Professional Documents
Culture Documents
SVEN
HASSEL
A komisszár
A mű eredeti címe:
THE COMMISSAR
Borító AQUILA
1. kiadás
© AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2005
Felelős vezető: Labancz János ügyvezető
Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária
A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült, a 2005. évben
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Sven Hassel
A katona lelkiismerete mindent elnyel, mint a
pokol szélesre tárt kapuja.
William Shakespeare
1*Orosz géppuska.
emeletről. Egy pillanatra felakadnak a villamos vezetékén, aztán tovább
zuhannak, és hangos csattanással elterülnek az utca kövén.
A biztonság kedvéért belelövök még három repeszgránátot az épületbe.
A tető kigyullad, cserepek zúdulnak az utcára. A tűz gyorsan végigterjed a
házsoron. Néhány perc, és a fél utca lángokban áll. Rémült emberek
ugrálnak ki az ablakokból. Inkább zúzzák halálra magukat a járdán, mint
hogy bent égjenek.
– Ki mondta, hogy lőj? – őrjöng Papa, és dühében felém üt egy
kézigránáttal. – Akkor lőj, ha parancsot kapsz, te piromániás barom, és ne
hamarabb!
– Ha nem teszem, kicsináltak volna minket! – védekezem sértődötten. –
Azért van a löveg, hogy használjuk, nem?
– Az, amit az előbb porrá lőttél, az 1. zászlóalj szállása lett volna.
Felfogtad azzal a mogyorónyi agyaddal? A mi szállásunkat lőtted szarrá! –
kiáltja kétségbeesetten Papa.
– Szabotázs! – kiáltja diadalittasan Heide. – Ha ez nem az, akkor nem
tudom, hogy mi a szabotázs! Hadbíróság elé vele, hogy ne kelljen többé azt
a rusnya képét látnunk!
– Kotlós tojás lehet a fejében agy helyett – vihogja gúnyosan Pici. – A
saját ajtaja elé szarik, ahelyett, hogy kirakná a seggét az oldalnyíláson.
Szerintem lőjük szét a fejét! – javasolja lelkesen.
– Pofa be! – mordul rájuk Papa, és elszántan szívni kezdi a pipáját.
– Nézzétek azt a csuhást! – vigyorog Porta. – Úgy rohan, mint egy őrült
azzal a bibliával a kezében. Azt hinné az ember, hogy maga az ördög lohol
a nyomában, és a seggét szurkálja a vasvillájával!
– Csak azt nem értem, hogy mér’ féltik a papok is a szaros életüket
ugyanúgy, mint mi, közönséges halandók – tűnődik Pici. – Pedig azt
mondják, jó kapcsolataik vannak odafent.
– Mert a szentek és a jóságosok ugyanúgy félnek az utolsó fingástól,
mint mi, pogányok – bölcselkedik Porta. – Addig ugyanis ők se juthatnak
fel égi pártfogóikhoz.
Papa a fülére húzza a fejhallgatót, és megigazítja a gégemikrofonját.
– Panzer, Marsch! 2. szakasz, utánam! – Megszokásból a feje fölé tartja
ökölbe szorított kezét. Az „előre indulj” jele. A Maybach motorok
vinnyogva felpörögnek, előrelendítve a tankokat. Széles lánctalpak
tapodják az utcán heverő holtakat és sebesülteket.
Két orosz katona húzta meg magát egy sekély rókalyukban, egy LMG*
* Größter Feldherr aller Zeiten – minden idők legnagyobb hadvezére. Hitler gúnyneve.
(német)
vagyok, mit fog szólni hozzá az NSFO**, ha jelentést teszek.
– Hogy ez a Julius mekkora egy rohadék! – röhög rajta Pici. – A
legnagyobb gennyláda, akit csak ismerek, és napról napra egyre
gennyesebb lesz.
– Heide már csak ilyen – folytatja gúnyosan Porta. – Az új idők új
embere. Egy jól képzett német katona, aki a szabályzatnak megfelelően
eszik és szarik, és aki akkor a legboldogabb, ha hazafiak és kopaszra nyírt,
a fél szemükben ablakot viselő tábornokok között lehet. Heil Hitler!
– Mindent lejegyeztem, csak hogy tudd, Porta Obergefreiter! – kiáltja
sértődötten Heide. – Remélem, hogy a hadbíróság előtt is ilyen nagy lesz a
mellényed! Az lesz életem legboldogabb napja, ha végre lógni láthatlak!
– Akkor csipkedd magad, kisfiam, mert nyakunkon vannak az
untermenschek. Hacsak nem szeretnéd, hogy én, Joseph Porta, isten
kegyelméből káplár, tartsam egy másik kötél másik végét – veti oda Porta.
– Mozgás, lusta népség! – mordul rájuk Papa. – Ott jön Löwe. Vegyétek
csak le szépen azokat az enyves kezeiteket a hullákról, amíg még nem
késő. Vagy azt akarjátok, hogy haditörvényszék elé állítson titeket?
Tudjátok, hogy az mit jelent?
– Azt, hogy viszlát, kókuszdió – paskolja szeretetteljesen a saját nyakát
Pici.
Portának még marad annyi ideje, hogy elemelje az oroszok papírjait.
– Van, aki ezért is fizet – jegyzi meg vigyorogva, és a tornyon át
lecsúszik a tankba. – Ha véget ér a háború, nagy lesz a keletje a
személyazonosító dokumentumoknak. Az emberek sorba fognak állni érte,
hogy új életet kezdhessenek. – Ezt olyan mulatságosnak találja, hogy
hosszú percekig kuncog rajta.
– Jesszusom, de fáradt vagyok – nyög fel Barcelona, amikor a szakasz,
néhány órával később, megáll egy piactéren. Ahogyan a többiek is, abban
reménykedik, hogy a megálló végre egyben pihenőt is jelent.
A tér hirtelen megtelik oroszokkal. Egyesek állig fel vannak
fegyverkezve, mások félmeztelenek a szélben lobogó hosszú, zöldesbarna
köpenyeik alatt. Egyvalami azonban közös bennük: mindegyik a feje fölött
tartja a kezét, és kiabál: „tovaris, tovaris”, ami bővebben kifejtve annyit
jelent, hogy „kérünk engedélyt életben maradni”.
Papa kimerülten leugrik a toronyból a latyakos macskakőre. Szürke,
meggyötört arcú orosz gyalogosok vonulnak el mellette. Olyan sokan
vannak, hogy ha nem ügyel, magukkal sodorják.
* A tökömbe! (spanyol)
szakasztól. Mit vétettem, hogy ilyen szörnyű vezeklést érdemlek?
A kommunikátorból Löwe főhadnagy bömböl ránk:
– Mi a fészkes fekete fenéért álltak meg, Beier? Mozduljanak, ember,
vagy nagyon megjárja. Mindig a maga átkozott szakaszával van baj.
Takarítsák el azt az úttorlaszt a híd elől, és pucolják ki a géppuskafészkeket
is. Vigyázzanak, mert a terület alá van aknázva. Csipkedjék magukat, ura-
im! – Lélegzetvételnyi szünetet tart. – Maga megy elöl, Beier. Maga és az
elcseszett, pokolra való szakasza. A maguk dolga az, hogy haladjanak, ér-
ti? Ha megállnak, akkor mindenki megáll, márpedig a
hadosztályparancsnok gyors, ismétlem, gyors munkát szeretne.
– Ez az örökös rohanás. Mindig csak a rohanás – füstölög Papa.
Óvatosan kinéz a toronyból. – A hídhoz, de gyorsan!
– Újabb két halott – mutatja fel büszkén Pici a döglött pulykákat.
– 2. szakasz, utánam! – mondja Papa fogcsikorgatva a kommunikátorba.
– Miért vagy ilyen ideges, Papa? – kérdezi bájosan oldalra döntött fejjel
Pici. – Pulykasültet fogsz zabálni, körítéssel meg minden, mintha igazi
karácsony lenne. Élvezd a háborút, a béke sokkal szörnyűbb lesz. Kinek
fognak kelleni akkor az ilyen kiégett veteránok, mint te meg én?
Porta lefékez a híd előtt, és hátradőlt az ülésben.
– A trupp most egy rövid pihenőt tart – jelenti ki nevetve. – A szomszé-
dék a fél erdőt az útra hordták. Hívjad az utászokat, Papa. Ezért vannak.
– Nincs időn rájuk várni. Kiszállsz Picivel, és sodronyt kötöttök a
rönkökre, hogy elhúzhassuk őket.
– Én ugyan nem – tárja szét a kezét Porta. – A vezető a harckocsi
vezetésén kívül egyéb munkát nem végezhet, és valahányszor lehetősége
adódik rá, köteles pihenni. Én most pihenek!
– Julius és Sven! Kifelé! Fürgén, ha kérhetem.
Heide, a szuperkatona egy szempillantás alatt kint van. Jómagam csak
hosszas habozás után merem kinyitni a lappancsot, hogy kilépjek a
pillanatnyilag biztonságot jelentő acélkoporsóból. Odabent legalább a
golyóktól és a kézigránátoktól védve vagyunk. Kint úgy zizegnek a golyók,
mint a mérges darazsak.
– És ha a szomszédok megtámadnak minket? – kérdezem
aggodalmasan, amikor már a latyakban állok.
– Mi sem egyszerűbb – vigyorog Porta a motort túráztatva. – Hátrame-
netbe kapcsolok. Az ezeréves birodalom nem azért bízta ránk ezt az értékes
harckocsit, hogy bambán üldögélünk benne, és várjuk, mikor lövik ki a
seggünk alól. Ami pedig titeket illet, büszkék és boldogok lehettek. Hős-
ként fogtok elesni, és Gröfatz képeslapot küld a családotoknak. Heil! Sieg!
Rémülten látjuk, hogy a tank nyílásai bezárulnak mögöttünk. Még Papa
is bezárja a kupolát.
– Gyáva féreg – mondja megvetően Heide.
– Hősi halál és szarszínű latyak – motyogom.
– Mit dünnyögsz? – néz rám villogó szemmel Heide.
Leguggolunk a vaskos farönkök mögé, és lázasan nekilátunk átfűzni a
sodronyt. A fejünk felett izzó vonalak cikáznak. A tankunk tornyára szerelt
géppuska lövi az orosz állásokat. Az oroszok viszonozzák.
Nagy nehezen sikerül átkötnünk néhány farönk derekát, és
visszamegyünk a tankhoz, hogy a vontatóhorogra akasszuk a sodronyt. A
hideg, merev acél szétvágja a kezünket, az ujjaink, a tenyerünk csupa vér.
Elengedem a drótot, hogy életet leheljek elgémberedett ujjaimba. Heide
majd szétrobban az idegességtől.
– Te lusta disznó! Velem akarod elvégeztetni a munkát? – Feltépi a
pisztolytáskáját, és kinyújtott karral, mint a filmeken, rám szegezi a
fegyvert. – Mozgás, anyámasszony katonája, vagy szétlövöm a fejedet!
Ebben a pillanatban teljes szívemből gyűlölöm ezt a pöffeszkedő
szarjancsit. Olyan felháborítóan nagyképű, ahogy ott áll, szálfaegyenesen
és karcsúan, vonallá préselt ajakkal, jéghideg, árjakék szemekkel. Még a
legfanatikusabb toborzótiszt sem lehet olyan makulátlan, mint Julius
Heide. Hányingerem van tőle.
Fortyogva felegyenesedem, és gyilkos indulatoktól fűtve belekapasz-
kodom a sodronyba. Ha nem tenném, Heide tényleg lelőne – kitelik tőle.
És ami még rosszabb, biztosan megúszná.
A Maybach elbődül, és a sodrony feszül, mint egy hegedűhúr. Óvatosan
rángatni kezdi a drótkötelet, és a rönkök végül megadják magukat.
Kezünket-lábunkat törve menekülünk a felénk guruló rönkök elől.
Már majdnem készen vagyunk az úttorlasz szétbontásával, amikor
Heide felordít, és egyetlen hosszú ugrással beveti magát az útszéli árokba,
egyenesen bele a jeges latyakba.
– Akna! – sikítja.
Tátott szájjal állok az úton két mérhetetlenül nagy farönk között, és csak
bámulom a szürke-vörös dobozt, a tetején cirill betűkkel. Egy kar mered ki
belőle, függőlegesen felfelé. Élesítve van, bármikor felrobbanhat. A
rémülettől kővé dermedek.
A tankunk teljes sebességgel tolat. Porta is észrevette a szerkezetet, és
jól tudja, mire képes, ha működésbe lép.
Egyedül találom magam az út közepén, egy rakás farönk és kiégett
teherautó közt. Egy darabig még hipnotizáltan meredek az alattomosan
lapos gyilkoló szerkezetre, aztán végre magamhoz térek.
– Akna! – ordítom. – Akna! – mintha nem tudnák. Ha akna van az úton,
és az élen haladó járműből időben észreveszik, a hír fénysebességgel terjed
végig az oszlopon.
Hasra vetem magam egy félig befagyott tócsában, ügyet sem vetve rá,
hogy a víz becsorog a bakancsomba.
– Istenem, segíts – imádkozom. – Ments meg engem! Ne hagyj itt
meghalni!
