A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Jojo Moyes / The Horse Dancer

Hodder & Stoughton, London, 2009

Copyright © Jojo Moyes 2009

Fordította T ODERO ANNA

Hungarian translation © Todero Anna, 2018

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó a Cartaphilus Könyvkiadó ügyvezetője

Szerkesztette Almássy Ágnes
Tördelte Hársfai László
A nyomtatás és kötés a debreceni nyomdászat több
mint négy évszázados hagyományait őrző
Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető Szalai Éva vezérigazgató

ISBN 978 963 266 571 9

ISSN 2062 2996

C-nek, S-nek, H-nak és L-nek

És Mecca Harrisnek

Mutasd meg a lovadat, és megmondom, ki vagy.

/ régi angol közmondás /

 PROLÓGUS

A lányt még nem is látta, csak az istálló túlsó végében fáklyaként fellobbanó sárga
ruhát. Megtorpant, nem hitt a szemének. Aztán a lány halvány karja
felemelkedett, Gerontius elegáns feje átnyúlt az ajtó fölött, kényeztetésre várva,
a férfi pedig fürge léptekkel, szinte futva indult el, a csizmájára erősített spiccvas
csak úgy kopogott a nedves macskaköveken.
– Te itt vagy?
– Henri!
A lány megfordult, ő pedig már át is ölelte, megcsókolta, lehajtott fejjel szívta
be hajának csodás illatát. Olyan mély sóhaj tört ki belőle, mintha valahonnan a
csizmájából jött volna.
– Ma délután érkeztünk – suttogta a nő Henri vállába. – Épp csak annyi időm
volt, hogy átöltözzek. Rémesen nézhetek ki… de ott voltam a nézők között, és
meglestelek. Muszáj volt idejönnöm, hogy sok szerencsét kívánjak neked.
A szavai összetorlódtak, de Henri amúgy is alig hallotta, mit mond, annyira
megrendítette a lány puszta jelenléte, az, hogy hosszú hónapok után végre a
karjában tarthatja.
– És hogy megnézzelek!
A lány hátralépett, a pillantása végigvándorolt a férfin, a fekete, ellenzős
sapkán, a makulátlan egyenruhán, aztán lesöpört egy láthatatlan porszemet az
egyik aranyszínű váll-lapról. A férfi örömmel nyugtázta, hogy a lány kissé
vonakodva húzta vissza az ujjait. Nincs semmi feszélyezettség a viselkedésében,
állapította meg, pedig milyen rég nem találkoztak. Nincs benne kacérkodás.
Végtelenül őszinte. Az álmaiban élő lány ismét testet öltött.
– Csodásan festesz – jelentette ki a lány.
– Én… nem maradhatok – mondta Henri. – Tíz perc múlva mi jövünk.
– Tudom… A Carrousel olyan izgalmas. Láttuk a motorosokat meg a tankok
felvonulását. De a fő attrakció egyértelműen te vagy, Henri, meg a lovak. –
Hátrafordult és az arénára pillantott. – Azt hiszem, egész Franciaország itt van,
hogy lásson.
– Van… billet-d?
Homlokukat ráncolva néztek egymásra. A nyelvi problémákat egyelőre nem
tudták leküzdeni.
– Billet. – A férfi a fejét csóválta, dühös volt magára. – Jegy. Jegyek. A legjobb
jegyek.
A lány arcán mosoly jelent meg, mire a férfi ingerültsége máris elpárolgott.
– Á, persze. Az első sorban ülök Edithtel meg az anyjával. Alig várják, hogy
lássanak lovagolni. Mindent elmeséltem rólad. A Château de Verrières-ben
szálltunk meg. – Suttogásra váltott, bár senki sem volt a közelükben. – Nagyon
fényűző. Wilkinsonék iszonyú gazdagok. Sokkal több pénzük van, mint nekünk.
Nagyon kedves volt tőlük, hogy magukkal hoztak.
A férfi nézte, miközben beszélt. A lány szépen ívelt felső ajka kötötte le a
figyelmét. Itt van hát. Fehér kesztyűbe bújtatott kezét a lány arcához emelte.
– Florence… – Felsóhajtott, megint megcsókolta. A lány bőrét átitatta a
napfény illata, pedig már alkonyodott. Mámorító volt, mintha arra született
volna, hogy meleget sugározzon.
– Mindennap hiányzol. Azelőtt nincs más, csak a Cadre Noir. Most… semmi se
jó tenélkül.
– Henri… – A lány megcirógatta az arcát, hozzásimult. Henri szinte
beleszédült.
– Lachapelle!
Henri hátraperdült. Didier Picart állt a lova fejénél, mellette egy lovász
készítette elő a nyerget. Picart éppen a kesztyűjét húzta fel.
– Talán ha legalább annyit foglalkoznál a lovaglással, mint az angol kurváddal,
jutnánk valamire, nem gondolod?
Florence nem tudott elég jól franciául, hogy megértse, de látta, milyen
kifejezés ül Picart arcán, és Henri sejtette, hogy a lány rájött, bármit mondott is a
másik francia, az nem volt valami hízelgő.
Henriban feltámadt az ismerős düh, megfeszítette az állkapcsát. Florence-re
pillantva megrázta a fejét, mintha azt akarná jelezni, hogy ne is törődjön ezzel az
ostoba Picart-ral. Picart azóta viselkedett ilyen sértően, ilyen kihívóan, hogy
angliai útjuk során Henri megismerkedett Florence-szel. Az angol lányoknak
nincs stílusuk, jelentette ki utána jó hangosan a kantinban; Henri tudta, hogy ez
neki szól. Nem tudnak öltözködni. Úgy esznek, mint a disznók a vályúnál. Pár
frankért vagy egy pint pocsék sör áráért bárkivel hajlandók lefeküdni.
Több hétbe telt, míg rájött, hogy Picart gyűlölködésének nem sok köze van
Florence-hez, inkább az dühítette fel, hogy a Cadre Noiron belül kitúrták a
helyéről, ráadásul egy parasztgazda fia szorította háttérbe. Megértette, de ettől
még nem volt kellemesebb hallgatni.
Picart hangja végigvisszhangzott az udvaron:
– Úgy hallottam, a quai Lucien Gautier környékén lehet szobát kivenni. Kicsit
kényelmesebb, mint az istállóudvar, n’est-ce pas?{ 1}
Henri keze erősebben szorította Florence-ét. Igyekezett nyugodt hangon
válaszolni:
– Ez a lány még akkor is túl jó lenne neked, ha te lennél az utolsó férfi a földön,
Picart.
– Nem tudtad, parasztgyerek, hogy ha eleget fizet az ember, bármelyik kurvát
megkaphatja? – Picart elvigyorodott, ragyogóra fényesített csizmájával a
kengyelvasra lépett, aztán fellendült a ló hátára.
Henri elindult felé, de Florence visszafogta.
– Drágám… nézd, ideje, hogy elfoglaljam a helyemet – mondta hátralépve. –
Neked amúgy is készülődnöd kell. – Némi habozás után felágaskodott, és megint
megcsókolta a férfit, karcsú, fehér kezét a tarkójára tapasztotta. Henri tudta, mit
akar a lány: elterelni a gondolatait Picart mérgező szavairól. És igaza van; mi
mást érezne, mint örömet, amikor Florence ajka az ajkához ér? A lány
elmosolyodott.
– Bonne chance, écuyer.{ 2}
– Écuyer! – ismételte meg a szót Henri. Meghatotta, hogy míg távol voltak
egymástól, a lány kiderítette, mi a „lovas” szó pontos francia megfelelője.
– Tanulok ám! – A lány csókot lehelt felé, a szeme hamiskásan, sokat ígérően
csillogott, aztán már ott se volt, szaladt visszafelé az istállók hosszú sora mellett, a
sarka kopogott a macskaköveken.

Hagyományosan a Carrousel, az évente megrendezett katonai parádé jelezte az

ifjú saumuri lovassági tiszteknek, hogy egy újabb év telt el a kiképzésből. A júliusi
hétvégén zsúfolásig megtelt turistákkal a középkori város. A látogatók nem
csupán a fiatal lovasok évzárójára voltak kíváncsiak, hanem a hagyományos
lovasbemutatóra, a motorosok mutatványaira és a tankokra is, amelyek még
mindig ott viselték nagy testükön a háborús sebeket.
1960-ban járunk. A régi gárdát megingatta a tömegkultúra, az átalakuló
közfelfogás és Johnny Hallyday előretörése, de Saumurben nem sok tere volt a
változásnak. A Cadre Noirt alkotó huszonkét francia elit lovas – részben katonák,
részben civilek – éves bemutatója a Carrousel-hétvége fénypontjának számított,
ennek köszönhetően a jegyek mindig pár napon belül elfogytak, lecsaptak rájuk a
helyi közösség tagjai, a francia hagyományok tisztelői, no meg azok, akik nem
annyira észérvek alapján döntöttek, inkább az egész Loire-vidéken kiragasztott
plakátok keltették fel az érdeklődésüket, amelyek „a gravitációval dacoló,
pompás paripák”-at ígértek.
A Cadre Noir csaknem kétszázötven éve jött létre, azután, hogy a napóleoni
háborúk megtizedelték a francia lovasságot. Az egykori kiváló alakulat
újjászervezése céljából iskolát alapítottak Saumurben, ahol már a XVI. század óta
lovasakadémia működött. Az oktatókat a legjobb lovasiskolákból hozták ide,
Versailles-ból, a Tuileriákból, Saint Germainből, hogy a tisztek újabb
nemzedékének adják át a lovaglás magasiskolájának nemes tradícióit, és a munka
azóta is töretlenül folyt.
Miután megjelentek a tankok, és elterjedt a gépesített hadviselés, többször is
felmerült a kérdés, mi értelme van fenntartani ezt a titokzatos szervezetet, a
Cadre Noirt. De évtizedek óta egyetlen kormány sem merte feloszlatni, mivel
ekkorra már a francia kulturális örökség részévé vált: a fekete egyenruhás
lovasokat mindenki ismerte, és Franciaország a maga Acadêmie Française-ével,
haute couture-jével és cuisine-jével pontosan tudta, milyen fontosak a
hagyományok. A Cadre Noir vezetői valószínűleg maguk is felismerték, hogy ha
az intézmény fenn akar maradni, új szerepre lesz szüksége, ezért kiterjesztették
tevékenységi körüket: már nemcsak lovasok kiképzésével foglalkoztak, hanem
kitárták az iskola kapuit, és mind Franciaországban, mind külföldön nyilvános
előadásokon mutatták be kiváló tudásukat és pompás lovaikat.
Ennek a Cadre Noirnak volt hát a tagja Henri Lachapelle, az aznap esti
bemutató pedig az év legfontosabb, szimbolikus értékű eseményének számított
az akadémia berkeiben, hiszen ilyenkor a Cadre Noir otthonában bizonyíthatták
kemény munkával megszerzett tudásukat barátaik és rokonaik előtt. A
levegőben, amelyet ezernyi könnyedén mozgó test hevített fel, karamell, bor és
petárdák szaga úszott. Az École de Cavalèrie szívében fekvő place du Chardonnet
elegáns, sárga kőből rakott épületei körül már egyre nőtt a tömeg. A karneváli
hangulatot tovább fokozta a júliusi hőség és a percről percre növekvő izgalom.
Gyerekek szaladgáltak fel-alá lufival vagy vattacukorral a kezükben, a szüleiket
elnyelte a tömeg, amely a szélforgókat és habzóbort árusító standokat vizslatta,
vagy jókedvű csoportokban sétált át a nagy hídon az északi oldal kávézói felé.
Időnként halk, izgatott moraj tört fel, sokan ugyanis már elfoglalták helyüket a
Grand Manège – a bemutató helyszínéül szolgáló nagy, homokkal beszórt terület
– körül, és most türelmetlenül ültek, legyezték magukat, és izzadtak a halványuló
fényben.
– Attends!{3}
Amikor Henri meghallotta a figyelemfelhívó kiáltást, ellenőrizte a nyerget és a
lószerszámot, tizenötödszörre is megkérdezte a dresseur-t,{4} rendben van-e az
egyenruhája, aztán megdörzsölte a lova, Gerontius orrát, megcsodálta a finom
szalagokat, amelyeket a lovász font csillogó sörényébe, dicsérő és biztató szavakat
suttogott elegánsan feldíszített fülébe. Gerontius már betöltötte a tizenhetet,
akadémiai mércével mérve öregnek számított, úgy tervezték, hogy hamarosan
visszavonul. Ő volt Henri lova, amióta csak három éve a fiatalember belépett a
Cadre Noirba, és azonnal szenvedélyes barátság alakult ki köztük. Az iskola ősi
falai között nem volt szokatlan a látvány, hogy egy fiatalember a lova orrát
puszilgatja, és kedvesebb szavakat suttog neki, mint bármely nőnek.
– Vous êtes prêt?{ 5} – A Grand Dieu-nek nevezett vezető lovas vonult végig a
gyakorlóaréna közepén, mögötte egy csapat écuyer. Aranysujtásos uniformisa és
háromszögletű kalapja világosan jelezte, hogy ő a legmagasabb rangú az iskola
lovasai között. Megállt a fiatalemberek és izgő-mozgó lovaik előtt.
– Amint tudják, ez a bemutató az év fénypontja. Ez a szertartás több mint
százharminc éves, iskolánk hagyományai pedig még ennél is régebbiek,
egyenesen az ókori görögökig, Xenophónig nyúlnak vissza. A mai világban
csaknem minden a változásról szól, arról, hogy el kell vetni a régi módszereket,
mindenki a szabadságot, a kényelmet hajszolja. A Cadre Noir hiszi, hogy még ma
is létjogosultsága van az elitnek, annak, hogy az ember a lehető legmagasabb
színvonalra törekedjen. Önök ma este ennek az elvnek a képviselői. Meg kell
mutatniuk, hogy az igazi finomság, az igazi szépség csakis a fegyelem, a türelem,
az együttérzés és a lemondás gyümölcse lehet.
Végighordozta a tekintetét a lovasokon.
– Olyan művészet a miénk, amely már a létrejötte pillanatában megsemmisül.
Teljesítsünk úgy, hogy Saumur népe kivételezettnek érezze magát, amiért ilyen
látványosságban lehet része.
Helyeslő moraj hallatszott, aztán az emberek egymás után lóra szálltak, volt,
aki a sapkáját igazgatta gondosan, mások nem létező foltokat törölgettek a
csizmájukról, apró, feszült mozdulatokkal próbálták elűzni a rájuk telepedő
szorongást.
– Készen áll, Lachapelle? Nem túl ideges?
– Nem, uram. – Henri kihúzta magát, érezte, ahogy az idősebb férfi pillantása
végigsiklik az egyenruháján, alig látható hibák után kutatva. Tisztában volt vele,
hogy hiába erőltetett nyugalmat magára, elárulja az izzadság, amely a
halántékáról merev állógallérjára folyik.
– Nem szégyen az, ha az ember izgul egy kicsit az első Carrouselje előtt –
jegyezte meg a másik, miközben megsimogatta Gerontius nyakát. – Ez a vén
csataló úgyis átsegíti rajta. Tehát akkor a második csoportos számban capriole-t
mutat be. Aztán croupade-ot Phantasme nyergében. D’accord?{ 6}
– Igen, uram.
Henri tudta, hogy az oktatók között hosszú vita folyt arról, megérdemel-e
ilyen kitüntetett szerepet a bemutatón, tekintettel a legutóbbi hónapokban
tanúsított viselkedésére, a szóváltásokra, nyilvánvaló és felháborító
fegyelmezetlenségére… A lovásza elmesélte neki a lószerszámraktárban, mit
beszélnek róla: azt, hogy lázongása miatt kis híján kidobták a Cadre Noirból.
Henri nem próbált védekezni. Hogyan is magyarázhatta volna el nekik, milyen
földrengésszerű változás ment végbe benne? Hogyan mondhatta volna el nekik,
hogy egy olyan férfinak, aki egyetlen kedves szóban, gyengéd érintésben sem
részesült soha, a lány hangja, a kedvessége, a melle, az illata, a haja nem
egyszerűen zavaró tényező, hanem valóságos megszállottság, amely jóval
erősebb, mint a lovaglás művészetéről szóló bölcs értekezések?
Henri Lachapelle gyerekkora, amelyet az apja uralt, káosz és rendetlenség
közepette telt. A kifinomultságot egy üveg olcsó bor jelentette, és már a tanulás
szándéka is nevetségesnek számított. A lovassághoz való belépéssel új életpálya
rajzolódott ki Henri előtt, és amikor addig emelkedett a ranglétrán, hogy
beajánlották a Cadre Noirhoz, ahová igen nehéz volt bejutni, úgy érezte, ennél
többet senki sem kívánhat az élettől. Huszonöt évesen életében először hitte,
hogy otthonra talált.
Félelmetesen tehetséges volt. Odahaza, a gazdaságban a hosszú évek alatt
megszokta a kemény munkát. A legmakrancosabb lovakkal is jól tudott bánni.
Azt beszélték, hogy akár még maître écuyer{ 7} is lehet belőle – sőt az sem
lehetetlen, hogy ő lesz a következő Grand Dieu. Biztos volt benne, hogy a szigor, a
fegyelem, a tanulás puszta öröme és az érte kapott jutalom tölti ki egész
hátralevő életét.
És ekkor a clerkenwelli Florence Jacobs, aki még csak nem is szerette a
lovakat, csupán kapott egy ingyenjegyet a francia lovasiskola angliai
bemutatójára, mindent romba döntött – feldúlta a lelki békéjét, megrendítette az
elszántságát, a türelmét. Később, amikor már a tapasztalat távlatából látta a
dolgokat, megmondhatta volna fiatalkori önmagának, hogy az effajta szenvedély
csak az első szerelemre jellemző, hogy az ilyen elsöprő erejű érzések idővel
lecsillapodnak, esetleg el is tűnnek. De a magányos Henrinak nem sok olyan
barátja akadt, aki bölcs tanácsokkal láthatta volna el. Csak azt tudta, hogy amióta
észrevette a sötét hajú lányt, aki három estén át figyelte tágra nyílt szemmel a
látványosságot az aréna széléről, semmi másra nem tudott gondolni, csak őrá.
Bemutatkozott neki, bár nem is igazán tudta, miért eredt a nyomába a bemutató
után, és attól kezdve minden perc, amit nélküle töltött, zavaró tényező volt
csupán, vagy még rosszabb: végtelen, értelmetlen szakadék. És akkor mit számít
bármi más?
Többé nem tudott a tanulásra összpontosítani. Miután visszatért
Franciaországba, elkezdte megkérdőjelezni a tantételeket, felidegesítették az
apró részletek, amelyeket lényegtelennek ítélt. Azzal vádolta Devaux-t, az egyik
rangidős maître écuyer-t, hogy „a múltban ragadt”. Csak akkor ébredt rá, hogy
muszáj összeszednie magát, amikor zsinórban a harmadik gyakorlást hagyta ki,
és a lovásza figyelmeztette, hogy akár el is bocsáthatják. Xenophónt
tanulmányozta, belevetette magát a munkába. Kerülte a bajt. Megnyugtatta,
hogy egyre gyakrabban érkezett levele Florence-től, és a lány megígérte, hogy a
nyáron meglátogatja. És pár hónappal ezután, mintegy jutalomképpen, megkapta
a főszerepet a Carrouselben: ő mutathatja be a croupade-ot, az egyik
legnehezebb lovas mutatványt. Kitúrta a helyéről Picart-t, amit a kiváltságos
helyzetű fiatalember újabb súlyos sértésnek fogott fel.
A Grand Dieu most felült a lovára, egy zömök portugál ménre, és két elegáns
lépéssel közelebb ment hozzá.
– Ne okozzon csalódást, Lachapelle. Vegyük úgy, hogy a ma este az újrakezdés
lehetősége.
Henri bólintott, hirtelen megnémította az idegesség. Felült a lovára,
megragadta a szárat, ellenőrizte, hogy a fekete, ellenzős sapka egyenesen áll-e a
fején. Hallotta, hogyan morajlik a tömeg, aztán várakozóan elcsöndesedik, amint a
zenekar hangolni kezd. Ilyen sűrű csönd csak ezernyi, feszülten figyelő embertől
származhat. Henri halványan érzékelte, hogy a társai azt dünnyögik neki: „Sok
szerencsét!”, aztán a helyére irányította Gerontiust, a csillogó szőrű,
felszalagozott lovak katonásan egyenes sorának közepére. A ló izgatottan várta
lovasa első utasítását. Ekkor felemelkedett a nehéz vörös függöny, és megjelent
előttük a reflektorfényben úszó aréna.
A huszonkét lovas nyugodt, rendezett megjelenése és a bemutatókon tanúsított
könnyedsége ellenére a Cadre Noirban fizikailag és szellemileg is megerőltető volt
az élet. Henri Lachapelle örökké kimerültnek érezte magát, néha majdnem sírt,
annyira elkeserítették a maître écuyer-k állandó korrigálásai, és az, hogy
szemmel láthatóan képtelen rávenni a hatalmas termetű, ideges természetű
lovakat, hogy tökéletes pontossággal végezzék el az iskolaugrásokat. Bár
bizonyítani nem tudta volna, világosan érezte az előítéletet azokkal szemben, akik
– mint ő maga is – a katonaságtól kerültek az elit iskolába, nem pedig a civil
díjlovaglás világából. Ez utóbbiak a francia társadalom felsőbb rétegeihez
tartoztak, és mindig is részük volt abban a kettős luxusban, hogy a legkiválóbb
lovakkal dolgozhattak, és bőven volt idejük képességeik fejlesztésére. A Cadre
Noirban elvileg mindannyian egyenlők voltak, csakis a tudásuk jelölte ki a
helyüket. De Henri pontosan tudta, hogy az egyenlőség legfeljebb az egyenruha
sávolyszövetére terjed ki.
A tours-i parasztgyerek lassan, kitartóan, reggel hattól késő estig tartó
munkával mégis elérte, hogy híres lett szorgalmáról és arról, hogy a
legnehezebben kezelhető lovakkal is elboldogul. Henri Lachapelle, amint a
mesterek megállapították fekete sapkájuk alól, nyugodtan ül a nyeregben.
Sympathique-nak tartották. Ezért kapta meg szeretett Gerontiusa mellé
Phantasme-ot is, a heves természetű fiatal acélszürke heréltet, aki minden
adandó alkalommal hajlamos volt katasztrofálisan viselkedni. Henrit egész héten
aggasztotta, hogy ilyen jelentős szerepet szántak Phantasme-nak. De most, hogy
a közönség őt figyelte, a hegedűk édes hangja betöltötte a fülét, és Gerontius
egyenletes ütemben lépkedett alatta, egyszerre úgy érezte, hogy – Xenophón
szavaival – csakugyan „szárnyas ember” lett belőle. Magán érezte Florence
rajongó tekintetét, tudta, hogy később az ajka megérintheti majd a lány bőrét, és
ettől elegánsabban lovagolt, olyan könnyedséggel, amelytől a veterán ló is
fellelkesedett, és boldogan csapta előre szép vonalú fülét. Erre születtem,
gondolta Henri boldogan. Minden itt van, ami csak kell nekem. Látta az ősrégi
oszlopokhoz erősített fáklyák lobogását, hallotta a paták ütemes dobogását, amint
a lovak szépen közelebb lépkedtek egymáshoz, majd eltávolodtak egymástól
körülötte. Körbevágtázott a többiekkel az arénában, egészen belefeledkezett a
pillanatba, csak azt érzékelte, hogy a ló csodálatosan mozog alatta, úgy csapja oda
a patáit, hogy Henri kis híján elnevette magát. Feltűnősködik a vén csataló.
– Húzd ki magad, Lachapelle! Úgy lovagolsz, mint egy paraszt.
Henri pislogott egyet, aztán meglátta Picart-t, aki éppen odalovagolt mellé,
közvetlen közelről vonult el mellette.
– Mit ficánkolsz? Talán viszket valamid? Elkaptál valamit a kurvádtól? –
sziszegte oda.
Henri szóra nyitotta a száját, de ekkor a Grand Dieu elkiáltotta magát:
„Levade!”, s ekkor az egy sorban álló lovak mind a hátsó lábukra emelkedtek,
mire a közönség tapsban tört ki.
Amikor a lovak mellső lába újra talajt ért, Picart elfordult. De azért tisztán
lehetett hallani a szavait:
– Ő is olyan parasztosan szokott baszni?
Henri az ajkába harapott, nyugalmat erőltetett magára, nem akarta, hogy
szelíd természetű lovára átragadjon a dühe. Hallotta, amint a műsorvezető a
lovasok mozdulatainak technikai részleteit magyarázza, és igyekezett karámba
terelni a gondolatait, hagyni, hogy a szavak átfolyjanak rajta. Magában dörmögve
elismételte Xenophón szavait: „a lóhoz sohasem szabad haraggal közelítenünk”{8}.
Nem engedi, hogy Picart elrontsa ezt az estét.
– Mesdames et messieurs, most Monsieur de Cordont látják az aréna közepén,
amint egy levade-ot mutat be. Figyeljék meg, hogyan egyensúlyoz a ló a hátsó
lábán, pontosan negyvenöt fokos szögben.
Henri halványan érzékelte, amint a fekete ló hátralépett valahol mögötte, és
felharsant a taps. Minden erejével igyekezett a feladatára koncentrálni, ügyelni
rá, nehogy Gerontius figyelme elkalandozzon. De folyton azt látta maga előtt,
milyen volt Florence arca, amikor Picart mindenféle trágárságokat üvöltözött
mellette, hogyan futott át a vonásain a szorongás. Mi van, ha jobban érti a francia
nyelvet, mint ahogy mondja?
– És most nézzék meg Gerontiust, az egyik legidősebb lovunkat, amint egy
capriole-t mutat be. Ez az egyik legnehezebb iskolaugrás, mind a lónak, mind a
lovasnak. A ló a levegőbe ugrik és hátrarúg, miközben mind a négy lába
elemelkedik a talajról.
Henri lelassította Gerontiust, de miközben a kezével visszafogta, a
sarkantyújával könnyedén ugrásra biztatta. Érezte, hogy a ló hintázni kezd alatta,
ez a terre à terre, amikor a ló egy helyben mozogva gyűjt erőt az ugráshoz. Most
megmutatom nekik, gondolta Henri, aztán: Most megmutatom annak a
fickónak.
Minden más eltűnt. Csak ő volt ott meg a jó öreg ló, az egyre jobban felgyűlő
energia alatta. És akkor elkiáltotta magát: „Derrière!”,{9} és ostort tartó keze a ló
háta felé lendült, sarkantyúi a ló hasába nyomódtak, Gerontius pedig felugrott a
levegőbe, hátsó lábait vízszintesre nyújtotta. Henri érzékelte a vakuk vakító
villanását, a mindenfelől felcsapó örömujjongást, a tapsot, s ekkor vágtában indult
a vörös függöny felé. Egy másodpercre még megpillantotta Florence-t, aki állva
tapsolt neki, arcán büszke mosoly ragyogott.
– Bon! C’était bon!{ 10}
Henri már le is csusszant Gerontius hátáról, megpaskolgatta a ló nyakát, aztán
a dresseur elvezette az állatot. Henri fél füllel hallotta, hogy odakint elismerő
kiáltások harsannak, aztán megváltozik a zene ritmusa. Amikor kilesett a vörös
függönyön, azt látta, hogy két másik écuyer mutatja be a gyakorlatát, lazára
engedett szárral irányítják a lovakat.
– Phantasme nagyon ideges – jelentette a lovász, aki egyszerre ott termett
mellette, sűrű fekete szemöldökét aggodalmasan vonta össze. Rácsapott a szürke
lóra, amely ott körözött körülöttük. – Vigyázz vele, Henri.
– Nem lesz semmi baj – mondta Henri szórakozottan, miközben megemelte a
sapkáját, hogy letörölje a verejtéket a homlokáról. A lovász átadta a kantárt a
várakozó lovasoknak, aztán ismét Henri felé fordult, és óvatosan levette a fejéről
a sapkát. Ezt a gyakorlatot fedetlen fejjel mutatták be, nehogy a váratlanul
lecsúszó sapka elvonja a lovas figyelmét, de ettől Henri mindig furcsán
sebezhetőnek érezte magát.
Figyelte, ahogy az acélszürke ló peckesen belépked az arénába előtte, a nyaka
máris sötét az izzadságtól, egy-egy ember a két oldalán.
– Rajta! Most! Rajta! – A dresseur gyorsan lekefélte a zubbonya hátát, aztán
belökte az arénába. Három écuyer vette körbe a lovat, ketten mellette álltak a
fejével egy vonalban, a harmadik mögötte.
Henri kivonult a reflektorfénybe. Hirtelen azt kívánta, bárcsak ő is
belekapaszkodhatna egy lóba, mint a társai.
– Bonne chance! – hallotta a lovász hangját, mielőtt elnyomta volna a taps.
– Mesdames és messieurs, most következik a croupade, amely az
ezerhétszázas évekből ered. Akkoriban úgy tartották, az bizonyítja a lovas
ügyességét, hogy a nyeregben tud maradni. Az ilyen mozdulatok megtanulásához
négy-öt év is kell. Monsieur Lachapelle kantár és sarkantyú nélkül lovagolja meg
Phantasme-ot. Ez a mutatvány, amely a görög időkbe nyúlik vissza, a lovasnak
még komolyabb megpróbáltatást jelent, mint a lónak. Ha úgy tetszik, ez a rodeó
elegánsabb változata.
Nevetés hullámzott végig a tömegen. Henri, akit félig elvakítottak a
reflektorok, Phantasme-ra sandított. A ló nehezen türtőztette magát, dühösen,
idegesen forgatta a szemét. Phantasme született akrobata volt, nem szerette, ha
ilyen erősen fogják a fejét, a Carrousel lármája, a hangok és a szagok pedig a jelek
szerint csak még inkább kihozták belőle rossz természetét.
Henri megérintette a ló megfeszülő vállát.
– Cssss – suttogta. – Nincs semmi baj. Nincs semmi baj.
Látta, hogy a Phantasme fejénél álló Duchamps és Varjus rámosolyog.
Mindketten ügyes lovasok voltak, jól tűrték az állatok szeszélyes viselkedését.
– Mélyen ülj a nyeregbe – intette Varjus vigyorogva, miközben felsegítette a ló
hátára. – Un, deux, trois… hup.{ 11}
A lóból csak úgy sütött a feszültség. Ez jó, biztatta magát Henri, miközben
kihúzta magát a nyeregben. Az adrenalintól csak még magasabbra ugrik majd.
Jobban mutat majd a közönség előtt, a Grand Dieu előtt. Mély lélegzetet vett,
aztán a karját hátul keresztbe fonva a hagyományos passzív pozícióba
helyezkedett, amely kellemetlen módon mindig a rabokat juttatta eszébe. Csak
ekkor nézett le és látta meg, kit is állítottak Phantasme mögé.
– Most majd meglátjuk, milyen lovas vagy, Lachapelle? – mondta Picart.
Henrinak nem maradt ideje a válaszra. A lehető legmélyebbre nyújtotta a
lábát, két kesztyűs kezét összefonta a háta mögött. Hallotta, hogy a műsorvezető
még mond valamit, aztán a tömeg várakozóan elcsendesedik.
 – Attends!
Varjus hátrapillantott. Mögötte már megkezdődött a terre à terre.
– Un, deux, derrière!{ 12}
Henri érezte, hogy a ló lendületet vesz, hallotta a hirtelen csattanást, amint
Picart ostora az állat farának csapódott. Phantasme négy lábával nagyot ugrott a
levegőbe, a hátsó fele a magasba emelkedett, Henri pedig úgy vágódott előre,
hogy alig bírta hátul tartani összefont kezét. Aztán a ló megállt, és a közönség
tapsban tört ki.
– Nem rossz, Lachapelle – suttogta Varjus Phantasme szügyének
támaszkodva.
És ekkor hirtelen, anélkül hogy Henri felkészülhetett volna rá, újabb
„Derrière!” kiáltás harsant. Phantasme akkorát lendített rajta magasba emelkedő
lábaival, hogy ezúttal Henri kénytelen volt az oldalához kapni a karját, különben
elvesztette volna az egyensúlyát.
– Ne siess úgy, Picart! Mindjárt lezuhan miattad.
Henri hallotta Varjus ingerült hangját és a ló visszafojtott nyihogását, amint
megfeszült a háta a lovasa alatt.
– Két másodperc. Csak két másodpercet kérek – suttogta Henri, miközben
megpróbálta kihúzni magát. De még mielőtt sikerült volna, újabb csattanást
hallott. Keményen sújtott le az ostor, és a ló ezúttal hatalmasat ugrott; Henri
érezte, hogy előrelendül, és hirtelen zavaróan nagy lesz a távolság az ülepe és a
nyereg között.
Phantasme ezúttal dühödten oldalra vetődött, az emberek alig bírták tartani a
fejét. Varjus sziszegett valamit, de Henri nem hallotta. Közel voltak a vörös
függönyhöz. Henri megpillantotta Florence-t a sárga ruhájában, látta az arcán a
zavarodottságot és az aggodalmat. És ekkor: „Enfin! Derrière!”{ 13} Mielőtt Henri
újra elhelyezkedett volna a nyeregben, újabb hangos csattanás hallatszott
mögötte. Ismét előrevágódott, a háta kicsavarodott, Phantasme-ot pedig annyira
feldühítette ez a meggondolatlan ostorhasználat, hogy előreugrott, aztán oldalra
lendült, és Henri végül elvesztette az egyensúlyát. Rázuhant a ló szépen befont
üstökére, fejjel lefelé lógott, belekapaszkodott Phantasme nyakába, ám ekkor a ló
megint a magasba ugrott, ő pedig jól hallható puffanással elterült a földön.
Henri csak feküdt, alig hallotta az arénát betöltő lármát: Varjus szitkozódását,
Picart méltatlankodását, a műsorvezető nevetését. Amikor felemelte a fejét a
porból, már a szavakat is ki tudta venni:
– Ugye megmondtam? Ez nagyon nehéz mutatvány. Majd jövőre jobban
sikerül, ugye, Monsieur Lachapelle? Látják, mesdames et messieurs, olykor
hosszú évekig tartó gyakorlás kell hozzá, hogy az ember elérje a maître écuyer-k
roppant magas szintjét.
„Un, deux, trois”, hallotta Henri, aztán Varjus ott volt mellette, és azt sziszegte:
„ülj vissza, ülj vissza!”. Lenézett, látta, hogy makulátlan fekete egyenruháját
belepte a homok. A következő pillanatban már újra fent ült a lován, a kezét a
lábához szorította, és együttérző taps kíséretében vonult ki az arénából. Ennél
kínosabb hangot még sosem hallott.
Egészen megdermedt a döbbenettől. Látta, hogy Varjus és Picart fojtott
hangon vitatkozik előtte, de úgy dobolt a vér a fülében, hogy nem hallotta, mit
beszélnek.
– Mi volt ez? – Varjus a fejét csóválta. – Még soha senki nem esett le a
croupade közben. Hülyét csináltál belőlünk. – Henri csak most fogta fel, hogy
Varjus Picart-hoz intézi a szavait.
– Nem én tehetek róla, ha Lachapelle csak egy angol kurvát képes
meglovagolni.
Henri leugrott a lóról, és odalépett Picart-hoz. Csengett a füle. Az első ütésnek
nem is volt tudatában, csak a reccsenést hallotta, amikor az ökle nekicsapódott a
másik férfi fogainak. Volt valami majdhogynem megnyugtató ebben a hangban, a
fizikai érzetben, hogy valami eltört, mielőtt még a fájdalom ráébresztette volna,
hogy ez akár az ő keze is lehetett. A lovak felnyihogtak, és ijedten ugrottak félre.
Az emberek ordítottak. Picart elterült a homokban, kezét az arcához szorította,
szeme tágra nyílt a rémülettől. Aztán feltápászkodott, rávetette magát Henrira,
és belefejelt a mellkasába. A mozdulat akár egy nagyobb termetű embert is
kibillentett volna az egyensúlyából, Henri pedig csak százhetvenkét centi magas
volt, de megvolt az az előnye, hogy gyerekkorában minden napra jutott egy
verekedés, azután pedig hat évet töltött a Nemzeti Gárdában. Azonnal
nekirontott Picart-nak, öklével a fiatalabb férfi arcát, mellét csépelte, ütéseiben
ott volt az elmúlt hónapok minden dühe.
A bütykei valami kemény, éles dologba ütköztek. Bal szeme becsukódott, mert
hatalmas ütés érte. Homok csikorgott a fogai alatt. És ekkor két kéz felrántotta a
földről, lesújtott rá, aztán felháborodott, hitetlenkedő kiáltás harsant:
– Picart! Lachapelle!
Lassanként visszanyerte a látását, ott állt köpködve, tántorogva, a két kéz
tovább szorította a karját, a fülében még a vonósok függöny mögül hallható
adagiója csengett, és ekkor felfogta, hogy a Grand Dieu áll előtte dühtől vöröslő
arccal.
– Mi… a… fene… folyik… itt?
Amint Henri a fejét rázta, vér fröcskölt körülötte.
– Uram… – zihálta. Csak most ébredt rá, milyen óriási hibát követett el.
– A Carrousel! – sziszegte a Grand Dieu. – A kecsesség és a méltóság jelképe.
A fegyelemé. Hová lett az önuralmuk? Szégyent hoztak ránk. Menjenek vissza az
istállókhoz. Nekem még be kell fejeznem a bemutatót.
Felült a lovára. Picart eltámolygott mellette, zsebkendőt szorított hamuszürke
arcára. Henri figyelte, ahogy távozik. Lassan észrevette, hogy a függöny mögött
az aréna szokatlanul csendes. Mindent láttak, eszmélt rá elborzadva. Mindent
tudnak.
– Két út – nézett le rá a Grand Dieu portugál ménjéről. – Két út áll maga előtt,
Lachapelle. Megmondtam a múltkor. Maga dönti el, melyiket választja.
– Én nem… – kezdte Henri.
De a Grand Dieu már kilovagolt a reflektorfénybe.
 ELSŐ FEJEZET

„A feligazodott ló oly szép, oly bámulatosan ragyogó,

hogy látványa öreget és fiatalt egyaránt rabul ejt…!”
Xenophón: A lovaglás művészete (i. e. 350 körül)

AUGUSZTUS
A Liverpool Street Pályaudvarra tartó hat óra negyvenest szinte szétvetette a
tömeg. Már-már nevetséges volt, hogy egy ilyen korai vonat ennyire zsúfolt
legyen. A hűvös reggel ellenére Natasha Macauley kimelegedve ült le, motyogva
kért elnézést a nőtől, aki kénytelen volt arrébb húzni a blézerét. Az öltönyös férfi,
aki mögötte szállt fel, bepréselte magát a szemben ülő utasok közé, azután rögtön
széthajtogatta az újságját, mit sem törődve a puhafedelű könyvet olvasó nővel,
aki elől teljesen eltakarta a fényt.
Natasha nem ezen az útvonalon szokott munkába menni, csak egy jogi
konferencián vett részt, és egy cambridge-i szállodában éjszakázott. A blézere
zsebében megfelelő számú ügyvédi névjegykártya lapult; a jelenlévők gratuláltak
az előadásához, és kifejezték reményüket, hogy máskor is találkoznak, netán
együtt dolgoznak majd. De a bőségesen fogyasztott, olcsó fehérbortól most
görcsölt a gyomra, és egy pillanatra megbánta, hogy nem szánt némi időt a
reggelire. Általában nem szokott inni, de az olyan eseményeken, ahol állandóan
újratöltik a társalgásba merülő vendégek poharát, nehéz számontartani, mennyit
is fogyasztott az ember.
Natasha a forró műanyag kávéspoharat szorongatva a határidőnaplójára
pillantott. Megfogadta, hogy valamikor a nap folyamán szakít majd egy kis időt
arra – lehetőleg fél óránál többet hogy rendezze a gondolatait. Beiktat egyórányi
edzést. Egyórás ebédszünetet tart. Megszívleli az anyja figyelmeztetését, hogy
vigyázzon magára.
De a naptárban egyelőre ez állt:

* 9 óra: Önkorm. kontra Santos, 7. tárgyalóterem

* Persey-ék válópere. Gyerek pszich. vizsgálata?
* Honoráriumok! Lindával megbeszélni a jogsegélyhelyzetet
* Fielding – hol a tanúvallomás? még ma elfaxolni!
Legalább két hétre előre minden nap a teendők végtelen, állandóan újraírt
listájából állt. Natasha kollégái a Davison Briscoe-nál már nagyrészt átálltak az
elektronikus naptárakra, BlackBerrykre meg hasonló eszközökre, amelyekkel
elnavigáltak az életükben, de ő jobban kedvelte az egyszerű papírt és tollat, bár
Linda folyton panaszkodott, hogy olvashatatlan az írása.
Natasha kortyolt egyet a kávéjából, a dátumra tévedt a tekintete, és
összerándult. Újabb bejegyzéssel egészítette ki az aznapi teendőket:

* virág/bocs. kérés Anyu szülinapjára

A vonat tovább robogott London felé, a cambridgeshire-i mezőket felváltotta az

ipari épületekkel teli, szürke külváros. Natasha a papírjaira meredt, de nehezen
tudott koncentrálni. Vele szemben egy nő ült, aki szemlátomást teljesen rendjén
valónak találta, hogy az ember hamburgert egyen reggelire dupla adag sajttal,
meg egy tinédzser, akinek üres tekintete különös ellentétben állt a
fülhallgatójából áradó dübörgéssel. A nap pokolian melegnek ígérkezett: a
forróság beszivárgott a vasúti kocsiba, ahol a sok összezsúfolt test továbbadta, sőt
még fel is erősítette.
Natasha lehunyta a szemét, azt kívánta, bár tudna vonaton aludni, aztán
kinyitotta, mert csipogott egyet a mobilja. Beletúrt a táskájába, végül a
sminkkészlete és a tárcája között találta meg a telefont. Üzenet villant fel a
kijelzőn: „A watsoni önkormányzat tárgyalását elnapolták. Nem kell 9-re a
bíróságra menned. Ben”
Az utóbbi négy évben Natasha volt a Davison Briscoe egyetlen olyan
jogtanácsosa, aki bíróság előtt is képviselhette az ügyfeleket, ez pedig különösen
akkor bizonyult hasznosnak, ha a szakterületén mozgott, vagyis gyerekeket
képviselt. A gyerekek kevésbé viselkedtek idegesen a bíróságon, ha mellettük
volt az a nő, akinek az irodájában egyszer már mindent elmondtak. Natasha pedig
szerette, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhet az ügyfeleivel, és eközben a
bírósági tárgyalások izgalmasabb világába is bejárása van.
„Kösz. Fél óra múlva bent leszek”, SMS-ezett vissza megkönnyebbült sóhajjal.
Aztán némán szitkozódni kezdett; minek kellett lemondania a reggeliről?
Épp el akarta tenni a telefonját, amikor megint megszólalt. Ben, a gyakornoka
volt az:
– Csak emlékeztetni akartalak, hogy… ööö… áttettük fél tizenegyre a
pakisztáni lányt.
– Akinek a szülei azon harcolnak, hogy melyikükhöz kerüljön? – Mellette egy
nő célzatosan elköhintette magát. Natasha felnézett, és meglátta a „Mobiltelefon
használata tilos” feliratot az ablakon, aztán leszegett fejjel lapozgatni kezdett a
naptárjában. – Kettőkor pedig a gyerekszöktetési ügyben érintett szülők jönnek.
Elő tudnád ásni az iratokat? – suttogta.
– Már megtettem. És vettem pár croissant-t is – jelentette Ben. – Gondolom,
egy falatot sem ettél.
 Natasha sosem evett. Ha a Davison Briscoe-nál nem foglalkoztattak volna
ügyvédbojtárokat, valószínűleg éhen halt volna.
– Mandulás. A kedvenced.
– Az ilyen talpnyalással még sokra viheted, Ben.
Natasha összecsukta a telefonját, aztán a táskáját is becsukta. Épp előhúzta
volna a lány ügyével kapcsolatos iratokat az aktatáskájából, amikor ismét
megszólalt a mobilja.
Ezúttal már rosszalló ciccegés fogadta a dolgot. Natasha suttogva elnézést kért,
de nem nézett senkire.
– Tessék, Natasha Macaulay.
– Linda vagyok. Most hívott Michael Harrington. Hajlandó képviselni az
ügyfeledet a Persey-féle válóper tárgyalásán.
– Nagyszerű.
Ebben a válóperben sok pénzről volt szó, és bonyolult volt a
gyermekelhelyezés ügye. Natashának szüksége volt egy nagynevű tárgyalótermi
ügyvédre, aki átvállalja az anyagi kérdéseket.
– Ma délután meg akar beszélni veled pár dolgot. Ráérsz kettőkor?
Miközben Natasha átgondolta a kérdést, észrevette, hogy a mellette ülő nő
barátságtalanul dünnyög valamit.
– Szerintem igen. – Aztán eszébe jutott, hogy a naptárát már visszatette az
aktatáskájába. – Ja, nem. Pont akkor jön hozzám valaki.
A nő megkocogtatta a vállát. Natasha a telefon mikrofonjára szorította a kezét.
– Mindjárt befejezem – mondta gorombább hangon, mint szerette volna. –
Tudom, hogy ez mobiltelefon-mentes kocsi, és sajnálom is, de muszáj befejeznem
ezt a beszélgetést.
A vállával a füléhez szorította a telefont, kutatni kezdett a határidőnaplója
után, aztán dühösen fordult meg, amikor a nő ismét a vállát kocogtatta.
– Mondtam, hogy mindjárt…
– A blézeremen tartja a kávéspoharát.
Natasha lenézett. Látta, hogy a pohár a krémszínű blézer szegélyén inog.
– Á. Elnézést. – Aztán ismét beleszólt a telefonba. – Linda, nem
szervezhetnénk át ezt a mai délutánt? Feltétlenül szükségem van egy kis
szabadidőre.
– Haha!
A titkárnő gúnyos nevetése még akkor is a fülébe csengett, amikor összecsapta
a telefonját. Kihúzta a bírósági tárgyalást a naptárjából, beírta a megbeszélést, és
épp vissza akarta tenni a naptárt a táskájába, amikor a szemközti utas újságjának
címlapja magára vonta a figyelmét.
Előrehajolt, ellenőrizte, hogy jól látta-e az első bekezdésben szereplő nevet.
Annyira előredőlt, hogy a férfi lejjebb engedte az újságot, és összevont
szemöldökkel bámult rá.
– Elnézést – hebegte Natasha első döbbenetében. – Megengedné…
megengedné, hogy egy pillanatra belenézzek az újságjába?
 A férfi annyira meghökkent, hogy eszébe sem jutott nemet mondani. Natasha
elvette az újságot, belelapozott, és kétszer is elolvasta a teljes, cikket. Aztán
sápadtan adta vissza a lapot.
– Köszönöm – mondta erőtlen hangon. A férfi mellett ülő tinédzser idétlenül
vigyorgott, mintha nem tudná elhinni, hogy a szeme láttára így áthágta valaki az
utazási illemszabályokat.

Sarah a második szendvicset is átlósan kétszer félbevágta, aztán mindkettőt

gondosan zsírpapírba csomagolta. Az egyiket betette a hűtőbe, a másikat
óvatosan a táskájába rakta két almával együtt. Letörölte a munkalapot egy
nedves ronggyal, aztán végignézett a kis konyhán, nem maradt-e valahol morzsa,
majd kikapcsolta a rádiót. A Papa utálja a morzsákat.
Odalent halk tülkölés jelezte, hogy a tejeskocsi elhagyta az udvart. A
tejesember újabban nem hozta fel az emeletre a tejet, nemrég ugyanis az történt,
hogy valaki elhajtott a kocsijával, míg ő fent volt az ötödiken. A szemközti
bérlakásokban élő idős hölgyeknek még kihozta az üvegeket, de mindenki más
kénytelen volt elballagni a szupermarketbe, aztán jókora szatyorban hazacipelni a
tejet gyalog vagy a zsúfolt buszon. De ha Sarah időben leért, azért vehetett egy
üveggel; és szinte minden reggel sikerült időben leérnie.
Az órájára nézett, aztán a kávéfilterre pillantott, hogy lássa, átfolyt-e már rajta
a sötétbarna folyadék. Minden héten elmondta a Papának, hogy a főzött kávé
sokkal drágább, mint az instant, de ő csak megvonta a vállát, és azt mondta, van,
amin nem érdemes spórolni. Sarah letörölte a kanna alját, aztán végigment a
keskeny előszobán, és megállt a szoba ajtaja előtt.
– Papa!
Már rég nem hívta Nagypapának.
A vállával belökte az ajtót. A kis szobát úgy elárasztotta a reggeli napfény,
hogy az ember egy pillanatra akár azt is képzelhette, valami csodás helyen van,
mondjuk a tengerparton vagy egy kertes házban, nem pedig egy hatvanas
években épült, lepusztult kelet-londoni lakótelepen. Az ágy túloldalán kis komód
csillogott, a Papa haj- és ruhakeféi szép rendben sorakoztak rajta a Nagyi
fényképe alatt. Amikor a Nagyi meghalt, a Papa kicserélte a dupla ágyat; azt
mondta, az egyszemélyes ágy kevesebb helyet foglal. De Sarah tudta, hogy nem
bírná elviselni a Nagyi nélküli széles ágy ürességét.
– Itt a kávé.
Az öregember felült, és a szemüvege után tapogatózott az éjjeliszekrényen.
– Most mész? Hány óra?
– Hat múlt.
A Papa elvette az éjjeliszekrényről az óráját, és hunyorogva megnézte. Furcsán
sebezhetőnek tűnt pizsamában ez a férfi, aki mindig úgy hordott minden ruhát,
mintha egyenruha lenne. A Papa mindig elegáns volt.
 – Eléred a hat óra tízest?
– Ha rohanok. A hűtőben vannak a szendvicseid.
– Mondd meg az őrült cowboynak, hogy ma délután kifizetem.
– Már tegnap megmondtam neki, Papa. Azt mondta, rendben.
– És szólj neki, hogy hagyjon pár tojást. Holnapra kell.
Sarah elérte a buszt, de csak azért, mert egy perccel később jött. Lihegve
kapaszkodott fel a járműre, a táskája veszedelmesen csapkodott mögötte.
Felmutatta a bérletét, aztán leült, és biccentett az indiai nőnek, aki minden reggel
ott ült ugyanazon a helyen, vele szemben, egy felmosó és egy vödör
társaságában.
– Szép napunk van – szólalt meg a nő, amint a busz elhúzott a lottózó mellett.
Sarah hátrapillantott, a híg reggeli fényben úszó mocskos utcákra.
– Az lesz – ismerte el.
– Meleged lesz abban a csizmában – mondta a nő.
Sarah megpaskolta a táskáját.
– Van váltócipőm – felelte. Szégyenlősen egymásra mosolyogtak, mintha a
több hónapos némaság után zavarba jöttek volna attól, hogy ennyit beszéltek.
Aztán Sarah hátradőlt az ülésen, és az ablak felé fordult.

Ilyenkor, kora reggel tizenhét percig tartott az út Cowboy Johnhoz; egy órával
később, amikor a város keleti részének útjai bedugultak, legalább háromszor
ennyi idő kellett volna hozzá. Általában Sarah ért oda előbb. Ő volt az egyetlen
ember, akinek John hajlandó volt kulcsot adni. Többnyire éppen a tyúkokat
engedte ki, amikor John lassú léptekkel, merev lábbal feltűnt az út felől.
Általában már messziről lehetett hallani, hogy énekel.
Sheba, a német juhász egyet vakkantott, amikor Sarah babrálni kezdett a
drótkapura erősített lakattal, majd miután meglátta, ki az, leült és várt, a farka
izgatottan csapkodta a földet. Sarah kivett egy jutalomfalatot a zsebéből és
odadobta neki, aztán elindult a kis udvar felé, tompa csattanással csukta be a
kaput maga mögött.
Londonnak ezen a részén egykor számos istálló volt a keskeny, macskaköves
utcák végében, pajtaajtók mögött, boltívek alatt. Lovak húzták a söröskocsikat, a
szeneskocsikat, az ószeresek kocsiját, de az sem volt szokatlan, ha vasárnap
délután körbeügetett a parkban a család kedvenc hátaslova vagy néhány szép
versenyló. Cowboy John telepe a kevés megmaradt lótartó hely egyike volt: egy
vasúti híd négy boltívét foglalta el a főútról nyíló utca végén, és mindegyikben
három-négy bokszot és tárolórekeszt alakítottak ki. A boltívek előtt fallal
körülvett, kövezett udvar terült el, ahol raklapokat, tyúkketreceket, ládákat
tároltak, továbbá itt álltak az öreg autók, amiket Cowboy John eladásra kínált, és
volt egy vaskályha is, amelyben sohasem aludt ki a tűz. Nagyjából
húszpercenként robogott el a fejük fölött egy elővárosi vonat, de sem az
embereket, sem az állatokat nem zavarta. A csirkék csipegettek, egy kecske
mindent megkóstolt, amit nem evésre szántak, Sheba pedig borostyánszínű
szemével óvatosan figyelte a kapun kívüli világot, és készen állt, hogy dühösen
ráugasson mindenkire, akit nem ismer.
Jelenleg tizenkét lovat tartottak itt, beleértve Tony, a nyugdíjas fuvaros két
cydesdale-jét, Máltai Sal és lovis cimborái finom nyakú, vad tekintetű
versenylovait, meg a helybéli gyerekek lompos pónijait. Sarah kíváncsi lett volna
rá, hányan tudnak róluk egyáltalán – a parkőr, aki rendszeresen elzavarta őket a
közlegelőről, nyilván igen, és olykor levelet is kaptak „Lótulajdonosok,
Sparepenny Lane-i vasúti híd” címzéssel, amelyben perrel fenyegették őket, ha
továbbra is birtokháborítást követnek el. Cowboy John csak nevetett az ilyen
irományokon, aztán bedobta őket a kályhába.
– Amióta az eszemet tudom, itt mindig lovakat tartottak – mondta a maga
vontatott hanghordozásával.
John azt állította magáról, hogy a Philadelphiai Fekete Cowboyok alapító tagjai
közé tartozott. Ezek nem igazi cowboyok, vagy legalábbis nem olyanok, akik
szarvasmarhatartó birtokokon dolgoznak. Amerikában, magyarázta John,
vannak olyan városi telepek, mint ez, ahol az emberek az állataikat tarthatják és
versenyeztethetik, a gyerekek pedig eljöhetnek, hogy tanuljanak, és
kiszabaduljanak egy kicsit a gettóéletből. A hatvanas években jött Londonba egy
nő kedvéért, akiről kiderült, hogy „nagyon-nagyon nehéz eset”. Megszerette a
várost, de annyira hiányoztak neki a lovak, hogy megvett egy törött lábú telivért
a southalli vásárban, aztán megvásárolt az önkormányzattól egy romos Viktória
korabeli istállót. Mindenki azt beszélte, hogy az önkormányzat azóta is bánja a
dolgot.
Cowboy Johnból mostanra valóságos intézmény lett – vagy elviselhetetlen
nyűg, attól függ, honnan nézzük a dolgot. A városházi hivatalnokoknak nem
tetszett, amit csinált, állandóan közegészségügyi figyelmeztetésekkel bombázták,
bár John megmondta nekik, hogy ha egész éjjel itt állnának térdig sajtmártásban,
akkor se látnának egyetlen rágcsálót sem, ő ugyanis egész csapatra való,
mindenre elszánt macskát tart. Az ingatlanfejlesztőknek sem tetszett, mert
szerettek volna lakóházakat építeni a telken, de Cowboy John nem volt hajlandó
eladni. A szomszédok többségét viszont nem zavarta: nap mint nap benéztek,
hogy elbeszélgessenek vele, vagy vegyenek valami friss élelmiszert. A helybeli
éttermek meg egyenesen támogatták: időnként beugrott Ranjeet vagy Neela a
Raj Palace-ból, ha tyúkra vagy tojásra volt szükségük, és volt néhány olyan
ember, mint Sarah, aki az iskolán kívül minden idejét itt töltötte. Rendezett,
Viktória korabeli istállójával, ingatag szalmakazlaival meg szénabáláival igazi
menedék volt ez a telep a város zajában és zűrzavarában.
– Kiengedted azt a bolond libát?
Sarah éppen szénát rakott a pónik elé, amikor Cowboy John megérkezett. A
Stetson kalapja volt rajta – hogy mindenkinek világos legyen, kivel van dolga –,
beesett arca egészen kipirult az erőfeszítéstől, amint a meleg napsütésben
gyalogolt, és közben dohányzott.
– Nem. Folyton megcsipkedi a lábam.
– Nekem is. Majd megkérdezem, nem kell-e annak az új étteremnek. Teljesen
körbecsipkedte a bokám. – Megálltak, és mindketten a nagyra nőtt madarat
nézték, amelyet John egy hete vásárolt pillanatnyi szeszélyből a piacon. –
Szilvaszósszal! – vetette oda, mire a lúd sziszegett egyet válaszul.
Sarah nem is emlékezett rá, mióta tölti napjai nagy részét a Sparepenny Lane-
en. Amikor kicsi volt, a Papa gyakran felültette Cowboy John loncsos shetlandi
pónijaira, a Nagyi meg rosszallóan ciccegett, mintha azt akarná mondani, hogy
nem kéne továbbadni az unokának a Papa lovak iránti szenvedélyét. Azután,
hogy az anyja elment, a Papa mindig idehozta, hogy ne hallja, ahogy a Nagyi sír,
vagy – azon ritka alkalmakkor, amikor az anyja hazajött – kiabál vele, vagy
könyörög neki, hogy szedje össze magát.
A Papa itt tanította meg lovagolni, fel-alá jártak a mellékutcákon, míg Sarah el
nem sajátította a könnyed ügetést. A nagyapja megvetette a többi tulajdonost,
aki Cowboy Johnnál tartotta a lovát; az, hogy a városban vagyunk, még nem ok
arra, hogy ne járassuk meg minden nap azt a jószágot, mondogatta. Nem engedte,
hogy Sarah egyen, amíg a lovát meg nem etette, és nem fürödhetett, amíg ki nem
fényesítette a csizmáját. És a Nagyi halála után megérkezett Baucher, akit ők
csak Boo-nak neveztek. Szükségük volt valamire, amire koncentrálhatnak, ami
miatt kimozdulnak otthonosságát vesztett lakásukból. És a Papa, aki tudta,
milyen veszélyek leselkednek egy kíváncsi tizenéves lányra, úgy döntött, hogy
Sarah-nak valamilyen kiút kell. Edzeni kezdte hát az unokáját meg a pej csikót.
Sokkal több mindenre megtanította a lányt, mint amit a környékbeli kölykök
lovaglásnak neveztek, akik legfeljebb fel tudtak ugrani egy póni hátára, és
elvágtáztak vele az utcákon át egészen a mocsárig, közben pedig, hogy valami
izgalom is legyen a dologban, padokon, gyümölcsös ládákon és más akadályokon
ugrattak át. A Papa még a láthatatlan dolgokból sem engedett, például hogy
milliméterre pontosan milyen szögben kell tartania a lejjebb lévő lábát, vagy hogy
a keze legyen tökéletesen mozdulatlan. Sarah a végére már sírt, mert néha
egyszerűen csak szeretett volna együtt kóborolni a többiekkel, de nem lehetett.
Nemcsak azért, mert a Papa meg akarta óvni Boo lábát az aszfaltozott utaktól,
hanem azért sem, mert mint mondta, Sarah-nak meg kell tanulnia, hogy
varázslatos dolgokat csak munkával és fegyelemmel lehet elérni.
A Papa mindig így beszélt. Ezért szólította John, meg a többiek is,
Kapitánynak. Elvileg viccnek szánták, de Sarah tudta, hogy ők is tartanak tőle
egy kicsit.
– Kérsz teát? – mutatott John a vízforralóra.
– Nem. Csak fél órám van a lovaglásra. Ma korán be kell érnem a suliba.
– Még mindig azokat a trükköket gyakorlod?
– Nos, ami azt illeti – felelte a lány erőltetetten finom modorban –, ma reggel a
féloldalazást gyakoroljuk levegőben történő lábváltással és némi piaffe-fal. A
Kapitány parancsainak megfelelően – tette hozzá, és közben megsimogatta a ló
csillogó nyakát.
Cowboy John felhorkant.
– Kénytelen leszek megfenyíteni az öregedet. Ha legközelebb erre jár a
cirkusz, elintézem, hogy a vadállatok leharapják a karját.

Natasha munkája során gyakran fordult elő, hogy a gyerek, akit a bíróság előtt
képviselt, heteken belül újra ott kötött ki, és újabb megrovásban részesült, vagy
intézetbe küldték. Még olyan ügyfele is akadt, akiről az újságok is írtak. De a
mostani eset mégis nagyon meglepte – nem a bűn súlyossága, hanem az elkövető
személye miatt. Nap mint nap jelentek meg az irodájában kétségbeesett,
elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekek. Általában szemrebbenés nélkül képes
volt végighallgatni a történeteiket. Tíz év alatt annyi ilyet hallott már, hogy
közben nemigen gondolt másra, mint az elvégzendő teendőkre: megfelel a gyerek
a kritériumoknak? Aláírtam a jogsegélyes papírokat? Milyen erős lesz a
védelem? Hihető lesz a tanúvallomás? A többiekhez hasonlóan Ali Ahmadi
emlékének is el kellett volna halványulnia – egy újabb név a listán, amely
feledésbe merül, a munkatársai meg majd iktatják az ügyet.
A fiú két hónapja kereste fel az irodájában. Beesett szemmel, azzal az óvatos,
bizalmatlanságról és kétségbeesésről árulkodó tekintettel nézett rá, amelyet már
annyiszor látott. A lábán olcsó, adományból származó sportcipő volt, sovány
testén lógott az ing. Sürgős bírósági végzésre volt szüksége, hogy ne küldjék
vissza abba az országba, amelyről azt állította, hogy kis híján a halálát okozta.
– A bevándorlás nem az én asztalom – magyarázta Natasha, de Ravi, aki az
ilyen ügyekkel szokott foglalkozni, nem volt bent, és a fiúnak sürgős segítségre
volt szüksége.
– Nagyon kérem – mondta a nevelőanyja –, én ismerem magát, Natasha.
Maga képes ezt elintézni nekünk. – Két évvel azelőtt Natasha képviselte egy
másik gyereküket.
Natasha átfutotta az iratokat, felnézett, rámosolygott a fiúra, ő pedig egy-két
másodperc múlva viszonozta. Nem volt ez magabiztos mosoly, inkább csak
amolyan udvariasság. Mintha a fiú tudta volna, hogy ezt várják tőle. Miközben
Natasha gyorsolvasásban végigszaladt a feljegyzéseken, a fiú beszélni kezdett,
egyre sebesebben hadart, a nő tolmácsolt, a fiú pedig elmutogatta neki azokat a
szavakat, amiket nem értett.
A családja az ellenzékisége miatt vált célponttá. Az apja a munkából tartott
hazafelé, amikor eltűnt; az anyját megverték az utcán, aztán a fiú nővérével
együtt ő is eltűnt. Ali kétségbeesésében tizenhárom napon át gyalogolt, míg a
határhoz nem ért. Miközben beszélt, eleredtek a könnyei, kamaszos
szégyenlősséggel dörzsölte a szemét. Ha hazamegy, megölik. Tizenöt éves.
Náluk ez nem számított különleges történetnek.
Linda ott tett-vett az ajtónál.
 – Felhívnád a bírósági írnokot, és megkérdeznéd, hogy kaphatnánk-e egy
időpontot a négyes számú tanácsnál?
Amikor az ügyfelei kifelé indultak, Natasha a fiú vállára tette a kezét – addig
észre se vette, milyen magas. Pedig úgy tűnt, összement, mialatt elmondta a
történetét, mintha minden mondat lefűrészelt volna belőle valamennyit.
– Mindent megteszek, ami csak tőlem telik – mondta Natasha –, de továbbra
is az a véleményem, hogy nem én vagyok a megfelelő ember erre a feladatra.
Sikerült kiharcolnia a bírósági végzést, de miközben távozóban besöpörte a
papírjait az aktatáskájába, észrevette, hogy a fiú megint sír a tárgyalóterem
sarkában, némán rázza a zokogás. Natasha kissé hátrahőkölt és elfordította a
tekintetét, amikor elhaladt előtte, de a fiú ekkor otthagyta a nevelőanyját,
letépett egy láncot a nyakából, és Natasha kezébe nyomta. Nem nézett rá, még
akkor sem, amikor Natasha azt mondta neki, hogy erre semmi szükség. Csak állt
lehajtott fejjel, a teste kérdőjellé görbült, a tenyere Natasha tenyeréhez simult,
noha a vallása parancsai tiltották az ilyen érintést. Natasha jól emlékezett rá,
milyen meglepően felnőttes mozdulattal vette a kezébe a fiú a kezét.
És ugyanez a kéz két nappal ezelőtt állítólag „hosszan és kegyetlenül
bántalmazott” egy egyelőre meg nem nevezett, huszonhat éves bolti eladónőt az
otthonában.
Megint megszólalt Natasha telefonja. Újabb ciccegés, ezúttal már nyíltan.
Natasha ismét elnézést kért, majd felállt, összeszedte a holmiját, és elindult a
zsúfolt vasúti kocsiban. Alig tudott talpon maradni, mert a vonat hirtelen éles
kanyart vett balra. Aktatáskáját a hóna alá szorítva a peron felé igyekezett, és
végül talált is egy kis helyet az ablaknál, a lehető legközelebb ahhoz a kocsihoz,
ahol engedélyezve volt a mobiltelefon használata. Közben azonban a hívó fél
letette. Natasha ledobta a csomagjait, és elkáromkodta magát. Fölöslegesen
hagyta ott az ülőhelyét. Épp zsebre akarta dugni a telefont, amikor meglátta az
SMS-t: „Szia. El kéne hoznom pár cuccot. És beszélnünk is kellene. Jövő héten jó
volna neked valamikor? Mac”
Mac. Natasha a kijelzőre meredt, és mintha minden elcsöndesedett volna
körülötte. Mac.
Mi mást tehetne?
„Rendben” – írta vissza, aztán összecsukta a telefont.

A Citynek ez a csücske valaha tele volt ügyvédi irodákkal, ott sorakoztak egymás
mellett a Dickens regényeit idéző épületekben, aranyszínű tábláikon azt
ajánlották leendő ügyfeleiknek, hogy a legkülönbözőbb üzleti, adózási és családjogi
ügyekben képviselik őket. De a többségük rég átköltözött valamelyik új
irodaházba, egy csillogó üvegpalotába a City szélén, ahol a mérnökök által
tervezett belső terek kellően huszonegyedik századi környezetet biztosítottak. A
Davison Briscoe azonban mostanáig határozottan ellenállt ennek a trendnek, és
Natasha zsúfolt, könyvekkel telepakolt szobája a György korabeli rozoga
épületben, ahol rajta kívül öt ügyvéd dolgozott, inkább egy egyetemi oktató
szobájára emlékeztetett, mint üzleti vállalkozásra.
– Itt vannak az iratok, amiket kértél. – Ben, ez a nyakigláb, szorgalmas
fiatalember, aki huszonöt éves volt, de világos, sima arcbőre fiatalabbnak
mutatta, letette a rózsaszín szalaggal összekötött dossziét Natasha elé. – Hozzá se
nyúltál a croissant-jaidhoz – jegyezte meg.
– Bocs. – Natasha átlapozta az asztalán lévő iratgyűjtőket. – Elment az
étvágyam. Ben, kérhetnék tőled egy szívességet? Előkeresnéd Ali Ahmadi
aktáját? Sürgős bírósági végzés, nagyjából két hónappal ezelőtt.
Aztán az újságra pillantott, amelyet útközben vett. Hiábavaló kísérlet volt ez
arra, hogy meggyőzze magát, csupán képzelődött a vonaton, talán megártott a
kevés alvás.
Kinyílt az ajtó, és Conor lépett be. Az a kék csíkos ing volt rajta, amelyet
Natasha vett neki a születésnapjára.
– Jó reggelt, Nagymenő. – Áthajolt az asztal fölött, és könnyű csókot lehelt
Natasha ajkára. – Milyen volt a tegnap este?
– Jó – felelte a nő. – Nagyon jó. Téged viszont hiányoltak.
– Ilyenkor vannak nálam a fiúk. Bocs, de tudod, hogy megy ez. Amíg nem
láthatom őket gyakrabban, egyetlen estét sem merek kihagyni.
– Jól éreztétek magatokat?
– Őrületes buli volt. Harry Potter-DVD, konzervbabos pirítós. Szétvertük a
házat. Nem érezted túl nagynak azt a hatalmas szállodai ágyat nélkülem?
Natasha visszaült a székre.
– Conor, odavagyok a társaságodért, de éjfélre úgy kikészültem, hogy egy
padon is el tudtam volna aludni a parkban.
Ben jött be ismét, biccentett Conornak, aztán letette a dossziét az asztalra.
– Mr. Ahmadi – mondta.
Conor a dossziét bámulta.
– Ez nem valami kiutasításos ügyed volt pár hónapja? Minek szedted most
elő?
– Ben, hoznál nekem egy friss kávét? De a kávézóból, ne azt a Linda-féle barna
löttyöt.
Conor egy bankjegyet nyomott a fiú kezébe.
– Nekem is. Dupla presszókávét. Tej nélkül.
– Kinyírod magad – jegyezte meg Natasha.
– De legalább hatékonyan teszem. Oké – mondta aztán, mert látta, hogy
Natasha Ben távozására vár. – Mi a baj?
– Ez. – Natasha odaadta Conornak az újságot, és a cikkre mutatott.
Conor gyorsan átolvasta.
– Aha. A te ügyfeledről van szó – mondta.
– Hát igen. – Natasha előrenyújtotta a karját, és egy pillanatra az asztalra
ejtette a fejét. Aztán elvette az egyik mandulás croissant-t. – Az én ügyfelem
volt. Azon gondolkodom, ne szóljak-e Richardnak.
– A főnöknek? Jaj, dehogy, eszedbe ne jusson! Semmi szükség szőrcsuhára,
Nagymenő.
– De ez elég súlyos bűncselekmény.
– De hogyan láthattad volna előre? Ne foglalkozz vele, Natasha. Ez a munkánk
része, édesem. Te is tudod.
– Tudom. Csak ez olyan… olyan szomorú. És az a fiú… – A fejét csóválta, ahogy
eszébe jutottak az emlékek. – Nem is tudom. Nem olyan típusnak tűnt.
– Nem olyan típusnak tűnt. – Conor hangosan felnevetett.
– Igazán nem. – Natasha kortyolt egyet a kihűlt kávéjából. – Rossz érzés, hogy
részese voltam egy ilyen szörnyűségnek. Akaratlanul is felelősnek érzem magam.
– Miért? Te kényszerítetted, hogy támadja meg a lányt?
– Tudod, hogy nem így értem. Mindent megtettem, hogy az országban
maradhasson. Én vagyok a felelős azért, hogy itt van.
– Mert szerinted erre senki más nem lett volna képes?
– Hát…
– Ne hidd, hogy te vagy a világ közepe, Natasha. – Conor megütögette a
dossziét. – Ha Ravi itt lett volna, ő intézte volna el. Hagyd ezt. Lépj tovább.
Abban maradtunk, hogy ma este beülünk valahová egy italra. Még mindig benne
vagy? Mit szólnál az Archeryhez? Tudod, újabban tapast is adnak.
De Natasha mindig is sokkal jobban szeretett tanácsot adni, mint elfogadni. Pár
órával később azon kapta magát, hogy megint kinyitja Ahmadi aktáját, nyomokat
keres, valamit, ami megmagyarázza, miként lehetséges, hogy ez a fiú, akit sírni
látott, aki olyan gyengéden fogta a kezét, ilyen értelmetlen erőszakra volt képes.
Ez egyszerűen felfoghatatlan.
– Ben! Légy szíves keress nekem egy atlaszt.
– Atlaszt?
Ben húsz perc múlva megjelent egy kopott, vászonkötésű atlasszal, amelynek
foltokban hámlott le a gerince.
– Valószínűleg nagyon elavult. Még… hűha… még Perzsia meg Bombay
szerepel benne – mondta bocsánatkérően. – Lehet, hogy jobban jársz, ha
megnézed a neten, amit keresel. Én szívesen megcsinálom helyetted.
– Tudod jól, hogy én gépromboló vagyok, Ben – mondta Natasha, miközben az
iratokat lapozgatta. – Papíron kell látnom.
Hirtelen az az ötlete támadt, hogy megnézi, honnan származik a fiú; a város
neve beleégett az emlékezetébe.
És miközben a térképet bámulta, és az ujjával követte a helyneveket,
egyszerre rájött, hogy sem a nevelőanya, sem a szociális munkások, sem a
jogászok nem tették fel Ali Ahmadinak a legkézenfekvőbb kérdést. Pedig a
térképre nézve óhatatlanul felmerült az emberben: hogyan tud valaki ezerötszáz
kilométert megtenni gyalog tizenhárom nap alatt?
Aznap este Natasha a bárban ült, és átkozta magát, amiért nem volt elég
alapos. Elmondta Conornak a történetet, és a férfi rövid, fanyar nevetést
hallatott, aztán megvonta a vállát.
– Tudod, mennyire kétségbeesettek ezek a kölykök – mondta. – Azt mondják,
amit szerintük hallani akarsz.
Natasha nap mint nap találkozott menekültekkel, „problémás” gyerekekkel,
otthonról kidobott vagy elhanyagolt fiatalokkal, kamaszokkal, akik soha nem
részesültek egy dicsérő szóban vagy támogató ölelésben, akiknek az arcvonásai
idő előtt megkeményedtek, és az agyuk csakis a túlélésre koncentrált. Úgy vélte,
általában hamar rájön, ki hazudik: a lányok, akik azt állítják, a szüleik
bántalmazzák őket, csak mert nincs kedvük otthon lakni; a menedékkérők, akik
megesküsznek, hogy tizenegy vagy tizenkét évesek, holott a vak is látja a sűrű,
kamaszos borostát az arcukon. Megszokta, hogy visszaesőkkel találkozik, akiknél
örökösen egymást követi a törvényszegés és az állítólagos megbánás. De Ahmadi
egész egyszerűen megindította.
Conor figyelmesen végighallgatta.
– Oké. Biztos, hogy arról a helyről van szó?
– Benne van a neve a vallomásokban – mondta Natasha, majd egy ásványvizet
kért az arra járó pincértől.
– És tényleg nem gyalogolhatott ennyit?
– Alig két hét alatt? – Natasha hangjában akaratlanul is gúny csengett. – Több
mint napi száz kilométer. Kiszámoltam.
– Nem tudom, miért izgatod magad ezen. Téged véd az ügyvédeket megillető
mentelmi jog. Semmit sem tudtál erről, amikor a fiút képviselted, akkor hát mit
számít? Nem kell mondanod semmit. Nem kell tenned semmit. A fenébe, velem
is gyakran megtörténik. Az ügyfeleim nagy részének azt kell mondanom az első
megbeszélésen, hogy fogják be, még mielőtt olyasmit mondanának, amit jobb, ha
nem hallok.
De ha ellenőrizte volna a fiú sztoriját, hamarabb rájöhetett volna, hogy Ahmadi
hazudik, szeretett volna tiltakozni Natasha. És akkor megtehette volna, hogy
etikai okokra hivatkozva nem vállalja el az ügyet. Ez gyakran elég ahhoz, hogy az
illetékesek kicsit alaposabban megvizsgálják a tényeket. Megmenthette volna azt
a nőt, azt az ismeretlen, huszonhat éves bolti eladót. De ő csak átlapozta a
feljegyzéseket. És hagyta elmenni a fiút, eltűnni a város valamelyik zugában, azt
feltételezte róla, hogy a jók közé tartozik, akiknek többé nem kell bíróság elé
állniuk.
Ha hazudott arról, hogyan jutott el ide, lehet, hogy mindenről hazudott.
Conor hátradőlt, és nagyot kortyolt a borából.
– Ugyan, hagyd már ezt, Natasha. Egy szerencsétlen kölyöknek sikerült
megúsznia, hogy visszaküldjék a pokolnak valami koszos bugyrába. És akkor mi
van? Lépjünk már tovább.
Conor még a legkomolyabb ügyeknél is megtévesztően optimistán viselkedett,
szélesen vigyorgott a bíróság épülete előtt, szívélyesen üdvözölt mindenkit,
mintha hidegen hagyná, győz-e vagy sem. Most megtapogatta a zsebeit.
– Hozol nekem még egyet? Majd később kiszaladok a pénzkiadó automatához.
 Natasha belenyúlt a táskájába, hogy megkeresse a tárcáját, és beleütköztek az
ujjai valamibe. Kihúzta. Egy kis amulett volt, az érdes felületű ezüstlovacska,
amelyet Ahmadi adott neki, amikor nyertek a bíróságon. Natasha annak idején
azonnal elhatározta, hogy visszaküldi neki – amúgy is alig van valamije –, de
aztán megfeledkezett róla. Most pedig a kudarcára emlékeztette. Egyszerre
eszébe jutott az a szokatlan látvány, amelyben ma reggel volt része: földöntúli
jelenés, városi környezetben.
– Conor, iszonyú fura dolgot láttam ma reggel.
A vonat tizenöt percig állt egy alagútban a Liverpool Street pályaudvar előtt.
Már ennyi idő alatt is olyan meleg lett a szerelvényben, hogy az utasok idegesen
fészkelődni kezdtek, és halk, elégedetlen moraj hullámzott végig a vonaton.
Natasha pedig, miután nem volt térerő, kibámult a fekete semmibe, és a volt
férjére gondolt, aki még mindig csak félig volt a volt férje.
Éppen a másik lábára helyezte át a testsúlyát, amikor a vonat a túlmelegedett
fém éles sivításával előrelendült, és kidöcögött a napfénybe. Natasha megfogadta,
hogy nem gondol többet Macre. Nem gondol többet Ali Ahmadira, aki olyan
nyomasztóan más embernek bizonyult, mint amilyennek mutatta magát.
És ekkor látta meg: olyan gyorsan suhant el alattuk, olyan valószínűtlen volt,
hogy nem is tudta biztosan, jól látta-e, és hiába nyújtogatta a nyakát hátrafelé,
hogy még egyszer lássa. Egy pillanat alatt eltűnt, elnyelték az elmosódó utcák és
udvarok, koszos erkélyek és kipufogógázoktól megszürkült szárítókötelek.
De a kép ott lebegett előtte egész nap, jóval azután is, hogy a vonat bevitte a
City párás központjába. Magas házak közé beszorított, csöndes, macskaköves
utcában, kamionos telephelyek és parkoló autók között egy fiatal lány állt
felemelt karral, a kezében hosszú bot, amelyet nem fenyegetően tartott, hanem
inkább mutatott vele valamit.
Egy hatalmas termetű ló magasodott fölé, az út közepén ágaskodott izmos
hátsó lábain.
Natasha visszadobta a táskájába az ezüstmedált, és megborzongott.
– Hallottad, amit mondtam?
– Hm? – Conor az újságot olvasta. Már nem érdekelte, amiről Natasha beszélt.
Mindig azt mondja, hogy lépj tovább. Mintha ő képes volna rá.
Natasha a férfira meredt.
– Nem érdekes – mondta. – Megyek, hozom az italokat.
 MÁSODIK FEJEZET

„Mindenesetre vigyázzunk, hogy szelíd, könnyen

kezelhető és emberszerető csikó kerüljön a belovagló
elé. Az ilyen magatartás ugyanis már többnyire
otthon, a lovász segítségével is elérhető…!”
Xenophón: A lovaglás művészete

Boo nem olyan ló volt, amilyenekkel a kelet-londoni mellékutcák istállóiban lehet

találkozni. Nem volt sem súlyos léptű, szőrös lábú igavonó, sem hattyúnyakú
telivér versenyló, olyan, amelyet gyorsan befognak egy ügetőkocsi elé, hogy
aztán illegális versenyeket rendezzenek vele az autópályán. Az eredmények
titkos könyvekbe kerülnek, és az illegális fogadások nyomán vastag pénzkötegek
vándorolnak egyik zsebből a másikba. Nem volt illedelmes lovasiskolai hátasló
sem, amilyenekkel a Hyde Parkban lehet találkozni, és nem tartozott azok közé
az alacsony, zömök, fekete, fehér vagy tarka pónik közé, amelyek többé-kevésbé
békésen tűrik, hogy lépcsőkön lovagoljanak le vagy söröshordók fölött
ugrassanak át velük, netán bevigyék őket a liftbe, hogy aztán a tulajdonosaik
visító nevetés közepette vágtázzanak végig velük a bérház folyosóin.
Boo selle français volt, erős csontú telivér, a lábai vastagabbak és a háta
erőteljesebb, mint ennél a fajtánál szokásos. Sportos volt, de biztos lábú. Rövid
hátával ügyesen tudott ugrani, szelíd, már-már kutyára emlékeztető természete
miatt pedig különösen békésen és barátságosan viselkedett. A legvadabb
forgalom sem ijesztette meg, és imádta a társaságot. Könnyen elunta magát,
ezért a Papa annyi lufit akasztott fel a bokszában a szórakoztatására, hogy
Cowboy John azt dünnyögte, az öreg talán a kosárligában akar biztos posztot
szerezni a lónak.
A többi gyerek Sarah iskolájában meg a lakótelepen kis papírcsomagokban
vagy műanyag zacskókban szerezte be a drogot, lopott autókkal száguldozott az
egyre kisebb beépítetlen területeken, vagy órákat töltött azzal, hogy úgy öltözzön
fel, mint a celebek, és jóval figyelmesebben tanulmányozta a hírességekről szóló
magazinokat, mint bármelyik tankönyvet. Sarah-t ez mind hidegen hagyta. Attól
kezdve, hogy feltette a nyerget és beszívta a meleg testű lovak és a tiszta bőr
ismerős illatát, minden mást elfelejtett.
 Ha Boo hátán ült, mindent maga mögött hagyott, ami dühítő, mocskos,
lehangoló. A lovaglás elfeledtette vele, hogy ő a legvéznább lány az osztályban, és
az egyetlen, akinek tulajdonképpen semmi oka melltartót viselni, meg hogy a
török lányon, Renee-n kívül, akivel senki sem áll szóba, egyedül neki nincs
mobiltelefonja meg számítógépe. Elfeledtette vele, hogy neki csak a Papa a
családja.
Ha jó napjuk volt, csodálta a ló fenségességét, puszta erejét és azt, hogy mire
képes a kedvéért. A ló csak akkor viselkedett rosszul, ha ő nem megfelelően
kérte valamire – mert az esze még az iskolai dolgokon járt, vagy azon, hogy
szomjas vagy fáradt –, de amikor megtalálták a hangot, olyan kezes volt, hogy
Sarah egészen meghatódott. Boo az övé, és nincs még egy ilyen ló a világon.
A Papa azt mondta róla azoknak, akik nem értettek a lovakhoz, hogy olyan,
mintha az ember egy traktorról átülne egy Rolls-Royce-ba: minden tökéletesen
be van állítva, hibátlanul működik, elegáns. Finoman bánunk vele, nem kell
csapkodni meg kiabálni. A két agy, a két akarat egy ütemre jár. Sarah megkéri
valamire Boo-t, mire a ló felkészül, maga alá húzza a lábait, a szügyére ejti nagy
fejét, és megteszi, amit kérnek tőle. Boo tudásának határa ott húzódik, ahol Sarah
tudásáé, mondta a Papa. Azt is hozzátette, hogy ilyen kedves természetű lovat
még sohasem látott.
De azért ez nem mindig volt így: Sarah-nak két, félhold alakú sebhely virított a
karján, ott, ahol Boo megharapta, és amikor betörték a lovat, előfordult, hogy
elharapta a vezetőszárat, és lobogó farokkal átvágtázott a parkon, miközben az
anyukák sikoltozva menekültek a babakocsikkal, a Papa meg hangosan
imádkozott franciául, nehogy elcsapja egy autó. A Papa mindig azt mondta Sarah-
nak, hogy ő tehet róla. Annyit hajtogatta ezt, hogy Sarah a végén már
legszívesebben ráüvöltött volna, de most, hogy már jobban értett a dologhoz, el
kellett ismernie, hogy a nagyapjának igaza volt.
A lovakra talán minden állatnál inkább igaz, hogy az ember teszi őket olyanná,
amilyenek. Lehet egy ló természeténél fogva ideges, félős vagy indulatos, a
környezetére adott reakcióit teljes egészében az határozza meg, hogyan bánnak
vele. Egy gyerektől még csak kaphat második esélyt az ember, mert a gyerek azt
reméli, hogy szeretni fogják. A kutya alázatosan visszatér ahhoz is, aki megverte.
De egy ló soha többé nem engedi közel magához azt, aki ilyet tett vele – sőt senki
mást sem. Úgyhogy a Papa soha nem kiabált Boo-val. Soha nem jött ki a
sodrából, nem mérgelődött, még akkor sem, amikor Boo nyilvánvalóan csak
rosszalkodott, rakoncátlankodott, mint valami kamasz.
De mostanra már Boo betöltötte a nyolcadik évét, vagyis felnőtt. Eleget
tanították ahhoz, hogy tudja, mi a jó modor, elég okos volt ahhoz, hogy
könnyedén lépkedjen, és elég elegáns volt – már ha a Papa ezt is olyan helyesen
ítéli meg, mint minden egyebet – ahhoz, hogy elrepítse Sarah-t ebből a kaotikus
városból valahová, ahol fényes jövő várja.
Cowboy John a seprűjére támaszkodva lesett át a park kapuján, nézte, ahogy a
lány egyforma kis körökben vágtázik a sarokban, a fák mellett, csak azért lassít
időnként, hogy megdicsérje a lovat, vagy hagyja, hogy egy kicsit kinyújtóztassa a
tagjait. Sarah-n nem volt lovaglósapka – a lázadás ritka gesztusa volt ez a
nagyapja ellen, aki sosem engedte volna neki, hogy sapka nélkül üljön fel a lóra –,
és a nap ugyanolyan szépen csillogott a haján, mint a ló szőrén. John látta, amint a
postás elbiciklizik mellettük, odakiált valamit, Sarah üdvözlésképpen int felé, de a
fejét nem fordítja el.
Rendes gyerek ez, nem olyan, mint a többiek, akik idejárnak. Azok képesek
addig hajszolni a lovukat a kihalt utcákon, míg fel nem reped a patája, aztán
csapzottan, kimerülten visszakötik a helyére az istállóban, és már rohannak is
haza, miután megígérték, hogy az apjuk vagy az anyjuk másnap már tényleg
elhozza a bérleti díjat. Szemtelenkednek a felnőttekkel, a zsebpénzüket cigire
költik – amit John el szokott kobozni tőlük, ha az udvarban gyújtottak rá.
„Teszek rá, hogy mi lesz a tüdőddel. De azt nem nézem végig, hogy felfüstölöd a
lovaimat”, mondogatta. És eközben többnyire elmélázva nagyot szippantott a
saját cigarettájából. A legutóbbi dobozt egy alig nyolcéves gyerektől vette el.
Sarah Lachapelle valószínűleg soha életében nem gyújtott rá. A Kapitány
ugyanolyan szigorúan bánik vele, mint a lovával: nem játszhat késő estig, nem
ihat, nem dohányozhat, nem lóghat az utcán. A lány sosem tiltakozik. Így nevelte
az öreg.
Nem úgy, mint Sarah anyját.
Cowboy John levette a kalapját, és megtörölte a homlokát. Máris érezte, hogy
a kopott bőr fejfedőn át beszivárog a testébe a meleg. Máltai Sal megnyugtatta,
hogy a Kapitány lova ugyanolyan biztonságban lesz itt, ha átveszi a telepet, mint
bárki másé, aki nincs hátralékban. A hely ugyanaz marad, ami negyven éve volt:
istálló.
„Szükségem van egy bázisra”, mondogatta Johnnak. „Ez közel van a
házamhoz. A lovaim jól érzik itt magukat.” Úgy beszélt, mintha már megszületett
volna a döntés. És ezen a romos telepen kényelmesen intézheted az üzleteidet,
válaszolta volna a legszívesebben John, de egy olyan embernek, mint Sal, jobb, ha
nem mondunk ilyesmit. Különösen, ha annyi pénzt kínál, mint amennyit említett.
Az az igazság, hogy Cowboy John elfáradt. Nem volt ellenére a gondolat, hogy
leköltözzön vidékre, elcserélje a házát egy kis vidéki birtokra, ahol a lovai
nyugodtan legelészhetnek. A városi élet egyre rondább, ő meg öregszik, elege van
abból, hogy harcolnia kelljen az önkormányzattal, elege van abból, hogy folyton
szedegetnie kelljen a törött üvegeket, amiket a részegek meg a hülyék
mindennap átdobálnak a kapu fölött, hogy az állatok megvágják magukat.
Belefáradt, hogy veszekedjen a gyerekekkel, akik nem akarják megfizetni a
tartozásukat. Egyre gyakrabban látta maga előtt, amint egy verandán üldögél
valahol, és nézi az egyetlen zöld vonalból álló horizontot.
Sal nem akarja beépíteni a telket. És szép összegről beszélt, annyiról,
amennyiből John valóra válthatná az álmát. Mégis… A pénz ellenére, a béke
csábítása ellenére, annak ellenére, hogy elnézhetné, amint a jószágok a farkukat
lengetve legelik a dús füvet, a lelke mélyén valahogy nem szívesen adta volna át a
telepet annak az embernek. Mindinkább az volt az érzése, hogy Sal ígéretei
fabatkát sem érnek.

