikor elmondom, hogy mi a vágyam – még az is, hogy most éhes vagyok, vagy
most pisilni kell –, akkor azonnal valaki azt mondhatja nekem, hogy szégyeld magad. És a
szégyen a léleknek olyan fájdalom, mintha tüzes, vörös vassal égetnék a bőrömet. Tehát
valakit megszégyeníteni, az olyan, mintha lehetne érezni az égő bőr szagát. Ez egy ilyen –
sajnos –, kétféle tanulási rendszer van bennünk. Az egyik megtanulni, hogy kell vigyázni
magunkra fájdalomokozó stimulusoktól, pl. tűzbe ne tegyem a kezem csak egyszer. Tehát ez a
fajta tanulás – egyetlen egy történés elég ahhoz, hogy soha többé ne ismételjem meg. Sajnos a
megszégyenítés az ilyen. Egyszer kell, hogy valaki megszégyenítsen azért, mert őszintén
megmondtam, mire vágyok, és talán soha többé nem fogom megmondani.

A terápiában az mondathatom, hogy – talán azok is, akik hat-tíz évig vannak terápiában – az
egész, minden óra arról szól, hogy kiássák vagy visszahívják a saját vágyaikat Szibériából,
ahova száműzték őket.

Hogy én valakinek elmondjam, elsősorban hogy én... Inkább mondom így: hogy nemcsak
hogy Szibériába száműztem a vágyaimat, hogyha megszégyenítettek az igazi, valódi vágyaim
miatt, hanem azért kellett őket Szibériába száműzni, mert ha tudnám, mik a vágyaim, akkor
esetleg néha mégis valahogy kijönne belőlem. De ha tényleg száműzöm őket, és már én is
elfelejtettem, hogy mik a vágyaim, akkor ez olyan, mintha kétszeresen bezártam volna azt,
ami veszélyes. A terápiában két lépésben lehet ehhez visszajutni: ha meg tudom nyugtatni az
illetőt, aki keresi a vágyait; hogy nem kell semmit sem csinálni. Az első lépés: csak tudd,
hogy mik a vágyaid! Csak te fogadd el, te ne szégyenítsd meg önmagadat a vágyaidért! Tehát
ha én például megkívánnám a lányomat szexuálisan, nem kell magamat... miért szégyellném
magam? Ha van, akkor van. Azért, hogy nekem milyen fantáziám van, az hogy nekem mi a
vágyam, az senkit nem bánt, az senkinek nem árt. Hogyha valamit tennék ezért, az ártalmas
lenne. De a vágyam, az soha nem ártalmas. Ha két lépésben tudom ezt megcsinálni, hogy
először is én szeretném tudni a vágyaimat, aztán szortírozhatom a vágyaimat, hogy melyiket
fogom megvalósítani és melyiket nem, akkor esetleg az nem olyan veszélyes. Nagyon kevés
emberrel találkozik az ember egy életben, akivel teljesen őszinte lehet a vágyaival
kapcsolatban. Akivel biztos, hogyha megmondom az igazat, nem fog megszégyeníteni, hogy
nem fog otthagyni, és... Mert ha otthagy, az is egy megszégyenítés. Tehát bátorság kell ahhoz
– ez történik a világon mindenütt -, hogy pl. a homoszexuális vágy..., az, akinek
homoszexuális vágya volt vagy van, nagyon, rettenetesen félt a megszégyenítéstől. Tehát
titokban kellett a vágyait kontemplálnia. És ha talált valakit, aki ugyancsak titokban arra
vágyott, akkor ketten titokban el tudták játszani, amit akartak, de titokban kellett maradni,
hogy mások ne szégyenítsék meg. Na most ez ugyanaz, hogyha én például tíz nőt szeretnék
szeretni, akkor jelen pillanatban az épp olyan nehézségekbe ütközne, mint történelmileg egy
bizonyos ponton, hogyha egy férfival szeretnék szeretkezni. Tehát mindegy, hogy az ember
mit kíván. Addig, amíg nem kényszerít senkit arra, hogy a vágyait teljesítse, hogyha az ember
szabadon tud mondjuk keresni valakit, akinek a vágyai pont olyanok, mint a magáé, akkor
mindent el lehet játszani. Nem moralitás kérdése, ez tulajdonképpen annak a kérdése, hogy ne
kényszerítsem magamat vagy másokat arra, amit nem akarnak.