Tökéletes csend lesz, még a Maximok is elhallgattak. Mintha megállt
volna az idő, vagy a háború egy mély levegőt vett volna, hogy lélegzet
visszafojtva várja a robbanást.
Egy örökkévalóság telik el anélkül, hogy bármi is történne. Az aknának
már régen levegőbe kellett volna repülnie. Általában elég ötig elszámolni –
én már harmincötnél járok.
A torony teteje lassan felnyílik, és Papa kidugja a fejét.
– Mozogjatok, anyaszomorítók! Vigyétek onnan azt az aknát!
– Teljesen elment az eszed? – kiabál vissza Heide. – Láthatod, hogy
késleltetővel van ellátva.
– Pofa be, és teljesítsd a parancsot – ordítja türelmetlenül Papa. – Vidd
onnan azt a nyomorult aknát, de most! Az sem érdekel, ha tíz késleltetett
gyutacs van rajta. Azt akarom, hogy eltűnjön az utunkból. Vagy gondolod,
hogy fel fogják függeszteni a háborút, csak mert te aknába botlottál?
Porta pislog ki a vezetői kémlelőnyíláson.
– Mit szarakodsz, he? Vagy már nem szeretnéd, hogy a nevedet
felvéssék arra az omlatag kőtömbre a paderborni kaszárnya előtt? Pedig
nagy megtiszteltetés, én mondom neked. Az egész nemzet hálás lesz
neked.
Felemelem a fejem, és megnézem magamnak az aknát. A kar
figyelmeztető mutatóujjként mered ki belőle. Megmarkolom a zsebemben
lapuló szigetelt fogót, készen rá, hogy odakússzak és szétszereljem a
szerkezetet. Ilyenkor átkozom magam, hogy részt vettem azon a
robbanószerkezet-hatástalanító tanfolyamon.
A következő pillanatban mindent elnyel egy hatalmas, morajló
lángoszlop. A farönkök eltűnnek, hogy néhány pillanattal később,
darabokban visszazuhanjanak a földre. Hosszú percekig teljesen süket
vagyok, és úgy érzem, mintha valaki belemarkolt volna a beleimbe, hogy
alaposan megszorongassa őket. Ha csak egy kicsivel később robban,
cafatok se maradtak volna belőlem. Az úttorlasz viszont nincs többé.
Felpattanunk a mellettünk elcsikorgó tankra.
– Szép munka volt – mondja elismerően Papa. – Gyorsabban, Porta, adj
neki gázt. Hosszú út áll még előttünk.
– Igen, ha Kína az, ahová igyekszünk – vigyorog Porta.
– Kína? – csodálkozik a lőszereit rendezgető Pici. – Nem ez az a hely,
ahol pálcikával zabálnak, és kenyér helyett a rizstől lesznek dagadtak?
Akkor gyerünk! Semmit sem imádok jobban, mint a főtt heringet rizzsel.
– Ha gondolod, megadhatom neked egy kiváló pekingi étterem címét –
vált sebességet Porta.
A páncéloshadosztály megállíthatatlanul tör előre Ukrajna belseje felé.
Sokan elesnek, még többen egy életre megnyomorodnak, de nincs
megállás. A táj zord, már érezni lehet a könyörtelen orosz tél leheletét.
Tankok zörögnek és dübörögnek át néptelen, kiégett falvakon. Egyetlen ép
házat, de még fát sem látunk. Minden eltűnt, még a növényzet és a fű is. A
háború mindent felhabzsolt, ami az útjába került.
A század megállt egy órára egy közepes méretű vidéki város határában.
A helység neve egyikünknek sem ismerős. Egy orosz páncéloshadosztály
fészkelte be magát ide, sündisznóállássá változtatva a helyet. Aztán
megérkeznek a Stukáink, és szirénáikkal alábuknak a szürke hófellegekből.
Fáradhatatlanul támadnak, szórják és szórják nehéz bombáikat, egészen
addig, míg a város a szó szoros értelmében el nem tűnik a föld színéről.
Ausradiert, ahogy a propaganda mondja.
Ezután a tankok végigmennek azon, ami még megmaradt. Megölnek
mindent, ami él és mozog, és péppé tapossák a halottakat a lánctalpaikkal.
Mire a következő városhoz érünk, a Stukák már előkészítették nekünk a
terepet. A porrá morzsolt tégla és vakolat vörösszürke felhőként lebeg a
romok felett. Groteszkül mozdulatlanná dermedt, puffadt lovak hevernek a
szétbombázott utcákon. Ágyúkat vagy kozákokat cipelhettek, ez keverte
őket bele a háborúba. De nemcsak döglött lovakkal van tele a város, hanem
oldalukra dőlt ágyúkkal, kiégett teherautókkal, és legfőképpen, amerre csak
ellát a szem, emberi testekkel. Halott és sebesült oroszok fekszenek a falak
tövében, lógnak rongybabaként a tátongó ablakokból.
Közönyösen nézzük a vérfürdő nyomát. Valamikor még felkavarodott
volna tőle a gyomrunk, de az már nagyon régen volt. Nem is tudom, mikor
okádta el magát utoljára valamelyikünk.
– Na így kell elfoglalni egy várost! – jelenti ki lelkesen Julius Heide.
Diadalmasan kihajol a tankból, és rávigyorog egy orosz katonára, aki
bambán a lábát bámulja. A végtag palacsintává van lapítva.
– Neked nem ezt az egyenruhát kellene viselned, te barom – mondja ne-
ki Porta. – Pontosan úgy beszélsz, mint azok a fosbarna egyenruhás segg-
fejek. A szarok szarja vagy, Julius! A Führer iránti őrült imádatod teljesen
megvakít. Szerintem te tényleg örülnél, ha egy szép nap ilyen fosbarna
egyenruhás seggkúró bekopogna az anyád ajtaján, és faszkalaphangon
közölné vele, hogy „Heil Hitler, Frau Heide, a fia, az a pöcs Julius Heide
Unteroffizier elpatkolt a még nagyobb Németországért meg a Führerért.
Együtt érzünk magával, nyanya, és a Führer azt üzeni, hogy kösz.”
– Papa, te vagy rá a tanúm! – visítja Heide. – Ez a legsúlyosabb sértés!
Nem fogom annyiban hagyni, erre mérget vehetsz!
– Csapd le a segged, és kussolj – veti oda neki Papa –, különben én sem
fogom annyiban hagyni. Gyerünk! Panzer, Marsch, és mindenki más is
kussoljon! Te pedig ne sértegesd Adolfot, Porta, mert csak magaddal
cseszel ki!
Sötét éjszaka van. Egyszerre esik és havazik. Átkozottul hideg van.
Nyikolajev felé tartunk.
Egy gigantikus gyár közepén állunk meg. Természetesen Porta az, aki
felfedezi, hogy ez egy vodkafőzde. Félórával később már seggrészegek
vagyunk. Idiótákként botorkálunk, megbotlunk egymásban, fene jó
dolgunkban már a saját fejünket locsolgatjuk a vodkával, úgy nyalogatjuk
az alácsorgó szeszt. Még a kenyeret is vodkába áztatjuk, hogy alaposabban
berúgjunk, mint valaha.
Egy őrmester alkoholmérgezést kap és elpatkol, egy tizedes pedig
felgyújtja magát, hogy demonstrálja a cimborájának: a vodka ugyanolyan
jól ég, mint a benzin. Vodkával locsoljuk, hogy eloltsuk égő testét, és csak
röhögünk, amikor a lángok teljesen elborítják vonagló testét.
A 3. szakasz néhány tagja négy nőt rángat elő valahonnan. Egy csoma-
golóasztalra hajítják őket. Egy gyalogos őrmester haditörvényszékkel
fenyegeti a delikvenseket. Egy civilizált hadseregben bitófa jár a nemi
erőszakért, csakhogy ezúttal civilizáltságnak nyoma sincs. Az őrmesternek
kést szorítanak a torkához, hogy jobb belátásra térítsék.
– Pöcsöket készenlétbe! – ordítja egy tizedes, fején véres kötéssel.
Kéjsóváran ráveti magát egy félmeztelen asszonyra, aki elég idős ahhoz,
hogy a dédnagyanyja lehessen. – Pina! – kiáltja boldogan, és elájul a
rúgkapáló lábak közt. A többiek lehúzzák az öregasszonyról, és birokra
kelnek egymással, hogy elfoglalhassák a helyét.
Másnap reggel a legpocsékabb hangulatban és közérzetben ébredünk.
Nem sokkal később megérkeznek a csendőrök fényes sisakjaikkal és a
mellkasukon lógó félhold alakú jelvénnyel.
A rögtönítélő haditörvényszék négy és fél perc alatt meghozza az
ítéletet, és kirója a büntetéseket. Nyolc katona lóg nyolc kötélen. Az egész
zászlóaljnak el kell vonulnia előttük. Képtelenül hosszúra nyúlt nyakkal,
egy szál nadrágban lógnak. A nagykabátot és a bakancsot elvették tőlük,
mert ezekből hiány van. Ennél halottabbak már nem is lehetnének, mégis
jobbra-balra forgolódnak a kötélen, mintha így akarnának utolsó pillantást
vetni a Nyikolajev felé csattogó harckocsioszlopra.
– C’est la guerre! Jöjj halál, jöjj hát! – dünnyögi a Légiós a tankja
tornyából.
– Drága egy dugás volt – sóhajtozik Porta. – Akkor már inkább a
birodalmi tallér, ha szerelemből nem akarják.
Esőcseppek dobolnak a páncélzaton. Hideg, nyomorúságos nap
köszöntött ránk. A levegő halálszagtól és átázott ruhától bűzlik.
Piszkosszürke felhők száguldanak az égen. Nyugat felé, mintha már nekik
is elegük lenne az orosz melankóliából. Nincs is igazi nappal; egy kis
jóindulattal talán szürkületnek ha lehetne nevezni.
Az apró vezérezredes egy földhányás tetején áll, és a 4. páncéloshadse-
regben gyönyörködik. Szokásához híven selyemből varrt, ütött-kopott
tábori sapkáját viseli, mélyen a szemébe húzva. A rövid ellenző alól sasor-
ra csőrként mered előre. Csizmája hihetetlenül hosszúnak hat kurta lábain.
Mereven áll, mint egy szobor, a hóna alatt térképtartójával. Nyakából
hatalmas távcső lóg, félig eltakarva vörös paroliját. Nyakig érő
csizmájával, túlméretezett kukkerével olyan röhejes látványt nyújt, hogy
nehéz elhinni: ez az ember minden idők egyik legnagyszerűbb páncélos
tábornoka.
Papa katonás „jobbra nézz”-zel üdvözli a hadseregparancsnokot.
– Istenkém, ha most a szomszédék nyakon öntenék egy 150 mm-essel –
álmodozik Porta.
– A következő se lenne jobb – vigasztalja Papa. – Sőt, amilyen
szerencsénk van, még rosszabb lenne, mint ez a szűk seggű törpe.
– Egy szétlőtt budi tetején áll – röhög Gregor Martin, aki újra köztünk
van. Most Barcelona Pumáján tüzér.
– Bárcsak beszakadna alatta a tető! – kívánja Pici. – Hadd nyeljen egy
kis ruszki szart. Olyant még úgysem evett!
Barcelona egyszerre néz jobbra és tiszteleg. A parancsnok jelenléte
rémülettel tölti el.
Hoth vezérezredes méltóztatik megemelni a kezét, hogy rámutasson.
– Ki ez az idióta? – kérdezi az oldalán lihegő segédtisztet.
– Kiderítem, uram – vakkantja készségesen a férfi.
– Mi a fene? Talán nem ismeri az embereit? – hápog Hoth. – Az én
segédtisztemnek a seregem minden egyes tagját személyesen ismernie kell!
Hülye állat, gondolja a segédtiszt. A seregedben nyolcvanezer ember
szolgál. Még a kibaszott vezérkarodból sem ismerek mindenkit. Bedobja az
első nevet, ami eszébe jut:
– Stollmann Oberfeldwebel, uram!
– Helyezze vád alá! – csattan fel a tábornok. – Tanuljon meg tisztelegni!
Ilyent még nem pipáltam! Ez az idióta parádén képzeli magát. Azt akarom,
hogy gondoskodjon erről az emberről. Alaposan, értette?
– Igenis, uram! – körmöl lázasan a segédtiszt.
Ahogy Barcelona Pumája rákanyarodik a bekötőútra, Hoth vezérezredes
Albert fekete arcát pillantja meg a kémlelőnyílásban.
– Miért fekete annak az embernek az arca? – kérdezi a segédtisztet.
– Fekete, uram? – lepődik meg a férfi. Szemüveget tesz, hogy
alaposabban megnézze magának Albertet. – Ez szerintem néger, uram.
A vezérezredes és a körülötte állók a látcsöveikre tapadnak.
– Néger? – méltatlankodik a vezérezredes. – Nonszensz! Németország-
nak már húsz éve nincsenek gyarmatai!
– Huszonöt, uram – javítja ki a segédtiszt. – Az utolsó gyarmati
csapatokat pedig évekkel ezelőtt feloszlatták.
– Helyezze vád alá azt az embert, amiért engedély nélkül befeketítette
az arcát! – parancsolja harciasan a vezérezredes. – Nem hagyhatom, hogy a
katonáim bohócot csináljanak magukból.