– Bon anniversaire?{ 14}

Sarah éppen a kulcsát húzta ki a zárból. A lakásba lépve előbb hallotta a
nagyapja hangját, mint hogy őt magát látta volna. Elmosolyodott.
– Merci!{ 15}
Azt gondolta, születésnapi torta várja majd a konyhaasztalon, mint előző
évben, de amikor végigment az előszobán, azt látta, hogy a nagyapja a tévé előtt
ül.
– Voilà! Ülj le, ülj le! – rendelkezett, miután kétfelől megpuszilta. A legszebb
nyakkendője volt rajta.
Sarah a kis konyhaasztalra sandított.
– Nem teázunk?
– Pizzát eszünk. Utána. Te választasz – mondta, a listára mutatva. Az
ételrendelés ritka luxusnak számított náluk.
– Mi után?
Sarah letette a táskáját. Egyszerre izgalom töltötte el. A Papa olyan
elégedettnek tűnt, valósággal fülig ért a szája. Sarah nem is emlékezett rá, mikor
látta utoljára ilyennek. Amióta négy éve meghalt a Nagyi, a Papa magába
zárkózott, csak akkor engedett fel, amikor Boo megérkezett. Sarah tudta, hogy a
nagyapja szereti őt, de nem úgy, mint ahogy a tévében látni: nem mondogatta
neki, hogy szereti, nem kérdezte tőle, mire gondol. Gondoskodott róla, hogy
rendesen egyen, tisztálkodjon, és mindig írja meg a házi feladatát. Praktikus
dolgokra tanította: arra, hogyan kell a pénzzel bánni, megjavítani a dolgokat és
lovagolni. Már jó ideje kitanulták a mosógép használatát, a háztartásvezetés
titkait és azt, hogy hol lehet a legolcsóbban elintézni a heti bevásárlást. Ha Sarah
szomorú volt, a nagyapja a vállára tette a kezét, mintha azt mondaná, hogy ne
keseredjen el. Ha mámoros izgalom fogta el, megvárta, míg lenyugszik. Ha
hibázott, szűkszavúan, olykor csak egy rosszalló pillantással adta tudtára a
véleményét. Egyszóval, bizonyos értelemben úgy bánt vele, mint egy lóval.
– Előbb – mondta most – megnézünk valamit.
Sarah követte a Papa tekintetét, és egy DVD-lejátszót látott, amely aznap
reggel, amikor elment otthonról, még nem volt ott.
– Vettél nekem egy DVD-lejátszót? – Sarah letérdelt, és végighúzta az ujját a
csillogó fémfelületen.
– Nem új – mondta bocsánatkérően a nagyapja –, de parfait.{ 16} És nem lopott.
Az adományboltban vettem.
– Bármit nézhetünk? – kiáltott fel Sarah. Ugyanúgy kölcsönözhet majd
filmeket, mint a többi lány a suliban. Mindig évekkel volt elmaradva a társai
mögött, ha filmek kerültek szóba.
– Nem éppen bármit. Egy spectacle-t{1 7 } fogunk megnézni. De előbb… – A
Papa hátranyúlt, elővett egy üveget, elegáns mozdulattal kinyitotta, és töltött. –
Most már betöltötted a tizennégyet, igaz? Elég nagy vagy hozzá, hogy igyál egy
korty bort. – Bólintott, miközben odaadta Sarah-nak a poharat.
Sarah kortyolt egyet, igyekezett nem mutatni, mennyire nem ízlik neki a
savanyú bor. Jobban esett volna egy cukormentes kóla, de nem akart
ünneprontó lenni.
A nagyapja elégedetten igazította meg a szemüvegét, a távkapcsolóra meredt,
aztán kissé hivalkodóan – ami arról árulkodott, hogy a nap folyamán alaposan
begyakorolta a mozdulatot – megnyomott egy gombot. A képernyő egy
villanással életre kelt, a Papa pedig a puha párnákkal mit sem törődve, egyenes
tartással visszaült a kanapéra. Kortyolt egyet a borából. Sarah a Papa elégedett
arcára pillantott, leült mellé, aztán odabújt hozzá.
Megszólalt a zene, valami klasszikus, majd egy fehér ló lépdelt át peckesen a
képen.
– Ez csak nem a…
– A Cadre Noir – erősítette meg a nagyapja. – Most látni fogod, mi a célunk.

Még a lórajongók között is sokan vannak, akik sosem hallottak a Cadre Noirról. A
francia elit lovasok titokzatos szervezete az 1700-as évek óta létezett, és létezik
még ma is, méghozzá olyan formában, hogy az alapítói is ráismernének. Ezen az
akadémián komoly viták folynak arról, milyen szögben kell tartania a lónak a
hátsó lábát, amikor az ezeréves múltra visszatekintő croupade-ot vagy levade-ot
mutatja be, a lovasok pedig régimódi fekete uniformist hordanak. Évente csak
egy-két új tagot vesznek fel, és a cél nem az, hogy pénzt keressenek, vagy hogy
közönség előtt mutogassák képességeiket és tudásukat, hanem az, hogy a
végsőkig tökéletesítsenek olyan apróságokat, amiket a legtöbb ember észre sem
vesz. Persze kérdezhetnénk, hogy mi értelme ennek, de ha valaki látja mozogni
ezeket a lovakat komor lovasaikkal a hátukon, tökéletes szimmetriában
felsorakozni vagy bámulatos ugrásokkal dacolni a gravitációval, ha elnézi furcsa
tánclépéseiket, készséges izmaikat, akaratlanul is mélyen megindítja
engedelmességük, szépségük, elképesztő ügyességük. És még ha nem is szereti
különösebben a lovakat – vagy a franciákat –, azért örül, hogy még mindig létezik
ilyen intézmény.
Sarah szótlanul nézte végig a negyvenperces előadást. Mintha megbabonázták
volna. A legszívesebben azonnal rohant volna Boo-hoz, hogy utánozza, amit látott.
Biztos volt benne, hogy Boo is képes erre. Boo szebb, erősebb, mint a felvételen
szereplő lovak némelyike, és megvannak benne ezek a képességek – épp elégszer
ült a hátán, hogy érezze. Miközben a műsort nézte, meg-megrándult a keze, lába,
együtt mozgott a lovakkal, biztatta őket, hogy tökéletesen hajtsák végre az ókori
görögök óta gyakorolt mozdulatokat.
Az ő arénája csak egy kikopott füvű, szemetes park volt, nem egy nagy palota
egy történelmi francia városban, a lovaglóruhája farmer és póló, nem elegáns,
aranyzsinóros fekete zubbony és tányérsapka. De pontosan tudta, mit élnek át
ezek az emberek: amikor a kamera elidőzött az erőlködéstől, együttérzéstől,
elszántságtól feszült arcokon, sokkal inkább rokon léleknek érezte őket, mint az
iskolatársnőit. Minden, amit a Papa megtanított neki, most kezdett a helyére
kerülni. A Papa azt mondta, többévi munka vár még rájuk. Azt mondta, ha Sarah
most próbálkozna, az olyan lenne, mintha Cowboy John le akarná futni a
maratont, cigarettával a kezében. És Sarah most már látta, merrefelé tartanak,
mi a nagy cél: a capriole. A legbonyolultabb, legnehezebb és legszebb mozdulat,
amire egy ló képes: balett-táncost megszégyenítő ugrással mind a négy patáját
felemeli a földről, úgy emelkedik fel, mintha súlytalan volna, aztán a levegőben
hátrarúg, mintha gúnyt űzne a gravitáció törvényéből. Gyönyörű. Félelmetes.
Ámulatba ejtő.
Sarah sosem tudta megfogalmazni, mit érez, amikor a Papa a francia iskoláról
magyarázott neki, vagyis fogalma sem volt, milyen valós esélyeik vannak. Bármit
mondott is a nagyapja, ő sosem tudta átváltani a Cowboy Johnnál töltött időt meg
a parkbeli gyakorlást a Papa által lefestett jövőre. Most, amint a stáblistát nézte,
rájött, hogy a film éppen ellentétes hatást ért el nála, mint amit a nagyapja
szeretett volna. Egész egyszerűen megerősítette azt a gyanúját, hogy a Papa csak
ábrándokat kerget. Nem számít, milyen jó a lova. Hogyan is tudná megtenni a
legmerészebb ugrást: azt, amelyik a londoni külvárosból a Cadre Noir csillogó
világába vezet?
A gondolat nyomán azonnal bűntudat tört rá. A nagyapjára sandított, mert
attól tartott, talán belelát a fejébe. De a Papa tekintete még mindig a képernyőre
tapadt. Ekkor vette észre Sarah, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán.
– Papa… – szólalt meg. Az öregembernek megfeszült az állkapcsa. Miután
összeszedte magát, halkan annyit mondott:
– Sarah. Ez a te menedéked.
Menedék? De mi elől? Sarah sosem érezte olyan rémesnek az életét,
amilyennek a jelek szerint a Papa tartotta.
– Ezt szánom neked.
Sarah nyelt egyet.
A Papa a magasba emelte a DVD tokját.
– Levelet kaptam egy régi saumuri barátomtól, Jacques Varjus-től. Azt írja,
már két nőt is felvettek. Több száz évig meg se fordult a fejükben ilyesmi, de
most már nőket is felvesznek. Nem kell katonának lenni hozzá. Csak kiválónak
kell lenni. Ez óriási lehetőség, Sarah.
Sarah-t egy kicsit elbátortalanította ez a nagy lelkesedés.
– Neked megvan hozzá a tehetséged. Csak fegyelemre van szükséged. Nem
akarom, hogy elpazarold az életed. Nem akarom azt látni, hogy ezekkel az
imbécile-ekkel{1 8} tengsz-lengsz, a végén meg itt tologatod a babakocsit – intett
az ablakon túl elterülő parkoló felé.
– De én…
A nagyapja felemelte a kezét.
– Semmit sem adhatok neked, csak ezt. A tudásomat. Az erőfeszítéseimet. –
Elmosolyodott, lágyabb hangon folytatta: – Az én fekete egyenruhás kislányom…
La fille du Cadre Noir.{ 19}
Sarah némán bólintott. A nagyapja sosem viselkedett érzelmesen, de most
sebezhetőnek, szánalomra méltónak látta, és ez egy kicsit megijesztette. A bor
miatt van, mondta magában, a Papa ritkán iszik. A bor teremtett ilyen érzelgős
hangulatot. Sarah a poharát babrálta, nem nézett a nagyapja arcára.
– Szép ajándék volt.
A Papa ismét közelebb húzódott hozzá. Úgy tűnt, már ura az érzelmeinek.
– Non! Un demi cadeau{ 20} – mondta. – Akarod tudni, mi a másik fele?
Sarah megkönnyebbülten vigyorodott el.
– Pizza?
– Pff! Pizza! Non, non… regards.{ 21} – Előhúzott egy borítékot, és odaadta
Sarah-nak.
– Mi ez?
A Papa a boríték felé intett.
Sarah kibontotta, megnézte, mi van benne, és mozdulatlanná dermedt a keze.
Négy jegy. Kettő egy busz- és komputazásra. Kettő a Cadre Noir bemutatójára.
– Varjus-től. En novembre.{ 22} Vakációzunk egyet.
Sosem jártak külföldön, akkor sem, amikor a Nagyi még élt.
– Franciaországba megyünk?
– Ideje. Neked ideje, hogy lásd, nekem meg ideje, hogy visszatérjek. Varjus
barátom most a Grand Dieu. Tudod, mi az? A legnagyobb, a legrutinosabb lovas a
Cadre Noirban. Nem is… egész Franciaországban.
Sarah a prospektust bámulta, a sötét ruhás lovasokat, a fényes szőrű lovakat.
A Papa szemlátomást megint tűzbe jött.
– Már kitöltöttem az útlevélkérő lapot. Csak a fényképedre van szükségem.
– De miből fizetted?
– Eladtam pár dolgot. Pas du tout,{23} Örülsz? Jó születésnapod van?
Sarah csak ekkor vette észre, hogy a nagyapja csuklójáról hiányzik az óra. A
Longines, amit az esküvőjükre kapott a Nagyitól. Olyan értékes volt, hogy ő
hozzá sem érhetett kicsi korában. Rá akart kérdezni, de a torkában rekedtek a
szavak.
– Sarah?
A lány átölelte a nagyapját, de nem tudta belesuttogni háláját a puha, kinyúlt
kardigánba, mert nem találta a szavakat.
 HARMADIK FEJEZET

„…a lóhoz sohasem szabad haraggal közelítenünk.

A harag ugyanis rossz tanácsadó, így gyakran
olyasmihez vezet, amit később biztosan megbánunk.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Amikor képes volt racionálisan végiggondolni a dolgot, Natasha némi fekete

humorral állapította meg, hogy a házassága a bal kezével kezdődött, és a jobb
kezével ért véget. Különös, hogy az ujjai képesek ilyen szerencsétlenséget
előidézni, de ez van.
A sors iróniája, hogy Conorral még csak meg sem csókolták egymást addig,
amíg Mac el nem hagyta. És nem azért, mert nem volt rá alkalmuk. Ahogy a
házassága kezdett megromlani, Conor ebéd közben tanúsított figyelmességét és
humorát pedig egyre kellemesebbnek és megnyugtatóbbnak találta, a férfi
világossá tette, mit érez iránta.
– Olyan szétesettnek tűnsz, öreglány. Rémes – mondogatta a férfi a maga
szokásos, elbűvölő modorában. Ilyenkor mindig Natasha kezére tette a kezét, ő
pedig minden egyes alkalommal lerázta. – Rendbe kell hoznod az életedet.
– Hogy úgy végezzem, mint te? – Conor csúnya válásának híre az egész irodát
bejárta.
– Ugyan. Ez csak afféle kínszenvedés, ami legyengíti az embert. Hozzá lehet
szokni. – De Conor a helyzetéből adódóan valamelyest megértette, min megy
keresztül Natasha. Ezt pedig senki másról nem lehetett elmondani.
Natasha szüleinek világában a házasságok valamilyen katasztrófa – haláleset,
szerencsétlenség, folyamatos és nyilvánvaló hűtlenkedés – következtében értek
véget. Azért lett végük, mert a sérülések elviselhetetlenné váltak, és túl nagyok
lettek a járulékos veszteségek. Natasha házassága viszont az elhanyagolás miatt
szép lassan elsorvadt. Az utóbbi hónapokban néha még az a kérdés is felmerült
benne, házasságban élt-e egyáltalán. Mac alig volt vele – nemcsak érzelmileg,
fizikailag sem –, mind gyakrabban kellett külföldi fotózásokra mennie. Ha éppen
otthon volt, a legártalmatlanabb beszélgetésük is keserű, bosszúszomjas
szóváltássá fajult. A végén már mindketten annyira féltek az újabb fájdalomtól és
visszautasítástól, hogy inkább nem is álltak szóba egymással.
 – Be kéne fizetni a gázszámlát – mondta Mac.
– Ezzel most arra kérsz, hogy fizessem be, vagy azt akarod mondani, hogy
majd te befizeted?
– Csak azt gondoltam, érdekel.
– Miért? Mert te igazából nem is laksz itt? Árengedményt szeretnél?
– Ne légy már ilyen rohadtul nevetséges.
– Hát akkor egyszerűen fizesd be, ne tegyél úgy, mintha ez valamiért rám
tartozna. Ja, egyébként Katrina keresett megint. Tudod, a huszonegy éves
Katrina a szilikonmellével. Aki „Mackie”-nek szólít – utánozta Natasha a lány
rebegését.
Ilyenkor Mac kivétel nélkül mindig bevágta az ajtót, és eltűnt valahol a ház
túlsó végében.
Hét éve ismerkedtek meg, egy Barcelonába tartó repülőn. Natasha az
egyetemi barátaival volt, azt ünnepelték, hogy egyikük letette az ügyvédi vizsgát.
Mac egy rövid vakáció után fordult vissza, mert véletlenül a barátja lakásában
felejtette a fényképezőgépét. Natasha később felismerte, hogy ezt intő jelnek
kellett volna tekintenie, annyira jellemző volt a Mac életében uralkodó káoszra és
a józan ész hiányára (még sosem hallott a DHL-ről?). De akkor hatalmas
szerencsének érezte, hogy pont e mellé az elbűvölő, rövidre nyírt hajú, khaki
színű dzsekit viselő férfi mellé került, aki nemcsak hogy nevetett a viccein, de úgy
tűnt, az is őszintén érdekli, mivel foglalkozik.
– És akkor mi lesz magából?
– Jogtanácsos leszek. Ez félúton van a jogász és a törvényszéki ügyvéd között.
Úgyhogy a bíróság előtt is képviselhetem az ügyfeleimet. Leginkább gyerekekkel
foglalkozom.
– Gyerekbűnözőkkel?
– Inkább állami gondozásba vett gyerekekkel, meg valamennyire
válóperekkel is, próbálom a gyerekek érdekeit képviselni. Az új gyermekvédelmi
törvény miatt nagy lehetőségeket tartogat ez a terület.
Natasha még hét évvel később is igyekezett a legjobb feltételeket kiharcolni ez
elvált szülők gyerekeinek, még mindig azon dolgozott, hogy rávegye a
helyhatóságokat és a bevándorlási hivatalokat, hogy biztosítsanak ideiglenes
elhelyezést az ügyfeleinek. De minden kétségbeesett gyerekre jutott egy csaló,
aki csak menedékjogot akart szerezni, minden újabb nevelőszülői elhelyezésre
jutott egy lehangoló zaklatás és visszaküldés. Natasha megpróbált nem túl
gyakran gondolni erre. Jól végezte a munkáját, és azt mondta magának, hogy az a
néhány élet, amit sikerül megváltoztatnia, éppen elég.
Mac pont ezért szerette meg. Azt mondta neki, ő nem olyan sekélyes, mint a
legtöbb ember, akit a munkája során ismert meg. A férfit egy nyűgös barátnő
várta a barcelonai reptéren, aki ellenséges pillantásokat lövellt Natashára, amikor
udvariasan elköszönt a férfitól. Hat órával ezután Mac felhívta a mobilján,
közölte, hogy szakított a barátnőjével, és megkérdezte, találkozhatnának-e
Londonban. A barátnő miatt ne legyen bűntudata, tette hozzá vidáman. Úgysem
volt komoly ez a kapcsolat. Mac életében soha semmi nem volt komoly.
Az esküvőt is teljes egészében Natashára bízta, ő az idők végezetéig
megmaradt volna az együttélésnél. Natasha némi meglepetéssel ébredt rá, hogy
ő viszont kifejezetten vágyik az esküvőre. Vágyik az állandóság érzésére, arra,
hogy eltűnjön az a kérdőjel a kapcsolatukból. Lánykérésre nem is került sor.
– Ha ez olyan sokat jelent neked, felőlem mehet – mondta Mac egy délután,
amikor az ágyban feküdtek, összefonódó lábbal. – De neked kell megszervezned.
– Vagyis részt is vett benne, meg ki is maradt belőle: ez volt a házasságuk
története.
Natasha eleinte nem bánta. Belátta, hogy kissé kontrollmániás, amint Mac
tréfásan mondogatta. Szerette, ha minden rendben van. Csak így tudta uralni
minden szempontból zűrös életét. Ez volt a következménye annak, hogy egy
népes, kaotikus családban nőtt fel. Mackel megértették egymás gyengeségeit,
olykor ugratták is egymást ezek miatt. De aztán a baba érkezése, akiről egyikük
sem gondolta, hogy akarja, olyan repedést idézett elő a kapcsolatukban, amely
idővel szakadékká mélyült.
Natasha alig egy hete tudta, hogy terhes, amikor elvetélt. A stressznek
tulajdonította, hogy nem jött meg a menstruációja (éppen két nehéz üggyel
zsonglőrködött), és mire ráébredt, milyen régóta késik, már nyilvánvaló volt,
hogy gyereket vár. Macet először eléggé megdöbbentette a hír; és Natasha még
csak nem is haragudhatott rá, mert ő is így érzett.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Mactől, és csak azon imádkozott magában,
hogy ne kelljen meggyűlölnie a válaszáért.
A férfi rövid haját dörzsölgette.
– Nem tudom, Tash – felelte. – Akárhogy döntesz, én elfogadom. – És ekkor,
mielőtt még kigondolhatták volna, mi is legyen, az a kis sejtcsomó, a születendő
magzat meghozta a maga döntését, és elment.
Natashát egészen megdöbbentette, milyen fájdalmas ez. Azt hitte,
megkönnyebbülést fog érezni, de nem így lett.
– Majd jövőre – egyeztek meg, miután bevallotta az érzéseit Macnek. – Idén
elutazunk egy-két helyre. Aztán komolyan nekilátunk. – Kissé kábultak voltak az
izgalomtól. Mac rendszeres megbízásokat vállal majd, nemcsak hébe-hóba
dolgozik. Natasha elhelyezkedik egy rendes ügyvédi irodában, ahol tisztességes
anyasági juttatásokat kínálnak.
Aztán munkát ajánlottak neki a Davison Briscoe-nál, és abban maradtak, hogy
jobb lesz, ha várnak még egy évet. Aztán még egyet, miután megvették a házat
Islingtonban, és Mac elkezdte felújítani. Abban az évben két dolog történt: Mac
pályája lefelé ívelt, Natasháé pedig felfelé, egészen a csillagos égig. Hónapokon át
alig találkoztak. Ha mégis, Natashának óvatosan kellett viselkednie, nehogy a
sikereivel még hangsúlyosabbá tegye Mac sikertelenségét. És ekkor –
valószínűleg inkább véletlenül, mint a kitartó próbálkozás eredményeként –
ismét teherbe esett.
Később, sokkal később Mac azzal vádolta, már jóval azelőtt elhidegült tőle, hogy
összejött Conor Briscoe-val. Mit mondhatott volna erre? Tudta, hogy igaz, de
jogában állt nem beszélni róla. Különben is, mit lehet erre mondani? Három
elvesztett baba négy év alatt, mind alig élte túl az ebihal fázist. Az orvos azt
mondta, „kiérdemel” egy alaposabb kivizsgálást, mintha csakugyan megdolgozott
volna érte. De ő nem akarta. Nem akarta, hogy megérintsék, nem akarta, hogy
újra át kelljen élnie azokat az üres órákat. Nem akarta, hogy megerősítést
nyerjen a gyanúja.
És Mac, akitől azt várta, hogy törjön át a dühén, a könnyein, akitől
megnyugtató ölelést várt, egyszerűen kivonult az életéből. Olyan volt, mintha
nem bírta volna elviselni Natasha fájdalmát, vagy azt a maszatos, rendetlen nőt,
aki fel sem kelt az ágyból, és elsírta magát, ha meglátott egy kisbabát a tévében.
Mire Natasha összeszedte magát, úgy érezte, elárulták. Mac nem volt vele,
amikor szüksége lett volna rá. Csak jóval később merült fel benne a gondolat,
hogy talán a férje is szenvedett. De addigra már túl késő volt. Akkor már csak azt
látta, hogy Mac megint elutazik, és amikor ő ezt szóvá teszi, azt ordítja, hogy
Natashának semmi sem jó, amit csinál, állandóan nyaggatja valamiért. A szexuális
életük gyakorlatilag megszűnt. Natasha elképesztően hatékony lett, mindent
jéghideg eltökéltséggel intézett, és dühös volt Macre, amikor ő erre nem volt
képes.
És mindeközben folyton telefonálgattak a lányok. Szláv akcentussal beszélő,
kacér hangok, pimasz tinédzserek, akik felháborodtak, ha Mac nem volt otthon.
– Ez csak munka – hajtogatta a férfi. – Muszáj elvállalnom ezeket a
portfóliókat. Tudod, hogy még csak nem is szeretem csinálni.
Miután így eltávolodtak egymástól, Natasha nem tudta, mit higgyen. És
közben mindvégig ott volt Conor – Conor, a zseniális jogász, aki jól tudta,
milyenek a katasztrofális házasságok, mert az övé is látványosan omlott össze.
– Volt némi sorozatos hűtlenkedés a részemről – mondogatta. – Én nem
tudom, de valahogy egyes nők képtelenek józanul gondolkodni.
Natasha észrevette a fájdalmat a vidám álarc mögött, és ez vonzani kezdte,
mert a saját élete tükörképét látta benne.
Szokásukká vált, hogy együtt ebédeltek, olyannyira, hogy már a kollégáiknak
is feltűnt. Aztán időnként beültek valahová egy italra munka után. Mi rossz van
ebben? Hiszen Mac úgysincs itthon soha. Natasha időnként úgy érezte, megvan
rá az oka, hogy Conorral flörtöljön. Mac is valószínűleg éppen flörtöl valakivel
valami elegáns helyen. De amikor egyik este Conor áthajolt a pub asztala fölött, és
könnyedén a szájához érintette a száját, Natasha elhúzódott tőle.
– Még férjnél vagyok, Conor – szaladt ki a száján, és miközben kimondta,
maga is elcsodálkozott, miért használta a „még” szócskát. És jobban örült volna,
ha nem vágyik rá olyan veszettül, hogy viszonozza a csókot.
– Aha. De nem haragudhatsz egy magányos lélekre, amiért megpróbálta –
mondta a férfi, és másnap elvitte ebédelni. Natashának nem volt bűntudata; úgy
tűnt, Macet nem érdekli, kedves-e hozzá vagy sem. Már nem is veszekedtek:
közös életük udvarias párbeszédek sorozatává vált, a düh pedig ott fortyogott a
felszín alatt, ahonnan időnként kitört, és ilyenkor a férje faképnél hagyta
Natashát vagy megint csak rácsapta az ajtót.

A régóta tervezett partival eredetileg azt akarták megünnepelni, hogy Mac

befejezte a házat, és a védőhuzatok meg gipszkartonok közül kiszabadulva, ha
nem is nagyszerű, de reményteli jövő vár rájuk. Ekkorra azonban már
Natashának elment a kedve az ünnepléstől – úgy érezte, nem sok okuk van rá.
De ha lefújja a partit, az olyan végleges elhatározást jelzett volna, hogy nem
merte megtenni.
A kertben a cateringes cég emberei nyüzsögtek, és négytagú zenekar játszott.
Egy kívülálló igazi álompárnak látta volna Macet és Natashát. Mac vendégei –
fotósok és gazellatermetű modelljeik – meg Natasha jogász barátai elvegyültek,
nevetésük túlcsordult a magas téglafalakon. Natasha rájött, hogy
kapcsolatépítésre kellene használnia az alkalmat. Noha kissé még mindig
csodálkozott, hogy ekkora és ilyen szép házban él, tudta, a karrierjének nagyon is
jót tesz, hogy neves ügyvédi irodák tulajdonosai meg vezető jogtanácsosok
vannak jelen. Folyt a pezsgő, szólt a zene, a londoni napsütés átszüremlett a kert
végében felállított sátor falán. Pompás látvány volt.
És Natasha pocsékul érezte magát.
Mac egész nap kerülte. Most is háttal állt neki, egy csomó ismeretlen ember
körében, és harsányan hahotázott. Minden nő, akit ő hívott meg, legalább
száznyolcvan centi magas, állapította meg Natasha keserűen. Érdekes ruhákat
viseltek, amelyeket látszólag véletlenszerűen válogattak össze, és ettől
kifinomultan szexi lett a megjelenésük. Natashának nem volt ideje kivasalni a
ruhát, amit fel akart venni, a top meg a szoknya pedig, amit helyette választott,
egyszerre slamposnak, divatjamúltnak tűnt. Mac nem mondta neki, hogy jól néz
ki. Újabban ritkán tett megjegyzést a külsejére.
Natasha a yorki kőből épült lépcső tetején állt, és nézte a férjét. Vajon túl késő
már, hogy megmentsék a házasságukat? Maradt egyáltalán valami, amit
megmenthetnének? Miközben ő ott állt, Mac egy magas nő fülébe sugdosott
valamit, amitől a nő szeme összeszűkült, és hamiskás mosoly jelent meg az arcán.
Vajon mit mondott? Mit mondott?
– Ugyan már – szólalt meg mellette egy hang. – Lerí rólad, mi jár a fejedben.
Gyere, igyunk egyet.
Conor. Natasha hagyta, hogy végigvezesse a kerten, az arcára tapadt mosollyal
nyomakodott át a csoportokba verődött vendégek között.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi, amikor a sátor sarkához értek.
Natasha némán megrázta a fejét.
 Conor tekintete elidőzött rajta. Ezúttal nem ütötte el viccel a dolgot.
– Margarita – mondta. – Orvosság minden ismert bajra. – Négy koktélt
rendelt a pultostól, és Natasha hiába tiltakozott, ráparancsolt, hogy gyors
egymásutánban hajtson le kettőt.
– Hú – mondta Natasha pár perc múlva, Conor karjába kapaszkodva. – Mi a
csudát csináltál?
– Kicsit ellazítottalak – felelte Conor. – Gondolom, nem szeretnéd, ha
mindenki arról sugdolózna: „Mi baja lehet?” Tudod, milyen pletykásak ezek.
– Conor, mit csináltál? – kuncogott Natasha. – Úgy érzem magam, mintha
tömény szesz folyna az ereimben.
– Natasha Margarita – mondta a férfi. – Jól hangzik. Gyere, tegyünk egy kört.
Natasha érezte, hogy a cipősarka belesüpped a fűbe, és nem volt biztos benne,
hogy képes lesz kirángatni anélkül, hogy eldőlne. Conor a kínlódását látva a karját
nyújtotta, amit ő hálásan elfogadott. Így indultak el néhány jogász felé, akiknek az
irodájával gyakran működtek együtt.
– Most odamegyünk ezekhez – suttogta Conor. – Tudtad, hogy Daniel
Hewitsont rajtakapták egy bordélyházban a múlt hónapban? Na most, akármit is
csinálsz, semmiképpen ne mondd azt, hogy „hallom, rajtakapták egy
bordélyházban”. – Várt egy pillanatot, aztán folytatta. – Most persze másra sem
tudsz gondolni, igaz?
– Conor! – suttogta vissza Natasha a férfi karjába csimpaszkodva.
– Jobban vagy?
– Csak ne menj túl messzire. Lehet, hogy rád kell majd támaszkodnom.
– Bármikor, drágám – mondta Conor, majd vidáman üdvözölte a csoport
tagjait.
Natasha csak homályosan érzékelte a körülötte folyó társalgást. Úgy tűnt,
amint átfolyt rajta az alkohol, még inkább felerősödött a margarita hatása. De
nem érdekelte – egyszerűen megkönnyebbült, hogy Conor ott van mellette. Nem
volt hajlandó semmi másra gondolni, csak a férfi jelenlétére, ügyelt rá, hogy
mindig akkor nevessen, amikor kell, és mosolyogva biccentgetett a vendégek felé.
A sarka megint a fűbe süppedt, és mivel szédült is, nekidőlt Conornak. De a
kertnek ezen a részén az emberek amúgy is olyan szorosan összezsúfolódtak,
hogy ez nemigen tűnt fel senkinek. Amikor Natasha megérezte, hogy Conor keze
a kezét keresi a háta mögött, megszorította a férfi kisujját, mintha így akarná
megköszönni, amit tett. Végül is megmentette, nem hagyta, hogy hülyét csináljon
magából. Olyan könnyű volt megtenni ezt a lépést, olyan magától értetődően
jutottak el ide, hogy beletelt pár percbe, míg Natasha felfogta, hogy talán nem
csak a napsütéstől érez olyan melegséget a tarkóján.
Kizárta a tudatából a társalgást, és hátrafordult, épp csak annyira, hogy lássa
Macet, aki úgy öt méterre lehetett tőle. Mac Natasha kezét bámulta. Natasha
megtántorodott, elpirult, és elengedte Conor ujját. Később ébredt csak rá, hogy
ennél nagyobb hibát nem is követhetett volna el, mivel a mozdulat a bűntudat
jele volt. De ami történt, megtörtént.
 Mac arcán azt látta, hogy vége a házasságuknak. Talán már rég vége van.

– Valamelyik nap el kéne menned fodrászhoz, hogy rendesen levágasd a hajad –

szólalt meg mögötte Linda. Natasha a képernyőn tükröződve látta a titkárnő
lefelé görbülő száját. Az irodai konyharuha Natasha vállára volt terítve, arra
hullottak a rövidke, sötétszőke hajtincsek Linda ollója alól.
– Nincs időm rá. – Natasha az orra hegyére tolt szemüveggel tanulmányozni
kezdte az előtte fekvő aktát. Harisnyás lábát feltette az asztalra. – Át kell
olvasnom ezeket az aktákat. Kettőre vissza kell mennem a bíróságra, a
záróbeszédre.
– De lenőtt a melírod. Muszáj lesz újrafesteni.
– Te nem tudod megcsinálni?
– Évek óta nem melíroztam, különösen nem ebédidőben. Eleget keresel.
Rendesen meg kéne csináltatnod. Valamelyik sztárfodrásszal. – Megfogott egy
tincset, és hagyta leesni.
Natasha felhorkant.
– Álmomban se jöjjenek elő!
– Pedig ki tudnál hozni magadból valamit, ha megpróbálnád.
– Úgy beszélsz, mint a szüleim. Van tea?
Gyorsolvasásban átfutotta a jegyzetei utolsó oldalát, aztán becsukta a dossziét,
és a következőért nyúlt. Ekkor csipogott egyet a telefonja. Aznap reggel Mac
kétszer is megkérdezte SMS-ben, mikor mehetne át a holmijáért. Natasha már
legalább tíz napja halogatta a dolgot.
„Bocs. Ma túl sok a dolgom. Talán csüt. Majd szólok”, pötyögte be. Alig tette le
az asztalra a telefont, amikor újabb pittyegés hallatszott.
„Csak fél óra. Csüt. este.”
Natasha nem akart találkozni Mackel. Annyi a dolga most. Mac egy évig távol
volt; ehhez képest mit számít egy-két nap? Visszaírt neki:
„Nem tudok elszabadulni. Bírósági ügy. Bocs.”
De úgy látszik, mára elfogyott Mac türelme.
„Kellenek a cuccaim. Legkésőbb péntek. Nem kell ott lenned. Csak szólj, hogy
kicseréltetted-e a zárat.”
Natasha összecsukta a telefonját, és összeszedte a gondolatait.
– Különben is, Lin – mondta –, minek kéne elmennem egy igazi fodrászhoz?
Te olyan ügyes vagy.
– Elég a dicséretből, Mrs. Macauley.
– Miss.
– Á, persze. Már akartam is kérdezni, szeretnéd-e, hogy a Ms. rövidítés
szerepeljen a levélpapírodon? Mert akkor újat kell rendelnem.
– Miért akarnék Ms. lenni?
Linda megvonta a vállát.
 – Mit tudom én. Az a típus vagy.
Natasha elrántotta a fejét az olló elől, és hátrapördült a székével.
– Milyen típus?
Linda nem zavartatta magát.
– Olyan független nő, aki azt akarja, hogy ezt mindenki tudja róla, és örül a
függetlenségének. – Elgondolkodott, aztán így folytatta: – A Ms. olyan
„megjártam a hadak útját” jellegű titulus. Nem az a „jaj istenem, még mindig
reménykedem a hófehér esküvői ruhában” mint a Miss. – Kétfelől megfogta
Natasha fejét, és szembefordította magával.
– Szóval megjártam a hadak útját – ismételte meg Natasha. – Nem tudom
eldönteni, hogy ez sértés akart lenni vagy bók.
Ben lépett be, és egy újabb dossziét tett le az íróasztalra. Natasha előrefordult,
hogy felvegye, mire káromkodás hallatszott a háta mögül.
– Linda, jelentkezett az a szociális munkás, akivel Ahmadiról akartam
beszélni? – Natasha nem igazán tudta, mit akar kérdezni, de szerette volna
megérteni, hogyan tévedhetett ekkorát a fiúval kapcsolatban. Más is rájött, hogy
nem stimmel a sztorija?
– Ahmadi… Az a fiú, akiről az újságban írtak? Akit te képviseltél? Ismerős volt
a neve. – Linda figyelmét semmi sem kerülte el. – Megtámadott valakit, ugye?
Igazán meglepő. Nem olyan típusnak tűnt.
Natasha nem akarta megvitatni ezt az ügyvédbojtárja előtt.
– Senki sem tűnik olyan típusnak. Gyerünk, Linda, már be kellett volna
fejezned. Húsz perc múlva a bíróságon kell lennem, és még egy szendvicset sem
ettem.

– Hogy ment?
Conor várta a bíróság előtt. Natasha előrehajolt, és megcsókolta. Már nem
aggódott amiatt, hogy meglátják a kollégák. Stabil párnak számítottak. Két elvált,
idősebb, bölcsebb ember. Nincs ebben semmi botrányos.
– Sikerült. Tudtam, hogy így lesz. Pennington szánalmasan felkészületlen volt.
– Ügyes kislány. – Conor megsimogatta Natasha fejét. – Jó a hajad. Vacsora?
– Úristen, nagyon jó lenne, de egy tonna papíron kell átrágnom magam
holnapra. – Látta, hogy Conor arca elborul, úgyhogy megfogta a karját. – De egy
ital beleférne. Alig láttalak a héten.
Gyors léptekkel átvágtak a viszonylag nyugalmas Lincoln Innen, és máris a
zsúfolt, nyüzsgő utcán találták magukat. A nap melege olyan erősen verődött
vissza a kövezetről, hogy mielőtt a pubba értek volna, Natasha már kibújt a
blézeréből.
– A hétvégén nem érek rá – vágott elébe a kérdésnek Conor, miután helyet
foglaltak a pultnál. – Nálam lesznek a fiúk. Gondolom, előbb kellett volna
szólnom.
 Conor egyik fia ötéves volt, a másik hét, és a jelek szerint olyan rossz hatással
volt rájuk a válási hercehurca, hogy tanácsosabb volt titkolni előttük apu új
barátnőjének létezését, noha Conor már több mint egy éve elvált az anyjuktól.
Natasha minden erejével leplezni próbálta a csalódottságát.
– Kár – felelte könnyedén. – Pedig a Wolseleyban foglaltam asztalt.
– Most csak viccelsz, ugye?
Natasha mosolyogni próbált.
– Nem. Most van a hat hónapos évfordulónk, ha nem vetted volna észre.
– Valahogy azt képzeltem rólad, hogy tiszta szívedből utálod a romantikát.
– Én is tehetek kedves gesztusokat, nem csak te – jegyezte meg Natasha
kacéran. – De akkor majd elmegyek valaki mással.
Úgy tűnt, ez a lehetőség nem rázta meg különösebben Conort. Megrendelte az
italokat, aztán ismét Natasha felé fordult.
– Az anyjuk Dublinban tölti a hétvégét. – A volt feleségét mindig csak a fiúk
anyjaként emlegette. – Úgyhogy péntektől egészen hétfő reggelig nálam lesznek.
A jó ég tudja, mit kezdek velük. El akarnak menni korcsolyázni. Gondolnád?
Miközben huszonöt fok van odakint.
Natasha az italát kortyolgatta, és közben azon tűnődött, felajánlja-e a
segítségét. De ha Conor másodszor is visszautasítaná, az végképp elrontaná a
hangulatot. Mindkettejüknek könnyebb és biztonságosabb, ha most úgy tesz,
mintha eszébe sem jutott volna, hogy Conorral tart.
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz majd valamit – mondta óvatosan.
– Mit szólnál a hétfő estéhez? Ha akarod, egyenesen hozzád megyek. Készülj a
nagy hancúrozásra.
– Azt hiszem, azzal kell beérnem, ami jut – mondta Natasha, de vigyázott,
hogy ne csengjen keserűen a hangja. Miért nem hajlandó bemutatni őt a
gyerekeinek? Ez csak amolyan átmeneti kapcsolat, ezért nem is érdemes
megismerniük? Vagy – ami még rosszabb – annyira hiányzik belőle az anyai
kedvesség, hogy Conor nem meri bemutatni a fiúknak?
Natasha egész nap konfliktusokkal foglalkozott a bíróságon, de a
magánéletében nem hiányoztak neki az összetűzések, különösen az utóbbi év
eseményeinek fényében.
– Akkor legyen hétfő – egyezett bele mosolyogva.
Megitták a borukat, megtárgyalták a munkahelyi ügyeket, Conor ellátta jó
tanácsokkal Natashát egy bíróval kapcsolatban, akinél a következő héten lesz
tárgyalása. A pub ajtajában váltak el, Natasha még visszament az irodába egy
órára. Felhívta az anyját, végighallgatta az apja egészségi állapotáról szóló
sirámait, és megpróbálta úgy beállítani, mintha élne némi társasági életet, amikor
az anyja erről kérdezte. Kilenckor bezárta az irodát, kisétált a nyár végi estébe,
és leintett egy taxit.
Hazafelé elnézte, amint London utcái elsuhannak mellette, párok sétálnak ki a
pubokból és éttermekből. Ha az ember egyedül marad, a világ tele lesz párokkal.
Lehet, hogy mégiscsak el kellett volna mennie vacsoráznia Conorral, de a
munkája volt az egyetlen állandó tényező az életében. Ha elhanyagolja a vacsora
kedvéért, akkor az egész élete nem ér semmit.
Hirtelen mélységes szomorúság telepedett rá. Beletúrt a táskájába egy
zsebkendőért, aztán rákényszerítette magát, hogy beleolvasson az egyik másnapi
aktába. Gyerünk már, Natasha, szedd össze magad, parancsolt magára. Feltette a
kérdést, miért érzi magát ilyen kiegyensúlyozatlannak. A választ nem volt nehéz
megadni.
Becsukta az aktát, aztán a frissen érkezett SMS-eit kezdte tanulmányozni.
Mély levegőt vett, majd írni kezdett: „A zár a régi. Gyere, amikor akarsz. Ha
későn jössz, légy szíves hagyd égve a villanyt, és húzd be a függönyt, mielőtt
elmész.”
 NEGYEDIK FEJEZET

„…ha a ló megteszi, amit kívánunk tőle, rendre meg

kell jutalmaznunk”
Xenophón: A lovaglás művészete

Amikor Sarah megérkezett, Ralph a kapunál várta. Kérdőn nézett rá, majd az
órájára pillantott. A tizenkét éves fiú ritkán kelt fel dél előtt. Ralph úgy vélte,
hogy iskolába csak akkor kell mennie, ha nincs jobb dolga. Többnyire hajnalig fent
volt.
– Máltai Sal lova versenyezni fog – mondta a fiú az út túloldalán álló furgonra
mutatva. Sal éppen a dzsekijét vette fel, és közben a mobilját nézegette. – Jössz?
– Hová?
– A felüljáróra. A focipálya mellett. Csak húsz percig tart. Gyere! Vicente azt
mondja, elvisz minket a terepjárója platóján.
Várakozóan nézett rá, szája sarkában meggyújtott cigaretta fityegett.
– Segítettem Salnek felkészíteni a kancát. A ló már majd kibújik a bőréből.
Sarah most értette meg, miért van kétszer annyi jármű a Sparepenny Lane-
en, mint máskor. Férfiak szálltak be, csapkodták az ajtókat, halkan beszéltek
ezen a csendes reggelen. Sarah hallotta, ahogy begyújtják a motort, érezte az
izgalom szagát a levegőben. Megint tétován az órájára pillantott.
– Cowboy John már itt van – mondta Ralph. – Gyere! Legalább röhögünk egy
jót.
Sarah-nak a lovát kellett volna iskoláznia, de Ralph ott állt, és várta a válaszát.
És Sarah volt az egyetlen a telepen, aki még nem látott versenyt.
– Gyere! Valószínűleg ez lesz a nyár utolsó versenye.
Sarah habozott egy pillanatig, aztán futva indult a fiú nyomában a piros pickup
felé, amelynek motorja már lilás füstcsóvákat eregetett a mozdulatlan reggeli
levegőbe. Bedobta hátulra a táskáját, megfogta Ralph kezét, aztán felhúzta magát
a kötéltekercsek és ponyvák tetejére. Vicente hátraszólt, hogy kapaszkodjanak,
aztán négy másik járművet követve kikanyarodott a csendes utcára. Mind a
négyben sötét hajú férfiak ültek, a félig lehúzott ablakokon cigarettafüst áradt ki.
– Nagyban fogadott a vándorcigányok ellen, akik a Picketts Locknál laknak –
kiáltotta Ralph, túlharsogva a motor dübörgését. Amikor egy rendőrautó haladt
el mellettük, gyorsan lehúzták a fejüket.
– Melyik kanca?
– A szürkével versenyez.
– Amelyik lerúgta az ügetőkocsit?
– Azóta újat vett, és jobb szemellenzőt is beszerzett. Jó sok pénzt fektetett
ebbe, nekem elhiheted. Rengeteg pénzt. – Ralph a kezével mutatta a pénzköteg
vastagságát, és közben széles vigyor terült szét az arcán.
– Ne mondd meg a Papának, hogy eljöttem – ordította Sarah. A fiú nagyot
slukkolt a cigarettájából, aztán az útra dobta a csikket. Bizonyos dolgok maguktól
értetődőek.

Az agárversenyektől vagy a vasárnapi focimeccsektől eltérően az ügetőversenyek

rendszertelenül és előzetes bejelentés nélkül tűntek fel a kelet-londoni
sportesemények naptárában. Nem volt stadion, nem volt villanyvilágításos pálya,
ahol a legjobb lovak versenyeznek, nem volt engedéllyel rendelkező bukméker,
aki kihirdeti az oddsokat és kiabálva hívogatja a fogadókat. A versenyzők
egyszerűen csak megállapodtak időnként, hogy összejönnek valami elhagyatott
helyen, ahol meghatározott hosszúságú, sima aszfalt áll rendelkezésükre.
Az a tény, hogy ez a pálya óhatatlanul valamilyen közút volt, nem akadályozta
a verseny megrendezését; nem sokkal hajnal után, amikor még csekély volt a
forgalom, mindkét irányból platós terepjárók tűntek fel. Szépen egymás mellé
soroltak, míg el nem foglalták az út mindkét oldalát, majd az előre megbeszélt
pontokon megálltak, és bekapcsolták a vészvillogót, úgyhogy minden más jármű
kénytelen volt leállni mögöttük. Mielőtt a többi autó vezetője egyáltalán
felfoghatta volna, mi folyik itt, a versenyben részt vevő lovak, mögöttük a
könnyű, kétkerekű ügetőkocsikkal már ott is voltak az úton. A verseny másfél
kilométeres távon zajlott nagy kiáltozás és káromkodás közepette, a sebességtől a
lábak és ostorok tömege összefolyt, a versenyzők előrehajolva biztatták a
lovukat, hogy rohanjon gyorsabban az előre kijelölt célvonal – többnyire két
kamasz által tartott szalag – felé. Miután eldőlt a verseny, összetekerték a
szalagot, és a versenyzők eltűntek a mellékutcákban, ahol gratuláltak
egymásnak, megvitatták a történteket és átadták a nyereményeket. Mire a
rendőrség megérkezett, nem sok bizonyíték maradt – talán egy-két lócitrom,
néhány cigarettacsikk – arra, hogy bármi is történt itt.
Ralph elmondta Sarah-nak, hogy ez Máltai Sal kedvenc versenypályája.
– Új aszfalt van rajta. – A bakancsa talpát elismerően húzta végig a sima
felületen.
Leugrottak a terepjáró platójáról, és most ott álltak az ipari parkba vezető
felüljáró alatt, és nézték, ahogy tőlük pár méterre gazdát cserél a pénz. A
villanyvezeték tartóoszlopai alatt megbúvó lakókocsikból érkezett, tetovált
férfiak hatalmas kerekekkel felszerelt, csillogó terepjárók volánjánál ültek a
fülükre tapadt telefonnal, kövérkés, piszkos ujjaik között az elmaradhatatlan
cigarettával. Egy-egy bankjegyet húztak ki a vastag pénzkötegekből, a
tenyerükbe köptek, mielőtt kezet ráztak, de hidegen csillogó szemük elárulta,
hogy a barátságos gesztus ellenére nem bíznak egymásban. Máltai Sal csapata –
alacsonyabbak, jól fésültebbek, mint a lakókocsisok, a járműveik rozogábbak, de a
ruházatuk makulátlan – az út egyik oldalát foglalta el, a lakókocsisoké a másikat.
Cowboy John egy teherautónak támaszkodott, elgondolkodva szívta saját kezűleg
sodort cigarettáját, és a lovak felé mutogatva beszélgetett valakivel, aki a
sofőrülésben ült. Egy fiú, akit Sarah nem ismert, szétvetett lábbal szőrén ült meg
egy fekete lovat, amelyet száron vezettek a kocsik között.
Nem messze tőlük Máltai Sal ellenőrizte a lován a lószerszám csatjait,
rámordult az állatra, ha ficánkolt. Széles mosoly ült a férfi arcán, kivillant az
aranyfoga, rövidre nyírt haján sapka ült. Nevetve becsmérelte az ellenfél lovát, a
kezével mutatta, milyen rossz szögben áll a lába, milyen szűk a melle.
– Gyűlölik – jegyezte meg Ralph, miközben újabb cigire gyújtott. – Tavaly
rajtakapták valamelyikük csajával. Úgyhogy most dupla vagy semmit játszanak.
– Dupla vagy semmit?
Ralph úgy nézett rá, mintha hülyének tartaná.
– Ha Sal veszít, oda kell adnia a lovát.
– De akkor nagyon dühös lesz, nem?
Ralph a földre köpött.
– Á! A cigók tudják, hogy Salnek sok embere van. És jól fel is vannak szerelve,
ha esetleg szükség lenne rá. De szerintem jobb lesz, ha mi Vicente kocsiján
maradunk, mert lehet, hogy gyorsan el kell tűnnünk – nevetett Ralph. Mindig
élvezte, ha valami zűr ígérkezett.
A férfiak újra beszálltak a teherautókba. Sarah megborzongott, bár nem tudta,
az idegességtől-e vagy az izgalomtól. Fölöttük, a hatalmas, durva betonpillérekkel
alátámasztott felüljárón már egyre több lett a jármű, megkezdődött a reggeli
csúcsforgalom.
Valaki sípolt, egy kutya felugatott, aztán Ralph a gyorsítósáv felé kezdte
rángatni Sarah-t. Három teherautó – előre megbeszélt formációban –
megfordult, elindultak arra, amerről jöttek. Aztán eltűntek, besoroltak a
felüljárón a forgalomba. Csak a férfiak maradtak a gyorsítósávon meg a lovak,
orrlyukaikból pára gőzölgött, patáik kecsesen kopogtak az aszfalton, a lovászaik
erősen tartották őket a fejüknél. A szürke kanca mögött Sal guggolt
szétterpesztett lábbal élénkpiros ügetőkocsiján, egyik kezében lazán tartotta a
gyeplőt, és folyton hátrapillantgatott, a jelre várt. Szinte mágneses erő áradt
belőle. Sarah nem tudta levenni róla a szemét, elnézte széles, magabiztos
vigyorát, a szemét, amely mintha mindent tudott volna. Ralph mellette újabb
cigarettára gyújtott, és halkan dünnyögte:
– Igen, igen, igen…
Minden tekintet a felüljáróra tapadt most. A férfiak odasúgtak egymásnak
valamit. A forgalom még mindig nem állt le.
 – Lefogadom, hogy Donnyt lemeszelték. Nem fizette be azt a nyavalyás
súlyadót. – Valaki felnevetett, ami enyhítette a feszültséget.
Ekkor kiáltás hallatszott, és fölöttük megjelent a cigányok egyik terepjárója,
vészvillogója felvillant a biztonsági korláton túl.
– Rajta! – üvöltött valaki. – Rajta!
És a következő pillanatban már ott is volt a gyorsítósávban a két ló, a kocsik
kerekei csaknem összeértek, a két hajtó előrehajolt, magasra emelt ostorral űzték
előre a lovakat az üres útszakaszon.
– Hajrá, Sal! – ordította Ralph az izgalomtól elvékonyodó hangon. – Hajrá! –
Aztán Sarah érezte, hogy a fiú megragadja a kabátja ujját, és Vicente terepjárója
felé húzza, már magas fordulatszámon pörgött a motor, készen arra, hogy a
láthatáron eltűnő versenylovak után induljon a jármű.
Ralph fellökte Sarah-t a platóra, aztán a lány hallotta az álló autók dudálását, a
kerékcsikorgást, belekapaszkodott a hátsó szélvédő rácsába, a fülébe süvített a
szél.
– Sikerülni fog neki! – ordította Ralph. – Ő van előrébb!
És Sarah látta a szürke kancát, amely természetellenesen gyorsan ügetett,
már-már földöntúli ütemben. Látta a cigány grimaszát, ostort tartó, felemelt
kezét, amint gyorsabb tempóra biztatta a lovát, aztán elkáromkodta magát,
amint a ló vágtára váltott, tiltakozó morajt váltva ki a Máltai-csapat tagjaiból.
– Hajrá, Sal! Zúzd szét!
Sarah szíve a torkában dobogott, le sem vette a szemét a bátor kis kancáról,
amely inaszakadtából igyekezett ügetésben megtartani ezt a szédítő sebességet,
kis patái alig érintették az út felszínét. Gyerünk, biztatta magában Sarah, mert
félt, hogy veszíteni fog, és akkor átadják a vándorcigányoknak, és mindörökre
eltűnik valami gazos pusztaságon, a fekete-fehér kis hátaslovak meg a rozzant
bevásárlókocsik között. Néma közösséget érzett a lóval, aki a túléléséért harcolt
az ordítozás, izzadságszag és zaj közepette. Gyerünk!
És ekkor egy diadalüvöltéssel véget ért a verseny, a lovak ugyanolyan gyorsan
eltűntek a felüljáróról, mint ahogy birtokba vették, a terepjárók elkanyarodtak
mögöttük, az autók ideges zűrzavarban törtek előre. Vicente kocsija balra letért a
gyorsítósávról, Sarah térde és könyöke fájdalmasan csapódott a plató
peremének, amint belehajtottak egy kátyúba, a könyvei libegő lapokkal
elrepültek. Amikor felemelte a fejét, meglátta Salt, amint éppen leugrott a
kétkerekű ügetőkocsiról, bár a kis ló még nem állt meg. A kezét diadalmasan
felemelte, egy kollégája a tenyerébe csapva gratulált neki. Sarah meg Ralph
nevetett, átölelték egymást, rájuk is átragadt a Sal győzelme fölötti mámor.
A szürke kanca pár hétig még biztonságban lesz. Biztonságban lesz Cowboy
Johnnál.
– Egy fontot tettem rá! – kiabálta Ralph kipirult arccal, megragadva Sarah
iskolai blézerét. – Gyerünk! Sal azt mondta, ha nyer, mindenkit meghív reggelire,
amikor visszaértünk a telepre.
Amikor Sarah visszament iskola után, a Papa már ott volt Boo bokszában,
hajolgatva csutakolta tükörfényesre a ló szőrét. Hangosan zihált, és T alakú
izzadságfolt látszott gondosan vasalt ingén; a Papa mindig mindent annak rendje
és módja szerint csinált. Ezt tette a sokéves katonai kiképzés.
A boltívek alatt Sarah meglátta Cowboy Johnt, aki a boksz ajtajának
támaszkodott, és gyenge teát ivott egy bögréből. Ő bezzeg sosem fárasztotta
magát különösebben, mégis működött a telep.
– Megjött a kis műlovarnő – jegyezte meg John, mire Ralph, aki egy hosszú
fejű, fekete-fehér hátasló farának dőlve ácsorgott, a lányra kacsintott.
– De elkésett – mondta Sarah, és letette a táskáját egy szénabálára.
– És a tüllszoknyáját is otthon felejtette – tette hozzá Cowboy John.
– Kiosztották a matekdolgozatot? – kérdezte a Papa.
– Húsz pontból tizenkettő. – Sarah meglengette a könyvét. Remélte, hogy a
nagyapja nem látja meg a koszfoltokat és a keréknyomokat a borítón. Elkapta
Ralph pillantását; a fiúra hirtelen rátört a köhögés.
– Mondtam már, hogy Máltai Sal ma eladta azt a fekete lovat, amit az
olaszoktól vett Northoltban?
A Papa Boo szügyére tette a kezét, mire a ló engedelmesen hátrább lépett.
– Az ügetőlovat? – kérdezte. Máltai Sal örökösen cserélgette az ügetőlovait.
Cowboy John bólintott.
– Ma délután jöttek érte.
– Na, az új tulaj örülhet, ha lépésben tud járni az a gebe – mondta Ralph. –
Úgy fut, mint egy ó-lábú cowboy tűsarkú cipőben.
– Pedig Sal úgy adta el, mint valami pompás paripát – csóválta a fejét Cowboy
John. – Amikor kijött az istállóból, úgy festett, mintha készen állna rá, hogy
induljon a Kentucky Derbyn.
– De hogyan… – kezdte Sarah.
– Üveggolyót dugott a fülébe – vágott a szavába Ralph.
Cowboy John rácsapott a fiúra a kalapjával.
– Hallgatóztál?
– Mindenkinek elmondtad, aki erre járt ma délelőtt – védekezett Ralph.
– Vadul rázta a fejét a ló, mikor kijött. Sal két másikat vett a pénzből, amit
kapott érte. Szombaton jönnek. Mind a kettőt versenyzésre szánja.
Sarah tudta, hogy a Papa helyteleníti az efféle lókupecfogásokat. Most úgy tett,
mintha nem is hallaná, mit beszélnek.
Ralph kivette a rágót a szájából, és a boksz ajtajára ragasztotta.
– Emlékszel, mikor az olasz fickónak a lápvidéken eladtad azt az öreg
aranysárga lovat, és egy darab gyömbért dugtál a seggébe, hogy egy kicsit
élénkebb legyen?
Cowboy John kalapja megint lesújtott.
– Fogalmam se volt róla, hogy került oda! – méltatlankodott. – Nem volt azzal
a lóval semmi baj. Semmi. Ti, gyerekek, folyton csak rágalmaztok engem.
Örülhetnétek, hogy egyáltalán megengedem, hogy itt legyetek a telepen, amilyen
csúnyán viselkedtek velem. Iskolában volna a helyetek. Mi a fenéért nem
mentek soha iskolába… – Magában dünnyögve, merev léptekkel elindult a kapu
felé, aztán rákiáltott egy középkorú, vörös hajú nőre, aki épp arra járt.
– Mrs. Parry! Nem magát láttam a tévében tegnap este? – A nő nem állt meg.
John a kapunál állva levette a kalapját, és meglengette, hogy magára vonja a nő
figyelmét. – Biztos, hogy maga volt! Tudtam én!
A nő lelassított, zavartan fordította arra a fejét.
Ralph felnyögött.
– A Topmodell kerestetikben! Na látja! Mosolyog. Tudtam, hogy maga volt az.
Nem visz pár tojást? Gyönyörű avokádóm is van. Egy egész ládával tudok adni,
ha akarja. Nem? De nemsokára visszajön, ugye? Ha lejár a modellszerződése.
Cowboy John vigyorogva tért vissza a boltívekhez.
– Mrs. Parry a postahivatalból. Naaaagyon csinos nő – nyújtotta el a szót
elismerően. – Ha húsz évvel fiatalabb volna…
– …odaadhatná a járókeretedet – fejezte be a mondatot Ralph.
A Papa egy szót sem szólt. Folytatta a csutakolást, határozott, gyors
mozdulatokkal, amelyektől Boo időnként megfeszítette az izmait.
Cowboy John megint kortyolt egyet a teájából.
Sarah szerette az ilyen délutánokat, amikor a lovak álmosan ácsorogtak a
napfényben, a férfiak pedig kedélyesen ugratták egymást. Itt nem érződött olyan
élesen a Nagyi hiánya. Itt otthon érezte magát.
– Hát, kislány, folyton ezt mondom én a nagyapádnak. Ezért nem talál
magának új barátnőt. Nézd csak meg? – Sarah követte John tekintetét: a Papa
éppen erőteljes mozdulatokkal csutakolta Boo már amúgy is fényes horpaszát.
Cowboy John kinyújtotta a kezét, és álmatagon végighúzta az oldalán, aztán
Sarah-ra kacsintott. – Azt mondom én magának, Capitaine, hogy a nők a lassú
kezet szeretik, a gyengéd bánásmódot.
A Papa fenyegető pillantást vetett rá, aztán visszatért a munkájához.
– És én még azt hittem, a franciák pompás szeretők – dünnyögte Cowboy
John.
Sarah nagyapja vállat vont, lecsapkodta a port a keféről.
– John, ha maga még mindig nem tudja, mi a különbség a szerelem meg a
lóápolás között, nem csoda, hogy olyan zavarodottak a lovai.
A fiúk huhogtak. Sarah is elvigyorodott, bár tudta, hogy elvileg nem volna
szabad értenie a viccet, aztán gyorsan komoly képet vágott, amikor a nagyapja
rászólt, hogy hozza ide a sapkáját.

A nap már alacsonyan járt, leereszkedett a vasúti híd és a mögötte lévő felüljáró
fölé. Megkezdődött a délutáni csúcsforgalom, a park körül hosszú autósorok
várakoztak, a sofőrök figyelmét egy pillanatig lekötötte, amit a gyepen láttak.
Sarah észre se vette őket. A Papa ott állt mellette előrenyújtott karral, segített
Boo-nak összeszedni azt a visszafogott energiát, amitől majd a levegőbe
emelkedik.
– Húzd ki magad, Sarah – dünnyögte. – Minden attól függ, hogyan ülsz. Tartsd
így a lábad… de ne mozgasd, a testsúlyoddal irányítsd a lovat, comme ça.{24}
Sarah jól megizzadt a nagy munkában. Bal szeme sarkából látta a Papa ostorát
– amely sosem ért hozzá Boo szép pej szőréhez –, és érezte, ahogy gyűlik az erő
alatta. Olyan mozdulatlanul ült, ahogy csak bírt, a lába könnyedén simult a ló
oldalához, a tekintetét egyenesen az állat hegyes fülére szegezte.
– Non – mondta megint a Papa. – Előre. Engedd előre. Most próbáld újra.
Legalább negyven perce gyakorolták a piaffe-ot, Sarah-nak az izzadságtól a
hátához tapadt az iskolai blúza, a nap rátűzött a fejére. Előre ügetésben, aztán állj,
megint üget, próbálja összeszedni az energiát ahhoz, hogy egy helyben ügessen,
hogy rátaláljon az ütemre, amely más, bonyolultabb mozdulatokat indít be – de
ahogy a Papa többször is elmondta, Sarah még nem elég jó ahhoz, hogy ezekkel a
bonyolultabb mozdulatokkal próbálkozzon.
Pár hónapja Sarah addig könyörgött, míg a nagyapja meg nem mutatta neki a
földről, hogyan lehet Boo-t rávenni a levade-ra, vagyis hogy a hátsó lábain
egyensúlyozzon, mintha hátrálna. A lány alig várta, hogy maga próbálhassa ki
azokat a mozdulatokat, amelyekkel a ló elemelkedik a talajtól – a courbette-et, a
capriole-t. De a Papa nem engedte. Talajmunka, újra meg újra meg újra. Szó sem
lehet semmiféle levade-ról egy nyilvános parkban, ahol mindenki őket nézi.
Mégis mit képzel Sarah? Cirkuszi lovat akar csinálni Boo-ból? Sarah tudta, hogy a
nagyapjának igaza van, de időnként nagyon unalmasnak találta a dolgot. Mintha
örökre be lenne zárva az indítókapuba.
– Tarthatnánk egy kis szünetet? Nagyon melegem van.
– Hogyan akarsz eredményt elérni, ha nem gyakorolsz? Nem. Csak folytasd.
Már kezdi érteni.
Sarah néma tiltakozásul előrebiggyesztette az alsó ajkát. Nem volt értelme
vitatkozni a Papával, de úgy érezte, mintha órák óta csinálnák ugyanazt. A reggel
látott kis szürke kancára gondolt. Neki legalább el kellett jutnia valahová.
– Papa…
– Koncentrálj! Hallgass, és csak a lóval foglalkozz.
Két gyerek szaladt el mellettük, az egyikük odakiáltott:
– Le ne ess, cowboy!
Sarah Boo két füle közé szegezte a tekintetét, ahol verejtéktől volt nedves a ló
szőre.
– És előre. Jutalmazd meg.
Sarah előreengedte a lovat, aztán megint megállította, a testsúlya
áthelyezésével, a szár finom megrántásával próbálta rávenni, hogy lépjen hátra.
– Non! Megint előredőlsz.
Sarah a ló nyakára borult, és feljajdult.
 – Nem dőlök!
– Egymásnak ellentmondó jelzéseket küldesz neki – magyarázta a Papa dühtől
ráncos arccal. – Hogyan érthetné, mit akarsz, amikor a lábad ezt mondja neki, a
felsőtested meg az ellenkezőjét?
Sarah az ajkába harapott. A legszívesebben felkiáltott volna: miért csináljuk
ezt? Sosem leszek elég jó ahhoz, amit akarsz. Ez egyszerűen hülyeség.
– Sarah, koncentrálj.
– De hát én koncentrálok! Boo-nak túlságosan melege van, és unja. Már nem
figyel rám.
– Tudja, hogy te sem figyelsz rám. Ezért nem figyel rád.
Mindig az ő hibája. Sosem a lóé.
– Csak ülsz ott comme ça, és arra tanítod, hogy ne figyeljen.
Sarah-nak most már tényleg nagyon melege volt.
– Szuper – mondta, és összefogta a szárakat, majd lecsusszant a ló hátáról. –
Ha ennyire béna vagyok, csináld te.
Ott állt a kemény földön, és maga is meglepődött a dacosságán. Ritkán
mondott ellent a Papának.
A nagyapja rámeredt, a tekintete úgy égetett, hogy Sarah, akár egy
megszégyenített kutya, akaratlanul is lesütötte a szemét.
– Je m’excuse{ 25} – mondta szűkszavúan a Papa.
Sarah várt, nem tudta, mire készül a nagyapja. Ő fürgén odamasírozott Boo-
hoz, és egy nyögéssel a kengyelbe helyezte a bal lábát, majd fellendítette magát,
és finoman leereszkedett a ló hátára. Boo hátrakapta a fejét; meglepte a
szokatlanul nagy súly. A Papa nem szólt Sarah-hoz. Keresztbe tette a két
kengyelt a nyergen maga előtt, hogy a lába lazán lógjon le. Aztán képtelenül
feszes háttal, látszólag mozdulatlan kézzel nagy kört tett meg Boo-val, majd
belevágott a mutatványba.
Sarah a kezét napellenzőként a szeme fölé tartva nézte, amint a nagyapja, akit
még sosem látott lovon ülni, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal olyasmit kér a
lótól, amiről az nem tudja, hogyan hajthatná végre, és Boo habzó szájjal emeli a
lábait egyre magasabbra, egy helyben állva. Sarah-nak elállt a lélegzete. A Papa
olyan volt, mint azok a férfiak a DVD-n. Mindent meg tudott csinálni, miközben
látszólag semmit sem csinált. A lány azon kapta magát, hogy ökölbe szorul a keze,
úgyhogy gyorsan zsebre dugta. Boo olyan erősen koncentrált, hogy a verejték
fényes kis patakokban folyt le izmos nyakán. A Papa látszólag megint csak nem
csinált semmit, Boo patái viszont ütemesen kopogtak a repedezett barna földön.
Aztán hirtelen átváltott hintázásba, a terre à terre álló vágtájába. És végül,
minden előzmény nélkül egy „Hopp!” hallatszott, és miközben Sarah hátralépett,
Boo a hátsó lábaira állt, mellső lábait szépen maga alá húzta, remegő izmokkal
igyekezett megtartani az egyensúlyát. Levade.
Valaki a járdán felkiáltott: „Hűha!”, és Sarah aggodalmas morajt hallott a háta
mögül. És ekkor Boo leereszkedett a földre. A Papa átlendítette a lábát hátul a
nyereg fölött, és leszállt a lóról. Kimerültségét csupán a kék ingén terjengő sötét
foltok jelezték.
Dünnyögött valamit a lónak, gyorsan végigsimított a nyakán, megköszönte,
amit tett, aztán visszaadta a szárat Sarah-nak. A lány szerette volna
megkérdezni tőle, hogyan csinálta, és miért nem lovagol többé, ha egyszer így
tud. De mielőtt kitalálhatta volna, hogyan fogalmazzon, a nagyapja megszólalt.
– Nagyon erőlködik – mondta lenézően. – Túl feszült. El kell jutnunk arra a
szintre, ahol már nem aggódik ennyire az egyensúlyáért.
Egy csapat nő ült a fűben, biztonságos távolságból nézték a jelenetet. Pálcás
jégkrémet ettek, a szoknyájukat feltűrték a térdük fölé, kivillant alóla
napbarnított lábszáruk.
– Még egyszer! – kérte az egyikük.
Sarah kissé még mindig az imént látottak hatása alatt állt.
– Próbálkozzak tovább? – kérdezte.
A Papa végigsimított Boo nyakán.
– Ne – mondta halkan. Aztán megdörzsölte az arcát. Amikor elvette a kezét,
az ujjai nedvesek voltak az izzadságtól. – Nem kell. Elfáradt.
Sarah kiengedte a szárat, mire Boo hálásan kinyújtóztatta a nyakát.
– Nyergeld le. Hazasétálunk – mondta a Papa.
– Van ott egy jégkrémes kocsi – jegyezte meg Sarah reménykedve, de a
nagyapja mintha meg se hallotta volna.
– Ne vedd a szívedre – mondta, ahogy elindultak. – Néha… néha túl sokat
kérek. Boo még fiatal… te is fiatal vagy… – Megérintette az unokája kezét, és
Sarah rájött, ennél nyíltabban sosem fogja beismerni, hogy hibázott.