Kérdező: András, legelején mondtad, hogy az az ember bátor, aki nem fél félni. Viszont én
erre azt mondom, hogy a félelemnek mégiscsak van értelme, mert ha én, mikor még kicsi
voltam, és nem tudtam, hogy magas helyekről leugrani az nagyon ártalmas. Ha leugrottam
volna egy nagyon magas helyről, akkor én most nem lennék itt. Most már tudom, hogy így
van az eszemmel, csak volt így, amikor nem tudtam, és akkor még az a fajta félelemnek volt
haszna. És hol van az a határ, amikor egy félelemre lehet azt mondani, hogy hasznos, vagy
lehet azt mondani, hogy nem hasznos. Vagy van egy ilyen határ?

Reméljük, hogy tudjuk. Mint mindennel, kétféle hibát lehet elkövetni. Vagy az ember hanyag,
vagy az ember túlságosan kontrollálja és befolyásolja a másikat. Amikor a gyermekeim picik
voltak, én hagytam, hogy ők mászkáljanak, másszanak föl a bútorra. És ha leestek, akkor
megütötték magukat – reméltem, hogy nem rettenetesen. Az volt a fontos, hogy amennyire
csak lehet, megengedjem nekik, hogy a saját tapasztalataikból tanuljanak, ne azért, mert én azt
mondom, hogy vigyázzon magára. Na most persze, hogy ennek van egy határa: hogyha
mondjuk az ablaknál akar kimászni az ötödik emeleten, akkor persze, hogy visszarántom.
Emlékszem - a fiam még négykézláb mászott, még nem tudott járni –, nagyon érdekelte őt az
elektromos konnektor. Odamászott és be akarta dugni az ujját a lukba. És persze nem
akartam, hogy a saját tapasztalatán tanuljon abból, hanem odamentem és gyengén
visszahúztam, hogy mondtam, hogy nemnem, az nem jó, oda ne tedd az ujjad. És ezt
körülbelül háromszor-négyszer megtettem. És következő nap az ajtóban álltam – ő nem tudta,
hogy ott vagyok – és mászott a konnektor felé, és saját magától megállt, és azt mondta, hogy
nemnemnem, és megfordult. Persze, hogy annak van értelme, hogy egy nap alatt bekebelezett
engem, és már nekem nem kellett kívülről mondanom, már benne voltam. Persze nagyon kell
arra vigyázni, hogy túl sok nemet mondhatok és túl sokat kontrollálhatom, persze lehet túl
keveset. Tudom azt, hogy ezen a kötéltáncon, amit mindannyian járunk – főleg gyerekekkel –,
két oldalra lehet leesni: az elhanyagolásra vagy a túlkontrollálásra. Na most, azért mert az én
anyám... úgy éreztem, túlkontrollál, én, hogyha hibát csinálok, akkor a hanyagsággal
csinálom. Ha az anyám hanyag lett volna, akkor lehet, hogy én túlkontrollálnék. Nagyon
nehéz ezt a kötéltáncot jól járni.

Kérdező: Nekem a szeretet definíciói körül lenne kérdésem. Mintha elsőre lenne egy
ellentmondás kettő közt. Ugye azt hallottuk, hogy ha valakit szeretünk, elfogadjuk olyannak,
mint amilyen. Másrészt: elősegítjük vagy felelősséget vállalunk a lelki fejlődéséért, ami
változást okozhat benne. Tehát ha azt sugározzuk, hogy téged úgy szeretlek, amilyen vagy,
ezzel akár akadályozhatjuk a fejlődést, a változást. Illetve ha nem ezt tesszük, és azt
sugározzuk, hogy hát mondjuk ilyen felé kéne változnod lelkileg – honnan tudhatjuk, hogy ezt
nem mi akarjuk?