A segédtiszt buzgón körmöl: „Az 524-es Puma vezetőjét megbüntetni,
mert befeketítette az arcát.” Önhatalmúlag hozzáteszi: „És mert röhögött.”
A nap folyamán az út mentén hosszan elnyúló falvakon haladunk át. Az
ablakokból fehér lepedők lógnak a kapituláció jeleként. A lakók a házaik
előtt állnak, arcukról félelem és bizonytalanság tükröződik.
Késő délután megállunk. Üzemanyagot és lőszert vételezünk, és kioszt-
ják nekünk az újabb benzedrintablettákat. Még mindig nincs idő az alvásra.
Porta és Pici szétnéznek a környező házakban. Konyhaszekrényeket és
ládákat dúlnak fel. Maguk sem tudják, mit keresnek, de képtelenek
ellenállni a felfedezési vágyuknak.
– Fura dolgokból isznak ebben az országban – bámul Pici szájtátva egy
vodkaszagú rózsaszín locsolókannát. – De minek bele a gumicső?
– Eléggé nyilvánvaló, nem? – feleli fölényesen Porta. – Iván roppant
gyakorlatias. A hátára fekszik, mielőtt vedelni kezdene, hogy ne üsse meg
magát, ha a lé kiütné. Mi, németek sokat tanulhatunk az oroszoktól.
– Ezt ki kell próbálnom – csillan fel Pici tekintete. Az övére akasztja a
kannát a gázmaszktáska mellé. – Gondolj csak bele: kényelmesen heveré-
szel, és közben akkorát vedelsz, hogy olyant még nem látott a világ! Lehet,
hogy el kellene felejtenem Németországot, és át kellene vedlenem
ruszkivá?
– Szűz Mária, Jézus anyja! – kiált fel meglepetten Porta. – Ott fekszik
egy halott nő zergetollas vadászkalappal a fején. Biztosan elutazott
valahová, amikor meghalt. El is utazott, csak egy kicsit messzebb, mint
amire számított… Ennek nagyon gyilkosság szaga van – mormogja,
miután körbejárta a tetemet. – Hasba lőtték. Ha kivégzés lett volna, akkor
tarkón lövik. Errefelé ez a módi.
– Borzasztó! – forgatja a szemét Pici. – Tömlöcbe kellene csukatni az
ilyeneket.
– Hoppá, itt van a retikülje – folytatja Pici. Felkapja a nő őzbőr
kézitáskáját, és beledugja az orrát.
– Kifelé! Ez parancs! – ordít rá hamisítatlan tiszthelyettesi hangon
Heide. Megáll az ajtóban csípőre tett kézzel, és előre-hátra hintáztatja
magát a sarkán.
– Dögölj meg, Mózes! – veti oda háborítatlan nyugalommal Pici.
Heide arrogáns teuton arca lángba borul.
– Figyelmeztetlek, Creutzfeldt Obergefreiter! Nevezz még egyszer
Mózesnek, és lelőlek! Ez becsületsértés!
– Becsületsértés? Lelőni valakit? – röhög Pici a Naganját lóbálva. –
Tudod mit, Mózes? Úgy nézel ki, mint a falu bolondja, amikor seggre ült a
vurstliban.
Heide dühösen a pisztolya után kap, de – Pici szerencséjére – az
beleszorult a pisztolytáskába.
– Mózes! Hogy lesz belőled így hollywoodi westernhős? – visít a
nevetéstől Pici. – A banditák szitává lőnek, mielőtt még felfoghatnád, hogy
mi történik veled.
A szomszéd utcába egy Sztálin-orgonából kilőtt rakétasorozat csapódik
be, kis híján Picire döntve egy falat.
– Jézusom! – kiált fel rémülten Pici. – Nem unják még a lövöldözést?
Egy német SMG* kezd rövid, hisztérikus rohamokban ugatni.
– A pokolba, ember! Tüzet szüntess! – ordítja túl a zajt Papa. – A
nyomjelző elárulja a holléted!
– Julius bekrepált – mutat Pici a géppisztolya csövével a földön heverő
Heidére.
– A Führer újabb hűséges katonáját vesztette el – mondja színlelt
szomorúsággal Porta. – Tartsd a fejét, amíg kihúzom az aranyfogait.
I was so lonely,
You were so charming,*
Marcus Flavius
* Szabadság. (orosz)
Míg Vera a fürdőszobában ténykedik, Porta levetkőzik. A súlyos orosz
pisztolyt az öltözőasztalra dobja, sárga kürtőkalapját és bakancsát azonban,
mint mindig, most is magán hagyja.
Lentről, a bárból Barcelona basszusát lehet hallani:
Wir, im fernen Vaterland geboren,
Nahmen nichts als Hass im Herzen mit,
Doch wir haben die Heimat nicht verloren,
Unsere Heimat ist heute vor Madrid…*
Csak cipő és harisnya van Verán, amikor visszatér a szobába.
Vörösesszőke haja szikrázva omlik kecses vállára.
– Micsoda muff! – kiált fel Porta, és elismerően csettint a nyelvével. –
Gyere velem Berlinbe. Egy vagyont kereshetnél a Zigeunerkellerben.
Kétszázat fizetnek egy szingliért, ötszázat a hármas partiért.
A nő érzéki mosollyal az ajkain közeledik feléje.
– Ó, Jézusom, Jézusom – motyogja rekedten Porta. – Ez a látvány! Egy
halottnak is felállna tőle!
– Olyan édes vagy – csicsergi Vera. – De miért van rajtad bakancs?
– Segít, ha menekülni kell – vigyorog Porta. – Képzeld csak el, mi
lenne, ha a férjed váratlanul visszatérne a messzeségből, és Kalasnyikovval
a kézben bekukkantana ide. Bakanccsal a lábamon sokkal gyorsabban
szaladnék a macskakövön.
A nő megcsókolja. Apró, pehelykönnyű csókokkal hinti tele az arcát,
aztán hátradől az ágyra, és magával rántja Portát.
– Tetszik a lőcs, kis szívem? – kérdezi egy idő után Porta. – Berlinből
cipeltem ide neked, és bármit megtesz neked, amire csak kéred!
– Kedves vagy – suttogja csábosan Vera. Gyengéden megborzolja Porta
tarkóján a pihéket.
Mikor néhány órával később Porta lemegy a bárba, valóságos hősként
fogadják.
– Mennyibe került? – kérdezi egy tüzér őrmester. Nem szeretne felsülni
a huszonöt márkával, amit összekuporgatott.
– Szerelemből csinálta! – dicsekszik Porta. – Te viszont számíthatsz rá,
hogy legalább egy lepedőt le fog gombolni rólad!
Sven Hassel
Drága kisfiam!
Olyan rég hallottam rólad. Megkaptad a csomagot? Van benne egy
gyapjúszvetter is, hogy melegen tartson. Ne felejts el zoknit cserélni, ha a
lábbelid beázott. Tudod, milyen könnyen megfázol. Klaus, a művezető fia,
akivel együtt jártál iskolába, hazatért a seregből. Elvesztette a fél karját,
de nem szerelik le. Ha a szabadsága lejár, egy laktanyában fog szolgálni.
Már azokat se szerelik le, akik fél lábbal maradtak. Tegnap megint
légiriadó volt. A vasútállomást bombázták; azt mondják, teljesen
letarolták. Ma délután kimegyek Schrödernével, hogy megnézzük, valóban
olyan súlyos-e a helyzet. Kérlek, nagyon vigyázz magadra. Most, hogy az
apád meghalt, már csak te maradtál nekem. Örülök, hogy a frontnak olyan
részén vagy, ahol nem sok minden történik. Ott, ahol Schultzné két fia
szolgál, állítólag szörnyű dolgok történnek, de erről nem szabad
beszélnünk. Az új Gauleiterünk nagyon szigorú, és keményen elbánik
azokkal, akik sokat fecsegnek. Schmidtnét az éjszaka közepén rángatták ki
az ágyából, mert valami Nacht und Nebellager nevezetű dologról beszélt.
Úgyhogy nagyon vigyázz te is, mit beszélsz. Drága, édes kisfiam, immár
egy éve, hogy elmentél, de hála istennek, két hónap múlva szabadságot
kapsz, és akkor újra láthatlak. Már számolom a napokat. Kérlek, írj
mielőbb. Annyira csalódott vagyok, ha üres a postaláda. Tudom, hogy csak
nyolcnaponta írhattok, de ígérd meg, hogy legalább akkor fogsz.
Találkozunk 58 nap múlva.
A te szerető anyád.
tábla alatt.
– Nem tudsz olvasni? – ordít rá egy szakaszvezető. Olyan ronda a képe,
hogy még Frankenstein szörnyteremtménye se cserélne vele.
– Miért, te talán igen? – kérdezi Porta, és háborítatlan nyugalommal
továbbmegy.
– Illetéktelenek nem léphetnek be! – üvölti utána a szörnyképű
szakaszvezető, és letépi válláról a géppisztolyt.
– Én nem vagyok illetéktelen – feleli Porta anélkül, hogy hátrafordulna.
A következő ellenőrzési pontnál egy hírhedt őrmester posztol, akit azért
rúgtak ki Germersheimből, mert még ottani mérték szerint is túl kegyet-
lenül bánt az elítéltekkel. Most Wolfnak dolgozik. A testi sértés a hobbija.
– Állj! – bömböli elállva Porta útját. Széles, mint egy tank.
Porta fintorogva félrelöki. Valahogy úgy, ahogy az ember kinyit egy
koszos vécéajtót.
– Hogy képzeled ezt, he? Félrelökni engem? Nem látod ezt itt? Én
őrmester vagyok!
– És te nem látod ezeket? A legmagasabb rang a birodalomban! Tizedes
vagyok, mint a Führered volt! Inkább szólj Wolfnak, hogy itt vagyok,
seggfej!
Az őrmester a telefonhoz rohan, hogy riadóztassa Wolfot. Porta nem
várja meg. Már a következő műhelyben jár. Óvatosan átlép egy drótot,
amire T-aknákat kötöttek, és lelassít. Két fenyegetően vicsorgó morgó
farkaskutya közelít feléje.
– Helló, fiúk! – vigyorog rájuk Porta. – Megkérhetném, hogy ma valaki
mást tépjetek szét?
A kutyák bólintanak, és barátságosan megcsóválják a farkukat.
Egy stratégiai szempontból igen előnyös sarok mögött Wolf két kínai
testőre őrködik csőre töltött Kalasnyikovokkal.
– Még baja esik valakinek – taszítja félre az útból a fegyverek csövét
Porta.
– Csak nem ijedtél meg? – kérdezi nevetve az egyik. – Gondolod, hogy
lett volna rá időd?
– Ezt majd megvitatjuk legközelebb, de ne most – lépi át egy második
pokolgép drótját Porta.
– Azt hittem, hogy kinyírtak a szomszédok – mondja csípős gúnnyal
Wolf. – Kellemes ébredésre számítottam, de te szokásod szerint elcseszted!
Az asztalán egy P–38-as hever tele tárral, a szék karfájáról Schmeisser
lóg. Az íróasztal fiókja is be van drótozva. A töltet elég lenne egy
hétemeletes áruház lerombolására. Az ajtó mögötti rejtett polcon egy
kézigránátokkal megspékelt benzinesüveg várja, hogy bevessék, ha az
illetéktelen behatoló még mindig életben lenne. További óvintézkedésként
az udvarra nyíló ajtót egy csinos csomagra kötötték, amit Wolf a
rosszakaróinak tartogat. Ha a hívatlan vendég arrafelé próbálna menekülni,
picinyke cafatokra szakadna, és egyenesen a mennyország kapujáig
szállna.
Porta tudja, hogy Wolf a katonai szolgálati szabályzat és egy olvasatlan
Mein Kampf példány mögött tartja a whiskyjét, ezért egyenesen odalép, és
kiszolgálja magát.
– Skole! – vigyorog rá Wolfra, és kiüríti az üveget.
– Sohasem fogsz jó modort tanulni – mondja megvetően Wolf. –
Különben meg mit akarsz tőlem? Nem emlékszem, hogy hívtalak volna. –
Leseper egy láthatatlan porszemet kézzel varrt Bronzini csizmájáról, amiért
kemény 1400 birodalmi márkát fizetett. Futárral hozatta egyenesen
Rómából. Wolf szerint a lovaglócsizma tükör, a társadalmi és hatalmi
pozíció tükre, ezért éppen olyan fényesnek és makulátlannak kell lennie,
mint egy igazi tükörnek. Porta szerint ez azért van, mert kölyökkorában a
Szegény Gyerekeket Támogató Alapítvány által adományozott facipőt
kellett hordania.
– Legalább vízálló? – mutat a csillogó lábbelire Porta. Wolf, bár
ellentétes a szabályzattal, sarkantyút visel rajta. Valahányszor megmozdítja
a lábát, a sarkantyú csilingel, mint egy csengettyű. Azt hihetné az ember,
hogy Wolf imádja a lovakat, de ezzel szemben az igazság az, hogy
sohasem ülne nyeregbe. Valósággal retteg a lovaktól.
– Honnan tudjam? Nem szoktam esőben mászkálni!