Tettek egy kört a parkban, hogy Boo kinyújtóztathassa és ellazíthassa az izmait,

aztán elindultak a kapu felé. A Papa láthatólag a gondolataiba merült, Sarah pedig
nem tudta, mit mondjon. Még mindig maga előtt látta, ahogy a nagyapja lovagolt.
Rá sem ismert. Tudta, hogy annak idején a Papa volt az egyik legfiatalabb lovas a
Cadre Noirban. A nagymamája elmesélte, hogy csak huszonketten viselhették az
aranysujtásos fekete egyenruhát, amely azt jelezte, hogy valódi mesterei
hivatásuknak. A többségük előzőleg már nemzetközi szinten is képviselte az
országát – díjlovaglásban, akadálylovaglásban vagy díjugratásban –, de a Papa
nehezebb utat járt be: ő a lovasság soraiban emelkedett egyre feljebb, míg végül
a tours-i parasztgazda fiát is az elit tagjai közé sorolták, és felvették a nagy múltú
iskolába.
Amikor először meglátta a lován, mesélte a Nagyi Sarah-nak a kettejüket
ábrázoló fotót nézegetve, annyira fessnek találta, hogy egy pillanatra elállt a
szívverése, és azt hitte, elájul. Még csak nem is kedvelte a lovakat, de mindennap
elment a bemutatóra, hogy láthassa, és az első sorban állva figyelte a férfit, aki
maga is feszülten figyelt valamire, amiből ő semmit sem értett.
Tehát ezt látta a Nagyi, állapította meg most Sarah, amint visszagondolt,
hogyan ült a nyeregben a nagyapja, és hogyan értette meg Boo – mintha csak a
telepátia lépett volna működésbe –, mit kérnek tőle. Igazi varázslatot látott.
Egy biccentéssel és intéssel elköszöntek a kapustól, aki szokás szerint ügyet
sem vetett rájuk, aztán elindultak az úton a telep felé, Boo patái kopogtak az
aszfalton, nehézkesen emelte a lábait.
Amikor végre a főútra értek, a Papa megtörte a csendet.
– John azt mondta, lehet, hogy eladja a telepet.
Ha komoly ügyről volt szó, a keresztnevén emlegette Johnt, nem úgy, hogy „az
őrült cowboy”.
– De akkor hol fogjuk tartani Boo-t? – kérdezte Sarah.
– Azt mondja, maradhatunk. A vállalkozás tovább működik majd.
Ritkán telt el úgy hónap, hogy ne ajánlottak volna Cowboy Johnnak pénzt,
hogy költözzön ki a telepről, időnként tekintélyes összegeket is, időnként meg
olyan nevetségesen keveset, hogy csak kuncogott rajta. De mindig
visszautasította az ajánlatot, azt kérdezte a vevőjelölttől, mégis hová tegye akkor
a lovait, macskáit, tyúkjait.
A Papa a fejét csóválta.
– Azt mondja, valami bennfentes az érdeklődő, és semmi sem fog változni. De
nekem nem tetszik a dolog. – Megállt, hogy megtörölje az arcát, zavartnak tűnt.
– A tojásokat megvettük, ugye?
– Már mondtam, hogy igen, Papa. A telepen vannak.
– Csak a meleg miatt van – mondta a Papa. A gallérját sötétre áztatta a
veríték. Még erősebben izzadt, mint amikor lovagolt. A ló nyakához emelte a
kezét, mintha támaszt keresne, végigsimított a sörényén, odasúgott neki valamit.
Amikor Sarah visszagondolt, arra jutott, hogy már akkor észre kellett volna
vennie, mennyire megváltozott a nagyapja hangulata. Rá sem szólt Boo-ra,
amikor nem állt meg szép nyugodtan a járdaszegélynél, pedig mindig azt mondta,
hogy a lónak négy lábon, mozdulatlanul kell állnia, ha megállítják. Két teherautó
hajtott el mellettük, az egyik sofőr csúnyán beintett nekik. A Papa éppen háttal
volt Sarah-nak, úgyhogy a lány viszonozta a gesztust. Egyes férfiaknak téves
elképzeléseik vannak arról, miért lovagolnak a lányok.
Beértek a csöndesebb utcákra, a vadgesztenyefák kellemes árnyékába. Boo
kinyújtózott, nekidőlt a Papa hátának, mintha magára akarná vonni a figyelmét,
de a Papa láthatólag nem is érezte. Megint megdörzsölte az arcát, aztán a karját.
– Ma este omlett lesz – mondta. – Omelette aux fines herbes.{ 26}
– Majd én megcsinálom – ajánlotta fel Sarah. Éppen a telephez vezető úton
keltek át, és Sarah felemelt kézzel köszönte meg egy sofőrnek, hogy lelassított. –
Salátát is ehetnénk hozzá.
Ekkor a Papa elengedte a szárat, amelyet eddig a kezében tartott.
– Te csak… hozd a tojást – mondta, és összeszűkült a szeme.
– Tessék?
De a nagyapja nem hallotta.
– Ideje leülni…
 – Papa! – Sarah a várakozó kocsira pillantott. Még mindig az út közepén
voltak.
– Mindennek vége – motyogta a nagyapja.
Sarah nem értette, mit csinál.
– Papa – kiáltotta el magát –, át kell mennünk!
Boo ideges lett, a patái szikrát hánytak a kövezeten, a fejét hátrakapta. Sarah
nagyapja eközben szép lassan leült, mintha egy ágyon hajtaná össze a tagjait, a
teste kissé oldalra dőlt. Az autóban ülő férfi türelmetlenül dudált egyet, aztán
szemlátomást rájött, hogy valami nincs rendben, és kibámult a szélvédőn.
Minden lelassult Sarah körül. Levetette magát a lóról, könnyedén talpra
érkezett.
– Papa! – ordította, és megrángatta a nagyapja karját, miközben egy pillanatra
sem engedte el a szárat.
A Papa szeme lecsukódott, és úgy tűnt, olyan erősen gondolkodik valamin, ami
a fejében zajlik, hogy nem is hallja a lányt, bármilyen hangosan kiabál. Az arca
egyik oldala petyhüdt lett, mintha valaki megrángatta volna, és Sarah-t
megijesztette, hogy az az ember, akit mindig összeszedettnek és fegyelmezettnek
látott, egyszerre ilyen furcsán összeomlott.
– Papa! Kelj fel! – A kiabálástól Boo táncolni kezdett, és rángatta a szárat.
– Jól van? – kiáltott át valaki az út túloldaláról.
A Papa nem volt jól. Sarah látta rajta.
Ekkor a férfi kiszállt a kocsiból, és odarohant a Papához, Sarah pedig a körben
forgó lóra csimpaszkodva elvisította magát:
– John! John! Segíts!
Ezután már csak arra emlékezett, hogy Cowboy John megszaporázza szokásos,
lassú lépteit, amint meglátja, mi történt, aztán ordít valamit, amit Sarah nem ért,
miközben nehézkesen fut felé az úton.

A takarító lassan csoszogott a linóleumon, miközben a takarítógép kettős keféi

hatékonyan zümmögtek. Cowboy John a kemény műanyag széken ült a lány
mellett, és negyvenhetedszer pillantott az órájára. Már legalább négy órája ülnek
itt. Négy óra, és ezalatt egyetlen nővér állt meg mellettük, hogy megkérdezze,
Sarah jól van-e.
Johnnak már vissza kellett volna mennie a telepre. Az állatok éhesek lesznek,
ő meg kénytelen volt bezárni a kaput, úgyhogy Máltai Sal meg a kölykök holnap
valószínűleg a sárga földig lehordják, amiért nem tudtak bemenni.
De nem hagyhatja itt Sarah-t. Az ég szerelmére, mégis csak egy kislány! Sarah
némán ült, az ujjait összekulcsolta az ölében, sápadt arca erős koncentrálásról
árulkodott, mintha minden erejével azt kívánná, hogy az öregember megint
legyen jól.
– Minden oké? – kérdezte John. – Hozzak neked egy kávét?
 A takarító lassan elvonult előttük. Gyors pillantást vetett Cowboy John
kalapjára, aztán folytatta útját a kardiológia felé.
– Nem – mondta Sarah, aztán halkan hozzátette: – Köszönöm.
– Rendbe jön – mondta John, immár tizedszer. – Kemény fából faragták a
nagyapádat. Te is tudod.
Sarah bólintott, de minden meggyőződés nélkül.
– Lefogadom, hogy most már bármelyik percben kijöhet valaki, hogy
elmondja, mi a helyzet.
Sarah némi habozás után ismét bólintott.
És tovább vártak, a folyosón műanyag kötényben elhaladó nővérek ügyet sem
vetettek rájuk. Hallgatták a gépek távoli sípolását, zúgását. John izgett-mozgott,
valami ürügyet keresett, hogy felálljon, mással foglalkozzon. Nem tudta kiverni a
fejéből, milyen volt az öregember arca: az a szenvedő, dühös tekintet, a merev
állkapocs, a szégyen, hogy ilyesmi történhetett vele.
– Miss Lachapelle?
Sarah annyira belemerült a gondolataiba, hogy összerezzent, amikor az orvos
megszólította.
– Igen – mondta. – Jól van?
– Ön… családtag? – pillantott az orvos Johnra.
– Fogjuk rá – felelte John, és felállt.
Az orvos hátranézett.
– Tulajdonképpen nem volna szabad tájékoztatnom senkit, csak…
– Hát pedig velem kell beérnie – mondta lassan John. – A Kapitánynak nincs
más élő rokona, csak Sarah. És én vagyok a legrégibb barátja.
Az orvos helyet foglalt mellettük egy széken. Sarah-hoz intézte a szavait.
– A nagyapádnak agyvérzése volt. Stroke-ja. Tudod, mi az?
Sarah bólintott.
– Nagyjából.
– Stabil az állapota, de egy kicsit zavart. Nem tud se beszélni, se semmi mást
csinálni.
– De rendbe jön?
– Amint mondtam, stabil az állapota. A következő huszonnégy óra
kulcsfontosságú.
– Bemehetek hozzá?
Az orvos Johnra pillantott.
– Azt hiszem, mindketten szeretnénk látni, hogy rendben van-e – jelentette ki
határozottan John.
– Gépekre van kötve. Ez egy kicsit ijesztő lehet.
– Kemény lány ez. Mint a nagyapja.
Az orvos az órájára pillantott.
– Hát jó. Jöjjenek velem.
Úristen, az öregember szánalmas állapotban volt. Mintha hirtelen harminc évet
öregedett volna, csövek lógtak ki az orrából, csövek voltak a bőrére ragasztva, az
arca szürke volt és petyhüdt. John akaratlanul is a szája elé kapta a kezét.
Körülötte a gépek világító vonalakat bocsátottak ki, lágy, rendszertelen sípolással
üzentek egymásnak.
– Ezek mire jók? – kérdezte John, hogy megtörje a csendet.
– Csak a szívverését, a vérnyomását ellenőrzik, meg effélék.
– És jól van?
Az orvos válasza megnyugtatónak tűnt, de John azt gyanította, hogy nem
jelent semmit.
– Amint mondtam, a következő huszonnégy óra kulcsfontosságú. Jó, hogy
olyan gyorsan hívtak segítséget. Stroke esetében ennek rendkívüli jelentősége
van.
A két férfi csendben állt, mialatt Sarah odament az ágyhoz, és óvatosan leült a
mellette lévő székre, mintha attól félne, hogy megzavarja a nagyapját.
– Beszélhetsz hozzá, ha akarsz, Sarah – mondta lágy hangon az orvos. – Hadd
tudja, hogy itt vagy.
Sarah nem sírt. Egyetlen könnycseppet sem ejtett. Vékony keze megérintette
a nagyapja kezét, és egy pillanatra megszorította. De az állkapcsa megfeszült.
Hiába, az alma nem esett messze a fájától.
– Tudja, hogy itt van az unokája – mondta John, és kilépett a függönyön túlra,
hogy a lány egyedül maradhasson a nagyapjával.

Sötét volt már, amikor elhagyták a kórházat. John kint várakozott egy ideje, fel-
alá sétált azon a részen, ahol a mentők átadják a sérülteket, dohányzott, mit sem
törődve a mellette elhaladó nővérek rosszalló pillantásaival.
– Tudja, aranyom – szólt oda az egyiküknek –, meg kéne köszönniük. Én csak
gondoskodom róla, hogy legyen munkájuk.
Szüksége volt a cigire. A Kapitány mindig erős volt, és az sugárzott róla, hogy
még akkor is ott fog állni büszkén és töretlenül, szilárdan, akár egy fa, ha John
máshová költözik. Most, hogy John látta, amint tehetetlenül fekszik az ágyon,
mint egy csecsemő, és a nővérek törölgetik a nyálat az arcáról – hát, ettől azért
végigfutott a hátán a hideg.
Aztán megpillantotta Sarah-t, aki az önműködő ajtó mellett ácsorgott zsebre
dugott kézzel, görnyedt vállal. Nem is vette észre őt.
– Nesze – mondta John, mert csak ekkor jött rá, hogy Sarah semmit nem
hozott magával. – Vedd fel a dzsekimet. Látom, hogy fázol.
Sarah megrázta a fejét, bezárkózott a fájdalmába.
– Azzal nem segítesz a Kapitányon, ha összeszedsz egy megfázást – mondta
John. – Különben is, változatos francia káromkodásokat zúdít majd rám, ha nem
vigyázok rád.
 Sarah felnézett.
– John, te tudtad, hogy a nagyapám tud lovagolni? Mármint úgy igazán.
John egy pillanatra kibillent az egyensúlyából. Színpadiasan hátralépett.
– Lovagolni? Persze hogy tudtam. Nem mondanám, hogy helyeslem azt a sok
ágaskodást, de igen, a fenébe is, tudtam. A nagypapád igazi lovas.
Sarah mosolyogni próbált, de John látta rajta, hogy csak erőlködik. Végül
elfogadta a régi farmerdzsekit, amit John a vállára terített, és így indultak el, az
öreg fekete cowboy meg a lány, a buszmegálló felé.
 ÖTÖDIK FEJEZET

„…a még be nem lovagolt csikónak nyilvánvalóan

a küllemét kell megvizsgálnunk, a vérmérsékletére
ugyanis nincs egyértelmű bizonyíték, ha egyszer még
sosem ültek fel rá”
Xenophón: A lovaglás művészete

A házban égett a villany. Natasha értetlenül nézte, miközben levette a gyújtást,

próbált visszaemlékezni, ő hagyta-e így reggel. De mindig be szokta húzni a
függönyt, máskülönben ország-világ láthatta volna, hogy nincs otthon senki.
Csakhogy ezúttal volt.
– Ó… – lepődött meg Natasha, amikor kinyitotta a bejárati ajtót. – Úgy volt,
hogy hetekkel ezelőtt jössz. – Goromba volt a hangja, de nem szándékosan.
Mac az előszobában állt, hóna alatt egy kupac fotópapírral.
– Bocs. Munkafronton kitört az őrület. Közbejött egy s más. De ma délután
hagytam üzenetet a hangpostádon, hogy átugrom.
Natasha a táskájába túrt, hogy megkeresse a telefont.
– Á – mondta, még mindig felvillanyozódva Mac jelenlététől. – Nem kaptam
meg.
Ott álltak egymással szemben. Mac ott volt a házában, a házukban. A haja egy
kicsit más lett, a pólója nem ismerős. Jobban néz ki, állapította meg Natasha, és
fájdalom szúrt belé – jobban néz ki, mert az év nagy részét nélküle töltötte.
– Szükségem volt pár cuccomra – mutatott hátra Mac –, de semmi sincs ott,
ahol kerestem.
– Elpakoltam őket – felelte Natasha, de azonnal érzékelte, hogy ez is
barátságtalanul hangzik: mintha el akarta volna tüntetni Mac minden nyomát a
házból. – Fent vannak, a dolgozószobában.
– Aha. Akkor nyilván ezért nem találtam őket – próbált mosolyogni Mac.
– Le kellett hoznom ide pár aktát, és… – Natasha elhallgatott. És túl fájdalmas
volt látni a holmidat. Időnként, de tényleg csak időnként erős késztetést
éreztem, hogy nekiessek egy kalapáccsal.
Sajnálta, hogy nem készült fel Mac látogatására. Későig dolgozott, túl sok kávét
ivott, bár tudta, ebből az lesz, hogy nem tud majd aludni. A smink rég lekopott az
arcáról. Sejtette, hogy sápadt és nyúzott.
– Akkor felszaladok – mondta a férfi. – Nem akarlak feltartani.
– Nem, nem! Ne rohanj ennyire! Úgyis… úgyis ki kell ugranom tejért. Szedd
össze nyugodtan, amire szükséged van.
Sajnálom, mondta akkor. Mac, annyira sajnálom.
Mit? A férje hangja olyan nyugodt volt, olyan józan. Most mondtad, hogy
nem történt semmi. Értetlenül nézett Natashára. Tényleg azt hiszed, hogy
miatta megyek el?
Natasha már kint is volt, mielőtt Mac szóra nyithatta volna a száját. Tudta,
hogy a volt férje csak udvarias akart lenni. Valószínűleg azt képzelte, azért ért
haza ilyen későn, mert Conorral volt. Bár ezt sosem mondta volna ki. Az nem az ő
stílusa lett volna.

Natasha nem járt valami gyakran a környék lepusztultabb végén lévő

szupermarketbe. Az a fajta hely volt ez, ahol időnként megesik, hogy valaki
fizetés nélkül tolja ki a bevásárlókocsit, és a boltban lévők mind megtapsolják. De
kocsiba pattant, mielőtt átgondolhatta volna, mit csinál, és a telefonját is
kikapcsolta félelmében vagy rosszkedvében. Semmire sem vágyott, csak hogy
minél távolabb legyen attól a háztól.
A tejtermékek hűtőjénél állt, igyekezett kikerülni egy motyogó csavargót, aki a
fagyasztott joghurtokkal társalgott. Úgy kavarogtak a gondolatai, hogy el is
felejtette, miért jött.
Mac, a legalkalmatlanabb férjjelölt, akivel a szülei valaha is találkoztak, ez a
felelőtlen, rejtélyes férfi, akihez feleségül ment, egy olyan megviselt pár egyik
fele, amelyet kis híján tönkretett a házasság, most újra ott van az otthonukban.
Natasha rég kiűzte a gondolataiból, és Mac meg is könnyítette a helyzetét.
Időnként mintha egyszerűen eltűnt volna a föld színéről. Házasságuk utolsó
évében olyan sokat volt távol, hogy Natasha már-már egyedülálló nőnek érezte
magát. Amikor pedig véletlenül otthon tartózkodott, úgy fel tudta dühíteni
bármivel, hogy annál már az egyedüllét is jobb volt. Pakolj össze és húzz el,
kívánta most gondolatban, amint újra kellemetlenül megkísértette az épp csak
elmúlt sötét napok hangulata. Nem akarok ezzel foglalkozni. Még csak a
leghalványabb nyomát sem akarom érezni annak, amit tavaly éreztem. Végezd
el, amit kell, aztán hagyj békén.
Gondolataiból valami hangoskodás ragadta ki, amely a pénztár közelében lévő
polc felől hallatszott. Odament a müzlis polc végéhez, hogy lássa, mi folyik itt.
Egy nagydarab fekete férfi elkapott egy kamasz lányt, aki legfeljebb tizenhat
éves lehetett, és hevesen próbálta kitépni magát a szorításból, a haja csak úgy
repkedett az arca körül, de a férfi felső karja erősen rákulcsolódott.
– Minden rendben? – kérdezte Natasha, amint kibukkant a zabpelyhek mögül.
A lányhoz intézte a szavait. A jelenet zavarba ejtő volt. – Jogász vagyok –
magyarázta. Ekkor vette észre a férfin a biztonsági szolgálat jelvényét.
– Tessék. Már épp ideje volt, hogy elkapják valamelyiket – mondta a
pénztárosnő. – Legalább megspórolsz egy telefonhívást.
– Én nem loptam! – A lány újra megpróbálta kirántani a karját a férfi
szorításából. Az arca sápadt volt az erős neonfényben, a szeme nagy és ijedt.
– Hm. Akkor azok a halrudacskák egyszerűen kiugrottak a hűtőből, és a
dzsekidben landoltak?
– Csak azért tettem oda, mert még el akartam menni valamiért. Kérem,
engedjen el! Higgye el, nem loptam? – mondta sírós hangon a lány. Natasha nem
látta rajta azt a gyerekes, pimasz dacot, amit olyan jól ismert.
– Egyenesen elsétált mellettem – mondta a pénztárosnő –, mintha hülyének
nézne.
– És mi lenne, ha most kifizetné, és elengednék? – javasolta Natasha.
– Ez? – A nagydarab férfi vállat vont. – Nincs ennek pénze.
– Sosincs nekik – tette hozzá a nő.
– Biztos elvesztettem. – A lány a padlót bámulta. – Nem jövök ide többé, jó?
Csak hadd keressem meg a pénzem, mielőtt valaki más találná meg.
– Mennyi lesz? – kérdezte Natasha a pénztárcájáért nyúlva. – Úgy értem,
mennyi a halrudacskák ára?
A pénztárosnő felvonta a szemöldökét.
Natasha fáradt volt. Egyszerűen csak azt szerette volna, ha nem úgy kell
hazamennie, hogy egy biztonsági őr szorításában vergődő, síró lány képét látja
maga előtt.
– Vegyük úgy, hogy jóhiszeműen járt el. Majd én kifizetem az árut.
A két alkalmazott úgy nézett rá, mint valami csalóra, míg elő nem húzott egy
ötfontos bankjegyet. Ekkor – alig érzékelhető szünetet követően – a pénztárosnő
a leolvasóhoz tartotta a halrudacskákat, és odaadta a visszajárót.
– Nem akarom még egyszer itt látni a tolvaj képedet – mondta a lánynak, ide-
oda ingatva nikotinfoltos ujját. – Megértetted?
A lány nem felelt. Lerázta magáról a biztonsági őr karját, és sietve indult az
ajtó felé, a halrudacskákkal a kezében. Az ajtó automatikusan kinyílt, kiengedte,
és már el is tűnt, elnyelte a sötétség.
– Nahát! – A biztonsági őr bőre csillogott a fénycsővilágításban. – Még csak
meg se köszönte.
– Tudja, tényleg lopott ám. Már múlt héten is járt itt. Csak akkor nem tudtuk
bizonyítani.
– Ha ettől jobban érzi magát, elárulom, hogy ez a lány valószínűleg egész héten
nem eszik ennél jobbat – mondta Natasha. Kifizette a tejet, vetett egy pillantást a
csavargóra, aki most éppen a mosóporokkal veszekedett, aztán kilépett a sötétbe.
Csak pár lépést tett meg, amikor felbukkant mellette a lány. Ha kevésbé lett
volna feszült, talán félreugrott volna, rossz szándékot feltételez, de a lány a kezét
nyújtotta felé.
– Megtaláltam valamennyit – mondta. – Biztosan kiesett a zsebemből. –
Natasha egy ötvenpennyst meg néhány rézpénzt látott a tenyerén. Később
eszébe jutott, hogy a lánynak a korához képest meglepően kérges volt a tenyere.
De nem akart még inkább belekeveredni az ügybe, úgyhogy csak ment tovább.
– Tartsd meg a pénzed – mondta. Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Semmi szükség
erre.
– Én nem loptam – erősködött a lány.
Natasha megfordult.
– Mindig este tizenegykor szerzed be a vacsorádat?
A lány vállat vont.
– Meg kellett látogatnom valakit a kórházban. Csak most értem haza, és nem
volt otthon kaja.
– Hol laksz? – A lány fiatalabb volt, mint Natasha eredetileg gondolta. Talán
csak tizenhárom-tizennégy éves.
– Sandownban.
Natasha a hatalmas, szétterpeszkedő lakótelepre pillantott, amelynek
toronyházait még ebből az utcából is látni lehetett. A lakótelepnek az egész
kerületben rossz híre volt. Natasha maga sem tudta, miért döntött így. Talán
egyszerűen utálatosnak érezte a toronyházak látványát a sötétben. Talán nem
állt készen rá, hogy hazamenjen, és ott találja Macet, vagy ami még rosszabb,
üresen találja a házat. Körülötte pezsgett a város: autók dudáltak a
messzeségben, a sarkon két férfi heves vitába bocsátkozott, fel-felcsattant dühös
hangjuk.
Szerintem nem vagy te olyan kemény, mint amilyennek mutatod magad,
mondta elcsukló hangon Conor. Azt hiszem, van itt valahol egy egészen
másmilyen Natasha.
Ó, én csupa meglepetés vagyok, felelte akkor Natasha. De ő maga is úgy
érezte, hogy ez elég kihívóan hangzik.
A két férfi vitája időközben verekedésbe csapott át, gyors mozdulatokkal
magasba lendültek az öklök, a lábak. A levegőben lévő energiát magába szívta az
erőszak örvénye. Harsány káromkodások hallatszottak, aztán lábdobogás, amint
az árnyékban újabb férfiak futottak a verekedők felé. Natasha látta, hogy
megvillan egy vascső.
– Nem volna szabad egyedül mászkálnod ilyen késő este – mondta a lánynak.
– Gyere, hazaviszlek.
A lány fürkésző pillantást vetett rá, a kosztümjére, az elegáns cipőjére, aztán a
kocsira nézett. Talán úgy okoskodott, hogy ha valaki egy olyan komoly,
megbízható autóval jár, mint egy öreg Volvo, az valószínűleg nem fogja elrabolni.
– Az utasoldali ajtónak rossz a zárja – mondta Natasha –, ha ez megnyugtat…
A lány felsóhajtott, mint aki azt akarja mondani, úgysem érdekli, akármit tesz
vagy mond, aztán beszállt a kocsiba.
Alig állt be Natasha a lakótelepi parkolóba, máris bánni kezdte, hogy a váratlanul
alakuló események miatt ilyen döntést hozott. Kamaszok lézengtek körülöttük
alaktalan csoportokban, egyesek időnként elmotoroztak a hátsó keréken
egyensúlyozva, mások cigarettacsikkeket dobáltak, és hangosan heccelték
egymást. Amikor Natasha betolatott a parkolóba, egy pillanatra elhallgattak,
nyilván feltűnt nekik az ismeretlen autó.
– Nem is mondtad meg a nevedet – szólalt meg Natasha.
– Jane – felelte a lány rövid habozás után.
– Régóta laksz itt?
A lány bólintott.
– Nem olyan rossz hely – mondta halkan, és már nyitotta is az ajtót.
Natasha haza akart menni, az ő biztonságos, barátságos nappalijába. A
nyugalmas ház békéjére vágyott, valami kellemes zenére, egy pohár vörösborra.
A saját világára. A tapasztalat arra intette, hogy forduljon meg és hajtson el. Az
efféle lakótelepek az ilyen kamaszok birodalmai; van köztük olyan, aki még
sosem járt két-három kilométernél messzebb, és féltékenyen, szinte vadul
ügyelnek rá, mi folyik az „uradalmukban”. Natasha tudta, hogy a kocsija és a
kosztümje azonnal elárulja, hogy középosztálybeli, ez a világ pedig jóval
keményebb, jóval durvább, mint néhány utcával arrébb. De akkor a mellette ülő
sápadt, sovány lányra nézett. Milyen ember az, aki csak úgy kidobja, anélkül
hogy megbizonyosodna róla, épségben hazaért?
Sietve bedugta a jegygyűrűjét a zsebébe, a hitelkártyáival együtt. Ha elveszik
a tárcáját, legfeljebb egy kevés készpénzt találnak benne.
– Nem lesz semmi gond – mondta Jane, amikor látta, mit csinál. – Ismerem
őket.
– Hazakísérlek – mondta Natasha azon a személytelen, professzionális hangon,
amelyet a kiskorú ügyfelekkel szokott használni. Aztán amikor a lány nem tűnt
boldognak, hozzátette: – Ne izgulj. Nem mondom el a szüleidnek, mi történt. Csak
késő van, és biztos akarok lenni benne, hogy épségben hazajutottál.
– De csak az ajtóig – mondta a lány.
Kiszálltak a kocsiból, Natasha kissé határozottabban kihúzta magát, mint
szokta, cipősarka fontoskodva kopogott a rágókkal pettyezett járdán.
Amikor a kapuhoz értek, egy srác száguldott el mellettük a robogóján. Natasha
igyekezett nem összerezzenni. A lány nem nézett fel.
– Ez a nagyapád új csaja, Sarah? – A fiú a fejére húzta a kapucniját, és nevetve
továbbment, az arca árnyékba borult.
– Sarah?
A lift nem működött, úgyhogy gyalog kellett felmászniuk a harmadikra. A
lépcsőház lehangolóan ismerős volt: a falak összefirkálva, vizeletszag és az
elhajigált ételes dobozokból származó, állott olaj- meg halszag járt át mindent. Az
egyik folyosón zene dübörgött a nyitott ablakokból, odalent pedig visítani kezdett
egy autó riasztója. Beletelt egy-két másodpercbe, míg Natasha megállapította,
hogy nem az övé.
 – Itt is vagyunk – mondta Sarah, és előremutatott. – Kösz a fuvart.
Natasha később sem tudta volna megmondani, miért nem hagyta ott. Talán a
hamis név miatt. Talán mert a lány kissé túlságosan is meg akart szabadulni tőle.
Úgyhogy tovább követte a lányt, aki gyors léptekkel ment előtte, de amikor az
ajtóhoz értek, megtorpant. Natasha csak döbbent testtartásából következtette ki,
hogy az ajtó nem azért van nyitva, mert valaki alig várta, hogy ő hazaérjen.
Hanem felfeszítették. A padlón a zár mellől lehullott faforgácsok hevertek, a
lakásban minden villany égett.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak. Aztán Natasha előrelépett és kitárta az
ajtót.
– Hahó! – szólalt meg. Nem is értette, miért: talán arra számított, hogy a
betörők visszaköszönnek? Sarah-ra pillantott, aki a szája elé kapta a kezét.
Akárki volt is, aki behatolt, már rég hetedhét határon túl járt. Az ajtó egy kis
előszobába nyílt, ahonnan be lehetett látni a nappaliba. A helyiségben uralkodó
makulátlan rend csak még feltűnőbbé tette a hiányosságokat. A tévéállványon
ásító űr. A konyhaszekrény ajtajai tárva-nyitva. Egy kis íróasztal kirángatott
fiókjai, egy összetört üvegű, bekeretezett fénykép a padlón. Sarah először ehhez
ment oda, felvette, és gyengéden lesöpörte az üvegszilánkokat a képről. A fekete-
fehér kép egy férfit és egy nőt ábrázolt, és az 1960-as években készülhetett.
Sarah egyszerre szinte kisgyereknek tűnt.
– Hívom a rendőrséget – mondta Natasha, majd előszedte a telefonját a
táskájából, és bekapcsolta. Bűntudatosan látta, hogy Mac kereste.
– Nincs értelme – felelte Sarah erőtlenül. – Nem foglalkoznak azzal, ami itt
történik. Múlt héten Mrs. O’Brienhez törtek be, és a rendőrség azt mondta,
emiatt nem jönnek ki. – Elindult, hogy körbejárja a lakást, eltűnt a távolabbi
szobákban, aztán visszajött.
Natasha az előszobába ment, és beakasztotta a bejárati ajtó láncát. Odalentről
még mindig hallotta a kamaszok hangoskodását. Igyekezett nem aggódni a
kocsija miatt.
– Mi hiányzik? – kérdezte, a lány nyomába eredve. A lakás korántsem volt
olyan kaotikus, mint amilyenre számított. Rendezett otthon volt, néhány mutatós
tárggyal.
– A tévé – kezdte sorolni Sarah, és megremegett az alsó ajka. – A DVD-
lejátszóm. Az utazásra félretett pénzünk. – Hirtelen eszébe jutott valami, és
rohanvást indult az egyik szobába. Natasha hallotta, hogy kinyílik egy ajtó, a lány
a holmik között keresgél. Aztán Sarah újra megjelent. – Nem találták meg –
mondta, és egy pillanatra halvány mosoly jelent meg az arcán. – A papám
nyugdíjutalványait.
– Hol vannak a szüleid, Sarah?
– Anyukám nem lakik itt. Csak ketten vagyunk, én meg a papám… vagyis a
nagyapám – tette hozzá sután.
– És ő hol van?
– Kórházban – felelte Sarah némi habozás után.
 – És akkor ki gondoskodik rólad?
Sarah nem felelt.
– Mióta vagy egyedül?
– Pár hete.
Natasha magában felnyögött. Annyi gond van az életében, annyi mindennel
kell zsonglőrködnie, és most még ebbe is belemászott. Egyszerűen ki kellett volna
sétálnia a szupermarketből a tejesdobozzal, amire nem is volt szüksége. Otthon
kellett volna maradnia, és meg kellett volna küzdenie a volt férjével.
Az otthoni számát hívta.
– Jézusom, Tash, hová a büdös francba tűntél? – csattant fel Mac. – Mennyi
ideig tart nálad, hogy megvegyél egy doboz tejet?
– Mac – mondta Natasha halkan –, ide kell jönnöd. Hozd a szerszámaidat. És a
táskámat. Szükségem van a noteszomra.

Négy évbe telt, míg Mac felújította a házukat. Natasha szüleinek szemében ezzel
a képességével tette jóvá a hibáit. Ő maga vakolta be a falakat, ő végezte az
asztalosmunkát, meg nagyjából mindent, a tetőfedés és a falazás kivételével. Még
a tervezésbe is beleszólt. Ügyes keze volt, ugyanolyan jól bánt a szerszámokkal,
mint a fényképezőgépével. Natashának egyáltalán nem volt művészi érzéke, Mac
viszont már jóval azelőtt látta a dolgokat, hogy ténylegesen ott lettek volna: egy
szoba alakját, egy látvány kompozícióját, egy fényképet. Mintha a feje tele lett
volna szépséges képekkel, amelyek csak arra várnak, hogy valósággá
változtassák őket.
Új zárat felszerelni nem olyan nagy ügy, közölte most Natashával, a fogai
között fütyörészve. Natasha hamar rájött, hogy ha kihívna valami
gyorsszolgálatot, az messze meghaladná a lány anyagi lehetőségeit, különösen
hogy még mindig az utazási pénz miatt lamentált. Mac hozott egy régi zárat, és
alig negyven perc alatt be is szerelte.
– Crista? Natasha vagyok. – Aztán a néma csönd hallatán hozzátette: –
Natasha Macauley.
– Natasha? Szia! Nem úgy volt, hogy én hívlak?
– Tudom. De fura helyzetbe keveredtem. Sürgős elhelyezést kell találnom egy
tizenéves lánynak – mondta, majd vázolta a tényeket.
– Nincs semmink – felelte Crista. – Teljesen kifogytunk. Tizennégy kísérő
nélküli menedékkérő gyerek érkezett a kerületbe tegnap reggel, és az összes
nevelőszülőnknél beteltek a helyek. Egész este telefonálgattam.
– De én…
– És mielőtt a sürgősségi bírósági intézkedéssel jönnél, jobb, ha tudod, hogy ma
éjszakára egyetlen helyet tudnék biztosítani a gyereknek: a helyi
rendőrkapitányságot. A legjobb lesz, ha megspórolod magadnak meg a bírónak az
időt, és egyenesen odaviszed a lányt. Holnap talán jobb lesz a helyzet, bár
őszintén szólva kétlem.
Mire Natasha visszament a nappaliba, Mac már végzett. Hozott magával egy
hosszú, keskeny vasdarabot – a jó ég tudja, hol őrizgette ezt a sok holmit –, és az
ajtókerethez csavarozta.
– Ezentúl nem tudnak bejutni – mondta, miközben elpakolta a szerszámait.
Natasha sután rámosolygott, hálás volt a gyakorlatiasságáért, azért, hogy
zokszó nélkül hagyta, hogy iderángassák barkácsolni az éjszaka közepén. Most
Sarah mellett ült a kanapén, és a bekeretezett fényképeket nézegette – mindig ez
volt az első, amit egy idegen lakásban szemügyre vett.
– Szóval – mondta – ő a nagyapád?
– Kapitány volt – mondta a lány halkan. Összegyűrt papír zsebkendőt
szorongatott a kezében.
– Fantasztikus ez a kép – jelentette ki Mac. – Nem gondolod, Tash? Nézd meg
a ló izmait!
Mac, ahogy jó fotóshoz illik, könnyen szót értett mindenkivel. Szinte nem
akadt olyan ember, akivel ne tudott volna azonnal bizalmas kapcsolatba kerülni.
Natasha igyekezett elismerően pillantani a fényképre, de közben az járt az
eszében, hogyan mondja meg Sarah-nak, hogy az éjszakát egy rendőrségi
fogdában kell töltenie.
– Összeszedted a holmidat? – kérdezte tőle. – Megvan az iskolai egyenruhád?
Sarah megpaskolta a lábánál heverő sporttáskát. Kicsit zavarodottnak tűnt, és
Natashának emlékeztetnie kellett magát, hogy a lány nem is ismeri azokat az
embereket, akik hirtelen átvették az irányítást az élete fölött. Ekkor már éjjel fél
egy volt.
– Na és most hová viszünk, ifjú hölgy? – szólalt meg Mac, de valójában
Natashához intézte a kérdést.
Natasha nagy levegőt vett.
– Ma egy kicsit nehéz a helyzet. Kénytelenek vagyunk szükségmegoldást
alkalmazni, amíg nem találunk valami megfelelőbbet.
Mindketten várakozóan néztek rá.
– Beszéltem pár ismerőssel, de sajnos nem sok jóval kecsegtettek. Éjszaka
van… és sokan érkeztek…
– Szóval hová megyünk? – kérdezte Mac.
– Sajnos úgy áll a helyzet, hogy a rendőrkapitányságra kell vinnünk téged. De
ennek semmi köze a korábban történtekhez – nyugtatta meg a lányt Natasha,
mert látta, hogy elfehéredik az arca. – Csak pillanatnyilag nincs szabad
nevelőszülő. És az ifjúsági szállásokon sincs hely. Valószínűleg csak pár óráról van
szó.
– A rendőrkapitányságra? – hüledezett Mac.
– Nincs más.
– De hát ismersz egy csomó embert. Minden idődet ilyen ügyekkel töltöd,
rábeszéled a hatóságokat, hogy vegyék gondjaikba a gyerekeket.
– Ettől függetlenül néhányan a rendőrkapitányságokon kötnek ki. Csak
ideiglenes megoldásról van szó, Mac. Crista azt mondta, reggelre talál valami
jobbat. Ott találkozunk vele.
Sarah a fejét rázta.
– Nem megyek rendőrségi cellába – jelentette ki.
– Sarah, nem maradhatsz itt egyedül.
– Nem megyek.
– Tash, ez nevetséges. Ez a lány tizennégy éves. Nem dughatod be egy
rendőrségi fogdába.
– Nincs más választásunk.
– De van. Már mondtam. Jól elleszek itt – hajtogatta Sarah.
Hosszú csönd következett.
Natasha leült, megpróbálta átgondolni a dolgokat.
– Sarah, van valaki, akit ismersz? Nem alhatnál valamelyik osztálytársadnál?
Vagy egy rokonnál?
– Nem.
– Megvan anyukád telefonszáma?
Sarah arca bezárult.
– Ő meghalt. Csak ketten vagyunk, én meg a Papa.
Natasha megértést remélve fordult Mac felé.
– Nem olyan szokatlan ez, Mac. Csak egy éjszakáról van szó. De itt mégsem
hagyhatjuk.
– Akkor eljöhetne hozzánk.
Natashát legalább annyira megdöbbentette a „hozzánk” szó használata, mint
maga az ötlet.
– Nem fogok bedugni egy tizennégy éves lányt, akit most raboltak ki, egy
rendőrségi cellába, ahol Isten tudja, kivel kerül össze – tette hozzá a férfi.
– Biztonságban lesz – vitatkozott Natasha. – Nem arról van szó, hogy belökik
egy cellába, ahol mások is vannak. Gondoskodnak róla.
– Nem érdekel – erősködött Mac.
– De Mac, nem vihetem haza. Ez ellentétes minden szabályzattal, minden
előírással…
– Leszarom a szabályzatot – csattant fel Mac. – Ha a szabályzat szerint
helyesebb bedugni egy fiatal lányt egy rendőrségi fogdába, mint elvinni valakinek
a meleg, biztonságos otthonába egy éjszakára, akkor az a szabályzat kurvára nem
ér semmit.
Mac ritkán beszélt csúnyán. Ez ébresztette rá Natashát, hogy halálosan
komolyan gondolja, amit mond.
– Mac, nekünk nincs nevelőszülői engedélyünk. A lányt hátrányos helyzetűnek
ítélik majd…
– Nekem van erkölcsi bizonyítványom. Mindent megcsináltattam, amikor
tanítani kezdtem az egyetemi előkészítőn.
Tanítani?
Mac Sarah felé fordult.
 – Jobban éreznéd magad… nálunk? Felhívhatjuk a nagypapádat, és
megmondhatjuk neki.
A lány Natashára nézett, aztán megint Macre.
– Rendben.
– Van még valami a szabályzatban, ami miatt ne aludhatna nálunk? – A
„szabályzat” szót gúnyosan mondta ki, mintha Natasha szántszándékkal
igyekezne megnehezíteni a dolgot.
Ez a munkám, akarta mondani Natasha. Ha elterjedne a híre, hogy csavargó
kölyköket fogadok be, kétségbe vonnák a szakmai tudásom. És nem is ismerem
ezt a lányt. Rajtakaptam, amint lopott egy szupermarketben, és a
magyarázkodása nem győzött meg.
Natasha Sarah-ra meredt, igyekezett nem gondolni Ahmadira, aki szintén
ilyen kétségbeesettnek tűnt, és ő emiatt megbízott benne, nem úgy, mint mások.
– Adjatok öt percet – szólalt meg végül.
Visszament a lány hálószobájába, és felhívta Cristát.
– Késésben vagyok – szólt bele a telefonba Crista, még mielőtt Natasha bármit
mondott volna. – Van egy kis gondunk az egyik otthonban. Valakit el kell vinnem.
– Nem erről van szó – hadarta Natasha. – Crista, változott a helyzet. A lány
nem hajlandó a rendőrkapitányságra menni. A fér… Macnek szintén nem tetszik
az ötlet. Neki van erkölcsi bizonyítványa, és arra gondolt, jobb lenne, ha inkább
hazavinnénk a lányt.
Hosszúra nyúlt csönd fogadta a szavait.
– Crista?
– Oké… A lány családjának barátai vagytok? Ismeritek a szüleit? Mondhatjuk,
hogy ők kértek meg titeket, hogy fogadjátok be?
– Nem igazán.
Hosszú csönd.
– Ismeritek egyáltalán?
– Ma ismertük meg.
– És nektek… jó lenne így?
– A lány… – Natasha elhallgatott, mert eszébe jutott a szupermarket – rendes
gyereknek tűnik. Értelmes. Csak éppen senki sincs itthon, és betörtek a lakásba.
Ez… nehéz eset.
Kihallotta a hitetlenkedést Crista hallgatásából. Csaknem négy éve ismerték
egymást, de eddig semmi sem utalt arra, hogy Natasha képes lenne ilyesmire.
– Tudod, mit? – mondta végül Crista. – Maradjunk abban, hogy köztünk
sosem zajlott le ez a beszélgetés. Hivatalos feljegyzés egyelőre nem készült. Ha
szerinted rendes a lány, és nagyobb biztonságban lesz nálatok, és nem
szeretnétek a fél éjszakát a rendőrségen tölteni, akkor holnapig tulajdonképpen
nem muszáj tudnom a létezéséről. Hívj fel holnap.
Natasha összecsukta a telefont. A lány szobája sokkal tisztább és rendesebb
volt, mint egy ilyen korú gyerektől várná az ember. Mindenhol lovakat ábrázoló
képek voltak, nagy, színes, magazinból kitépett képek, kisebb fotók egy lányról,
aki akár Sarah is lehetett, egy pej ló társaságában. A háttérben látható zöld rétek
és végtelen tengerpartok különös kontrasztot képeztek a dupla ablakon túl
elterülő tájjal.
Natasha fáradt volt, egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán visszament a
nappaliba. Mac és Sarah elhallgatott, és mindketten ránéztek. Sarah szeme alatt
kékes karika sötétlett a kimerültségtől és a sokktól.
– Hozzánk jössz egy éjszakára – mondta Natasha, mosolyt erőltetve az arcára
–, aztán holnap reggel elintézzük az ügyedet egy szociális munkással.

A lány szinte azonnal elaludt. Az autóban is szótlan volt, mintha csak most jött
volna rá, milyen bizonytalan a helyzete. Mac talán ráérzett erre, mert viccekkel
szórakoztatta, próbálta megnyugtatni. Alig lehetett ráismerni arra az emberre,
akivel Natasha legutóbb beszélt: barátságos volt, figyelmes, kedves. Fájdalmas
volt látni, amint valaki más kedvéért hozza ki magából a legjobbat. Natashának
könnyebb volt, ha a hibáira gondolt.
Natasha is hallgatag volt a hazafelé vezető úton. Felkavarták az ellentétes
érzelmek, amelyeket Mac és a lány jelenléte keltett benne. Az éjszaka kezdett
egyre szürreálisabb lenni. Mac olyan ismerős volt, mégis, már ilyen rövid idő után
is idegen. Mintha már valahová máshová tartozna.
Natasha már elfelejtette, milyen kedvesen tud bánni Mac a fiatalokkal – mert
a nővére gyerekeit kivéve nemigen volt körülöttük gyerek.
– Meg van ágyazva a vendégszobában? – kérdezte Mac, miközben Natasha
félrehúzódott az ajtóból, hogy beengedje őket.
– Van néhány doboz az ágyon. – Mac könyvei. Natasha összepakolt pár dolgot,
amikor alkalmasnak érezte magát a feladat elvégzésére. Mac annyira szórakozott
volt, hogy Natasha attól tartott, mindent összekeverne.
– Lepakolom őket. – Mac Sarah-ra mutatott. – Nem akarod megkínálni
valamivel?
– Kérsz egy kakaót? – kérdezte Natasha. – Vagy valami ennivalót? – A
legszívesebben visszaszívta volna, olyan idétlenül hangzott. Úgy viselkedik, mint
egy öreg nagynéni, akinek fogalma sincs, mit szeretnek ezek a mai fiatalok.
Sarah a fejét rázta. Belesett az ajtórésen át a nappaliba. Mac ott válogatta a
fotós cuccait: dobozok hevertek a padlón.
– Szép házuk van.
Natasha hirtelen egy idegen szemével látta a házat: nagy, kényelmes, ízlésesen
berendezett. Magas fizetésről árulkodott, gondosan kiválasztott tárgyakról. Azon
gondolkodott, látja-e a lány a hiányokat, a nemrég elköltözött férfi nyomait.
– Szükséged van valamire, mielőtt felmész? Szeretnéd, hogy… kivasaljam az
egyenruhádat?
– Nem, köszönöm. – Sarah kissé erősebben szorította magához a táskát.
– Akkor felkísérlek – mondta Natasha. – A lépcső tetejéről nyíló fürdőszoba
csak a tiéd.

– Remélem, nem bánod – mondta Mac, miután Natasha lassan leereszkedett a

lépcsőn. – Megágyaztam magamnak a kinyitható kanapén a dolgozószobában.
Natasha félig-meddig számított erre; mégsem dobhatja ki Macet ezen a hajnali
órán, azok után, amit tett. De valahogy mégis furcsán zavarónak találta, hogy egy
fedél alatt fognak aludni.
– Kérsz egy pohár bort? – kérdezte. – Nekem mindenképpen szükségem van
rá.
Mac nagyot sóhajtott.
– Naná.
Natasha töltött két pohárral, és az egyiket odaadta Macnek. A férfi a kanapén
ült, Natasha pedig lerúgta a cipőjét, aztán felhúzott lábbal a fotelba kuporodott.
Háromnegyed kettő volt.
– Holnap el kell intézned a dolgokat, Mac – mondta. – Én először is a bíróságra
megyek.
– Csak mondd meg, mi a teendőm.
Natasha magában megállapította, hogy Macnek ezek szerint nincs munkája,
különben nem ajánlotta volna fel, hogy segít.
– Írd meg, kit hívjak fel, vagy hogy hová vigyem a lányt. Lehet, hogy hagyom
egy kicsit aludni. Nem akármilyen éjszakája volt.
– Nekünk sem.
– Rémes sokk érte – mondta Mac. – Még egy felnőttet is megviselne az
ilyesmi.
– Ahhoz képest egész jól kezelte.
– Helyes volt, amit tettünk – jelentette ki Mac a lépcső felé intve. – Rossz
érzés lett volna… otthagyni. Olyan körülmények között.
– Igen.
Némán kortyolgatták a bort.
– Na és hogy vagy? – szólalt meg végül Natasha, amikor már elviselhetetlenné
vált a fel nem tett kérdés súlya.
– Minden oké. Jól nézel ki.
Natasha felvonta a szemöldökét.
– Na jó, fáradt vagy, de jól nézel ki. Jól áll ez a frizura.
Natasha leküzdötte a késztetést, hogy megtapogassa a haját. Mac mindig ilyen
hatással volt rá.
– Mit dolgozol? – kérdezte, hogy témát váltson.
– Hetente három napot tanítok, a többi időben pedig megrendelésre dolgozom.
Portrékat készítek. Néha utazási dolgokat. Nem sokat, őszintén szólva.
– Tanítasz? – Natasha nehezen tudta leplezni a hitetlenkedését. – Előzőleg azt
hittem, rosszul értettem.
 – Tűrhető meló. A számláimra elég.
Natasha tudomásul vette a dolgot. Mac hosszú évekig nem volt hajlandó
kompromisszumot kötni. Amikor elfogytak a reklámfotózások, kinevette
Natashát, aki azt javasolta, hogy kezdjen tanítani. Nem akarta lekötni magát,
mert hátha váratlanul felmerül valami érdekesebb munkalehetőség. Még akkor
sem, ha az anyagiakra nézve ez azt jelentette, hogy egyszer hopp, másszor kopp
– többnyire az utóbbi.
Most pedig itt a Megváltozott Mac, a Motivált Mac. Natasha úgy érezte,
becsapták.
– Igen. Egy kicsit kiábrándultam az egész bizniszből. A tanítás nem olyan
rossz, mint gondoltam. Úgy érzem, kedvelnek a tanítványaim.
Nahát, milyen meglepő, gondolta Natasha.
– Csak addig csinálom, míg ki nem találom, hogyan tovább. Nem fizet valami
jól.
Natasha teste megmerevedett, mintha felkészülne az ütközésre.
– És…
– És valamikor, Tash, el kell intéznünk a ház ügyét.
Natasha tudta, mire gondol Mac. Végleges vagyonmegosztás.
– Hogy érted ezt?
– Nem tudom. De nem tarthatom örökké minden holmimat egy bőröndben.
Már majdnem egy éve.
Natasha hosszan bámult a poharába. Hát ide is eljutottunk, gondolta, de
amikor Macre nézett, ügyelt rá, hogy érzelemmentes legyen az arca.
– Minden rendben?
Natasha kiitta a maradék borát.
– Tash!
– Nem tudok most ezzel foglalkozni – vetette oda. – Túl fáradt vagyok.
– Hát persze. Akkor talán holnap.
– A bíróságon kezdek. Az előbb mondtam.
– Tudom. Bármikor, amikor…
– Nem teheted meg, hogy egyszer csak felbukkansz, és azt várod, hogy adjam
el az otthonomat – csattant fel Natasha.
– Az otthonunkat – helyesbített a férfi. – De ugye nem akarod azt mondani,
hogy ez váratlanul ért?
– Az utóbbi hat hónapban azt se tudtam, melyik országban vagy.
– Felhívhattad volna a nővéremet, ha kapcsolatba akartál lépni velem. De
neked jobban megfelelt, hogy csak ülsz itt, és nézed, ahogy mindent belep a por.
– A por? – visszhangozta Natasha.
Mac felsóhajtott.
– Nem akarok veszekedni, Tash. Csak próbálom elrendezni a dolgokat. Te
hajtogattad mindig, hogy legyek összeszedettebb.
– Tisztában vagyok vele. De fáradt vagyok. Nehéz nap vár rám, úgyhogy ha
nem haragszol, máskorra halasztanám a házastársi vagyonmegosztást.
 – Helyes. De annyit azért elárulnék, hogy mostantól Londonban dolgozom, és
ez azt jelenti, hogy valahol laknom kell. És hacsak nincs valami nagyon jó okod
arra, hogy nemet mondj, szeretném igénybe venni a vendégszobát, amíg nem
rendezzük a helyzetet.
Natasha némán ült, azon gondolkodott, jól hallotta-e.
– Itt laknál?
– Igen.
– Viccelsz velem?
Mac arcán halvány mosoly jelent meg.
– Ennyire rémes volt velem élni?
– De hát már nem vagyunk együtt.
– Nem. De felerészben tulajdonosa vagyok ennek az ingatlannak, és tető kell a
fejem fölé.
– Mac, ez nem fog menni.
– Én tudom majd kezelni a helyzetet, ha te is kibírod. Csak pár hétről lenne
szó, Tash. Bocs a nyomulásért, de ha nem tetszik, nyugodtan kibérelhetsz
magadnak egy lakást valahol. Az év nagy részében kizárólag te használtad a
házat. Most már nekem is jár valami. – Megvonta a vállát. – Ugyan már. Nagy ez
a ház. Ha jól csináljuk, nem lesz rémálom a dologból.
Mac zavarba ejtően nyugodt volt. Már-már boldog.
Natasha a legszívesebben ráüvöltött volna.
A legszívesebben a fejéhez vágott volna valamit.
A legszívesebben bevágta volna maga mögött a bejárati ajtót, és bejelentkezik
egy szállodába. De ott volt a házában egy tizennégy éves idegen, akiért épp most
vállalt közösen felelősséget a volt férjével.
Szó nélkül fordult ki a szobából, felvánszorgott a hálószobába, amelyet már
nem érzett a magáénak, és azon tűnődött, milyen nehéz lesz az ingatlanügynök
dolga, ha egy olyan házat kell eladnia, amelyben szó szerint szétrobbant a
tulajdonos feje.
 HATODIK FEJEZET

„A ló esetében ugyanaz a helyzet, mint az embernél:

az elején mindegyik kórság könnyebben gyógyítható,
mint ha már elharapózott, vagy elhibázták a kezelést.”
Xenophón: A lovaglás művészete

A képen látható lány ragyogó mosollyal nézett fel a szüleire, akik kétfelől a kezét
fogták, mintha fel akarnák emelni a földről. „Nevelőszülőknél – állt a plakáton. –
Mindjárt más!” Tehát nem a szülei. Tény, hogy nem is hasonlít rájuk.
Valószínűleg mind csak fotómodellek, akiket megfizettek, hogy eljátsszák a boldog
családot.
Sarah hirtelen ingerült lett a gyerek mosolyától. Idegesen fészkelődött a
székén a szociális munkás irodájában, és kibámult az ablakon, de csak a közpark
fáit és bokrait látta. Ki kell jutnia a Sparepenny Lane-re. Tudta, hogy Cowboy
John gondoskodik Boo-ról, ha nem ér oda ma reggel, de az nem ugyanaz. Boo-t ki
kell vinni. Folytatnia kell a gyakorlást.
A nő befejezte az írogatást.
– Tehát, Sarah, felvettük az adataidat, és hamarosan kidolgozunk számodra
egy gondozási tervet. Megpróbálunk ideiglenes elhelyezést biztosítani neked,
amíg a nagyapád fel nem épül. Jó lesz így?
A nő úgy beszélt, mintha Sarah annyi idős lenne, mint a gyerek a plakáton.
Minden mondat végén felvitte a hangját, mintha kérdezne valamit, pedig
nyilvánvaló volt, hogy itt szó sincs kérdésekről.
– Én a Gyermekvédelmi Befogadó és Értékelő Szolgálatnál dolgozom – mondta
a nő előzőleg. – Lássuk, hogyan tudjuk megoldani a helyzetet.
– Hogy működik ez? – kérdezte Mac, aki ott ült Sarah mellett. – Vannak
családok, akik… arra szakosodtak, hogy rövid időre befogadjanak gyerekeket?
– Rengeteg nevelőszülő szerepel a nyilvántartásunkban. A fiatalok, vagyis az
ügyfeleink néha csak egy éjszakát töltenek náluk. De az is előfordul, hogy több
évet. A te esetedben, Sarah, reméljük, hogy csak rövid időről lesz szó.
– Csak amíg a nagyapád rendbe jön – mondta Mac.
– Igen – helyeselt a nő.
Volt valami meghatározhatatlan furcsaság a hangjában, gondolta Sarah.
 – Sok fiatal kerül ám olyan helyzetbe, mint te, Sarah, sok családnak van
szüksége egy kis segítségre. Ne aggódj.
Mac és a felesége reggeli közben csak hozzá beszéltek, egymáshoz nem. Sarah
azon töprengett, vajon összevesztek-e, és ha igen, annak köze volt-e őhozzá. Nem
emlékezett rá, hogy a Papa meg a Nagyi valaha veszekedtek volna. A Nagyi
viccesen azt mondta, hogy ő tudna veszekedni a Papával, de a Papa sosem vágna
vissza. Ha a Papa dühös volt, elcsendesedett, az arca olyan lett, mint a kő. „Lehet
egy szoborral vitatkozni?” súgta oda cinkosan a Nagyi Sarah-nak, mintha ezt a
remek viccet csak ők ketten értenék.
Könnyek kezdték csiklandozni a szemhéját. Megfeszítette az állkapcsát, nem
akart sírni. Már megbánta, hogy elment Mackel és Natashával. Előző este
megijedt, de most már látta, hogy átvették az irányítást az élete fölött. Méghozzá
olyan emberek, akik semmit sem értenek az egészből.
A nő belenézett egy dossziéba.
– Úgy látom, a nagyszüleid a gondviselőid. Tudod, hol van az édesanyád,
Sarah?
Sarah megrázta a fejét.
– Megkérdezhetem, mikor láttad utoljára?
Sarah Macre sandított. A Papával sosem beszéltek az anyjáról. Furcsa volt
idegenek előtt kiteregetni a családi szennyest.
– Meghalt. – Belebotlott a nyelve a szóba, magában dühöngött, hogy el kell
árulnia ezt a tényt. – Pár éve meghalt.
Látta az együttérzést az arcukon, de neki sosem hiányzott az anyja, nem úgy,
mint a Nagyi. Az anyja sosem jelentett számára meleg ölelést, két hívogató kart,
amelybe belevethette magát, csupán zavaros, kiszámíthatatlan árnyékként
lebegett a gyerekkora fölött. Sarah képek sorozatára emlékezett, arra, hogy
különféle idegenek házába rángatták, kanapékon kellett aludnia, távolról hangos
zene és veszekedés hallatszott, mindent áthatott valami kellemetlen
ideiglenesség. Attól kezdve pedig, hogy a Nagyihoz és a Papához költözött, rend
és rendszeresség jellemezte az életét. Szeretet.
A nő lefirkantott valamit.
– Biztos, hogy nincsenek olyan barátaid, akiknél lakhatnál? Vagy rokonaid? –
Reménykedően csengett a hangja, mintha tulajdonképpen nem szeretne Sarah-
val foglalkozni. De Sarah kénytelen volt bevallani, hogy egyetlen ember sincs, aki
több hétre befogadná. Ő nem népszerű. Az a kevés barátja, aki van, ugyanolyan
kicsi lakásban él, mint ő; senkit sem ismer eléggé ahhoz, hogy ilyesmit kérjen
tőle, még ha akarna sem.
– Mennem kell – súgta oda Macnek.
– Tudom – felelte a férfi. – Ne aggódj, az iskolában tudják, hogy késni fogsz.
Most fontosabb, hogy elintézzük az ügyedet.
– És mit is mondtál, hol van a nagyapád? – mosolygott rá a nő.
– A St. Theresában. Azt mondták, valamikor majd áthelyezik máshová, de
nem tudom, mikor.
 – Majd mi kiderítjük, és kibocsátunk egy kapcsolattartási határozatot.
– Láthatom minden nap? Ahogy eddig?
– Nem biztos. Attól függ, hol találunk helyet neked.
– Hogy érti ezt? – szólt közbe Mac. – Nem az otthona közelében helyezik el?
A nő felsóhajtott.
– Sajnos a rendszer óriási nyomás alatt van. Nem mindig tudjuk garantálni,
hogy az ügyfeleink olyan közel lesznek az otthonukhoz, ahogy szeretnénk. De
mindent megteszünk, hogy Sarah rendszeresen találkozhasson a nagyapjával,
míg haza nem engedik.
Sarah érezte a hatalmas réseket a nő szavai között, a lyukakat, ahol
bizonyosságnak kellett volna lennie. Már látta magát, amint valami mosolygós
családnál lakik, sok kilométerre a Papától. Meg Boo-tól. Hogyan gondoskodjon a
lováról, ha órákig tart, míg odaér hozzá? Ez így nem fog menni.
– Tudja, mit? – szólalt meg, és Macre sandított. – Tudok én gondoskodni
magamról. Igazából, ha valaki segítene egy kicsit, nagyon jól meglennék otthon.
A nő elmosolyodott.
– Sajnálom, Sarah, de a törvény nem engedi, hogy magadra hagyjunk.
– De én elboldogulok egyedül. Csak az volt a gond, hogy betörtek.
Semmiképpen nem költözhetek messzire.
– És mi mindent elkövetünk, hogy így legyen – vágta rá a nő. – Most pedig
elviszünk az iskolába. Tanítás után találkozol a szociális gondozóddal, aki
remélhetőleg elvisz az új helyedre.
– Nem lehet – jelentette ki Sarah. – Tanítás után dolgom van.
– Ha valamilyen szakkörbe jársz, akkor elintézzük közvetlenül az iskolával.
Biztosan nem okoz nekik gondot, ha egy alkalommal nem vagy ott.
Sarah lázasan töprengett, mennyit mondjon el nekik. Mit csinálnának, ha
beszélne nekik Boo-ról?
– Jól van, Sarah. Ha továbbléphetünk a vallás témájára, nem is tartalak fel
tovább. Megmondanád, melyik kategóriába tartozol az alábbiak közül?
A nő hangja elhalkult, és Sarah azon kapta magát, hogy Macre bámul. Látta
rajta, hogy kínosan fészkelődik a székén, mintha szívesebben lenne valahol
máshol. Hát most már legalább tudja, mit érzek, gondolta Sarah. Hirtelen
meggyűlölte a férfit, meggyűlölte őt is meg a feleségét is, amiért ilyen bajba
sodorták. Ha nem sokkolta volna annyira a betörés, ő maga is rendbe tudta volna
hozni az ajtót. Cowboy John segített volna. És akkor még mindig otthon lenne,
élné az életét, naponta kétszer láthatná Boo-t, kitartana, amíg a Papa haza nem
jön.
– Sarah! Anglikán? Katolikus? Hindu? Muszlim? Egyéb?
– Hindu – felelte Sarah dacosan, és amikor hitetlenkedve néztek rá,
megismételte: – Hindu. – Majdnem elnevette magát, amikor látta, hogy a nő
leírja. Talán ha amúgy istenigazából megnehezíti a dolgukat, hazaengedik. – És
szigorú vegetáriánus étrendet követek – tette hozzá. Mac arcán látta, hogy a
férfinak eszébe jutott a sonkás szendvics, amit reggelire készített neki. Próbálja
csak megcáfolni, ha meri!
– Reeeendben – folytatta a nő az írást. – Mindjárt kész vagyunk. Mr.
Macauley, ha mennie kell, innentől átveszem.
– És klausztrofóbiás vagyok. Nem tudok olyan helyen lakni, ahol lift van.
Ezúttal a nő szúrós pillantást vetett rá. Sarah azt gyanította, hogy egyáltalán
nem olyan együttérző, amilyennek eleinte mutatkozott.
– Nos – mondta a nő éles hangon –, beszélnem kell az iskoláddal és az
orvosoddal. Biztos vagyok benne, hogy ők majd megerősítik, ha valóban speciális
igényeid vagy problémáid vannak.
Mac egy papírra firkált valamit.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Sarah-tól.
– Szuperül – felelte.
Mac zavartnak tűnt. Tudja, hogy tönkretette az életem, gondolta Sarah. Most
átadta Sarah-nak a cédulát.
– A telefonszámaim – mondta. – Bármi gondod van, csak hívj, jó? Segítek,
amiben csak tudok. Ezt lehet, ugye? – fordult a nő felé.
A nő rámosolygott. Sarah-nak már feltűnt, hogy rengeteg nő mosolyog Macre.
– Természetesen. Mi is arra biztatjuk az ügyfeleinket, hogy a lehető legjobban
ragaszkodjanak a szokásos életükhöz.
Mac felállt, és odaadta Sarah-nak az iratokkal teli dossziét, amit a lakásukból
hoztak el.
– Vigyázz magadra, Sarah – mondta. Nem mozdult, mintha még nem döntötte
volna el, helyes-e, ha most távozik. – Remélem, mielőbb hazamehetsz.
Sarah a széke lábát rugdosta, nem szólt. Kezdett rájönni, hogy egyetlen
fegyvere maradt: nem csinál semmit, nem szól semmit.

– Hála istennek. Már azt hittem, le kell mennünk a legközelebbi fénykép-

automatához.
– Bocs. Feltartottak. – Mac ledobta a földre a fotóstáskáit. Csókkal üdvözölte
Louisát, a művészeti vezetőt, akit már régebbről ismert, aztán a lányhoz fordult,
aki a tükör előtt ült, és viharos sebességgel SMS-ezett, mit sem törődve a
fodrásszal, aki éppen nagy kerámia hajcsavarókra csavarta fel a haját.
– Szia, Mac vagyok – nyújtotta felé a kezét.
– Á. Szia – mondta a lány. – Serena.
– Már egy órája itt kéne lenned – kocogtatta meg Maria, a sminkes az óráját.
A farmerja olyan mélyen volt a csípőjén, hogy az már szinte illetlennek tűnt;
fölötte két réteg lebegő, sötét színű, ügyesen összeillesztett anyagdarab alól
villant ki formás hasa. A háta mögött valaki egy CD-lejátszóval ügyködött.
– Gondoltam, hagyok egy kis időt, hogy még varázslatosabbá tedd magad,
szivi. – Mac arcon csókolta, a keze végigsiklott a lány meztelen hátán. – Akkor
összerakom a felszerelést, jó? Louisa, akarod, hogy még egyszer végigmenjünk a
koncepción?
Louisa felvázolta, milyennek képzelik az ifjú színésznő fotóit; az öltöztetőlány
figyelmesen bólogatott. Mac is bólintott, úgy tett, mint aki erősen koncentrál, de
gondolatban még mindig a gyámügyi irodában volt. Negyven perce jött le a
lépcsőn abban a lehangoló épületben, és jóval kevésbé érzett megkönnyebbülést,
mint várta. Sarah egészen kétségbeesettnek tűnt, szinte összement, mialatt az
irodában ülve felfogta, mennyire megváltozik az élete. Mac már-már arra
gondolt, megkérdezi Tasht, nem maradhatna-e velük a lány, de még meg sem
fogalmazta magában a mondatot, miközben vészterhes csöndben fogyasztották a
reggelijüket, máris belátta, milyen képtelenség. Tash világosan megmondta, hogy
akadályozza a munkájában Sarah jelenléte, és még azt is nehezen tudja elviselni,
hogy Mac ott lakjon a házban. Mac már nem is érezte az otthonának a házat.
Akkor hogyan erőltethetne rá Tashre egy idegent?
– Sok piros. Nagyon merész. Ennek a képnek sugallnia kell valamit, Mac. Ez a
lány nem egy újabb sztárocska, hanem a holnap komoly színésznője, egy új Judi
Dench, egy kevésbé politikus Vanessa Redgrave.
Mac Serenára sandított, aki éppen kuncogva olvasott egy SMS-t, és elnyomta
a kikívánkozó sóhajt. Már nem is tudta számontartani, hány kivételes ifjú
sztárjelölttel találkozott az elmúlt tíz év során. Legfeljebb kettő akadt köztük, aki
legalább egy sitcom erejéig kitartott, miután berobbant a nyilvánosságba.
– Oké. Serena készen áll – jelentette Maria a fogai között tartva a vékony
sminkecsetet. Ügyes ujjaival éppen a lány szőke haját tűzte fel. Az öltöztető
leszedte a ruhákat a hosszú állványról, és a karjára fektette.
– Ezeket kiviszem – mondta.
– Tíz perc múlva kezdünk. Csak megnézem a hátteret – mondta Louisa, és
kiment.
Maria odalépett Machez.
– Meg akartam kérdezni, miért késtél annyit – szólalt meg erős szláv
akcentusával –, de rájöttem, hogy nem érdekel.
Mac beleakasztotta az ujját a lány övébe, és magához húzta. Maria haja
almaillatú volt, a bőréből mestersége eszközei, arcfesték és hajlakk szaga áradt.
– Úgysem hinnéd el, ha megmondanám.
Maria kivette a szájából az ecsetet.
– Nyilván csajoztál.
– Méghozzá egy tizennégy évessel.
A lány szája olyan közel volt hozzá, hogy látta az apró anyajegyet a felső ajka
mellett.
– Nem lep meg. Undorító alak vagy.
– Igyekszem.
Maria megcsókolta, aztán hátrébb húzódott.
– Van még egy munkám ezután. A Sohóban. Utána találkozunk?
– Ha felmehetünk hozzád.
– Az exnejed házában laksz?
 – Az én házam is. Már mondtam.
– És ez a nő nem bánja, hogy visszaköltözöl?
– Nem egészen így fogalmaztam meg a dolgot.
Maria szeme összeszűkült.
– Nem bízom benne. Ha egy nőben van egy cseppnyi önbecsülés, nem fogadja
így vissza a volt férjét. Amikor hozzám megpróbált visszajönni a volt pasim
Krakkóban, ráfogtam az apám pisztolyát. – Maria el is játszotta a mozdulatot.
Mac elgondolkodott ezen.
– Hát… nyilván ez is egy lehetőség.
– De utána kicsit megbántam. Kiderült, hogy csak vissza akarta adni a CD-
lejátszómat. – Maria indulni készült, de az ajtó felé tartva még belenyúlt a
gyümölcsöskosárba, és kivett egy elgurult szőlőszemet. – Még jó, hogy nem
találtam el.

Az a rohadt kapu már megint beragadt. Cowboy John erősen rángatta, próbálta
összeilleszteni a két szárnyát, miközben a lakattal vesződött, amikor meglátta,
hogy egy ismerős alak rohan felé, a táskája minden lépésnél a csípőjéhez
csapódik.
– Épp bezárni készültem – mondta John, és kinyitotta a lakatot. – Tegnap
egész nap vártalak. Azt gondoltam, történt valami veled. Hol voltál, te lány? –
Rekedten, reszelésen köhögött.
– Hollowaybe vittek. – Sarah ledobta az iskolatáskáját a kövezetre, és elfutott
John mellett Boo boksza felé.
A férfi bezárta a kaput, aztán merev léptekkel követte. A közeledő ősz hidege
kezdett beszivárogni a csontjaiba.
– A börtönbe?
– Nem a börtönbe – felelte Sarah, miközben az istállóajtó zárjával bajlódott. –
A gyámügyesek azt mondták, nem lakhatok otthon, amíg a Papa nincs ott, és
elküldték ehhez a hülye családhoz. Akik Hollowayben laknak. Azt hiszik, most a
Papánál vagyok, csak így tudtam eljönni. – Heves mozdulattal átkarolta a ló
nyakát, és John látta, hogy egész testében megborzong, mintha most távozna
belőle a napközben felgyülemlett feszültség.
– Álljon meg a menet. – John felkapcsolta a világítást. – Kezdjük elölről. Mi a
búbánat folyik itt?
Sarah könnyektől csillogó szemmel nézett rá.
– Kedden betörtek hozzánk. És ez a nő, aki hazavitt, ez az ügyvédnő vagy
micsoda, azt mondta, aludjak nála, mert azt mondta, nem vagyok biztonságban
ott, ahol vagyok. És aztán elvitt a gyámügyre, és a következő pillanatban már
azon vettem észre magam, hogy egy idegen családnál lakom, és ott kell
maradnom, míg a Papa rendbe nem jön. Ez a család Hollowayben lakik.
Vadidegenek. Egy és negyed óráig tart az út busszal.
 – Miben mesterkednek ezek?
– Nagyon jól megvoltam – magyarázta Sarah –, amíg be nem törtek.
– A nagypapád tud erről?
– Nem tudom. Csak holnap jutok el hozzá. Ezek nem tudnak Boo-ról. Nem
mondhattam meg nekik, mert akkor még őt is bedugnák valahová.
Cowboy John a fejét ingatta.
– Ne aggódj. Boo nem megy sehova.
– Fizetni sem tudok neked. Elvették a Papa nyugdíjutalványait, nekem meg
csak az ebédre meg a buszjegyre adnak pénzt.
– Ráér. – John látta, hogy a lány egészen felhergelte magát. – Majd elintézem
a papáddal, ha felépült. Van pénzed a lovad takarmányára?
Sarah a zsebébe mélyesztette a kezét, megszámolta a pénzt, aztán odaadta
Johnnak.
– Elég két bála szénára meg pár zsák szemestakarmányra. De neked kellene
megetetned. Azt sem tudom, el tudok-e jönni, hogy kiganajozzam a bokszát.
– Jól van, jól van. Majd én kitakarítok helyetted, vagy odaküldöm valamelyik
fiút. És mi a helyzet a patkolókováccsal? Tudod, ugye, hogy kedden jön?
– Tudom. Van egy kis megtakarított pénzem. Ebben a hónapban még ki
tudom fizetni belőle. De az istálló bérére nem telik.
– Mondtam már, a bért majd elrendezzük, ha a Kapitány visszatér.
– Megadom majd. – Ezt úgy mondta a lány, mintha azt gondolná, hogy John
nem hisz neki. A férfi hátralépett.
– Tudom én azt. Talán hülyének nézel? – A pónik felé intett. – Azoknak a
csatornapatkányoknak egyetlen napi bért sem engednék el, de neked meg a
papádnak… Most nyugodj le szépen, foglalkozz a lovaddal, a többi dolgot meg
majd szép sorban elrendezzük, mindent a maga idejében.
Sarah mintha ellazult volna egy kicsit. Fogott egy kefét, és csutakolni kezdte a
lovat, módszeresen, ütemesen mozgatta a kezét, ahogy a nagyapja szokta, mintha
megnyugtatná ez az egyszerű feladat.
– Sarah… Szívesen felajánlanám, hogy lakj nálam, de elég kevés a hely. És
régóta egyedül élek. Ha nagyobb házam lenne, vagy volna mellettem egy
asszony… Szerintem az ilyen elhelyezést nem tartanák megfelelőnek egy lány
esetében.
Sarah megnyugtatta, hogy nem érdekes.
John még ott állt egy percig.
– Nem gond, ha most elmegyek, és neked kell bezárnod? – kérdezte. Látta
Sarah-n, hogy sokáig szándékozik maradni. John nekidőlt az istálló ajtajának,
hátrabillentette a kalapját, hogy jobban lássa a lány arcát. – Tudod, mit mondok
én neked, Sarah? Holnap elmegyek helyetted a nagypapádhoz, te meg azalatt
eljöhetsz ide.
Sarah felegyenesedett.
– Megtennéd? Nem akarom két napig magára hagyni.
– Nem gond. Biztosan kíváncsi rá, Boo tovább végzi-e a cirkuszi mutatványait.
De valamit el kell mondanom neki. És veled is beszélnem kell róla, édesem.
Sarah ijedten nézett rá, várta az újabb csapást.
– Azon gondolkodom, hogy eladom a telepet Máltai Salnek.
Sarah szeme tágra nyílt.
– De hogyhogy…
– Semmi gond. Ahogy a nagyapádnak is elmondom majd, semmi sem változik.
Amíg a házamat el nem adom, itt leszek. Minden nap kinyitok, és elvégzem, amit
kell.
– Hová mész? – Sarah úgy kapaszkodott a ló nyakába, mintha attól félne, ő is
eltűnhet egyik pillanatról a másikra.
– Vidékre költözöm. Valahová a zöldbe. Azt hiszem, megérdemlik a fiúk –
biccentett a lovai felé. Elbizonytalanodott. Kivette a cigarettát a szájából, és a
földre köpött. – Tudod, Sarah, megrázott, hogy láttam, mi történt a nagyapáddal.
Nem vagyok már olyan fiatal, és ha csak pár évem van hátra, azt valami békés
helyen akarom tölteni.
Sarah nem szólt, csak nézett rá.
– Máltai Sal megígérte, hogy nem változik semmi, kislányom – mondta John.
– Tudja, mi történt a Kapitánnyal, tudja, hogy most nem könnyű nektek. Azt
mondta, minden marad a régiben.
Sarah-nak meg se kellett szólalnia. John leolvasta az arcáról, mit gondol. Azok
után, hogy épp most kötött ki egy idegen helyen, hogy az ördögbe hihetne ennek
az ígéretnek?

– Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradt, Michael. Mrs. Persey mindjárt itt lesz.
Szeretnék átnézni önnel néhány előkészítő dokumentumot. – Natasha
elhallgatott, mert Ben lépett be egy doboz papír zsebkendővel és egy üveg hideg
fehérborral. – Általában nem szoktunk „síróidőt” beiktatni – mondta, miközben
az ügyvédbojtár óvatosan letette az üveget az íróasztalára –, de amikor ilyen
kaliberű ügyfelünk van…
– …megengedik, hogy ejtsen néhány könnyet.
Natasha elmosolyodott.
– És a kedvenc chablis-jával enyhítse a fájdalmát.
– Azt hittem, a városnak ebben a végében inkább a jó erős sör dívik. – A neves
válóperes ügyvéd, Michael Harrington elbűvölő személyisége és kedélyes modora
borotvaéles ésszel párosult. Natasha jól emlékezett rá, amikor először látta a
bíróságon. Ő akkor még ügyvédbojtár volt, Michael pedig az ellenfelet képviselte.
Natasha csak azt bánta, hogy nincs nála magnó, amivel megörökíthetné, milyen
megtévesztő könnyedséggel cáfolta meg Michael az érveiket.
– Oké – pillantott most az órájára Natasha. – Dióhéjban: tizenkét éve tartó
házasság, második feleség, van némi vita arról, milyen hamar jöttek össze Mr.
Persey-vel azután, hogy az első felesége elhagyta. Az asszony alig egy évvel
ezelőtt rajtakapta a férjét az au pairrel. A szokásos eset. Két problémánk van.
Először is, nincs egyezség a vagyonmegosztásról, mivel nem megfelelőek a
vagyonbevallások. Másodszor, az asszony nem hajlandó tiszteletben tartani a
láthatást szabályozó előírásokat, mivel azt állítja, a férfi fizikailag és lelkileg
bántalmazta a házasságuk során, és verbálisan bántalmazza a tizenegy éves
lányukat.
– Nehéz ügy.
– Hát igen. A papírok alapján a házasság idején nem merült fel ez a kérdés. –
Natasha gyorsan átlapozta a papírjait. – Az asszony azt állítja, mindent megtett,
hogy eltitkolja, mert nem akarta veszélyeztetni a férje üzleti karrierjét. Most
viszont már nincs vesztenivalója. De a férj azzal fenyegetőzik, hogy ha nem
láthatja a gyereket, nem fizeti a felajánlott gyerektartást. Nyilván nem kell
mondanom, hogy a férj hírneve miatt ez igen különleges ügy. Már kitűzték a
tárgyalás időpontját a Legfelsőbb Bíróság családjogi részlegén. A békítő tárgyalás
kész katasztrófa volt. Eközben a jelek szerint Mrs. Persey… Szóval a jelek szerint
mindent elkövet, hogy a nyilvánossággal megismertesse a maga verzióját. Én
mindenesetre igyekszem megakadályozni, hogy a sajtóhoz forduljon. – Natasha
elhallgatott, összeérintette az ujjbegyeit. – Majd meglátja, Michael, hogy a
hölgyet nem olyan egyszerű képviselni.
Ben dugta be a fejét az ajtó résén.
– Megjött.
Michael egyetlen pillantást vetett rá, és máris felpattant, a kezét nyújtotta,
készen állt, hogy üdvözölje a szobába belépő Mrs. Persey-t.
Natasha a Davison Briscoe-nál töltött évei alatt számos bántalmazott feleséget
látott; képviselt olyan gyerekeket, akiknek az anyja megesküdött rá, hogy a férje
a légynek sem tudna ártani, noha még látszottak a varratok a halántékán, a
zúzódások a szeme alatt. Találkozott olyan nőkkel, akiket annyira megfélemlített
az évekig tartó bántalmazás, hogy alig lehetett hallani a hangjukat. De olyan nőt,
mint Georgina Persey, még sosem látott.
– Megint fenyeget! – Ben még be sem csukta mögötte az ajtót, a nő már két
kézzel kapaszkodott Natasha karjába, fényesre lakkozott körmei belevájtak a
húsába. – Tegnap este felhívott, és azt mondta, hogy ha nem találkozhat Lucyval,
elintézi, hogy baleset érjen.
A haja hosszú, gondosan kisimított tincsekben omlott a vállára. Drága ruhák
takarták a testét, amely karcsú volt a szigorú edzésektől és az évek óta gyakorolt
önmegtartóztatástól. De hibátlanul sminkelt arcára mintha ráfagyott volna a düh.
Amikor megszólalt, mintha az összes energiát kiszívták volna a szobából.
– Kérem, foglaljon helyet, Mrs. Persey. – Natasha egy székre mutatott,
kitöltött egy pohár bort, és odaadta a nőnek. – Engedje meg, hogy bemutassam
Michael Harringtont, akiről az irodánk vezető ügyvédje beszélt. Ő fogja önt
képviselni a bíróság előtt.
Mrs. Persey mintha meg se hallotta volna.
– Mondtam neki, hogy rögzítem a hívást. A fenyegetéseit. Mindent. Persze
nem volt igaz, de annyira megijedtem! Megmondtam neki, hogy ha bármit tesz
velem, átadom magának a szalagot. És tudja, mit csinált erre? Nevetett. És
hallottam, hogy az a kurva is ott vihog a háttérben. – Esdeklő pillantást vetett
Michael Harringtonra. – Letiltatta a hitelkártyáimat. Tudja, milyen megalázó,
amikor nem fogadják el a kártyáját a Harvey Nicholsnál? Ismerősök is álltak
mögöttem a sorban.
– Mindent elkövetünk, hogy pár napon belül tető alá hozzunk egy ideiglenes
megoldást.
– Távoltartási végzést akarok. Azt akarom, hogy ne tegye be a lábát a házba.
– Mrs. Persey – kezdte Natasha –, már említettem, hogy nehezen tudunk
segíteni, ha nincs semmi tárgyi bizonyíték arra, hogy önt és a lányát veszély
fenyegeti.
– Az őrületbe akar kergetni, Mr. Harrington. Egyre csak fokozza a nyomást,
hogy őrültnek nyilvánítsanak, és a bíró elvegye tőlem a lányomat. – Most, hogy
Harrington ott volt, csak hozzá intézte a szavait. Azok közé a nők közé tartozik,
akik a saját nemükből valókat nem méltatják figyelemre, gondolta Natasha.
– Mrs. Persey. – Michael Harrington leült a nő mellé. – Az eddig átnézett
iratok alapján azt kell mondanom, nagyobb eséllyel veszíti el a lányát amiatt,
hogy nem hajlandó tiszteletben tartani a bíróság döntéseit, mint amiatt, hogy azt
feltételezik önről, mentálisan instabil.
– Soha nem kaphatja meg a lányomat – jelentette ki a nő mély átéléssel.
Azután, mintha csak most vette volna észre Natashát, felhúzta a ruhája ujját, és
odatartotta elé meztelen karját, amelyen hosszú, fehér heg húzódott. – Ezt akkor
szereztem, amikor lelökött a lépcsőn. Maga szerint nem lenne képes rá, hogy
ugyanezt tegye Lucyval? Maga szerint meg kéne engednem, hogy a lányom egy
fedél alatt legyen ezzel az emberrel?
Michael a papírjaiba merült. Natasha előrehajolt.
– Azt mondtuk, alá kell támasztanunk valamivel a Lucyt fenyegető veszéllyel
kapcsolatos állításait. Említette, hogy a bébiszitter egyszer látta, amint a férje
megütötte önt, de a tanúvallomásában egy szó sincs erről.
– Az a guatemalai bébiszitter volt, nem a lengyel.
– És el tudnánk érni, hogy ő is tegyen tanúvallomást?
– Honnan tudjam? Guatemalában van! Nem voltunk megelégedve vele. Haza
kellett küldenünk. – Kortyolt egyet a borából. – Rajtakaptam, hogy felpróbálgatja
a ruháimat. Pedig legalább negyvenes méretet hordott.
Michael Harrington rákattintotta a kupakot a tollára.
– Mrs. Persey, volt más tanúja az ön ellen vagy a lánya ellen irányuló
erőszaknak?
– Már megmondtam! Nem hülye ez az ember. Mindent zárt ajtók mögött
csinált. Azt mondta, úgyse hinne nekem senki. – Hangos zokogásban tört ki.
Natasha összenézett Michaellal, aztán a nő elé tartotta a zsebkendős dobozt.
– A sajtóhoz fordulok! – meredt rá kihívóan Mrs. Persey. – Elmondom az
egész világnak, miféle ember ez, ő meg a kurvája.
 – Azt javaslom, a médiát tartalékoljuk későbbre – szólalt meg Michael
diplomatikusan. – A bíró nem nézné jó szemmel, márpedig nagyon fontos, hogy
teljesen feddhetetlennek mutatkozzunk.
– Azt mondja?
Mindkét jogász bólintott.
– De ez olyan szörnyű – hüppögött a nő a zsebkendőbe. – Olyan szörnyű.
– Nyugodtan sírja ki magát, Mrs. Persey – mondta Michael.
Telt az idő. Csodálatos, milyen türelmesek tudnak lenni az ügyvédek, amikor a
várakozás valaki másnak kerül óránként háromszázötven fontjába, gondolta
Natasha.
– Most talán elkezdhetnénk elölről. Nagyon fontos, hogy helyre tegyük ezt a
dolgot.
Natasha SMS-t küldött Bennek: „Menj haza nyugodtan. Mi hosszú estének
nézünk elébe. Holnap találkozunk.”

Ha az ember gazdagok között tölti az idejét, az egy kicsit olyan, mintha

lakberendezési magazinokat olvasgatna, gondolta Natasha, miközben szemügyre
vette az ágyára kiterített ruhákat. Az a vége, hogy megutáljuk a saját cuccainkat.
Ahogy elnézte azt a nőt a hibátlan bőrével, a gyönyörűen szabott kasmír- és
selyemruháival, valamelyik neves divattervezőtől származó cipellőjével, a saját,
jól használható ruháit egyszerre slamposnak, a saját, teljesen átlagos alakját pedig
ormótlanul dagadtnak látta. Pedig könnyebben vészelte át a válást, mint
Georgina Persey, jegyezte meg magában, miközben összehajtogatta a farmerját.
A nő még egy órán keresztül karattyolt, meg se hallgatta a jó tanácsaikat,
önmagának is ellentmondott, teljesen összezavarta a düh, a keserűség és talán az
őszinte aggodalom. Mire elment, Natasha és Michael Harrington teljesen
kikészült.
Natasha most az ágy mellett állva összerezzent, amikor hallotta, hogy nyílik a
bejárati ajtó. Rövid csönd következett, mintha Mac azt mérlegelné, mit mondjon,
aztán bizonytalan hangon megszólalt az előszobában:
– Szia.
Natasha állkapcsa akaratlanul is megfeszült – szia, drágám, hazajöttem,
mintha megint boldog család volnának. Várt egy pillanatig, aztán visszakiáltotta:
– Az emeleten vagyok –, de ügyelt rá, hogy ez ne tűnjön invitálásnak.
Mac dühítő módon mégis feljött. Megjelent a feje az ajtórésben, aztán egész
testével kitöltötte.
– Kaját akarok rendelni. Gondoltam, megkérdezem, kérsz-e valamit.
– Nem – felelte Natasha. – Elmegyek.
– Elutazol – helyesbített Mac, miután meglátta a bőröndöt.
– Csak a hétvégére. – Natasha a komódhoz ment, és kivett két
összehajtogatott felsőt.
 – Valami szép helyre?
– Kentbe. – Natasha azon tűnődött, megmondja-e Macnek, hogy miután
elköltözött, ő kibérelt egy nyaralót. De attól félt, még a végén úgy értelmezi a
dolgot, hogy neki volna hol laknia, és ettől még inkább úgy érzi majd, hogy őt illeti
a ház. Conor figyelmeztette, hogy semmit se áruljon el Macnek, bármilyen
kedvesnek tűnik is. A végén úgyis minden visszaüt. – Úgyhogy a hétvégére tiéd
a ház – tette hozzá. Berakta a ruhákat a bőröndbe, aztán a fürdőszobába indult a
hidratáló krémjéért meg a sminkkészletéért.
Mac a farmerja zsebébe mélyesztette a kezét. Feszélyezetten nézett körbe a
szobában, mintha az egykor itt töltött idő kísértette volna. Natasha most jött rá,
hogy semmit sem változtatott a szobán, mióta Mac elment. Valószínűleg ezért
nem szeretett itt lenni Conor.
– Szóval – szólalt meg Mac –, akár hajnalig tartó bulit is rendezhetek.
Natasha hátrafordult.
– Csak vicceltem. Ne hagyd itt a hajkefédet.
Natasha némi habozás után elvette a hajkefét. Mégsem mondhatja, hogy nincs
rá szüksége, mert van másik a nyaralóban.
Mac megdörzsölte a tarkóját.
– Gondolom, Conorral leszel.
Natasha most hátat fordított neki, a bőröndbe rakosgatta a holmiját.
– Igen.
– Hogy van?
– Jól.
– Ha ezt azért csinálod, mert itt vagyok, semmi szükség rá – mondta a férfi. –
Csak szólj, és elmegyek itthonról estére. Nem akarok útban lenni senkinek. Ne
érezd úgy, hogy el kell menned.
– Nem érzem úgy. És nem vagy útban – hazudta. – Hétvégén többnyire
elutazunk.
– Van hová mennem. Csak szólj.
Natasha folytatta a csomagolást. Zavarban volt Mac jelenlététől, furcsa módon
támadásnak érzékelte. A hálószoba az ő szentélye, az egyetlen hely, amelyet még
a magáénak érez azóta, hogy Mac visszajött. Az, hogy most itt van a férfi, azokra
az időkre emlékezteti, amikor boldogan zuhantak az ágyba, DVD-t néztek, égett
pirítóst ettek… De azokat az éjszakákat is eszébe juttatja, amikor hűvösen
elhúzódtak egymástól, és ő a világ legmagányosabb emberének érezte magát.
Sportcipő, bakancs, farmer. Hajkefe. Kétségbeesetten próbálta rendezni a
gondolatait.
– Kenten belül hová mentek?
– Mi ez? Barkochba? – csúszott ki a száján.
– Én csak udvarias próbálok lenni, Tash. Nap mint nap kerülgetjük egymást.
Én megpróbálok úgy viselkedni, mintha képesek lennénk kulturáltan
elbeszélgetni. – Színtelen hangon folytatta: – Valójában én vagyok az, aki itt áll,
és végignézi, amint a felesége…
 – Volt felesége.
– …majdnem volt felesége víkendezni megy a szeretőjével. Szerintem ez
eléggé kulturált viselkedés, nem? Nem tehetnél te is egy lépést ebbe az irányba?
Natasha a legszívesebben azt felelte volna, hogy neki ez nehéz, nehezebb, mint
gondolta, de úgy érezte, ezzel az apró beismeréssel is túl sokat árulna el.
– Csak… – mondta – egy kis faluba megyünk, közel Sussex határához.
Mac a homlokát ráncolta, arrébb húzta a lábát a lakkozott padlón.
– Hát, amúgy se sokáig leszek itt. Telefonált az ingatlanos, hogy holnap
meghirdetik a házat.
Natashára megint rátört a légszomj. Ott állt a szoba közepén, kezében egy pár
bakanccsal.
– Megegyeztünk, Tash – mondta a férfi, amikor meglátta az arckifejezését.
– Ne hívj így! – förmedt rá dühösen. – Natasha a nevem.
– Bocs – mondta Mac. – Ha volna annyi pénzem, hogy nem kényszerülnék rá
erre, nem tenném. Én sem örülök neki, hogy el kell adnunk a házat. Ne felejtsd el,
mennyi időt áldoztam rá.
Natasha maga elé tartotta a bakancsot. Valaki odakint ordíttatni kezdte a
zenét, a sorházak homlokzatáról könyörtelenül verődött vissza a ritmus.
– De talán hosszú távon könnyebb lesz így.
– Kétlem – vágta rá Natasha. – De ha meg kell lennie, legyünk túl rajta. –
Behúzta a bőrönd cipzárját, aztán egy gyors mosollyal, amely nem is volt igazi
mosoly, elvonult leendő exférje mellett, és lesétált a lépcsőn.
 HETEDIK FEJEZET

„…ahogy az ideges embert, úgy az élénk vérmérsékletű

lovat is megzavarja, ha váratlan hatás éri”
Xenophón: A lovaglás művészete

OKTÓBER
A Papát már megint áthelyezték, Sarah-nak húsz percébe telt, míg megtalálta. A
stroke-osztályon volt újra, egy hete a tüdőgyulladása miatt onnan vitték vissza az
intenzívre.
– Azt reméltük, hogy mostanra már egy kicsit jobban lesz – mondta a nővér,
miközben odavezette Sarah-t az elfüggönyözött ágyhoz –, de dysphagiája van,
vagyis nyelési nehézségei. Szegény öregfiú, nem könnyű neki.
– Nem fiú – közölte Sarah szűkszavúan. – Hetvennégy éves.
A nővér egy pillanatra megtorpant, mintha mondani akarna valamit, de aztán
egyszerűen csak megszaporázta a lépteit, olyannyira, hogy Sarah kénytelen volt
sasszézni egyet, ha nem akart lemaradni. Aztán a nővér megállt a kék, virágos
függöny előtt, és elhúzta, hogy Sarah bemehessen.
Sarah odahúzott egy széket az ágyhoz, amelynek megemelték a fejét, hogy a
Papa félig ülő helyzetbe kerüljön. Fájdalom töltötte el, amikor meglátta a Papa
megszürkült, lebiccenő állát. Mindeddig legfeljebb reggeli borostát látott a
nagyapja arcán, és tudta, hogy elkeserítené ez a gondatlanság, ha tudna róla.
Halkan kinyitotta az éjjeliszekrényt, megpróbálta felmérni, visszahozták-e a
Papa személyes holmiját. Sokszor a nővéreket kellett üldözőbe vennie, hogy
megtudja, hol vannak a cuccai. Amióta kórházban volt, két pizsamája tűnt el, egy
vadonatúj szappan, amit Sarah hozott be, meg egy csomag borotva. A lány most
végignézte a polcot, megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy ott van a Papa
tisztasági csomagja, egy kis kéztörlő, meg a kép, amelyik a Nagyi társaságában
ábrázolja. Kivette a képet, és az éjjeliszekrény tetejére állította. Ha jól helyezi el, a
Papa egész nap nézheti a Nagyit.
Az órájára pillantott, számolgatta, mennyi ideje van még. Hewitték szigorúan
vették a napirendet. Ragaszkodtak hozzá, hogy négyre otthon legyen, pedig
megmondta nekik, hová megy. Mindjárt két óra, majdhogynem lehetetlen, hogy
még odaérjen a Sparepenny Lane-re, és megjárassa Boo-t.
 Megfogta a nagyapja kezét. A száraz, papírszerű bőr érintésétől valami
összerándult benne. A négyhetes kórházi tartózkodás mintha kiszívta volna
belőle a lényeget, megfosztotta volna életerejétől. Nem volt könnyű meglátni
benne azt az embert, aki pár hete még egy ágaskodó ló hátán ült. Szerepcseréjük
kábulttá, gyökértelenné tette Sarah-t, úgy érezte, minden érthetetlenné vált
körülötte.
– Papa?
A nagyapja kinyitotta az egyik szemét, és üres tekintettel meredt a takaróra.
Sarah azon tűnődött, vajon arra próbál-e rájönni, hol van. Aztán lassan felemelte
a fejét.
– Papa?
A tekintete üres volt. Sarah az ágy melletti kiskocsin lévő gyógyszerekre
pillantott. A nővérek megmondták, hogy a betegnek a biztonság kedvéért még
hetekig antibiotikumot kell szednie. Sarah elvette az éjjeliszekrényről a nagyapja
szemüvegét, és az orrára tette.
– Hoztam neked egy kis joghurtot. – Most, hogy már kivették azt a csövet a
torkából, minden nap próbált neki valamit hozni, amit könnyű lenyelni. Tudta,
hogy utálja a kórházi kosztot.
A Papa szeme ellágyult. Sarah látta rajta, hogy most ismerte meg. A kezére
tette a kezét.
– Cseresznyés. A kedvenced. – A Papa megszorította a kezét. – Gondoltam,
elmesélem, hogy Boo-nak kezd kinőni a téli szőre, de nagyon jól van. Tegnap
rengeteget gyakoroltuk a könnyű vágtát, és egyszer sem gyorsított fel. Kicsit
több takarmányt adok neki, mert már hűvösebbek az éjszakák. Egy lapáttal több
cukorrépát kap, szerinted ez rendben van így?
Alig észrevehető bólintás volt a válasz, de ez is elég volt. Most úgy mennek a
dolgok, ahogy kell: Sarah a nagyapja jóváhagyását kéri.
– Innen egyenesen hozzá megyek. Azt gondoltam, kiviszem a mocsárhoz. A
parkba nem mehetek, mert szombat délután van. Túl sok az ember. De élvezni
fogja, ha kinyújtóztathatja a tagjait. – Ez hazugság volt, de újabban Sarah mindig
szerkesztett változatot tálalt a nagyapjának. Fontos, hogy csak jó dolgokra
gondoljon, amíg itt van, és nincs semmi dolga.
– Az új család, akiknél lakom, rendes. Sok kaját adnak, de nem főznek olyan
jókat, mint mi. Ha hazajössz, csinálok egy finom halragut sok fokhagymával,
ahogy szereted.
A Papa ujjai Sarah keze köré kulcsolódtak. Ez a rossz keze volt, az, amelyiket
alig bírt felemelni. Sarah tovább beszélt, mintha a könnyed fecsegés
visszahozhatna némi normalitást az életükbe.
– Kérsz inni? – kérdezte végül, és felemelte a csőrös műanyag vizespoharat.
Apró biccentés. Sarah a Papa ajkához tartotta a poharat, a másik kezével pedig
egy picit megbillentette az állát, hogy a víz a szájába csöpögjön. Már nem
viszolygott az efféle teendőktől. Arra jutott, hogy ha ő nem teszi meg, akkor
valószínűleg senki sem fogja.
 – Temps{ 27} – mondta a nagyapja.
Sarah ránézett.
– Kenyér. Chapeau.{28} – A Papa ingerülten hunyta be a szemét.
– A nővért akarod?
Homlokráncolás.
– Hadd ültesselek följebb egy kicsit. – Megigazította a Papa háta mögött a
párnákat, próbálta megtámasztani, hogy ne üljön olyan görnyedten. Gyakorlott
kézzel rendbe hozta az ágyat, aztán kisimította a pizsamafelsőjét a nyakánál, hogy
egy kicsit méltóságteljesebben nézzen ki. – Most jobb?
A Papa bólintott. Legyőzöttnek tűnt.
– Jól van. Ne idegeskedj, Papa. Az orvos azt mondta, menni fog. Azt mondta,
lehet, hogy ez lesz az utolsó dolog, ami menni fog. Emlékszel. És nem vagy jól,
úgyhogy biztosan az a sok gyógyszer se tett jót. Biztosan összezavartak.
Rosszalló kifejezés jelent meg a nagyapja arcán. Nem szereti, ha anyáskodik
vele. És ekkor a Papa tekintete az asztal felé siklott, Sarah táskája felé.
– A joghurt. Kérsz egy kis joghurtot?
A Papa felsóhajtott, megkönnyebbülés terült szét a vonásain.
– Chapeau – mondta ismét.
– Oké – mondta Sarah. – Chapeau.
Kivett egy teáskanalat a táskájából, és lehúzta a joghurtos pohár fedelét.

Még egy év elteltével is nehéz lett volna megmondani, igazából mi vetett véget a
házasságuknak. Talán az ilyen helyzetekben nem is lehet kideríteni az igazságot;
talán nem is létezik olyan, csak két ember igazsága van. A bírósági igazság nem
abszolút, csak szempontok vannak, minden attól függ, ki érvel mellettük jobban.
De valahogy az ő házasságuk már azelőtt véget ért, hogy egyáltalán módjukban
állt volna kifejteni az érveiket.
Mac távozása után Natasha eleinte azt mondta magának, hogy jobb ez így.
Alapvetően különbözik a természetük. Az örökös düh kimerítette, olyan emberré
tette, akit nem kedvelt, és nyilvánvaló, hogy az utóbbi egy évben egyikük sem
volt boldog. Talán ha több időt töltöttek volna együtt, hamarabb rájöttek volna.
Ezt sokszor elismételte magában.
De képtelen volt egyedül ücsörögni a londoni házban. Végül is, ahogy a férje
viccesen mondani szokta, ez volt „a Ház, amelyet Mac épített”, és mindenütt Mac
keze nyomát viselte magán. Minden helyiség Natasha veszteségét visszhangozta:
a lépcső, amit Mac épített át, a polcok, amiket kétszer kellett felraknia, az üres
helyek, ahol azelőtt könyvek, CD-k, ruhák voltak. Mac raktárban helyezte el a
legtöbb holmit, amit elvitt, és Natashát még ez is zavarta: a tárgyak, amelyeket
szerettek, amelyeket együtt választottak ki, most valami személytelen helyen
lapulnak, mert Mac inkább elzárta őket, mint hogy azt sugallja, maradt még olyan
része az életének, amelyhez Natashának is köze van.
 – A többiért egy-két héten belül eljövök – mondta akkor Mac, miközben
Natasha földbe gyökerezett lábbal állt az előszobában. Még most is emlékezett rá,
milyen érzés volt, ahogy a hideg kő a talpa alá simult. Bólintott, mintha
egyetértene azzal, hogy ez a dolgok észszerű menete. Majd miután az ajtó
becsukódott a férfi mögött, Natasha lassan lecsúszott a fal mellett a padlóra. Ott
ült egy darabig, maga sem tudta, meddig, kataton állapotba taszította ez a
hatalmas jelentőségű esemény.
Hetekig nem mondta meg a családjának meg a barátainak, hogy a házassága
véget ért. Hétvégenként, kora reggel meg késő este, vagyis amikor nem
mehetett be az irodába és nem temetkezhetett a munkájába, kocsiba ült és
nekiindult. Városi utcákon, felüljárókon hajtott végig, hidak alatt, sötét, rosszul
megvilágított autóutakon, csak tankolni állt meg olykor. Vezetés közben rádiót
hallgatott, beszélgetős műsorokat, amelyekben a betelefonálok elvileg arra kellett
volna, hogy emlékeztessék, hogy az ő élete nem is olyan pocsék, de valamiért ez
mégsem volt így. Hallgatott politikai műsorokat is, riportokat, hangjátékokat és
folytatásos történeteket. Zenét nem – az ugyanis afféle érzelmi aknamező lett
volna. Az ember már éppen kezdi úgy érezni, hogy egész jól van, és akkor minden
figyelmeztetés nélkül lecsap rá egy különös jelentéssel bíró dal. Erre táncoltunk,
ezt hallgattuk sütögetés közben. Könnyek csíkozták az arcát, miközben másik
állomást keresett. Akkor már jobb, ha híreket hallgat, szörnyülködik az
eseményeken, rácsodálkozik az elvakult véleményekre.
Az agya, amely csak félig működött, egyszerre koncentrált a rádióhallgatásra
meg a vezetésre, mígnem egy szombat reggelen Kentben kötött ki. Váratlanul
görcs állt a gyomrába, és némi meglepetéssel állapította meg, hogy csaknem
tizennyolc órája nem evett. Meglátott egy teázót, azt a fajta kimódoltan régies
portált, amelyik tökéletesen megfelel a külföldiek Angliáról alkotott
elképzeléseinek. Miután megevett egy fél vajas zsemlét (már hetek óta alig
néhány falat ment le a torkán), fizetett, aztán sétált egyet a falu utcáin az esős
reggelen, élvezte a füstös szagokat, a rothadó leveleket, a bokrokon termő
kökény csípős, keserű ízét. Maga is meglepődött rajta, hogy egy kicsit jobban érzi
magát.
Amikor belefutott a kis házba, amelyen „kiadó” tábla lógott, félúton lefelé egy
olyan utcán, amely szemlátomást csak egy tanyára vezetett, azzal sem fáradt,
hogy körülnézzen. Felhívta az ügynököt, és üzenetet hagyott, azt mondta, ha még
mindig kiadó a ház, ő kibérelné. A pénz nem boldogít, morfondírozott utána, de
legalább segít, hogy egy jobb helyen érezd pocsékul magad.
Azóta Conor minden hétvégén lejött vele, amikor nem voltak nála a fiúk. Conor
nem volt olyan gyakorlatias, mint Mac, de örömmel időzött Natasha
társaságában. Elnyúlt a kanapén, újságot olvasott, tüzet gyújtott, pusztán a
látvány kedvéért, vagy segített Natashának összedobni az ebédet. De a
legtöbbször, ha jó volt az idő, kint ült a ház előtt és sört kortyolgatott, miközben
Natasha a növényeket nyeste, metszette formára. Nem sokat tudott a
kertészkedésről, de hamar rájött, hogy örömét leli abban, ha gyomlál, vagy ha
egy kertészeti árudában bóklászik, távol attól az ezernyi városi nyomorúságtól,
amivel a munkája során találkozik.
Már csaknem egy év telt el azóta, hogy kibérelte a nyaralót, és nyárra
megmutatkozott a kerti munka eredménye: a feljavított talajban szépen
kihajtottak az évelők, a rózsák virágoztak, az almafák gyümölcsöt hoztak. A nő,
aki az utca végi tanyán lakott – amiről kiderült, hogy nem is tanya, hanem
lovarda –, rendszeresen otthagyott egy-egy zsák trágyát a kapuban.
– Nem, nem akarok semmit – mondta. Igazi tűzrőlpattant asszony volt. –
Rengeteg van belőle. Minél többet rak a rózsabokrai köré, annál jobb.
A kenti ház egy kis nyugalmat nyújtott Natashának. Nem kapcsolódott a
múltjához, és állandó gondoskodást igényelt. Azokon a hétvégéken, amikor nem
tudott lemenni, nyugtalanul járt-kelt otthon.
És most eggyel több oka volt, hogy minél távolabb legyen Londontól.
Macnek majdnem egy évébe telt, hogy eljöjjön azért, amit ott hagyott.

– Szóval… mit csinálnak a fiúk ezen a hétvégén?

– Nem is tudom. Azt hiszem, az anyjuk elviszi őket az anyjához.
– Nem is tudod? Ez nem vall rád.
– Hát igen. Az anyjuk olyan kiállhatatlanul viselkedett, amikor hazavittem
őket, hogy inkább nem bocsátkoztam társalgásba – mondta Conor lefelé görbülő
szájjal.
Natashát mindig meglepte, milyen fizikai jelekben nyilvánul meg a neheztelés,
amely rátör Conorra, ha a volt feleségéről beszél.
– De azt mondtad, élvezték a korcsolyázást – emlékeztette.
Éppen Conor sportkocsijában ültek, amit akkor vett, amikor rátört az
életközepi válság. A férfi a visszapillantó tükörbe nézett, aztán sávot váltott.
Kissé derűsebb hangon szólalt meg.
– Imádták. Én úgy botladoztam, mint valami öreg nénike, ők bezzeg húsz
percen belül már hátrafelé siklottak a jégen. Van egy kis vized? Úristen, teljesen
kiszáradtam.
Natasha a táskájába nyúlt, kivett egy kis üveget, és lecsavarta a tetejét. Conor
a szájához emelte és meghúzta.
– Elvitted őket abba az étterembe, amiről beszéltél? Ahol bűvész is van?
– Igen – felelte a férfi. – Imádták. Bocs, akartam is mondani.
– Szerinted máskor is szívesen elmennének?
– Miért ne? – Conor megint nagyot kortyolt a vízből. – Jövő vasárnap lehet,
hogy el is viszem őket. Akkor biztosan nálam lesznek.
Natasha nézte egy darabig, aztán elvette a kezéből az üveget. Ritkán járt
Conor lakásán, de sosem látott még ennyire sivár, személytelen otthont. A fiúk
fényképétől, pár játéktól meg a vendégszoba élénk színű ágyneműjétől eltekintve
semmiben sem különbözött egy szállodai lakosztálytól. Conor a szerzetesi
esztétika híve volt. A lakásban volt ugyan mosógép, de a szennyesét elvitték,
aztán kivasalva szállították vissza, mert nem szerette a száradó ruha látványát.
Nem főzött – minek is tenné, mondta, amikor a környékbeli éttermekben
annyival jobban főznek? A csillogó konyhát sosem használták, kétszer egy héten
kitakarították, de minden ok nélkül.
Natasha azt gyanította, hogy Conor a lelke mélyén így tiltakozik az új élete
ellen. Azzal, hogy nem hajlandó gyökeret ereszteni ebben a luxuslakásban, a
maga módján azt akarja közölni, hogy nem szándékozik hosszú ideig itt maradni.
A kenti nyaralóban egy kicsit elengedte magát: amikor begyújtott a kandallóba,
grillezett vagy megigazított egy polcot, Natasha egy pillanatra meglátta benne a
házias férjet, aki valaha lehetett.
– Tudod… elvileg nem volna szabad elmondanom, de ha a Persey-ügy jól megy
majd, lehet, hogy Richard váltani akar veled egy-két szót.
– Miről?
– Jaj, ne csináld már! Nem vagy te ilyen naiv – mondta Conor halvány
mosollyal.
– Arról, hogy betársulhatnék a cégbe?
– Ne nézz ilyen meglepetten. Az utóbbi időben jó sok pénzt termelsz, és ez a
Persey-ügy növeli a presztízsünket. Tudom, hogy Richard aggódott, amiért több
családjogi ügyet vállalsz, de meglepte, hogy ilyen hamar meghozta az
eredményét. Jövő hétre mit tervezel?
Natasha megpróbálta rendezni a gondolatait, amelyek hirtelen mindenféle
váratlan irányt vettek.
– Újabb megbeszélésem lesz Harringtonnal a Persey-ügyben. Van egy
gyerekszöktetési ügyem. Ja, és egy fiatal menedékkérő életkorának bizonyítása.
Ő is Ravi ügyfele. – Eszébe jutott, hogy aznap reggel még meg se nézte a mobilját,
úgyhogy felemelte a táskáját. – A srác papírok nélkül érkezett, azt állítja, tizenöt
éves, az önkormányzat szerint nem annyi. – A gyermekvédelmi törvény
tizenhetedik szakaszának hatálya alá tartozott az ügy: a helyhatóságnak kellene
állnia a fiú ellátásának költségeit. Ha be tudják bizonyítani, hogy idősebb,
áthelyezik az Országos Menekültügyi Szolgálathoz. Mindig a pénzről van szó.
– Megnyered?
– Nem lesz könnyű. Nekünk kell bebizonyítanunk, hogy még gyerek. Az
egyetlen reményem abban van, hogy eljárásjogi hibára hivatkozom. Amikor
felmerült az életkorprobléma, azonnal el kellett volna készíteniük a
menedékkérelem elbírálásáról szóló jelentést, de nem tették. Ebbe fogok
belekapaszkodni. – A gyerek aktája kész káosz volt, és az ilyen ügyeket egyre
nehezebb volt megnyerni: a fentről érkező nyomás hatására többnyire vagy
felnőttnek ítélték az érintetteket, vagy egyszerűen hazaküldték őket.
– Úgy érzem, te sem vagy biztos benne. Mármint az életkorában.
– Nem tudom, mit gondoljak. Úgy értem, nem borotválkozik, vagy ilyesmi, de
attól még lehet, hogy hazudik. Valahogy manapság mintha mind azt állítanák
magukról, hogy tizenöt évesek.
 – Ez nagyon cinikus megállapítás, Nagymenő. Nem vall rád.
– Viszont igaz. Vagy újabban feltűnően sok a szőrös gyerek. – Érezte, hogy
Conor rábámul.
– Tényleg, beszéltél valakivel arról az iráni srácodról? – Natasha Conorra
nézett. – Tudod, akivel annyit foglalkoztál. A gyaloglóbajnok, aki nem onnan jött,
ahonnan mondta. Vagy nem oda ment, ahová kellett volna.
– Ali Ahmadi? Nem.
– A szociális munkással sem?
Natasha karba fonta a kezét.
– Mit mondhattam volna? Az egésznek semmi értelme.
– Helyes. Ezzel komolyan árthattál volna magadnak. Nem a te dolgod az
ítélkezés. A te dolgod az, hogy a lehető legjobban képviseld az ügyfelet a
rendelkezésedre álló információk alapján. – Natashára pillantott, talán mert
ráébredt, hogy ez így túl atyáskodóan hangzik. – Csak azt gondoltam, hogy
túlságosan felizgattad magad ezen. Végül is nem személyesen téged próbált
átverni.
– Tudom. – Natasha ennek ellenére személyes sértésnek fogta fel a dolgot.
Utálta, ha hazudtak neki. Ezért volt olyan bűntudata Mackel kapcsolatban.
– Nem tudhattad, mire készül.
– Tudom – vágta rá Natasha. – Igazad van. De… ettől egy kicsit másképp
tekintek mindannyiukra. Amikor jelentéseket olvasok, a hézagokat keresem.
– De nem a te dolgod, hogy pontról pontra megvizsgáld a történeteiket.
– Talán nem, de ettől még tény, hogy a srác hamarosan büntetőbíróság elé áll.
És ez részben az én hibám.
Conor a fejét rázta.
– Nagyon szigorú vagy magadhoz. Nem veszed figyelembe, milyen az emberi
természet. Jézusom, ha én ilyen alaposan utánanéznék a sztoriknak, amiket az
ügyfeleim előadnak, rohadtul nem lenne munkám.
Natasha lecsavarta a vizes üveg tetejét, és ivott egy kis vizet.
– Többnyire képes vagyok meggyőzni magamat. Mármint arról, hogy valami
jót csinálok. Azt gondolom, hogy a törvény jó oldalát képviselem. Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy a te hozzáállásod nem olyan jó, de te soha nem azt
akartad kihozni ebből az egészből, mint én.
– A pénzt.
– Persze – nevette el magát Natasha. – De ez az Ahmadi-ügy… Szóval úgy
érzem, ez tényleg cinikussá tett, pedig soha nem akartam az lenni.
Conor elvigyorodott.
– Ne foglalkozz annyit magaddal, kislány. Ha nem akarsz cinikussá válni, ne
ügyvédi irodában dolgozz, hanem haldoklókat ápoló otthonban.

Conor nem volt birtokló típus; sőt inkább azt próbálta éreztetni Natashával a
kapcsolatuk során, hogy ő nem fogja látványosan elkötelezni magát. Ez nem
jelentette azt, hogy csupán játszadozott vele: akkor volt ott, akkor telefonált,
amikorra ígérte, de megőrizte a láthatatlan falakat önmaga körül. Semmiféle
vágynak vagy igénynek nem adott kifejezést. Szeretetteljes volt, de nem sugallta,
hogy ez bármit is jelentene. Úgyhogy Natashának nem sok oka volt azt gondolni,
hogy az otthon bevezetett új rend bármiféle gondot okozna. Amíg a csomagok
kipakolása közben be nem számolt Conornak a helyzetről.
– Már egy hete ott lakik? – Conor hangjából kiérződött a véleménye.
– Kedd óta.
– És nekem nem is szóltál róla?
– Alig láttalak a héten. És nem volt könnyű. Nem fogok elrohanni melletted a
bíróságon, és odakiáltani, hogy „szia, drágám, képzeld, a volt férjem
visszaköltözött”.
– Felhívhattál volna.
– Igen. De nem akartam. Amint mondtam, kínos volt a helyzet.
– Azt elhiszem. – Conor felkapta a táskáját meg egy bevásárlószatyrot, és
bevonult velük a házba. A hátából csak úgy sütött a düh.
– De ez nem olyan. Érted, ugye? – kérdezte Natasha, érzékelve a férfi
ingerültségét.
– Nem tudom, Natasha. Akkor milyen? – Conor hangja rendkívül nyugodt
volt.
Natasha követte a konyhába. Az előző hétvégén otthagyott pár szál virágot a
mosogatóban, és azóta elhervadtak, barna szirmok konyultak rá a váza
peremére.
– Nincs hol laknia, és a ház felerészben az övé.
Conor szembefordult vele.
– Én akkor se közelíteném meg húsz méternél jobban a volt nejemet meg a
házát, ha halálos beteg lennék, csődbe mennék vagy kioperálnák a
homloklebenyemet.
– Hát, mi nem mentünk végig azon a folyamaton, amin ti.
– Úgy érted, hogy ti még nem váltatok el hivatalosan. Vagy lemaradtam
valamiről?
– Tudod, hogy el fogunk válni, Conor. Csak még az elején tartunk.
– Az elején? Vagy még nem egészen végleges a dolog?
Conor szükségtelenül erőteljes mozdulatokkal kezdte kipakolni a holmikat a
szatyorból. Bár háttal állt, Natasha még így is érzékelte, mennyire megfeszül az
állkapcsa.
– Ezt most komolyan mondod?
– Épp az imént közölted velem, hogy a nem-egészen-volt-férjed
visszaköltözött hozzád. Ezek után még szép, hogy komolyan mondom.
Natasha kimérten elvonult mellette.
– Jézus Máriám, Conor! Mintha nem volna már így is rohadtul bonyolult az
életem. Rólad aztán igazán nem feltételeztem, hogy elkezded játszani a féltékeny
kedvest.
– Ezzel mégis mit akarsz mondani?
– Még nyaralni se vagy hajlandó eljönni velem, most meg amiatt nyaggatsz,
hogyan osztjuk el a vagyont az exemmel?
– Ez két külön dolog.
– Igen? Még a gyerekeidnek se mutatsz be.
Conor a magasba emelte a kezét.
– Tudtam. Tudtam, hogy belekevered őket.
– Hát ha tényleg bele akarsz menni ebbe, akkor igen, belekeverem őket. Mit
gondolsz, milyen érzés nekem, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék? Még egy
kávéra sem ülhetünk be valahová, ha ott vannak a gyerekeid.
– Még sokkos állapotban vannak. Teljesen összezavarodott az életük. Az
anyjuk meg én szinte szóba sem állunk egymással. Ha most bemutatnám nekik a
kettes számú anyucit, az nem igazán javítana a helyzeten, nem gondolod?
– Miért kéne nekem a kettes számú anyucinak lennem? Nem lehetek
egyszerűen csak egy barátod?
– Te hülyének nézed a gyerekeket? Kurva gyorsan rájönnek, mi a helyzet.
– És akkor mi van? – kérdezte Natasha, de már ordítva. – Ha együtt vagyunk,
akkor bizonyos mértékig úgyis jelen leszek az életükben. Vagy talán lemaradtam
valamiről?
– Dehogyis. És igen, együtt vagyunk. De minek kell ilyen rohadtul siettetni a
dolgokat? – Aztán ellágyult a hangja. – Te nem érted meg a gyerekeket, Natasha.
Amíg nincs saját gyereked, nem érted meg őket. Ők… ők kell, hogy az elsők
legyenek. Még annyi fájdalom van bennük. Annyira elszomorítja őket ez az egész.
Meg kell óvnom őket.
Natasha Conorra meredt.
– És én ezt nyilván nem érthetem, igaz, Conor? Mert ugye, aki meddő…
– Ó, a francba. Natasha, ne vedd úgy, hogy…
– Szállj le rólam! – sziszegte Natasha. A fokokat kettesével véve felszaladt a
lépcsőn, és bezárkózott a fürdőszobába.

A ló orrlyukai olyanok voltak, mint két csészealj, olyan tágra nyíltak, hogy Sarah
látta a hús rózsaszínjét a fekete bársonyon túl. Az állatnak kilátszott a szeme
fehérje, a füle előre-hátra csapódott, a mögötte zajló dolgokra figyelt, karcsú lábai
bonyolult táncot jártak. Máltai Sal leszállt a kétkerekű ügetőkocsiról, odalépett a
lóhoz, és végighúzta a kezét verejtéktől fényes nyakán.
– Mi a véleményed, Vicente? Kereshetek vele egy kis pénzt? – Nekiállt
leszerelni a kocsit, és intett az unokaöccsének, hogy ő is kezdje el a másik oldalon.
– Inkább viszi majd a pénzt. Van valami fura a járásában. Nem tetszik nekem
a lába.
– Ez a ló tizenötből tizennégyszer nyert. Jobb a lába, mint a tiéd. Olyan, mint
egy szupermodell, csak lóban.
– Ha te mondod.
– Te azt se tudod, mi a különbség egy ügetőló meg egy poroszka között. Nincs
semmi baj ezzel a lóval. Érzem. Ralph, lemosod a lovam lábát?
Ralph odaugrott a lóhoz, amelyik most, hogy megszabadult a kis kocsitól,
tánclépésben ugrálta körbe az udvart. Ralph kénytelen volt belekapaszkodni a
kantárszárba.
Hirtelen Sarah tűnt fel mellettük, becsukta a kaput maga után.
Cowboy Johnnak a jelek szerint valahol máshol akadt dolga, és a lány mindig
zavarban volt kissé Máltai Sal embereinek társaságában.
A férfit folyton egész csapat kísérte. Állítólag létezett valahol egy Mrs. Sal,
mint ahogy Máltai Sal legtöbb emberének volt felesége, de Cowboy John egyszer
azt mondta, amennyire ő tudja, az asszony sosem hagyja el a házat.
– Szerintem már húsz éve bezárva tartja. Csak arra kell neki a nő, hogy főzzön
rá, takarítson meg… – John megigazította a kalapját. – Nem érdekes.
Sarah magán érezte bámuló tekintetüket, miközben elindult Boo istállója felé,
és örült, hogy elvonta a figyelmüket a szerencsétlenkedő Ralph, aki képtelen volt
megmosni az ideges jószág lábát. Sarah mindig is sajnálta az ügetőlovakat meg a
poroszkákat: a vékony lábú, őzike-pillantású állatokat meghozták a telepre, jól
teletömték takarmánnyal, addig futtatták, amíg a lábuk bírta, aztán Sal megunta
őket, és egyszerűen eltűntek. A Papa nem helyeselte, hogy fel-alá kell
száguldozniuk az utakon, és ha félnek vagy engedetlenek, kegyetlen büntetésben
részesülnek. Sokan néztek össze némán, amikor Sal kijött a sodrából, és jól
megcsapkodta valamelyik lovat. De senki sem tette szóvá. Sal nem olyan ember
volt.
Boo lágy hangon felnyihogott, amikor Sarah belépett az istállóba. A ló máris
kidugta a fejét az ajtó fölött, várta a finom falatokat. Sarah adott neki egy mentás
cukrot, aztán átkarolta a nyakát, beszívta az állat illatát, hagyta, hogy további
édesség után kutatva megbökdösse az orrával a zsebeit, aztán friss vizet hozott
és kicserélte az almot.
Hiába segített Cowboy John, Sarah-nak egyre nagyobb gondot jelentett, hogy
gondoskodjon Boo-ról. Hewittékat, akik soha még csak egy aranyhalat sem
tartottak makulátlanul tiszta otthonukban, láthatólag bosszantotta, hogy Sarah
nem ér haza akkorra, amikorra várják. A lány nem szolgált magyarázattal (már
rég kimerítette az olyan ürügyeket, mint hogy késett a busz, bezárták az
iskolában, vagy sürgősen be kellett mennie a nagyapjához, és tudta, hogy úgysem
hisznek neki), és ilyenkor újra végig kellett hallgatnia a dühös tirádát, mennyire
fontos, hogy mindig tudják, hol van, és milyen veszélyekkel jár, ha hosszú órákra
eltűnik. Aztán – ha azt gyanította, hogy a család tényleg megfigyeli – másnap
lógott az iskolából, ahol a jelek szerint egyelőre nem foglalkoztak a hiányzásaival,
de tudta, hogy ez nem mehet így örökké. De mi mást tehetett volna? Időnként
csak így tudott kijutni a telepre, hogy megetesse Boo-t. Kiengedte az istállóból, és
hosszú vezetőszáron megsétáltatta a Sparepenny Lane-en, a járdán, hogy
elkerüljék az arra járó autókat, és halkan beszélt hozzá, amikor a sok
felgyülemlett energiától félreugrott vagy megtorpant a kereszteződésekben. Nem
csoda: Boo természeténél fogva szeretett dolgozni, nemcsak fizikai, de szellemi
kihívásokra is szüksége volt.
– Túl okos ez a ló – jegyezte meg egyszer Cowboy John, amikor Boo
sokadszorra tolta el a boksz felső reteszét.
– Hozzád képest biztosan – vágott vissza a Papa.
– Mennyi ész kell azokhoz a cirkuszi mutatványokhoz?
Sarah csak állt az úton, amely elcsendesedett az alkony közeledtével, és
próbált nem gondolni rá, milyen törékenynek tűnt aznap a Papa. Milyen érzés
lehet, ha egy ilyen acélos ember ennyire legyengül és másoktól függ? Rossz volt
őt ilyennek látni. Nehéz volt elképzelni, hogy valaha még visszatér a lakásukba, a
régi életükbe. De Sarah-nak muszáj volt hinnie ebben.
Még egyszer megjáratta a lovat, közben bocsánatot kért tőle, amiért nincs
több ideje, mintha legalábbis azt hinné, hogy érti az állat. Boo felvetette a fejét, a
fülét hegyezte, könnyedén kocogott. Minden mozdulatából kiérződött a néma
kérés, hogy hadd menjen gyorsabban, messzebbre. Amikor Sarah visszafordult a
kapu felé, a ló feje csalódottan biccent le, és a lányt bűntudat töltötte el.
Máltai Sal meg a haverjai a kis udvar túlsó végében voltak, cigarettáztak és
nagy hangon beszélgettek. Amikor Sarah kinyitotta a kaput, meglátta Ralphot,
aki ott lézengett a csoport szélén. A fiú valósággal bálványozta Máltai Salt; ha a
férfi odavetett neki egy cigit, szó szerint elpirult örömében.
Amikor Sarah kinyitotta a takarmánytároló rekesz lakatját, egyszerre görcsbe
rándult a gyomra. Mindössze négy szénacsomagja volt – kevesebb mint fél bála.
Annyira sok dolga volt a héten, hogy elfelejtett újabb adagot kérni Cowboy
Johntól. Márpedig John rekesze le volt lakatolva.
Sarah a zsebébe nyúlt, aprópénzt keresett, amiből vásárolhatna egy kevés
takarmányt Ralphtól. Negyvenhat pennyt talált, meg a buszbérletét.
Valami hangot hallott a háta mögül. Sal nyitotta ki a maga rekeszét.
Fütyörészett. Az ajtórésen át Sarah látta a szépen felhalmozott bálákat, a drága
eleséggel teli zsákokat. Még sosem látott ennyi jó minőségű takarmányt egy
helyen. Aztán Sal hirtelen megfordult, és Sarah elvörösödött, amiért a férfi
rajtakapta, hogy őt bámulja.
Sal elnézett mellette, a rekeszére irányult a pillantása.
– Kifogytál?
Sarah először nem felelt. A széna kicsomagolásával vesződött.
Sal a fogát szívta.
– Úgy látom, üres a kamra.
– Nincs semmi gond – mondta Sarah.
Máltai Sal közelebb lépett hozzá, hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó. Az
inge makulátlanul tiszta volt, mintha nem is járt volna lovak közelében, és
megcsillant az aranyfoga, amikor kinyitotta a száját.
– Van elég szénád?
 Sarah a szemébe nézett, aztán elkapta a tekintetét.
– Úgy volt, hogy John… ad kölcsön valamennyit.
– Johnnak más dolga akadt. Csak holnap jön vissza. Szóval gondjaid vannak.
– Van elég szénám. – Sarah egymás után felnyalábolta a négy szénacsomót,
aztán felegyenesedett, és már el is ment volna Sal mellett, de a férfi odaállt elé.
Nem állta el teljesen az útját, de eléggé útban volt ahhoz, hogy Sarah-nak meg
kelljen kérnie, menjen arrébb.
– Szép lovad van.
– Tudom.
– Egy ilyen lovat nem lehet ilyen összelapátolt szarral etetni.
– Csak holnapig kell.
Sal kivette a cigarettát a szájából, kihúzott egy szál szénát a Sarah által
felnyalábolt csomagból, hozzáérintette a parazsat, aztán nézte, ahogy elhamvad.
– Jól ég. Másra nem jó. A nagyapád még mindig beteg?
Sarah bólintott. Egy vonat robogott el fölöttük, de Sarah nem vette le a szemét
a férfiról.
– Nem akarom, hogy ilyen szarral etesd a lovad. Tedd le.
Visszadugta a cigarettát a szájába, bevonult a saját rekeszébe, és kihozott egy
bála szénát, ami még halványzöld volt, és finom mezőillat áradt belőle. Sal
könnyedén, a zsinórján lóbálva bevitte Sarah rekeszébe, és lerakta a sarokba.
Sarah a falhoz lapulva nézte, amint kimegy, majd egy újabb bálával jön vissza.
Aztán felkapott egy nagy zsák első osztályú eleséget, és egy nyögéssel azt is
bedobta Sarah rekeszébe.
– Nesze – mondta. – Ezzel elleszel egy darabig.
– Nem lehet – suttogta Sarah. – Nincs pénzem.
Sal mintha átlátott volna rajta.
– Majd kifizeted, ha lesz pénzed, oké? Ha én leszek ennek a helynek a
tulajdonosa, nem akarom látni, hogy egy jó lónak leromlik az állapota a rossz
táplálkozástól. – A sarkával belerúgott a négy szénacsomóba. – Ezeket meg dobd
a kályhába.
– De…
– Johntól elfogadod, igaz? – kérdezte Sarah arcát fürkészve. A lány bólintott. –
Akkor fogadd el tőlem is. Most mennem kell.
Enyhén hintázó járásával kivonult az udvarba.
Sarah figyelte, ahogy Sal visszamegy az embereihez. Aztán lehajolt, és beszívta
az új bálák illatát. Nem volt szokva az ilyen jó minőségű takarmányhoz.
Gyanította, hogy ha Papa itt lenne, nem engedné, hogy elfogadja. De nincs itt,
pont ez a lényeg.
Az órájára pillantott, és összerándult. Tizennégy perc múlva Hewittéknál
kellene lennie. Tizennégy perce van, hogy megtegye az ötvenöt perces, egy
átszállással járó utat. Elvágta a bála zsinegeit, felnyalábolt egy csomó szénát, és
félig futva odavitte a várakozó lónak.
Furcsán elszomorító tud lenni egy londoni lakásból áradó csönd, állapította meg
Natasha, amint becsukta maga mögött az ajtót, és a kiáltása a semmibe
visszhangzott. Valahogy a londoni utcára és az előszobára telepedő némaságtól
jóval üresebbnek érződött a ház, mint a vidéki nyaraló. Vagy talán csak azért
érezte így, mert az utóbbi napokban előfordult, hogy nem volt egyedül a házban.
Átlépte az újabban mindenhol szanaszét heverő fotóstáskákat, és bement a
nappaliba. Halkan felsóhajtott, amikor meglátta a sarokban felhalmozott
fotólámpákat, aztán az üzenetrögzítőre pillantott, de a vörös fény nem villogott,
tehát nem volt üzenete.
Körbeszimatolt, borszag vagy cigarettafüst nyomait kereste, annak a jelét,
hogy Macnek vendégei voltak, de semmit sem érzett. A kanapé párnái össze
voltak nyomódva, ami a tévé előtt töltött estéről árulkodott. Natasha egymás
után mindet kézbe vette, megpaskolta, aztán gondosan visszarakta, majd kissé
dühös lett magára emiatt.
Visszament az előszobába, felkapta a táskáját és elindult felfelé. Léptei zaja
olyan visszhangot vert, hogy egészen zavarba jött tőle, idegennek érezte magát a
saját otthonában.
A keserves kezdet után Conorral sikerült helyrehozniuk a hétvégét, de tudta,
hogy mindkettőjüket megdöbbentette a heves veszekedés, az, hogy hirtelen
olyan érzések kísértetei jelentek meg, amelyeket eddig mindketten tagadni
próbáltak. Natasha titokban örült annak, hogy Conor ennyire a szívére vette Mac
visszatérését, ugyanakkor neheztelt is rá. Conor bele akart szólni az életébe, de
cserébe nem ajánlotta fel, hogy ő is több teret enged Natashának a sajátjában.
– Összehozlak a gyerekekkel, Nagymenő – jelentette ki, amikor kitette a ház
előtt –, megígérem. Csak adj még egy kis időt, jó? – mondta, és elment. Nem
kérte, hogy hadd jöjjön be.
Natasha ledobta a bőröndöt az ágyra, és kinyitotta. Úgy tervezte, hogy berakja
a ruhát a mosógépbe, aztán a tévé előtt kivasalja a munkához használt blúzait.
Utána leül az íróasztalához, és felkészül a másnapi tárgyalásra, ellenőrzi, megvan-
e minden papír, ami kell; úgy ismerte már ezt a vasárnap esti rutint, mint a
tenyerét.
Pár percig mozdulatlanul állt, valahogy megbénította ez az új hangulat. Mac
nem volt itt, mégis mindenhol érződött a jelenléte a házban, mintha birtokba
akarná venni.
– Ügyelj rá, nehogy elvigyen könyveket, képeket, és valahol elraktározza őket
– figyelmeztette Conor. – Ha mindenhez hozzáférést engedsz neki, az válási
értelemben a biankó csekk megfelelője.
De Natashát nem izgatta, hogy esetleg elvész egy-két tárgy, bár képesnek
tartotta rá Macet, hogy elvigyen ezt-azt. A férfi jelenléte, aurája volt az, ami
kibillentette az egyensúlyából.
Rájött, hogy még mindig haragszik rá; haragszik, amiért nem volt ott, amikor
szüksége lett volna rá, haragszik, amiért visszajött, hogy szétverje az életét,
amikor végre újra felépítette. Jellemző Macre; egyszerűen csak beront, fütyül a
következményekre. Őt hibáztatta az elrontott hétvégéért, bár a józan eszével
pontosan tudta, hogy nem Mac tehet a történtekről. Őt hibáztatta azért, hogy
kénytelen volt elmenni otthonról. És mindezek tetejébe Mac teljesen
sérthetetlennek tűnt: egyszerűen besétált, mint mindig, a maga elbűvölő
mosolyával és könnyed modorával, mint akinek semmi sem okozhat fájdalmat.
Mintha a házasságuk csupán alig észrevehető jel lett volna az érzelmi radarján.
Natasha szinte fel sem fogta, mit csinál, amikor átment a vendégszobába.
Megint a férfi nevét kiáltotta, aztán óvatosan belökte az ajtót. Látta a vetetlen
ágyat, a mosatlan ruhák kupacát a sarokban a szennyeskosár mellett, érezte a
füves cigi enyhe, édeskés szagát.
Szóval mégsem javult meg annyira. Natasha egy darabig az ajtóban állt, aztán
azon kapta magát, hogy átoson a szobán, és bemegy a fürdőszobába. A férfi
borotvája egy pohárban állt, a fogkrémjével meg a fogkeféjével együtt. A
fürdőszobaszőnyeg gyűrötten hevert a csempézett padlón. Natasha leküzdötte a
késztetést, hogy megigazítsa. De a rendetlenség furcsa módon megnyugtató volt:
azt tükrözte, amilyennek Macet ismerte. Kaotikus. Tökéletlen. Ezért válunk,
emlékeztette magát, és már-már hálával gondolt Macre, amiért ilyen
megnyugtató érzést keltett benne.
Kifelé indult, amikor meglátta a fürdőszoba végében lévő üvegpolcon az
elegáns, krémszínű-arany dobozba csomagolt tégelyt: női hidratáló krém.
Mellette egy csomag sminkeltávolító vatta.
Valami a lelkében kihűlt és megszilárdult. Sarkon fordult, és pislogva, a lába
elé sem nézve gyors léptekkel elhagyta a vendégszobát.
 NYOLCADIK FEJEZET

„…ilyen lovon – ha tudunk vele bánni – az ember is

nagyszerű benyomást kelt.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Az iskolaigazgató irodájában a kék bársonyszőnyeg olyan díszes és puha volt,

hogy a diákok, akik itt kötöttek ki, szinte mindig akaratlanul is eltűnődtek azon,
milyen érzés lenne levenni a cipőjüket meg a zoknijukat, és meztelen lábujjaikat
bemélyeszteni a szálak közé. Talán ezért tűntek olyan figyelmetlennek Mr.
Phipps látogatói, nem azért, mert pontosan tükrözték az iskola hiperaktivitás-
figyelemzavar szintjét.
Sarah figyelmét nem a szőnyeg vonta el, hanem az, hogy már csaknem
negyvennyolc órája nem tudott eljutni az istállóba.
– Ebben a félévben már negyedszer hiányoztál a dupla angolóráról, Sarah.
Pedig ebből a tárgyból jó teljesítményt nyújtottál. – Mr. Phipps az előtte fekvő
papírokat tanulmányozta.
Sarah a kezét tördelte.
– Tudom, hogy nehézségeid vannak otthon, de korábban sosem voltak
igazolatlan hiányzásaid. Nehezen tudsz eljutni az iskolába? A nevelőszüleid nem
segítenek?
Sarah nem mondhatta el az igazat – azt, hogy Hewittéknak azt mondta,
elvesztette a buszbérletét, a pénzből pedig, amit a jegyekre adtak, Boo-nak vett
almot.
– Sarah, a nevelőszüleidnek kötelességük gondoskodni arról, hogy eljuss az
iskolába. Tehát ha nem segítenek abban, hogy reggel időben ideérj, tudnunk kell
róla.
– De segítenek.
– Akkor miért nem voltál ott az órákon?
– Én… nem igazodtam ki a menetrenden. Lekéstem a buszt.
Boo-n kezdett megmutatkozni a gyakorlás hiánya. Aznap reggel majdnem
kitört az istállójából, aztán ráijesztett egy babakocsis nőre, és úgy rohant ki az
útra, hogy egy taxis dühösen rádudált. Sarah megállt a motorháztető előtt, és
ráordított a sofőrre. Amikor elért a parkba Boo-val, a ló bokkolt, aztán nem volt
hajlandó követni az utasításait, a száját nekifeszítette a zablának. Sarah dühös
volt rá, de miközben izzadtan, elkeseredetten gyalogolt hazafelé, máris megbánta.
– Az önkormányzat kifizeti a taxit. Bármit megteszünk, Sarah, ha a közlekedés
okozza a problémát. – Az igazgató összeillesztette az ujjbegyeit. – De szerintem
más is van itt. Azt olvasom, hogy csütörtök délután kétszer is hiányoztál a
földrajzóráról, és péntek délután háromszor a testnevelésről. Elmondanád,
hogyan történt ez?
Sarah lesütötte a szemét. Akinek ilyen csodás szőnyege van, az úgysem
értheti, milyen életet él ő.
– A nagypapámhoz mentem – motyogta.
– Még mindig kórházban van?
Sarah bólintott. Még a Papa is dühös volt rá, amikor megjelent nála pénteken.
A faliórára pillantott, és azt motyogta:
– Nem jó. Après.{ 29}
Sarah-nak nem okozott nehézséget, hogy megértse, mit akar mondani. Arra
figyelmeztette, hogy még egyszer ne jöjjön ilyenkor. De a Papának fogalma sincs
róla, mi folyik itt. Nem tudja, hogy Sarah a fél napját azzal töltötte, hogy
keresztül-kasul rohangált Észak-Londonban, buszmegállókban ácsorgott
türelmetlenül, vagy mellékutcákban futott, hogy idejében odaérjen az istállóba, és
idejében eljöjjön, betartva a mások által megszabott időkorlátokat.
– Javul az állapota? – kérdezte az igazgató, és lágyabb kifejezés jelent meg az
arcán.
Ha gonoszkodni akarna, most elsírná magát – mindenki tudja, hogy Phipps
nem bírja elviselni a síró lányokat.
– Egy kicsit – felelte.
– Nehéz időszak ez neked. Nagyon is megértem. De úgy kell tekintened az
iskolára, mint valami állandó dologra az életedben, olyasmire, amire
támaszkodhatsz. Ha gondjaid vannak, Sarah, mondd el nekünk. Nekem vagy a
tanáraidnak. Itt mindenki azt akarja, hogy sikeres légy. – Az igazgató hátradőlt a
székében. – Azt viszont nem teheted meg, hogy elmész az iskolából meglátogatni
a nagyapádat, amikor kedved szottyan. Hamarosan a vizsgáidra is gondolnod kell,
és ez az időszak kulcsfontosságú az iskolai pályafutásodban. Akad néhány
tantárgy, amivel gondod van, ugye? Éppen ezért továbbra is rendesen kell járnod
iskolába, hogy bármi történjék is az életedben, megbízható tudással távozz innen.
Sarah bólintott, de nem nézett az igazgató szemébe.
– Javulást akarok látni, Sarah. Valódi javulást. Mit gondolsz, képes vagy rá?
Legutóbb ott volt Cowboy John. Előzőleg bent járt a Papánál, és amikor
belépett a kapun, az első dolga volt, hogy megmondja Sarah-nak, elengedi a
bérhátralékot. Szól majd Máltai Salnek, és akkor Sarah nem tartozik semmivel.
Tiszta lappal indul, amikor Sal átveszi a telepet. Sarah látta John arcán, hogy azt
gondolta, ő majd megkönnyebbül ettől. Ehelyett azt érezte, hogy kifut a vér az
arcából. Tudta, mit jelent ez: John már nem hisz benne, hogy a Papa még valaha
meg tudja adni a tartozását. Már nem hisz benne, hogy a Papa hazajön.
 – Nincs több lógás, Sarah. Megértetted?
Sarah felemelte a fejét.
– Igen – mondta, és eltűnődött, vajon Mr. Phipps belelát-e a gondolataiba.

Natasha összerezzent, amikor ott találta Macet a konyhában. Háromnegyed hét

volt. Amíg együtt éltek, Mac többnyire tízig meg se moccant.
– Van egy munkám Hertfordshire-ben. Reklámfotózás. Smink, frizura,
minden. Legalább másfél óra, míg odaérek.
Mac enyhe sampon- és borotvakrémillatot árasztott, mintha már letusolt
volna. Pedig Natasha nem hallott semmit. Most reggelikészítéssel próbálta
leplezni a döbbenetét.
– Remélem, nem haragszol, de elhasználtam az utolsó teafiltereket. – Mac
meglengette a kezét, benne egy darab pirítóssal. Natasha újságját olvasta. – Majd
veszek valahol napközben. Te még mindig kávét iszol, ugye?
Natasha becsukta a szekrény ajtaját.
– Úgy látszik, kénytelen leszek – mondta.
– Ó. Emlékszel, hogy azt mondtam, csütörtökön elutazom pár napra? Nos,
lemondták a munkát, úgyhogy mégis itt leszek. Nem baj?
– Dehogy. – Natasha kiloccsantotta a tejet a munkalapra.
– Kéred? – mutatott Mac az újságra. – Bocs. Nem akartam lenyúlni.
Natasha a fejét rázta. Azt próbálta kitalálni, hová üljön. Ha szembe ül vele, még
a végén összeér a lábuk. Ha mellé ül, az olyan, mintha kedveskedni akarna. A
döntéskényszer megbénította, csak állt a konyhaszekrény mellett, kezében a
gabonapelyhes tálkájával.
– Nekem elég a sportrovat. A többi a tiéd lehet. Nem jelentkezett az
ingatlanügynök? Már tegnap este meg akartam kérdezni.
– A hétvégén két pár is átjön. Erről jut eszembe, örülnék, ha nem füveznél a
házban.
– Régen nem zavart.
– De, igazából zavart. Csak sosem mondtam. De nem ez a lényeg. Ha valaki
eljön megnézni a házat, nem túl jó, ha olyan szag van, mint egy amszterdami
kávézóban.
– Megértettem.
– És az ügynöknek van kulcsa, úgyhogy nem kell itt lenned.
Mac úgy igazította a székét, hogy jobban lássa Natashát.
– Nem kell itt lennem? Tehát megint elmész?
– Igen.
– Úgy látszik, újabban minden hétvégén elutazol. Ezúttal hová készülsz?
– Nem mindegy?
Mac mindkét tenyerét feltartotta.
– Ez csak udvarias társalgás akar lenni, Tash.
 – Megint Kentbe megyek.
– Nagyszerű. Biztosan szereted azt a vidéket. Conornak van ott egy háza,
ugye?
– Valami ilyesmi.
– Ő nem túl gyakran jön ide, igaz?
– Nem is értem, miért – mondta Natasha a gabonapehelyre szegezve a
tekintetét.
– Most megleptél. Annak idején, amikor még együtt voltunk, nem izgatta
magát különösebben… Oké… oké – tette hozzá, amikor látta, hogy Natasha
felkapja a fejét. – Tudom. Új időszámítás. Ami előtte történt, arról nem
beszélünk.
Natasha lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett. Nem volt kedve kora reggel
ehhez.
– Természetesen beszélhetünk arról, ami előtte történt, Mac. Csak úgy
gondolom, egyszerűbb volna az élet, ha nem tennénk gúnyos megjegyzéseket
azokra a dolgokra, amik a házasságunk idején történtek. Vagy nem történtek –
tette hozzá jelentőségteljesen.
– Részemről rendben. Már mondtam, hogy ha ide akar jönni, szívesen elhúzok.
Ki is jelölhetünk napokat, ha akarod. Én nem vagyok itt kedden, te nem vagy itt
csütörtökön, ilyesmi. – Belemerült az újságba, aztán hozzátette: – Lehetünk
modernek.
Natasha a kávéjáért nyúlt.
– Szerintem mire elkezdenénk szabályozni a „randis estéket”, már rég túl
leszünk ezen az egészen.
Randis esték. Erőteljesen érezte a láthatatlan nő létezését – tudta, hogy
azokon a hétvégéken, amikor ő nincs itt, a nő itt van, bár már nem lopakodott be
a vendégszobához tartozó fürdőszobába, hogy megerősítse a gyanúját. Időnként
mintha még az illatát is megszimatolta volna a levegőben. Máskor Mac
viselkedése volt árulkodó. Laza volt, nyugodt – mint régen, amikor a nap nagy
részét az ágyban töltötte. Egész hétvégén szexeltél a házunkban, gondolta
ilyenkor, aztán átkozta magát érte.
Hirtelen ragacsosnak érezte a szájába vett gabonapelyhet. Lenyelte, aztán a
mosogatógép felé tolta a tálkát.
– Jól vagy?
– Remekül.
– Tehát megint csak remekül. Nem érzed nehéznek ezt a dolgot?
Natasha időnként úgy érezte, Mac teszteli. Mintha azt akarná, hogy mondja
azt, nem bírja tovább, és menjen el. El ne menj, figyelmeztette Conor, saját
érzései ellenére. Ha elhagyná a házat, elvesztené erkölcsi és jogi fölényét. Ha Mac
olyan sok időt és munkát fektetett a házba, akkor talán jobban ragaszkodik hozzá,
mint ahogy mondja.
– De hát ő akarja eladni – vetette ellen Natasha.
– Ezt akarja elhitetni veled – felelte erre a férfi. Conor szinte bármilyen
viselkedésben képes volt felfedezni a veszély lehetőségét. Mac jelenlétét úgy
fogta fel, mintha megszálló ellenséggel lenne dolga. Ne engedj egy tapodtat sem.
Ne hátrálj. Ne hagyd, hogy kifürkésszék a terveidet.
– Egyáltalán nem érzem nehéznek – vágta most rá Natasha vidáman.
– Remek. – Mac hangja ellágyult. – Mielőtt visszajöttem, egy kicsit aggódtam,
mi fog ebből kisülni.
Natasha nem tudta, elhiggye-e ezt. Mac régen sem festett úgy, mint aki bármi
miatt is aggódik. És ez azóta sem változott.
– Hát, ahogy már mondtam, miattam nem kell aggódnod.
Mac tágra nyílt szemmel nézte.
– Mi az? – kérdezte Natasha.
– Semmi sem változik, igaz, Tash?
– Ezt hogy érted?
Mac szórakozott mosollyal figyelte egy darabig.
– Még mindig bezárkózol.
Találkozott a tekintetük. Mac fordult el elsőként, kortyolt egyet a teájából.
– Ja, akartam mondani, hogy tegnap este bedobtam a cuccaimat a mosógépbe,
és miután volt pár holmid a kosárban, azokat is beleraktam.
– Milyen holmim?
– Hát… egy kék póló. Meg fehérnemű, leginkább. – Kiitta a teáját. –
Mondhatnám, mindenféle csipkecsodák. – Lapozott egyet az újságban. – Látom,
feltörtél, mióta szétmentünk…
Natasha arcába forróság szökött.
– Semmi gond. Alacsony hőmérsékletre állítottam. Értek ám ezekhez a
dolgokhoz. Akár kézi mosásra is állíthattam volna.
– Nem – szólalt meg Natasha. – Ne… – Rettentően szégyellte magát. Már a
puszta gondolattól is.
– Csak segíteni próbálok.
– Nem. Te nem segíteni próbálsz. Te… te… – Natasha felkapta az aktatáskáját,
és elnyomakodott Mac mellett az ajtó felé, aztán hátrafordult. – Ne nyúlj a
fehérneműmhöz, megértetted? Ne nyúlj a ruháimhoz. Épp elég baj, hogy itt vagy,
nem kell, hogy még a bugyijaim között is turkálj.
– Jaj, ne gondold már, hogy te vagy a világ közepe! Azt hiszed, nincs nagyobb
izgalom az életemben, mint hogy átválogatom a szennyes ruháidat? Jézusom, én
csak segíteni próbáltam.
– Hát akkor ne tedd, jó?
Mac lecsapta az újságot az asztalra.
– Ne aggódj. Ezentúl távol tartom magam a bugyijaidtól. Nem mintha
régebben nem így lett volna, ha jól emlékszem.
– Ó, ez kedves – csattant fel Natasha. – Igazán nagyon kedves.
– Bocs. Én csak… – Mac nagyot sóhajtott.
A padlót bámulták, aztán felnéztek, és találkozott a tekintetük. Mac felvonta a
szemöldökét.
 – Mostantól külön mosom a ruháimat. Rendben?
– Helyes – mondta Natasha, majd határozottan becsukta maga mögött az
ajtót.

Sarah mélyen ráhajolt a lova nyakára, jól lefeszítette a lábát a kengyelben, a

széltől kicsordultak a könnyei, és a szeme sarkából kiindulva vízszintes csíkot
rajzoltak a bőrére. Olyan gyors volt a tempó, hogy az egész teste fájt; fájt a keze,
amely a ló marjára tapadva szorította a szárat, fájt a hasa, amint a szél és a
gravitáció ellen egyszerre küzdve próbált egyensúlyban maradni, fájt a lába,
amely a ló oldalához nyomódott. De nem volt hajlandó megállítani Boo-t. Erre volt
szüksége a lónak már hetek óta, és itt, a tágas, sík lápvidéken addig vágtázhatott,
míg el nem fáradt.
– Gyerünk – suttogta neki Sarah. – Tovább! – A szavak visszacsapódtak a
torkába. De Boo akkor sem hallotta volna, ha ordít; belemerült a saját, pusztán
fizikai világába, az ösztönei azt súgták, hogy élvezze ki ezt a szabadságot,
nyújtóztassa ki az izmait, hagyja, hogy a lábai végigszáguldjanak a göröngyös
talajon, a tüdeje összehúzódjon a puszta erőfeszítéstől, amint tartani próbálja ezt
a nagy sebességet. Sarah meg tudta érteni. Neki is szüksége volt erre.
A messzeségben egy távvezeték acéloszlopai magasodtak, köztük kábelek
feszültek szép sorban a város fölé. Alattuk, a lápot keresztülszelő,
betonoszlopokra támaszkodó keskeny sávon megállás nélkül hömpölygött a
forgalom. A távolban autódudák szóltak; valószínűleg Sarah-ra dudáltak, de nem
tudott elég hosszan koncentrálni, hogy eldöntse, így van-e. Boo gyorsabban
mozgott, mint a csúcsforgalomba beszorult kocsik és teherautók, és Sarah-t ez
először izgalommal töltötte el, de most már félni kezdett, hogy talán meg sem tud
állni. Sosem ment még ilyen messzire Boo-val, sosem hagyta, hogy ilyen sebesen
nyargaljon. A ló kitért oldalra, hogy kikerüljön egy régi biciklivázat, ami megbújt
a fűben, és Sarah kis híján lezuhant, alig tudta megtartani az egyensúlyát, érezte,
amint a ló a teste alá húzza négy nagy lábát, és még gyorsabb iramra vált, amitől
Sarah szeme előtt minden elhomályosult, és egy pillanatra a lélegzete is
bennrekedt. Felemelte a fejét a ló nyakáról, kiköpködte a sörénye szálait,
amelyek a bőrére csapódtak, és próbálta felmérni, milyen távolságot tettek meg.
Finoman megrántotta a szárat, de rájött, hogy nem sok ereje maradt, amivel
visszafoghatná a lovat, ha netán nem akarna engedelmeskedni. A lelke mélyén
tulajdonképpen nem is bánta: mennyivel könnyebb lenne mindkettőjüknek, ha
egyszerűen csak mennének tovább! Ha felvágtatnának arra a fűvel benőtt
töltésre, át az autópályán, a kocsik közt cikázva úgy, hogy Boo patája szikrát
hányna. Átugratnának az autók meg a kerítések fölött. Elrepülnének a felüljáró
alatt, a raktárak meg a parkolók mellett, és addig nyargalnának tovább, míg ki
nem érnének a nyílt vidékre. Csak ő meg a lova – kettesben vágtáznának a
magas fűben valami bonyodalmaktól mentes jövő felé.
 De Boo nem felejtette el, amit a Papa tanított neki. Ahogy megérezte a szár
feszülését, engedelmesen lelassított, a fülét előre-hátra csapta, mintha ellenőrizni
próbálná, hogy helyesen értelmezte-e az üzenetet. Sarah visszahuppant a
nyeregbe, lassan kiegyenesedett a teste, ezzel is megerősítette, hogy csakugyan
azt akarja a lótól, lassítson. Tegye, amit kérnek tőle. Térjen vissza a világukba.
Az autóúttól mintegy tizenöt méterre Boo már lépésben haladt, tajtékos oldala
hevesen hullámzott az iménti erőfeszítéstől, lélegzete rövid, hangos horkantások
kíséretében hagyta el kitágult orrlyukát.
Sarah mozdulatlanul ült, hunyorítva nézett hátra a messzeségbe, ahonnan
jöttek. Már nem fújt az arcába a szél, de még mindig folytak a könnyei.

Ruth, a szociális munkás ott várakozott az iskola kapujánál. Sarah éppen

aprópénz után kutatott a táskájában, amikor megpillantotta. A nő a kapu mellett
állt, csinos kis piros autóját diszkréten az út túloldalán hagyta. Minden gyerek,
aki kijött a kapun, megbámulta. Sarah kelletlenül ment oda hozzá; Ruth akkor
sem lehetett volna feltűnőbb, ha táblát visel, világító betűkkel írt „szociális
munkás” felirattal. Mind így néznek ki, olyanok, mint a civil ruhás rendőrök.
– Sarah?
A lány szíve nagyot dobbant, mert csak most fogta fel, mit is jelenthet a nő
jelenléte. Ezt Ruth is észrevehette, mert miközben Sarah gyors léptekkel
közeledett felé, megszólalt:
– Nincs semmi baj a nagyapáddal. Ne aggódj.
Sarah megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán kelletlenül követte a nőt a
kocsihoz. Kinyitotta az ajtót és beszállt. Úgy tervezte, hogy aznap este elmegy
meglátogatni a Papát; most azon tűnődött, vajon rá tudja-e venni Ruth-t, hogy
vigye el. Ekkor figyelt fel a hátsó ülésen lévő két fekete zsákra. Az egyikből a
tréningalsója kandikált ki. Öt hét alatt, két költözéssel a háta mögött már
megtanulta, mit jelent ez a látvány.
– Új helyre kell mennem?
– Sarah, Hewitték sajnos megelégelték a dolgot. – Ruth beindította a kocsit. –
Nem veled van bajuk, nagyon aranyos lánynak tartanak, de nem tudnak
felelősséget vállalni valakiért, aki folyton eltűnik. Ugyanaz a helyzet, mint
MacIverséknél. Félnek, hogy bajod esik.
– Dehogy esik bajom – felelte Sarah enyhe megvetéssel a hangjában.
– Az iskolában is ugyanúgy aggódnak. Azt mondják, lógsz az órákról.
Elárulnád, mi folyik itt?
– Nem folyik semmi.
– Valami fiú van az ügyben? Egy férfi? Nagyon sok időre tűnsz el, Sarah. Ne
gondold, hogy nem vesszük észre. Csak össze kell vetni Hewitték meg az iskola
adatait.
– Nem. Nincs semmiféle fiú vagy férfi.
 – Akkor mi ez az egész?
Sarah végighúzta a talpát a kocsi padlóján. Azt kívánta, bárcsak elindulna már
Ruth, ahelyett hogy itt ülnek az iskola előtt, ahol mindenki bebámulhat a kocsiba,
aki kijön a kapun. De Ruth a válaszára várt.
– A nagypapámat akartam látni.
– De nem csak erről van szó, ugye? Bementem a kórházba kedden, amikor
legutóbb telefonáltak az iskolából, hogy eltűntél. Odamentem érted, de egész nap
nem jártál ott. Hol voltál?
Sarah a kezét bámulta. Még mindig nem múltak el a vízhólyagok, amelyeket a
szár szorításával szerzett. Előbb-utóbb úgyis rájönnek. Tisztában volt vele. Boo-
ra gondolt, arra, milyen érzés a hátán ülni, milyen szabadságot jelentett együtt
repülni vele egy másféle jövő felé. Ösztönösen a táskájába csúsztatta a kezét,
hogy megnézze, megvan-e az istálló kulcsa.
– Segítened kell nekem, Sarah. Lassanként kifogyok a lehetőségekből. Öt hét
alatt két nevelőcsaládnál voltál. Ezek jó emberek, rendes emberek. Intézetbe
akarsz kerülni? Betehetlek egy lakásotthonba, ahol gondoskodnak róla, hogy ne
csavarogj el. Szobafogságot rendelhetünk el, vagy kijelölhetünk valakit, hogy
mindennap elkísérjen az iskolába meg vissza. Ezt akarod, Sarah?
Sarah előhúzott a táskájából egy cédulát.
A férfi annak idején azt mondta neki: „bármi gondod van, csak hívj”.
– Mac – szólalt meg most Sarah, Ruth-ra emelve a tekintetét. – Vissza akarok
menni Machez.