Az a megfogalmazás nem egészen az enyém volt, amit olvastam. De még ebben sincs
tulajdonképpen ellentmondás, mert szerintem csak úgy lehet valakinek a lelki fejlődését
segíteni, hogy ha az ember elfogadja a másikat úgy, ahogy van. Például, ha egy három éves
gyereknek azt mondom, hogy mondjuk segítek neki, hogy legyen egy öt éves gyerek. A
legjobb módszer egy három éves gyerekből egy ötéves gyereket csinálni, az az, hogy szeretni
kell őt, mint egy hároméveset, mint egy három és fél éveset, mint egy négyéveset, és mélyen
bízni kell abban, hogy remek ötéves lesz belőle. Hogy ha három éves korában én már izgulok
és próbálom segíteni őt, hogy legyen már ötéves, és mondjuk már három éves korában ő öt
éves dolgokat csinál, akkor az nem segítség, akkor egy hamis ötéves lesz. Tehát így nincs
kontradikció benne, így nincs ellentmondás. Hogy ha komolyan elgondoljuk, hogy hogyan
segíthetjük egymásnak a szabad növését, az pontosan az, hogy úgy szeretjük őt, ahogy éppen
van. Ugyanezt kell tenni növényekkel, állatokkal. Miért ne emberekkel?
Kérdező: ... a természet nagyon sok területen nagyon jól megteremtett minket, ...úgy
fogalmaztál, hogy valahogy élni kell. Az anyaméhben kialakulunk magunktól és rengeteg
minden magától történik, begyógyulnak rajtunk a sebek és stb és stb. Mégis úgy tűnik és úgy
látjuk és azért is érdeklődünk mindannyian e téma iránt, mintha a lelkünk az nem működne
ilyen tökéletesen, mintha a lelki sebek, azok – valahogy az a része az egész szerkezetnek,
mintha még nem... az úgy nem lett még kitalálva vagy az még nem áll olyan evolúciós
szinten?

Hogy mi? A nyelvünk?

Kérdező: Nem. A lelkünk, a pszichénk. Az nem ment végig még ezen az evolúción? Most
hangosan gondolkozom, tényleg nem is kérdésem. Szóval a testünk, az előbbre jár, az már
működik magától, a lelkünkkel mindig defektek vannak, mindig bajok vannak. Itt van például
ez az elfojtás. Egy csomó olyan mechanizmus van a testünkben, ami tökéletesen működik. A
lelkünkben miért nem működnek ilyen tökéletesen ezek a folyamatok? Hogy alakulnak ki
betegségek, defektusok? Én első körben arra gondoltam, hogy biztosan a társadalommal van
baj. Én ezt nem gondolom jól. Én azt gondolom, hogy akkor működik jól egy rendszer, ha
mindig az adott környezetben jól tud működni. Őskorban is jól működött a testünk, akkor is
meggyógyította magát, vagy meghalt. És most is jól működik. A lelkünk nem működik még
ilyen jól. Te mit gondolsz erről?

Szerintem ez tényleg... én úgy értettem, hogy a nyelvünk, de tulajdonképpen ez a válasz, hogy

valami a nyelvvel kapcsolatos és erről is fogok holnap beszélni, hogy mit csinál az, hogy mi
beszélünk, hogy beszélő állatok vagyunk. Szerintem nem a lelkünkkel van baj, szerintem
azzal van baj, hogy hogyan bánunk egymással. Hogyha rosszul bánunk egymással, akkor
szenvedni fogunk. És az egy óriási téma, hogy miért bánunk rosszul egymással, és miért
engedjük meg hogy mások rosszul bánjanak velünk, és mi miért bánunk másokkal rosszul.
Hogy miért nem fedeztük fel még azt, hogyha tényleg barátok lennénk, ami nekem nem egy
szentimentális dolog – én csak annyit értek baráton, hogy az, ami jó a másiknak, az legalább
közel legyen a szívemhez, hogyha nem is a szívem kellős közepén van. Hogy azt miért nem
fedeztük fel, hogy miért bántjuk egymást? Hát, nem tudom. De a szenvedés, az nem egy lelki
probléma. Azért szenvedünk, mert a hatalmunkat rosszul használjuk. Mert a hatalmunkat
nemcsak arra használjuk, hogy azt csináljuk, amit akarunk és nem, amit nem akarunk, hanem
arra is, hogy másoknak megmondjuk, hogy mit csináljanak. Hogy másoktól elvegyük az ő
szabadságukat. Tehát arra kell figyelni – ez eléggé absztrakt dolog –, arra kell figyelni, hogy
hogyan bánunk egymással. Szerintem minden lelki probléma abból ered, a pszichiátriai
diagnózisok mindegyike, az csak olyan, mint egy ilyen... Hogyha valakit bántottak, amikor
pici volt, abból lehet, hogy ez nő ki, vagy az nő ki... És ezer különböző kategóriát
mondhatunk abból, hogy ilyen pszichotikum vagy ilyen hisztéria, vagy ez, vagy az... De a
lényeg az, hogy valakit bántottak. Ez a lényeg. És hogy miért bántjuk egymást? Hát az Isten
tudja...