– Hadd játsszak egyet a zsidó zongorádon – húzza maga elé a
számológépet Porta. Kivesz egy árfolyamokkal teleírt papírt a zsebéből, és
gondterhelten számolni kezd.
Wolf kíváncsian közelebb hajol, és látva, hogy mekkora számokkal
dolgozik Porta, remegni kezd, mint a nyárfalevél. Az arca többször is színt
vált, és apró malacszemében mohó fény gyúl.
– Mamma mia! – motyogja. Háromszor is keresztet vet, és cuppanós
csókot nyom Porta arcára.
Leengedik az acélredőnyöket, és Wolf beélesíti a rendszert. Ha valaki
engedély nélkül be merészelne hatolni Wolf vermébe, az életével fizetne az
ostobaságáért.
– Úgy tűnik, félreismertelek – mondja hízelgő hangon Wolf. – Az
egészségedre, te átkozott csirkefogó! – koccintja a poharát Portáéhoz.
– Dettó – vigyorog Porta, és a garatjába löttyinti az italt, valahogy úgy,
ahogy az ember egy veder vizet önt ki egy lefolyóba.
– És én még azt hittem, hogy egy megrögzött szélhámos vagy, aki jó
pénzért a saját anyját is eladná! – mondja fejcsóválva Wolf.
– Felejtsd el! – mondja nagylelkűen Porta. – Mindenki tévedhet!
Wolf hosszú ideig csak ül kizárólag tábornokoknak kiutalható
forgószékében, és egy aranyrudat ábrázoló fotóban gyönyörködik.
– Isten letekintett ránk – suttogja rekedt hangon. – Ha ez a kincs a
birtokunkba kerül, többé soha nem lesznek anyagi gondjaink.
Megpattanunk, és belevetjük magunkat a gondtalan életbe. Viszlát, háború!
Viszlát, ráncok a homlokon!
Az elkövetkező néhány órában a legmagasabb prioritású üzenetváltás
zajlik Wolf főhadiszállása és a berlini hadügyminisztérium között. Késő
éjszakára elkészülnek a II. világháború legtitkosabb és legfontosabb
műveletének a tervei. A kódneve: ARANYÉLET.
Kora reggel Sally főtörzsőrmester, a hadügyminisztérium 4-es számú
osztályának a vezetője felszáll egy különleges fel- és leszállási prioritással
rendelkező JU–52-es fedélzetére. A reptéren Porta és Wolf, a két
befolyásos üzletember várja egy hatkerekű, vezérkari zászlóval díszített
Mercedesben. Sally úgy lépdel le a kifutópálya végében álló gép lépcsőjén,
mint egy új Nagy Frigyes. Egyedi szabású lovassági egyenruhát visel,
lábán sziporkázó csizma, arcán mesterkélt vigyor. A nyakában, szerteágazó
kapcsolatainak égbekiáltó bizonyítékaként, Lovagkereszt lóg.
A luftwaffés személyzet merev vigyázzal üdvözli. Kegyesen biccent
nekik. Egy tábornagy se csinálná jobban. Óvatosan áttipeg a nedves aszfal-
ton. Nem szeretné bepiszkítani gyönyörű csizmáját a csúnya orosz sárral.
– Micsoda egy ország – mondja dideregve, ahogy beül a Mercedesbe. –
Nem tudtatok volna valami melegebb országot felszabadítani?
– Senki se kérte – vigyorog Wolf.
– Milyen az élet manapság a világ boldogabbik felén? – érdeklődik
Porta, miközben medvebundába bugyolálja a mindenható „hadügy-
minisztert”. Sally nincs hozzászokva az orosz télhez.
– Folyamatosan bombáznak minket. Nappal a jenkik, éjszaka a britek.
Nehéz úgy az ajkadhoz emelni egy poharat, hogy az ital fele ne löttyenjen
ki az állandó rengés miatt. Bármerre nézel, csak nyomorúságot látsz. Az
emberek kopott rongyokban járnak, és éheznek. Ne higgyétek, fiúk, hogy
csak nektek van nehéz dolgotok. Mi is szenvedünk, de azért tesszük a
kötelességünket zokszó nélkül, korgó gyomorral, Németország
felemelkedéséért.
– Nos, te egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki szenved – jegyzi meg
kuncogva Porta.
– Nem is állítottam – feleli a „hadügyminiszter”. Amerikai cigarettával
és egy lapos ezüstflaskából francia konyakkal kínálja őket.
– A Sánta Csendőr még megvan, az isten szerelmére? – kérdezi
aggodalmasan Porta. – Ha azok az átkozott szövetségesek csak egy
karcolást is ejtenek rajta, velem gyűlik meg a bajuk!
– Tarthatnak tőled – mosolyog Sally –, mert az egyetlen épület, ami
még áll a téren, az a Csendőr. Indulás előtt benéztem, és arra kértek, hogy
adjam át az üdvözletüket. Azt kérdezik, hogy nincs-e még herótod a
Führerért, a népért és a hazáért vívott háborúból. Nem is értem, hogy bírtok
itt létezni.
Portának az utolsó pillanatban sikerül kikerülnie egy füstölgő
teherautót. A roncs körül katonák hevernek.
– Mi a véleményed mint „hadügyminiszternek” a ránk kényszerített
háborúról? – kérdezi Porta a bunda ellenére didergő Sallytől. – Remélem,
nincs esélyünk megnyerni.
– Ettől nem kell tartanod – nyugtatja meg Sally. – Az ellenség nagyon
jól csinálja. Ki fogunk kapni, mint mindig, és megint jöhet a
magyarázkodás, hogy ki és mi volt a vereségünk oka.
– Így megy ez Németországban – bólogat Wolf. – Ez már hagyomány
nálunk. Mindig kivívjuk magunknak a vereséget!
– Hála az égnek – lélegzik fel Porta. Újabb kiégett teherautót kell kike-
rülnie. – A múltkor azt álmodtam, hogy megnyertük a háborút. Iszonyatos
volt! – Porta tövig tapossa a gázpedált. Élvezi, hogy mindenki utat ad neki
a hadosztályparancsnoki zászló láttán. – Látjátok ott azt a fickót a keskeny
vállszíjjal meg az ezüstpaszománnyal? – kérdezi nevetve. – Ritkán lát az
ember ilyen szabályos tisztelgést!
– Mindig beszarnak, ha meglátják Seggfej tábornok zászlaját – mondja
megvetően Wolf.
– Ha tudnák, hogy ezúttal még nála is hatalmasabb pasasok utaznak
ebben az autóban! – kiált fel Porta. – Ő csak egy tábornok, de mi
hamarosan dúsgazdagok leszünk! Tábornokokat adhatunk és vehetünk, ha
kedvünk tartja!
Három csendőr csinál ordítva utat nekik.
– Az út szélére húzódni, idióták! – kiabál ki az ablakon Wolf. Két
szakaszvezető és egy osztagnyi katona ugrik fejest a hóval teli árokba. –
Ezt már szeretem – bólogat elégedetten a főgépész.
– Én is – vigyorog Porta. – Ezekért a pillanatokért érdemes élni!
Egy üveg Napoleon konyak jár körbe.
– A napokban kaptam a francia kapcsolatomtól – dicsekszik vele Sally.
Alaposan meghúzza az üveget, hogy aztán köhögve kiköpje az italt, amikor
Porta hirtelen a fékre tapos. A hatalmas vezérkari autó megperdül a
csúszós útfelületen. Porta egy kaszkadőr ügyességével átirányítja két fa
között, átugrat vele egy bokron, és belefúrja az elejét egy szénaboglyába.
Mielőtt még Sally leanyázhatná Portát, két rata vágódik ki a felhők
közül vérvörös csillagokkal a szárnyain. Végigzúgnak az út felett, a
gépágyúik tüzet és halált okádnak.
– Te jóságos isten – dadogja rémülten Sally. – Ezek aztán nem
szaroznak. És a jelentésekben még azt mondják, hogy a front mentén csend
és nyugalom honol!
– Mindennap így megy ez – magyarázza Porta. – Olyan pontosan
jönnek, hogy órát lehetne igazítani hozzájuk. Közlekedési rendőröknek
hívjuk őket: a legnagyobb dugót is pillanatok alatt feloszlatják.
– A múlt héten két tíztonnásomat kapták el az úton – sóhajtozik Wolf. –
Kész szerencse, hogy csak a személyzetük veszett oda! A teherautókat meg
lehet javítani.
– Visszatérnek még? – nézi idegesen a felhőket Sally. – Hála az égnek,
csak látogatóban vagyok itt. Arra születtem, hogy egyenruhát viseljek, de
nem háborúban. Isten őrizz!
– Igen – mosolyog Porta. – El sem tudom képzelni, mekkora változást
hozna az emberi történelemben, ha te is kiköltöznél ide és aktívan
bekapcsolódnál a harcokba. – Olyan jóízűen nevet, hogy majdnem
belemegy egy szétbombázott ágyúba. Az ágyút vontató lovak, szám szerint
hat, égnek álló lábakkal hevernek az úton.
– Ez itt mindennap így megy? – kérdezi döbbenten Sally.
– Mint mondtam, órát lehetne igazítani hozzájuk – válaszolja türelme-
sen Porta. – Ha sikeresen végrehajtottak öt küldetést, kitüntetik őket.
Puncimágnessel, tudod. A minap kilőttek egyet, egy pökhendi faszfejt, aki
csak tisztekkel volt hajlandó szóba állni. Nyolc csík volt a szalagján!
– És mi lett vele? – kérdezte Sally.
– Az SS fellógatta. Túl nagy hős volt ahhoz, hogy untermenschként
kezeljék, élve pedig veszélyt jelentett volna a propagandára. A barátunknak
megfájdult a feje – pillant egy hadtápos katonára az út szélén. Az idős férfi
a saját vértócsájában ül, a sisak féloldalt csúszva a fején.
– Jut eszembe, tudtok valamit arról a Polka Palkó nevű fickóról? –
érdeklődik Sally. – Alaposan kibabrált veled, mi?
– De én is vele – köp ki Porta az ablakon. – Már nem lop az emberektől
évi nyolcvan százalékot. Az egyik cimborám, aki a Prinz Albrecht
Strassén, a Gestapónál ablakpucoló, elvitte egy fogorvoshoz, hogy nézzék
meg a fogait. Valami gond lehetett velük, mert a cimborám kölcsönkérte a
doki készletét, hogy megjavítsa őket. Sajnos, egy kissé remegett a keze,
ezért többször is lyukat fúrt a páciens nyelvébe.
– Gondolom, Polka nem örült neki – veti közbe gonosz kacajjal Sally.
– Nem, abban biztos lehetsz – nyugtatja meg Porta. – Egyetlen foga sem
maradt, és a nyelvén tátongó lyukak miatt máig dadog. Azóta hiába
próbálja eladni kedvező kamatozású hitelcsomagjait. Az embereknek nincs
türelmük kivárni, hogy elnyögje a mondandóját.
– Pedig emlékszem, egyszer azzal dicsekedett, hogy te is kértél tőle –
adja előre a konyakot Portának a „hadügyminiszter”. – Emlékeztek még
„Dagadt Pinó”-ra, aki mindig azzal dicsekedett, hogy mekkora teste van?
Nos, kiszáll egy pasas egy autóból a Hohenzollerndamnon, fényes nappal,
odalép hozzá, átöleli Pinót, és miközben nyálas buzicsókot nyom a szájára,
egyazon lendülettel a bordái közé döfi a kését. Egyenesen a szívébe, ahogy
kell. Mire a járókelők észrevették, hogy Pinóval valami nincs rendben, a
gyilkos már hetedhét sarkon túl járt.
– Szicíliában a halál csókjának hívják – magyarázza Wolf. – Magam is
alkalmaztam már néhányszor. Igen hatásos módszer: a konkurencia hosszú
időre behúzza fülét-farkát, lehetőséget adva az embernek a kibontakozásra.
Porta lekanyarodik a főútról, és szűk, latyakos mellékutcákon lavíroz át
folyamatos kürtszóval. A gyalogosok menekülnek előtte. Csak Wolf
„Belépni tilos” táblaerdővel körülvett rezidenciája előtt veszi le a lábát a
gázpedálról.
A kínai testőrök kitárják a széles kaput, hogy Wolf és két üzlettársa
bevonulhassanak. Két orosz hadifogoly várja ugrásra készen, hogy
megpucolhassa Wolf csizmáját. A főnök nagylelkűen megengedi, hogy a
„hadügyminiszter” lábbelijét is kifényesítsék.
Porta ezalatt konyakot kortyolgat. Ilyen felesleges dolgokkal, mint a
csizmapucolás, nem foglalkozik. Minek, ha úgyis megint összekoszolja?
Székek csúsznak hátra, amikor belépnek az irodába, és tintanyalók
pattannak vigyázzba. Wolf főgépész a sapkája csúcsához érinti a
sétapálcáját. Az angol tisztek szoktak így csinálni a filmekben. Az efféle
dolgok, véli Wolf, stílust kölcsönöznek az embernek. A könyvelői, két
radírozásban és aláírás-hamisításban jártas szakember, úgy tesznek, mintha
a leghevenyebb agymunkában zavarták volna meg őket.
Wolf léptei alatt zeng a vaslépcső, sarkantyúi vidáman csilingelnek.