Tíz ember. Hat csoportra való érdeklődő. És nulla ajánlat.

– A kamatok – mondta az ingatlanügynök bocsánatkérően. – Idegesek
miattuk az emberek. Kétszer annyi idő kell hozzá, hogy ajánlatot tegyenek.
– De nekünk muszáj eladnunk ezt a házat. – Natasha maga is meglepődött a
szavain. Ő eredetileg nem akart elköltözni, de az még azelőtt volt, hogy Mac
betelepedett a házba.
– Akkor csakis árcsökkentést javasolhatok. Mindent el lehet adni, ha elég
olcsó. Á, és ne haragudjon, hogy ezt mondom, de nem ártana, ha egy kicsit
kitakarítanának a vendégszobában. Nem túl előnyös, ha a lehetséges vásárlóknak
férfi… ööö… alsóneműn kell átlábalniuk a fürdőszoba felé menet.
Natasha a fürdőkádban fekve azon töprengett, mennyit kéne engedniük az
árból, hogy eladják a házat. Elégnek kell lennie ahhoz, hogy vonzza a vevőket, de
túl sok sem lehet, mert akkor úgy érezné, kisemmizték. Ez egy gyönyörű ház, egy
kellemes utcában. Londonnak ez a része feljövőben van, mindenki ezt mondja –
neki pedig annyi pénzre van szüksége, hogy vehessen magának valahol máshol
egy lakást.
Óhatatlanul elkomorult, amikor arra gondolt, hogy megint lakásban kell élnie.
Ha az ember eljut a harmincas évei közepére, azt várják tőle, hogy vesse meg az
élete alapjait. Találja meg a párját, költözzön be egy házba, amelyet szeret,
csináljon karriert. Esetleg legyen egy vagy két gyereke. Laposra edzett hasa alig
derengett a buborékok alkotta domborzati térkép alatt. Négyből egy. Nem
valami fényes eredmény, ha belegondolunk. És az Ahmadi-eset óta a munkájával
kapcsolatban is elbizonytalanodott.
– Natasha?
Natasha felült a kádban, és ellenőrizte, hogy bezárta-e az ajtót. Aztán
felkiáltott:
– Itt vagyok!
Ugye nem hozott haza senkit, rimánkodott magában.
Hallotta a földre dobott tárgyak tompa puffanását, Mac lépteit a lépcsőn. A
felszerelése állandóan elfoglalta az előszobát – lámpák, vászon fotóstáskák,
derítőlapok –, nemsokára már csak úgy lehet bejönni vagy kimenni, mintha
ugróiskolát játszana az ember.
– A kádban vagyok – kiáltott fel ismét. Hallotta, hogy Mac megáll az ajtó előtt,
és egyszerre furcsa módon zavarba jött. Szinte látta a férfit a pólójában meg a
farmerjában, amint végighúzza a kezét a feje búbján.
– Voltam a szupermarketben – mondta Mac. – Vettem egy csomó mindent. A
konyhában van. Teát meg egyebeket.
Nagyszerű, gondolta Natasha. Kitüntetésre számítasz?
– És felhívtam az ingatlanügynököt. Azt mondta, a legutóbbiak lehet, hogy
ajánlatot tesznek. Még csak két nap telt el azóta, hogy megnézték.
– Nem tesznek, Mac. Ha az embernek tetszik valami, azonnal ajánlatot tesz.
Te is tudod, hogy megy ez.
Hallotta, hogy Mac telefonja azt jelzi, SMS-t kapott. Amikor a férfi újra
megszólalt, úgy beszélt, mint aki másra figyel, valószínűleg éppen választ írt.
Sosem volt képes több dolgot csinálni egyszerre. Natasha belemerült a vízbe,
hagyta, hogy a buborékok az álláig szálljanak. Most csak tompán hallotta Mac
hangját.
– De mintha azt mondta volna, hogy jövő szerdán megint jön valaki. Sosem
lehet tudni.
Annak idején együtt nézték meg a házat, Mac egyenesen munkából jött,
úgyhogy még ott lógott a nyakában a fényképezőgép. Natasha azt mondta neki,
ne játssza a nagy fotóst, de Mac lefényképezte a szobákat, és utólag mindketten
izgatottan nézték a sok fényt, a tág teret. Másnap reggel már ajánlatot is tettek.
– És még valaki hívott. – Mac hangja elbizonytalanodott.
Natasha megtörölte a szemét.
– Micsoda? – Felült a kádban.
– A gyámügyről. Tudod, az a lány, aki nálunk töltött egy éjszakát.
– Mi van vele?
– Azt kérdezték, nem fogadnánk-e be pár hétre. A jelek szerint az a hely,
ahová küldték, nem vált be. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Azt kérte, hogy
hadd lakjon nálunk.
 A lány óvatos tekintete, amint a tányért fürkészi a reggelinél. Döbbent arca,
amint az ötödik emeleti lakásban végbement rombolás nyomait szemléli.
– De nem is ismerjük.
– Azt mondta nekik, hogy a családja barátai vagyunk. Nem akartam
megcáfolni. De szerintem amúgy is mindegy. Azt mondtam, nem hinném, hogy be
tudjuk fogadni.
Natasha kikecmergett a kádból.
– Miért?
Mac nem válaszolt azonnal. Natasha hallotta, hogy közelebb lép az ajtóhoz.
– Előzőleg… úgy láttam, nem vagy lelkes. Nem voltam biztos benne, hogy a
mostani helyzetben szeretnéd, ha ideköltözne valaki, akit nem ismersz. Azt
mondtam nekik, nagyon elfoglalt vagy.
– Semmit sem tudunk erről a lányról.
– Így van.
Natasha maga köré csavart egy puha fehér törülközőt, és leült a kád szélére.
– Te mit gondolsz? – pillantott az ajtó felé.
– Én nem bánnám, ha ez segítene rajta egy pár hétre. Csak amíg el nem adjuk
a házat. Rendes gyereknek tűnt.
Natasha hallotta a hangján. Macnek pont olyan megkönnyebbülést jelentene
ez, mint neki. Végre valami elvonná a figyelmüket. Akarva-akaratlanul véget
vetne a feszültségnek.
Eszébe jutottak a lopott halrudacskák. A lány megesküdött, hogy kifizeti. Ne
csináld már, mondta magának. Nem minden gyerek olyan pénzéhes. Lehet, hogy
ennek a lánynak szüksége van rá, hogy valaki adjon neki egy esélyt.
– Tash?
Talán ez az egyetlen lehetőségem, hogy szülővé váljak.
– Nem hiszem, hogy pár hét gondot okozna – mondta Natasha –, de akkor úgy
kell szervezned a munkádat, hogy alkalmazkodj hozzá. Nekem egy komoly
ügyem kezdődik, nem lesz semmi időm.
– Szerintem meg tudom oldani.
– Nem is tudom… Ez nagy felelősség, Mac. Neked is egyenlő részt kell
vállalnod belőle: le kell tenned a füves cigit, kevesebbet kell innod. Nem teheted
meg, hogy úgy jössz-mész, ahogy kedved tartja. Ez nagy változás lenne az
életedben. Igazából nem tudom, hogy te…
– Felhívom őket – mondta Mac, és hallatszott, hogy máris elindult a lépcső felé
–, aztán majd kitaláljuk, mi legyen a következő lépés.
 KILENCEDIK FEJEZET

„Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a lónál az élénk

vérmérséklet olyasmi, mint az embernél a harag!”
Xenophón: A lovaglás művészete

Még nem látta, de már hallotta, hogy Sarah jön le a lépcsőn. Ravaszul könnyed
léptekkel járt, mintha azt akarná, hogy ne hallják, de Natashának, aki még mindig
élesen érzékelte, hogy másokkal kell megosztania a házát, ez is elég volt ahhoz,
hogy elszakadjon az aktáitól. A konyhaasztalnál dolgozott (mióta Mac visszajött,
nem tudta használni a dolgozószobáját), és most hátradőlt a széken, hogy lássa,
mi folyik az ajtónyíláson túl.
– Elmész?
Sarah hirtelen hátrafordult az előszobában, mintha arra számított volna, hogy
nem látják meg. Pufidzseki volt rajta és csíkos gyapjúsál.
– Nem maradok sokáig – mondta.
– Hová készülsz? – kérdezte Natasha könnyedén.
– Egy barátomhoz.
Natasha felállt.
– Elvigyelek?
– Nem… köszönöm.
– Akkor esetleg menjek érted? Most már korán sötétedik esténként. Szívesen
megteszem.
Sarah mosolyt erőltetett az arcára. De nem volt valami meggyőző.
– Nem, kösz – mondta. – Majd hazajövök a busszal. – És mielőtt Natasha
bármit válaszolhatott volna, már ott se volt. Natasha csak bámulta a bejárati
ajtót, a toll még mindig ott fityegett az ujjai között.
Sarah tíz napja lakott náluk, és az első két nap kezdeti furcsasága után –
amikor a lány alig szólalt meg, és elbújt a szobájába, ha Natasha otthon volt –
kialakítottak valamiféle napirendet. Natasha készített reggelit (többnyire ő kelt
föl elsőként), és Mac ment Sarah-ért az iskolába, a szociális munkás tanácsára. Az
ő felelőssége volt az első néhány óra tanítás után, aztán – attól függően, milyen
későn ért haza a munkából Natasha – vagy csak Sarah és Mac, vagy mindhárman
együtt vacsoráztak, valamiféle családi élet látszatát keltve. Először kínos volt
Natashának, hogy Mac ott ül az asztalnál. A társalgás erőltetett volt és
tapogatózó. De Mac hosszan magyarázott Sarah-nak, és bár a lány nemigen
válaszolt, mégis legalább kialakult valami, ami egy kicsit biztonságosabbnak és
időnként még barátságosabbnak is érződött. Sarah élete, különféle szükségletei,
még a lázadása is állandó beszédtémát biztosított számukra.
Az iskolából kétszer telefonáltak, hogy a lány ellógott egy-egy órát. Sarah
kijelentette, hogy csak elnézte az órarendet. Sőt egyszer azt állította, hogy ott
volt az órán, csak a tanár nem vette észre. Ruth, a szociális munkás
figyelmeztette őket, hogy a lány olykor eltér a számára előírt napirendtől.
– Már többször előfordult, hogy nem volt ott, ahol lennie kellett volna –
mondta. Natasha úgy érezte, valami kimaradt ebből a történetből.
– Pont ez a lényege a kamaszkornak, nem? – mondta erre vidáman Mac. – Én
sosem voltam ott, ahol lennem kellett volna.
– Én csak annyit tanácsolok, ne adjanak neki túl nagy szabadságot – folytatta
Ruth Natasha felé fordulva. – A nagyapja állítólag elég szigorú volt, ő pedig a jelek
szerint azzal reagál a stabilitás elvesztésére, hogy kissé kezd elkanászodni.
Többször is lógott az iskolából, és nem nagyon hajlandó elmondani, mit csinál.
Nem állítom, hogy sok gondjuk lesz vele – tette hozzá sietve. – Csak azt mondom,
hogy olyan gyereknek tűnik, aki jobban teljesít, ha van valami rendszer az
életében, és szerintem mindenkinek jobb lesz, ha meg tudnak állapodni vele,
mikor és hová mehet.
Mindenesetre van egy előnyük, mondta Ruth mosolyogva: Sarah maga kérte,
hogy velük lehessen.
– Úgy tapasztaljuk, hogy a fiatalok sokkal jobban érzik magukat az általuk
választott környezetben. Biztos vagyok benne, hogy ez az ő esetében is így lesz.
Natashának nem volt ideje, hogy elgondolkozzon rajta, milyen hízelgő ez rá
nézve. Mióta Sarah beköltözött, minden jel szerint a lehető legritkábban kívánt a
társaságában időzni. Vacsora közben legfeljebb igennel vagy nemmel felelt a
kérdésekre, amikor Natasha otthon volt, többnyire elmenekült a szobájába, és
olyan sok időt töltött házon kívül, hogy néha úgy tűnt, nem is lakik ott.
Az első este Mac azt mondta:
– Oké. Még sosem volt olyan korú bennlakó vendégünk, mint te. Szerinted
hogyan csináljuk? – Olyan vidám volt, olyan könnyed.
Natasha a tűzhelynél állt, az elégett pizzát próbálta levakarni a tepsiről, és
igyekezett úgy tenni, mintha nem hallgatózna.
– Iskola után többnyire a barátaimhoz megyek – mondta a lány óvatosan.
Mac megvonta a vállát.
– Helyes. Mondjuk, eleinte kétszer egy héten. A többi napon szerintem
egyenesen hazajöhetnél, és akkor együtt átnéznénk a házi feladataidat. Bár nem
állítom, hogy akár csak halvány sejtelmem lenne róla, mit kell csinálnod.
– Én ahhoz vagyok szokva, hogy önállóan jövök-megyek.
– Mi pedig nem vagyunk hozzászokva, hogy lakik nálunk valaki, úgyhogy
szükségünk van egy kis időre az alkalmazkodáshoz, Sarah. Hamarosan kapsz
saját kulcsot, de egyelőre működj együtt velünk. Jó?
– Jó – felelte Sarah egy vállrándítással.
Natasha előzőleg azt gondolta, Mac csak azért akarta befogadni a lányt, hogy
ne érezzék olyan kínosan magukat együtt. De mihelyt megjött Sarah, lelkesen
vetette bele magát a nevelésébe. Abbahagyta a dohányzást, és egész este nem
ivott többet egy pohár bornál vagy sörnél. Szakácskönyveket lapozgatott, hogy
főzni tudjon, amikor Natasha nincs otthon. A jelek szerint ösztönösen megtalálta a
hangot Sarah-val, tudta, mit szeret enni, vagy hogy mit nézne szívesen a
tévében. Sarah néha elmosolyodott azon, amit Mac mondott, és amikor hazajött
az iskolából, nagy vonalakban elmesélte neki, mi történt aznap vele.
Natasha nehezen találta a megfelelő hangnemet. Időnként úgy beszélt a
lánnyal – és ezt ő maga is észrevette –, mintha egy ügyféllel állna szemben.
– Szükséged van valamire? Általában mit szoktál vinni tízóraira? – Sután
hangzott, olyan volt, mint valami kihallgatás, Sarah arcán pedig gyanakvás ült az
ilyen párbeszédek közben, mintha ő is kihallgatásnak érezné a dolgot.
Sarah nem akarta, hogy Natasha segítsen neki a saját ízlésére formálni a
vendégszobát. Udvariasan mosolygott, amikor Natasha megmutatta neki az új
paplant, amit kifejezetten neki vásárolt, meg a fürdőszobájában elhelyezett
tisztálkodási szereket. Finoman visszautasította, amikor Natasha felajánlotta,
hogy a hétvégén menjenek el és vegyenek pár posztert vagy képet, amit
feltehetnek a falra. Egyik délután, amikor Sarah iskolában volt, Natasha
belopózott a szobába, próbálta valahogy megragadni, ki is ez a lány, mire lehet
szüksége, de az a pár holmi, amit látott, nem sokat segített: olcsó,
áruházláncokból való ruhák, ugyanolyanok, mint amit a többi tinédzser lány hord,
egy fénykép, rajta Sarah és egy idős pár, valószínűleg a nagyszülei társaságában.
Néhány lovakról szóló könyv és Sarah iskolai egyenruhája. Különös módon
bármilyen rendszerető volt a lány, a cipője mindig piszkos, sáros volt, a farmerján
is sárfoltok éktelenkedtek, és valami csípős szag áradt belőle, amit Natasha nem
tudott beazonosítani. Amikor egyik este megpróbálta szóba hozni a dolgot, Sarah
elpirult, és azt mondta, kutyát sétáltattak a parkban egy barátjával.
– Nincs semmi baj. Idővel majd megnyílik – mondta Mac, miután Sarah
elvonult a szobájába. – Gondolj bele, milyen fura lehet ez neki. Az utóbbi
hónapokban az egész élete fenekestül felfordult.
És nem csak az övé, mondta volna a legszívesebben Natasha. Ehelyett fogta az
aktáit, és kiment a konyhába dolgozni. Egyre inkább betolakodónak érezte magát
a saját otthonában.

– …úgyhogy ezen a hétvégén nem megyek Kentbe.

Conor láthatólag nem hitt a fülének.
– Te és Mac nevelőszülők lettetek? – ismételte el.
– Ne mondd ezt így, Conor. Nem vagyunk igazi nevelőszülők. Csak nálunk
lakik egy ismerős, amíg a nagyapja újra talpra nem áll. Ettől… ettől igazából javult
a helyzet. Kisebb a feszültség.
Conor nyilvánvalóan másképp vélekedett a kérdésről.
– Lemaradtam valamiről, Nagymenő? – kérdezte, miközben végighúzta az
ujjait bőrtárcáján. – Mac először visszaköltözik hozzád. Most meg együtt
gondoskodtok egy gyerekről. És nem tudsz eljönni velem a nyaralóba, mert
éppen boldog családot játszotok.
Natasha megőrizte a nyugalmát.
– Ez a lány első hétvégéje nálunk. Péntek este eljön a szociális munkás, hogy
megnézze, minden rendben van-e. Nem tűnhetek el pár nappal azután, hogy
odaköltözött.
– Vagyis boldog családot játszotok.
– Conor, már teljesen képtelen volt a helyzet. Azt hiszem, Mac is ugyanolyan
nehéznek találta, mint én. Az, hogy egy harmadik ember van a házban, azt jelenti,
hogy nem egymással vagyunk elfoglalva.
– Ez mind nagyon szép, de én kissé másképp látom. Ha az embernek gyereke
van…
– Nincs gyerekünk. Ennek a lánynak megvan a saját élete, érdeklődési köre.
Alig van otthon.
– Ha alig van otthon, akkor mi értelme az egésznek? Azt mondtad, azóta, hogy
ott lakik, nem egymással vagytok elfoglalva.
Úristen, milyen utálatos egy ügyvéddel vitatkozni!
– Ne forgasd ki a szavaimat. A lány kérte, hogy hadd lakjon nálunk, és Mackel
mindketten úgy ítéltük meg, hogy ez valamelyest javítana a kellemetlen otthoni
helyzeten. És egyben segítenénk egy bajban lévő gyereken.
– Micsoda önzetlenség!
Natasha átment az íróasztal túloldalára, ahol Conor ült, és leguggolt mellé.
Halkabbra fogta a hangját.
– Ha te megismerkednél egy helyes kölyökkel, akit pár hétre be kellene
fogadni, egy olyan valakivel, akinek ettől talán jobbra fordulhat az élete, nem
mondanál igent?
Most Conor elevenére tapintott.
– Te apa vagy. Képzeld el, hogy a te gyerekedről van szó. Nem reménykednél
benne, hogy akadnak olyan rendes emberek, akik befogadják? – Megpróbált a
férfi szemébe nézni. – Mire eladjuk a házat, a lány hazaköltözik, és mindenki
megy a maga útján. Ez mindenkinek jó.
Meg akarta fogni Conor kezét, de a férfi elhúzta, és félrebillentette a fejét.
– Persze. Ezt mind értem. Csak egy dolgot magyarázz meg. – Előredőlt. –
Hogyan írtad le a helyzeteteket a hatóságoknak? Biztosan furcsának tartották…
két ember, akik az utóbbi egy évben alig találkoztak, akik állítólag még csak nem
is kedvelik egymást, most hirtelen felajánlják, hogy magukhoz vesznek egy
szerencsétlent…
Natasha mély lélegzetet vett.
 – Ó. Ó, tudtam én…
– Nem, Conor, ez…
– Nem mondtad meg nekik, igaz? Azt hiszik, hogy még mindig együtt vagytok.
Végül is tulajdonképpen ti is csak olyan házaspár vagytok, mint bármelyik –
mondta metsző gúnnyal a hangjában.
– Nem lett volna értelme előhozakodni vele… És te is nagyon jól tudod, hogy
hivatalosan nem változtattam meg a nevem.
– És ez most kapóra jött.
– Egyszerűen csak nem akartam szétkürtölni a dolgot – tiltakozott Natasha. –
Ennyi az egész. A szakmában Macauley néven ismernek. Nem tudtam eldönteni,
mit tegyek.
– És most Mr. és Mrs. Macauley örökbe fogad egy kislányt. Hát ez eléggé
összeköt titeket, nem? Ismét egy család vagytok.
– Nem fogadjuk örökbe. Egy kamasz lányról van szó, akinek pár hétig laknia
kell valahol. Jaj, Conor, kérlek, ne keress olyan dolgokat, amik nem léteznek.
De Conor a jelek szerint egész sor okot, ürügyet, átverést látott. Már napok óta
elutasítóan viselkedett: ha Natasha azt javasolta, hogy menjenek el valahová, azt
felelte, hogy más dolga van, vagy egyszerűen kerülte őt. Majd észhez tér, mondta
magának Natasha. A mobilját bámulta, amely – aznap már tizennegyedszer – azt
adta tudtára, hogy az irodán kívül senki sem kereste. A munka, biztatta magát.
Koncentrálj a munkádra.
Otthon néma csönd volt. Pár órára most megint csak az övé a ház. A kezébe
temette az arcát, és behunyta a szemét. Aztán felemelte a fejét, nagy levegőt
vett, mintha mély vízből bukkanna elő, és felhívta az irodát, ahol az üzenetrögzítő
válaszolt.
– Ben – mondta Natasha a rögzítőre –, ha meghallgatod ezt az üzenetet, légy
szíves szedd össze a tanúvallomásokat a nottinghami ügyben. Jó lenne, ha ott
lennének az íróasztalomon, amikor bemegyek. És azonnal szólj, ha jelentkeznek a
hármas számú tanácstól. Azt hiszem, a Thompson-ügyben fellebbezni készül a
helyhatóság.

Megint megtörtént. Három bála friss széna hevert a rekeszében a fal mellett.
Enyhe, édes illat áradt belőlük, a nyári rétek fuvallata. Mellettük egy bontatlan
zsák eleség. Sarah egyikért sem fizetett. Fogta a hideg lakatot, és csak bámult. Az
utóbbi hetekben már kétszer fogadta ez a látvány, és őt kellemetlen módon
egyszerre töltötte el öröm, amiért Boo-nak lesz mit ennie, és aggodalom, amiért
nem tudta, honnan származik a takarmány.
A telepre beszivárgott az ősz, fagyos éjszakákat hozott, és a lovak étvágya
már-már kielégíthetetlenné vált. Sarah a kályhára pillantott, amelybe Cowboy
John éppen barna borítékokat tömködött, miközben a kutyájához beszélt. Az
irodájának nevezett kis téglaépületet ürítette ki, az utóbbi években érkezett
hivatalos leveleket égette el, bontatlanul.
Sarah kért tőle szénát, de John bocsánatkérően azt mondta, mindet eladta
Salnek, kivéve azt, ami a saját lovainak kell.
Sarah megtömött egy szénahálót, aztán az udvaron átvágva bement Boo
bokszába. Megtöltötte a vizes vödröket, kicserélte az almot, időnként megállt és a
lópokróc alá dugta hidegtől elgémberedett kezét, rásimította a puha, meleg
szőrre, hallgatta, ahogy Boo ütemesen rág.
Eleinte azt hitte, könnyebb lesz az élete, ha Macauley-éknál lakik, és bizonyos
fokig így is volt. A ház igazán szép. Közelebb van az iskolához, meg a telephez is.
De a pénz gondot okozott. A Papa nélkül nehezen tudta kifizetni az istálló bérét.
Natasha folyton szendvicseket csomagolt neki, ahelyett hogy ebédpénzt adott
volna, és buszbérletet is kapott, úgyhogy nem kunyerálhatott buszjegyre.
Minden hétvégén adtak neki zsebpénzt, ami eddig még egyik befogadó családnál
sem fordult elő, de ez sem volt elég a Boo-val kapcsolatos költségekre.
Most már bele se mert gondolni, mennyivel tartozik. És a szénát nem is
számolta.
A Natasha szobájában lévő befőttesüvegre gondolt. A nőnek biztosan fogalma
sincs róla, hány egyfontos pénzérme van benne. Sarah-nak azonnal rátapadt a
tekintete, mihelyt belépett az ajtón, úgy becsülte, valószínűleg több száz font
lehet, aprópénzzel keverve. Natasha Macauley úgy ír alá csekkeket, hogy meg se
nézi az összeget. Otthagyott egy hitelkártya-elszámolást a konyhaasztalon,
amiből kiderült, hogy az előző hónapban majdnem kétezer fontot költött, bár
Sarah-nak ahhoz már nem volt bátorsága, hogy megnézze, mire. Úgy látta, az
ügyvédnőnek annyi pénze van, hogy fütyül az üvegbe dobált érmékre.
Valószínűleg csak nem akarja, hogy lehúzzák az elegáns kosztümje zsebét.
Sarah tudta, mit mondana a Papa az olyan lányokról, akik elveszik azt, ami a
másé. De egyre inkább úgy érezte, hogy kedve volna visszavágni: „Na és akkor
mi van? Te nem vagy itt. Másképp hogyan tartsam el a lovunkat, míg haza nem
jössz?”
– Sarah!
A lány összerezzent. Cowboy John eltűnt valamerre, és Sheba sem ugatott,
ahogy szokott, ha bejön valaki.
– Megijesztett. – Sarah hátralépett a rekesz ajtaja felé, a lakatot még mindig a
kezében szorongatta.
Máltai Sal állt mögötte, az arca kifejezéstelen volt az esti félhomályban.
– Erre jártam, és láttam, hogy nyitva van a kapu – mondta. – Csak ellenőrizni
akartam, minden rendben van-e.
– Minden oké – mondta Sarah, aztán megfordult, és ügyetlenkedni kezdett a
kulccsal. – Épp hazaindultam.
– Te zársz be John helyett?
– Mindig is volt kulcsom – mondta Sarah. – Beugrom helyette, ha korán el kell
mennie. Én… én szívesen vállalom akkor is, amikor maga veszi át a helyet.
– Amikor én veszem át? – Az aranyfog megcsillant. – Szívecském, ez a hely
már az enyém. Több mint egy hete. – Az ajtófélfának dőlt. – De persze
megtarthatod a kulcsaidat. Még jól jöhetnek.
Sarah a földön kotorászva kereste az iskolatáskáját. Örült, hogy a kinti
nátriumlámpa pislákoló fényében Sal nem láthatja, hogy elpirult.
– Hová mész?
– Haza – mondta Sarah.
– A nagypapád otthon van már?
– Nincs – mondta a lány. – Most… máshol lakom.
– Sötét van – állapította meg Sal. – Nem jó, ha egy fiatal lány egyedül mászkál
éjnek idején.
– Nem gond – vágta rá Sarah, és a vállára akasztotta a táskát. – Tényleg.
– Elvigyelek? Ráérek.
Sarah még mindig nem látta a férfi arcát. Sal dohányszagot árasztott, nem
cigarettaszag volt ez, hanem valami dús, édeskés illat.
– Inkább ne. – Megpróbált elnyomakodni a férfi mellett, de az nem mozdult.
Sarah azt gyanította, ez valami játék számára, hogy zavarba hozza az embereket.
Lehet, hogy a csapata ott ácsorog valahol az udvarban, és rajta röhög.
– Megtaláltad a szénát, ugye?
– Köszönöm. Elnézést. Elfelejtettem mondani. – Sarah a zsebébe nyúlt, és
előhúzta a pénzt, amit aznap reggel számolt ki. – Ez a két legutóbbi adagért jár. –
Sal felé nyújtotta a pénzt, de kissé összerándult, amikor összeértek az ujjaik.
A férfi a fénybe tartotta az érméket, és gondosan tanulmányozta őket.
– Hát ez meg mire van, szívecském?
– A szénára. Meg az eleségre. Kétheti adag.
– Ez nem elég arra a két bálára. Az nem akármilyen áru ám.
– Két font egy bála. Ennyit fizetek Johnnak.
– De ez sokkal jobb, mint az övé. Ebből öt font egy bála. Megmondtam, hogy a
te lovad a legjobbat érdemli. Háromszor ennyivel tartozol nekem.
Sarah tágra nyílt szemmel bámult rá. Sal nem úgy festett, mint aki viccel.
– Annyim nincs – suttogta. Sheba felvonyított a lábánál.
– Az baj. – A férfi sokatmondóan bólogatott. – Az nagy baj. Mert itt van még a
bérleti díj hátraléka is.
– A bérleti díj?
– Cowboy John könyvelése szerint hat hete nem fizetsz.
– De John azt mondta, elengedi a hátralékot. A nagypapám miatt.
Máltai Sal cigarettára gyújtott.
– Azt ő ígérte, szívecském. Nem én. Ami engem illet, én vállaltam, hogy tovább
működtetem ezt a telepet, és a könyvelésben csúnya tartozás van a neved
mellett. Én nem vagyok jótékonysági intézmény. Szükségem van a bérleti díjra.
– Majd beszélek vele. Én…
– Ez a hely már nem az övé, Sarah. Most már nekem tartozol.
Sarah elkezdte kiszámolni, mennyi a hatheti bérleti díj, aztán hozzáadta a
takarmányért járó pénzt. Az eredménytől forogni kezdett körülötte a világ.
 – Én… nem tudok ennyi pénzt szerezni, legalábbis nem azonnal.
– Hát… – Máltai Sal hátralépett, hogy Sarah kimehessen. Ő is elindult a kapu
felé. – Egyelőre rendben. Én itt leszek, Sarah. Ha elintézted a dolgot, találkozunk.

Natasha épp a bíróságról jött ki, amikor meglátta Lindát, aki sietős léptekkel
közeledett felé a kőlépcsőn. Natasha elfordult az ügyvédtől, akivel beszélgetett,
Linda pedig zihálva a kezébe nyomott egy cédulát.
– Fel kell hívnod ezt a nőt. Azt mondja, valami lány telefonált, hogy Sarah
megint nem ment iskolába.
– Micsoda? – Natasha fejében még a bírósági tárgyalás járt.
– Nem sokkal tíz után hívtak. Nem akartalak zavarni – biccentett Linda a
tárgyalóterem felé. Aztán amikor látta, hogy Natasha nem fogta fel az üzenetet,
megismételte: – „Sarah nem jelent meg az iskolában ma reggel.” Feltételezték,
hogy te tudni fogod, mit jelent ez. Sarah egy ügyfél? Próbáltam rájönni, kiről
beszélnek.
Natasha az órájára pillantott. Háromnegyed tizenkettő.
– Felhívtad Macet?
– Macet? – kérdezett vissza Linda. – Az exedet? Miért hívtam volna?
Natasha a mobilját kezdte keresni.
– Nem érdekes. Majd később elmagyarázom. – Miután megtalálta a telefont,
továbbment a folyosón a kis csoportokban álldogáló jogászok és ügyfelek mellett,
aztán bebújt egy csöndes sarokba.
– Natasha? – kérdezte Mac meglepett hangon. A háttérből viháncolás és zene
hallatszott, mintha Mac valami buliban lenne.
– Az iskolából kerestek. Megint nem ment be.
– Kicsoda? Sarah? – Mac elhallgatott, csöndre intett valakit. – De hát ott
tettem le az iskola előtt háromnegyed kilenckor.
– És láttad bemenni?
Csönd.
– Most, hogy mondod, nem. Csak integetett. Jézusom, nem gondoltam, hogy
kézen kell fognom.
– Kétszer hívtak. Két óra elteltével törvényi kötelességünk, hogy bejelentsük
az eltűnését. Ezt neked kell elintézned, Mac. Nekem alig egy órám van, aztán
egész délután a bíróságon kell lennem. Ha minden úgy megy, ahogy ma délelőtt,
akkor négy előtt nem végzek.
– A francba. Épp egy fotózás közepén vagyok, aztán Dél-Londonban van egy
munkám. – Natasha hallotta, ahogy Mac gondolkodik. Mindig hümmögött,
amikor megpróbált kieszelni valamit. – Oké. Hívd fel az iskolát, és kérdezd meg,
nem ment-e be azóta. Én hazamegyek, megnézem, nincs-e ott, aztán
visszahívlak.
Sarah nem volt se otthon, se az iskolában, és a kórházban sem. Amikor Mac újra
telefonált, Natasha éppen fel-alá járkált az irodájában, és mohón rágott egy
szendvicset. Mac azt mondta, estig ne szóljanak a szociális munkásnak.
– Előbb Sarah-val beszéljünk – erősködött.
– De mi van, ha valami baj érte? A múltkori eset épp elég tanulságos volt. Már
elmúlt dél. Mac, muszáj felhívnunk a szociális gondozóját.
– Sarah tizennégy éves. Csak szórakozik egy kicsit, valószínűleg egy
kapualjban iszogat a társaival.
– Hát, ez roppant megnyugtató.
– Vissza fog jönni. Nem hagyja el a nagyapját.
Natasha nem osztozott vele ebben a bizonyosságban.
Aznap délután alig bírt a munkájára koncentrálni. Amikor tizenkét éves
ügyfelére, Lindsay-re pillantott, aki durcásan ült a gyámja meg a szociális
gondozója között az intézeti elhelyezésről szóló kérelemmel kapcsolatos záró
meghallgatáson, Sarah kifejezéstelen kis arcát látta maga előtt, amint éppen
megpróbálja elhagyni a házat. Natasha érezte, hogy van itt valami, amiről nem
tud, és ez idegesítette. Hol aggodalmat érzett, mert azt gyanította, hogy a gyerek
valami komoly gonddal küzd, hol viszont egyre erősödő, gyötrő szorongás fogta el,
amiért ilyen problémahalmazt vett a nyakába, és ezzel felborította a maga
biztonságos, rendezett életét.
– A jegyzeteid – súgta oda Ben, miközben a Natasha melletti ülésre csúsztatta
a papírokat. – Kint hagytad őket a széken.
– Jézusom! Kösz.
Alaposabban át kellett volna gondolnom ezt, mondta magában, miközben az
önkormányzat ügyvédjét hallgatta. Annyira izgultam, amiért egy házban kell
laknom Mackel, hogy eszembe sem jutott, hogy a helyzet lehet még ennél is
bonyolultabb.
– Mrs. Macauley, van valami hozzáfűznivalója? – kérdezte a bíró.
Natasha úgy érezte, kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Szokásától eltérően
képtelen volt koncentrálni.
– Nem, bíró úr. Köszönöm.
– Azt hittem, be akarod mutatni a pszichiáter jelentését – súgta oda Ben.
A francba! Natasha felpattant.
– Elnézést kérek, bíró úr, az a helyzet, hogy van itt még valami, amit
szeretnék a figyelmébe ajánlani…

Mac a konyhaasztalnál ült. Natasha most ért haza, ledobta a táskáját a hűtő
mellé, és levette a sálját.
– Még mindig semmi? – kérdezte.
– Amióta elindultál haza, nem történt semmi.
– Kezd sötétedni. Szerinted meddig várjunk még, mielőtt felhívnánk valakit? –
Mac első hívása során Natasha gyomrába az aggodalom szoros csomója
telepedett, és azóta hatalmas, súlyos gombóccá nőtt. Natasha többször is
lejátszotta magában a szociális munkással folytatott beszélgetést. A hatóságok
hülyének nézik majd őket, vagy ami még rosszabb, gondatlannak tartják.
Egyetlen dolgot kértek tőlük: ügyeljenek rá, hogy a lány rendesen járjon iskolába.
A gyámügyesek mindenfélét mondanak majd. Lehet, hogy kétségbe vonják
Natasha szakmai képességeit. És mindezen aggodalmak közepette folyamatosan
szólt egy rémisztő hang a fejében, amelyet hiába próbált elhallgattatni
észérvekkel, gyakorlatiassággal, Mac újbóli felhívásával. Mi van, ha ezúttal
tényleg történt valami? Nekem ebben egyáltalán nincs gyakorlatom. Az igazi
szülőknek több évük van rá, hogy hozzászokjanak ehhez a szorongásszinthez.
– Várjunk még egy félórát – mondta Mac. – Vagyis várjunk hatig. Ezzel elég
esélyt adtunk neki.
Natasha leült Mackel szemben, és elfogadta a pohár bort, amit töltött neki.
Mac ezúttal nem mosolygott. Korábbi nyugalma eltűnt, feszült némaság lépett a
helyébe.
– Rendben odaértél a második fotózásra? – kérdezte Natasha.
Mac a fejét rázta.
– Azt gondoltam, inkább odamegyek az iskola elé, amikor kiengedik őket.
Hátha előkerül. – Felsóhajtott, és kortyolt egyet a borából. – Különben sem
tudtam volna odafigyelni. De nincs gond. Átraktuk holnapra.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Már amennyiben Sarah megkerül
holnapra.
– Én használhatatlan voltam a bíróságon – vallotta be Natasha. – Egyáltalán
nem tudtam a munkára koncentrálni. Csodálkoztam magamon.
– Nem vall rád.
– Nem – ismerte el Natasha. Elvesztették az ügyet. Amikor elhagyták a
bíróság épületét, látta Ben arcán, hogy őt hibáztatja.
– Ezek a gyerekek! – jegyezte meg Mac komoran.
Mindketten összerezzentek, amikor meghallották a csengőt.
– Majd én – mondta Mac, és feltápászkodott.
Natasha tovább ült a borát kortyolgatva. Hallotta, hogy Mac ajtót nyit.
Dörmögött valamit, amit Natasha nem értett, aztán ismét közeledtek a léptei az
előszoba felől. Mögötte ott állt Sarah, az arcát félig eltakarta a sál, a ruháiból csak
úgy sütött az esti hideg.
– Isten hozott újra itt – mondta Mac a lány felé fordulva. – Már azt gondoltuk,
belejelentkeztél egy másik szállodába.
Sarah alig látható szeme kettejük között cikázott. A lány nyilvánvalóan azt
próbálta felmérni, mekkora bajban van.
– Elárulnád, merre jártál? – Mac hangja könnyed volt, de Natasha kiérezte
belőle a dühöt.
Sarah egy leheletnyivel lejjebb húzta a sálját.
– Egy barátommal voltam.
 – Nem ma este – mondta Mac. – Egész nap. Amikor elvileg iskolában kellett
volna lenned.
Sarah belerúgott valami láthatatlanba a padlón.
– Nem éreztem jól magam.
– És ezért…
– És ezért sétálni mentem. Hogy kiszellőztessem a fejem.
Natasha nem bírta tovább.
– Kilenc óra hosszat? Kilencórás sétára mentél, hogy kiszellőztesd a fejed?
Neked sejtelmed sincs róla, mekkora bajt okoztál.
– Natasha…
– Nem! – söpörte félre Natasha Mac figyelmeztetését. – Én ma elvesztettem
egy ügyet, mert folyton azon aggódtam, hol lehetsz. Az iskolából óránként
hívogattak minket. Macnek le kellett mondania egy fontos munkát. Az a
minimum, hogy elmondd, hol jártál.
Sarah ismét felhúzta a sálat, és a padlót bámulta.
– Amikor ideköltöztél, felelősséget vállaltunk érted, Sarah. Ez azt jelenti, hogy
jogilag mi felelünk érted. Gondoskodnunk kell róla, hogy eljuss az iskolába, és
utána hazagyere. Ezt írja elő a törvény. Érted?
Sarah bólintott.
– Tehát hol voltál?
Hosszú, kínos csönd következett. Aztán a lány megvonta a vállát.
– Intézetben akarsz kikötni? Mert tíz nap alatt negyedszer tűntél el. Ha még
egyszer előfordul, és az iskola elsőként a szociális gondozódat értesíti, nem pedig
minket, intézetbe kerülsz. Tudod, mit jelent ez? – emelte fel Natasha a hangját. –
Azt jelenti, hogy be leszel zárva.
– Tash…
– Akkor már nem rajtunk múlik majd, Mac. Egyszerűen megállapítják, hogy
alkalmatlanok vagyunk rá, hogy gondoskodjunk Sarah-ról, és ha azt gondolják,
fennáll a veszély, hogy megint eltűnik, bírósághoz fordulnak, hogy helyezzék
intézetbe.
A lány szeme tágra nyílt a sál fölött.
– Ezt akarod?
Sarah lassan ingatta a fejét.
– Na jó – szólalt meg Mac. – Nyugodjunk le. Sarah, mi csak azt akarjuk, hogy
tartsd be a szabályokat, rendben? Tudnunk kell, hol vagy.
– Tizennégy éves vagyok. – Sarah hangja halk volt, de dacos.
– És mi gondoskodunk rólad – mondta Natasha. – Te kérted, hogy ide jöhess,
Sarah. Annyit elvárhatunk, hogy tartsd tiszteletben a játékszabályainkat.
– Sajnálom – mondta a lány.
Nem úgy néz ki, mint aki tényleg sajnálja, gondolta Natasha.
– Holnap – folytatta – Mac még a névsorolvasás előtt bevisz, és átad a
tanárodnak. És valamelyikünk ott lesz az iskola előtt, amikor kijössz. Amíg be
nem bizonyítod, hogy bízhatunk benned, és tényleg ott vagy, ahol mondod.
 Mac felállt, a szekrényhez lépett, és kivett egy csomag száraztésztát.
– Oké, akkor ebben maradtunk, és reméljük, többé nem fordul elő ilyen.
Sarah, vedd le a kabátod, és ülj le. Biztosan éhes vagy. Főzök valamit.
De Sarah sarkon fordult, és kivonult a konyhából. Hallották, ahogy feltrappol a
lépcsőn, aztán becsapja maga mögött a szobája ajtaját.
Rövid csönd következett.
– Ez jól ment.
Mac felsóhajtott.
– Légy türelmes vele. Nehéz időszakon megy át.
Natasha lenyelt egy korty bort, nagyot sóhajtott, aztán Macre nézett.
– Azt hiszem, ideje, hogy elmondjam: eltűnt némi pénz a szobámban lévő
befőttesüvegből. – Mac mintha nem is hallotta volna. – Nem is kevés. Nemrég
vettem észre, hogy jóval kevesebb van benne. És emlékszem, hogy valamelyik
este négy egyfontost tettem legfelülre. Tegnap már nem voltak ott.
Mac tovább méricskélte a tésztát.
– Jaj… ne… – mondta Natasha.
– Nem akartam mondani – szólalt meg Mac –, de emlékszem, hogy valamelyik
este kiejtettem egy ötfontost a farmerem zsebéből a dohányzóasztalra. Még meg
is jegyeztem, hogy reggel majd vissza kell tennem. De mire lejöttem, eltűnt. – A
konyhaajtóhoz ment, és halkan becsukta. – Szerinted drogra kell neki? –
kérdezte.
– Nem tudom. Sosem láttam rajta, hogy be lenne drogozva.
– Nem… nem úgy néz ki…
– Nem is ruhákra kell – állapította meg Natasha. Ezt kifejezetten
szimpatikusnak találta. Sarah-t szemlátomást nem érdekelte a divat, hidegen
hagyták a celebmagazinok, reggelente alig tíz percet töltött a fürdőszobában. –
Tudtommal nincs telefonja. És nem érezni rajta cigarettaszagot.
– Valami itt nem stimmel.
Natasha a borospoharát bámulta.
– Mac – szólalt meg –, el kell mondanom neked valamit. Amikor
megismerkedtem Sarah-val, éppen bolti lopáson érték.
Mac mozdulatlanná dermedt.
– Csak egy csomag halrudacskáról volt szó. Belebotlottam egy
szupermarketben. Megesküdött, hogy ki akarta fizetni. – Már megint átvertek.
Azt hittem, jót teszek. Hülye, bűntudatos, középosztálybeli liberális. Teljesen
összezavarodtam. – Nagyon sajnálom – mondta. – Szólnom kellett volna.
Mac a fejét rázta. Natasha hálásan érzékelte, hogy Mac nem akar ebből nagy
ügyet csinálni.
– Gondolod… – szólalt meg tétován Natasha – …hogy mi…
De Mac a szavába vágott.
– Holnap nem érek rá – mondta, és végre beledobta a tésztát a forrásban lévő
vízbe. – De pár nap múlva a nyomába eredek. Látni akarom, miben mesterkedik.
A végére járunk ennek.
 TIZEDIK FEJEZET

„Az ilyen lovat szokták a szemlélődök nemesnek,

jó munkakedvűnek, jól belovagoltnak, bátornak
és szilajnak, egyszersmind jókedvűnek és tüzesnek
nevezni”
Xenophón: A lovaglás művészete

Sarah két napig szófogadó mintagyerek volt. Megengedte Macnek, hogy az

osztályteremig kísérje, bár sütött belőle a neheztelés, és ott állt az iskola előtt,
cipője talpát a kövezethez dörzsölve, amikor Mac érte jött. De a kamaszokban
pont az a szép, gondolta Mac, hogy mindig azt képzelik magukról, okosabbak
mindenkinél. És Sarah sem volt kivétel.
A harmadik napon, amikor Mac letette az iskola előtt, azt mondta neki, hogy
most nincs ideje beszaladni vele, nem gond, ha egyedül kell bemennie? Látta,
hogy a lány szeme egy pillanatra felcsillan. Intett neki, és elszáguldott, mintha
nagyon sietős lenne a dolga, de csak megkerülte a háztömböt. Megállt egy
garázssor mellett, húszig számolt, aztán szép lassan újra kihajtott a főútra. Az
iskola kapuján még mindig özönlöttek befelé a diákok, vállukra vetett táskával,
itt-ott kis csoportokban gyülekeztek egy-egy mobiltelefon körül. És
természetesen ott volt Sarah, aki éppen az ellenkező irányba tartott: sietős
léptekkel, szinte futva igyekezett a buszmegálló felé.
Mac azon imádkozott, nehogy hátraforduljon, de a lány a gondolataiba merült.
A francba, Sarah, dühöngött magában Mac. Miért akarod ilyen elszántan
tönkretenni a jövődet? Figyelte, ahogy a lány felugrik a buszra, megjegyezte,
hányas számú járat, és hová megy. Nem a kórház felé, állapította meg. A szociális
munkás előző héten bevitte Sarah-t a nagyapjához, és megemlítette, hol a kórház.
Mac megígérte a lánynak, hogy a hétvégén elviszi, fel is írta a címet. De akkor
most hová készül?
Mac követte a kocsijával a buszt, már nem látta Sarah-t, de azt remélte, hogy
észreveszi, ha leszáll. Két autót is beengedett maga elé, hogy ne legyen olyan
feltűnő, de a reggeli csúcsforgalomban nem nagyon lehetett haladni.
Add, hogy egy fiúhoz menjen, fohászkodott magában, miközben a rádiót
babrálta. Ha így van, meghívhatják magukhoz a srácot, beszélhetnek a fejével.
Egy fiú kezelhető. Be lehet illeszteni a napirendbe. De a drogot nem. Add, hogy ne
drogozni menjen.
Húsz percen keresztül araszolt a londoni forgalomban a City felé. Fehér
furgonokból üvöltöztek rá dühösen, amiért nem hajlandó gyorsabban menni,
csinos nők, akiktől jobb modort várt volna az ember, gorombán beintettek neki.
Amikor már nagyon elfajult a helyzet, lehúzódott és elengedte a többieket.
Közben azon tűnődött, hányszor fogják megbüntetni, amiért rendszeresen átsorol
a buszsávba. Amikor a City határára ért, eleredt az eső, és meresztgetnie kellett
a szemét, hogy meglássa a sötét egyenruhát az öltönyös, esernyős City-beli
dolgozók között, akik a megállókban fel-le szálltak. Itt már olyan sűrűn
örvénylett a tömeg, hogy rettentő nehéz volt szemmel tartani a lányt. Mac
többször is azt gondolta, hogy talán már szem elől vesztette, talán nincs is
értelme az üldözésnek, de azért folytatta.
Végül, ott, ahol a pénzügyi negyed üvegtornyai kezdték átadni a helyüket a
kormosabb épületeknek, bérházaknak, egyszerre meglátta Sarah-t. A lány
leugrott a buszról, megkerülte, és az út közepén lévő járdaszigetre lépett. Mac
lélegzetvisszafojtva figyelte, tudta, hogy ha Sarah jobbra pillant, észreveszi. De a
lány figyelmét az ellenkező irányba tartó forgalom kötötte le. Elengedte a
korlátot, és átszaladt. Mire Mac rájött, hogy rossz irányba megy, a lány már el is
tűnt egy mellékutcában.
– Basszus! – dühöngött Mac. – Basszus, basszus, basszus!
Kimanőverezett a busz mögül, a kezét bocsánatkérően felemelte, amikor a
mögötte jövő jármű csikorogva fékezett, és a kereszteződésben úgy száguldott át
a sárgán, hogy egy gyalogos nő tiltakozásképpen rácsapott az autó oldalára.
– Bocs, bocs, bocs – motyogta Mac, miközben teljes sebességgel igyekezett a
körforgalom felé. Megkerülte, aztán a másik irányban továbbhajtott a főúton, és
közben a szélvédőn kilesve kereste a lányt. Elment a kis mellékutcáig, ahol Sarah
eltűnt, de amikor indexelni kezdett, meglátta, hogy az utca egyirányú. És persze
pont ellentétes irányban.
Mac mindössze egyetlen pillanatig habozott. Aztán gázt adott és nekiindult,
miközben azon fohászkodott, hogy csak jusson el a következő utcáig, mielőtt
szembejönne valaki.
– Tudom… tudom… – kiabált ki a közeledő motorosnak, aki válogatott
trágárságokat üvöltött felé.
A kereszteződésnél nem volt semmi forgalom. Mac nem látott sem autókat,
sem embereket, csak egy sor ólomüveges, Viktória korabeli épületet, egy parkoló
bejáratát meg egy bérházat. Balra a főutca látszott, egy kávézó meg egy indiai
étterem, amelyeket egy pillanatra eltakart egy busz. Mac hirtelen ötlettől
vezérelve jobbra fordult, lassan haladt a macskaköveken, minden keresztutcába
benézett, hátha meglát egy iskolai egyenruhás lányt. De nem látott semmit.
Sarah mintha egyszerűen felszívódott volna.
Mac lehúzódott a buszsávba, aztán beállt egy parkolóhelyre. Ott ült egy
darabig, és átkozta magát. Átkozta a lányt. Mi a fenét művelek? Keresztülhajtok
fél Londonon egy iskolás lány nyomában, akit alig ismerek, és miért? Pár hét
múlva Sarah úgyis elmegy. Mi köze neki ahhoz, ha a lány hülye fiúkkal vagy
drogokkal akarja tönkretenni az életét? A nagyapja majd megrendszabályozza, ha
jobban lesz, és mindannyian élik tovább a maguk életét.
Megszólalt a telefonja. Ekkor jött rá, hogy a kalandos út során minden, ami a
zsebében volt, kirepült, és a földön landolt. Jó pár percig eltartott, míg megtalálta
a telefont az utasoldali ülés alatt.
– Mac?
Maria.
– Szia! – mondta Mac.
– Ne gyere azzal, hogy hívni akartál, csak beszorultál valami szekrény alá –
kezdte a nő sértett hangon. Mac úgy vette, hogy ez nem neki szól – Maria akkor
is ilyen hangnemben beszélt, ha a teája nem volt elég erős. – Úgy volt, hogy ebéd
után hívsz.
– Úristen! – kiáltott fel Mac. – Bocs, szivi. Feltartottak. Nem érek oda.
– Munka?
– Nem igazán. – Mac hátradőlt, végighúzta a kezét a feje búbján.
– Akkor már megint a volt feleséged. Egész éjjel vadul, szenvedélyesen
szeretkeztetek, és rám már nem maradt energiád. – Maria elnevette magát.
– Semmi köze Natashához.
– Lengyelországban a Natasha a legnépszerűbb név a prostik körében.
Tudtad?
– Majd megmondom neki. Biztosan örömmel hallja.
Maria odakiáltott valamit valakinek, aztán újra beleszólt a telefonba.
– Most aztán sajnálhatod. Két hétig nem találkozhatsz velem.
– Hogyhogy? – Nem Sarah az ott a keskeny utca túlsó végében? Mac kilesett,
de amikor a lány megfordult, látta, hogy babakocsit tol.
– Lesz az a hihetetlenül fontos munkám a Karib-szigeteken. Mondtam.
– Tényleg.
– Az Elle spanyol nyelvű kiadásának. Találd ki, ki fog fotózni!
– Maria, tudod, hogy képtelen vagyok megkülönböztetni egyik divatfotóst a
másiktól.
– Sevi. Őt mindenki ismeri.
Fel kéne hívnia Tasht, és megmondani, hogy szem elől vesztette Sarah-t.
Akkor eldönthetik, értesítsék-e a szociális munkást.
– Ő csinálta a legfrissebb Marie Claire címlapját.
Talán felhívhatná az iskolát, és mondhatná, hogy Sarah-nak valami dolga
akadt. Aztán meg valahogy rávehetné, hogy mondja el, hová ment.
– Marie Claire – ismételte meg Maria a nyomaték kedvéért.
– Biztosan elkeverték a példányomat az újságosnál.
– Nagyon szánalmas ember vagy te. Rémesek a vicceid.
– Maria, édesem – mondta Mac –, most be kell fejeznem. Muszáj felhívnom
valakit.
 – Talán kezdesz homoszexuálissá válni?
– Még nem, de majd megfontolom.
– A nővérem férje homoszexuális. Meséltem már?
De Mac már nem figyelt rá. Nem messze tőle egy nagy, barna ló lépett ki egy
drótkapun. Kecsesen átugrott egy szemetes fölött, aztán kitért oldalra, majd
elindult a kövezett úton Mac felé, a patái csak úgy kopogtak a kemény felületen.
Mac hunyorogva nézte, mert a kocsi ablakai kezdtek bepárásodni. De kétsége
sem lehetett a lovas kiléte felől. A döbbenet egészen felvillanyozta.
– Maria, most mennem kell. Hívj fel onnan a világ végéről, és majd kitalálunk
valamit. – Zsebre vágta a telefont, aztán amikor a ló elment a kocsi mellett és
már több mint öt méterre volt tőle, halkan kinyitotta az ajtót és kiszállt. Sarah
haja hátra volt kötve, karcsú teste könnyedén egyensúlyozott a hatalmas állaton,
jól látszott iskolai pulóvere. A ló megint oldalra ugrott, de Sarah meg se rezzent.
Mac látta, hogy előrenyújtja a kezét, és megnyugtatóan végigsimít a ló nyakán.
Mac becsukta a kocsi ajtaját, és sietve a csomagtartóhoz ment, ahonnan
előhúzta az egyik fényképezőgépét. Közben szinte egy pillanatra sem vette le a
szemét a lányról. Bezárta a kocsit, aztán gyalog elindult Sarah nyomában,
figyelte, ahogy nyugodtan ül, szemlátomást ügyet sem vet a város zajára és
zűrzavarára. Amikor befordultak a sarkon, Mac megállapította, hogy a park felé
tart.
Mac elgondolkodott egy pillanatra, aztán a telefonjáért nyúlt, és beütötte a
számot egy kapualjba állva, hogy a hangját ne vigye el a szél.
– Az iskolatitkársággal beszélek? Jó napot… igen. Én Sarah Lachapelle gyámja
vagyok. Azért telefonálok, hogy szóljak, Sarah-nak ma reggel orvoshoz kellett
mennie, nem megy iskolába. Igen, elnézést kérek… Tudom, hogy előbb kellett
volna telefonálnom…

Mielőtt a Papa beteg lett, Boo idomításának nagyjából a fele a földről zajlott. A
Papa vezetőszáron futtatta, ott állt mögötte, biztatta, hogy értelmezze
utasításként a kezével vagy a szárral kifejtett nyomást; hogy pontosabban
egyensúlyozzon, hogy még inkább húzza maga alá a hátsó részét, hogy hajoljon
balra vagy jobbra. Sarah ilyenkor odaállt Boo fejéhez vagy lábához, és enyhe
nyomással vagy a hangjával, olykor egy finom ostorcsapással erősítette meg a
nagyapja instrukcióját. Amint a Papa elmagyarázta, ily módon Boo úgy tanulhat,
hogy nem kell közben elviselnie, amint ő a hátán ülve elveszti az egyensúlyát. A
Papa mindig úgy beszélt róla, mintha ő csak teher volna, mintha a jelenléte
megnehezítené Boo életét. De Sarah már rég leszokott róla, hogy ezt személyes
sértésnek fogja fel.
A Papának valamikor volt egy Gerontius nevű lova, akit három évig tartottak
vezetőszáron, mielőtt bárki a hátára ülhetett. Ez nem a gyakorlás helyett van,
mondogatta a Papa Sarah-nak. Ez a gyakorlás alapja. A sauts d’école, vagyis az
iskolaugrások mind ezekből az építőelemekből fejlődnek ki. Ezeket nem lehet
kihagyni.
Ez mind rendben is van, gondolta most Sarah, neki viszont szüksége van arra,
hogy lovagoljon. Ült a ló hátán, hagyta, hogy Boo kinyújtóztassa egy kicsit a
tagjait, megrótta, amikor megtorpant az utcai lámpáknál, közúti bójáknál,
csatornafedeleknél, holott hat hete még szinte észre se vette volna az ilyen
akadályokat. Sarah két napig nem tudott eljönni hozzá, és ezalatt lehet, hogy
kapott enni meg inni, de ki sem lépett az istállóból. Egy olyan intelligens, jó
formában lévő lónak, mint Boo, ez valóságos kínzás volt, és Sarah tudta, hogy
valószínűleg meg kell majd fizetnie érte.
Az eső még jobban rákezdett. Sarah felemelt karral kérte az autósokat, hogy
engedjék át az úton. Boo már meglátta a füvet, és Sarah érezte, hogy
energikusabb lett a mozgása. Esőben üres lesz a park, ami azt jelenti, hogy
nyugodtan dolgozhatnak. De a ló izgatott volt, talán túlságosan is. A hosszú
bezártság után a patái úgy fognak reagálni a ruganyos talaj érintésére, mintha
áramütés érné.
Figyelj rám, mondta neki a tartásával, a lábával, a kezével. De volt abban
valami lelkesítő, hogy tudta, ekkora erő csak arra vár, hogy szabadjára engedjék.
Levade, szólalt meg benne egy alig hallható hang.
A Papa azt mondta, meg ne próbálja, túl nehéz neki ez a mozdulat. A levade-
ban a lónak a hátsó lábaira kell helyeznie a testsúlyát, és harmincöt fokos szöget
kell tartania. Az erő és az egyensúlyérzék próbája ez, átmenet a klasszikus
magasiskola nagyobb kihívásai felé.
De a Papa megcsinálta. Sarah is megcsinálta a földről. Tudta, hogy Boo képes
rá.
Sarah beszívta a nedves levegőt, letörölte az esőcseppeket az arcáról. Kis
körökben ügetett Boo-val, megállította, aztán előreindult, rákényszerítette a
lovat, hogy figyeljen rá, láthatatlan arénát hozott létre a park szemetesedényei, a
korlátok és a játszótér hosszabbik vége között. Amikor biztos volt benne, hogy a
ló izmai eléggé bemelegedtek, könnyű vágtába kezdett, előbb az egyik száron,
aztán a másikon, és közben próbálta visszaidézni a nagyapja utasításait: ülj
mélyen, ne mozgasd a kezed, a lábadat húzd hátra egy kicsit, fogd erősebben a
külső szárat. És pár percen belül már máshol járt gondolatban, távol az örökös
bosszúságtól, hogy mások szabályai szerint kell élnie, az anyagi gondoktól, a Papa
látványától, aki tehetetlenül, boldogtalanul fekszik egy ágyban, amelynek
mesterséges fenyőillata és öregségszaga van. Csak ő volt ott meg Boo, a
mozdulataikba zárva, és addig dolgoztak, amíg gőzölögni nem kezdtek a finom
vízpárában. Sarah lépésben folytatta, meglazította a szárat, hagyta, hogy a ló
kinyújtózzon egy kicsit. Boo most már nem rezzent össze az utcai zajoktól meg az
emeletes buszoktól: a kemény munka megnyugtatta, ellazította. A Papa ma
elégedett lenne vele, gondolta Sarah, miközben végighúzta a kezét a ló nedves
nyakán.
Levade. Tényleg olyan nagy bűn volna, ha megpróbálná? A Papa úgyse tudja
meg. Sarah mély lélegzetet vett, újra összemarkolta a szárat, a lovat lassú
ügetésre fogta, amelyet aztán fokozatosan addig fékezett, míg Boo piaffe-ra nem
váltott, patáit ütemesen emelgette egy helyben. Sarah kihúzta magát, próbálta
felidézni magában a Papa instrukcióit. A hátsó lábnak a ló súlypontja alá kell
kerülnie, a csánk majdnem a földig süllyed. Kissé előredőlt, a lábával biztatta a
lovat, azt sugallta neki, hogy valahová irányítania kell az energiáját, miközben a
szár enyhe szorításával visszafogta. Csettintett a nyelvével, instrukciók egész
sorát adta, a ló pedig megfeszült, figyelt rá, csapkodta a fülét. Nem tudja
megcsinálni, állapította meg Sarah. Szükség volna még valakire, aki a földön állva
elmagyarázza a lónak, mi a teendője. Azután egyszer csak azt érezte, hogy a ló
fara lesüllyed alatta, egy pillanatra pánikba is esett, mert attól félt, hogy
mindketten elterülnek a földön, de ekkor hirtelen felemelkedett az állat mellső
része, mire Sarah előredőlt, hogy segítsen neki. Érezte, hogyan reszket Boo,
amint próbálja kitartani a pozíciót. Így egyensúlyoztak egy darabig, dacolva a
gravitációval. Sarah még nem is látta a parkot ilyen magasból.
És ekkor a ló letette a két mellső lábát. Sarah-t váratlanul érte a dolog,
rázuhant Boo nyakára, mire a ló előreugrott, és kétszer is bokkolt, olyan hevesen,
hogy Sarah alig bírt a hátán maradni.
Aztán Sarah kiegyenesedett és elnevette magát. Nagy boldogságbuborék nőtt
benne, megveregette a ló nyakát, dicsérgette, próbálta éreztetni vele, milyen
nagyszerű. Átkarolta a nyakát.
– Okos, okos ló – mondta ismét, és nézte, ahogy Boo füle hátracsapódik a
dicséret hallatán.
– Nem semmi – szólalt meg mögötte egy hang. Sarah hátrafordult a
nyeregben. A gyomra görcsbe rándult.
Mac zakóját sötétre áztatta az eső.
– Szabad? – kérdezte, majd előrelépett, és megsimogatta Boo nyakát. –
Milyen meleg – jegyezte meg, aztán elvette a kezét, és összedörzsölte az ujjait.
Sarah nem bírt megszólalni. A gondolatai köddé váltak, émelyítő rémület tört
rá.
– Végeztél? Visszamehetünk? – intett Mac a Sparepenny Lane felé.
Sarah bólintott, az ujjai erősen szorították a szárat. Fürgén járt az agya.
Elmenekülhetne. Átvágtathatnának Boo-val a parkon a lápvidék felé.
Kilométerekre lenne, mire Mac megpróbálná utolérni. De nincs semmije. Nincs
hová mennie.
Lassan léptetett vissza a telepre, Boo leszegte a fejét, szemlátomást
kifárasztotta a kemény munka, Sarah úgy ült rajta, mint akit legyőztek. Az előtte
ballagó Mac hátát nézte, de semmit sem tudott kiolvasni a viselkedéséből.
Megállt a kapu előtt. Cowboy John kijött a házikójából, és kinyitotta a kaput.
– Zuhanyoztál, kis műlovarnő? Csuromvíz vagy.
Megpaskolta a lovat, aztán meglátta Macet, aki ott ácsorgott Sarah mellett.
– Segíthetek valamiben, fiatalember? Tojást akar? Vagy gyümölcsöt? Finom
avokádóm van. Potom három angol fontért egy egész tálcával kaphat.
 Mac úgy bámult Cowboy Johnra, mint aki még sosem látott ilyet. Talán mert
John a legkoszosabb cowboykalapját viselte, hozzá piros kendőt és azt a
neonszínű dzsekit, amit az egyik útépítő munkás hagyott itt tavaly. De lehet,
hogy a sárguló fogak közé szorított, méretes joint keltette fel Mac figyelmét.
– Avokádó? – kezdett magához térni Mac. – Az nem hangzik rosszul.
– Azt meghiszem, barátom. Pont megfelelően érett. Ha érettebb volna, már
felrepedne a héja, és guacamolét keverne saját magából. Akarja megtapogatni?
Istenemre mondom, ennél jobb ajánlatra ma már nem számíthat – mondta, és
horkanó nevetést hallatott.
Mac belépett a kapun Sarah mögött.
– Mutassa az utat – kérte.
Sarah bevezette a lovát az istállóba. Levette a nyerget meg a kantárt, letörölte
róluk az esőcseppeket, gondosan berakta őket a zárható rekeszébe, majd nekiállt
kiganajozni a bokszot. Látta, hogy az udvar túlsó végében Cowboy John
gyümölcsöket és zöldségeket mutat Macnek. Mac bólogatott. Közben folyton
körbetekingetett, mintha megpróbálná felmérni a helyet, és láthatólag
kérdéseket tett fel. Sarah azt is látta, hogy John a lovak felé int, aztán a tyúkjaira
meg az irodájára mutat. Mac szemlátomást érdeklődéssel hallgatta. Végül,
amikor Sarah éppen friss vízzel töltötte meg Boo dézsáját, John és Mac elindult a
vasúti híd alatt az istálló felé. Az eső most még hevesebben zuhogott, kis patakok
zúdultak le a töltésen, végigfolytak a macskaköveken.
– Végeztél, kis műlovarnő?
Sarah bólintott, de nem mozdult a ló mellől.
– Két napja nem láttalak. Valami gondod volt, azért nem tudtál jönni? A jó öreg
Boo majdnem megszökött nekem ma reggel.
Sarah Macre sandított, aztán lesütötte a szemét.
– Valami olyasmi – motyogta.
– A nagypapádnál voltál?
Sarah a fejét rázta. Legnagyobb rémületére úgy érezte, hogy mindjárt elbőgi
magát.
– Mindjárt elmegyünk hozzá – szólalt meg Mac.
Sarah felkapta a fejét.
– Akarod? – kérdezte Mac.
– Maga ismeri ezt a lányt? – Cowboy John színpadiasan hátrahőkölt, aztán a
gyümölccsel teli kartondobozra mutatott. – Maga ismeri Sarah-t? Mért nem
szólt, öregem? Nem adtam volna el magának ezt a vacakot, ha tudom, hogy Sarah
barátja.
Mac felvonta a szemöldökét.
– Ezt nem adhatom el magának – folytatta John. – Jöjjön vissza az irodámba,
és kap rendes árut. Ezt csak azoknak rakom ki, akik véletlenül erre járnak.
Sarah, add át üdvözletemet az öregnek. Mondd meg neki, hogy szombaton
beugrom hozzá. Ezt küldöm neki – nyomott Sarah kezébe egy fürt banánt.
Miközben Mac visszaballagott Johnnal az irodába, Sarah nagy nehezen
mosolyt erőltetett az arcára.

A ruhái még mindig vizesek voltak, amikor beszállt az autóba. Macet

megbüntették, amiért tilosban parkolt, épp a cédulát hámozta le a szélvédőről,
aztán behajolt, hogy bedobja a kesztyűtartóba, amikor észrevette, hogy Sarah
reszket.
– Nem kéne neked valami száraz ruha? – kérdezte. – Van ott hátul egy
tartalék pulóver. Vedd fel az egyenruhádra.
Sarah engedelmeskedett. Mac kihajtott az útra, aztán elindult, közben azon
töprengett lázasan, mit mondjon. Amikor a jelzőlámpához értek, megszólalt:
– Szóval emiatt van az egész. A hiányzások. Az eltűnések. – A pénzt nem
említette.
Sarah alig észrevehetően bólintott.
Mac indexelt, majd balra fordult.
– Hát… te aztán meg tudod lepni az embert. – Mostanra megnyugodott. Ez
csak egy gyerek, akinek van egy pónija. Na jó, egy kicsit túlméretezett pónija.
– Mi volt az, amit csináltál? Az a levegőbe ugrálós dolog?
Sarah motyogott valamit, amit Mac nem értett.
– Levade – ismételte meg a lány hangosabban.
– És az mi is tulajdonképpen?
– A magasiskola egyik mozdulata. Az olyan, mint az idomítás.
– Idomítás? Amikor átugrálnak a karikán?
Sarah kelletlenül elmosolyodott.
– Valami olyasmi.
– És a ló a tiéd?
– Az enyém meg a Papáé.
– Nagyon szép. Én egyáltalán nem értek hozzá, de ez a ló igazán jól néz ki.
Honnan szereztétek?
Sarah fürkésző pillantást vetett Macre, mintha azt latolgatná, mennyit áruljon
el neki.
– A Papa hozatta Franciaországból. A fajtája selle français. Ilyeneket
használnak azon a francia lovasakadémián, ahol a Papa tanult. – Néhány
pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Ő mindent tud a lovaglásról, amit
tudni lehet.
– Mindent, amit tudni lehet… – dünnyögte Mac. – Régóta csinálod ezt?
– Már nem is emlékszem, mióta – felelte Sarah. A lányt egészen elnyelte Mac
pulóvere. A két ujjával betakarta a fejét, és még a térdére is ráhúzta. Úgy hatott,
mint egy erősen védekező gombolyag. – Úgy volt, hogy elmegyünk oda. Hogy
lássuk őket. Franciaországba. Mielőtt beteg lett.
Mac látta maga előtt, ahogy a lány átvágott a buszok meg a teherautók között,
aztán a gondolataiba merülve körözött a lóval a fűben. Mi a fenébe csöppentünk
bele?, gondolta.
– Ajándék lett volna – folytatta Sarah nekibátorodva. – Nekem is meg neki is.
Vakáció. Még sosem jártam külföldön.
A pulóver ujjait babrálta.
– Nem akartam lemaradni róla. A Papa sem akart lemaradni róla.
– Hát… – Mac a visszapillantó tükörbe sandított – …nem olyan ritka, hogy
valaki betegség miatt elhalaszt egy utazást. Ha elmagyarázod, mi történt, az
utazási iroda biztosan beleegyezik, hogy akkor menjetek, amikor a nagyapád
jobban lesz. – Figyelte, ahogy Sarah a körmét rágja. – Majd odatelefonálunk.
Segítek, ha akarod.
Sarah óvatosan rámosolygott. Ma már másodszor, gondolta Mac. Talán
végeredményben mégiscsak tudunk itt tenni valami hasznosat. Előrenyúlt, és
beállította a GPS-t.
– Helyes. Akkor irány a kórház – mondta. – Bekapcsolom a fűtést. Nem
szeretném, ha bőrig ázva kerülnél a nagyapád szeme elé.

Mac nagyjából ugyanannyira értett az orvosi dolgokhoz, mint a lovakhoz, de azt

még ő is világosan látta, hogy bármit hisz is Sarah, Mr. Lachapelle egyhamar nem
fog elutazni, de még hazamenni sem. Az öregember párnákkal feltámasztva
feküdt, a bőre olyan májbajos színű, mint a nagybetegeknek, és fel sem ébredt,
amikor beléptek a szobájába. Amikor aztán Sarah megfogta a kezét, végre
kinyitotta a szemét. Mac sután ácsorgott az ajtónál, betolakodónak érezte magát.
– Papa – szólalt meg Sarah lágy hangon.
Az öregember tekintete azonnal rátapadt, amikor rájött, ki van előtte.
Féloldalas mosoly jelent meg az arcán.
– Bocs, hogy az utóbbi két napban nem tudtam jönni. Nehéz volt a helyzet.
Az öregember megrázta a fejét, és erőtlenül megszorította Sarah kezét. Sarah
látta, hogy a pillantása Macre siklik.
– Ő Mac. Most ők gondoskodnak rólam.
Mac érezte, hogy alaposan szemügyre veszik. Gyengesége ellenére olyan
szigorúan méregette az öreg, mintha mindent ki akarna deríteni róla.
– Ő… nagyon rendes, Papa. Ő is meg a felesége is – mondta Sarah, és Mac
látta, hogy elpirul, mintha abbéli igyekezetében, hogy megnyugtassa a nagyapját,
túlságosan kiadta volna magát.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Lachapelle. – Mac előrelépett, és
megfogta az öregember kezét. – Enchanté.
Újabb halvány mosoly. Meg egy szélesebb, Sarah részéről.
– Nem is mondtad, hogy tudsz franciául.
– Nem biztos, hogy a nagyapád is azt mondaná, hogy tudok – felelte Mac, majd
leült az ágy túlsó oldalán a másik székre. Sarah a nagyapja éjjeliszekrénye körül
sürgölődött, megnézte a tisztasági csomagját, megigazította a fényképeket.
 Mac kínosnak érezte a csöndet, ezért újra megszólalt, bár tisztában volt vele,
hogy kissé túl hangosan beszél.
– Láttam lovagolni az unokáját. Hihetetlenül tehetséges.
Az öregember pillantása ismét Sarah-ra vándorolt.
– Kilovagoltam ma reggel.
– Helyes – mondta lassan az öreg, a hangja úgy csikorgott, mint egy olajozásra
szoruló zsanér.
Sarah arcán ezúttal azonnal megjelent a mosoly, és mintha más emberré tette
volna.
– Helyes! – ismételte meg, mintha meg akarná erősíteni, amit a nagyapja
mondott.
– Helyes – mondta megint az öregember. Mindhárman elégedetten
bólogattak. Mac arra a megállapításra jutott, hogy ez jelentős áttörés volt a
társalgásban.
– Boo mindent beleadott, Papa. Esett az eső, és bár tudod, hogy esőben
hajlamos rosszul viselkedni, most végig koncentrált. Nem szorította össze a
száját, és nagyon-nagyon figyelt rám.
Sarah ebben a pillanatban megint lovagolt, a háta egyenes volt, a kezét maga
elé tartotta. Az öregember valósággal itta a szavait, minden részlet érdekelte.
– Örültél volna, ha látod. Komolyan.
– Még sosem láttam ilyet – szólt közbe Mac. – Semmit sem tudok a lovakról,
Mr. Lachapelle, de mikor megláttam, ahogy ott a két hátsó lábán ugrál, elállt a
lélegzetem.
Hirtelen csönd borult a szobára. Az öregember lassan az unokája felé fordította
az arcát. Már nem mosolygott.
Mac dadogni kezdett:
– Nagyszerű… látvány volt… – Látta, hogy Sarah a haja tövéig elpirult. Az
öregember továbbra sem vette le róla a szemét.
– Levade – suttogta a lány bűntudatosan. – Ne haragudj. – Az öregember
jobbra-balra ingatta a fejét. – Annyira tele volt energiával. Szükség volt valami
újdonságra, ha azt akartam, hogy továbbra is figyeljen rám. Kihívás kellett neki…
Mac látta, hogy minél több érvet sorakoztat fel Sarah, annál dühösebben
csóválja a fejét az öregember.
– Gourmand – mondta aztán. – Non gourmand. Kicsi. Megint.
Mac próbálta kihámozni az értelmet a szavakból, aztán rájött, hogy nincs
bennük értelem. Halványan emlékezett rá, hogy a stroke-on átesett betegek
sokszor nehezen találják a helyes kifejezést.
– Az. Avant. Non. Ló. Ló. – Aztán az öreg elégedetlenül megfeszítette az
állkapcsát, és elfordult Sarah-tól.
Mac rémesen érezte magát. Sarah a körmét rágta. Az öregember arcán néma
düh ült. És erről mind ő tehet, gondolta Mac. Próbált úgy tenni, mintha ott se
lenne, aztán inkább levette a nyakában lógó fényképezőgépet, és odatartotta a
beteg elé.
 – Ööö… Mr. Lachapelle… Csináltam néhány képet Sarah-ról, ahogy a lóval
dolgozott. Ügetett meg ilyenek. Gondoltam, hátha szívesen megnézné. – Áthajolt
az ágy fölött, és végigpergette a digitális képeket. Végül megállt az egyiknél,
amelyikről feltételezte, hogy nem dühíti fel az öreget, és kinagyította. Sarah a
nagyapja orrára tette a szemüvegét.
Az öregember hosszan tanulmányozta a képet, egy pillanatra mintha máshol
járt volna. Azután Sarah felé fordult, a nagy összpontosítástól még a szemét is
lehunyta.
– Száj – mondta végül, és meglebegtette az ujjait.
Sarah a képre meredt.
– Igen – értett egyet. – Ott ellenállt egy kicsit. De csak az elején, Papa. Amikor
a hátsó felét is megdolgoztattam, elengedett lett.
Az öregember szemlátomást elégedetten bólintott. Mac akaratlanul is
felsóhajtott.
– Vannak még képeid? – kérdezte Sarah. – Későbbről?
Mac végignézte a képeket, aztán odaadta a gépet Sarah-nak.
– Az a helyzet, hogy most mennem kell, el kell intéznem pár telefonhívást –
mondta. – Magatokra hagylak titeket. Nézd, Sarah, így tudsz keresni a képek
között. Ezzel a gombbal tudod kinagyítani, hogy jobban lássátok. Lent találkozunk
fél óra múlva. – Kezet fogott az öregemberrel. – Monsieur Lachapelle, örülök,
hogy megismerhettem.
– Kapitány – szólalt meg Sarah. – Mindenki Kapitánynak hívja.
– Kapitány – ismételte meg Mac. – Remélem, hamarosan újra találkozunk.
Megígérem, hogy gondját viseljük az unokájának, amíg haza nem engedik. – Isten
tudja, mikor lesz az, gondolta, miközben elhagyta a szobát.

– Te most viccelsz, ugye?