Kérdező: Nem régen olvastam egy könyvet, John ***-nak Az út végén című könyvét és abban
egy nagyon érdekes történet... Lényegében a főszereplő cselekvésképtelen, mert egyszerre
nagyon sok vágya és akarata van, ami munkál benne. És a másik főszereplő úgy próbálja neki
ezt bebizonyítani, hogy azt mondja az akarat definíciójára, hogyha az emberben, amikor
egyszeriben sok elképzelés, sokféle akarat munkál, akkor az, hogy melyik az igazi akarat,
melyik az akarat – csupa nagybetűvel –, csak és kizárólag a cselekvés tudja meghatározni és
bebizonyítani. Ezzel kapcsolatosan szeretném a véleményedet kérdezni, mi erről a
véleményed?
Az akarat szerve az izom. Ez tisztán érthető? Az akarat szerve az izom. Mindegy, hogy mit
akarok, csak az izmaimon keresztül akarhatom. Onnan tudjátok, hogy mit akarok, hogy
figyelitek az izmaimat. Még beszélni is az izmaimmal beszélek. Mindent, amit megteszek,
mindent, amit akarok, ahhoz az izmaim kellenek. Tehát, ezen a szinten ez nyilvánvaló, hogy
az akarat az izmaimon keresztül nyilvánul meg. Tehát onnan tudjátok, hogy mit akarok,
hogyha nézitek, hogy az izmaim mit csinálnak. Az nagyon jó emberi kapcsolatokban, hogyha
amit valaki mond és ami valaki csinál, az ugyanaz. Tehát ha a szavak, a retorika és a
cselekvés egyenlő, akkor minden nagyon egyszerű. Ha valaki mást mond, amit csinál, akkor
van egy ajánlatom: arra kell figyelni, amit csinál, soha nem arra, amit mond.

Kérdező: Olvastam egy könyvben azt, hogy az akarat egyetlen funkciója, hogy nem akarni -
ha jól emlékszem, az Ön könyvében. És akartam és továbbgondoltam az életben,
környezetemben, baráti társaságban leginkább azoktól az emberektől kapták meg a legjobb
bánást, sikeres életet élnek... én is a főiskolán akartam csinálni a vizsgákat, nem sikerült,
megbuktam, nem érdekelt, átmentem. [Közbeszólás: Nem lehet érteni!]

Majd megismétlem a lényeget.

Kérdező: Az a kérdésem, hogy ez miért működik így? Visszagondolva ez működik: az akarat

egyetlen funkciója nem akarni, és akkor jönnek létre a dolgok. Akkor mennek jól. És miért
működik, vagy miért így működik? Vagy miért mindig így?

A kérdés tulajdonképpen arról szól – én írtam és beszéltem már erről –, hogy az akarat
egyetlen valódi funkciója akarni nem akarni. Tehát, hogyha az akaratot elképzelitek, mint egy
nagy kígyót, akkor az Ouroboros, a görög Ouroboros az egy kígyó, amelyik eszi a saját farkát.
Tehét hogyha az akarat ez a kígyó, akkor a mi munkánk az, hogy az akaratunkat az akaratunk
ellen állítsuk föl. Hogy az egyetlen funkciója az akaratnak, akarni nem akarni. Na most, hogy
ez mi? Ez miről szól?