– Szervusztok! – üdvözli a két farkaskutyát, akik vicsorogva, támadásra
készen figyelik kísérőit. – Tegnap jót zabáltak egy hollandból. Az idióta az
engedélyem nélkül bejött, mert állítólag sikerült elemelnie egy kis ezt meg
azt Mihálytól, a román királytól.
– Nos, akkor lássunk munkához! – telepszik le a pazarul megterített
ebédlőasztalhoz Sally. Wolf már kiküldte a testőreit, és magukra zárta az
ajtót, hogy senki ne háboríthassa őket. – Abból ítélve, amit hallottam,
erősen kétlem, hogy ez az akció végrehajtható. Nekem untermensch
árulástól és zsidó csapdától bűzlik!
– Te csak ne kételkedjél, mert senki nem kért rá – bök rá a villájával
Porta. – Neked csak az a dolgod, hogy tegyed, amit mondok neked. Se
többet, se kevesebbet, és megvan az öt százalékod. Személy szerint
sokallom, kettő és fél bőven elég lett volna neked.
– Tényleg sokallod? – kérdezi fagyosan Sally. – És ha én nem? Ha azt
mondom, hogy vihetsz vissza a reptérre, vagy hívok egy taxit?
– Akkor jó utat kívánok neked, és pá-pá! – vigyorog Porta. Vidáman a
tányérjára halmoz egy jó adag pácolt csülköt, és jóízűen falatozni kezd.
Wolf dühösen kiüti Porta kezéből a villát, és Sally után rohan, akinek
már a kilincsen a keze.
– Le ne nyomd, te barom! – ordít rá. – Azt akarod, hogy mindannyian a
levegőbe repüljünk? Most nem Berlinben vagy, a koszos kis irodádban,
hanem egy stratégiai fontosságú támaszponton a háborús zóna kellős
közepén! És mondok neked még valamit, te elcseszett majomagyú
pigmeus! Szart se érdekel minket, hogy vannak-e kétségeid vagy sem.
Teszed, amit mondunk neked, vagy személyesen fogunk gondoskodni róla,
hogy páros lábbal rúgjanak ki a hadügytől, ahol a minisztert játszod. Nálad
nagyobb pofájú seggfejeket is elintéztünk már!
– Jól van, jól van – morgolódik Sally. Visszaül az asztalhoz, de a sapká-
ját egyelőre a fején hagyja. Sértődötten leszúr egy véres hurkát, a tányér-
jára teszi, és megszórja cukorral, majd leönti szörppel. – Nem szoktam
cserbenhagyni azokat, akikkel egy asztalnál ettem – mondja teli szájjal.
– Hogy te mekkora seggfej vagy! – dünnyögi Porta a csülköt
cuppogtatva. – Játszod az eszed, mintha tényleg te lennél a miniszter.
Pedig csak egy szaros kis hivatalnok vagy egy tetves irodából, ahová bárki
bekerülhet, aki hajlandó segget nyalni!
– Már mondtam, hogy rendben – adja be a derekát Sally. – Jó étvágyat,
fiúk, és hajrá! Csináljuk meg, hogy legyünk mielőbb túl rajta. Előbb vagy
utóbb úgyis nyakig szarban találjuk magunkat. – Leöblíti a torkát konyak-
kal, és böfög egy öblöset. – De miért, kérdem én, miért nem fújjátok meg
az aranyat ti magatok, az oroszok segítsége nélkül? Szép csendben,
diszkréten. Sokkal olcsóbb lenne, nem igaz? Berlinben az a hír járja, hogy
Oroszország seggre ült, a Vörös Hadsereg már a légynek se tud ártani.
Bementek fegyverekkel, és kijöttök az arannyal. Egyszerű, mint az
egyszeregy.
– És még te nevezed magad hadügyminiszternek? – kiáltja megvetően
Porta. – Ember, neked annyi eszed sincs, mint a török szűz lánynak, aki a
kupoldát anyaotthonnak nézte. Ezt a melót csak hozzánk hasonlóan
értelmes ruszkik segítségével tudjuk végrehajtani. Olyanokkal, akik
ugyanúgy tojnak a hazára meg a lebensraum-dumára, mint mi. Olyan jól
megleszünk velük, mint a szar a lepedővel! A terv különben is már ki van
dolgozva. Egy bigét tömök, akit a férje ebben a városban parkolt le. A
fickó egy komisszár. A spiné annyira megkedvelte a hancúrlécemet, hogy
mindenbe beavatott. A Kreml biztonságban akarja tudni az aranyat, ezért
megbízta a komisszárt, hogy ugyan rejtse már el valahová. Ez meg is
történt, de a pasasnak most az a ragyogóan zseniális ötlete támadt, hogy
még jobb lenne, ha magával hurcolászná az aranyat utazásai során. Vele
fogjuk megalakítani nemzetközi, orosz-német harccsoportunkat. Az orosz
vonalak mögött a komisszár, ezen az oldalon pedig mi fogjuk intézni a
dolgokat. Klappolni fog minden, ahogy a pöcs klappol Lizibe. Libauba
hajtunk a felszabadított arannyal, onnan pedig, viszlát Háromezer Éves
Birodalom, viszlát Szovjet Paradicsom, Svédországba hajózunk!
– Ezek szerint a svédeknél már nincs vám- meg útlevél-ellenőrzés? –
kérdezi egy jó adag véres hurkával a pofazacskójában Sally. – Nektek
teljesen elment az esztek! Marhaságokat beszéltek! Tudom, mit beszélek,
mert egész nap papírakrobaták közt vagyok. Elég lesz egyetlen túlbuzgó
tintanyaló, és akkorát bukunk, mint ide Berlin! Ha egy ilyen szimatot kap,
akkor nem nyugszik, míg a fél hadosztályt rács mögé nem juttatta.
– Ez a része Sven feladata lesz. Ő beszéli a nyelvüket – hárít
magabiztosan Porta. – Azt fogja mondani nekik, hogy az ellenállástól
vagyunk. Nem is lesz akkora hazugság! Végül is Adolf meg Sztálin bácsi
seregéből pattanunk meg. Igazi szociáldemokraták leszünk!
– Kétezer-háromszáztizenkét kilométer és négy méter – olvassa le az
asztalra terített vezérkari térképről Sally. – És akkor még csak a
rejtekhelyig jutottatok el! Onnan még vissza is kell jutni. Egy Párduc száz
kilométert tud megtenni tele tankkal… Aztán ott vannak a teherautók is.
Még azokat is meg kell szerezni. Nem hozhatjátok ki az aranyat a
zsebetekben! Honnan fogtok benzint szerezni? Azt mondják, hogy a
szomszédéknél mindenütt bezárták a benzinkutakat.
– Túl sokat aggódsz! – veti magát dühösen egy kolbászra Porta. – Az én
komisszár kurvám mindenről gondoskodott. Annyi benzint tartalékoltak,
hogy egy egész páncéloshadosztálynak elég lenne. Neked csak annyit kell
tenned, hogy távol tartod tőlünk a poroszokat, és beszerzed a szükséges
menetleveleket, meg az összes többi szaros papírt, amire szükségünk lesz
ahhoz, hogy szabadon mozoghassunk ebben a kibaszott háborúban! Csak
aztán ügyesen csináld, „hadügyminiszter” úr, mert ha valami laktanyajan-
csi ugrálni kezd nekem a diónyi agyával, akkor nagyon mérges leszek!
Világos?
– Ez minden, amit kérsz? – kérdezi megkönnyebbülten Sally. – Menni
fog, mint a seggtörlés, ha van kéznél vécépapír. Meg fogod kapni az
okmányokat, és mindegyiken Keitel tábornagy aláírása lesz rajta az összes
cikornyájával meg kacskaringójával együtt. Nem lesz olyan vaskalapos
aszexuális vadbarom, aki ne vágná magát feszes vigyázzba a közeledtedre.
Megfelel?
– Na látod, tudsz te okos is lenni – vigyorodik el Porta. – Minek hát
mellébeszélni? Nem kell többet tenned, mint amikor anyukád leküldött a
boltba listával a takonytól ragacsos kezecskédben.
Wolf teletölti a poharaikat.
– Skole! – rikoltja elégedetten.
– Szerezned kell továbbá egy motorcsónakot is – folytatja Porta, miután
egyetlen mozdulattal fenékig ürítette a poharát. – Álljon útra készen, ha
Libauba érünk, és legyen kétszer gyorsabb, mint az összes többi, szürkére
meszelt haditengerészeti teknő. Van egy olyan érzésem, hogy akkor már
nagyon sietni fogunk.
– Nem probléma – írja hozzá a listához Sally. – Csak a megfelelő
nyomtatványra van szükség meg egy vörös Gekados*-pecsétre. Ha a
megfelelő papírokat dugjátok az orruk alá, azok a haditengerészeti pöcsök
oda fognak elvinni titeket, ahová csak menni akartok, anélkül hogy csak
egy pillantást is mernének vetni a ládáitokra. De mi lesz Svédországban? A
bélyegzőimnek és az aláírásaimnak ott már nincs hatalmuk!
– Hogy mi lesz a svédekkel? – vigyorog Porta. – Hát megvesszük őket.
Ők csak szociáldemokraták. Már rég megszűntek az agyukat használni.
Henri de Montherlant
– A tábornokomnak nem tetszett, mert túl szelíd dal volt. Így hát
belefogtam egy másikba:
A lovak vágtatnak,
Mint a tomboló vihar.
Egy lövés a fejbe –
A hadnagy halott!
Szétverjük az ellenséget,
Hazakergetjük…
– Ennyi elég is volt neki, több dalt nem akart hallani. Csak ült ott, és
mintha összezsugorodott volna a lóbőrben. „Martin szakaszvezető, magá-
nak egy folt van a díszegyenruháján”, mutatott ingerülten egy pöttyre, ami
alig volt nagyobb, mint egy bibircsók egy légy seggén. „Gondolja, hogy
meg fogok halni?”, csavarta a szemébe a monoklinkat. „Igen, ebben biztos
vagyok, Herr General”, feleltem én. „A mennyei hadúr az asztalához szó-
lítja azokat, akiket szeret.” „Igen, egyszer mindenki elmegy”, sóhajtotta re-
ménytelen csillogással a monoklis szemében. Ezt a szomorú megállapítást
muszáj volt lenyomatnia egy konyakkal, mégpedig egy duplával. A máso-
dik és a harmadik pohár közt a tábornokom rájött, hogy az élet az voltakép-
pen készülődés a halálra. „Martin szakaszvezető, mivel maga csak egy sza-
kaszvezető, és tanultnak aligha nevezhető, arra kell következtetnem, hogy
még nem tűnődött el azon, mennyire is szomorú ez az élet. Magányosan
jövünk a világra, és még magányosabban menetelünk ki belőle.” Megint
csendben üldögéltünk egy darabig, mindenki a saját gondolataival volt
elfoglalva. Én speciel arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a tábornokom
végre átlibbenne az álmok világába, ahol mindent orosz és német vér borít.
Egy bige várt rám ugyanis a tetőtől talpig galambszarral borított Bismarck-
szobornál. Blitzmädel* volt, és az egész ezreddel kefélt. Ha nagyon jó for-
mában volt, egy hullának is képes volt felállítani és kifacsarni. A táborno-
kom ivott egy újabb pohárkával a korzikai derűből. „Magának meggyőző-
dése, hogy meg fogok halni, Martin szakaszvezető?”, jött rá megint a szó-
fosás. Én is kaphattam egy pohárkával jutalomképpen az őszinte válaszai-
mért, ami nagyon ritka nagylelkűség volt a tábornokom részéről. Persze
vigyázzban kellett meginnom, mert tábornoki körökben így van ez rendjén.
Ezután a tábornokom és a monoklink fel-alá kezdtek járkálni a szobában.
A sarkantyúink úgy csengtek-bongtak, ahogy az egy igazi poroszhoz illik.
Az éjszakai egyenruhánkhoz mindig sarkantyús csizmát viseltünk, ami
csak akkor került le a lábunkról, amikor bebújtunk a jó puha ágyikóba.