– Nem. Akarod látni? – Odaadta Natashának a képet, amelyet kinyomtatott,
miután hazaért. Natasha a táskájába nyúlt, szemüveget húzott elő, és a képre
meresztette a szemét. Régen nem hordott szemüveget, jegyezte meg magában
Mac.
– Tehát nem drogozik – mondta, mert Natasha továbbra sem szólalt meg.
A nő bólintott.
– Ez igaz. – Levette a szemüveget, és Macre nézett. – De hogy egy ló… –
Visszaadta a képet. – Mégis mi a fenét kezdjünk egy lóval?
– Szerintem nem kell kezdenünk vele semmit. A ló az övé, ő gondoskodik róla.
– De… mindvégig erről volt szó? Mindig az istállóba ment?
– A pénzről nem kérdeztem, de azt hiszem, feltételezhetjük, hogy azt is a lóra
költötte.
– Honnan szerez lovat egy ilyen gyerek?
– Egy vasúti híd alatt tartja – folytatta Mac. Az agyában még ott pörögtek a
belvárosi telep képei. – Úgy vettem ki, hogy a nagyapjához van valami köze. Az
öreg amolyan lovasoktató. És ez nem valamiféle kert végében tartott póniló ám –
tette hozzá. – Ez a jószág olyan, mint egy életre kelt Stubbs-festmény. Nagyon
magas. És Sarah mindenféle dolgokra… idomítja. Ugrál vele a levegőben.
– Úristen! – Natasha a távolba nézett. – Mi lesz, ha megsérül?
– Én úgy láttam, nagyon is ura volt a helyzetnek.
– De mi egyáltalán nem értünk a lovakhoz. A szociális munkás erről nem
mondott semmit.
– A szociális munkás nem tudja. Sarah nem akarja, hogy megtudják. Úgy
gondolja, ha megtudják, elveszik tőle a lovat. Igaza van?
Natasha vállat vont.
– Fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy sok precedens volna erre.
– Megígértette velem – mondta Mac –, hogy nem szólunk róla.
Natasha nem hitt a fülének.
– De hát ilyet nem ígérhetünk!
– Hát pedig én megígértem. Ő pedig megígérte, hogy többé nem lóg az
iskolából. Szerintem ebben kiegyezhetünk.
Mac az ebédszünet idején tette ki Sarah-t az iskola előtt. Előzőleg sietve
lefirkantott egy igazolást. A lány szemmel láthatólag nehezen tudta elhinni, hogy
összejátszik vele.
– Ez volt az utolsó alkalom – figyelmeztette Mac, mert tudta, hogy már így is
túl engedékeny volt. – Ha hazaértél, megbeszéljük. Rendben?
Sarah bólintott. Nem is köszönte meg, gondolta Mac morcosan, aztán jót
nevetett magán, miközben elhajtott. Úgy gondolkodik, mint egy szülő. Hányszor
hallotta, amint a barátai a gyerekeik állítólagos hálátlansága miatt panaszkodtak!
Natasha most leült. Motyogott valamit egy nehéz ügyről, családon belüli és
kívüli erőszakról, mintha azt feltételezné, hogy Mac tudja, miről beszél. Mac
enyhe bűntudattal eszmélt rá, hogy évek óta nem figyelt oda, ha Natasha a
munkájáról mesélt.
– Idehallgass, ez jó hír, Tash – mondta. – Azt jelenti, hogy Sarah nem drogos.
Nem is valami gyanús fickó miatt szökdösött el. Egyszerűen csak egy lómániás
tinédzser lány. Ezzel megbirkózunk.
– Úgy beszélsz, mintha mi sem volna egyszerűbb ennél. – Natasha hangja
szinte sértődött volt. – De ez komoly gond, Mac. Sarah egyedül nem tud
gondoskodni a lóról. Emiatt lóg az iskolából. Azt mondtad, eddig a munka nagy
részét a nagyapja végezte. Ki fogja gondozni a lovat, ha Sarah szép rendesen ott ül
az óráin? Talán te?
Mac majdnem felnevetett.
– Én biztos nem. Egyáltalán nem értek a lovakhoz.
– Én meg még annyira sem. Van valaki, aki elvégezhetné a teendőket Sarah
helyett?
Macnek eszébe jutott az öreg amerikai a füves cigijével.
– Szerintem nincs. Igen, értem, miről beszélsz – bólogatott. – Nem könnyű.
Egy darabig csöndben ültek.
– Oké – szólalt meg Natasha, de nem nézett Mac szemébe. – Van egy ötletem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

„A lovászt utasítsuk, hogy a csikót tömegben is vezesse,

szoktassa hozzá mindenféle látványhoz és zajhoz.
Ha a csikó ilyesmitől fél, nem szabad haragudnunk,
hanem nyugtatgatva kell megmutatnunk neki, hogy
nincs semmi baj”
Xenophón: A lovaglás művészete

Valószínűleg kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a kenti ötletből csak

katasztrófa lesz, gondolta később Natasha. Sarah hevesen ellenezte, hogy
elvigyék a lovát.
– Nem. Neki itt kell lennie, hogy szemmel tarthassam – mondta.
– A Howe-farmon tökéletes biztonságban lesz. Mrs. Carter gyakorlott lótartó.
– De Boo-t nem ismeri. Olyan emberek lesznek körülötte, akiket nem ismer.
– Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Carter még nálad is többet tud a lovakról.
– De Boo-ról nem tud semmit.
Különös, gondolta Natasha, hogy ez a lány, aki napokig gyakorlatilag meg se
szólalt, most ilyen hevesen tiltakozik.
– Sarah, neked nincs annyi időd, hogy mindent magad csinálj. Ezt te is
beláttad. És ha azt akarod, hogy mi betartsuk, amit az egyezségünkben
vállaltunk, és ne tájékoztassuk a hatóságokat, akkor el kell fogadnod, hogy amíg a
nagypapád nem épül fel, másképp kell gondoskodnunk a lovadról. A Howe-
farmon egész héten gondozzák. Hétvégén pedig lemehetünk meglátogatni, az
egész napot vele töltheted.
– Nem – mondta Sarah karba font kézzel, megfeszülő állkapoccsal. – Nem
hagyom olyan helyen, amit nem ismerek.
– De hát majd megismered. És csak rövid távú intézkedésről van szó. Jóval
professzionálisabb helyen lesz, mint most.
– Ott, ahol most van, jól érzi magát – vetette oda Sarah, és fenyegetően
meredt Natashára. – Te semmit sem tudsz róla. Jól érzi magát a Sparepenny
Lane-en.
Natashának nagy erőfeszítésébe került, hogy ne emelje fel a hangját.
– De ez így nem működik, te is belátod, nem? Amíg nem tudjuk, mikor engedik
haza a nagyapádat, nem tudjuk így intézni a dolgokat. Nem tudod így intézni a
dolgokat.
– Nem fogjátok elvenni tőlem Boo-t!
– Ne dramatizáld túl a dolgot, Sarah. Senki sem akarja elvenni tőled.
– Fogd fel úgy, hogy a lovad nyaralni megy. – Mac a kanapén terpeszkedve
almát evett. Natashának mindig emlékeztetnie kellett magát, hogy ez Mac háza
is. – Egész nap vágtázhat a réteken, vagy mit szoktak csinálni a lovak. Jobb lesz
neki, mint bezárva egy vasúti híd alá, nem?
Natasha gyakorlott ügyvéd lévén látta, hogy Mac a lány elevenére tapintott.
Sarah egy pillanatra mintha megingott volna.
– Szerintem nem túl gyakran fordult vele elő, hogy csak úgy bóklásszon egy
mezőn, nem igaz? – Mac a szemetesbe hajította az almacsutkáját, amely fémes
puffanással landolt.
– Időnként hosszú kötőféken hagyom legelészni – mondta Sarah védekezően.
– De az nem ugyanaz, mint ha szabadon szaladgálhat, ahogy kedve tartja,
nem?
– De még sosem volt lószállítóban.
– Majd megszokja.
– És soha…
– Az a helyzet, Sarah, hogy nagyon nem szeretnék parancsolgatni, de ez nem
vitatéma – jelentette ki határozottan Natasha. – Neked nincs annyi időd, hogy a
tanulás mellett gondoskodj a lóról. Mac és én nem értünk annyira a lovakhoz,
hogy segíteni tudjunk neked. Boldogan fizetünk azért, hogy a ló a Howe-farmon
legyen, és amikor a nagyapád felépül, kifizetjük a visszaszállítását, és minden
mehet tovább úgy, ahogy régen volt. És most, ha megbocsátasz, dolgoznom kell.
Sarah ingatag léptekkel hagyta el a szobát. Mac láthatólag zavarba jött Sarah
nagyapjának említésekor, mintha tudna valamit, de nem akarná elmondani.
Natasha még jóval Sarah távozása után is a hátában érezte a lány felháborodott
tekintetét.

Az utazás igazi traumát jelentett. Egy professzionális newmarketi lószállító céget

bíztak meg, hogy vigye el Boo-t – ahogy Sarah emlegette a lovat – egy szombati
napon. A hatalmas teherautó alig fért el a Sparepenny Lane-en, mesélte később
Mac Natashának, és a sofőrt teljesen megdöbbentette a telep címe, hát még
amikor meglátta, mi is ez tulajdonképpen.
– Versenyistállókhoz szokott – magyarázta Mac. – Elegáns helyekhez.
– Nem lep meg, ha a szállítási díjra gondolok – vágott vissza Natasha. A ló, akit
megijesztettek a változás alig érzékelhető jelei, nem volt hajlandó bemenni a
teherautóba. Sarah valósággal könyörgött neki, mindenkire ráförmedt, hogy
menjen onnan, aztán többször is megpróbálta felvezetni a lovat a rámpán a jármű
plüssborítású belsejébe. De Boo megtorpant, hátrált, ijedten meghőkölt, amitől az
összegyűlt nézelődők rémülten ugrottak hátra, miközben ő hátrafelé kopogott a
macskaköveken. Ahogy telt az idő, mondta Mac, egyre többen álltak meg az
utcán, hogy lássák, mi történik, a ló pedig annál izgatottabb lett, dőlt róla a
verejték, kifordult a szeme, alig lehetett féken tartani. Fiúk száguldottak el
mellettük robogón; az autósok, akik a teherautótól nem tudtak továbbmenni,
idegesen nyomták a dudát; Cowboy John a kapuban dohányzott, hátrabillentette
a kalapját és a fejét csóválta, mintha enyhén helytelenítené a dolgot.
Sarah kétszer is rákiáltott a kíváncsiskodókra, hogy tűnjenek el, amivel egy
kicsit elcsendesítette őket, de aztán a sofőr meg a segítője közölték vele, hogy
nekik erre nincs több idejük, és részben nyers erővel, részben meg egy hosszú,
bordázott kötél segítségével beterelték a lovat a kocsiba, ahonnan azután hangos
nyihogás hallatszott, és az állat még akkor is csapkodta a patájával a kocsi oldalát,
amikor lassan elindultak, és kikanyarodtak a főútra.
Sarah nem mehetett velük („A biztosító nem engedi. Sajnálom, haver.”).
Amikor Mac végre rávette a sápadt lányt, hogy szálljon be a kocsijába,
észrevette, hogy Sarah-nak vérzik a tenyere.
A lány egész nap nem állt szóba vele.

Mindezt Mac mobilon mesélte el Natashának, amikor rövid pihenőt tartottak az

autópályán. Natasha előrement a saját kocsijával, hogy előkészítse a nyaralót.
Legalábbis ezt mondta nekik. Igazából Conor nyomait akarta eltüntetni, és ami
még fontosabb, fel akart készülni arra, hogy lerohanják az egyetlen helyet az
életében, amit még a sajátjának nevezhet.
A nyaralóban csak két hálószoba volt. Sarah kapja a vendégszobát, Mac pedig
a kanapén alszik majd. Natasha már a puszta gondolattól is, hogy ott lesznek vele,
úgy érezte, körbezárták, csapdába esett. Attól félt, hogy kudarcba fulladt
házasságuk örökre megfertőzi a házat; ahhoz a helyhez, amely eddig mentes volt
Mactől, az emlékektől, mostantól nemkívánatos dolgok tapadnak majd. Hogy a
fenébe jutott ide? Miért áldozta fel a függetlenségét, a lelki békéjét és talán a
párkapcsolatát is? Conor szándékosan levegőnek nézte az irodában, és ha
véletlenül elkövette azt a hibát, hogy felvette a telefont, amikor Natasha kereste,
azt mondta, nem ér rá. Natasha aznap reggel küldött neki egy SMS-t, mert
nagyon feldühítette ez a rideg bánásmód.
„Az, hogy a feleséged kicsinált, még nem jelenti azt, hogy én is olyan vagyok.”
Elküldte, mielőtt a józan ész szavára hallgatva kitörölte volna.
„Én nem érdemlem ezt, Conor.”
Összecsukta a telefonját, aztán leült a csöndes konyhában, és ha nem túl
bizakodóan is, de várta a választ. De nem jött válasz, és ettől csak még rosszabbul
érezte magát.
Aztán kisétált a kertbe, a karján felálló szőr azt jelezte, hogy közeledik a tél.
Két hete nyírta utoljára a füvet, de a hidegben lelassult a növekedése, és még
mindig egyenletes és zöld volt. Összegereblyézte a leveleket, megmetszette
azokat a bokrokat, amelyeket be tudott azonosítani, és két hosszú sorban
virághagymákat ültetett oda, ahol régebben bozót volt. Az ágyásokban
lampionvirágok nőttek, száraz, narancssárga fejük szinte világított a szürke őszi
levegőben. A nyurga bokrokon az utolsó satnya rózsák virágoztak. Az egykor
elhanyagolt, elvadult hely ma mindenféle szépséget kínált.
Mély lélegzetet vett, maga köré fonta a karját, és azzal próbálta vigasztalni
magát, hogy úgysem tehetett volna mást. Ha szerencséje van, soha többé nem
lesz rá szükség, hogy Mac újra idejöjjön. Ő majd hétvégenként lefuvarozza Sarah-
t – bár nagyon úgy néz ki, hogy a lány úgyis a lovával akarja majd tölteni minden
idejét –, és Conornak nem is kell megtudnia, hogy Mac itt járt. Lehet, hogy Conor
meg Sarah előbb-utóbb összebarátkoznak. Végül is Conor megérti a gyerekeket.
Beszél a nyelvükön. Nem úgy, mint ő.
Lassan sétált az ágyások között, nézte, ahogy a cipője sötét lesz a nedvességtől,
és azt kívánta, bárcsak ne billentené ki ennyire az egyensúlyából Sarah jelenléte
az életében. Valahogy minden beszélgetésük félresiklott, sosem találta a
megfelelő hangot. Mac viszont olyan fesztelenül bánt a lánnyal, mintha a húgáról
lenne szó. Amikor olyan vicc hangzott el a konyhaasztalnál, amit csak ők ketten
értettek, vagy amikor Sarah nagyapjáról beszéltek, Natasha úgy érezte, kizárják
valamiből.
Sarah, gondolta, nem kedveli őt. Minden kérdésére úgy reagál, mintha
kihallgatásnak fogná fel, és alig leplezett gyanakvással tekint rá. Amikor Mac azt
mondta neki a telefonban, hogy Sarah nem állt szóba vele a kocsiban, Natasha
már-már örült a hírnek. Szóval nem csak velem ilyen, kiáltott volna fel a
legszívesebben. Veled is tud utálatos lenni!
Ha Natasha őszinteséget kényszerített magára, el kellett ismernie, Sarah
tudja, hogy ő nem bízik benne. Igen, a pénzt valószínűleg a lóra költötte. Igen,
nincs jele drognak vagy alkoholnak. De a lány valahogy mégis tartózkodónak
tűnt, mintha bizonyos dolgokat még nem osztott volna meg velük.
Mackel nem beszélheti meg ezeket a dolgokat. Hogyan is tehetné, amikor a
kenti nyaraló létezését is hetekig titkolta előle? Különben is, Mac folyton azt
hajtogatta: Sarah annyi mindenen ment át, hogy nem csoda, ha óvatos. A
hangjából kiérződött, hogy azt gondolja, Natasha a hibás, ha ezt képtelen
megérteni.
Fantasztikus, mondta volna erre legszívesebben. Befogadtam a volt férjemet
meg egy tinédzser lányt, aki nem kedvel, viszont el kell tartania egy nyavalyás
lovat. Mégis mennyire kellene megértőnek lennem?
Mac háromnegyed egykor telefonált újra.
– Le tudnál jönni elénk a farmra? – kérdezte. – Te ismered ezt a nőt, ugye?
– Most terítettem meg ebédre – mondta Natasha, miközben végigtekintett a
friss zsemléken és a tűzhelyen lévő levesen.
– És ezt mondjam a lónak? Épp most rontott ki a teherautóból, és kis híján
megölt valakit – mondta Mac. – Jézusom! Sarah ordítozik a nővel. Jobb lesz, ha
megyek.
Natasha felkapta a kabátját, és leszaladt az utca végéig. Amikor odaért, Mac
éppen próbálta megbékíteni Mrs. Cartert, akinek a szája komor vonallá
préselődött.
– Egy kicsit zaklatott a kislány – magyarázta Mac. – Aggódott a ló miatt. Nem
úgy értette, amit mondott.
– Aki itt tartja a lovát, annak tisztelnie kell a szabályaimat – jelentette ki Mrs.
Carter.
– Én nem akarom itt tartani a lovam – szólt közbe Sarah a boksz ajtaja mögül.
Időnként megjelent mellette a ló feje, aztán idegesen eltűnt a félhomályban.
Natasha széthasadó deszkák reccsenését hallotta az istálló belsejéből.
– Ha átmegy azon a falon – fordult felé Mrs. Carter –, sajnos ki kell fizetniük.
– Ez csak azért van, mert maga megijesztette.
– Sarah, kérlek! – szólalt meg Mac. – Természetesen megtérítjük a kárt.
Többes számban?, gondolta Natasha.
Két férfi várakozott a lószállító mellett.
– Rendezhetnénk a számlát? – kérdezte az egyik. – Mennünk kéne.
Natasha odament hozzájuk, közben a zsebében kotorászott a tárcája után.
– Nem egyszerű eset – jegyezte meg az egyik férfi.
– Sajnos nem nagyon értek a lovakhoz – mondta Natasha.
– Nem a lóról beszéltem – felelte a férfi.
Natasha megfordult, és látta, hogy Sarah kilép az istállóból. Mrs. Carterrel
folytatott vitája szemlátomást kezdett elmérgesedni.
– Negyven éve tartok lovakat, ifjú hölgy, és nem tűröm az ilyen viselkedést a
farmomon. Nem hagyom, hogy valaki ilyen udvariatlan legyen velem.
– Miért volt vele ilyen türelmetlen? – ordította Sarah. – Még sosem hagyta el
a telepet. Meg volt rémülve.
– Muszáj volt kihozni a teherautóból, mielőtt megsérült volna.
– Én megoldottam volna a dolgot.
– Sarah – csitította Mac ismét –, ne csináld ezt. Nyugodjunk le mindannyian.
Minden kárt megtérítünk – tette hozzá megint.
– Nem akarom, hogy ez a nő gondoskodjon a lovamról – fordult Sarah Mac
felé.
Mrs. Carter Natashára nézett.
– Azt mondta, a ló rendesen viselkedik. Azt mondta, a lány is rendesen
viselkedik.
Sarah szóra nyitotta a száját, de Mac megelőzte.
– A másik istállóban nagyon nyugodt volt – mondta. – Én láttam. Teljesen
békés volt.
– Békés? – kérdezett vissza Mrs. Carter.
– Nincs semmi baja, ha olyan emberek vannak körülötte, akik tudnak bánni a
lovakkal. – Sarah a földet rugdosta.
– Ifjú hölgy, jobb, ha tudod, hogy…
 – Egy hét – vágott a szavába Natasha. – Kérem, csak egy hétig gondoskodjon
róla. Ha úgy látja, hogy kezelhetetlen, megszervezem, hogy visszavigyék. –
Sarah-ra pillantott. – És akkor megint elgondolkodhatunk rajta, mit tegyünk.
A teherautó elindult kifelé. Natashának eszébe jutott a konyhában hagyott
leves, ami már nyilván teljesen kihűlt.
– Kérem, Mrs. Carter, Sarah nyilvánvalóan kimerült, mint ahogy a ló is. És ma
nem tudjuk elvinni. Logisztikailag ez lehetetlen volna.
Mrs. Carter felsóhajtott. Sarah-ra meredt, aki az ajtó fölött átnyúlva még
mindig csitítgatni próbálta a lovát.
– Nem tudom garantálni, hogy minden nap kint lesz.
– Nem gond – vágta rá Natasha. Fogalma sem volt róla, miről beszél a nő.
– És ott kell tartaniuk abban az épületben, a sarkon túl, távol a többiektől. –
Ezzel Mrs. Carter sarkon fordult, és eldübörgött az irodája felé.
– Nagyszerű. Ezt elintéztük – mondta Mac, és vigyorgott, mintha kezdettől
erre számított volna. – Éhen halok. Gyerünk, Sarah. Hagyjuk, hogy a lovad
megnyugodjon egy kicsit, és addig ebédeljünk meg. Utána visszajöhetsz hozzá.

Sarah rekordidő alatt kanalazta be a levesét, a délutánt pedig a farmon töltötte.

Mac azt javasolta, hogy ne szóljanak bele a dologba. Sarah rendes gyerek,
magyarázta. Ezt valószínűleg Mrs. Carter is belátja majd, ha békén hagyják őket.
Mindketten szeretik a lovakat. Előbb-utóbb megtalálják a hangot egymással.
Natasha azt kívánta, bárcsak ő is ilyen szilárdan tudna hinni ebben.
Miután Sarah elment, a konyhában üldögéltek, Mac hátratolta a székét.
Natasha látta, hogy a szülei fényképét tanulmányozza, amely régebben a londoni
házuk dolgozószobájának falán lógott, meg a cserépedényeket, amiket lehozott a
nyaralóba.
– Ez nem Conor háza, ugye? – kérdezte, miközben Natasha leszedte az asztalt.
Natasha megpróbált Mac szemével nézni a házra, és nőiesnek látta a
környezetet. Pedig nem afféle habos-csipkés holmikkal rakta tele, de a tárgyak
gondos elhelyezése, a kecses berendezés, a finom tónusok mind elárulták, milyen
nemű a ház lakója.
– Nem vettem meg, ha ezt akartad kérdezni. Csak bérelem.
– Én nem kérdeztem semmit. Csak… – Mac megfordult a székén, és az
ajtónyíláson keresztül a nappalit bámulta – …egy kicsit meglepődtem.
Natasha nem tudta, mit mondjon erre, úgyhogy inkább nem szólt.
– És ide szoktál lejönni minden hétvégén.
– Majdnem minden hétvégén. – Natasha hirtelen zavarba jött, úgy érezte,
bármelyik pillanatban elejtheti az edényeket.
– Sosem gondoltam rólad, hogy az a vidékre járó típus volnál.
– Én meg sosem gondoltam magamról, hogy az az elvált típus volnék. Csak
tudod, változnak a dolgok.
 – Te meg Sarah mindig meg tudjátok lepni az embert.
– Hát, az is elég váratlan volt, amikor te egyszer csak beállítottál. – Natasha
vizet engedett a mosogatóba. Örült, hogy van valami dolga. Olyan furcsa érzés
volt, hogy Mac itt van vele. Mintha egy ismeretlen ember társaságában volna.
Alig tudta elhinni, hogy valaha együtt éltek. Mac annyira megváltozott, annyira
távoli lett, Natasha pedig pontosan tudta, hogy a saját életében alig változott
valami.
– Kösz – törte meg Mac a csöndet.
Natasha fel volt rá készülve, hogy gúnyolódás lesz a vége.
– Mit?
– Hogy megengedted, hogy lejöjjünk ide. Látom, hogy nem könnyű neked.
A hangjában nyoma sem volt gúnynak. Barna szeme őszintén csillogott.
Natasha halálra rémült ettől.
– Nincs mit.
– Akkor most már elárulhatom, hogy végig volt egy kéglim a Notting Hillen. –
Mac már azelőtt elnevette magát, hogy Natasha hátrafordult volna. – Vicc volt! –
mondta. – Csak vicceltem, Tash!
– Nagyon szellemes – mondta megvetően Natasha, és maga sem értette, miért
mosolyog.
– Sarah végül majd lenyugszik, hidd el – jelentette ki Mac némi hallgatás után.
Natasha nem szólt. Tehát Mac is észrevette.
Mac odalépett mellé a mosogatóhoz. Natasha az edényekre szegezte a
tekintetét.
– Azt hiszem… tulajdonképpen semmi sem érdekli, csak a nagyapja meg a
lova. Azok után, ami történt, valószínűleg retteg, hogy a lovat is elveszti. És ettől
túlreagálja a dolgokat. Nem olyan nehéz belelátni a lelkébe – mondta, és
átnyújtott Natashának egy kóbor kanalat.
Neked talán nem, gondolta Natasha. De ezt mégsem mondhatta ki hangosan.
– Kinagyítottam pár képet – mondta Mac, miközben megint leült. – A
kocsimban vannak. Ha főzök egy teát, megnézed őket?
Natashának úgysem volt más dolga. Igyekezett nem összerándulni a
látványtól, amikor Mac nekiállt bögrék meg teáskanalak után kotorászni.
Hűtlennek érezte magát attól, hogy együtt teázik Mackel azon a helyen, ahová
Conorral szokott lejönni, de maga is tisztában volt a helyzet iróniájával.
Leültek a nappaliban, Mac Conor kedvenc karosszékébe, Natasha a szemben
lévő kanapéra. Mac egy átlátszó dossziéban lévő fotók között keresgélt.
– Ez a hely, ahol eddig a lovat tartotta, olyan, mintha a viktoriánus korból
maradt volna itt, eltekintve az autóktól meg hasonlóktól. Ez az öreg fickó –
mutatott az egyik képen egy viharvert cowboykalapot viselő, idős fekete férfira –
azt mondta, hogy az East Enden még akad néhány ilyen kis telep. Régen több is
volt, de az ingatlanfejlesztők ledózerolták őket.
Natasha nézte a szűk kis udvart, a kályhában égő tüzet meg a szabadon
kószáló csirkéket, és próbálta elhelyezni az adott környéken. Olyan volt, mint egy
hatvanas évekbeli ószeres raktára, de ugyanakkor volt benne valami rejtett,
titokzatos, egy rég eltűnt életmód maradványa. Akadtak itt tyúkok, kecskék,
hatalmas termetű lovak és sovány gyerekek. Egy magas raklapkupac fölött
éppen elhúzott egy csillogó, áramvonalas vonat, az utasok nyilván észre sem
vették, mi van alattuk. Innen jön tehát Sarah. Ez az ő világa. Hogyan illik egy
ilyen hely a mai világba? Hogyan illik bele egy olyan lány, mint Sarah?
– Mit gondolsz?
Amikor Natasha felnézett a képekről, látta, hogy Mac őt figyeli. Tényleg
kíváncsi a véleményére.
– Az biztos, hogy ilyen képeket még nem láttam. – Most egy másik fotó vonta
magára a figyelmét, egy ló a hátsó lábain ágaskodott, a hátán egy apró termetű,
de ismerős alak. A felhők között áttörő napfény megvilágította a ló fejét, amely
így szinte földöntúli látványként vált ki a lepusztult háttérből. Natasha most
döbbent rá, hogy ő már látta ezt az utcát egyszer. Egy mozgó vonatból.
– De tetszenek? – emelte fel Mac a hangját. – Mert arra gondoltam, hogy
csinálok ebből egy projektet. Meg akarom mutatni a képeket a kurátornak abban
a galériában, a Waterloo környékén. Emlékszel rá? Ahol három vagy négy éve
kiállításom volt. Elmondtam neki, miről van szó, és azt kérte, mutassam meg
őket. – Előrehajolt, nagy kezét a kép köré tette, amelyet Natasha a kezében
tartott. – Arra gondoltam, hogy itt megvágnám egy kicsit. Mit gondolsz?
Ez itt nagyjából a tizede a telepen készített képeinek. Azon a helyen
egyszerűen lehetetlen rossz képet csinálni. Bárhová nézett, mindenhol egy-egy
kész fotót látott. Ez a telep hamarosan egy eltűnt világ része lesz. A cowboy
mondta. John szerint eredetileg harminc ilyen hely lehetett, de mára talán öt
maradt. Lehet, hogy a többit is megnézi. Talán egész sorozatot készít. Bőbeszédű
volt, lelkes. Natasha már évek óta nem hallotta így beszélni a munkájáról.
Végül Mac elhallgatott.
– Untatlak – mondta bocsánatkérő mosollyal, és összeszedte a képeket.
– Nem – felelte Natasha, és odaadta Macnek az ölében heverő fotókat. – De
tényleg. Csodálatosak a képek. Szerintem ezek… ezek a legjobb munkáid.
Mac felkapta a fejét.
– Komolyan – erősítette meg Natasha. – Gyönyörűek. Nem mintha értenék a
fotóművészethez.
Mac elvigyorodott.
– Végül is te vagy az a nő, aki…
– …aki egyszer egy egész tekercs filmet ellőtt anélkül, hogy levette volna az
objektívsapkát. Tudom.
Sután nevettek. Aztán a hirtelen támadó csöndben Natasha az ujjával
rajzolgatni kezdett a térdére.
– Mellesleg – szólalt meg Mac, miközben felállt – másfél órát adtunk Sarah-
nak. Ideje átmennünk, és megnéznünk, mit művel ez a csodaló.
Natasha megigazította a magazinokat az asztalon. Furcsa módon olyan érzése
támadt, mintha elvesztett volna valamit. Nem tudott Macre nézni.
 – Igen. Igen, azt hiszem, ideje átmennünk.

Lesétáltak az úton a Howe-farmra, jól beöltöztek a hideg ellen, Natasha kissé

zavarban volt, úgy érezte, nem illik ide a kék gyapjúkabátjában. Miközben
lépkedtek, egy pillanatra egymásnak ütközött a könyökük, mire Natasha sietve
arrébb húzódott.
Többször hallott már olyat, hogy valaki azt állítja, az exe a legjobb barátja. De
hogyan lehetséges ilyesmi? Hogyan válthat az ember ilyen könnyedén a
szenvedélyről – legyen szó akár szerelemről, akár gyűlöletről – arra a laza jó
viszonyra, amikor akár kart karba öltve sétál a másikkal? Voltak pillanatok az
életében, amikor annyira gyűlölte Macet, hogy meg tudta volna ölni, mint ahogy
olyanok is, amikor annyira szerette, hogy majdnem belehalt. Hogyan lehet ezt az
energiát valami olyan semleges, olyan seszínű dologgá átalakítani, mint a
barátság? Hogyan lehet elszakadni a múlttól látható sebhelyek nélkül? Natasha
tudta, hogy a házasságuk vége még túl közel van, megmutatkozik a gesztusaiban,
a Mac megnyilvánulásaira adott, természetellenes reakcióiban, állandó
dühkitöréseiben. Mindeközben Mac szépen hajózott tovább, mintha örökké
nyugodt vizeken járna. Natasha a sáljába dugta az állát, és kissé meggyorsította a
lépteit, mintha alig várná, hogy odaérjen. Remélte, hogy a zavarodottsága nem
tükröződik az arcán.
Ez a hely nemigen hasonlított a Mac fotóin látható szűk városi telepre. A festői,
vörös téglás udvar körül középkorú nők és tinédzser lányok – karcsú combjuk
szivárványszínű lovaglónadrágba bújtatva – csevegték túl egy apró tranzisztoros
rádió hangját, miközben lovat csutakoltak, istállót söpörtek, beszélgetésük
foszlányait Natasha felé fújta a szél.
– Homokon nem tud rendesen lépésben menni. Mintha beragadna a hátsó
lába.
– Kígyóvonalat csináltam három ívben, a közepén lábváltással…
– Jennifer árpaszénán tartotta, míg el nem kezdett köhögni. Most kisebb
vagyont költ faforgácsra…
A lovak türelmesen ácsorogtak a fellépők mellett, vagy kíváncsian dugták ki az
orrukat a bokszuk ajtaja fölött, néma egyetértésben. Zárt világ volt ez, idegen a
nyelve, a szokásai, lakóit olyan szenvedély kötötte össze, amelyet Natasha
egyáltalán nem értett. Mac érdeklődéssel figyelte az egészet, a keze folyamatosan
mozgott, mintha nem tudná, mit kezdjen vele, ha nem kell fényképezőgépet
tartania.
Sarah lova nem volt az istállóban. Az ajtó tárva-nyitva állt. Mrs. Carter kijött
az irodájából.
– Mondtam neki, hogy fél óráig használhatja az iskolát, bár nem helyeslem.
Szerintem hagyni kéne az állatot, hadd pihenjen, de ő azt mondta, hamarabb
lenyugszik, ha megdolgoztatják. – Megfeszülő állkapcsa világosan elárulta a
véleményét. – Nem nagyon hallgat senkire, igaz?
– A nagyapja nagyon ért a lovakhoz. Ő tanította meg mindenre.
– Hát, jó modorra nemigen – szipákolt Mrs. Carter. – Megyek, megnézem,
nehogy tönkretegye az arénát.
Natasha elkapta Mac pillantását, és nehezen tudta visszafojtani a kuncogást.
Követték az enyhén bicegő Mrs. Cartert, vigyáztak, nehogy rálépjenek a nő
Jack Russell terrierjére, és hamarosan meglátták Sarah-t, aki egy homokkal
borított térség közepén állt. A dupla futószáron tartott ló körülötte ügetett,
időnként irányt váltott, aztán megint visszafordult, valami láthatatlan instrukciót
követve, aztán úgy lelassított, hogy szinte már egy helyben ügetett. Sarah
egészen közel volt a hátsó feléhez, szinte hozzásimult. Az biztos, hogy közvetlenül
a ló mögött nem tanácsos állni.
Natasha a zsebébe mélyesztette a kezét, és némán nézte őket. A ló most olyan
lassan ügetett, hogy szinte lebegni látszott, a térdei felemelkedtek, könnyedén
szökdécselt. Natasha látta, mennyire összpontosít az állat, akárcsak a lány. A ló
lágyéka remegett; a fejét lehajtotta, miközben valami néma dobpergés ritmusára
felemelte, majd leengedte a patáit. Aztán megint nekilendült, kis kört írt le
könnyű vágtában a lány körül, aki megint odasúgott neki valamit.
– Olyan, mintha balettozna – jegyezte meg Mac. A fényképezőgépét az arca
elé tartotta, és egy egész tekercs filmet lőtt el. – Már láttam, mikor ezt a fel-le
dolgot csinálták. Nem emlékszem a nevére.
– Piaffe – szólalt meg Mrs. Carter, aki a kapu mellett állt, és figyelmesen
szemlélte a jelenetet. Eléggé elcsöndesedett.
– Jól csinálja, ugye? – kérdezte Mac, és leengedte a fényképezőgépét.
– Tehetséges ló – ismerte el Mrs. Carter.
– Sarah… hogy is mondta… idomítani akarja. Valami ilyesmi. Olyan
balettmozdulatok. Valami ugrás.
– Iskolaugrások?
– Azt hiszem, ezt mondta.
Mrs. Carter a fejét rázta.
– Szerintem nem jól értette. Ebben a korban nem lehet iskolaugrásokat
csinálni. Azt csak az európai akadémiákon oktatják.
Mac elgondolkodott egy pillanatra.
– Pedig határozottan idomításról beszélt.
– Hát, először le kell tennie a különböző fokozatú lovasvizsgákat… Ha elég
ügyes, idővel, megfelelő oktatás mellett középszintre is eljuthat, de nem megy
vele semmire, ha nem versenyezteti a lovat.
Olyan határozottan csengett a hangja, hogy Natasha hirtelen megsajnálta
Sarah-t. Nem tudta pontosan, mi az, amit lát, de annyi bizonyos, hogy a lány
teljesen belemerült a gondolataiba, csakis a ló mozdulataira koncentrált. Nyoma
sem volt a dacos kamasznak, itt csak nyugodt tudás volt, látszott, hogy Sarah
szereti, amit csinál, és a mellette lévő állat némán viszonozza az érzelmeit. Tehát
ez az, gondolta Natasha. Ez a te nagy szenvedélyed.
 – Még nem látta lovagolni – mondta Mac, mintha Sarah védelmére akarna
kelni. – Fantasztikusan ügyes.
– Mindenki jól néz ki egy tisztességes ló hátán.
– De őt mintha odaragasztották volna. Még mikor a ló ilyen ágaskodó
mozdulatot tesz… – Mutatta, hogyan állt a ló a hátsó lábára.
Mrs. Carter szeme elkerekedett.
– Soha nem szabad a lovat ágaskodásra biztatni – jelentette ki ellentmondást
nem tűrően. – Ha hanyatt esik, megsérülhet, meg is halhat. És a lovasa is.
Mac szólni akart, de aztán csak nagyot sóhajtott, és becsukta a száját.
Sarah meg a ló közben végeztek. Sarah megfordult, és a kapu felé kezdte
vezetni Boo-t. A lónak csüngött a feje, nyugodtnak tűnt. Amikor odaértek
hozzájuk, az orrával megbökdöste Sarah hátát.
– Szeret itt lenni – mondta Sarah. Úgy látszik, egy pillanatra megfeledkezett
magáról. – Teljesen megváltozott a mozgása. Élvezi ezt a ruganyos talajt –
vigyorodott el. – Még sosem járt arénában.
– Nem? De hát otthon hol edzetted? – kérdezte Mrs. Carter, miközben
kinyitotta a kaput, hogy kiengedje őket. Natasha idegesen hátralépett.
– Leginkább a parkban. Ott nem nagyon van más hely.
– Egy parkban?
– Kijelöltem egy részt a játszótér mellett.
– Parkban nem lehet dolgozni. Nyáron túl kemény a talaj, télen pedig árt a ló
ízületeinek, ha sár van. Ha nem vigyázol, tönkreteszed a lábát – mondta Mrs.
Carter szemrehányóan. Natasha látta, hogy Sarah dühbe gurult.
– Nem vagyok hülye – vágott vissza. – Csak akkor dolgozom vele, ha jó a talaj.
A nyílt, örömteli mosoly eltűnt. Így megy ez a gyerekeknél, gondolta Natasha.
Elég egy rosszkor kimondott rossz szó, és máris úgy érzik, mintha a földbe
döngölték volna őket. Sejtette, hogy Sarah nem fog többé mosolyogni Mrs.
Carterre.
– Most vidd be a bokszába. Abba, amelyik a többi mögött van. Ahogy
megbeszéltük.
Sarah megtorpant.
– De ott magányos lesz. Ahhoz szokott, hogy más lovakkal van együtt.
– Hallani fogja őket – jelentette ki Mrs. Carter határozottan. – Be se férne
abba a bokszba. Különben is, Briannek még be kell foltoznia a lukakat, amiket a
falba rúgott.
– Fogadj szót Mrs. Carternek – biztatta Mac. – Gyerünk! Most olyan
boldognak tűnik a lovad. – Sarah sértődött engedelmességgel pillantott rá.
Natasha először nem értette, miért érzi olyan furcsán magát ettől, aztán rájött,
mit lát még Sarah arcán. Bizalmat. A lány bevezette a lovat az új bokszba.
– Helyes. Most ki kell tölteniük néhány papírt – mondta Mrs. Carter, és az
irodája felé kezdte terelni őket. – Kérek egy csekket az előlegről, és a javítási
költségekről is, ha lehetséges. – Időközben felgyorsított, a kutyája ott ügetett
mögötte. Mrs. Carter Mac karjára tette a kezét; minden nő ezt csinálta, ha
alkalma nyílt rá. – Tudja, nem rossz ló ez. A legjobbat akkor teszi vele, Mr.
Macauley – mondta halkan –, ha új otthont keres neki. Olyan helyet, ahol
kiteljesedhet.
Rövid csönd következett.
– Azt hiszem – szólalt meg Mac –, inkább azon leszek, hogy a tulajdonosa
teljesedhessen ki.

Amikor visszamentek a nyaralóba, Sarah eltűnt a szobájában. Natasha azzal

töltötte az időt, hogy tiszta törülközőt keresgélt, és kitakarította a fehérneműs
szekrényt. Csak akkor jutott eszébe, hogy megnézze a telefonját, amely az
asztalon hevert, amikor újra lement a konyhába.
Volt egy nem fogadott hívása Conortól, és egy SMS-e az ingatlanügynöktől:
„Freemanék ajánlatot tettek a házra. Kérem, mielőbb hívjon.”
Mac odakint volt, fáért ment. Natasha egy ideig nézte, ahogy hajolgat a farakás
előtt, oldalra dobja a száraz fahasábokat, aztán bement a konyhába, hogy felhívja
az ügynököt. A férfi azt mondta, „értékelhető” ajánlatról van szó, alig pár ezerrel
az irányár alatt. Nem kell megvárni, míg a vevők eladják a lakásukat, bármikor
be tudnak költözni.
– A jelenlegi piaci helyzet fényében azt tanácsolom, fogadják el – mondta.
– Megbeszélem a… Majd visszahívom. Köszönöm – mondta Natasha, és
letette.
– Csodálom, hogy nincsenek olyan izmaid, mint Schwarzeneggernek, ha mindig
ennyi fát kell becipelned. – Mac megállt az ajtóban, valahogy túl nagynak tűnt a
kis házhoz képest, kezében egy fahasábokkal teli kosár, amelyet most ledobott a
földre a kandalló mellé. A hangos puffanással landoló kosárból faforgács és por
terült szét a padlón.
– Ez azért van, mert általában egyszerre két-három hasábot hozok be, nem
egy egész kosárnyit.
Mac a farmerjába törölte poros kezét.
– Akkor rakjak tüzet? Olyan kellemes, ha ropog a tűz a kandallóban.
Érezhetően lehűlt a levegő odakint. – Színpadiasan megrázta magát, a dzsekijéről
fakéregdarabok hullottak le. A hideg pirosra csípte a fülcimpáját.
Natasha csodálkozva nézte, milyen lazán viselkedik: tüzet rak egy olyan
házban, amelyet minden bizonnyal egy másik férfi tulajdonának érez. Mac
elrendezte a fahasábokat a gyújtós fölött, aztán leguggolt, alágyújtott egy
újságpapírral, és addig fújta, míg biztos nem volt benne, hogy nem alszanak ki az
első nagyobb lángok.
– Kaptunk egy ajánlatot a házra – szólalt meg Natasha, és Mac elé tartotta a
telefonját. – Kétezerrel kevesebb, mint amennyit kértünk, de azonnal tudnának
költözni. Az ügynök szerint el kéne fogadnunk.
Mac egy másodperc töredékével hosszabban nézett Natasha szemébe, aztán
ismét a tűz felé fordult.
– Jól hangzik – mondta, miközben egy újabb fahasábot tett a rácsra. – Ha
neked megfelel.
Egy filmben, gondolta később Natasha, ez lett volna az a pont, amikor mond
valamit. Az a pont, amikor az egész tényleg visszafordíthatatlanná válik, amikor
az érzések, a cselekedetek önmaguktól lendületet vesznek. De akármennyire
törte is a fejét, nem tudott rájönni, mit is akar mondani.
– Szólnunk kell Sarah-nak – mondta végül –, hátha… hátha felgyorsulnak a
dolgok, és új helyet kell találnunk neki.
– Ezen a hídon akkor menjünk át, ha odaértünk. – Mac továbbra is a tűzre
szegezte a tekintetét.
– Akkor felhívom őket – mondta Natasha, és visszament a konyhába. Zoknis
lába hidegnek érezte a kőpadlót.

Mac megkérdezte, főzhet-e. Kivett a kocsija csomagtartójából egy ládát, tele

hozzávalókkal, letakarta egy konyharuhával, és bejelentette, hogy nem nézhetik
meg, amíg nincs kész. Natasha, aki eléggé lefegyverzőnek találta, hogy a volt férje
ilyen konyhaművészeti képességekre tett szert, rájött, hogy a kilátásba helyezett,
szokatlan kényeztetés nem izgalomba hozza, inkább megint csak kibillenti az
egyensúlyából. Miért lett Macből a tökéletes férfi mintaképe, mihelyt
szétmentek? Jobban néz ki, jobban viselkedik, rendes, felnőtthöz illő állást
szerzett. Miközben egy szemernyit sem vesztett a sármjából. Az ő élete viszont
megrekedt. Ő épp csak annyira volt képes, hogy tovább végezze a munkáját.
Különös nyugalom töltötte el, amikor az étel az asztalra került.
– Ez… ööö… mexikói – mondta Mac kissé bocsánatkérően. Natasha és Sarah
szemügyre vette a barna, rücskös halmot a kék tálban. A tacók még nem voltak
kicsomagolva. Ragacsos olajrétegben felismerhetetlen anyagból lévő csíkok
hevertek, köztük valami piros. Az asztalnál ülők tekintete találkozott, és
akaratlanul is kitört belőlük a vihogás.
– Oké… az időzítést még nem mindig sikerül eltalálnom – mondta Mac. – Bocs.
Lehet, hogy egy kicsit túlfőztem a marhahúst.
– Az micsoda? – intett Sarah az olajos halom felé. Olyan, gondolta Natasha,
miközben igyekezett komoly képet vágni, mint amit Sarah lova hagyhat a földön
maga után.
– Az sült bab – felelte Mac. – Még nem ettél sült babot?
Sarah a fejét rázta, enyhe gyanakvás ült az arcán, mintha attól tartana, hogy
ez valami vicc akar lenni.
– Jobb az íze, mint ahogy kinéz. Hidd el.
Mac várt, nézte őket.
– Hát jó – mondta végül. – Rendeljünk valamit.
– Itt nem lehet házhoz rendelni, Mac – szólalt meg Natasha. – Vidéken
vagyunk. Nézd – folytatta, miközben kibontott egy csomag tacót –, ha beborítjuk
egy csomó tejföllel meg sajttal, nagyon finom lesz. Végül is ez a mexikói kaja
lényege, nem?

Vacsora után Sarah elvonult fürödni, aztán visszajött, és bejelentette, hogy ha

nem bánják, ő lefekszik. Egy viharvert, puha kötésű könyvet szorongatott a hóna
alatt.
– De hát még csak fél tíz van! – kiáltott fel Mac. Natashával addigra átültek az
utcára néző kisebb szobába, Mac a fáskosáron pihentette a lábát. – Miféle
tinédzser vagy te?
– Fáradt, gondolom – mondta Natasha. – Nehéz napja volt.
– Mi az a könyv?
Sarah kihúzta a könyvet a hóna alól. Piros volt a borítója, ragasztószalag
tartotta össze a lapjait.
– A nagypapámé – mondta, majd amikor látta, hogy várakozóan néznek rá,
hozzátette: – Xenophón.
– Te klasszikusokat olvasol? – Natasha nem tudta elrejteni a csodálkozását.
– A lovaglásról szól. A Papa sokat olvasta, úgyhogy arra gondoltam, hátha
hasznos…
– A görögöktől meg lehet tanulni lovagolni?
Sarah odaadta a könyvet Macnek, aki szemügyre vette a borítót.
– Nem sok minden változott azóta – mondta Sarah. – Ismered azokat a híres
bécsi lovakat?
A fényes szőrű lipicai lovakról még Natasha is hallott. De azt gondolta, hogy
csak afféle dekoratív turistalátványosságok, mint a Tower őrei.
– A lovasaik még mindig La Guerinière értekezését használják, pedig az
ezerhétszázharmincötben íródott. Capriole, croupade, curvets… Az ugrások, a
mozdulatok nem változtak azóta, hogy a Napkirály előtt adták elő őket.
– Sok jogi alapelv is abból a korból származik – mondta Natasha. – Imponál
nekem, hogy érdekelnek a klasszikus szövegek. Olvastad az Iliászt? Van egy
példányom odafent. Talán tetszene…
De Sarah máris a fejét rázta.
– Csak… csak Boo miatt olvasom. Amíg a Papa nincs itt.
– Árulj el nekem valamit, Sarah. – Mac egy tacóért nyúlt, aztán a szájába
rakta. – Mi a lényege ennek?
– Minek?
– Ennek az állandó csiszolgatásnak. Hogy a lábadnak pontosan a megfelelő
helyen kell lennie. Hogy a lovadnak pont így vagy úgy kell mozgatnia a lábát.
Hogy a fejének pont itt kell lennie. Szóval az világos, hogy mi értelme átugrani
dolgokat, vagy versenyezni. De figyeltelek a parkban, ahogy újra meg újra
megcsinálod ugyanazt. Ennek mi értelme?
 Sarah úgy meghökkent, gondolta Natasha, mintha eretnekség volna ilyet
kérdezni.
– Hogy mi az értelme? – kérdezett vissza.
– Mármint annak, hogy olyan mániákusan végzed azokat az apró
mozdulatokat. Látom, hogy szép, de nem értem, mit akarsz elérni. Az idő nagy
részében még azt sem tudom felfogni, mi a célod.
Sarah megmosta a haját, és a nedves hajban jól látszottak a fésű fogainak
keskeny, szabályos barázdái. A lány kitartóan bámult Macre.
– Te miért fotózol még mindig?
Mac elvigyorodott, élvezte a vitát.
– Mert mindig lehet jobb képet csinálni.
Sarah vállat vont.
– Én is mindig tudom jobban csinálni. Mindenki mindig képes jobban csinálni.
Az a lényeg, hogy megpróbáljuk elérni a tökéletes kommunikációt. És ehhez elég
lehet az, ha az ujjadat egy kicsit arrébb teszed a száron, vagy egy picit áthelyezed
a testsúlyodat. Minden alkalommal más, mert lehet, hogy a ló rosszkedvében
van, vagy én fáradt vagyok, vagy a talaj puhább a szokásosnál. Ez nem csak a
technikáról szól… a két agyról, a két szívről… amelyek megpróbálnak egyensúlyt
találni. Arról szól, hogy mi zajlik kettőnk között.
Mac felvont szemöldökkel fordult Natasha felé.
– Azt hiszem, most már értjük – mondta.
– De amikor Boo megérti, mit akarok – folytatta Sarah –, amikor
összehangolódunk, annál jobb érzés nem is létezik. – Oldalra siklott a tekintete, a
keze akaratlanul is ökölbe szorult a képzeletbeli kantárszár körül. – Egy ló csodás
dolgokra képes, hihetetlen dolgokra, ha rájössz, hogyan kell kérned. Az a lényeg,
hogy felszínre kell hoznod a képességeit… és aztán rá kell venned, hogy
megcsinálja. És ami még fontosabb, rá kell venned, hogy azért csinálja meg, mert
ő akarja. Mert ezzel hozza ki magából a legtöbbet.
Rövid csönd következett. Sarah kissé zavarba jött, mintha túl sokat árult volna
el magáról.
– Mindenesetre – tette hozzá – Boo-nak jobb lenne otthon.
– Hát, nemsokára visszakapod – jelentette ki Mac vidáman –, ha véget ér ez a
kis vakációja. És akkor mi is csak rossz emlék leszünk. Valami, amit elmesélhetsz
a barátaidnak.
– Nem hiszem – folytatta Sarah, mintha nem is hallotta volna –, hogy boldog
lesz, amikor hét közben nem leszek itt vele.
Natasha érezte, hogy kezd dagadni benne a türelmetlenség. Éles hangon szólalt
meg.
– De hát ezt már megbeszéltük. Hiába lenne Londonban, úgysem tudnál eljárni
hozzá. Itt legalább biztos lehetsz benne, hogy valaki gondoskodik róla. Jaj,
Sarah… – Nem akart ingerültnek tűnni, de kimerült volt.
Sarah kifelé indult, de aztán visszafordult.
– Eladjátok a házat? – kérdezte az ajtóból. – Hallottam, hogy erről beszéltetek,
amikor a fürdőszobában voltam – tette hozzá.
Ilyen kicsi házban nincsenek titkok. Natasha Macre nézett, aki nagyot
sóhajtott.
– Igen – mondta. – Igen, eladjuk.
– És hová költöztök?
Mac feldobta a kezében lévő gyufásdobozt, aztán elkapta.
– Hát, én valószínűleg valahová Islingtonba, Natasha pedig nem tudom, hová,
de ne aggódj. Ez nem most rögtön lesz. Jóval azután költözünk, hogy te
visszamentél a nagyapádhoz.
Sarah továbbra is ott álldogált az ajtóban.
– Már nem vagytok együtt, ugye? – Inkább kijelentés volt, mint kérdés.
– Nem – felelte Mac. – Csak a gyerekek miatt lakunk együtt. Vagyis miattad.
– Odadobta a könyvet Sarah-nak, aki elkapta. – Nézd, nem kell aggódnod
miattunk – mondta azután, mert látta, hogy a lány kellemetlenül érzi magát. – Jó
barátok vagyunk, és boldogan együtt maradunk, amíg el nem rendeződnek a
dolgok. Nem igaz, Tash?
– De igen. – Olyan rekedten szólt, mint egy károgás. Sarah figyelmesen nézte
Natashát, ő pedig érezte, hogy a lány átlát rajta, tudja, milyen kínban van.
– Majd én elkészítem a reggelimet – mondta Sarah, miközben a hóna alá
csapta a könyvet. – Szeretnék minél korábban átmenni a farmra, ha nem
bánjátok. – És már el is tűnt, a léptei alatt nyikorgott a keskeny lépcső.

A legelső éjszakán, amelyet Mac és Natasha a londoni házukban töltöttek, a poros

padlón heverő matracon aludtak. Amikor átköltöztek Natasha lakásából,
valahogy elvesztek a csavarok, amelyek összetartották a kinyitható kanapé két
részét, ők pedig annyira kifáradtak az egész napos pakolásban, hogy inkább
odahúzták a matracot a nappaliban a fűtőtest elé, és betakaróztak egy paplannal.
Natashának most eszébe jutott, hogyan feküdt Mac karjában a függöny nélküli
ablak alatt, amelyen túl a sötét utcát lehetett látni, meg egy távoli repülőt, amely
átszelte az éjszakai eget. Ingatag kartondobozok vették körül őket, amiket azután
hónapokig nem pakoltak ki, a falat idegen tapéta borította, furcsa érzés volt, hogy
egy olyan házban alszanak, amely az ő tulajdonuk, de még nem az övék. És ahogy
ők ketten ott táboroztak, az is hozzájárult a másság, a valószerűtlenség érzetéhez.
Natasha feküdt a matracon, a szíve túl gyorsan dobogott, még csak el sem tudta
képzelni, hol lesznek, milyen lesz ez a ház, csupán próbálta kiélvezni ezt az apró,
tökéletes pillanatot, a boldogság és a lehetőség egyesülését, amelyről már akkor
is gyanította, hogy nem tart sokáig.
Mac karja ott nyugodott a testén, a tágas, öreg ház körbevette őket, és őt
eltöltötte az az érzés, hogy bármit megtehet. Mintha ez csupán a kezdete lenne
valaminek, ami olyan végtelen, mint az égbolt. És akkor a férjére pillantott, erre a
gyönyörű, őrülten szerelmes férfira, könnyedén végigfuttatta az ujjait az arcán,
addig csókolgatta, míg lassan fel nem ébredt, és a meglepetéstől meg az örömtől
álmosan motyogva magához nem vonta.
Natasha kitöltött magának egy pohár bort. A tévét bámulta, de azt sem tudta,
mit néz. Furcsán védtelennek érezte magát, és rémülten állapította meg, hogy
könnyek gyűltek a szemébe. Kissé elfordult Mactől, dühödten hunyorgott, és
nagyot kortyolt a borból.
– Hé – szólalt meg Mac lágy hangon.
Natasha tudta, hogy nem fordulhat meg. Sosem tudott diszkréten sírni.
Mostanra már biztosan olyan vörös az orra, mint egy fáklya. Hallotta, hogy Mac
feláll, és a kis szobán átvágva becsukja az ajtót. Aztán leült, és kikapcsolta a tévét.
Natasha némán átkozta.
– Jól vagy?
– Persze – vágta rá.
– Nem úgy nézel ki.
– Hát, pedig jól vagyok. – Ismét felemelte a poharát.
– Sarah zaklatott fel?
Natasha felült.
– Nem… – Ez nem lesz elég. – Azt hiszem, egy kicsit fárasztónak találom ezt az
egész lovas dolgot. Igazából már egy kamasz lány is épp elég fárasztó.
Mac bólintott.
– Ez nem volt… túl őszinte, ugye?
Mac rámosolygott.
Ne légy kedves, gondolta Natasha. Ne csináld ezt! Az ajkába harapott.
– A ház miatt van?
Natasha üres közömbösséget erőltetett az arcára.
– Ó… azt hiszem, mindig is sejtettem, hogy fura lesz.
– Én sem örülök különösebben – mondta Mac. – Szeretem azt a házat.
Csöndben ültek, és a tűzbe bámultak. Odakint a vidék fekete éjszakája
eltompított minden hangot és fényt.
– Az a sok munka – mondta Natasha. – Az a sokévi tervezés, szépítgetés,
gondolkodás. Ez olyan… rossz, hogy tudja az ember, hogy mindez eltűnik.
Óhatatlanul is eszembe jutott, milyen volt, amikor beköltöztünk, amikor kész
romhalmaz volt, de tele lehetőségekkel.
– Még megvannak a képeim – vallotta be Mac. – Az egyiken a hátsó falat
kalapálod, minden csupa por…
– Fura arra gondolni, hogy mások fognak ott lakni. Ők semmit sem tudnak
erről az egészről, a helyreállított fakorlátokról, meg arról, hogy miért tettük be
azt a kerek ablakot a fürdőszobába…
Mac hirtelen szótlanná vált.
– Az a sok munka. És aztán semmi. Egyszerűen csak elköltözünk. – Natasha
tisztában volt vele, hogy a bor tette ilyen beszédessé, de képtelen volt elhallgatni.
– Olyan érzés… mintha saját magamból veszítenék el egy részt.
Találkozott a tekintetük, és Natasha kénytelen volt máshová nézni. A rácson
elmozdult egy fahasáb, szikrák repültek a kéménybe.
– Nem hiszem – mondta Natasha, szinte csak magának –, hogy képes lennék
ugyanennyi munkát fektetni egy másik lakásba.
Hallotta, hogy odafent Sarah kihúz, majd becsuk egy fiókot. Közben tompán
ropogott a tűz.
– Sajnálom, Tash. – Mac némi habozás után megfogta Natasha kezét. Natasha
összefonódó ujjaikra meredt. A furcsa, mégis ismerős érzéstől, ahogy Mac bőre
hozzáért, egyszerre elállt a lélegzete.
Elhúzta a kezét, égett az arca.
– Ezért nem szoktam inni – mondta, és felállt. – Hosszú nap volt. És azt
hiszem, mindenki így érzi magát, amikor elad egy házat, ahol sok időt töltött. De
hát ez csak egy ház, nem igaz?
Mac arca nem árulta el, mit gondol.
– Persze – mondta. – Csak egy ház.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

„Az istenek az embereknek lehetővé tették, hogy szóval

figyelmeztessék egymást a teendőkre, a lónál azonban
a puszta szó mit sem ér.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Bármilyen kimerült volt is Natasha, nyugtalanul aludt. Nyomasztónak érezte a

vidék csöndjét, és túl közelinek Macet meg Sarah-t a szűk nyaralóban. Hallotta,
hogy odalent nyikorog a kanapé, ahogy Mac megfordul rajta, Sarah meg kora
hajnalban tapintatosan lábujjhegyen óvakodik ki a fürdőszobába. Arra gondolt,
talán még a lélegzésüket is hallhatná, és eszébe jutott a kérdés, vajon ez azt
jelenti-e, hogy Mac is hallja az ő mozdulatait. Elaludt, aztán rövid, nyugtalan
álmokból ébredt, amelyekben veszekedett Mackel, vagy azt képzelte, hogy
idegenek támadják meg az otthonát, mígnem végre a távoli fák fölött megjelent a
kék fény és a narancsszínű sarkvidéki nap, és akkortól kezdve nem is próbálta
csukva tartani a szemét. Valamiféle békesség szállt rá, mintha a fizikai környezet
rávette volna az agyát, hogy nyugodjon meg. Csak feküdt, bámulta a világosodó
mennyezetet, aztán köntösbe bújt, és felkelt az ágyból.
Nem fog Macre gondolni. Nem lett volna szabad hagynia, hogy ennyire
felzaklassa a ház eladásának gondolata. Folyton felidézni egy kéz érintését, ez az
őrület felé vezető út. Részeg volt, és nem vigyázott. Isten tudja, mit szólt volna
Conor, ha látja.
Megnézte az órát – negyed hét –, aztán várta, hogy a központi fűtés halk
morgással bekapcsoljon. A hálószoba csukott ajtaját nézte meredten, mintha
átláthatna rajta, láthatná az emelet túlsó felén alvó Sarah-t.
Önző vagyok, gondolta. Ez a lány nem buta, látja, milyen kínosan érzem
magam. Milyen érzés lehet, ha ilyen sok mindent veszít el az ember, ha ennyire
ki van szolgáltatva idegeneknek? Hála a pénzének, az életkorának, a
körülményeinek, őneki olyan lehetőségei vannak, amilyenekről Sarah nem is
álmodhat. A következő pár hétben, határozta el, barátságosabb lesz, leküzdi majd
veleszületett tartózkodását és bizalmatlanságát. Hasznossá teszi ezt a rövid
vendégeskedést. Kis tett ez, de sokat ér. Ha jobban odafigyel Sarah-ra, az elvonja
a figyelmét Mac jelenlétéről. Nem kerül majd olyan helyzetbe, mint tegnap este.
 Kávé, döntötte el. Kávét főz, és egy óra hosszat élvezi a békességet.
Olyan halkan nyitotta ki a szobája ajtaját, ahogy csak tudta, aztán kilépett. A
vendégszoba ajtaja félig nyitva volt, és Natasha belesett rajta, aztán hirtelen
ötlettől vezérelve előrelépett, és finoman belökte. Így csinálják az anyák, mondta
magának. Az anyák a világ minden táján belökik a gyerekszoba ajtaját, hogy
vessenek egy pillantást alvó gyerekeikre. Legalább megérez valamit abból, amit
ők éreznek. Valahogy könnyebb érezni valamit, megpróbálni érezni valamit, ha
alszik a lány.
A telefon éles csörgése zavarta meg. Visszahúzta a kezét. Ha valaki ilyen korán
telefonál, az rossz hírt jelent. Csak ne anyu meg apu legyen, könyörgött valami
láthatatlan istenséghez. És ne is a testvéreim. Kérlek.
De a vonal túlsó végén megszólaló hang nem valamelyik rokonáé volt.
– Mrs. Macauley?
– Igen?
Mac ébredezett. Natasha látta, hogy nehézkesen felkel a kanapéról.
– Mrs. Carter vagyok a farmról. Elnézést, hogy ilyen korán hívom, de van egy
problémánk. Úgy tűnik, megszökött a lovuk.

– Hogy a fenébe jutott ki? – Mac leült, a szemét dörzsölte. Egy régi póló volt
rajta, Natasha megismerte, az évek során egészen elvékonyodott az anyaga.
– Mrs. Carter azt mondta, előfordul, hogy a lovak rájönnek, hogyan kell
kinyitni a reteszt. Valahogy nekirohannak az ajtónak, és felugratják. Nem igazán
figyeltem.
Jaj istenem, gondolta. Mit mondunk Sarah-nak? Hisztériás rohamot fog kapni.
És minket fog hibáztatni, amiért rákényszerítettük, hogy hozza ide a lovát.
– Most mit csináljunk?
– Mrs. Carter férje kiment egy quaddal, átfésüli a környező mezőket. Ő meg
terepjáróval járja körbe a környéket. Azt kérdezte, megtennénk-e, hogy fogunk
egy kötőféket, és kimegyünk a kocsival. Attól fél, hogy a ló az autópálya felé indul.
Lehet, hogy egész éjjel kint volt.
Natasha reszketve fonta maga köré a karját.
– Mac, fel kell keltenünk Sarah-t, és meg kell mondanunk neki.
Mac az arcát dörzsölte. A tekintete elárulta, hogy legalább annyira retteg a
következményektől, mint Natasha.
– Még ne – mondta, miközben magára húzott egy pulóvert. – Előbb próbáljuk
megtalálni a lovat. Nincs értelme ráijeszteni Sarah-ra, ha a ló csak itt kószál
valamelyik környékbeli mezőn. Olyan kimerült volt tegnap este, hogy
remélhetőleg fel sem ébred, mire megtaláljuk a lovat.
Vékony zúzmara borította a talajt, amint felfelé hajtottak az úton, a kerekek
csikorogtak az ezüstös aszfalton. Lassan mentek, lehúzott ablakkal, a fülüket
hegyezve, a szemüket meresztgetve keresték a nagy barna ló nyomait. Ha valami
megmozdult a messzeségben a fák között, ha valami látszott a fagyos talajon,
mindjárt arra gondoltak, hogy nemrég erre járhatott. Natasha gondolatban
megpróbált térképet rajzolni a környező dűlőutakról, kitalálni, mi járhat a fejében
egy olyan állatnak, amelyet még csak meg sem simogatott soha.
– Ez reménytelen – mondta Mac, nem először. – Alig lehet átlátni a sövény
fölött, és a motor zajától nem hallunk semmit. Szálljunk ki.
Leállították a kocsit a falu legmagasabb pontján. Natashának eszébe jutott,
hogy van egy hely közvetlenül a templom mellett, ahonnan belátni a völgy nagy
részét. Conor látcsöve a zsebében maradt, de nem volt biztos benne, hogy
megismeri Sarah nagy barna lovát a többi között, amelyek netán a mezőn
legelnek.
Már világos volt, de a levegőben még érződött az éjszakai fagy. Natasha fázott.
Felkapott ugyan egy kabátot, de az alatta lévő póló kevésnek bizonyult a nulla fok
körüli hőmérsékletben.
Mac felállt egy sírra, és az alacsonyan álló nap felé fordulva, hunyorogva nézett
végig a temetőn. Amikor Natasha odaadta neki a látcsövet, észrevette, hogy
maga köré fonja a karját.
– Jól vagy?
– Kicsit fázom. Túl sietve jöttünk el otthonról. – Mi van, ha Sarah közben
felébredt?, gondolta hirtelen. Mi van, ha már megtudta, hogy eltűnt a ló?
– Tessék. – Mac levette a sálját, és odaadta Natashának.
– De akkor te fogsz fázni.
– Én nem szoktam fázni. Tudod.
Natasha elfogadta a sálat, és a nyaka köré csavarta. Még érződött rajta Mac
bőrének melege, és annyira átitatta a férfi illata, hogy Natasha egy pillanatra
megszédült, aztán gyorsan elhúzódott Mac közeléből, elindult a kerítésen
átvezető lépcső felé. Nagyon jól ismerte ezt az enyhén citrusos, fűszeres illatot.
Mac tiszta férfiasságát. Miféle mazochizmus ez? Levette a sálat, és amikor biztos
volt benne, hogy Mac nem néz oda, a zsebébe gyűrte, aztán felhajtotta a gallérját.
– Nem látom – mondta Mac, és leengedte a látcsövet. – Ez reménytelen.
Akárhol lehet. Egy magas sövény mögött. Az erdőben. Lehet, hogy már félúton
van London felé. Végül is nem tudjuk, mikor szökött meg.
– A mi hibánk, ugye? – kérdezte Natasha, és maga köré fonta a karját.
– Mi csak segíteni próbáltunk.
– Hát igen. Eddig nagy sikerrel. – Natasha a földet rugdosta, nézte, ahogy a
zúzmarakristályok eltűnnek a cipője alatt.
Mac ügyesen lelépett a sírról, és Natasha karjára tette a kezét.
– Ne húzd fel magad. Mi csak próbálunk jót tenni.
Egymásra néztek, Mac szavai ott visszhangzottak körülöttük.
– Vissza kéne mennünk. – Mac elment Natasha mellett, a kocsi felé indult. –
Lehet, hogy Mrs. Carter már megtalálta.
Natasha azt gyanította, hogy egyikük sem hisz ebben. Valami azt súgta neki,
hogy ahol Sarah-ról van szó, ott nincs helye bonyodalmaktól mentes hepiendnek.
Némán tették meg a rövid utat visszafelé. Ha Mac észre is vette, hogy Natasha
nyakában nincs ott a sálja, nem szólt semmit. A ház csöndes volt, sötétbe
burkolózott. Halkan mentek be, örömmel fogadták a meleget.
– Felteszem forrni a vizet. – Natasha levette a kabátját, és odaállt a
villanytűzhelyhez, rózsaszín ujjait a meleg felületre simította.
– Mit mondunk neki?
– Az igazat. A fenébe, Mac, különben is lehet, hogy ő hagyta nyitva a reteszt.
Még az is lehet, hogy ő tehet róla.
– Nekem nagyon pedánsnak tűnt. Jézusom! – Végighúzta a kezét
borotválatlan állán. – Ez nem lesz egyszerű.
Natasha előszedett két bögrét, és nekiállt kávét készíteni. Halványan
érzékelte, hogy az ajtón túl Mac fel-alá járkál a szobában. Odaállt az ablakhoz,
elhúzta a függönyt, és Natasha látta, hogy szürke fény önti el a helyiséget,
megvilágítja az előző este nyomait is, a megsavanyodott bort a poharakban, a
hamuval teli kandallórácsot.
Kávé, gondolta. Azután felhívja Mrs. Cartert. És felébreszti Sarah-t.
– Tash!
Natasha állkapcsa ösztönösen megfeszült. Miért szólítja Mac még mindig így?
– Tash!
– Mi az?
– Jobb lenne, ha idejönnél.
– Miért?
– Nézz ki az ablakon! Az oldalsón.
Natasha halk léptekkel odament, Mac kezébe nyomta az egyik bögrét, aztán
kinézett a kertbe. Ott, ahol valamikor rendezett, téglalap alakú pázsit volt, most
csupán sártengert és összetaposott füvet látott. A lampionvirágok eltűntek, az
utolsó merész virágok letaposva hevertek a nyirkos földön. A nyílt mező határán
a gondosan felállított fűzfakerítés letaglózva, összetört kupacban feküdt az almafa
alatt. A ripityára tört virágcserepek darabkái szétszóródtak a veranda kövén.
Csatatér tárult Natasha elé, egy bűntett helyszíne. Mintha buldózer túrta volna
fel az ő gyönyörű, szeretettel gondozott kertjét.
Natasha megpróbálta felmérni, mekkora a pusztítás. Kihagyott a lélegzete,
amint hitetlenkedő tekintettel még közelebb lépett a párás ablakhoz.
A veranda bal oldalán, alig láthatóan, az egyik kerti padon az alvó Sarah
feküdt. A télikabátjába burkolózott, és annak a sáros maradványaival takarózott
be, ami egykor Natasha legjobb téli paplanja volt.
Pár méterre Sarah lelógó kezétől egy nagy, barna ló állt. Hatalmasnak tűnt a
kicsi kertben, és szemlátomást azzal volt elfoglalva, hogy az utolsó megmaradt
almákat keresgélte a csupasz ágakon. Orrlyukából kis párafelhők áradtak
finoman.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

„A sebes iramú vágtát tehát helyes fordulásból

gyakorolni…!”
Xenophón: A lovaglás művészete

Sarah az emeletes busz felső szintjén ült, és negyedszer számolta meg a zsebében
lévő pénzt. Elegendő kétheti bérre, öt bála szénára és egy zsák takarmányra;
elegendő arra, hogy újabb két hétre feltöltse a rekeszét. Arra viszont közel sem
elég, hogy lerázza Máltai Salt. Negyed négy volt. A férfi ritkán jelent meg a
telepen fél öt előtt. Majd otthagyja a pénzt Cowboy Johnnál, vagy becsúsztatja az
irodaajtó alatt egy cédula kíséretében, és ha szerencséje van, nem kell újabb
beszélgetést folytatnia Sallel. Mióta visszajött, kétszer találkoztak, és Sal mindkét
alkalommal említést tett a hátralékról. Ő mindkétszer megígérte, hogy megszerzi
a pénzt, bár fogalma sem volt róla, hogyan teremtse elő.
De azért megkönnyebbült, hogy újra itt lehet. Boo-t alig egy héttel az
elszállítása után már vissza is hozták a Sparepenny Lane-re. Macnek és
Natashának nem nagyon volt más választása: a nő a farmon iszonyú dühös volt,
azt mondta, két órát töltött azzal, hogy fel-alá kocsikázott a sötétben a ló után
kutatva, azzal vádolta Sarah-t, hogy felelőtlen és nincs ki mind a négy kereke, és
azt kérdezte, talán nem tudja, hogy a kertben tiszafák vannak meg fagyalbokrok
meg még fél tucat más növény, amik meg is mérgezhették volna a lovát? Még
Mac sem állt ki mellette. Natashával úgy viselkedtek, mintha valami bűnözővel
lenne dolguk, csak mert Boo egy kicsit feltúrta a gyepet. Még sosem látta Macet
ilyen komornak. Igazából nem is dühös volt, inkább csak olyan csalódottan nézett
rá, ahogy akkor szokta az ember, ha utána nagyot sóhajt.
Ez a csalódott kifejezés ült Mac arcán, amikor visszakísérte Sarah-t meg Boo-t
a farmra. A zsebébe mélyesztette a kezét. Előzőleg azt mondta Sarah-nak, hogy
Natashának nagyon fontos volt a kert, és az, hogy nem mutatja ki az érzéseit,
nem jelenti azt, hogy nincsenek is. Mindenkinek van valami szenvedélye, amit
mindenáron meg akar óvni; Sarah ezt igazán megérthetné.
Sarah kellemetlenül érezte magát, amikor meglátta a síró Natashát az
előszobában. Nem gondolta, hogy Boo ilyen otrombán viselkedik majd a kertben,
ő csak azt tartotta szem előtt, hogy itt biztonságban lesz. Közel hozzá. Mac nem
sok mindent mondott még, de a mondandójába iktatott szünetek rossz érzéssel
töltötték el Sarah-t. Mac végül kijelentette, hogy talán nem ártana, ha Sarah és
Natasha egy darabig most kerülnék egymást.
Senki sem hagyta, hogy elmondja, amit mondani akart: azt, hogy nem
hibáztathatják mindenért. Mindkettőjüknek megmondta egy csomószor, hogy
nem bírja ki, ha elszakítják Boo-tól. Meg kellett volna érteniük, hogy nem
hagyhatta egy idegen helyen, ahol csak honvágy gyötörné. A legviccesebb az
egészben, hogy pont azért hozta a kertbe, közel a házhoz, hogy ne aggódjanak
miatta.
A rossz hangulat még azután is megmaradt pár napig, hogy visszatértek
Londonba. Sarah látta Natashán, hogy továbbra is a történteken rágódik.
Időnként hallotta, hogy Mackel halkra fogott hangon beszélgetnek, csöndesen
becsukják az ajtót, amikor elkezdik, mintha azt hinnék, nem tudja, hogy róla van
szó. Mac utána mindig kijött, és erőltetett vidámsággal fordult Sarah felé, „kis
műlovarnő”-nek szólította, mint Cowboy John, és úgy tett, mintha minden a
legnagyobb rendben volna. Sarah egy darabig attól tartott, hogy elküldik. De
aztán nagyjából kialakult a dolgok új rendje. Sarah korán kelt, és tanítás előtt
elment a telepre. Pár napig még Mac is felkelt időben, hogy elvihesse kocsival.
Ezeken a reggeleken lefotózta a telepet, Boo-t meg Cowboy Johnt, de aztán
túlságosan lefoglalta a tanítás, és többé nem kísérte el Sarah-t.
Előző este Mac behívta a konyhába (Natasha dolgozott; tulajdonképpen folyton
dolgozott), és átadott neki egy borítékot.
– John megmondta, mennyire van szükséged – mondta, miközben a kezébe
nyomta. – Most mi fizetünk majd Boo tartásáért, de a munkát neked kell
elvégezned. És ha azt látjuk, hogy lógtál az iskolából, vagy nem ott voltál, ahol
lenned kellett volna, elküldjük máshová. Ebben megegyezhetünk?
Sarah bólintott, kitapintotta a bankjegyeket a vékony fehér borítékon
keresztül. A legszívesebben kitépte volna Mac kezéből. Amikor felemelte a
tekintetét, azt látta, hogy Mac figyelmesen nézi.
– Szóval… szerinted ezzel vége lehet annak, hogy… időnként eltűnik némi
aprópénz a házból?
Sarah ekkor elpirult.
– Azt hiszem, igen – motyogta.
Nem szólhat Macnek arról, hogy tartozik Salnek, amíg ilyen dühösek rá. Amíg
Mac gyakorlatilag lopással vádolja.
Próbálta a dolgok jó oldalát nézni. Mac és Natasha nem is olyan rémesek. Vele
van a lova. Az élet olyan, amilyennek lennie kell. Leszámítva azt, hogy a Papa
nincs otthon. Mégis néha, amikor reggelente a buszon ült, eszébe jutott, milyen
volt Boo abban a puha homokkal borított arénában: mintha csak lebegett volna,
és látszott, hogy boldog, amiért olyan helyen van, ahol kiteljesítheti a tehetségét.
Eszébe jutott, hogyan vágtázott körbe a lova a puha, zöld réten, távol a füsttől, a
zajtól, a dübörgő vonatoktól, a fejét kecsesen felemelte, mintha magába akarná
szívni a távoli horizontot, a farkát a magasba tartotta, mint valami zászlót.
– Nos, hogy megy?
Ruth Taylor elfogadott egy bögre teát, aztán kissé hátradőlt a bézs színű
plüssel bevont kanapén. Mindennapi munkája során nem sok ilyen nappalit
látott. Felfigyelt a falakat díszítő műalkotásokra, a fényesre polírozott, antik
tölgyfa padlóra. És az is kellemes, hogy nyugodtan megihat egy teát, nem kell
aggódnia amiatt, honnan húzhatták elő a bögrét.
– Minden rendben? – Ruth előhúzta Sarah Lachapelle dossziéját a táskájából.
Szomorkásan állapította meg, hogy aznap délután még négy további látogatást
kell lebonyolítania. Ott aztán nem lesznek bézs plüsskanapék. Két fiatal
menedékkérőt kell felkeresnie egy lerobbant kis panzióban a Fernley Roadon,
aztán egy fiút, aki esküszik rá, hogy az apja veri, végül pedig egy crackfüggő
tinédzser anyát Sandownban.
A férfi meg a nő egymásra nézett. Nyilvánvalóan némán üzentek egymásnak
valamit, mielőtt a férfi megszólalt volna.
– Remekül mennek a dolgok – mondta. – Minden oké.
– Jól beilleszkedett a kislány? Most már… mennyi is? Négy hete lakik itt.
– Négy hete és három napja – mondta a nő. Mrs. Macauley közvetlenül Ruth
után érkezett, és most a szék szélén ülve folyton az óráját nézegette, mintha alig
várná, hogy elengedjék.
– És az iskola? Rendesen jár?
A férfi és a nő ismét összenézett.
– Az elején voltak gondok – ismerte el Mr. Macauley –, de azt hiszem, mára
sikerült megoldani az ügyet. A jelek szerint… megállapodásra jutottunk.
– Megszabták a határokat, ahogy javasoltuk.
– Igen – felelte a férfi. – Azt hiszem, mindannyian egy kicsit jobban megértjük
egymást.
Milyen helyes ez a pasi! Pont az esete a kócos hajával, a csillogó szemével. Nem
szabad, rótta meg magát Ruth. Nem szabad így gondolni az ügyfelekre. Főleg
nem azokra, akik mellett ott ül a feleségük.
– Egészséges – folytatta a férfi. – Jó étvággyal eszik. Mindig megcsinálja a
leckéjét. Megvan… a maga érdeklődési területe. – A felesége felé fordult. – Nem
is tudom, mit mondhatnék még.
– Sarah nagyon jól megvan – mondta a nő éles hangon.
– Ne aggódjanak. Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzem, vagy osztályozzam
önöket szülői képességekből – mosolygott rájuk Ruth. – Sarah nem hivatalosan
került ide, ezt rokoni elhelyezésnek hívjuk, úgyhogy nem nagyon avatkozunk
bele a dologba. Már beszéltem vele, és azt mondta, hogy jól érzi magát itt. Csak
arra gondoltam, hogy a korábbi problémák fényében nem árt, ha benézek, és
megkérdezem, mi újság.
– Amint mondtam – vette át a szót Mr. Macauley –, minden rendben, tényleg.
Az iskolából sem jelezték, hogy bármi gond volna. Sarah nem üvölteti a zenét
késő éjszakáig. Csak hat-hét fiúval jár. Ritkán használ kemény drogokat.
Vicceltem – tette hozzá, amikor a felesége rámeredt.
Ruth a dossziéjára pillantott.
– Van valami hír a nagyapjáról? Elnézést, tudom, hogy nekem kellett volna
odatelefonálnom, de egy kicsit el vagyunk havazva az osztályon.
– Lassan javul – mondta Mr. Macauley –, bár nem állítanám, hogy szakértő
vagyok ezekben a dolgokban.
Ruth már bánta, hogy a barna szoknyáját vette fel. Vastag benne a lába.
– Á, igen. Most már emlékszem. Stroke, ugye? Hmm. Nem gyógyul olyan
gyorsan, ahogy szeretnék. Önök… nem bánják, ha Sarah továbbra is itt marad?
Tudom, hogy eredetileg csak pár hétről volt szó…
A házaspár megint összenézett.
– Ha szigorúan vesszük a szabályokat, hat hét elteltével át kell tekintenünk a
helyzetet, lehet, hogy meg kell fontolnunk a gyámság alá helyezést, ami bizonyos
szülői felelősséggel ruházná fel önöket.
– Egyetlen lehetséges bonyodalom van – mondta Mrs. Macauley. –
Nemsokára eladjuk a házunkat. Valójában már meg is van a vevő.
– És lesz hely Sarah számára az új otthonukban?
Ezúttal nem néztek össze. A férfi szólalt meg elsőként.
– Még nem vagyok biztos benne.
– Azt akarják, hogy a gyámhatóság gondoskodjon róla? Hogy ismét a miénk
legyen a felelősség? – Kérem, ne mondjanak igent, könyörgött nekik Ruth
magában. Olyan vastag kupacot tesznek ki a feldolgozásra váró kérelmek, mint a
karom. És higgyék el, azokra a gyerekekre nem sok ilyen otthon vár.
– Megpróbáljuk megoldani a dolgot. Csak még nem döntöttük el, hová is…
ööö… megyünk, ugye, Tash? De pár hétig még mindenképpen itt maradhat
Sarah.
Pár hét. Pár hét alatt bármi történhet. Ruth kissé megnyugodott.
– Reméljük, hogy hamarosan visszakerülhet a nagyapjához. – Elmosolyodott,
körbetekintett a nappaliban. – Szép ez a ház. Biztosan sajnálják itt hagyni.
Egyikük sem szólalt meg. Ruth a dossziéira tette a kezét, és előredőlt.
– És önök hogy bírják? Ha valaki nincs hozzászokva, hogy gyerekekkel éljen,
meglepően nehéznek találhatja a dolgot. – Mrs. Macaulay-hoz intézte a szavait,
aki eddig alig szólt.
– Nem vészes – mondta Mr. Macauley.
– És önnek, Mrs. Macauley?
A nő elgondolkodott, mielőtt megszólalt. Ruth kiolvasta az előtte fekvő iratból,
hogy ügyvéd. Akkor nem csoda.
– Egy kissé… fárasztóbb, mint gondoltam – mondta óvatosan. – De igazából
nem is tudom, mit vártam.
– Van valami konkrét problémája?
A nő megfontolta a válaszát.
– Nincs – mondta végül. – Azt hiszem… inkább csak… másképp látjuk a
dolgokat.
– A kamaszok külön kategóriát alkotnak.
Mr. Macauley elvigyorodott.
– Ezt jól mondja!
– Nem könnyű velük. De az iskolában azt mondták, Sarah most egy kicsit
nyugodtabb.
– Rendes gyerek – szögezte le a férfi. – Céltudatos.
– Ha még egyszer vállalkoznának arra, hogy nevelőszülők lesznek, talán
jobban járnának, ha kisebb gyerekeket vállalnának. Gondoltak már rá, hogy
hivatalosan jelentkeznek nevelőszülőnek? – Az anyagi előnyöket hiába is sorolná,
gondolta Ruth. Ezek nem úgy festenek, mint akiknek jól jönne egy kis pénz. –
Óriási hiány van ezen a téren – tette hozzá. – Rengeteg gyerek vár segítségre.
– Azt tudom – mondta Mrs. Macauley halkan.
Ruth látta, hogy a férj végighúzza a kézfejét a felesége kezén. Gyengéd gesztus.
Támogató. Furcsa módon a nő elpirult.
– Majd megfontoljuk – mondta a férfi. – Egyelőre úgy fogadunk el mindent,
ahogy jön.