Kétféle akarat van és pszichológiailag vagy lelkileg nagyon fontos tudni, hogy vannak olyan
dolgok, amiket lehet akarni és vannak olyan dolgok, amiket nem lehet akarni. Abban a
pillanatban, amikor valaki azt akarja, amit nem lehet akarni, akkor szorongani kezd. Na most,
hogyha mi nem lennénk olyan hülyék, hogy orvosságot gyártunk a szorongásnak
megoldására, akkor nagyon egyszerűen arra kellene figyelni, hogy amikor szorongok, akkor
valószínűleg, majdnem, biztosan valamit akarok, amit nem lehet akarni. Tehát például én
láttam olyan embereket, akik ahogy kocsit vezetnek és egy piros lámpa közeledik, akkor az
izmaikat akaratosan megmerevítik, és - mintha imádkoznának –, azt mondják, hogy „Válts
zöldre! Válts zöldre!”. Hát ez az akaratosságnak és a hülyeségnek a teteje. Viszont ezt
csináljuk jobbra-balra. Például, mi az, amit nem lehet akarni és mégis akarjuk? Nem lehet
emlékezni akarni. Tehát, hogyha olvasok valamit, és azt akarom, hogy ezt el ne felejtsem,
csak egyetlen dolog történik: szorongani fogok – és a szorongásnak van mellékhatása. A
szorongásnak a mellékhatása az, hogy buta leszek. Tehát elfelejtem még a... mindent
elfelejtek. Ha szorongok, akkor hülye leszek. Tehát, például hogy ha ágyba fekszem és aludni
akarok – hát nem lehet aludni akarni! Abban a pillanatban, amikor aludni akarok, akkor
szorongani kezdek. Na most, ennek a tetejére: hogyha nem akarok szorongani, mert már
érzem, hogy szorongok... De nem akarok szorongani – abból keletkezik a pánik!

Szóval, például azt sem lehet akarni, mondjuk hogy itt állok és azt szeretném, azt akarnám,
hogy tetszem nektek... Hát ezt nem lehet akarni. Vagy igen vagy nem. De hogyha azt
akarnám, akkor lámpalázam lenne. Mert a lámpaláz az abból ered – és minden színésznek van
lámpaláza –, az abból ered, hogy a színész nem tudja nem akarni azt, hogy a hallgatók vagy a
nézők... nem akarja a színész, hogy lássa a néző, hogy ő egy küszködő ember, aki Hamletot
akar alakítani. Hát ez egy rettenetes félelem! Hogyha én attól félnék, hogy ti átláttok, hogy itt
a Feldmár András próbálja eladni magát mint egy pszichológus, akkor rettenetesen
szoronganék, akkor lámpalázam lenne. Viszont azért a szorongás, azért lehet billió dollárokat
szerezni szorongás elleni orvosságokkal, mert a mi kultúránkban egyre inkább azt követelik
meg tőlünk, hogy szeretetet játsszunk. Tehát mindenki más akar lenni vagy másnak akarja
eladni magát, mint aki vagy ami. És ez szorongásra vezet. Na most, hogyha van egy orvosság,
akkor erre soha nem kell rájönni.

Mondjuk ez az egyik oldala a kérdésnek, hogy miért fontos az, hogy a legfontosabb akarni
nem akarni. A másik pedig egy egész más része... megint egy kicsit lelki része vagy spirituális
része, az, hogy majdnem minden ima azt mondja, hogy legyen meg a te akaratod. A te
akaratod nem az enyém. Tehát, az az, hogy rájönni arra, hogy az én egóm, az csak egy pici
morzsa egy tengernek a tetején. És hogy nem is egy hülyeség ebben a morzsába próbálni az
életemet irányítani ahelyett, hogy átadjam magam annak, ami engem él.

Mindenféle harci művészetnek – a dzsúdónak, karakinak, ájkidónak –, minden harci

művészetnek a lényege az, hogy hogy tanuljam meg, hogy én ne akarjak semmit. Még akkor
se, ha valaki jön felém egy karddal, akkor se akarjak semmit, hanem bízzam abban, ami
engem él. Hogy az a nagy valami, ami engem él, az biztos jobban meg tud engem védeni ez
ellen a kard ellen, mint az én pici, hülye egóm.

© Copyright 2005, 2005 Daath.