Ahogy ott masírozott a szobában, olyan volt, mint egy egész támadni ké-
szülő huszárezred. Jellemző volt rá meg a monoklinkra, hogy ha gondol-
kodni akart, előbb menetelnie kellett, hogy a vér leszaladjon a fejéből a
seggébe. Egy idő után, amikor már kezdtem elszédülni tőle, merthogy vé-
gig forognom kellett utána, a tábornokom lefékezett, és rám szegezte a
monoklis szemét. Úgy nézett rá, mint a hóhér, amikor szemmértéket vesz a
megkurtítandó személy nyakáról. „Most egy parancsot fog kapni, Martin
szakaszvezető, és az ördög vigye el magát, ha nem hajtja végre maradékta-
lanul!” Alaposan megdörzsölte a sasorrát, aztán folytatta: „Ha el kellene
távoznom, hogy az égi seregben szolgáljak, akkor gondoskodjon róla, hogy
az 5. huszárezred zenekara a Rote Husarent fújja a temetésemen.” „Igenis,
Herr General”, bokáztam neki. „Minden úgy lesz, ahogy a tábornok úr
parancsolja. A huszárok addig fogják fújni a kürtjeiket, míg pirosan izzani
nem kezdenek!” „Akkor ezt magára bízom, szakaszvezető. Tovább azt is,
hogy közölje Breitenmüller törzskarmesterrel, két díszegyenruhás huszárt
szeretnék a koporsóm mellé gyászpozícióban. Két huszár a kürtösöktől
játssza a Der Tod reitet auf einem kohlenschwartzen rappen**-t, természe-
tesen andantéban. Abban az esetben, ha az 5. huszárezred nem állna ren-
* Híradós katonalány. (német)
**A halál egy szénfekete lovon vágtázik. (német)
delkezésre, mert éppen a jó öreg Németországért harcol, akkor gondoskod-
jon róla, hogy egy jól képzett katonakórust vezényeljenek ki, nem keve-
sebb mint huszonöt emberrel. A szólót maga fogja énekelni, Martin sza-
kaszvezető. Megértette?” „Igen, uram. Kérek engedélyt jelenteni, hogy már
gyakorlok, uram.” Ekkor a tábornokom végre-valahára bebújt az ágyikójá-
ba. A nagy utazás annyira lekötötte a gondolatait, hogy már állig betakaró-
zott, mire észrevette, hogy elfelejtette levetetni velem a csizmáját. Ezen
morgolódott egy kicsit, de miután felolvastam neki néhány sort az öreg
Frigyesről, mély álomba szenderült.
– Másnap reggel kihagytuk a szemlét, ehelyett kimentünk, és megnéz-
tük a virágokat a kastély parkjában. A lovassági ágyással, mint mindig,
most is elégedett volt. A sárga tulipánok úgy álltak ott, húrként megfeszül-
ve, lehajtott nyakkal, mint a vágtatni készülő lovak a 7. düsseldorfi ulánu-
soknál, a mi ezredünknél. Ezek voltak azok, akik egyenesen a pokolba vág-
táztak abban a hírhedt cambrai-i csatában 1915-ben. Mi akkor még alezre-
desek voltunk. Mindig nagyon felhergeltük magunkat, amikor arról az
ütközetről beszéltünk. Az angolok, amilyen alattomosak voltak, géppus-
kákat helyeztek el mindenütt, fittyet hányva a fair play szabályaira. Ha ők
lettek volna azok, akik rohamra küldik a dragonyosaikat, mi a nyeregben
ülve vártuk volna őket, szemtől szemben, szablyával és lándzsával a
kézben. Mikor a fehér liliomokhoz értünk, a tábornokom összeráncolta a
homlokát, és szitkozódni kezdett, mint egy egész legénységi matróz egy
arab kupiban. „Tipikus gyalogság!”, harsogta. „Úgy néznek ki, mint egy
rakás apáca, akiken az imént tettek erőszakot a francia matrózok. Látja ott
azt az ostoba liliomot? Két centiméterrel kilóg a sorból! Távolítsa el,
Martin szakaszvezető! A szemétdombra vele! Ha nem vigyázunk, egyket-
tőre oda a rend!” A vörös rózsáknál, a tüzérségnél, a humorérzékünk meg-
villantotta magát, s jeges tekintetünkben is megjelent egy alig észrevehető
csillogás. A rózsák szép rendezett ütegekben állnak egymás mellett. Olyan
katonásan, hogy öröm rájuk nézni. „Na látja, Martin szakaszvezető, így
kell ezt!”, mondta a tábornokom, és háromszor is kivette a monoklinkat a
szeméből, ami elégedettsége legfőbb jele volt. Egy kicsit hátrább húzód-
tunk, hogy távolról is megcsodáljuk a látványt. Ekkor megpillantottuk a
kék búzavirágokat, és elborult az agyunk. Te jó ég, micsoda zűrzavar! De
hát mindig ez van a hadtáposokkal! Barmok, egytől egyig. A jobb és a bal
közt sem tudnak különbséget tenni. Ha azt akarod, hogy felváltva emel-
gessék a lábukat, szalmát kell kötnöd az egyik, szénát a másik bokájukra,
hogy azt kiabálhasd: Szénaláb! Szalmaláb! A lovas különítményeik arra
nem képesek, hogy nőt kerítsenek maguknak, így aztán kénytelenek a
lovaikat meghágni, ha már nagyon nem bírnak magukkal. A tábornokom
halálra ítélte az egész ágyást, és én másnap hajnalban kivégeztem őket a
kézi fűnyírónkkal. A páncéloscsapatok, a rózsaszín rózsák jobban
szerepeltek. Milyen egy egyenes hátú banda volt! Büszke voltam, hogy én
is közéjük tartozom. Sokáig álltunk és néztük őket, mígnem meggyőződé-
sünkké nem vált, hogy a helyzet nem is olyan reménytelen, mint hittük. „A
páncélosok”, kattogtatta meg a műfogsorát a tábornokom, „tökös
legények”. Elhaladtunkban biccentettünk az utászoknak, a fekete tulipá-
noknak. Végtére is ők a sereg legalja, a kulik. Az élelmezési veteményes-
nél azonban döbbenten megtorpantunk. A Mózes-dragonyosok olyan
ernyedten álltak, mint egy rakás tripperes pöcs. A tábornokom a helyszínen
halálra ítélte őket. „Gázkamrába velük!”, mondta dühösen, nem gondolva
arra, hogy az élelmezésiek nélkülözhetetlenek. A legrosszabb helyzetet a
gyümölcsöskertben találtuk, ahol a madárijesztők ruszki egyenruhát
viseltek. A tábornokom majdnem megpukkant mérgében, amikor
észrevette, hogy az egyiknek nincs kifényezve a csizmája, másik kettőnek
a zubbonya van félregombolva, egy negyedik pedig fordítva hordja a
sapkáját. A tábornokom majdnem lenyelte a kertészeket, akik előbb azért
rohantak, hogy jóvá tegyék a hibájukat, aztán meg azért, hogy az irhájukat
mentsék. Végigkergettük őket a kerten, olyan vehemenciával, hogy a
nyelvük a seggüket csapdosta, az aranyerük meg a fülük tövét. Egy ősz
öreg fickó ki is dobta a taccsot, rá egyenesen a tábornokom csizmájára. A
tábornokom mérgében pisztolyt fogott erre az untermenschre, mire az
elájult az ijedtségtől. Másnap kiküldték a frontra egy hullagyűjtő
egységgel.
– Rosszkedvűen tértünk vissza a kastélyba, a Győzelem Angyala csak
egy felületes karlendítést kapott, ahogy elhaladtunk mellette. Az őrök ki-
vágták előttünk az ajtót, de az egyik elszámolta magát, és az ajtó visszacsa-
pódott, képen terítve a tábornokomat. Hallanotok kellett volna! Nem ordí-
tozott, mint valami bunkó szakaszvezető, de amit mondott, az orrán keresz-
tül, az telitalálat volt. Szó szerint kinyírta a két őrt a szavaival. „Soha ne
keveredjen effélék közé”, tanácsolta nekem az orrát babusgatva. Bizony, az
én tábornokom azt csinált a hadosztályban bárkivel, amihez csak kedve
volt. Úgy írta alá a halálos ítéleteket, hogy még csak el sem olvasta őket.
Minek is pazarolta volna az időt a rendbontókra? A folyosón a katolikus
lelkész jött velünk szembe. Olyan kövér volt, hogy folyamatosan rengett a
hája. A tábornokom ügyet sem vetett a tisztelgésére, hanem egyenesen
nekiszegezte a kérdést: „Hol a reverendája, atyám? Gondolom, most is
azon buzgólkodik, hogy kiegyengesse az utat a hazáért életüket áldozó
katonák számára!” „Igen, Herr General”, felelte az atya olyan rémülten,
hogy azt hittem, ott helyben szívrohamot kap. „Bizonyára nagyon elfoglalt,
atyám”, mondta vibráló orral a tábornokom, mintha hullaszagot érezne. „A
csizmája sincs kifényezve… Vagy talán a tábori lelkészekre más szabályok
vonatkoznak, mint amelyekről én tudok? Három nap házi őrizet, atyám, és
óránként jelentkezzen a segédtisztemnél kifényezett csizmában és
szerelvénnyel. Lehet, hogy ott, ahonnan érkezett, hagyták mocsokban
fetrengeni, de az én hadosztályomban nem fogom eltűrni ezt!” Azzal
otthagytuk a Jézus-dragonyost, hogy elmerengjen a dolgain. Miután
néhányszor megcsapkodtuk a csizmánkat a lovaglópálcánkkal, háborúsdit
találtunk ki az egész laktanyának. Mindig ezt csináltuk, ha a tisztek
kezdtek ellustulni. Mindannyian ott voltak már, amikor megérkeztünk. A
tábornokom nagyon értett ezekhez a dolgokhoz. Mindig ura volt a
helyzetnek. Soha senki nem tudott felülkerekedni rajta. Az én dolgom
mindössze annyi volt, hogy a kartonórát kellett állítgatnom. Jó rálátásom
nyílt a szobára, és úgy álltam, hogy senki ne láthassa, ha vigyorgok. A
hadosztályunknak volt a legjobb terepasztala az egész seregben. A
tábornokom gondoskodott erről. Tucatnyi folyó meg patak, ágyú és tank,
és hidak, mindenütt, hogy legyen mit felrobbantani, mielőtt az ellenség
odaérne. A tábornokom sokáig csak állt, és nézte csúnyán az ideges
arcokat, aztán hosszú beszédet tartott nekik arról, hogy mi fog történni, ha
Németország, szokásához hűen, elvesztené a háborút. „Ezúttal a
koponyánkból fogják vedelni a sört”, jósolta, „és a nemi szerveinkkel
díszítik ki a falakat a tiszti étkezdéikben.” „De”, esküdött meg a
monoklinkra, „mielőtt erre még sor kerülne, meg kell mutatnunk nekik,
hogy kik vagyunk. Bombázni fogjuk őket a nehéztüzérségünkkel”, mutatta
a terepasztal fölött hadonászva a pálcájával, „aztán a páncélosaink pusztító
ékalakzatban megindulnak, és elveszik az étvágyukat a további harctól.
Azokat, akik életben maradtak, az önjáró lövegeink lánctalpai alatt fogják
végezni, a patkányok módjára lyukakba rejtőzőket pedig lángszóróval
irtjuk ki.” A pálcájával egy falura csapott, egyetlen ütéssel elpusztítva azt.
A tisztek szomorúan nézték a letarolt falut. A terepasztal egy német tájat
ábrázolt, német tehenekkel és kövér német parasztokkal. „Németország
soha nem adja meg magát, uraim, ezt jól jegyezzék meg!”, sziszegte a
tábornokom, és hagyta, hogy a monokli kihulljon a szeméből, és rövid
szünetet tartott. Kirúgott két hadnagyot a frontra, mert egy mocskos
történeten röhögcséltek, míg ő beszélt, aztán intett a vezérkari főnöknek. A
„Vadkan” egy aszott, sánta vezérőrnagy, fél szemén kalózplecsnivel,
átvette a szót, és a szimuláció kezdetét vette. Az első, aki elvérzett, egy
lovaskapitány volt, aki ellenségnek nézte a saját vonalait, és két Stukával
lebombáztatta a szomszéd T–34-eseire váró páncélosait. A kapitány még
aznap este egy frontszolgálatos ezredben hullatta a könnyeit. A
tábornokom még a szabályzat szerint járó három nap eltávot sem adta meg
neki. Senki sem érezhette magát biztonságban mellettünk. Amikor már
kezdtek volna megmelegedni a vezérkarnál, és azt hihették volna, hogy
nyugis élet vár rájuk, húzhattak a francba, ki a frontvonalba, a Valhalla
előszobájába. Egy kicsivel később egy őrnagy és három hadnagy fosztatott
meg a hadosztály védő karjaitól, amiért rossz irányba mentek az ellenség
tankjaival. A tábornokom egyre idegesebb lett, a szeme jégszínű szikrákat
szórt. Mire egy ilyen szimuláció véget ért, a hadosztály hevenyen
tiszthiányos állapotba került, de azért nem kellett aggódni. Ezek úgyis csak
tartalékosok voltak, akikkel egyébként se lehetett volna mit kezdeni. Volt
ennek a szimulációnak egy másik jó oldala is: a tábornokom ilyenkor a
legvégén a segédtiszten, azon a mocskos állaton töltötte ki a haragját. A
kapitány olyan mélyen benyomult iván gyalogságába, hogy elvesztett egy
egész ütegnyi önjáró löveget. A tábornokom nyaka fél méterre kiugrott a
gallérjából, mint egy periszkóp, amivel a tengeralattjáró parancsnoka az
ellenséges hajót akarja megskubizni a torpedó kilövése előtt. A segédtiszt
pánikba esett, és lőni kezdte a légelhárítóval a légi támogatásunkat. Úgy
zuhantak alá a terepasztalra, mint egy marék konfetti. Vigyorogtam, mint a
fakutya a kartonóra mögött. Szívmelengető volt nyakig szarban látni a
kapitányt. Olyan képet vágott, mint egy székrekedéses patkány. A
tábornokom majdnem kettészelte a hangjával. A kapitány úgy oldalgott el,
mint egy félig vízbe fúlt öngyilkosjelölt. Ekkor leállítottuk a háborús
játékot, hogy azért maradjon is valami a seregeinkből, és a tábornok megint
hosszú beszédet tartott a még jelenlevőknek, kifejtve nekik, mit gondol az
egyenruhába bújtatott civilekről. Azzal zárta, hogy kijelentette, még Attila
is jobb helyzetben volt, mint a mai tábornokok, mert őt nem gátolták botor
tartalékos tisztek, hanem született harcosok vették körül, akik tudták,
hogyan kell meglendíteni egy bunkót. Azzal kimentünk, és bevágtuk
magunk mögött az ajtót. A kartonórát dél után öt percre állítva hagytam,
csak hogy legyen min gondolkodniuk az okostojásoknak.