Egy üzenet várta a rekesze ajtaja alatt. Kinyitotta az ajtót, felemelte a papírt, és
széthajtogatta. Rögtön felismerte a macskakaparást.

Szia, kis műlovarnő, bocs, hogy nem tudtam elmondani személyesen, de

visszamegyek az Államokba. A nővérem, Arlene megbetegedett, és miután
három férjet ijesztett el az a buta liba (nincs még egy ilyen ember a
családunkban), meg kell néznem, jól van-e.
Máltai Salnél vannak a kulcsok, és ő fogja etetni az állataimat, de azért
te is tartsd rajtuk a szemed, jó?
Mondd meg a Kapitánynak, nagyon sajnálom, hogy a hétvégén nem
tudom meglátogatni, de egy-két héten belül visszajövök. Viszek neki egy
kis Jimmy Beamet is, ha sikerül becsempésznem úgy, hogy azok a náci
nővérek ne vegyék észre.
CJ

Sarah gondosan összehajtogatta a cédulát, és a zsebébe dugta. Furcsa módon

nagyon felkavarta John távozása. Tudta, hogy Johnnak van egy nővére
Amerikában – folyton azon viccelődött, milyen bányarém a nő –, de amikor nagy
ritkán elutazott meglátogatni, mindig a Papát bízta meg a telep felügyeletével.
Most, hogy sem a Papa nem volt itt, sem John, valahogy gazdátlannak tűnt a
telep. Nem tart soká, vigasztalta magát Sarah. Hamar elrendeződnek a dolgok.
Szemerkélni kezdett az eső, és ott, ahol nem söpörték fel rendesen a szénát
meg a szétszóródott takarmányt, ragacsos lett a kövezet. Sarah a szögre
akasztotta a télikabátját, felvette a Papa régi kabátját, amivel a ruháját szokta
védeni. Ösztönösen tudta, hogy a munka enyhíti a nyugtalanságát, ezért
megnézte, tele van-e Sheba vizes edénye, aztán a lovakkal kezdett foglalkozni,
megigazította a lecsúszott pokrócokat, ellenőrizte, jól be vannak-e zárva a
bokszajtók. Kiganajozta Boo bokszát, friss szénát meg vizet hozott neki, megnézte
a lábát, elhessegette a csirkéket és egy új, ismeretlen kecskét, aztán megállt egy
rövid csevegésre Ranjeettal a Raj Palace-ból, aki tojásért jött. Végül visszament a
rekeszéhez, hogy visszavegye az utcai cipőjét.
Amikor bezárta a lakatot, eszébe jutott a borítékban lévő pénz. A zsebébe
nyúlt – aztán nagyot ugrott, mert egy kéz ereszkedett le lágyan a tarkójára.
Hátrafordult, ütésre készen.
– Mi a baj? Azt hitted, valami őrült akar megtámadni? – Máltai Sal remekül
mulatott, a félhomályban halványan felsejlett az aranyfog a szája sarkában, amint
meglengette Sarah előtt az ujját.
A lány megborzongott, a nyakához emelte a kezét.
– Talán szerelmes levelet akartál itt hagyni nekem, kis műlovarnő?
Elvette a borítékot, miközben másik kezében égő cigarettát tartott, szétvetett
lábbal állt, mintha ezzel is nyomatékosítani akarná, hogy ő itt a gazda. Az arcszesz
és a dohányfüst szaga most elnyomta a széna és a takarmány gyenge, de édes
illatát.
– Tudod, hogy bármikor elmondhatod személyesen.
– Pénz van benne – szólalt meg Sarah. Szégyellte, hogy elcsuklott a hangja. –
A maga pénze.
– Á… – Sal elvette, közben az ujjai hozzáértek Sarah kezéhez.
– Mennem kell – mondta a lány, és felkapta a táskáját, de Sal felemelte a
tenyerét.
Kibontotta a borítékot, és belekukucskált. Aztán a homlokát ráncolva
odatartotta Sarah elé.
– Hát ez mi?
– A bérleti díj. Két hétre. Meg a széna és az eleség ára.
Odakint jobban rákezdett az eső. Sheba beoldalgott mögéjük, bozontos szőrén
úgy csillogtak a vízcseppek, mint az ékkövek. A vasúti híd boltívei alatt
felnyihogott az egyik ló, patájával csapkodni kezdte a betonpadlót.
– És? – Sal várakozóan nézett Sarah-ra. Mosolygott, de nem volt ez igazi
mosoly.
Sarah nyelt egyet.
– Nincs több.
– És mi lesz a hátralékkal?
– Egyelőre nem tudom megadni.
Máltai Sal a fogai között sziszegett, a fejét csóválta.
– Tudod, szerencsés vagy, hogy fenntartottam neked azt a bokszot. Két hete
idejöttél és fogtad, elvitted a lovat, nem is szóltál. Miféle viselkedés ez?
– Nem az én…
– Én fenntartottam neked a bokszot, Sarah, pedig húsz embernek is
kiadhattam volna. És akkor egyszer csak visszajössz a lovaddal, mintha mi sem
történt volna. Még csak annyit se mondasz, hogy „köszönöm”.
– De, amint mondtam, nem az én hibám volt. Az történt, hogy…
– Szívecském, én magasról teszek rá, kinek a hibája volt. Nekem most csak az
jár a fejemben: honnan tudhatom, hogy nem fogsz-e megint eltűnni? A pénzemre
meg várhatok. Van kulcsod. Az is lehet, hogy holnap ilyenkor már Timbuktuban
leszel a lovaddal. – Közelebb lépett Sarah-hoz, az inggallérja a lány
szemmagasságában volt.
Sarah azon kapta magát, hogy képtelen hangtalanul nyelni.
– Nem leszek – mondta halkan. – Én mindig megadom a tartozásom. A Papa
mindig megadja a tartozását. John tudja. – Mielőtt ez a dolog történt, sosem volt
elmaradásunk, gondolta.
– De John most nincs itt. A Papád sincs itt. És ez már az én telepem, nem az
övék.
Sarah nem tudott mit mondani erre.
Egy vonat dübörgött el a hídon, a kocsik fénye egy pillanatra megvilágította az
udvart, ezer ember haladt el a fejük fölött, útban az otthona, a biztonságos,
kényelmes élete felé. Sal felkapta a fejét, mintha eszébe jutott volna valami.
Aztán még egy lépést tett Sarah felé. Most közelebb volt, túlságosan is közel.
Sarah nem kapott levegőt.
– A nagypapád beteg, Sarah – mondta a férfi halkabbra fogott hangon.
– Tudom – suttogta Sarah.
– Az alapján, amit John mondott, a nagypapád súlyos beteg. Úgyhogy árulj el
nekem valamit. Mégis hogyan fogod megfizetni nekem a tartozásodat? – A hangja
lágy volt, dallamos, mintha énekelne, mintha így akarná leplezni a szavaiban rejlő
fenyegetést. Most már olyan közel volt Sarah-hoz, hogy a lány érezte az arcán
meleg leheletét, megcsapta mósuszillatú arcszeszének és bőrdzsekijének szaga,
meg még valami, férfias és ismeretlen.
Megpróbálta lesütni a szemét. Sok rosszat hallott már Máltai Salről. Jobb, ha
messziről elkerüli az ember. Börtönben ült, gyanús barátai vannak, és olyan
dolgokkal foglalkozik, amelyekről nem ajánlatos kérdezősködni.
– Szóval?
– Mondtam, hogy…
– Semmit se mondtál. Ahogy említettem, azt gondoltam, fogtad magad és
elmentél. Most meg azt hallom, hogy majd megkapom a pénzem. – Izzó
tekintettel nézett Sarah-ra. – Ki kell találnunk valamit, Sarah.
Sarah hunyorogva nézett vissza rá, próbált ügyelni, hogy ne reszketve vegye a
levegőt.
– Ki kell találnunk, hogyan fizethetnéd vissza a befektetésemet.
Hát nem érti, vágta volna oda a legszívesebben Sarah, hogy másra sem
vágyom? Az adósság ott lebegett fölötte, ideges csomóba rántotta össze a
zsigereit, valahányszor összeadta, mennyivel tartozik. Beárnyékolta minden
látogatását a lovánál, már egyre kevésbé talált vigaszt abban, hogy Boo-val lehet.
De mégsem oszthatta meg senkivel a titkát. Senki nem szabadíthatta meg ettől a
tehertől, csak Máltai Sal.
– Kiganajozhatnék maga helyett – ajánlotta fel.
– Arra ott vannak a fiúk, Sarah.
– Akkor vigyázhatnék a telepre hétvégenként – suttogta.
– De erre semmi szükség – felelte a férfi. – Nekem az nem ér semmit, ha te
tojást adsz el, vagy egy seprűvel sétálgatsz fel-alá. Érted a dolog lényegét? Hogy
itt az értékről van szó?
Sarah bólintott.
– Én üzletember vagyok. Ezzel együtt próbáltam különleges feltételeket
biztosítani neked. Próbáltam megértően viselkedni. Más az én helyemben,
Sarah… – A fejét csóválta. – Más már rég elvesztette volna a türelmét.
Sarah a férfi mögé pillantott, a boltíven túlra, ahol most már heves eső áztatta
a macskaköveket, a kapu csillogott a nátriumlámpák fényében. Egy pillanatra azt
hitte, Sal elmegy végre, de a férfi ismét felé mozdult.
Újabb csendes lépést tett felé, miközben ő háttal az ajtónak támaszkodott.
Aztán felemelte a kezét, és finoman kivett egy szál szénát Sarah hajából,
odatartotta elé, majd elpöckölte erős, kérges ujjával.
Sarah egyenesen előrenézett, igyekezett nem összerándulni. Máltai Sal
elmosolyodott, hosszú, lassú mosoly jelent meg az arcán, a szeme azt üzente, hogy
rendben, ő megérti. Aztán, miközben Sarah megpróbált visszamosolyogni rá, a
lány jobb mellére tette a kezét, és a hüvelykujjával lassan végigsimított a
mellbimbóján. Annyira könnyed, lazán magabiztos volt ez a mozdulat, hogy két
másodpercbe is beletelt, míg Sarah ráeszmélt, mit művel a férfi.
– Nem kell feltétlenül pénzben fizetned, Sarah – mondta lágy hangon Sal.
Aztán gyors mosollyal elvette a kezét, mielőtt még Sarah akár egyetlen
mozdulattal is tiltakozhatott volna.
Sarah bőre szinte égett ott, ahol a férfi hozzáért. Lángolt az arca. A levegő
bennszorult a torkában.
– Nemsokára felnőtt nő leszel, szívecském – mondta Sal, miközben zsebre
vágta a borítékot, és megrázta az ujjait, mintha megégette volna a kezét. – Egy
csinos lány mindent meg tud oldani. Csak szólj Salnek.
És fütyörészve kiment a drótkapun, Sarah meg csak állt dermedten, a kezében
ernyedten csüngött a táskája.

– Ma este nem leszek itthon. – Ruth mögött végre becsukódott a bejárati ajtó.
Amikor kilépett, úgy mosolygott Macre, azzal a kissé túl széles mosollyal, ahogy a
nők mosolyogni szoktak rá, és ez akarata ellenére feldühítette Natashát. Hálát
adott az égnek, hogy már megbeszélte a nővérével, hogy találkoznak.
– Rendben. Én megígértem Sarah-nak, hogy elviszem a kórházba. De holnap
nem leszek itthon, ha nem gond. – Azt nem árulta el, hová megy.
 – Oké. – Natasha előrelépett, de Mac nem állt el az útjából. – Várnak, Mac, és
már így is késésben vagyok – mondta Natasha. Most vette észre, hogy Macen az
a farmer van, ami valamikor úgy tetszett neki, sötétkék, puha és sima, a
zsebeknél kifakult, mert Mac – Natasha folytonos könyörgése ellenére – mindig
túl sok mindent gyömöszölt a zsebébe. Eszébe jutott, ahogy sok évvel ezelőtt, egy
hétvégén nekidőlt Macnek, a fülébe sípolt a szél, és két kezét a farmer hátsó
zsebeibe mélyesztette.
– Vettem neked valamit – mondta Mac. Hátranyúlt, és egy nagy csomag
vegyes virághagymát húzott elő. – Tudom, hogy ez csak kezdetnek elég, de…
olyan szomorú voltál.
Natasha elvette a csomagot. A hálóból kis földszemcsék potyogtak a tenyerére.
– Ha akarod, segítek jövő hétvégén. A kerítést biztosan helyre tudom hozni.
Natasha nyelt egyet.
– Majd újra kinő minden. Valamikor. – Macre emelte a tekintetét, és
elmosolyodott. – De azért köszönöm.
Hirtelen maga előtt látta a nevető, csevegő Macet, derekán szerszámövvel, és
saját magát, amint gyengéden újakat ültet a tönkrement növények helyébe. Okos
ötlet ez?, merült fel benne a kérdés. Nem lehet, hogy máris túl közel kerültünk
egymáshoz?
Az előszobában álltak, mindketten a gondolataikba merültek. Amikor Mac
megszólalt, nyilvánvaló lett, hogy nem ugyanazon járt az eszük.
– Még nem igazán beszéltünk erről, Tash, de mit csinálunk, ha az öregfiú nem
épül fel? – Mac a bejárati ajtónak dőlt, ezért Natasha hiába is akart volna
kimenni. – Tudod, nincs valami jól. Nem tartom valószínűnek, hogy egyhamar
rendbe jön.
Natasha mély lélegzetet vett.
– Akkor Sarah valaki másnak lesz a gondja.
– Valaki másnak a gondja?
– Na jó. Valaki más lesz felelős érte.
– De mit csinálunk a lóval?
Natasha lelki szemei előtt megjelent a ló, amint vígan végigtrappol a
verandáján, nyomában minden romokban hever. Ő azóta nem tud úgy nézni a
lovakra, mint a kecsesség és a szépség megtestesítőire.
– Mac, attól kezdve, hogy elmegyünk innen, nem leszünk egy család többé.
Nem tudjuk többé elszállásolni Sarah-t, akármi is lesz a lovával. A te munkád
nem teszi lehetővé, hogy főállású nevelőszülő légy, és tudod, hogy az enyém sem.
Már így is nehezen birkózunk meg vele.
– Tehát akkor cserben hagyjuk.
– A rendszer hagyja cserben. Nem elég rugalmas, és nincsenek megfelelő
erőforrásai ahhoz, hogy rendesen gondoskodjon egy olyan gyerekről, mint Sarah.
– Mac arckifejezését látva megpróbálta lágyabbra fogni a hangját. – Nézd, lehet,
hogy találnak a lónak valami ideiglenes helyet vagy menedéket, vagy valamit,
amíg nem tudnak új otthont biztosítani Sarah-nak, talán vidéken, ha Sarah
annyira ragaszkodik hozzá. Még az is lehet, hogy jobban jár így.
– Nem valószínű.
– Hát, megkérdezhetek pár embert. Utánanézhetek, milyen lehetőségek
vannak. Anélkül, hogy elmondanám, miről van szó.
Mac még mindig nem mozdult az ajtó elől. Natasha az órájára nézett, és látta,
hogy most már biztosan elkésik.
– Azt akarod, hogy elmenjen?
– Ezt soha nem mondtam.
– De… úgy látom, nem nagyon kedveled.
– Hogyne kedvelném!
– Sosem mondasz róla semmi kedveset.
Natasha beletúrt a táskájába, hogy elrejtse piruló arcát.
– Mit kéne tennem? Ne állítsd be úgy, mintha én volnék itt a rossz fiú, Mac.
Sarah idegen volt. Felajánlottam, hogy befogadom az otthonomba… és hadd
tegyem hozzá, félrevezettem a gyámügyet a kettőnk kapcsolatát illetően. Több
száz fontot fizettem ki, hogy elvigyék a lovát Kentbe meg vissza. Feláldoztam a
szeretett kertemet…
– Nem erről beszélek.
– Akkor miről beszélsz? Össze kéne bújnom vele, és sminktippeket cserélni?
Megpróbáltam. El akartam vinni vásárolni. Felajánlottam, hogy dobjuk fel a
szobáját. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Az még sosem fordult meg a
fejedben, hogy esetleg ő az, aki nem kedvel engem?
– Ő csak egy gyerek.
– Na és? Egy gyerekkel nem fordulhat elő, hogy nem kedvel valakit?
– Nem így értettem. Csak azt akartam mondani, hogy a felnőttnek kell
felülkerekednie ezen.
– Á. Szóval egyszerre gyereknevelési szakértő lettél.
– Nem. Csak van bennem emberség.
Egymásra bámultak.
Natasha letette a virághagymákat az előszobai asztalra, és felkapta az
irattáskáját. Égett az arca.
– Szívesen lennék a helyedben, Mac. Téged mindenki szeret. Még az a
nyavalyás szociális munkás is majdnem az öledbe ült. És nem tudom, mi okból, de
Sarah-ra is ugyanilyen hatással vagy, és ez mindkettőtöknek nagyszerű. De ne
bánts azért, mert én nem vagyok ilyen hatással másokra, jó? Megteszem, ami
tőlem telik. Feladtam az otthonomat. Feláldoztam a párkapcsolatomat azzal, hogy
ti ketten minden nap itt vagytok, és eljátsszuk a rohadtul boldog családot. Kész
kínlódás ez nekem, nap mint nap. Pedig rohadtul igyekszem.
– Tash…
– És NE szólíts TASHNEK!
Natasha elnyomakodott Mac mellett, kitárta a bejárati ajtót, és már futott is le
a lépcsőn. Dübörgő szívétől alig hallotta a férfi hangját, és maga sem értette,
miért csordultak ki a könnyei.
– Oké. Te nem vagy normális, az biztos. – Jo leráncigálta a gumikesztyűt, és
odament a konyhaasztalhoz, ahol Natasha egy borral teli poharat szorongatott. –
Mac? A volt férjed?
– De hát pont ez a lényeg, nem érted? Még nem egészen a volt férjem, ezért
joga van a házhoz.
– Akkor neked kéne elköltöznöd. Ez őrület. Nézz magadra. Kész roncs vagy.
Dottie, Jo legkisebb gyereke sétált be a konyhába, a kutya gumicsontját
rágcsálva.
– Tedd le, édesem. Férget kapsz tőle. – Jo kivette a csontot a gyerek szájából,
és a helyére egy aszalt sárgabarackot tömött, még mielőtt Dottie-nak esélye lett
volna tiltakozni. – Anya és apa tudja?
– Dehogy tudják! Csak pár hétig tart.
– El kell jönnöd onnan. Vegyél ki szobát egy hotelban. Rémes állapotban voltál,
amikor együtt éltél vele. Ez nem segít abban, hogy továbblépj, nem gondolod? Az
ég szerelmére, Tash, csak a nyáron kezdted összeszedni magad! ÁGYBA, mind a
ketten! – ordította, mert a szobából verekedés távoli hangjai hallatszottak. –
Most már őt is le kéne fektetnem. Megvárod, míg ágyba dugom? Háromnegyed
nyolc van.
– Persze – mondta Natasha. Titokban megkönnyebbült, amikor az imádnivaló
Dottie pufók, lekvártól maszatos arcocskájával és hintőporillatával eltűnt a
helyiségből. A nagyobb gyerekek valahogy már eleget vesztettek a
kisbabaságukból ahhoz, hogy embernek lehessen tekinteni őket. Dottie fájón
emlékeztette valamire, ami az övé lehetett volna. Egy hiányra, amelybe még
mindig nem tudott teljesen belenyugodni.
– Mondj pá-pát Tash néninek!
Natasha felkészült a puszira, igyekezett természetesen viselkedni.
– Nem – mondta a gyerek, és Jo lába közé fúrta a fejét.
– Dottie, ez nem szép tőled. Mondj pá-pát…
– Nem fontos. Tényleg. – Natasha intett Jónak, hogy hagyja. – Biztosan fáradt.
– Tudta, hogy a nővére ezt a reakcióját is úgy értelmezi majd, mint hibás
anyasági génjének megnyilvánulását.
– Adj öt percet, míg felolvasok neki egy mesét.
Jo meghízott, gondolta Natasha, miközben figyelte, ahogy a nővére gyakorlott
mozdulattal a csípőjére emeli a gyereket. Folyton azon siránkozik, hogy nincs
ideje, meg hogy a gyerekek miatt tönkrement az alakja, de közben egyik kekszet
mártogatja a másik után a teájába.
– Vércukor – mondja erre. – Ha jól beuzsonnázok, kevesebbet ordítozom.
Natasha sokáig kerülte a nővére házát. A vetélései idején – melyek közül a
családja csak egyről tudott – úgy érezte, hogy Jo zajos otthona a gyerekrajzokkal,
a lekapart vakolattal és a műanyag játékokkal túlságosan emlékezteti az
elvesztett gyerekekre. Gyűlölte magát, amiért képes irigyelni a nővérétől a
három gyerekét, de könnyebb volt úgy tenni, mintha nagyon elfoglalt volna. A
családja megszállottnak, munkamániásnak nevezte, amióta csak elkezdte a jogi
egyetemet. Ő volt a tudós, a karrierista. Amikor elmagyarázta, hogy egyszerűen
csak a sok munkája miatt nem tud részt venni a családi ebéden, hogy fel kell
készülnie egy tárgyalásra, tudta, hogy valamilyen elnéző megjegyzéssel intézik
majd el a dolgot, és az anyja szomorkásan veszi tudomásul, hogy a lánya
szemlátomást képtelen az élet lényeges dolgaira fordítani az energiáit.
Amióta Mac elment, nem merték szóba hozni a magánéletét.
– Legalább ott a munkád – mondták azon ritka alkalmakkor, amikor ő hozta
fel a témát, és vigaszra leltek abban a meggyőződésükben, hogy Natasha
tulajdonképpen soha nem is vágyott másra.
Jo tíz perc elteltével jött vissza, a mosogatóba dobta a sárgabarackot, aztán
lófarokba kötötte a haját.
– Sürgősen el kéne jutnom fodrászhoz – mondta. – Múlt hétre volt egy
időpontom, de Theo beteg lett. És ötven százalékot így is ki kellett fizetnem, a
fenébe!
Jo leült, nagyot kortyolt a fehérborból, aztán hosszan ízlelgette.
– Huh. Kösz. Baromi jó ez a bor. Na jó. A másik kettőt nem fektetem le, mert
akkor sosem fogunk beszélgetni.
– És te jól vagy? – kérdezte Natasha, mert azt gyanította, hogy a nővére kissé
önzőnek tartja. Az egyedülálló, gyermektelen nők bizonyos kor után már csak
ilyenek. Folyton ezt hallotta. – És David?
– Semmi olyan nincs, amit meg ne oldana két hét a Seychelle-szigeteken, meg
egy kis plasztikai műtét. Ja, meg a szex. Bár már nem is emlékszem, milyen az –
horkant fel. – Na mindegy. Inkább te mesélj. Egy rohadt szót sem szólsz
magadról. Halljuk.
Natasha most jött rá, hogy az élete valamiféle furcsa zárvánnyá vált. Itt
normalitás van. Az ő élete a legkevésbé sem normális.
– Azt gondoltam, csak pár hétig marad – mondta. – Ezért nem is szóltam róla.
– Komolyan beszélek, Tash. Költözz ki. Szívesen idehívnálak, de öt perc alatt
őrületbe kergetnénk. – Megint kortyolt a borából. – Van pénzed. Menj, és vegyél
ki egy szobát egy jó kis wellness-szállodában. Munka után minden este kérj
masszázst meg manikűrt. Vond le a költségeket a ház árának Macre eső részéből.
Ő kerget ki a házból. A pofátlansága.
– Nem lehet. – Natasha a gyerekek egyik zsírkrétájával játszadozott.
– Dehogynem. Úristen, én boldog lennék, ha megtehetném! Micsoda
mennyország!
– Nem, nem lehet. – Natasha felsóhajtott, összeszedte magát. – Mert
felelősséget vállaltam valakiért. Egy lányért.
Utólag Natasha már bánta kissé, hogy az elmúlt években olyan ritkán
találkozott a nővérével, mert várakozásai ellenére Jo nagyszerűen reagált erre a
hírre. Kétszer elismételtette Natashával a történetet, aztán miközben a húga
zavartan el-elcsukló hangon magyarázott, felállt, átment az asztal túloldalára, és
szorosan átölelte Natashát, lisztfoltokat hagyva sötét kosztümjén.
– Úristen, Tash! Ez csodálatos! Micsoda elképesztően fantasztikus dolgot
tettél! Bárcsak sok ilyen ember volna. Szerintem ez káprázatos. – Jo csillogó
szemmel ült vissza a helyére. – És milyen a lány?
– Hát pont ez az. Nem úgy mennek a dolgok, ahogy gondoltam. Mi ketten…
valahogy nem igazán passzolunk össze.
– Kamasz.
– Igen. De Mackel jól kijön.
– Mackel még Szaddám Huszein is jól kijönne. A flört a lételeme.
– Én megpróbáltam, Jo. De valahogy az idegeire megyünk egymásnak. Nem
úgy sikerült, ahogy elképzeltem…
Jo előredőlt az ajtó felé, mintha ellenőrizni akarná, hogy a gyerekei nincsenek
hallótávolságon belül.
– Őszinte leszek veled. Mihelyt Katrin betöltötte a tizenhármat, kibírhatatlan
lett. Mintha egyszerre eltűnt volna az én édes kislányom, és egy hormonoktól
irányított szörnyeteg vette volna át a helyét. Olyan… undorral néz rám, mintha
fizikailag visszataszító lennék. Bármit mondok, felkapja a vizet.
– Katrin?
– Mostanában nem nagyon találkoztál vele. Úgy káromkodik, mint egy kocsis.
Felesel. Pénzt lopkod tőlünk, bár David úgy tesz, mintha nem venné észre.
Folyton hazudozik. Teljes jogú tagja a koraérett kis szukák klubjának. Én
mondhatom ezt, mert az anyja vagyok és imádom. Ha nem tudnám, hogy a régi
Katrin még létezik, és nem bíznék benne, hogy egy napon újra előkerül majd, már
hónapokkal ezelőtt kidobtam volna a házból.
Natasha még sosem hallotta a nővérét ilyen érzelemmentesen beszélni a
gyerekeiről. Elgondolkodott, mi minden van az anyaságban, amiről ő nem vett
tudomást, csupán valamiféle rózsaszín, homályos változat lebegett előtte,
amelytől, úgy érezte, megfosztották. Azon is elgondolkodott, nem bánt-e túl
szigorúan Sarah-val.
– Nem te tehetsz róla. És úgy vettem ki a szavaidból, hogy sok mindenen ment
keresztül az a lány. Te csak… légy ott, hátha szüksége lesz rád.
– Én nem vagyok olyan, mint te. Én nem tudom ezt csinálni.
– Marhaság. Te nagyszerű vagy, rengeteget teszel a hátrányos helyzetű
gyerekekért.
– De azok ügyfelek. Az más. Sehogy sem boldogulok… És van itt még valami.
Összezavarodtam egy fiú miatt, akit régebben képviseltem. Előadta, hogy valami
borzalmas utat tett meg, aztán rájöttem, hogy hazudott. Most már nem hiszek
abban, hogy képes vagyok észrevenni, ha az orromnál fogva vezetnek.
– Szerinted ez a lány az orrodnál fogva vezet?
– Úgy érzem, nem mondott el mindent magáról.
Jo a fejét ingatta.
– Tizennégy éves. Mindenféle gondja lehet, amiről nem beszél, lehet, hogy
reménytelenül szerelmes, vagy bántják az iskolában, vagy súlyproblémái vannak,
vagy valami hülye kiscsaj összeveszett vele. Nem mondanak el nekünk mindent.
Félnek, hogy rossz véleménnyel leszünk róluk, vagy dühösek leszünk rájuk. –
Felnevetett. – Vagy, ami még rosszabb, közbelépünk, és megpróbáljuk megoldani
a dolgot.
Natasha a nővérére meredt. Honnan tud ennyi mindent?
– Nézd, én nem hiszem, hogy valami komoly ügyben félre akarna vezetni. A
lelke mélyén valószínűleg csak egy ijedt kislány, aki boldogan megnyílna valaki
előtt. Vidd el egyszer ebédelni, kettesben. Csináljatok valamit együtt. Valamit,
amit szeretsz. Ami nem túl megerőltető. Lehet, hogy akkor ellazul egy kicsit. – Jo
megpaskolta Natasha karját. – Csak rajta. Ha mást nem is, legalább eltereli a
figyelmedet arról a tetűről, aki betelepedett a házadba. És ne felejtsd el, már az is
csodálatos, hogy befogadtad ezt a lányt az otthonodba.
– Nem nagy dolog.
– Attól még csodálatos. Na jó. Most megyek, ágyba dugom azt a két kis
rémséget.
És Mac?, kérdezte volna a legszívesebben Natasha. Mackel kapcsolatban
hogyan érezhetném jobban magam? De a nővére már eltűnt.

Az öregember elvette a villát Sarah-tól a jobban működő kezével, és lassan

kezdte a szájába rakni a mangószeleteket, néma, de érezhető elégedettséggel.
Mac útközben vette a hámozott, szeletelt gyümölcsöt a szupermarketben, és
Sarah most minden egyes darabkát felszúrt a műanyag villára, aztán azzal együtt
adta át a nagyapjának, hogy a méltóságát megőrizve, önállóan ehessen.
Mac megvárta, míg befejezték, és a Kapitány gondosan megtörölte a száját egy
papírszalvétával, aztán előhúzott egy dossziét.
– Hoztam magának valamit, Kapitány – mondta.
Az öregember Mac felé fordította a fejét. Ma élénkebbnek tűnik, gondolta Mac,
fürgébben reagál, kissé kevésbé zavaros a beszéde. Kétszer is egész érthetően
kért vizet, és amikor meglátta Sarah-t, azt mondta: „Chérie”.{30}
Mac odahúzott egy széket az ágy túlsó oldalára, azután kinyitotta a dossziét,
hogy világosan látni lehessen, mi van benne.
– Úgy döntöttünk, hogy kidekoráljuk a szobáját.
Mielőtt a Kapitány értetlenül nézett volna, Mac előhúzta az első képet, egy
fekete-fehér, A4 méretű nagyítást, amelyen Sarah meg a lova azt a helyben
ügetést mutatta be, amit a lány piaffe-nak nevezett a parkban. Az öregember
rámeresztette a szemét, aztán az unokája felé fordult.
– Jó – mondta Sarah-nak.
– Aznap Boo jól teljesített – magyarázta a lány. – Tényleg figyelt rám. Tényleg
próbálkozott. Minden mozdulat…
– Egy darabka szépség – mondta óvatosan a nagyapja. Sarah-t láthatóan
megrendítette, hogy az öregembernek hirtelen így megeredt a nyelve.
Felmászott az ágyra, és odafeküdt mellé. A fejét a nagyapja pizsamafelsőbe
bújtatott vállára fektette.
Mac igyekezett nem odanézni. Előszedett egy újabb képet:
– Azt hiszem, ez volt a…
– Vállat be.
– Je ne peux pas voir{ 31} – mondta az öregember. Türelmesen megvárta, míg
Sarah az orrára tette a szemüvegét, aztán intett Macnek, hogy tartsa közelebb a
képet. Mac odatett mellé egy másikat. A Kapitány helyeslően bólintott.
– Ez mind azért van itt, hogy kidíszítsük velük a szobáját – mondta Mac, és a
zsebébe nyúlt a gyurmaragasztóért. Elkezdte gondosan felragasztani a képeket az
ágy köré, lassanként eltakarta velük az unalmas, világoszöld falat, amelyet csak
egy 1980-as évekből itt maradt vízfestménynyomat tarkított, meg egy tábla,
amely arra intette a látogatókat, hogy „Kérjük, mossanak kezet!” Néhány képet a
Kapitány ágyának végébe erősített.
Az öregember alaposan megnézte őket, a pillantása egyikről a másikra
vándorolt, mintha minden egyes apró részletet magába akarna szívni. Ezeket
fogja bámulni egész nap, gondolta Mac.
Amikor a kórház felé jövet a kocsiban elmondta Sarah-nak, mire készül, a lány
döbbent csöndben tanulmányozta a képeket.
– Nem bánod? – kérdezte Mac, mert aggasztotta, hogy Sarah egy szót sem
szól. – Kihagytam azokat, ahol valami olyat csináltok, amit nem volna szabad,
például mikor a ló a hátsó lábára áll meg hasonlók.
Sarah rámosolygott, de szomorú volt a mosolya.
– Köszönöm – mondta. A hangjából kiérződött, hogy nem sok váratlan,
nagylelkű gesztusban volt része, és nem is számított ilyesmire.
– És a legjobbat a végére tartogattam. – Mac kicsomagolta azt a képet,
amelyet bekeretezett. Ezt még Sarah sem látta eddig. Nem került sokba, csupán
könnyű fakeret vette körbe a karton paszpartut, de a fényes üveg mögött lévő
kép, amelyen a lány éppen a ló fejéhez szorította az arcát, elég világos és éles volt
ahhoz, hogy az öregember minden részletet ki tudjon venni. A fotó jól megragadta
Sarah sebezhetőségét, az arc furcsaságát, amelyről még nem dőlt el, szép lesz-e, s
valamiféle éteri hasonlóságot mutatott a ló csontszerkezetének Stubbs képeire
emlékeztető finomságával. A magas felbontású, fekete-fehér képen méltóságot,
titokzatosságot sugárzott a két arc. Színesben mindennek nyoma sem lett volna.
Mac tudta, hogy ez az egyik legjobb munkája. Már akkor is sejtette, amikor
elkészítette a képet. Amikor meglátta a kész nagyítást, egy pillanatra kihagyott a
szívverése.
– Baucher – mondta a Kapitány, aki le sem tudta venni a szemét a képről. –
Sarah.
– Nagyon szeretem ezt a képet – mondta Mac. – A múlt héten készült, egyik
reggel, mielőtt eljöttünk a telepről. Sarah nem is vette észre, hogy fényképezem.
Tetszik, ahogy Sarah arcáról a ló fejére vetül a fény. Meg hogy mindketten félig
lehunyják a szemüket, mintha gondolatban valahol máshol járnának.
 A galériás is így gondolta. Ki akarja állítani a képet, közölte Mackel. Nagyon
tetszik neki. London egyik eltűnőben lévő része, mondta. A dublini lovas
gyerekekre emlékeztet. De jobb. Olyan árat ajánlott a képekért, amelytől
elkerekedett Mac szeme.
– Tavasszal talán szerepelnek majd a képek egy kiállításon, ha megengedi, de
ezeket a másolatokat önnek hoztam. Arra gondoltam, örülne, ha lenne mit
nézegetnie…
Hosszú csönd következett. Mackel ritkán esett meg, hogy elbizonytalanodott,
de most megérezte, milyen dermesztő tud az lenni. Túl sok ez, gondolta. Arra
emlékeztetem az öreget, amit elvesztett. Fél, hogy kihasználom az unokáját.
Végül is ki vagyok én, hogy besétálok ide, mint valami jótevő, átveszem az öreg
helyét, eldöntöm, milyen képeket nézegessen egész álló nap? Azzal, hogy
kitapétáztam a falait ezekkel a képekkel – egy olyan világ képeivel, amelyet ő
már nem élvezhet –, nem dörgöltem az orra alá a bénaságát?
Mac közelebb lépett a falhoz.
– Úgy értem, ha ez túl sok, akkor szívesen…
Az öregember magához intette. Amikor Mac lehajolt hozzá, két keze közé fogta
Mac kezét, és megszorította. A szeme nedvesen csillogott.
– Merci – suttogta fátyolos hangon. – Merci, Monsieur.
Mac nagyot nyelt.
– Nincs mit – mondta, fesztelen mosolyt erőltetve az arcára. – A jövő héten
újabb képeket készítek.
Csak ekkor tévedt a pillantása Sarah-ra. A lány szokatlan módon alig szólalt
meg egész este. Még mindig a nagyapjának dőlt, a keze erősen szorította az öreg
karját, mintha soha többé nem akarná elengedni. A szemét szorosan lehunyta,
elfordította a fejét. Egy magányos könnycsepp gördült végig az arcán, megcsillant
rajta a neon fénye. Maga volt a megtestesült szomorúság.
Sarah annyira zárkózott volt, olyan gyakorlatias, annyira odavolt a lováért,
hogy Mac néha nem is gondolt rá, mit érezhet. Mennyire hiányozhat neki a
nagyapja, akivel a gyerekkorát töltötte. Mac megint zavarba jött. Bedobta a
gyurmaragasztót a táskájába.
– Arra gondoltam – szólalt meg –, hogy megvárlak lent, Sarah, ha nem bánod.
Mondjuk, tizenöt perc múlva?
Letette az ágyra a bekeretezett képet, és elhagyta a szobát. Még kísértette
egy darabig az utolsó kép, amint az öregember remegő kezét tétován az unokája
hajára teszi, Sarah pedig a nagyapja vállába fúrja az arcát, így próbálja elrejteni a
könnyeit.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

„Ha a ló ezeket a feladatokat nem hajtja végre

tökéletesen, azért még ne mondjunk le róla. Sokuk
ugyanis nem a képesség hanem a képzettség hiánya
miatt marad el az elvárásoktól…”
Xenophón: A lovaglás művészete

Pár évvel ezelőtt, amikor Natasha és Mac ebbe az utcába költözött, a környéket
optimista módon „feljövőben lévő”-nek minősítették. Lehet, hogy így van,
gondolta Natasha annak idején, de elég lassan jön fel, és sokára fog felérni. Az
utcát lepusztult egyformaság jellemezte. A házak háromnegyedét legalább öt, de
inkább tíz éve nem renoválták. Az úttesten, ahol nem voltak sárga vonalak,
téglákra állított, működésképtelen autók sorakoztak. A fiatal családokat horpadt
kombik szállították munkába, iskolába és haza.
A repedezett, hámló vakolatú viktoriánus házak előtt kis előkertek terültek el,
bennük egy-egy kóbor fagyalsövény, ponyvával letakart motorkerékpár vagy
néhány szemetesedény, a tetején túl kicsi fedéllel. Natasha gyakran megállt, hogy
váltson néhány szót a szomszédokkal, Mr. Tomkinsszal, az idős karibi festővel,
Mavisszel, aki macskákat tartott, meg az önkormányzati lakásban lakó párral,
akik nyolc, tejfogait vesztett gyereket neveltek. Mind barátságosak voltak,
megtárgyalták az időjárást, érdeklődtek, milyen munkákat végez éppen Mac a
házban, hallott-e róla Natasha, hogy fizetőssé akarják tenni a parkolást a
lakóknak, és hogy egy buddhista központ költözött a főútra. Ha létezett utca a
fővárosban, ahol közösségi szellem uralkodott, hát ez olyan volt.
Mostanra Mr. Tomkins elköltözött, Mavist rég eltemették, az önkormányzati
lakást eladták, a lakóit pedig Isten tudja, hová helyezték át. Már csaknem az
összes ház porcelánfehérre volt festve, a repedéseket gondosan betömték, a
bejárati ajtókat ízléses színekre mázolták. Formára nyesett tiszafák vagy
babérfák szegélyezték a bejárathoz vezető lépcsőket, és a kis kertek felében
szépen kövezett felhajtót alakítottak ki, a többit meg barátságtalan, fényes
vaskerítéssel zárták el. Odakint hatalmas, négykerék-meghajtású, csillogó-villogó
Mercedes Estate-ek álltak. Stresszes életű értelmiségiek üdvözölték egymást
sietős biccentéssel, miközben a vasútállomás felé rohantak. Jelzálogkölcsönük
akkorára rúgott, hogy másra nemigen maradt idejük.
Az utca a gazdagok utcája lett, a néhány megmaradt régi lakót azonnal meg
lehetett ismerni: a hámló ablakkeretek és a csipkefüggönyök rögtön elárulták,
hogy egy régebbi kor maradványai.
Natasha tudta jól, hogy anyagilag előnyös számára ez a dzsentrifikációs
folyamat, de ösztönösen zavarta, hogy a világa ennyire polarizálódik. Az utca
most már a szomszédaikat tükrözte, a feltörekvő középosztály kis oázisa lett, és a
lakótelepek, amelyek körülvették, sötétebbnek, keményebbnek, fenyegetőbbnek
tűntek, teli voltak olyan emberekkel, akiknek egyre kevesebb esélyük volt arra,
hogy kitörjenek.
A két világot már semmi sem kötötte össze, hacsak nem a bűnözés (a legutóbbi
kocsilopás vagy betörés, egy ellopott pénztárca a kisboltban), a szolgáltatások
(természetesen mindenkinek volt bejárónője vagy bébiszittere) vagy a hivatalos
eljárások (Natasha például képviselt egy tizenkét éves gyereket, akit az
alkoholista szülei nem voltak hajlandók ellátni).
Ezen gondolkodott most Natasha, miközben kiégett autók és pislákoló utcai
lámpák mellett elhaladva behajtott a Sandown lakótelepre. Sarah hallgatagon ült
mellette, a kulcsait szorongatta. Meg sem szólalt, amióta eljöttek a kórházból,
Natasha pedig, akit sokkoltak a látottak, nem is próbálta szóra bírni. Semmi sem
erősítette meg jobban, micsoda hatalmas, vakmerő vállalkozásba kezdtek, mint
az öregember látványa, akinek vékony nyakát párnák támasztották alá, az arca
féloldalt kissé lecsüngött.
– Szépen javul – jelentette ki vidáman a nővér. – Már hosszú utat tettünk
meg, igaz, Henry?
– Henri – morrant fel Sarah. – „Anri”-nak kell ejteni. Francia.
A nővér felvont szemöldökkel pillantott Natashára, aztán távozott.
– Mit… mit gondol, mennyi ideig kell itt maradnia? – Natasha a nő után
sietett, míg Sarah üdvözölte a nagyapját.
A nővér úgy nézett rá, mintha kissé gyengeelméjűnek tartaná.
– Stroke-ja volt – magyarázta. – Erre a kérdésre senki sem tudja a választ.
– De azért biztosan van valami elképzelése. Napokig? Hetekig? Hónapokig? Az
a helyzet, hogy… mi gondoskodunk az unokájáról, úgyhogy jó lenne, ha tudnánk
valamit.
A nővér hátranézett. Sarah éppen a nagyapja ágyneműjét rendezgette, és
beszélt hozzá, miközben az öregember le sem vette róla a szemét.
– A kezelőorvosával kell beszélnie, de annyit biztosan mondhatok, hogy nem
napokról van szó – mondta a nő. – És arra sem tennék fel nagyobb összeget, hogy
csak pár hétig marad. Súlyos stroke-ja volt, és még hosszú rehabilitációra lesz
szüksége.
– Ez olyasmi, amit… egy fiatal is el tud végezni? A gondozását?
A nővér elfintorodott.
– Egy ilyen korú gyerek? Nem. Azt nem javasolnánk. Jelenleg Mr. Lachapelle-
nek még hemiparesise van, vagyis féloldali gyengesége. Csak segítséggel tud
mosakodni, vagy kimenni a toalettre. Felfekvések is jelentkeztek nála, és a
beszéde sem százszázalékos. Naponta kétszer jön hozzá a gyógytornász. De most
már képes önállóan enni.
– Itt tartják?
– Mi rehabilitációs részleg vagyunk. Szerintem nem kéne gondozóházba
küldeni, amíg javul az állapota. – Az órájára nézett. – Elnézést, mennem kell. De
tényleg fejlődik. Azt hiszem, furcsa módon a képek is jót tettek neki. Azóta van
mivel foglalkoznia. Mindannyiunknak tetszenek.
Natasha a szoba felé lesett, ahol Mac alkotásai borították a falakat. Már megint
itt ez a másik Mac, aki elbűvöli a nővéreket, és még a távollétében is képes
segíteni a betegeknek.
Behajtottak a szétterpeszkedő lakótelepre, és megálltak a Helmsley House
parkolóban. Eleredt az eső, a fiatalok, akiket Natasha már akkor is látott, amikor
megismerkedett Sarah-val, kapucnijukat a fejükre húzva ácsorogtak, és
gyufaszálakat pöcköltek egymás felé. Figyelték, ahogy Natasha kiszáll a viharvert
Volvóból, de aztán valamelyiküknek megszólalt a telefonja, és ez elvonta a
figyelmüket.
– Mit is akartál elhozni? – Natasha Sarah mögött ballagott felfelé a dohos
lépcsőházban. Az eső ott sziszegett körülöttük, bezúdult a törött ereszcsatornán
keresztül, hosszan örvénylett a chipses zacskóktól és rágógumitól eldugult
lefolyókban.
– Csak egy pár könyvet – mondta Sarah, aztán hozzátett valamit, amit
Natasha nem hallott.
Végigmentek a folyosón, kinyitották az ajtót, majd sietve becsukták maguk
mögött. Natasha örült, hogy a Mac által felszerelt vasrúd megbízható védelmet
nyújt. A lakás alaposan kihűlt. Sarah pár hete járt itt utoljára, Ruth, a szociális
munkás társaságában. Akkor elzárták a fűtést, és összeszedték Sarah holmiját. A
lány most eltűnt a szobájában, Natasha pedig a nappaliban álldogált. Rend volt,
mégis dermedt, elhanyagolt hatást keltett a környezet, mint minden régóta üres
lakás. A fényképeket mind elvitték, egy részük most Sarah szobájában volt az ő
házukban, a többi a kórházban. Üresnek, barátságtalannak tűntek a falak.
Natasha hallotta, hogy Sarah fiókokat húz ki és tol be, aztán becipzároz egy
táskát. Biztos volt benne, hogy a lány már nem fog visszatérni ebbe a lakásba.
Még ha az öregember rendbe is jön, ennyi lépcsővel nem tud megbirkózni.
Súlyosan nehezedett rá a gondolat. Vajon Sarah tisztában van ezzel? Végül is
értelmes lány. Vajon mit gondol, mi lesz vele?
Natasha meglátott egy fényképet, amelyet nem vittek el – az előszoba falán
lógott, és Sarah-t ábrázolta, három vagy négyéves lehetett, egy ősz hajú asszony
tartotta az ölében, aki pont úgy mosolygott, mint Sarah. A lány mintha egy másik
gyerek lett volna: biztonságban volt szerető családja körében, tiszta tekintetét
nem felhőzte félelem vagy bizonytalanság. És most, pár év elteltével ki van
szolgáltatva az idegenek jóindulatának.
Natasha a kezébe temette az arcát. Ez a szülői hivatás árnyoldala: hogy teljes
mértékben felelősnek érezzük magunkat egy másik ember boldogságáért.

– Tudod, mit? Menjünk el enni valahová – javasolta Natasha, amikor beültek a

kocsiba, és lesöpörték az esőcseppeket a kabátjuk ujjáról. – Mit szólnál egy
pizzához?
Sarah rásandított, és Natasha szégyenkezve állapította meg magában, hogy a
lányt meglepte ez a hirtelen jött meghívás. Az utóbbi napokban Sarah még a
szokásosnál is jobban magába zárkózott. Kétszer is azt kérte, hogy hadd egyen a
szobájában, és alig kommunikált, még Mackel sem, aki pedig azelőtt képes volt
megnevettetni.
Natasha visszagondolt a nővére tanácsaira. Az ő dolga, hogy tegyen valamit,
vagy legalább megpróbálja.
– Gyerünk! Nincs kedvem főzni, és hosszú volt ez az este. Ismerek egy jó kis
helyet a főutca túlsó végében. – Igyekezett vidáman, lazán beszélni. Úristen,
milyen jó lenne, ha Sarah egy kis lelkesedést, netán örömet mutatna! Az ég
szerelmére, a régi életében milyen gyakran járt étterembe vacsorázni? – Egész
jók a pizzáik – tette hozzá.
Sarah az ölében szorongatta a sporttáskáját.
– Oké – mondta.
Az étterem csak félig volt tele. Egy ablak melletti asztalhoz vezették őket.
Natasha fokhagymás kenyeret rendelt, meg két kólát, miközben Sarah kibámult
a forgalmas, sötét utcára. A sporttáskát gondosan begyömöszölte a széke alá.
Sonkás-ananászos pizzát választott az étlapról, de aztán alig evett belőle, olyan
lassan majszolta a szeleteket, hogy Natashában felmerült a kérdés, nem lettek-e
evészavarai.
– Szóval – mondta Natasha, amikor már kellemetlenné vált a csönd – mindig
is érdekeltek a lovak?
Sarah bólintott, áttolt egy darab mozzarellát a tányér másik oldalára.
– A nagyapád miatt?
– Igen.
Sarah alig észrevehetően vonta fel a szemöldökét, de Natasha ebből is
megértette, mennyire ostobának tartja a kérdést.
– Franciaország melyik részéről származik?
– Tours-ból, aztán Saumurben élt. Az akadémián.
– És hogy került ide? – faggatta tovább Natasha.
– Beleszeretett a nagyanyámba. Aki angol volt. Ezért hagyta abba a lovaglást.
– Hűha. – Natasha elképzelte a francia vidéket. Milyen érzés lehetett onnan
egy olyan lakótelepre költözni, mint Sandown? – És mivel foglalkozott, miután
idejött?
– A vasútnál dolgozott.
– Ez nehéz lehetett neki. Elhagyni a lovakat. Franciaországot. Az egész életét.
 – Szerette a nagyanyámat.
Natasha némi szemrehányást hallott ki a mondatból. Csakugyan ilyen
egyszerű a helyzet? Ha az ember nagyon szeret valakit, akkor nem érdekes, hol
él, és az áldozatok, amelyeket meghozott, a múlt részévé válnak? Nyilvánvaló,
hogy az öregember szenvedélyesen rajong a lovakért. Tehát ezt a szenvedélyt az
önkéntes száműzetés sem ölte ki belőle. De hogyan tudott belenyugodni a
veszteségekbe?
Eszébe jutott a fénykép, amely Sarah nagyanyját ábrázolta. Egy nőt, aki hozzá
volt szokva, hogy szeretik. Az arcán elégedettség ült, pedig elvesztette Sarah
anyját. Natasha a hétköznapi kis perpatvarokra gondolt, a folyamatosan gyűlő,
mérgező rossz érzésre, amely véget vetett a házasságának. Lehet, hogy az ő
generációja egyszerűen képtelen arra, hogy megőrizzen egy ilyen lángoló
szerelmet?
– És te hogyan ismerkedtél meg Mackel?
Natasha villája megállt félúton a szája felé. Letette a tányérjára.
– Egy repülőgépen történt.
– Rögtön megtetszett?
Natasha elgondolkodott egy pillanatra.
– Igen – felelte. – Őt… nem nehéz megkedvelni.
Sarah szemlátomást elfogadta a válaszát.
Téged is elbűvölt, gondolta Natasha szomorkásan.
– Te hagytad el őt, vagy ő hagyott el téged?
Natasha kortyolt egyet a kólájából.
– Hát, ez nem volt ilyen egyszerű…
– Tehát ő hagyott el téged.
– Ha azt kérdezed, ki hagyta el a lakást, akkor igen. De addigra már
mindketten úgy voltunk vele, hogy szükségünk volt egy kis levegőre.
– És szeretnéd, ha megint összejönnétek?
Natasha érezte, hogy elpirul.
– Ez nem igazán merült fel. Miért kérdezed?
Sarah leszedett egy kis darabot a pizza kérgéből, és a szájába tette. Rágcsálta
egy darabig, lenyelte, aztán megszólalt:
– A nagyim egyszer azt mondta nekem, reméli, hogy a Papa hal meg elsőként.
Nem azért, mert nem szereti, hanem mert aggódik, hogyan bírná nélküle. Azt
gondolta, ő jobban elboldogulna, mint a Papa.
– De veled együtt mégis elboldogult.
– De nem olyan boldog, mint amikor a nagyim élt. Ő mindig meg tudta
nevettetni. – Elgondolkodott, majd hozzátette: – Én nem tudom megnevettetni.
Főleg ott. Utálja.
– A kórházat?
Sarah bólintott.
– Nehéz lehet neki – mondta Natasha óvatosan.
– Rosszabb neki, mintha meghalt volna.
 Natasha kezében megállt a kés meg a villa. Sarah szavaiban valószínűleg volt
némi igazság, bármilyen kegyetlenül hangzottak is. Ha valaki egész életét a
szabadban töltötte, mindene volt a mozgás, az aktivitás, akkor szinte
elviselhetetlen lehet számára, hogy be van zárva egy ilyen létbe, etetik,
öltöztetik, mint egy kisbabát.
Natasha vigyázott, hogy magabiztosan csengjen a hangja.
– Jobban lesz – mondta lágyan. – A nővér azt mondta, szépen javul.
Sarah talán nem is hallotta, amit mondott, vagy úgy gondolta, nem egyezik
azzal, amit ő igaznak tart. Mindenesetre egymás mellé fektette a kését meg a
villáját a tányéron, jelezve, hogy eleget evett, ami nyilvánvalóan nem így volt.
– Szerinted karácsonyra hazajöhet? – kérdezte.
Natasha felemelte a szalvétáját, hogy időt nyerjen, de ez a pillanatnyi habozás
is sokatmondó volt.
– Én ezt biztosan nem tudom megmondani. Nem értek hozzá.
Sarah az ajkát harapdálta, a tekintetét az utcára szegezte.
– Sajnálom, Sarah – mondta Natasha. Olyan sápadt ez a lány. Talán le is
fogyott. Natasha eltűnődött, nem kellene-e megfognia a kezét. – Tudom, hogy ez
nagyon nehéz lehet neked.
– Szükségem van egy kis pénzre.
– Tessék?
– Vennem kell a Papának pár dolgot. Karácsonyi ajándékokat. Új pizsamát
meg ilyesmit – közölte Sarah tárgyilagosan.
Natashát kissé váratlanul érte ez a témaváltás. Újabb falat pizzát tett a
szájába, és hosszan rágcsálta.
– Mire van szüksége? – kérdezte, miután lenyelte a falatot. – Holnap
munkába menet beugorhatok egy-két boltba, ha akarod.
– Én is el tudom intézni, ha ideadod a pénzt.
– Neked nem lesz rá időd, Sarah. Minden idődet leköti Boo meg az iskola.
– Kiszaladhatok ebédidőben.
– Ez butaság. Napközben nem hagyhatod el az iskola területét. Máskor meg
nemigen tudnád elintézni.
– Ez azért van, mert kivettem az aprópénzt az üvegedből, ugye?
– Nem. Csak nem akarom, hogy hiányozz…
– Sajnálom, oké? Bocsánatot kérek érte. Akkor volt, amikor nem tudtam Boo-
ról beszélni veletek. Majd visszafizetem.
– Arra semmi szükség.
– Akkor hadd vegyek pár dolgot a Papának! Nekem kell kiválasztanom őket –
erősködött. – Csak én tudom, mit szeret. – A hangja túlharsogta az éttermi
evőeszközcsörgést. – Folyton lenyúlják a tisztálkodószereit meg a ruháit, és nem
tudok neki venni semmit, mert a gyámügyesek elvitték a takarékkönyvét. Nem
kérnék ilyet, ha nem volna muszáj.
Natasha megtörölte a száját a szalvétával.
– Akkor menjünk el együtt szombat reggel. Megveszünk mindent, amire
szerinted szüksége van, és utána elviszlek a telepre.
Sarah pillantása elárulta, mi a véleménye erről az ötletről.
Miért akar mindenáron egyedül menni?, tűnődött magában Natasha. Talán
mert igazából nem is pizsamát akar venni, hanem valami másra kell neki a pénz?
Vagy egyszerűen túl sok lenne neki, ha már megint együtt mennének valahová?
Kimerültnek érezte magát. Sarah kibámult az ablakon. Pont olyan
kiismerhetetlen és megközelíthetetlen, mint az elején.
– Kérsz még valamit? Egy kis fagylaltot?
Sarah a fejét rázta. Még csak nem is nézett Natashára.
– Akkor fizetek – mondta elcsigázottan Natasha –, és aztán mennünk kéne.
Nem szóltam Macnek, hogy étteremben vacsorázunk.

Natasha nem bízik benne. Sarah átkozta magát, amiért elvette az aprót a
befőttesüvegéből. Ha nem nyúlt volna hozzá, most, amikor tényleg fontos,
kaphatna némi pénzt.
A sporttáskájára tette a lábát, hogy megbizonyosodjon róla, még megvan. A
gyámügy elvette a Papa nyugdíját meg a takarékkönyvét, hogy a lakbért
kifizessék belőle, de a nyereménybetétjéről nem tudnak. Ha onnan ki tudná venni
a pénzt, és egy darabig nem találkozna Máltai Sallel, meg tudná fizetni az
adósságát. Megint maga előtt látta a férfit, a mellén érezte a kezét, a fülébe
csengtek a szavai, és végigfutott a hátán a hideg.
Szüksége van arra a pénzre. Gondolatban végigvette a tárgyakat, amiket
elhozott a lakásból. Egy régi üvegdísz, amelyet gondosan becsavart egy pulóverbe
– talán el tudja adni a régiségárusnak. A CD-it lehet, hogy megveszi valaki a
suliban. Valamit. Bármit.
– Te jó ég! – szólalt meg Natasha. – Negyed tizenegy van. Nem gondoltam,
hogy így elszaladt az idő. – Natasha előhúzta a tárcáját, hogy fizessen. Bedugta a
kártyáját a leolvasóba, és miközben a pincérrel csevegett, beütötte a kódot.
2340.
Könnyű megjegyezni.
Sarah lehunyta a szemét. Összerándult, ha arra gondolt, mit szólna a Papa, ha
tudná, hogy akár csak egy pillanatra is megfordult a fejében ez a gondolat. A
lopásra nincs mentség, mondogatta, amikor az egyik környékbeli fiút azon a
héten már negyedszer vitték el a rendőrök. Elloptál valamit, de nem nyertél
semmit. Igazából lealacsonyított ez a tett. A Papa még a hitelben sem hitt. Azt
mondta, soha nem volt semmije, amit ne fizetett volna ki.
De amint Sarah visszabaktatott a kocsihoz, követve Natasha magas sarkú
cipőjének fürge kopogását a vizes kövezeten, a négy számjegy ritmikus mintázata
valósággal bevésődött az agya egyik sötét sarkába.
Mac megígérte Mariának, hogy hazaviszi, és most arra kérte, várjon két percig a
lépcsőn, míg ő berohan, és felkapja a kocsikulcsot. Észrevette, hogy Sarah-nál ég
a villany. Natasha kocsija nem volt a helyén. Azt mondta, lehet, hogy sokáig fog
dolgozni, de Macet meglepte, hogy ilyen hosszan magára hagyta Sarah-t.
Miközben a lépcsőn állva a kulcsot kereste, Maria egyszer csak mögé toppant.
Hozzásimult, hosszú, formás teste ott kígyózott körülötte.
– Menjünk be.
– Nem.
– Ennyi jár nekem. Életemben nem láttam ilyen rossz filmet. Tartozol nekem
másfél órával az életemből.
– Megadom. De nem itt.
Maria színpadiasan ráncolta a homlokát.
– De annyira hiányzol! Már több mint egy hét telt el! Megmutatom a fehéren
maradt részeimet – ajánlotta fel, és lejjebb húzta csípőnadrágja övszalagját, hogy
kivillantsa napbarnított hasát. – Nagyon-nagyon kicsik ám – lehelte. – Egészen
közelről kell nézned, hogy lásd őket.
Maria gyönyörű, egyszerű, és akarja őt. Mac azt gyanította, hogy nem szereti,
még csak nincs is rá szüksége, de ezért csak még inkább kedvelte. Jó tudni, hogy
bármit tesz is, nem bántja meg vele ezt a talpraesett nőt.
– Édesem, nem lehet – mondta.
– Hétvégén elhozol ide. Most miért nem?
Mac az út felé pillantott.
– Mert az exem hamarosan itt lesz, és ez nem volna fair.
Maria elhúzódott tőle.
– Velem nem fair. Grr! Miért hagyod, hogy ez a szerencsétlen nő határozza
meg az életedet? Azt mondtad, van pasija, nem?
– De igen.
– Lefekszik vele?
– Nem tudom – motyogta Mac zavartan. – Gondolom, igen.
– Hát persze. – Maria a mellkasára simította a kezét. – Folyton azzal a rémes
vénemberrel hancúrozik. Két rémes, dögunalmas ember együtt. Honnan tudod,
hogy nem vele van éppen?
Mac megpróbálta felidézni, mit is mondott Natasha reggel, elmegy-e valahová
este. Ő éppen a kriketteredményeket hallgatta a rádióban, és nem figyelt.
– Nem hiszem.
A nő elvigyorodott.
– Undorító módon szexel vele. Úgy, ahogy csak rémes, dögunalmas emberek
szoktak. És közben kineveti a volt férjét, aki nem mer szexelni a gyönyörű
barátnőjével a saját házában, hátha zavarja őt. – Maria bájos mosolyt villantott
Macre, élvezte a férfi zavarát.
– Nagyon rossz kislány vagy te.
– Ó, tudok én még sokkal rosszabb is lenni.
– Nem kétlem.
 – Akkor gyere. Becsempészel a szobádba. Lezavarunk egy gyors numerát,
aztán elmegyek. Olyan lesz, mintha kamaszok volnánk megint. Vagyis mintha te
kamasz volnál megint. Nekem még nincs olyan messze. – Mac dereka köré
kulcsolta a karját, a hátsó zsebeibe fúrta a kezét, és maga felé húzta.
Mac az órájára pillantott. Nem biztos, hogy Sarah már alszik.
– Tudod, mit? Menjünk hozzád.
– Nálam vendégeskedik két unokatestvérem. Meg Luca bácsikám. Olyan a
ház, mint a Piccadilly Circus. Csak itt mindenki bigoszt eszik.
– Bigoszt?
– Húsos káposztát.
– Ez csábítóan hangzik.
– Mac… – A nő fátyolos suttogásra váltott. – Mac… Én szeretem a házad. –
Belefúrta az ujjait a férfi hajába. – Szeretem a szobád. Szeretem az ágyad…
Mac igyekezett kitartani az elhatározása mellett.
– Biztos vagyok benne, hogy én is meg tudnám szeretni a bigoszt.
Maria résnyire szűkült szemmel nézett rá, cicás mosoly ült az arcán.
– Tudod, mit jelent ez a szó? Angolra fordítva?
– Nincs nálam a lengyel-angol szótáram.
– Azt jelenti, hogy „zűrzavar” – suttogta a nő, ajka Mac fülét súrolta. –
„Zűrzavar”-t jelent.
Sarah valószínűleg alszik már. De ha mégsem, azzal mi a gond? Többnyire
úgyis a szobájában tölti az estét.
Odaadták neki a kis hordozható tévét, mert sosem akarta azt a műsort nézni,
amit ők. Vagy inkább csak nem akart velük lenni.
Maria kissé elhúzódott Mactől. Lenézett, aztán felemelte a tekintetét.
– Nem mondhatod, hogy nem vágysz rám – állapította meg.
Natasha valószínűleg Conornál van, próbálta Mac észérvekkel alátámasztani a
döntését, miközben betaszigálta a vihogó Mariát a házba. Maria pedig olyan nő,
aki nagyon rövid ideig tud egy dologra koncentrálni. Macnek egy régi közmondás
villant az agyába, miközben próbálta elhallgattatni a belső hangot, amely
figyelmeztette, hogy nem lesz jó vége ennek. Valami ajándék lóról meg a fogáról
szólt.

– Ég a villany. Úgy látszik, Mac már hazaért – mondta Natasha, mintha más
téma nem jutna eszébe. Sarah látta, hogy a szája vékony vonallá préselődik.
Kihúzta a slusszkulcsot, felvette a táskáját a kocsi padlójáról. Drága parfüm enyhe
illata érződött körülötte a levegőben.
– Segítsek cipelni a táskát?
Mintha gyerek lenne.
– Nem kell – mondta Sarah. – Köszönöm. – Nem engedheti el a sporttáskát.
Voltak az estének olyan percei, amikor úgy érezte, csak az menti meg az
összeomlástól, ha a táskába kapaszkodik.
– Holnap reggel busszal kell menned – folytatta Natasha, miközben bezárta a
kocsi ajtaját. – Mac rám írt, hogy korán reggel valami munkája lesz, nekem meg
sajnos egy megbeszélésre kell mennem. Nem gond?
– Nem.
– És mindenképpen beszerzünk pár szép dolgot a nagyapádnak. Boldogan
kifizetem, Sarah. – Kinyitotta a bejárati ajtót, majd miközben becsukta, a lány
felé fordult.
Együttérző kifejezés ült az arcán, valószínűleg az ügyfeleinél is ezt szokta
alkalmazni. Meleg volt a házban, Sarah kibújt a kabátjából.
– Ez nem bizalom kérdése, Sarah. Komolyan mondom. Ha nem bíznék benned,
nem fogadtalak volna be a házamba. Én csak azt gondolom, jobb lenne, ha együtt
intéznénk el szombat délután. Délelőtt elvégzem a munkámat, aztán elmegyek
érted a telepre. Abba a boltba megyünk, amelyikbe csak akarsz. Ha akarod,
eltaxizunk a Selfridgesbe. Mit szólsz hozzá?
Sarah vállat vont. Nem is kellett Natashára néznie, tudta, hogy dühös.
– Nézd, késő van. Most menj fel, majd holnap reggel megbeszéljük.
Mindketten hátrafordultak, amikor valami zörgést hallottak a konyhából.
Natasha levette a sálját, de közben már elindult az ajtó felé.
– Mac? Épp arról beszéltem Sarah-nak, hogy…
Megtorpant, mert egy magas, szőke nő lépett ki az előszobába. Az öltözéke
mindössze egy férfipólóból és egy bugyiból állt, a kezében két borospoharat
tartott. A haja olyan volt, amilyet a samponreklámokon lehet látni, hihetetlenül
finom szálú és fényes, a lába hosszú és napbarnított. Rózsaszínre lakkozott
lábkörmei kis tengeri kagylókra emlékeztettek.
– Biztosan te vagy Natasha. – A nő elmosolyodott, ügyetlenül egyik kezébe
vette a két poharat, a másikat Natasha felé nyújtotta. – Én Maria vagyok. – A
mosolya széles volt, de nem barátságos. Kiérződött belőle valami önelégültség.
Sarah elképedve nézte Natasha mögül, amint a kinyújtott kéz ott lóg a levegőben.
Natasha szemlátomást megnémult.
– Mac már annyit mesélt rólad – folytatta a magas nő, és a sértődés minden
különösebb jele nélkül visszahúzta a kezét. – Épp teát akartam készíteni, de nincs
szójatej a házban, ugye? A tejtermékek szörnyen ártanak a bőrnek. – A tekintete
kissé túl hosszan időzött el Natasha arcán. – És most bocsáss meg. Fel kell
mennem. Valaki vár… – Vigyorogva elnyomakodott Natasha mellett, a melle
kihívóan domborodott az egy szál póló alatt, enyhe mósuszillat lebegett a
nyomában.
Natasha nem mozdult.
Sarah tátott szájjal figyelte a jelenetet. Natasha elég sápadt volt, és a keze úgy
szorította az aktatáskáját, hogy elfehéredtek a bütykei. Sarah akkor szokott így
kinézni, amikor erővel fojtotta vissza a könnyeit.
Pár perc elteltével Sarah óvatosan tett egy lépést Natasha felé.
– Készítsek egy kis teát? – Valakinek muszáj csinálnia valamit. Rémes nézni,
ha valaki ilyesmin megy keresztül, bárki legyen is az. – Én szeretem a sima tejet
– tette hozzá erőtlenül.
De Natasha mintha megfeledkezett volna a jelenlétéről. Tágra nyílt szemmel
nézett fel, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Ez… nagyon kedves tőled. De köszönöm, nem kell, Sarah. – Úgy festett, mint
akinek fogalma sincs, mihez kezdjen most.
Sarah a táskáját szorongatta. El akarta dugni a szobájában, de ha most
felmegy, az olyan, mintha Mac oldalára állna, és még nem igazán tudta, hogyan
vélekedjen arról, ami az előbb történt.
– Tudod… – Natasha az arcához emelte a kezét. Kezdett visszatérni a színe,
most már egész rózsaszín volt. – Tudod… Azt hiszem, én most…
Kinyílt egy ajtó, aztán nevetés hallatszott. Mac dübörgött le a lépcsőn, keze a
korláton. Farmer volt rajta, a felsőteste meztelen.
– Tash. – Megtorpant félúton. – Bocsánat. Azt hittem, hogy te… Azt hittem,
hogy Sarah…
Natasha tágra nyílt szemmel bámult rá. Sarah úgy látta, hirtelen nagyon
fáradtnak tűnik.
– Ez ügyes volt, Mac – mondta vékony hangon. Egy darabig még ott állt,
bólintott, mintha így akarná megerősíteni a saját gondolatát, aztán sarkon fordult,
kivonult a házból, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

„Mert amit a ló kényszerből tesz… azt nem is igazán

érti, és nem is csinálja szépen.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Sarah az ágyában feküdt, karját felhúzott térde köré fonta. A pehelypaplan

könnyedén terült rá összegömbölyödött testére, puha fészket alkotott, olyan
gubót, amelyet a legszívesebben soha nem hagyott volna el. Az egyiptomi
pamutból szőtt lepedőn még érződött az a kellemes illat, amellyel a bejárónő
spriccelte be vasalás előtt; levendula- és rozmaringillata volt. A voile-szegélyes,
súlyos szürke selyemfüggöny csak szűrt fényt engedett be, hogy ne legyen túl
hirtelen az ébredés. De ahogy a szoba – az antik komóddal, a hatalmas velencei
tükörrel, a kis kristálycsillárral – egyre világosabb lett, úgy lett mind sötétebb
Sarah hangulata.
A falat bámulta, a légzésére koncentrált. Ha az ember nem gondol rá, a
lélegzete csak ki-be jár a testéből, tekintet nélkül bármire. Nem számít, mit
csinálunk, futunk-e, lovagolunk-e, alszunk-e, csak ki-be jár, életben tart minket.
De mihelyt túlságosan figyelni kezd rá az ember, leáll. Arra vár, hogy mi töltsük
meg a tüdőnket. Leáll, amikor rossz gondolataink támadnak, amikor összeszorul a
gyomrunk a félelemtől.
Most már nem tudja elkerülni Salt. Pénteken ott lesz, mindig ott van.
Hétvégén is ott lesz. És ő nem fogja tudni lerázni azzal a kevés pénzzel, amit
mostanáig összekapart. Lehunyta a szemét, elűzte az iménti gondolatokat, csak
kilélegzett, belélegzett megint.
A Papa valószínűleg ébren lehet most; mindig is korán kelő volt. Vajon a falat
bámulja? Várja, hogy a nappali fényben megjelenjenek előtte a képek, rajtuk a ló,
az unoka, akit szeret? Önmagát látja valamelyik hajdani lován, amint néma
koncentrációba merülve áttáncolnak a hatalmas arénán? Vagy a gyógyszerektől
félálomba merülve, csorgó nyállal tűri, hogy durva mozdulatokkal mosdassák a
munkaerő-kölcsönzős nővérek, akik úgy beszélnek hozzá, mintha nem csupán túl
öregnek tartanák ahhoz, hogy értse, de hülyének is? Sarah még szorosabban
ölelte át a térdét, akaratlanul is megborzongott.
Előző este a Papa remegő ujjaival megfogta Sarah kezét. Papírszerű volt a
bőre, nem olyan szagú, mint régen, csípős fertőtlenítőszagot árasztott. Már nem
volt önmaga. Valahányszor Sarah meglátogatta, bármit beszéltek is a
gyógyulásról, mindig egy kicsit távolibb volt, egy kicsit csüggedtebb, mintha
mindazok az apróságok, amiktől ő volt a Papa, a Kapitány, a Nagyi imádott férje,
minden lélegzetvétellel eltávoztak volna belőle. Időnként Sarah úgy gondolta,
pontosan tudja, mit érez.

Három kilométerrel arrébb Natasha arra ébredt, hogy a szomszédja megereszti a

fürdővizet, és álmosan azon merengett, milyen önzők azok az emberek, akik
normálisnak tartják, hogy hajnali fél hétkor teljes hangerővel ordíttassák a tévét.
Miért akar valaki tévét hallgatni a fürdőkádból? Hát nincs egyetlen hely sem,
ahol képes egyszerűen csak csöndben ülni?
Híradó. Fél hét. Natasha tisztán hallotta a szavakat a papírvékony falon túlról.
Felült az ágyban, megérezte a súlyos fejfájás első figyelmeztető jeleit, és egy
pillanatig nem is értette, hol van, valami félig elfelejtett esemény sajgott a
tudatában, ami komolyabb problémára utalt. Mintha egy felhő sodródott volna a
feje fölé. És már rá is jött: ismeretlen ágytakaró. A retikülje egy szék
háttámlájáról lóg. Mintás bézs szőnyeg. Egy majdnem üres vörösboros üveg.
Hirtelen elárasztották az előző éjszaka emlékképei. Visszafeküdt a szállodai
párnákra, lehunyta a szemét. Hogy nézett rá az a nő! Mint valami oda nem illő
tárgyra. Az a nevetés a szemében, amely felfedett titkokra, kinevetett múltra
utalt. Hogyan tehette ezt Mac? Natasha megtörölte a szemét. Végül is mire volt
jó ez az egész, ha nem arra, hogy végképp elszakadjanak egymástól? Mégis mit
várhatott volna tőle? Csak úgy sorjáztak előtte a képek: Mac, amikor még együtt
voltak, körülötte egy csomó nő, akik mind csak valamiféle akadálynak tekintették
Natashát. Mac pillantása: egy férfié, aki képes elcsavarni a nők fejét, aki mindig
egy fokkal fölötte állt az emberi vonzerő ranglétráján, és a nők ezt pontosan
tudták. És gondoskodtak róla, hogy ő is megtudja. Eleinte – amikor Mac még csak
őt akarta elbűvölni, amikor úgy érezte, imádják, kívánják, szükség van rá – azt
gondolta, nem számít. Partikon néha oda is vetette neki viccesen, hogy „indíts
flörtölni”, aztán később találkozott a tekintetük, és Mac azt üzente a pillantásával,
hogy a többi nő semmi hozzá képest.
De ahogy jöttek a vetélések, úgy zsugorodott a hite saját nőiességében.
Időnként azon kapta magát, hogy némán méricskéli más nők termékenységét, és
az összehasonlításból ő került ki vesztesként. A többieket termékenynek,
érettnek látta. Fiatalnak. Kezdte öregnek érezni magát, mintha elfonnyadt volna.
Mac meg maradt, aki volt, elbűvölte a nőket, talán máris új kapcsolatot tervezett
egy fiatalabb, szebb partnerrel. Egy olyan nővel, aki gyerekekkel ajándékozza
meg. Hogyan is várhatta volna el tőle, hogy mindig ott sündörögjön körülötte? Jól
feldühítette vele, amikor ilyesmit mondott. A végén már könnyebb volt hallgatni.
Conor volt az első férfi, aki azt éreztette vele, hogy kettejük közül Mac volt a
szerencsés.
Mac nem az övé. Nagyon valószínű, hogy nem is volt az soha. Ezt a tényt
csupán elrejtette az, hogy együtt éltek, a mesterséges közelség, amelyet a
körülmények kényszerítettek rájuk.
Natasha nehézkesen kikecmergett az ágyból, kiment a fürdőszobába, és
megeresztette a vizet. Aztán visszament a szobába, és bekapcsolta a tévét. Teljes
hangerővel.