– Egyenruhát cseréltünk, és felcsatoltuk a harci övünket a pisztolytáská-
ba csomagolt kézi tüzérséggel. „Munkára fel!”, mondta a tábornokom, és
lendületesen elindult. „Ebből baj lesz”, gondoltam, mert jól tudtam, hogy
mire képes, ha rossz hangulatban. Autóba ültünk, és átvágtattunk az elsöté-
tített falvakon. A motorháztetőn hadosztályzászló, a fényszórón kék szűkí-
tők, hogy mindenki láthassa, kik vagyunk. A tábornokom érthetetlenül mo-
tyogott egész idő alatt. „Dicsőség a mennyben az istennek, és béke a föl-
dön a jóakaratú embereknek”, gondoltam. A tábornokom úgy döntött, hogy
a civil negyedben állomásozó kulikat fogjuk meglátogatni. Úgy csaptunk le
a hadosztály börtönére, mint isten haragja a földre az ítélet napján. Az őrök
épp a rabokkal zsugáztak, a fegyvereik valahol kint lógtak a latrina mellett.
Hallanotok kellett volna a tábornokomat, amikor ugrálni kezdtek, mint a
csótányok a forró serpenyőben. A végén az egész társaság a cellákban kö-
tött ki, rabok és őrök egyaránt. Mikor már mindenki rács mögött volt, a
tábornokom fogta a kulcsokat, és jó messzire hajította őket a szemétdomb
mögé. Végül szétszereltük a géppisztolyaikat, és szétszórtuk az alkatrésze-
ket Vesztfália területén, hogy ne unatkozzanak, ha jön a parancs, hogy
szemle következik. Bizony, a tábornokom tudta, hogyan kell a civilekből
tűrhető katonákat faragni. A következő helyen, amit felgöngyölítettünk, az
ügyeletes tiszt pizsamában és papucsban fogadott minket. A tábornokom
nagy zajt csapott. „Az ellenség a város határához közeledik!”, bömbölte, és
az álmos őrnagy képébe nyomta az orrát. „Az ellenség a város határához
közeledik!”, ismételte meg. „Az elég baj”, motyogta az őrnagy, és konyak-
kal kínálta a tábornokomat. „Jóember, nem hallotta, hogy az ellenség itt
van, és a páncélosékje bármelyik pillanatban a maga lábára taposhat?”,
kérdezte a tábornokom ijesztően higgadtan. „Nos, gondolom, akkor már
csak egyvalamit tehetünk”, mosolygott az őrnagy, és a zoknijába tűrte a pi-
zsama szárát. „Eltűnni innen, amíg még lehet! De mi a fenét akarhat itt az
ellenség?” Most már tényleg közel álltunk ahhoz, hogy kiugorjunk a lovag-
lócsizmánkból. Még a monoklinkat is leejtettük, s az ezer darabra tört.
Kész szerencse, hogy mindig volt egy tartalék a szivarzsebünkben. „Fújjon
riadót!”, üvöltötte az őrnagy képébe a tábornokom. „Ahogy óhajtja,
uram!”, felelte az őrnagy, és elcsoszogott, hogy feltegye a rohamsisakját.
Amikor ez megtörtént, kidugta a fejét az ajtón, és belekiabálta az éjszakai
utca csendjébe: „Riadó!” Egy darabig semmi sem történt, aztán egyszer
csak mérgesen csörögni kezdett a telefon. A tábornokom vette fel. Egy
dühös hang azt kérdezte, ki volt az az idióta, aki „riadó”-t kiáltott az
éjszaka közepén. „Én!”, ordított a tábornokom egy akkorát, hogy a
telefonkagyló összezsugorodott ijedtében. „Riadót rendeltem el, mert
ejtőernyősök zártak körül minket!” „Mi van, ember? Büdös zoknit evett, és
megfeküdte a gyomrát?”, röhög a vonal túlsó végén a hang. „Feküdjön
vissza, maga háborúőrült idióta, és pihenje ki magát. Nincs az az épeszű
ejtőernyős, aki leugrana miattunk. Mi a légynek sem ártunk!” A
tábornokom undorodva eldobta magától a telefont, és pusztító
tábornokpillantást vetett az őrnagyra. „Még hallani fog rólam!”, ígérte neki
baljós hangon. „Igenis, Herr General”, sipította az őrnagy, és ideges-
ségében a bal kezével szalutált. Csak most jött rá, hogy kivel van dolga.
„Micsoda egy gerinctelen egyén”, füstölgött a tábornokom, miközben
átszáguldottunk a következő faluba. „Holnapra azt fogja kívánni, bárcsak
ellenséges ejtőernyősök lettek volna azok, akik az éjszaka folyamán
meglátogatták!” Egy lövészezredet látogattunk meg. Az őrség egy
parasztházban keresett menedéket a nyirkos éjszakai levegő elől. Egy
magas, paszulykaró-alkatú őrmester, fején csálén álló sisakkal elköhögött
egy jelentésfélét. Már elhallgatott, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette
vigyázzba parancsolni az embereit. A kulik jóízűen hortyogtak, eszükbe
sem jutott, hogy valakinek őrt kellene állnia. „Fújjon riadót, embert!”,
visította a tábornokom. „Az ellenség bármelyik percben itt lehet!” „Mi?”,
kérdezte bambán az őrmester, olcsó snapszot lehelve a tábornokom
sasorrába. „Mi?”, kérdezte ismét az a karikatúra a seggét vakargatva.
„Fújjon riadót, az isten szerelmére!”, ordította a tábornokom, úgy megré-
mítve a tűzhely mellett szunyókáló macskát, hogy az a levegőbe ugrott
ijedtében, és négy lábra érkezve merev vigyázzba vágta magát: „Szervusz,
Herr General.”
– A paszulykaró gondolkodni kezdett, olyan igyekezettel, hogy
horpadások jelentek meg a sisakján. A fogason lógó derékszíjáért és a
pisztolyáért nyúlt, aztán átbotorkált az egyik alvó szépséghez, és rázogatni
kezdte a vállát. „Herbert! Ébredj fel, az anyád úristenit!” „Menj a
francba!”, válaszolta Herbert álmosan legyintve. „Fontos, Herbert! Gyere!
Kelj már fel!”, könyörgött neki a paszulykaró. „Menj át a parancsnokhoz,
és mondd meg neki, hogy itt van az ellenség tankokkal meg mindenféle
fegyverekkel!” Látnotok kellett volna a tábornokomat! Úgy nézett ki,
mintha a kedvenc focicsapata veszített volna, és bármelyik pillanatban
megkaphatná a Nagy Német gutaütést. Aztán elzöldült, majd végül
elkékült. Egyszerűen szólni sem tudott hosszú percekig, ami nagyon ritkán
fordult elő nála. Végül mégis visszanyerte a hangját. „Háború van,
ember!”, bömbölte olyan hangerővel, hogy még Franciaországban is
hallaniuk kellett. „Az ellenség tankjai bármelyik pillanatban itt lehetnek, és
letépik a csontjaikról a húst. Fújjon riadót. Stufe drei*, ember, hogy ment
volna az apja moziba!” „Igenis, Herr General”, motyogja a fejt vakargatva
az őrmester. „Elő az ujjadat a seggedből, Herbert, és fújass hármas szintű
riadót! Ébreszd fel a szakaszvezetőket, és mondd meg nekik, hogy itt
vannak a britek tankokkal. Jobb lesz, ha gyorsan összepakolnak, hogy
* Parancsára. (német)
emlékezetes temetés legyen. Az egyetlen gondot a kürtösök jelentették.
Azok az átkozott huszárok a keleti fronton rejtőzködtek, és ahelyett, hogy
muzsikáltak volna, amikor szükség volt rájuk, hagyták, hogy az ellenség
cafatokra lője őket. Ami még rosszabb, a dobos póni az ellenséghez
dezertált, és a dobokat is magával vitte. Szóval reménytelen volt a helyzet:
mit is kezdhettem volna egy dobok nélküli lovas zenekarral? Őszintén
remélem, hogy a csendőrök egy nap elkapják azt az árulót, és fellógatják a
többi dezertőr mellé! Legalább a dobokat hagyta volna ott! Német tulajdon,
vagy mi! Milyen dolog az, hogy most a szomszédék verik rajta a tamtamot!
Minden fegyvernem képviseltette magát egy hadnagy személyében. Hatan
voltak, úgy álltak ott, szobormereven a tábornokom körül, aki csak figyelt
csendben, és élvezte a szertartást. Díszegyenruhát viselt, és rá volt aggatva
az összes kitüntetése. Kék Max*, Vaskereszt „késsel és villával” meg a
többi. A csizmája finom lakkbőr, ezüstsarkantyúkkal. Mondom nektek, a
legszebb és legelegánsabb hulla volt, akit valaha is láttam. Ebben a
szerelésben egyenesen a Valhallába repülhetett, hogy riadógyakorlatot
tartson, vért izzasztva az angyalokból.
– A fejviselete sok vitát okozott. Én azt akartam, hogy a rohamsisakot
viselje, ezért is fújattam le szép fényesre. A segédtiszt viszont az arany
tölgyfaleveles sapkát akarta. „A rohamsisak nem illik a díszegyenruhá-
hoz!”, rikácsolta remegő tokával. Tiszta őrült volt, de annyira, hogy a
brazil diót a seggével törte és azzal is szívta fel, hogy aztán a száján szarja
ki. Közben engem is elmondott mindennek, semmit sem rejtve véka alá
abból, amit rólam gondolt. Legszívesebben bevertem volna a képét, de nem
érte volna meg Germersheimbe kerülni miatta. „Azt kívánom, hogy kapjon
el minden ronda betegséget, amit csak el lehet kapni ebben az országban”,
sziszegte. „Ha meglátnám egy medvecsapdában vergődni, hagynám, hogy
elvérezzen. Én mondom magának, Martin, szörnyű sors várja. Amint a
tábornok a földbe került, maga húz innen a keleti frontra, de olyan sebesen,
hogy porfelhő fogja kísérni. És a legrosszabb, legbüdösebb egységhez
fogom küldetni! Egy olyan egységhez, ami az ellenséges vonalak mögött
működik, az ő egyenruhájukban, csupa olyan dolgot művelve, amit minden
egyezmény tilt. El sem tudja képzelni, Martin, hogy mit művelnek az
oroszok azokkal, akik meggyalázzák az egyenruhájukat. Ahhoz még a
maga mocskos fantáziája is kevés!” „Dehogynem tudom, Herr Rittmeister.
Először is szétverik a tökét egy nagy kalapáccsal. Aztán villanydrótot
dugnak a seggébe, hogy a giliszták polkát járjanak a seggluka körül.
Drága testvérem!
Ne hidd azt hogy szeretlek csak mert azzal kezdem a levelemet hogy Drága
meg testvérem. Te a részeges Wolfgang vagy mindenki csak így nevez.
Azért írok neked hogy tuggyad hogy nincsen okod vidámnak lenni mer a
hugod Emilie Louise Bock született Creutzfeldt nem halt meg a
bombázásokban amiket az angolok meg a többi untermensch dob ránk
most is Hamburgban.
Anya is él még de biztosra veheted hogy nem ismer téged és nem kért
meg hogy külgyem el az üdvözletét. Tudom mijjen nehezen olvasol ezér
lassan irok hogy ne kavarogy bele mikor olvasod. De remélem nem
olvasod hanem visszajön ismeretlen cimzett miatt és akkor tudni fogom
hogy végre meghaltál.
Egy rohatt disznó vagy az vagy te. Mindenki tuggya mijjen véres harcok
vannak Oroszországban és nincs ojjan család ahol valakit ne lőttek volna
le a fronton. Anya biztos volt benne hogy fel robbantott egy gránát amit
fojamatosan lövöldöznek ottan. De te megint csalódást okoztál nekünk.
Még nem felejtettük el azt amikor ki loptad az összes pénzt a gáz órából és
jöttek a zsaruk a Davids Stationból a gáz órással és el akarták vinni anyát.
Nagyon csalódotak voltunk amikor az NSFO tiszt aki be költözött a régi
ruha muzeumba az álomás mögé tudod az a nagy szürke épület a régi
császár sasjával a tetején ahol te meg David el loptátok a függönyt amikor
takarítani mentünk oda – ő monta hogy nem esett semmi bajod a
háborúban. Anya el ájult és sírt amikor meg halotta. Már nagyon számított
a nyugdíjra amit utána kapott volna. Az NSFO meg nyugtatta és monta
hogy biztos lehet benne hogy hamarosan lelönek tégedet és akkor meg lesz
neki a plussz vaj meg a kenyér kuponok.
Sajnálom hogy hugodként kell irnom neked ezt a levelet és azt kell
mondanom hogy egy senkiházi vagy akinek senkise kellene irjon. Ha
meginn visza jönnél Hamburgba amire remélem nem kerül sor és kijönél a
földalattival Altonába ne keress minket mer nem lakunk ott és nem akarom
hogy tuggyad az új cimünket. Kiköltöztünk Langenhornba az SS laktanyán
tulra. Mindig történik ott valami. Ha reggel ki nézünk az ablakon láthassuk
hogy agyon lövik az árulókat meg eféléket. Ha meg nincsen kit lelöni akkor
karton figurákra lönek ami jó mer a régi vekker el romlott. Mindig reggel
ötkor kezdenek löni és éppeg jó mer akkor kell nekünk fel kelni.
Még mindig vonatokat takaritok és ingyen utazok amig takaritok.
Másod osztályu takarito aszisztens lettem és kék zsinorom van a válamon.
Az öt emberrel ehetek akik a posta kocsiban dolgoznak.
Mult héten Düseldorfban voltam. El mentem egy hadtápos fickóval és
adott érte husz márkát. Az első osztáj vécéjébe mentünk. Nem hinnéd el
mijjen elegántos. Herbert Bock a férjem és a te sogorod – igaz meg kell
mongyam neked hogy nem akar a sogorodnak tekinteni – ugyhogy erre
emlékezzél. Ojjan sok van a rovásodon hogy senki se akar tudni rólad
legszivesebben el felejtenének. Minden esetre Herbert uj álást kapott
amivel egyenruha jár meg két csillag a galéron és tengerész kék sapka
bojtal a tetején. Egy csomó ember tartozik alája egy temetöt kell nekik
rendbe tartani. Mindenkit akivel eddig dolgozot be hivtak segiteni
megnyerni a háborut és már csak ő maratt.
Emlékszel a sánta Egonra? Vele meg a zsidó szücs fiával Daidal
logtatok mindig az uccán amikor roszban sántitottatok. Uj állást kapott a
Hansa Serfözdébe aztán meg halt. Bele nézett egy nagy üstbe és bele
szédült. De hát mindig is ivott. Azt mongyák jobb ize van a sörnek mióta a
sánta bele esett.
Soha életedben nem láttál még annyi esöt ami Hamburga esett az
utobbi kilenc hétbe és három napba meg a sok baleset ami történt. Akkor
mondom. Az Elba felment a piros vonal fölé és ez a te meg a te bajtársaid
hibája mer nincsenek életmentö csonakjaink. Nem igasságos hogy mindent
el küldenek Oroszországba és nekünk semmi se marad itthol. Mi is
németek vagyunk éppeg ugy mint ti katonák. A Führer azt mongya hogy
Herrenvolk vagyunk. Frászt. Szerintem Németország a világ egyetem
segge luka és sokan mások is ezt mongyák. Hogy öszinte legyek hozzád
Wolfgang fel kelene kelned és meg kelene mutatnod hogy van benned is
valami jó. Mond meg a bajtársaidnak hogy haggyák abba az ostoba
háborut. Meg tudod csinálni ha akarod. Az atya azt monta hogy meg
tudod. Ismered a fickót aki az ajton szokot kopogni a bibliával. Nem
emlékszem mi a neve. Valami külföldi de különben meg mindegy.
Stadthausbrücke 8 be gyüjtötte hogy többé ne haljuk az isten szavát. De
bolond volt hogy ezt csinálta. A Führer nem szereti az ijjesmit.
Valamejik nap Emmával találtunk egy titkos ujságot amit nem lenne
szabad olvasni de mi azér el olvastuk. Az ember végül is kiváncsi. Azt írja
benne hogy a német katonáknak csak át kéne menni és meg barátkozni az
oroszokkal és az egész háborunak vége lenne. Ne felejcsd el meg mondani
a bajtársaidnak. De ne hogy valaki a pártból meg halja. Most már nem
jönnek többé titkos ujságok. A Stadthausbrücke azt is elvitte aki irta öket.
Eltörték a lábát mielött lelötték volna. Biztosan nagyon fájhatott neki.
Emlékszel mikor el törtem a kis ujamat? Annyira fájt és biztosan sokkal
jobban fájhat amikor a lábad törik el. Vigyázni kell a nyelvedre meg ha
nem akarod hogy eltörjék a lábadat meg le vágják a fejedet. Mindig
nagyon vigyázok hogy mindenkinek Heil Hitlert köszönjek. Akkor nem
mondhassák hogy nem vagyok hüséges.
Sok minden történik itt Hamburgba ugyhogy sose unatkozunk. Mult
éjszaka öt riadó volt és Martensék Altonába egyenesen az ágyukba kapták
a bombát. Szerencséjük mer éppen egy órával késöbb jött a Gestapo hogy
el vigye öket. Nagyon bosszusak voltak, mer nem volt kit el vinni. Az
angolok lehetnének ovatosabbak is.
A testvérünk Eva azt mongya jobban jársz ha meg halsz a bombázásba
mint ha elvisz a Gestapo és a testvérünk tuggya hogy mit beszél. Fel vitte
az isten a dolgát és most iroasztalokat törölget a Stadthausbrückébe.
Valamejik nap látta hogy ki halgattak egy férfit. Elöször el törték az összes
ujját aztán meg le tépték a körmöket a láb ujjairól. Aztán acél dróttal
korbácsolták és villany áramot vezettek át rajta aminek az árát neki kellett
meg fizetni. Aztán minden mást is a számlájára irtak ugy hogy Eva azt
mongya hogy sokba fog kerülni neki ez a ki halgatás. Aztán a fickó ki esett
az ablakból a negyedikről. Biztosan fejre esett mer teljesen szét ment neki.
Az ablakot is neki kellett fizetnie amit ki tört.
A testvérünknek Trudinak – tudod az aki a tej boltba született – van egy
kis gyereke de nem tuggya hogy ki az apja. Nem tudom hogy fiu e vagy
lány mer nem monta ezér neked sem tudom meg mondani hogy nagy bácsi
vagy vagy nagy néni.
A Baumülleréknél odaát Altonába esküvő volt. Mi is el mentünk és ki se
józanottunk husvétig. A szálásadójuk Hosszu Hans volt az aki nősült de
aztán jött a Gestapo és elvitte és azt mongyák hogy most már halott. A
neve rajta volt a vörös plakátokon amikkel tele a város ha valakinek le
csapják a fejét Fuhlsbüttelbe. A leg viccesebb esküvö volt amin valaha
voltam. Végül is nem házasodott meg de legalább szép torja volt.
Mindannyian át mentünk biciklivel Louiséhez a Reeperbahnra. Mi lányok
a vázon ültünk mer nem volt elég bicikli. Az egyik biciklit el ütötte a
villamos. Meg is haltak mind ketten. Aztán az egyik begurult egy pincébe a
biciklivel. Ő is meg halt. A biciklije össze tört de szerencsére nem az övé
volt hanem lopta. Az egyiket meg az Elba alagut liftje csipte be. Igazábol
nem is volt velünk csak a pénzt szette a kapunál. De szerencséje volt. Ojjan
gyorsan ment hogy egyenesen belement a liftbe. A biciklin nem volt fék. Ha
megáltt volna akkor az 1-gyes villamos a Fischmarkt felöl ütötte volna el.
Egészen hétig voltunk odaát Louisénél. Ebben biztos vagyok mer az
emberemnek volt karórája és monta hogy hét óra meg hogy biztosan annyi
mer jó óra mer egy gazdag zsidóé volt.
Mi hölgyek pezsgöt meg cseresznye bort ittunk. Én meg ittam egy egész
üveggel és ojjan boldog lettem hogy el felejtettem Wolfgangot meg minden
egyéb bajomat. Az emberek Bummelundert* ittak meg sört egészen attol
kezdve hogy bejöttek az ajton odáig hogy jöttek a zsaruk a Davids
Stationból.
Jensen a Hansa tér 7 alól öszsze veszett a völegénynyel. Kést rántottak
és a völegény le vágta Jensen orrát. Aztán Jensen le vágta a völegény
haját és még jobban vérzet.
Aztán kicsit táncoltunk és megint ittunk pezsgöt meg bort. Aztán elö
kerültek a kések meginn. Emmynek az üveg szemünek levágták a fülét. Nem
állt jól neki. A völegény ezután meg ivott egy egész üveg Bummelundert
sörrel és teljesen megőrült és hadonászni kezdett egy hosszú késsel a feje
felett. Azt mongyák külföldi Ausztriából. Meg bocsáss de ha találkoznék a
Führerrel meg kérném hogy n engeggye be ezt a sok idegent az országba.
Mindig csak bajt kevernek. De lehet hogy sose fogok találkozni vele. Azok
akik fent vannak könnyen elfelejtik hogy honnét is jöttek.
Aztán jöttek a kopók a Davidból. Rohamsisak volt a fejükön
odaszijjazva hogy ne tuggyuk le ütni őket. Micsoda csetepaté volt. Nem
maratt egyetlen ablak se éppen a Louiséban mer a vendégek meg a zsaruk
nagy része arra távozott és székek se nagyon marattak éppen mer
egymáshoz vágtuk őket. Aztán elkezték a zsarukhoz dobálni az asztalokat
de jött az erösittés és véget vetett a murinak. A konya tejjesen szét tört és
nem maratt éppen egyetlen lábas sem. Aztán le tartoztattak minket és át
vittek mindenkit a Davidba ahol ojan hangosan énekeltünk hogy az egész
Landungsbrückén hallani lehetett és jöttek az emberek hogy megnézzék
hogy mi van és tényleg nagy tömeg volt.
Nass detektív felügyelő elmondott minket mindennek és majdnem meg
őrült. Kinn az egész Reeperbahn énekelt meg benn a násznép is énekelt de
nem ugyanaz a dalt. Ha nem fogjátok be a szájatokat itt rohattok meg
monta Nass és egyenként ki halgatott minket.
Magának nincsen orra Jensen úr monta Nass. Az embert aki le vágta
meg kell büntetni. Már meg történt mondta Jensen Nassnak. Az osztrák
vőlegény volt de rendben van. Itt van a pöcse a zsebemben.
Később az egész násznép találkozott a börtönbe. Nem volt ojjan rossz.
* Dél-jütlandi snapsz.
Még mindig vannak magán zárkák de senki sincs bennük egyedül. Annyi az
el itélt hogy alig van hejj az öröknek. Kaptunk pót kávét portejjel és
katonai kenyeret. Két szeletet meg egy kanál répa lekvárt. Meséltek ott
ojjanokat hogy még nem hallottál ojjant. Aztán ki jutottunk de nem
mindenki. Hogy hova vitték a többieket azt nem tudom de sos halottunk
felöllük. Mindenki küldi a jó kivánságait ittholról és anya üzeni hogy
tegyél valami szépet a hazáért. Ha kapsz egy nagy medált akkor a
nyugdijad nagyobb lesz mint ha lelönek. Legalább ennyit meg tehetnél
anyáér és ne felejcsd hogy nem vagy tagja a férjem családjának.
Üdvözlettel
A te hugod
Emilia Louise Bock született Creutzfeldt
Álami Vasutak Takarito Aszisztens
Hamburg, Altona
* Anyád… (orosz)
Wir waren einfach, weil das Volk einfach ist. Wir
dachten primitiv, weil das Volk primitiv denkt.
Wir waren agressiv, weil das Volk radikal ist.*
Joseph Goebbels
* Egyszerűek voltunk, mert a nép egyszerű. Primitívek voltunk, mert a nép primitíven
gondolkodik. Agresszívek voltunk, mert a nép radikális. (német)
TALÁLKOZÁS A KOMISSZÁRRAL
Hó borít hegyet-völgyet,
S a lelkünk a marcangoló
Vágytól könnyezik
A Maxim’sba megyek,
Ahol minden leány álom.
* Igazolvány. (orosz)
mászkálnak. – Tűnődve hátratolja a sapkát a fején. A tekintetet hirtelen
felcsillan. – Azt hiszem, tudom, hogy mit fogunk csinálni! Természeti
katasztrófát! A központjuk azt nem fogja gyanúsnak találni!
– Ugye nálad nem az jelenti a természeti katasztrófát, hogy valakit
gitárdallal örökre elandalítanak? – röhög a géppisztolyát paskolgatva Porta.
– Nem. Én igazi katasztrófára gondoltam.
– Ha tudni akarod ember, hogy én mire gondoltam, hát elmondom –
nyekergi Albert. – Azt, hogy húzzunk haza, amíg még megtehetjük!
– Miféle anyámasszony katonái vagytok, he? – húzza fel magát rajta
Porta. – Azon munkálkodok, hogy gazdaggá tegyelek titeket, hogy örökre
búcsút inthessetek a büdös seregnek, és egész nap a tengerparton
heverészhessetek luxuskurvákkal körülvéve… és erre ti? Ha valamit
elkezdesz, azt fejezd is be, panyimaju? Különben sem lenne okos dolog
csupáncsak azért feladni, mert néhány izzadt lábú indián idejött deszkákon.
Inkább gyerünk, intézzük el őket!
Adolf Hitler
Sven Hassel
VÉGE