Sarah olyan ügyesen tudott lábujjhegyen osonni, hogy egy indián nyomkövető is
megirigyelte volna. Az utóbbi hetekben sokszor előfordult, hogy váratlanul ott
termett Mac mögött a lépcsőn vagy a konyhában. Mintha csak eltökélte volna,
hogy a lehető legkevesebb bonyodalmat okozza a jelenlétével, alig foglal el helyet,
nem zavarja hangokkal a ház nyugalmát. Normál körülmények között az a halk
nyikorgás, amit egy kamasz lány produkál, ha lemegy a lépcsőn, nem ébresztette
volna fel Macet. De most már órák óta ébren volt.
Előző este Maria nem sokkal tizenegy előtt ment el, jó félórával azután, hogy
Natasha elhajtott. Nem sok értelme lett volna követni: Macnek fogalma sem volt,
hová mehet, és azt sem tudta, mit mondjon, ha rátalál.
Maria gúnyosan felhorkant, amikor Mac visszament az emeletre, leroskadt az
ágyra, és eltolta az üveget, amit a nő nyújtott felé.
– A bor miatt húzta fel magát ennyire? Majd veszek neki helyette egy
másikat. Különben is csak vacak asztali bor. – Kortyolt egyet. –
Lengyelországban nagy udvariatlanságnak számít, ha valaki így bánik egy
vendéggel.
Mac tudta, hogy Maria pontosan tisztában van vele, hogy nem a borról van
szó, és egy pillanatra erőteljesen megutálta ezért. Szándékos kegyetlenség volt
ez, és Maria még élvezte is.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész – mondta Mac.
– Miért izgatod magad ezen? – kiáltott fel a nő, miközben kihívó, kígyózó
mozdulatokkal húzta fel a farmerját. – Egy évig nem is láttad. Pár héten belül
kimondják a válást. Te magad mondtad.
Mac nem felelt. Mert nem akarta megsérteni Natasha érzéseit? Mert amikor
visszaköltözött, az a hülye, optimista gondolat élt benne, hogy a végén barátok
lehetnek? Hogy miután túl lesznek a válás zűrzavarán és traumáján, az a
szellemes, gunyoros, ragyogóan okos nő azért még ott marad az életében? Vagy
mert a döbbenettől és fájdalomtól sápadt arc, a szemében villogó düh mögötti
szemrehányás hajnalig kísérteni fogja?
Felkelt, hideg vizet fröcskölt az arcába, felvette a farmerját, és lesurrant a
földszintre. Sarah frissen vasalt iskolai egyenruhában tett-vett a konyhában,
éppen szendvicset készített.
– Bocs – mondta Mac kábán. – Meg kellett volna csinálnom a tízóraidat. –
Megdörzsölte a borostát az állán, azon tűnődött, maradt-e ideje
megborotválkozni.
– Natasha szokta – mondta a lány.
– Tudom. Azt hiszem, nem voltam teljesen magamnál tegnap este. A telepre
mész? – Az órára pillantott. – Épphogy odaérsz.
– Nem gond.
– Elvinnélek, de muszáj…
– Nem kell – vágott a szavába Sarah.
– Akarsz vinni egy almát Boo-nak? – Mac benyúlt a gyümölcsös tálba, és
odadobott egy almát Sarah-nak. Azt várta, hogy a lány megmozdul és elkapja.
Ahogy minden reggel szokták. De Sarah oldalra lépett, az alma pedig nagyot
puffant a mészkő padlón.
Mac felvette, aztán alaposan szemügyre vette a merev, vékony hátat, a
szándékosan feszes tartást.
– Haragszol rám?
– Nem az én dolgom – felelte Sarah, miközben gondosan berakta a
szendvicseit az iskolatáskájába.
Mac megtöltötte a vízforralót.
– Bocsánatot kérek azért, ami tegnap este történt.
– Szerintem nem tőlem kéne bocsánatot kérned. – Sarah felvette a kabátját.
– Nem tudtam, hogy Natasha visszajön.
– De ez még mindig az ő háza.
– A mi házunk.
– Mindegy. – Sarah vállat vont. – Mondtam már, hogy nem az én dolgom.
Mac kávét készített magának. Hihetetlennek találta, milyen rossz érzést tud
kelteni egy tizennégy éves lány egy felnőtt férfiban. Azt, hogy Natasha dühös lesz
rá, tudta. De erre nem számított.
– Kaphatok egy kis pénzt? – Sarah ott állt Mac mögött, indulásra készen.
– Persze – mondta Mac. Örült, hogy tehet valamit, bármi legyen is az, ami
megtöri a nyomasztó hangulatot. – Mennyi kell? – Turkálni kezdett a zsebeiben.
– Mondjuk, ötven – kockáztatta meg Sarah.
Mac válogatni kezdett a kezében lévő pénzérmék között.
– Tessék – mondta, és egy ezüstszínű érmét nyújtott Sarah felé.
– Ötven penny?
– Te ötven fontra gondoltál? Nagyon vicces. Nézd, ma délelőtt van egy
munkám. Délután kiveszek egy kis pénzt az automatából. Kaphatsz egy tízest.
Vegyél magadnak, amit szeretnél. Menj el hamburgerezni a barátaiddal.
Sarah nem tűnt olyan boldognak, mint várta. De jobb lenne, ha nem kéne azon
gondolkodnia, mit főzzön vacsorára ma este, és amiatt aggódnia, Sarah nem jön-e
haza túl korán.
Beszélnie kell Natashával. De fogalma sincs, mi a fenét fog mondani neki.
Minden ügyvédi megbízás – kivéve, ami kormányzati ügyekkel kapcsolatos –
rózsaszín szalaggal van átkötve. Ez az anakronizmus nem csupán a rend kedvéért
kell, de nem is valami titokzatos iktatási módszer része. A szalag azt jelképezi,
hogy az ügyvéd képes érzelmileg elszakadni az ügytől. Az ügyvédeknél rendkívül
fontos a függetlenség, az objektivitás. Amikor a szalagot újra megkötik,
visszaadják a megbízást. Az ügyvéd maga mögött hagyja az ügyet.
Mindezek ellenére bizonyos ügyekkel kapcsolatban, gondolta Natasha, amint
ott ült Michael Harringtonnal szemben, könnyebb objektívnek lenni, mint más
esetekben. A férfi irodájában tartottak megbeszélést az indulóban lévő Persey-
féle válóperről.
– Fáradtnak tűnik, Natasha – mondta Harrington, és behívta a gyakornokát. –
Remélem, nem a Persey-ügy miatt nem tud aludni.
– Egyáltalán nem.
– Szerintem holnap délelőtt el kéne beszélgetnünk Mrs. Persey-vel. Úgy
látom, hamarosan megérkezik a könyvelési szakértők véleménye. El tudná hozni
a holnapi találkozóra? A tanúk névsorát is véglegesítenünk kellene.
Harrington Natashát bámulta. Natasha hirtelen nem is tudta, milyen régóta
ülhet így, a papírjaiba temetkezve.
– Jól van, Natasha?
– Persze.
– El tud jönni holnap?
Natasha a naptárjára pillantott; az egyik nap már szinte betelt.
– Megoldom.
– Jó. Helyes. Akkor mára, azt hiszem, ennyi volt. – A férfi felállt, Natasha
elkezdte összeszedni a holmiját. – Nem, nem. Nem úgy értettem, hogy azonnal
menjen el. Van pár perce? Egy korty italra?
Natasha visszagondolt az előző estére.
– Én inkább teát kérek – mondta, és visszaült. – Köszönöm.
– Rendben.
Az ügyvédbojtár bedugta a fejét az ajtórésen.
– Beth, hoznál nekünk két csésze teát? Kér cukrot?
– Cukor nélkül. Köszönöm.
Harrington hirtelen témát váltott. A felnőtt gyerekeiről beszélt, arról, hogy
újra megszerette a vitorlázást. Kitárgyaltak egy közös ismerőst, aki nemrég
valami jogsegélybotrányba keveredett.
– Igazából – folytatta a férfi – már jó ideje szeretnék elbeszélgetni magával.
Éppen átszervezés zajlik nálunk, meg akarjuk változtatni az irodánk felépítését.
És valószínűleg lesz egy üresedésünk.
Natasha várt.
– Érdeklődéssel követem a pályáját. Tetszett, ahogy a Richmond kontra
Turner ügyben dolgozott, meg az elszöktetett hármas ikrek ügyében. A legtöbb
vezető ügyvéd, akit ismerek, gyakran emlegeti, és csupa jó dolgokat mondanak
magáról.
 – Köszönöm.
– Ha megüresedne nálunk egy hely, érdekelné?
Natasha hátrahőkölt. Amikor gyakornok volt, a félelmetes hírű Harrington
Levinson a modern, progresszív ügyvédi iroda mintaképének számított. Most
pedig Michael Harrington, az alapító egyenesen felkéri őt, hogy lépjen be a
céghez.
– Ez nagy megtiszteltetés – mondta. Az ügyvédbojtár behozta a teát.
Megvárták, míg becsukta maga mögött az ajtót. – De el kell mondanom, van rá
esély, hogy a jelenlegi munkahelyemen cégtárs leszek.
– Nem vagyok biztos benne, hogy az a legjobb lépés a maga számára. Tudta,
hogy mostanság sok jogtanácsos dönt úgy, hogy teljes jogú ügyvéd lesz? –
mondta erre Harrington. – A lehetőség megvan. És mi boldogan felvennénk
próbaidőre. Két év múlva már bekerülhetne az ügyvédi kamarába.
Natasha próbálta megemészteni, amit Harrington mondott, átgondolta a
lehetséges következményeket. Maga mögött hagyhatná a jogtanácsosi munka
mindennapi káoszát, és a felsőbb bírósági ügyvéd távolságtartóbb pozícióját
foglalhatná el. Nem látna bele úgy az ügyfelei életébe, mint most. Bár Ali Ahmadi
óta már nem is tudta, számít-e ez egyáltalán.
– Michael, ez természetesen nagy lépés lenne – mondta, Conorra gondolva. –
Alaposan meg kell fontolnom.
Harrington lefirkantott valamit egy cédulára, aztán átadta Natashának.
– A telefonszámaim. Ne is próbáljon az alkalmazottaimon keresztül elérni, úgy
vigyáznak rám, mint a bulldogok, de mindenképpen hívjon. Kérdezzen bármiről:
a pénzről, a gyakornoki időről, az irodákról, akármiről.
– Szüksége lenne referenciákra?
– Mindent tudok magáról, amit tudnom kell – mosolyodott el a férfi. – Most
hová megy? Egy újabb megbeszélésre?
Natasha a rózsaszín szalagot bámulta, igyekezett felidézni magában, mit is
jelképez.
– Valami olyasmi – mondta végül, aztán letette a csészéjét az asztalra. – Majd
hívom, Michael. Köszönöm. Nagyon alaposan megfontolom az ajánlatát.

A ház nem sokban különbözött a többi modern, sima homlokzatú, csúnya barna
téglából rakott épülettől, csak a bejáratnál lévő csengők utaltak arra, hogy ezeket
a kis házakat még kisebb lakásokra osztották. De a fagyalsövény alatt, a
kövezeten a gyűrött, piszkos rendőrségi szalag, amely magára hagyva libegett a
szélben, sok mindent elárult. Kontrasztos színei éreztették a szemlélővel, milyen
súlyos dolog zajlott az ajtó mögött.
Natasha a járdán állt, bámulta az üres, csipkefüggönyös ablakokat. Vajon hol
lehet most a huszonhat éves eladónő? Itt van, kiles a függöny mögül, vagy még
kórházban fekszik? Nem mer hazajönni? Elgondolkodott-e azon, milyen
eseménysorozat vezethette el hozzá a fiatalembert?
Mi oka volt rá Ali Ahmadinak, hogy pont ezt a címet válassza? Hogyan
végződött a világ másik végéből indult hosszú utazása azzal, hogy felment a hat
alacsony lépcsőfokon, amelyek ehhez a bejárati ajtóhoz vezetnek? Hogyan
vezetett az ő figyelmetlensége – vagy valaki másé – ilyen katasztrófához?
Egy idős asszony ment el mellette, kockás bevásárlókocsit húzott. Natasha
félrehúzódott az útjából, halványan el is mosolyodott, de a nő csak rápillantott
csipás szemével, aztán határozott léptekkel folytatta magányos útját.
Natashának összeszorult a torka. Talán nem is azért jött ide, hogy megértse a
dolgot. Talán inkább szótlan bocsánatkérés akart ez lenni. Ellenőriznem kellett
volna a történetét, mondta némán az áldozatnak. Ha utánanéztem volna a város
nevének, a távolságnak, amit állítólag legyalogolt, megmenthettelek volna. Azzal,
hogy nem mentem meg őt, megmenthettelek volna téged.
A telefon csörgése szakította meg a gondolatmenetét.
– Nem felejtetted el a négy óra tizenötös megbeszélést? Azt hittem, mostanra
már visszaérsz – szólalt meg Ben a vonal túlsó végén.
– Tedd át máskorra – mondta Natasha. Ott állt a kocsija mellett, elnézett két
lányt, akik babakocsit toltak az út túloldalán. Mindketten a mobiljukba beszéltek,
szemlátomást megfeledkeztek a gyerekekről is, egymásról is.
– Tessék?
– Mondd le. Ma már nem megyek be.
Hosszú csönd következett.
– És mit mondjak Lindának? Jól vagy?
– Igen. Nem, igazából nem vagyok valami fényesen. Mondd meg, hogy nagyon
sajnálom. Tedd át a megbeszélést másik napra. Stephen Hart jött volna. Ő meg
fogja érteni.
Csak miután letette, akkor jutott eszébe, hogy haza már nem mehet.

Jessica Arnold már huszonhárom fiúval járt: tizennégy a saját évfolyamából, négy
a felsőbb évfolyamokból, a többi az iskolán kívülről, Sandownból meg a
környékbeli lakótelepekről. A jelenlegi pasijai idősebb férfiak voltak, akik lapos,
feltuningolt kocsikban várták az iskola előtt, amelyekkel aztán fülsiketítő zene
kíséretében dübörögtek végig az úton, mihelyt Jessica beszállt. A többségükkel
lefeküdt – ez nem csupán üres hencegés volt, mint amikor az évfolyamtársaik azt
tárgyalták, kinek van már „tapasztalata” –, tanúsították a vécé falára firkált
üzenetek, meg az üres fogamzásgátlós dobozok, amelyek időnként kipotyogtak a
táskájából, no meg rá volt írva a kocsikban várakozó férfiak arcára. Ezek nem
olyan alakok voltak, akik megelégszenek egy hosszúra nyúlt csókkal a parkbeli
padon. Jessica úgy viselte a vörös foltokat a nyakán, mint valami kitüntetést.
Muszáj volt úgy viselkednie, mintha az ő döntése lett volna a dolog, mintha ő
akarta volna, máskülönben csak egy kis lotyónak tartják.
 Ha Jessica volt a tizedikesek szexuális tevékenységét átfogó spektrum egyik
vége, akkor Sarah volt a másik, Debbie Dermott-tal együtt, aki vastag
szemüveget és fogszabályozót viselt, meg Saleemával, akinek az iskolán kívül
burkát kellett hordania, és sosem állt szóba fiúkkal, csókról meg aztán végképp
nem lehetett szó. Nem mintha Sarah csúnya lett volna, csak nem nagyon
érdekelték a srácok.
A fiúknak, akiket ismert, hiába is mesélt volna Boo-ról meg arról, hogy milyen
szépen halad a basse école{ 32} mozdulataitól a komolyabb követelményeket
jelentő haute école{ 33} felé. Ők nem mennének el vele a telepre, és aztán busszal
haza. Úgyis csak idétlen megjegyzéseket tennének a telep szagára, az
ordítozásukkal megijesztenék a lovakat, és a széna közelében dohányoznának.
Úgysem értenék meg az életét.
Sosem mesélte a Papának, de néha, késő éjszaka, azokban a fájó pillanatokban,
amikor nagyon levertnek érezte magát, és egész testét betöltötte a vágyakozás
valami után, amit nem is értett, a Cadre Noirba képzelte magát. Ő lesz a legjobb
lovas, akit valaha láttak. Lesz ott egy jóképű ifjú százados, arany váll-lapos fekete
egyenruhában. Pompás lovas, és mindent megért, amit Sarah akar. Nem
furikázik összematricázott, biztosítás nélküli kocsival a lakótelepen, nem azzal
henceg, hányszor kapcsolták le garázdaságért vagy autólopásért, és nem
kecsegteti nyálas, kebab- meg csiliszószszagú csókokkal. Szűzies, ló vontatta
románc volt ez, hatalmas hézagokkal a közepén, olyan hézagokkal, amelyekre
csupán homályosan utaltak a vécébeli firkák meg Jessica táskája.
Sarah mindig is ilyennek képzelte a jövőjét; ugyanolyan pontosan látta maga
előtt, mint azt, hogy hová jut el Boo. De a CD-k meg a dísztárgyak eladásából csak
hét font ötven pennyt szedett össze, ehhez jött még Mac tíz fontja meg a
nyereménybetét, amelyet legalább három hétbe telik kiváltani, és akkor is a
nagyapja aláírása kell hozzá.
Úgy tűnt, hamarabb fogja betölteni azokat a hézagokat, mint gondolta volna.
– Beszélnem kell magával.
– Elhoztad a pénzem?
– Erről akartam beszélni.
– Akkor beszélj.
Sarah az udvar túlsó vége felé intett, ahol Sal emberei álltak.
– Ne előttük.
Sal éppen a lócsutakoláshoz használt keféket pakolta össze, mindegyik
makulátlanul ragyogott, mintha sosem tapadt volna hozzá por a ló szőréről.
Miután az utolsót is elrakta, Sarah-ra emelte a tekintetét.
– Mit akarsz, kis műlovarnő?
Sarah halkabbra fogta a hangját, a bal csuklója köré tekerte az iskolatáskája
szíját.
– Azt akartam megtudni – mondta –, mennyit… mennyit engedne el… ha…
A férfi nem válaszolt azonnal. Nem is mosolyodott el. Nem látszott rajta öröm
vagy csodálkozás. Nem tört ki hangos nevetésben (noha Sarah titkon ebben
reménykedett), nem mondta, hogy csak viccelt, mégis mit képzel róla Sarah,
miféle ember ő?
Alig észrevehetően bólintott, mintha csak megerősítené a saját gondolatát,
aztán a lányra pillantott, és sarkon fordult. Odament az embereihez, akik a
kályha körül gyülekeztek, a hidegtől párafelhőt leheltek, messziről nem is
látszott, füst-e az vagy egyszerűen csak pára. Intett nekik, mondott valamit, amit
Sarah nem hallott. A férfiak vállat vontak, zsebeiket megpaskolva keresték a
kulcsaikat meg a cigijüket, papírt pöcköltek a tűzbe. Ralph úgy nézett Sarah-ra az
udvar túlsó végéből, mintha megváltozott volna a véleménye róla. Talán csak
féltékeny volt, amiért Sal többet foglalkozik Sarah-val, mint vele, de a lány azt
gyanította, hogy mostantól valaki más lett a szemében. Nem a Kapitány unokája,
társ a kalandokban, hanem valami olcsó áru. Ralph nem nézett rá, amikor
távozott.
Sarah Boo bokszához ment, belépett, elsimítgatta a ló pokrócát, meleg bőréhez
szorította a fejét, hogy egy kis vigaszt nyerjen. A ló elfordította nagy fejét, és
kérdőn nézett rá, próbálta megérteni, mit csinál, Sarah pedig megsimogatta a
pofáját, ujjai kitapintották a csontokat a puha bőr alatt.
Látta Salt az ajtónyíláson keresztül, ruganyos léptekkel járt, a hüvelykujja meg
a mutatóujja között cigarettát szorongatott. Búcsúzóul odakiáltott valamit
máltaiul az embereinek, akik elhagyták a telepet. Már sötét volt, Sheba
nyugtalanul jött-ment a kapu körül, talán Cowboy John visszatértét várta.
És ekkor Sal odament Boo bokszához. Úgy fütyörészett, mint akinek semmi
gondja az életben.
– Szóval – mondta Sarah erőteljesnek szánt hangon, amikor megállt az
ajtóban. A sandowni lányokat próbálta utánozni, azokat, akiket sokszor hallott
visítozni a motoros fiúkkal. Kemények. Közönyösek. Mintha semmi sem
okozhatna fájdalmat nekik. – Hogy is lesz ez?
Sal úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna, amit Sarah mondott. Mélyen
beleszívott a cigarettájába, aztán belépett a bokszba, és becsukta az ajtót. Boo
már nem foglalkozott Sarah-val, visszament a szénájához, szép nyugodtan
rágcsált a lány mögött. Most csak a kinti nátriumlámpa fénye szűrődött be. Sarah
alig látta Sal arcát, őt magát viszont megvilágította a fény, kísérteties
narancsszínben játszott a teste.
– Vedd le a pulóveredet.
Sal olyan fesztelenül vetette oda a mondatot, mintha arra kérte volna, hogy
zárja be a kaput.
– Tessék?
– Vedd le a pulóveredet. Meg akarlak nézni. – Megint beleszívott a
cigarettájába, egy pillanatra sem vette le a szemét Sarah-ról.
Sarah döbbenten bámult rá. Ne most, gondolta. Most még nem állok készen
erre. Én csak azt akartam megtudni, mire is gondolt pontosan.
– De…
– Ha nem akarod elintézni az ügyet… – A férfi úgy tett, mintha távozni
készülne, az arca bezárult. – Hagyod, hogy komolyan vegyelek, de igazából csak
játszadozol.
Két ujjal kivette a cigarettát a szájából, és lepöckölte a betonra. Egy pillanatra
felizzott a parázs, aztán kihunyt a nedvességtől. Sarah meglátta Sal hideg, eltökélt
arcát, és vadul kergetni kezdték egymást a gondolatai.
Fel sem mérte, mit is tesz voltaképpen, sietve áthúzta a pulóvert a fején. A
gyapjúréteg nélkül azonnal megcsapta a hideg levegő, az ajtó felől beszivárgó
jeges légáramlat áthatolt mindenen, ami azelőtt meleg volt és védett.
Sal megfordult. Sarah nem látta a szemét, de érezte, hogy őt nézi, a legkisebb
részletet is szemügyre veszi, hogy felbecsülje, mennyit ér. Ezt, úgy tűnik, nem ő
dönti el. Sarah úgy érezte, lerohanja ez a tekintet, mintha a férfi egészen a nyers
húsig átlátna ruhátlan bőrén. Nem tart sokáig, biztatta magát, amint már-már
dacos tartással állt Sal előtt. És akkor nem fogok tartozni neki semmivel. Minden
rendben lesz.
– A melltartódat is.
Sal lassan beszélt, de ez parancs volt. Olyan valaki hangja, aki mindig
megkapja, amit akar.
Sarah nem volt biztos benne, jól hallotta-e.
– De hát mit akar… – tiltakozott. – Nem mondta, hogy…
– Te akarod megmondani nekem, mit csináljak? Te diktálod a feltételeket? –
A férfi keményebb hangra váltott.
Sarah-t a hideg rázta, libabőrös lett a karja.
Lehunyta a szemét. Olyan hangosan dübörgött a szíve, hogy alig hallotta a
férfit.
– Vedd le.
Sarah nagyot nyelt, aztán hátranyúlt, összeszorította a száját, hogy ne
vacogjon annyira a foga – hogy a hidegtől-e, abban nem volt biztos. Csukott
szemmel levette a melltartót. Olcsó, vékony darab volt, kissé nagyobb a
kelleténél. Akkor szerezte be az áruházban, amikor a Papa éppen elment zoknit
venni, és annyira tartott tőle, hogy a nagyapja észreveszi, mit vásárolt, hogy fel
sem próbálta. Sal most elvette tőle, és ledobta a földre. Sarah deréktól felfelé
meztelen volt. Érezte a hideg levegőt a bőrén, mellbimbói tiltakozóan
megkeményedtek. Hallotta, hogy a férfi hangosan beszívja a levegőt, közelebb
lép, azután már csak azt érezte, hogy zuhan egy szakadékba, amelynek a
létezéséről sem tudott.
Nem bírta kinyitni a szemét, nem kapott levegőt. Csak állt, mint egy tárgy,
mint egy semmi, kivonta magát a testéből, nem is ő, Sarah áll ott pucéran az
istállóban, ahol Sal új lova nyihog a szomszédos boltív alatt, a kutya ugat odakint
és valaki beszél az utcán. Ez nem ő, nem az ő hideg bőrén siklik végig ennek a
férfinak a forró, száraz keze, nem az ő arcába csap meleg lehelete, nem az ő fülébe
suttog piszkos, sosem hallott szavakat. Furcsa, idegen szagot érzett az orra, a férfi
éles övcsatja fájdalmasan nyomódott a csípőjének, amint Sal a jéghideg kőfalhoz
szorította. A valóságos világ eltűnt, csak a férfi volt itt, a szavai, és az állandó,
folytonos tapogatás, amelyet nem állíthatott le. Ez nem ő. Nem ő. Különben is, mi
lett Sarah-val? Ez már nem az ő élete, nem az ő családja, nem az ő jövője. Nincs
beleszólása semmibe. Hát akkor mit számít, ha hagyja, hogy ez a férfi centiről
centire tapogatva, felfedezve, lihegve a birtokába vegye? Sarah jelen sem volt,
mintha hipnotizálták volna, semmivé vált.
És az sem ő volt végeredményben, akinek a keze most ökölbe szorult, és
remegő oldalát elhagyva a férfi felé mozdult, miközben összeszorított foggal
fojtotta vissza a félelmét. Csak egy apróság, ismételte magában. Egyetlen
apróság, és akkor vége lesz. Cipzár hangját hallotta, a férfi nehéz, egyre
hevesebb, rekedtebb zihálását. Hallotta a szavakat, és azt gondolta kábán,
megtegyem?, aztán durva farmeranyagot tapintottak az ujjai, majd valami puhát
és meleget, mégis merevet. Valamit, amiről az ösztöne azt súgta, hogy nem kéne
megérintenie.
És ekkor nem bírta tovább. Visszarántotta a kezét, mire a férfi erős ujjai köré
kulcsolódtak, és visszahúzták a meleg hús felé, nem is rábeszélően, hanem
sürgetően. Parancsolóan. De ez elszabadított benne valamit, felrázta. Kiáltás tört
ki belőle, és ellökte magától a férfit, ütötte, üvöltött vele: – „Engedjen el!
Engedjen el azonnal!” –, mire Boo összerándult és ugrott egyet, patái
nekicsapódtak az istálló falának. És ekkor Sarah felkapta a táskáját, kitépte
magát Sal szorításából, és már ott se volt, kirontott a nyirkos bokszból, rohant a
kapu felé, kitárta, futott tovább a járdán, a forgalmas főút ragyogó fényei felé.
Még a pulóverét is futás közben húzta fel.

– Kíváncsi voltam, itt leszel-e. – Conor állt előtte, kezében egy söröskorsóval. –
Richard beszélni akart veled ma délután. Ki kellett mentselek. – Miután Natasha
nem szólalt meg, hozzátette: – Linda aggódik miattad.
Natasha hátradőlt a bokszban.
– Linda túlságosan szereti beleütni az orrát mások dolgába. Magad is láthatod,
hogy kutya bajom.
Conor tekintete végigvándorolt a Natasha előtt álló üres poharakon. A férfi
levette a kabátját, és leült Natashával szemben a bokszba. A munkaidő vége volt,
a pub lassan kezdett megtelni. Conor kortyolt egyet a söréből.
– Hívtalak otthon. De a… az ifjú vendéged épp akkor ért haza, és azt mondta,
nem tudja, hol vagy.
Natasha belekortyolt az italába. Ha az ember elég sok fehérbort fogyaszt el, a
végén már úgy érzi, mintha savanyú szőlőlét inna.
– Már nem lakom ott.
Conor döbbenten nézett rá.
– Na jó, Natasha. Mi folyik itt?
– Nahát, mi ez a hirtelen támadt érdeklődés?
– Nézd, látom, hogy történt veled valami. Öt év alatt egyszer sem fordult elő,
hogy kihagytál volna egy megbeszélést, most meg egyszerre szabad délutánt
veszel ki, látszólag minden ok nélkül. – Azt már nem tette hozzá, hogy „és részeg
vagy”. Tudta, hogy ez nem lenne helyes.
– Ezt zseniálisan kinyomozta, kedves Holmes – mondta Natasha mély, kimért
hangon. Most jött rá, hogy bármilyen divatjamúlt is a Chardonnay, ő
tulajdonképpen szereti. Miért nem fedezte fel ezt korábban? – Elmentem
megnézni a házat, ahol az Ali Ahmadi által megtámadott nő lakik.
– Mi a fenének?
– Nem tudom.
– Azt hittem, már lezártad ezt az ügyet. Mi a fenének foglalkozol vele még
mindig?
Natasha hunyorgott.
– Mert még mindig zavar. Folyton az a nő jár a fejemben. Folyton az a fiú jár a
fejemben. – Két karcsú, barna, könyörgően összetett kéz. Egy nő nyaka körül.
– Ez nevetséges, Natasha. Te most… te most nem viselkedsz észszerűen.
– Aha. Biztosan azért, mert részeg vagyok.
– Oké. Beteszlek egy taxiba, az majd hazavisz. Gyere, Nagymenő. – Conor
megfogta Natasha kezét, de a nő elhúzta.
– Nem megyek haza.
– Miért?
– Mert egy szállodában lakom.
Conor úgy nézett rá, mintha egy fel nem robbant bomba volna előtte.
– Egy szállodában laksz.
– A Holiday Innben.
– Megkérdezhetem, miért?
Nem, üvöltött volna fel a legszívesebben Natasha. Nem, mert már rég
kihátráltál az életemből, a baj első jelére felszívódtál. Nem, mert hetekig
levegőnek néztél, és pocsékul éreztem magam miattad. Nem, mert úgy
viselkedtél, mintha egyáltalán nem érdekelne a boldogságom.
– Így egyszerűbb volt.
Natasha kihallotta a kérdést Conor hallgatásából. Csak a körvonalait látta az
asztal túloldalán. Miért nem megy el?
– Könnyebb volt így, érted? Igazad volt. Túl bonyolult lett az otthoni helyzet.
Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy megbirkózom vele. Most boldog vagy?
Conor nem szólt. Natasha nagyot nyelt, és megpróbált az előtte sorakozó
poharakra koncentrálni, de azok csak elmosódottan lebegtek a levegőben.
Homlokát ráncolva meredt rájuk, míg végre engedelmesen sorba nem álltak.
Végül feladta, és Conorra pillantott. A férfi kedvesen nézett rá, az arcán
bánatos kifejezés ült.
– Jaj, Nagymenő, nagyon sajnálom. – Felállt, odament Natashához, leült mellé,
és felsóhajtott. – Sajnálom – ismételte meg.
– Ne aggódj. Nevetséges ötlet volt. Nyilván nem voltam eszemnél.
– Hát igen, ez így van. – Conor átkarolta Natasha vállát, és magához húzta.
Natasha kissé vonakodva, mereven dőlt neki. – Sajnálom – suttogta a hajába
Conor. – Féltékeny bolond vagyok. Sosem akartam, hogy boldogtalan légy.
– Hazudsz.
– Na jó. Nem akartam, hogy boldog légy vele. De… ezt sosem akartam.
– Jól vagyok.
– Látom. Én meg nem. És erről mind én tehetek. – Lehajolt, megfogta Natasha
állát, és maga felé fordította az arcát. – Gyere el hozzám.
– Micsoda?
– Jól hallottad.
Natasha kibontakozott a férfi öleléséből.
– Conor – mondta –, nem is tudom. Az életem romokban. Beástam magam
egy mély gödörbe, és fogalmam sincs, hogyan másszak ki belőle.
– Én tudom, hogyan. – Conor kisimította Natasha haját a szeméből. – Gyere el
hozzám.
– Mondtam már, nekem…
– Maradj nálam. – Conor elhallgatott, majd hozzátette: – Lakj nálam, ha
akarsz.
Natasha nem mozdult, nem volt biztos benne, jól értette-e.
– Majd Mac elintézi a dolgokat – folytatta Conor. – Miatta kerültél ilyen bajba.
Te pedig gyere… gyere, és élj velem.
– Erre semmi szükség.
– Tudom. De hidd el, az utóbbi hetekben másra sem gondoltam. Elképzeltem,
ahogy együtt vacsoráztok, csevegtek, aztán meg… – Megdörzsölte az arcát. –
Isten tudja, még mit nem csináltok. Ne mondd el, ha megtörtént, mert nem
akarom tudni. De elgondolkodtam a dolgon. Vágjunk bele.
– Vágjunk bele – ismételte meg Natasha. – Milyen romantikus vagy.
Conor kimondta. Felajánlotta neki azt, amire hónapok óta vágyott, bár saját
magának sem merte bevallani. Talán az előző esti sokk tette, vagy az elmúlt
hetek, de most valahogy nem tudta, mit feleljen.
– Ez nagy lépés, Conor. Mindketten…
– …magunk alatt vagyunk. Legalább összeillünk.
– Ez így nagyon csábítóan hangzik.
– Komolyan gondolom, Natasha. – Conor némi hezitálás után hozzátette: –
Szeretlek.
Natasha kiitta a borát.
– Nem tudom. Ez kicsit hirtelen jött.
– Szívesebben maradnál a Holiday Innben. Tudtam, hogy mindig is kedvelted
azt a körforgalmat. – Most egy kicsit túl gyorsan beszélt, bizonytalan volt a
nevetése.
Natasha hirtelen ellágyult, megfogta Conor kezét.
– Ma éjszakára elmegyek hozzád – mondta. Nekidőlt a férfinak, hagyta, hogy
átölelje. A vállára támasztotta az állát, és lehunyta a szemét, nem törődött a
szomszéd asztalnál ülők pillantásaival. – De egyszerre csak egy lépést tegyünk.
 TIZENHATODIK FEJEZET

„…ha az ellenséges vonal közelébe érünk, a lovat

jól kézben kell tartani. Mert feltehetően így
árthatunk a legtöbbet az ellenségnek, anélkül hogy
megsebesülnénk.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Hétfő estétől ma reggelig tizenötször próbálta hívni, de mindig az üzenetrögzítő

válaszolt. Az irodájában azt állították, „a bíróságon” van. Mivel már meg sem
kérdezték, ki keresi, arra gyanakodott, hogy Natasha meghagyta, rázzák le. Már
nem is hagyott üzenetet, csak Natasha nevét mondta, meg a sajátját. Rég
elfelejtette, mit akart mondani.
Kitöltött magának egy újabb kávét, átkozta Natasha kancsóját, amelyet
akárhogyan tartott az ember, mindig mellécsöpögött belőle az ital. Hirtelen
eszébe jutott az a szépséges olasz kávéfőző, nászajándékba kapták, egy csillogó
Gaggia, amely most valahol egy nyugat-londoni raktárban csücsül. Egyszerre
ostobaságnak érezte, hogy mindenáron el akart vinni mindent, ami az övé, most
meg senki sem használja ezeket a tárgyakat. Megfogadta, hogy Natashának adja
a kávéfőzőt. Úgysem használja már egy éve. Valószínűleg nem fogja hiányolni. Az
utóbbi napokban számos komoly fogadalmat tett.
Sarah még aludt az emeleten. Hétfő este egyenesen a szobájába indult, amikor
hazaért, nem kért se enni, se inni, és nem állt szóba Mackel. Annyira
megközelíthetetlen volt – még a szemkontaktust is kerülte, sietve elbújt a
szobájában –, hogy Mac azt gyanította, még mindig haragszik rá és büntetni
akarja. Fura, hogy így Natasha pártjára állt. Szívesen kopogtatott volna az
ajtaján, tisztázta volna vele a helyzetet, emlékeztette volna, hogy igazából, a szó
szoros értelmében először Natasha lett hűtlen őhozzá. De aztán ráébredt, milyen
nevetséges lenne szónoklatot intézni egy tizennégy éves lányhoz, hogy igazolja a
tetteit.
Előző nap Sarah bejelentette, hogy beteg, egész napra bezárkózott a szobájába.
Betegnek is tűnt, áttetsző sápadtság ült az arcán. Nem kellett hosszan győzködnie
Macet, hogy otthon maradhasson.
Hat óra húszkor, mintegy harminchat órával Natasha távozása után Mac
meghallotta, hogy kulcs csikordul a bejárati ajtó zárjában. Natasha halkan
becsukta az ajtót, kilépett a cipőjéből a lábtörlőn, és harisnyás lábával átvágott az
előszobán. Az a kosztüm volt rajta, amelyben elment, de pólót viselt alatta.
Valószínűleg Conor pólóját, gondolta Mac.
Egymásra bámultak.
– Egy fontos ügyön dolgozom – mondta Natasha. – Csak azért jöttem, hogy
átöltözzek, és elvigyem a telefontöltőmet. – Sápadt arcán nem volt smink, a haját
kissé elfeküdte. Kimerültnek látszott.
– Próbáltalak hívni. Rengetegszer.
Natasha meglóbálta a telefonját.
– Lemerült. Amint mondtam, itt hagytam a töltőmet. – Elindult felfelé a
lépcsőn.
– Natasha, kérlek, várj öt percet. Tényleg beszélnünk kell.
– Ma nincs időm. Egy órán belül az irodában kell lennem.
– De muszáj beszélnünk. Visszajössz ma este?
Natasha megtorpant félúton.
– Későn végzek. És amikor visszajövök, akkor is dolgoznom kell.
– Még mindig haragszol rám? Maria miatt?
Natasha nem túl meggyőzően rázta a fejét.
Mac kettesével vette a lépcsőket, elnyomakodott Natasha mellett, megállt
fölötte, és lenézett.
– Jaj, ne csináld már – mondta. – Mintha neked nem lenne barátod. Jézusom!
– Én soha nem hoztam ide, és nem aláztalak meg téged – vágott vissza
Natasha. – Nézd, nekem ehhez most nincs kedvem…
– Nem. Neked ehhez soha nincs kedved. De ha már itt tartunk, mégis miért
volt neked megalázó Maria jelenléte? Mi ketten szakítottunk. Te soha egy percig
sem titkoltad, hogy van valakid. Semmi más nem történt, mint hogy személyesen
is találkoztál Mariával. Nézd, nem állítom, hogy nem volt egy kicsit tapintatlan
lépés a részemről, de jóhiszeműen jártam el. Azt hittem, házon kívül töltöd az
estét. Soha nem hívtam volna ide, ha tudom…
Natasha nem volt hajlandó ránézni.
– Tash?
Amikor végre megtette, hideg volt a tekintete. Furcsa módon legyőzöttnek
tűnt.
– Nem bírom ezt, Mac, értsd meg. Győztél. Tiéd a ház, amíg el nem adjuk. Azt
hívsz ide, akit csak akarsz. Engem már nem érdekel.
– Mi nem érdekel?
– Én csak azt gondolom, mindenkinek jobb lenne, ha most véget vetnénk
ennek a színjátéknak.
Mac a lépcsőn állva széttárta a karját, hogy Natasha ne tudjon elmenni
mellette.
– Nahát, nahát! Micsoda? Egyszerűen fogod magad és elmész? És mégis
hogyan képzeled ezt? Mit csinálunk Sarah-val? Tudod, hogy egyedül nem tudok
gondoskodni róla.
– Akkor megyek el, ha találunk neki másik helyet. Pár héten belül úgyis el
kéne költöznie. Csak előrehozzuk a dolgot.
– Nem maradhatnál még egy kicsit? Pár hétig?
Natasha úgy válaszolt, mintha előre elpróbálta volna:
– Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a nagyapja állapota nem javul. Stabil
családra van szüksége, ahol rendesen tudnak gondoskodni róla. Ahol nem úgy
kezelik, mintha valami ütköző volna két ember között, akik a jelek szerint
képtelenek felnőttként viselkedni egymással.
– Ilyennek látod a helyzetet?
– Miért, szerinted nem ilyen? – Natasha egy fokkal feljebb lépett a lépcsőn,
úgyhogy Macnek muszáj volt hátrálnia, ha nem akartak egymáshoz érni. Amikor
Natasha észrevette az előnyét, még egy lépést tett felfelé.
– És a ló?
– Akár hiszed, akár nem, Mac, pillanatnyilag kisebb gondom is nagyobb a
lónál.
– Tehát egész egyszerűen faképnél hagyod a lányt?
– Ezt meg ne próbáld! – mondta Natasha. – Meg ne próbáld belekeverni
Sarah-t. Ez kettőnkről szól. Akárhogyan viselkedtünk Sarah előtt vagy bárki más
előtt, ebből sosem lett volna boldog család, Mac, és ezt te is tudod. – Olyan erősen
szorította a korlátot, hogy elfehéredtek a bütykei. – Az elmúlt harminchat órában
csakis ezen járt az eszem. Nem is lett volna szabad befogadnunk, mert ez már
eleve nem volt igazi otthon. Nem volt korrekt a részünkről, hogy másképp
állítottuk be a dolgot.
– Gondolod te.
– Nem gondolom, tudom. Itt az ideje, hogy őszinték legyünk, vele is meg
egymással is. És most bocsáss meg, de tényleg muszáj átöltöznöm. – Natasha
elnyomakodott Mac mellett, és felment az emeletre.
– Tash!
Natasha elengedte a füle mellett.
– Tash… ne hagyjuk, hogy így legyen vége. – Mac kinyújtotta a kezét Natasha
felé. – Jól van, hibáztam.
Natasha Mac felé fordult, az arcán többféle érzelem tükröződött: harag,
neheztelés, szomorúság.
– Hát akkor hogyan legyen vége, Mac?
– Nem tudom. De ezt nagyon utálom. Utálom, hogy… ilyen vagy. Azt hittem,
hogy mi…
– Mit hittél? Hogy érzékeny búcsút veszünk egymástól, aztán elhajózunk a
naplementébe?
– Nem azt mondtam, hogy…
– A válás sosem egyszerű, Mac. Képzeld, még az is előfordulhat veled, hogy
valaki nem kedvel. Néha még a híres Mac-féle bűbáj sem elég. És…
– Tash…
 Natashából hosszú, reszkető sóhaj tört ki.
– És én… én nem bírom tovább melletted.
Odakint megállt egy autó, a kora reggeli órához képest meglepően hangos zene
harsogott a hangszórókból. Mac és Natasha egymástól pár centire állt a lépcsőn,
egyikük sem mozdult. Mac tudta, hogy le kéne mennie, de nem bírta felemelni a
lábát. Érezte Natasha parfümjét, de valahogy idegennek tűnt már ez az illat.
Látta a kezét, amely még mindig kétségbeesetten szorította a korlátot.
– Tudod, mi a legrosszabb ebben? – Mac várta az újabb verbális ütést. –
Tudod, mi az, amit tényleg nem bírok elviselni?
Macnek nem jött ki hang a torkán.
– Azt, hogy ez olyan… Olyan, mint mielőtt idejöttél. – Natashának elcsuklott a
hangja. Aztán kimerülten elindult a szobája felé.

Odafent Sarah sietve elengedte a korlátot, és beszaladt a szobájába. A fülében

még ott csengtek Natasha szavai. Minden összeomlóban van. Natasha elmegy, és
neki is el kell költöznie. Nem is lett volna szabad befogadnunk. Nem értett
mindent, amit mondtak, de ezt jól hallotta. A tükörképére meredt. A
legvastagabb pulóvere volt rajta, a farmer alatt gyapjúharisnya. Mégis fázott.
Lehetséges, hogy Ruth várja majd az iskola előtt, a holmija fekete zsákokba
csomagolva a hátsó ülésen, és elviszik máshová? Még ahhoz is gyávák, hogy
megbeszéljék vele a dolgot.
Sarah leült a földre az ágy mellett, és a szemére szorította az öklét, hogy ne
buggyanjanak ki a könnyei. Egész éjjel, sőt az előző nap folyamán is mindvégig ott
érezte Sal kezét a bőrén, a fülébe csengtek undorító szavai. Hosszan kenegette
magát Natasha drága krémjeivel meg egyéb varázsszereivel, próbálta eltüntetni
a férfi szagát, a láthatatlan nyomot, amelyet a szája hagyott. Végigfutott a hátán a
hideg, amikor arra gondolt, hogy valaki megtalálja a melltartóját, amely ott
maradt Boo bokszában. Valami okból az a gondolat idegesítette a legjobban, hogy
a melltartó ott hever a szénában.
Hallotta, hogy a szomszéd szobában Natasha fiókokat húzgál ki, halkan kattan
a beépített szekrény ajtaja.
Muszáj lesz szólnia a Papának. Ma reggel nem megy iskolába, és miután kint
járt a telepen, megmondja neki, hogy haza kell jönnie – hogy muszáj hazajönnie.
Ő majd ápolja, akármit beszélnek is. Ez az egyetlen megoldás. Ha Sal megtudja,
hogy a Papa hazatért, békén hagyja őt.
Natasha kopogott be.
– Sarah?
A lány felkapaszkodott az ágyra, semmitmondó kifejezést erőltetett az arcára.
– Szia – mondta.
Natasha kialvatlanságtól sápadt arcán piros foltok égtek.
– Csak azt akartam mondani, hogy pillanatnyilag egy kicsit sok a dolgom, és
lehet, hogy este későn érek haza, de utána beszélgethetnénk majd?
Sarah bólintott. Beszélgetés. Pár szó, mielőtt visszahajítlak a szeméttelepre.
Natasha fürkésző pillantást vetett rá.
– Minden rendben?
– Persze – mondta Sarah.
– Helyes. Hát akkor, ahogy mondtam, ma este összeülünk mind a hárman. És
hívj, ha valami gondod van. Tudod a mobilszámom.
Miután Natasha távozott, Sarah hallotta, hogy valami nekivágódik a bejárati
ajtónak. Amikor tíz perc múlva leosont a földszintre, ott találta Mac fél pár
cipőjét.

Sal terepjárója ott állt a telep előtt, mint valami csillogó, zömök inzultus. Sarah
gyomra összerándult a látványtól, a karját védekezően összefonta. Mély
lélegzetet vett, szorosan összefogta a nyaka körül a kabátját, aztán bement a
drótkapun.
A férfi az udvar túlsó végében állt, Ralphnak meg pár haverjának magyarázott
valamit. A kályha fölött melengették a kezüket, és műanyag pohárból szürcsölték
a kávét. Ralph meglátta Sarah-t, mire sietve csutakolni kezdte Sal lovait. Sarah
csak remélni tudta, hogy ez nem azt jelenti, hogy Ralph nem adott enni helyette
Boo-nak tegnap. Ő ugyanis nem jött el, úgy okoskodott, jobb, ha Salnek lesz
huszonnégy órája, hogy lehiggadjon.
Nem csak emiatt maradt otthon, de lehet, hogy fölöslegesen aggódott; Sal fel
se nézett, pedig biztosan hallotta, hogy becsukja maga mögött a kaput. Sarah
abban bízott, hogy vagy nem vette észre, hogy ő az, vagy esetleg úgy döntött,
jobb, ha úgy tesznek, mintha az a tegnapelőtti dolog meg se történt volna. Talán
még szégyelli is magát a férfi – bár a lelke mélyén sejtette, hogy Sal nem szégyelli
magát soha semmiért.
Kinyitotta a rekeszét, és lovaglócsizmára cserélte az iskolai cipőjét, közben
folyamatosan érzékelte a halk beszélgetés moraját az udvar túlsó végéből. Kérlek,
ne gyere be ide. Ügyetlenül próbálta kigombolni a kabátját, hogy mielőbb
átöltözhessen, és kijusson innen, mielőtt Sal belépne. Boo reggeli takarmányát
egy vödörbe öntötte, megtöltött egy szénahálót, aztán a vállára vetette, és fürgén
elindult a boksz felé, leszegett fejjel, hogy ne kelljen senkinek a szemébe néznie.
Azonnal észrevette, hogy nyitva van az ajtó. Ledobta a szénahálót.
Boo nem volt bent. A boksz ajtaja tárva-nyitva, az almot trágyakupacok
piszkolták be. Sarah kilesett az udvarra. Miért rakták át Boo-t egy másik
bokszba?
Elindult körülnézni. Különféle lovak dugták ki a fejüket, fehér-tarkák, tarkák,
sárgák. De Boo nem volt sehol. Sarah-nak összeszorult a torka, kezdett pánikba
esni. Szinte futva indult a férfiak felé, a félelem minden más érzést elnyomott
benne. Próbált nyugodt hangon megszólalni.
 – Hol van Boo?
– Milyen Boo? – kérdezett vissza Sal. Még csak meg se fordult.
– Bú-hú – motyogta az egyik embere, és felnyerített.
– Hol van? Átvitte egy másik bokszba?
– Talán beszorult valahová egy macska? Mi ez a kellemetlen hang? – Sal a
füléhez emelte a kezét. – Valaki nyávog.
Sarah megkerülte a csoportot, úgyhogy Sal most kénytelen volt ránézni. A
lány levegő után kapkodott, a pánik úgy terjedt szét benne, ahogy a hideg veríték
áradt a bőréből.
– Hol van? Hová tették? Sal, ez nem vicces!
– Miért, talán azt láttad, hogy nevetek?
Sarah megragadta Sal kabátujj át. A férfi lerázta a kezét.
– Hol a lovam? – kérdezte a lány.
– A lovad?
– Igen, a lovam.
– Eladtam a lovamat, ha erre gondoltál.
Sarah a homlokát ráncolta, a fejét rázta.
– Eladtam a lovamat. Neked nincs lovad.
– Miről beszél?
A férfi a zsebébe nyúlt, előhúzott egy bőrkötésű könyvecskét, kinyitotta, és
odatartotta Sarah elé.
– Nyolcheti bérrel tartoztál nekem. Nyolc hét. Plusz a széna meg az eleség. A
szerződésedben az állt, hogy ha nyolc hétig nem fizetsz, enyém a ló. Eladtam,
hogy hozzájussak a pénzemhez.
Sarah-nak annyira csengett a füle, hogy még az utcáról beszűrődő zajt is
elnyomta. A talaj veszedelmesen megsüllyedt előtte, mintha viharos tengeren
hajózna. Várta a poént, várta, hogy Sal visszavonja, amit mondott, pedig látta az
arcán, hogy igazat beszél.
– Eladtam a lovadat, Sarah, fogd már fel.
– Maga… maga nem adhatta el! Nem volt hozzá joga! Miféle szerződés? Miről
beszél?
Sal félrebiccentette a fejét.
– Mindenki kapott egy példányt a szerződési feltételekből. A tiéd is ott van a
rekeszedben. Talán nem vetted észre. A telep tulajdonosaként élhetek a
törvényes jogaimmal. – A szeme olyan hideg fekete volt, mint a bűzös, sós víz.
Úgy nézett át Sarah-n, mint az üvegen. A lány Ralphra pillantott, aki egy kiálló
kockakövet rugdosott. Sal igazat mond. Sarah leolvasta a fiú arcáról. Látszott,
milyen kínosan érzi magát Ralph.
Sarah most ismét Sal felé fordult. Csak úgy kavarogtak a gondolatai.
– Nézze – kezdte –, elnézést kérek a pénz miatt. Minden miatt. Összeszedem
azt a pénzt. Holnapra összeszedem. Csak adja őt vissza. Megteszek… megteszek
bármit. – Már azt se bánta, hogy mindenki hallja. Megteszi, amit Sal akar. Pénzt
lop Macauley-éktól. Bármit.
 – Nem érted? – szólalt meg Sal goromba, kellemetlen hangon. – Eladtam a
lovat, Sarah. Akkor se tudnám visszaszerezni, ha akarnám.
– Kinek? Kinek adta el? Hol van? – Sarah most két kézzel ragadta meg a férfit,
erősen szorította.
Sal lefejtette a kezét a karjáról.
– Mit tudom én. Azt ajánlom, hogy legközelebb pontosan teljesítsd a fizetési
kötelezettségeidet. – A belső zsebébe nyúlt. – Ja, igen. Nem adtak valami sokat
érte. Rossz természetű. Mint a gazdája. – Az emberei felé fordult, várta a
kötelező nevetést. – Itt van, ami az adósság levonása után maradt. – Sarah
hitetlenkedve bámulta, amint Sal előhúzott öt húszfontos bankjegyet, és felé
nyújtotta. – Ezzel kvittek vagyunk, kis műlovarnő. Vegyél magadnak egy másik
pónit, amit idomíthatsz.
Sarah látta az emberek somolygó arcán, hogy ők is tudják, amit ő tud: Sal
sosem fogja elárulni neki, kinek adta el Boo-t. Sarah szembeszállt vele, mire ő
bosszút állt.
Sarah-nak egészen elgyengült a lába. Visszabotorkált a rekeszéhez, és leült egy
szénabálára. Remegő kezét bámulta, halk nyögés tört ki belőle. A rekesz
sarkában, az ajtó mögött egy fehér, gépelt lap – nyilván a szerződés – villant meg
baljósan a félhomályban. Biztosan tegnap tette oda Sal.
Sarah lehajtotta a fejét, átkarolta a térdét, és elképzelte, amint a rémült lovat
feltuszkolják egy teherautóra, a szeme tágra nyílik, a fejét felemeli félelmében.
Már sokezer kilométerre lehet. Sarah-nak vacogott a foga. Felemelte a fejét, az
ajtórésen át látta, amint a férfiak beszélgetnek, aztán jót nevetnek valamin.
– Bú-hú – nyávogta egyikük csúfondárosan. Valaki ledobott egy csikket, és
eltaposta a csizmasarkával. Ralph tekintete a rekesz felé villant, talán látta, hogy
Sarah ott ül összekuporodva a sötétben. Aztán ő is elfordult.

– Szép munka – mondta Harrington, amikor elhagyták a négyes számú bírói

tanács tárgyalótermét. – Jól szétszedte azt a tanút. Könnyedén. Jól kezdtünk.
Natasha odaadta a papírjait Bennek, és levette az ügyvédi parókáját. Még
mindig melege volt az adrenalintól, és már kezdett viszketni a fejbőre. Kivette a
két csatot a hajából, és zsebre vágta.
– Holnap nem fog ilyen könnyen menni – jegyezte meg.
Ben a dossziékkal birkózott, aztán odaadta az egyiket Natashának.
– Erre vártunk. A másik könyvelő szakvéleménye. Szerintem nem sok
újdonság van benne, de sosem lehet tudni.
– Majd ma este átnézem.
Conor jelent meg a folyosón. Natashára kacsintott, de ő megvárta, míg Ben
beszélgetésbe merült Harringtonnal, csak akkor ment oda hozzá.
– Hogy ment? – kérdezte a férfi, és arcon csókolta.
– Egész jól. Harrington gyakorlatilag a tizedére szorította le az anyagi
követeléseket.
– Ezért fizetik. Előbb visszamész az irodába?
Natasha Benre pillantott.
– Nem, megvan minden papírom. Menjünk.
Conor karon fogta. Szokatlan volt tőle ez a birtokló gesztus.
– Akkor ma este ráérsz?
Natasha lelki szemei előtt hirtelen megjelent a lépcsőn álldogáló Mac. Neked is
van pasid, mondta neki. Miért izgatod magad Maria miatt?
– Nem maradhatok – mondta, és belebújt a kabátjába. – Megígértem Sarah-
nak, hogy megtárgyaljuk a jövőjét. De előtte jólesne, ha beáztathatnám magam a
kádba nálad, és megihatnék egy pohár bort.
Conor megállt.
– Hát, a bort megkaphatod, de a fürdéssel lehet, hogy várnod kell.
Natasha értetlenül nézett rá.
– Áthívtam a fiúkat. Gondoltam, ideje, hogy megismerkedj velük.
– Ma este? – Natasha nem tudta leplezni a döbbenetét.
– Épp eleget vártunk. Tisztáztam a dolgot az anyjukkal. Azt hittem, örülni
fogsz.
– De… – Natasha felsóhajtott – épp egy fontos per kellős közepén vagyok,
Conor. Szívesebben találkoznék velük olyankor, amikor egy kicsit kevésbé
vagyok… zaklatott.
Conor szemlátomást nem vette komolyan.
– Neked nem kell csinálnod semmit, Nagymenő, csak mosolyogj, légy olyan
elragadó, mint szoktál. Elég lesz, hogy ott vagy. A fenébe, akár még meg is
fürödhetsz. Mi majd ellébecolunk a nappaliban. Úgy kezelünk, mint egy
berendezési tárgyat.
Natasha halvány mosolyt erőltetett az arcára.
– Kapsz egy kis időt, mielőtt arra köteleznénk, hogy négykézláb lovacskázz
velünk. – A „lovacska” szóra Natasha felkapta a fejét, de Conor csak magában
vigyorgott, mint aki már látja maga előtt négyüket a nappaliban. Natasha Sarah-
ra gondolt, a küszöbön álló beszélgetésükre, és arra, hogy mit jelent ez a lánynak.
De Conor az ajtó felé vezette. – És nem is tudod, milyen fantasztikusan
szerencsés vagy, ugyanis én fogok főzni. Mit szólnál, ha halrudacskákat szolgálnék
fel fehér kenyérrel és ketchuppal?

Sarah nem látta a feliratot a busz elején. Már majdnem félórája ült a megállóban,
és nézte, ahogy a piros buszok elgurultak előtte, féksziszegés közepette a járdára
okádtak egy rakomány utast, aztán elnyeltek egy másikat, féklámpáik
világítottak a sötét városi éjszakában. A könnyek elhomályosították Sarah
látását, az ujjait megdermesztette a hideg. Úgy érezte, mintha megbénult volna,
akkor sem tudta volna eldönteni, melyik buszra szálljon, ha látta volna, hová
mennek.
Mindennek vége. A Papa nem jön vissza. Boo-t elvitték. Neki nincs otthona,
nincs családja. Ott ült a hideg műanyag ülésen a kabátjába burkolózva, nem is
érzékelte, milyen kíváncsi pillantásokat vetnek rá az emberek, akik beálltak a
megállóba, vártak, aztán elmentek, hogy tovább éljék a maguk életét.
A fiú kétszer is a nevén szólította, mire meghallotta, annyira bezárkózott a
fájdalmába, annyira zsibbadt volt.
– Sarah?
Ralph ott állt előtte, a szája sarkában cigaretta fityegett.
– Jól vagy?
Sarah nem bírt megszólalni. Nem is volt biztos benne, hogy elhangzott a
kérdés.
Ralph behúzódott az egyik sarokba, elbújt az utasbeálló meg a sorban álló,
várakozó utasok mögé.
– Sajnálom, oké? Nekem semmi közöm hozzá.
Sarah még mindig nem tudott beszélni. Nem tudta, képes lesz-e még valaha is
kinyitni a száját.
– Tegnap csinálta. Azt mondta, egy rakás pénzzel tartozol neki, Sarah. Én
próbáltam lebeszélni, de tudod, milyen… Csak még jobban felhúzza magát.
Sarah egyszer azt hallotta, hogy külföldre visznek lovakat, teherautókra
zsúfolva, ennivaló és víz nélkül. Némelyik olyan gyenge, hogy csak azért marad
állva, mert be van szorítva a többi közé. Egy magányos könnycsepp gördült le az
arcán.
– Na mindegy. – Ralph a kövezetre sercintett, amivel kivívta egy nigériai nő
rosszalló pillantását. – Ha mondok neked valamit, nem árulod el neki, hogy tőlem
hallottad, ugye?
Sarah lassan felnézett.
– Mert ha kiderül, hogy tudsz valamit, akkor rájön, hogy tőlem tudod, érted?
Úgyhogy mostantól nem szólok hozzád se a telepen, se az utcán, sehol. Úgy
teszek, mintha nem ismernélek, rendben?
Sarah bólintott. Valami izzani kezdett benne.
Ralph Sarah-ra pillantott, aztán hátranézett, és hosszan beleszívott a cigijébe.
Amikor kiengedte a levegőt, nehéz lett volna megmondani, füstöt fúj-e ki, vagy a
lehelete meleg párafelhőjét.
– Lent van Stepney-ben. A parkoló mögött. Pikey-éknál. Sal versenyt akar
rendezni holnapután vele, a szürke kancával meg a pej ügetőlóval.
– De Boo nem tud ügetőkocsit húzni. Soha életében nem volt befogva.
Ralph zavarba jött.
– De volt. Sal befogta a kétkerekű kocsijába, és reggeli előtt kiment vele. –
Vállat vont. – Egész ügyes volt. Nem olyan gyors, mint a szürke kanca, de nem
rúgott ki vagy ilyesmi.
A sok vezetőszáras futtatás miatt van, gondolta Sarah szórakozottan. Boo
mindent megtesz, amire Sal utasítja.
 – Hol lesz a verseny?
– A szokásos helyen. A felüljárónál. Úgy fél hét körül.
– Mit csináljak? – kérdezte Sarah. – Hogyan szerezzem vissza?
– Nekem ehhez semmi közöm, Sezza. Már így is túl sokat beszéltem.
A fiú indulni készült, de Sarah elkapta a csuklóját.
– Ralph! Kérlek! Segíts nekem! – Csak úgy kavarogtak a gondolatai. – Kérlek!
Ralph a fejét rázta.
– Ezt nem tudom egyedül megcsinálni – mondta Sarah. De közben tovább
gondolkodott. Ott ült, a másik keze ökölbe szorult a zsebében, Ralph meg szívta a
cigijét, és úgy tett, mintha észre se venné, hogy Sarah keze a csuklója köré
kulcsolódik.
– Mennem kell, haver – mondta végül. – Várnak.
– Figyelj – mondta Sarah –, találkozzunk valahol. Nem a verseny közelében,
nem olyan helyen, ahol Sal megláthat. Találkozzunk a bútorgyár mögött. Hozd el
Boo nyergét és kantárját. – Kihalászta a zsebéből a telep kulcsait, és Ralph
kezébe nyomta. – Nesze. Bőven van időd rá, hogy elhozd, mielőtt Sal odaér.
– Minek kell az neked?
– Hogy meglovagoljam Boo-t.
– Micsoda? Egyszerűen fogod és felszerszámozod, aztán ellovagolsz vele?
Elnézést, uram, visszaadná a lovamat?
– Te csak várj a megbeszélt helyen, Ralph.
– Nem. Mi hasznom van nekem ebből? Ha Sal megtudja, hogy szóba álltam
veled, agyoncsap.
Sarah nem engedte el a fiú csuklóját, de halkabbra fogta a hangját, hogy a többi
utas ne hallja.
– Egy arany hitelkártya.
A fiú elnevette magát.
– Hiszem, ha látom.
– PIN-kóddal együtt. Megígérem, hogy megszerzem, Ralph. Olyan valakitől,
akinek sok pénze van. Annyi készpénzt veszel fel, amennyit akarsz, mielőtt
letiltják. Akár több ezer fontot is.
A fiú fürkésző tekintetet vetett rá, aztán kiszabadította a karját a szorításából.
– Nem ajánlom, hogy átverj.
– Ígérd meg, hogy ott leszel – mondta Sarah. – Ha nincs lószerszám, nincs
egyezség.
Ralph megint hátrasandított, aztán a tenyerébe köpött, és Sarah felé nyújtotta.
– Péntek reggel a bútorgyárnál. Ha hétig nem jössz, elhúzok.

Liam a tésztát piszkálta a villájával, és a homlokát ráncolta.

– Úgy néz ki, mint a takony – mondta.
– Nem néz ki úgy, mint a takony – felelte Conor türelmesen. – És Joseph, ne
rugdosd az asztal lábát, kisfiam. Felborítod a poharakat.
– Az íze is olyan, mint a takonynak – erősködött Liam, és Natashára sandított.
– Ez csak pesto. Anyátok azt mondta, imádjátok.
– Ezt a pestót nem szeretem – jelentette ki Joseph, és erőteljes mozdulattal
eltolta a tányérját. Natasha csak egy gyors mozdulattal tudta megakadályozni,
hogy a tányérjába ömöljön a gyümölcslé a gyerek poharából.
A fiúk nem akartak apu-féle halrudacskákat enni. El akartak menni a
pizzériába. Már majdnem háromnegyed órája ültek ott, de azon kívül, hogy
megbeszélték, mit rendelnek, Natasha szinte két szót sem tudott váltani
Conorral.
– Joseph, légy szíves, ülj rendesen azon a széken. Tudom, hogy otthon nem így
szoktál ülni.
– De most nem otthon vagyunk.
– Most étteremben vagyunk – mondta Conor –, úgyhogy még fontosabb, hogy
ülj be rendesen.
– De nem szeretem ezt a széket. Csúszkál rajta a fenekem.
Natasha figyelte, ahogy Conor tizennegyedszer is hátrébb húzza a kisebbik fiát
a széken, és rácsodálkozott az arcán ülő, beletörődő kifejezésre. Conor fiaival
vacsorázni olyan volt, mintha halakat kellett volna terelgetnie, miközben két,
egymással háborúban álló balkáni népcsoport vezetőivel folytat tárgyalásokat.
Mihelyt valamit elrendeztek, újabb csata tört ki a fokhagymás kenyér vagy a
szalvéta, vagy a gyerekek feneke számára túl csúszós székek miatt. És ez az
egész az apjuknak szólt. Őróla tudomást sem vettek, egyszer sem próbálták
bevonni a beszélgetésbe.
Vajon az anyjuk kitanította őket? Felkészítette őket, hogy gyűjtsenek
információkat apu új barátnőjéről? Lehetséges, hogy már azelőtt gyűlöletes
figurának ítélték, hogy találkoztak volna vele?
Magán érezte Liam tekintetét, úgyhogy mosolyt erőltetett az arcára, és
igyekezett nem gondolni rá, mennyi időt tölthetett volna azzal, hogy felkészül a
holnapi ügyeire.
– Szóval – szólalt meg, miközben megtörölte a száját a szalvétával. –
Szeretitek a Thomas, a gőzmozdonyt? Az unokaöcsém imádja.
– Nem – felelte Liam megvetően. – Az kis pisiseknek való.
– De Thomasos játék vasutakat is lehet kapni, felnőtteknek valókat. Láttam.
A két gyerek üres tekintettel nézett rá.
– Hát akkor mit szerettek? – kérdezősködött tovább elszántan. – Mi a
hobbitok?
– Szerettek biciklizni, ugye, fiúk? – szólt közbe Conor. – Meg számítógépes
játékokat játszani.
– Joseph eltörte a PlayStationömet – mondta erre Liam –, és anyu azt
mondta, nincs pénzünk megjavíttatni.
– Nem is törtem el – tiltakozott Joseph, majd halkan motyogva, sötéten
hozzátette: – Hülye gyerek.
 – Anyu azt mondja, nincs pénzünk. Egyáltalán nincs pénzünk szórakoztató
dolgokra.
– Nos, ez nem igaz – felelte Conor. – Anyátok iszonyúan sok pénzt kap tőlem.
És ha szeretnétek valamit, szóljatok nekem. Tudjátok, hogy mindig megteszem,
ami tőlem telik.
– Ha jól értettem, anyu valami olyasmit mondott, hogy te a lehető
legkevesebbet fizeted.
– Én Nintendót akarok – jelentette be Liam. – A suliban mindenkinek van.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. – Conor hangján kezdett érződni a
feszültség.
– De igen.
– Az én unokaöcséimnek meg unokahúgaimnak nem szabad számítógépes
játékokat játszaniuk – szólalt meg Natasha. – Mégis jól érzik magukat.
– Hát akkor hülyék.
Natasha nagyot sóhajtott, aztán a villájára szúrt egy kevés tésztát.
– Ejnye, fiúk! Meséljük el Natashának, milyen jópofa dolgokat szoktunk
csinálni. Néha körbebiciklizzük a Richmond Parkot, igaz? Szeretünk biciklizni.
– Nem – szólalt meg Joseph. – A múltkor is rám kiabáltál, hogy nem megyek
elég gyorsan.
– Nem kiabáltam rád, Joseph. Csak azt akartam, hogy olyan helyen legyél,
ahol láthatlak.
– De a te kerekeid jó nagyok, az enyémek meg kicsik.
– És korcsolyázni is szeretünk – folytatta Conor.
– Azt mondtad, kész rablás – szólt közbe Liam.
– Valóban úgy gondolom, hogy egy kicsit drága volt, igen. – Conor Natashára
pillantott. – De azért jól éreztük magunkat, nem?
– Te meg anyu másról sem beszéltek soha, csak a pénzről – jelentette ki
Joseph gyászosan.
Natashának a maradék étvágya is elment. Összehajtogatta a szalvétáját, és
letette a tányérja mellé.
– Fiúk – mondta, miközben a blézeréért nyúlt –, nagyon örülök, hogy
találkoztunk, de most sajnos el kell mennem.
– Máris? – Conor Natasha karjára tette a kezét.
– Mindjárt nyolc óra, és tudod, hogy holnap nehéz napom lesz.
– Azt gondoltam – mondta a férfi –, hogy a ma estét talán ránk szánod.
Tekintettel a különleges alkalomra meg egyebek.
– Conor…
– Fél óra múlva hazaviszem őket. Az nem olyan sok idő, az ég szerelmére!
– Nézd – Natasha halkabbra fogta a hangját –, képzeld magad Sarah helyébe.
Még gyerek, és nemsokára pár hónapon belül a negyedik családhoz kerül. Utána
mindig itt leszek veled, és bármikor találkozhatok a fiaiddal. – Óvatosan
megérintette Conor kezét, mert érezte, hogy a fiúk le sem veszik róla a szemüket.
– Talán még jobb is, ha rövidre fogjuk ezt az első találkozást. Majd
megismerkedem a fiaiddal, Conor, csak előbb hadd rendezzem el ezt a dolgot.
Befogadtam Sarah-t. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen faképnél hagyom.
– Hogyne – mondta Conor szárazon. Aztán folytatta az evést, miközben
Natasha nagy nehezen leakasztotta a táskáját a szék támlájáról, majd könnyedén
megkérdezte: – Mac is ott lesz?
– Fogalmam sincs – felelte Natasha.
– Hát persze – mondta Conor. – Gondoltam.

Jóval azelőtt, hogy hivatásos fotósnak állt volna, Mac kidolgozott egy stratégiát,
amely ha nem is jelezte előre, milyen pályára lép majd, mindenesetre utalt rá,
hogy van némi érzéke a fotózáshoz. Amikor egy szituáció kellemetlenné vagy
érzelmileg túlságosan telítetté vált, amikor nem akart azzal foglalkozni, ami az
orra előtt történt, gondolatban levette a hangot, és bizonyos távolságból tekintett
a jelenetre, mintha egy képet állítana be. Ez az objektív kiszűrte a nyers
érzelmeket, gyönyörű kompozícióvá, a fény és a vonalak különleges találkozásává
egyszerűsítette őket. Huszonhárom évesen így tekintett apja koporsóban fekvő
testére; az ismerős arc mozdulatlan volt és hideg, mintha már rég kiszállt volna
belőle az élet. Mac keretbe foglalta, tárgyilagos tekintettel nézte, miként lazította
el a halál az izmokat, hogyan törölte el a felgyülemlett feszültséget – az egész
életen át ott lévő arckifejezéssel együtt – a vonásokról. Natashát is így figyelte,
amikor a második vetélés után az ágyban feküdt, összegömbölyödött a paplan
alatt, mintha tudat alatt a veszteségére emlékezne ezzel a magzatpózzal. Akkor
már elfordult tőle, bezárkózott. Mac annyira átérezte az ürességét, hogy az már-
már elviselhetetlen volt, és ekkor inkább arra koncentrált, hogyan játszik a fény
az ágytakaró redőin, Natasha finom tincseit nézte, a hajnali ködöt.
És most is ezt csinálta, nézte a két nőt, akik ott ültek vele szemben, az
idősebbik a kanapé szélén ült az irodai kosztümjében, és azt magyarázta a
fiatalabbiknak, miért fogja ő maga elhagyni a házat holnap reggel, méghozzá
örökre, és miért kell a lánynak egy új, megfelelőbb otthonba költöznie.
Mac attól félt, Sarah kiabálni fog, vagy könyörögni, de nem tette. Csak nézte
Natashát, és bólogatott, nem kérdezett semmit. Talán már kezdettől fogva
számított erre. Talán kár volt áltatni magam azzal a reménnyel, hogy képesek
leszünk kihozni ebből valamit, gondolta Mac.
De a pillantását Natashára függesztette. Ahogy ott ült a világos kanapén,
egyenes háttal, úgy hatott, mintha vihar söpört volna el fölötte, és ha nem is kék,
de kitisztult eget hagyott volna maga után; az ilyen ég alatt pokoli messze ellát az
ember. Milyen higgadt, állapította meg Mac. Bármit tettem is tegnapelőtt este,
felszabadítottam vele. Ez a gondolat váratlan fájdalmat keltett benne, és rájött,
hogy bár a háttérbe húzódott, érzelmileg őrá voltak a legnagyobb hatással a
történtek: egyedül ő küzd a könnyeivel.
– Majd kitalálunk valamit, Sarah – szólalt meg önmaga számára is váratlanul,
amikor csönd támadt. – Kifizetem az istálló bérét, ha kell. Nem engedjük el a
kezed.
Natasha felállt.
– Helyes – mondta, és most először nézett nyíltan Mac szemébe. – Akkor ezt
megbeszéltük. Mindenki tudja, mi lesz. Nem bánjátok, ha megyek csomagolni? –
Az átlagosnál alacsonyabb, harmincöt éves nő, az arcán leheletnyi smink, reggel
óta nem fésülködött. Nem modell vagy stylist, nem a klasszikus szépség
megtestesítője. Mac figyelte, ahogy elhagyja a szobát. Sarah tapintatosan Natasha
retiküljére szegezte a tekintetét.
– Minden rendben? – kérdezte Mac. Fentről lehallatszott Natasha
cipősarkának kopogása, amint a szárító körül járt-kelt.
– Persze – felelte Sarah nyugodtan. – Tulajdonképpen egy kicsit megéheztem.
Mac a homlokára csapott, mosolyt erőltetett az arcára.
– Vacsora! Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Mindjárt megcsinálom. Jössz?
– Egy perc, és ott vagyok – mondta Sarah.
Mintha csak megérezte volna, hogy egy pillanatra szeretne egyedül maradni.
Legalábbis Mac akkor ezt gondolta. Később rájött, hogy egész másról volt szó.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

„…a harcban a gazda saját testi épségét bízza

a lovára”
Xenophón: A lovaglás művészete

Sarah egy Transit kisteherautó mögött állt a parkolóban, nagyjából száz méterre
a két felüljáró kereszteződésétől. Észre sem vette, hogy a nyirkos levegőben kis
párafelhők lebegnek a szája előtt. Már fél órája várt a reggeli hidegben, ezalatt
teljesen elgémberedtek a lábujjai, a kabátja pedig átnedvesedett a szemerkélő
esőtől. Állt a nátriumlámpa alatt, ezen a kihalt útszakaszon, ahol a lápvidék átadja
a helyét a városnak, a kérlelhetetlenül előretörő urbanizációt jelző
magasfeszültségű vezetékek hálózata alatt.
Már-már felhagyott minden reménnyel, amikor meglátta az első teherautókat.
Megmozdult, mert nyomta a vállát a hátizsák, de a tekintetét egy pillanatra sem
vette le a járművekről, amelyekről épp most ugráltak le az utasok a
gyorsítósávba. Még ilyen távolságból is megismerte Máltai Sal embereit, akik
összeütögették fázós kezüket, nevettek, cigivel kínálták egymást, aztán a nézők is
leszálltak utánuk. Nagy verseny lesz, ilyet még nem is látott. A felüljáró alatti
bekötőút gyorsan megtelt egymás mögött sorakozó járművekkel, kisebb tömeg
áradt ki belőlük. A hajnali óra és a sivár környezet ellenére vidám, izgatott
hangulat uralkodott. A versenypálya vége ott volt, ahol majd az ő útja kezdődik.
Ahogy elnézte a sok embert meg járművet, észrevette, hogy reszket. A zsebébe
nyúlt, ujjaival kitapogatta a műanyag kártya megnyugtató éleit.
Hat óra harmincöt perc volt.
Sarah megpróbálta begörbíteni a lábujjait a csizmában, hogy ellenőrizze, képes
lesz-e futni, miközben nem érzi a lábát. A férfiak kisebb csoportokban álldogáltak,
néhányan élénk színű esernyőt tartottak a fejük fölé, úgy diskuráltak, mintha
csak egy kis reggeli csevejre gyűltek volna össze. Sarah háromszor is
megkérdezte Ralphot, biztosan jól tudja-e, és a fiú mind a háromszor
megesküdött, hogy igen. De megbízhat-e benne? Erősebb lesz-e a barátságuk,
mint Ralph Sal iránti rajongása? Nem lehet, hogy ez csapda? Folyton maga előtt
látta, ahogy a fiú elfordult tőle a telepen. Ralph öntörvényű srác, különc, önző.
Megbízhatatlan. Neki viszont muszáj megbíznia benne: nincs más választása.
 Megkordult a gyomra. Már majdnem hat óra negyven. Rég itt kéne lenniük.
Biztosan változott a program. Másik verseny lesz. Boo nem is jön, gondolta, és
kihagyott a szívverése. El se tudta képzelni, mihez kezd, ha így lesz; nem volt B
terve. Mindent felborított, minden hidat felégetett maga mögött, amikor elhagyta
Macauley-ék házát. Vajon mikor veszik észre, mit tett?
Egy autó döcögött el mellette, a vezető kíváncsian fürkészte a lassan mozgó
ablaktörlőkön keresztül, Sarah úgy tett, mintha keresne valamit a zsebében,
igyekezett úgy viselkedni, mint egy normális ember, aki éppen megkezdi
normális napját.
Hat óra negyvenegy.
Ekkor ismerős hangot hozott felé a szél.
– Több dohány terem amott a lápon, mint amennyi a ti zsebetekben van, fiúk.
Ne csak a szájatok legyen nagy. – Cowboy John ballagott a teherautók között,
viharvert kalapján esőcseppek csillogtak, kézfogással üdvözölte a többieket.
Sarah még a cigarettája parazsát is látta.
– Egyenesen a reptérről jössz? Úgy látszik, az agyadra ment a hosszú út,
Cowboy.
– Te csak ne aggódj az én agyamért. Aggódj inkább annak a lónak a lába miatt.
Egy háromlábú kutya is gyorsabb nála. – A férfiak felnevettek. – Már elkezdték?
Sal küldött egy SMS-t. Azt írta, fél hétkor kezdtek. Ágyban volna a helyem, de az
időeltolódás teljesen összezavarta a szervezetemet.
– Az Old Axe-től indultak. Most már bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Sarah felkapta a fejét, mert megszólalt egy autóduda, és valaki felkiáltott.
Mintegy varázsütésre elcsendesedett a forgalom, nem jöttek autók, nem
hallatszott a járművek tompa moraja a felüljáróról. Mintha kiszívták volna a
levegőt; az emberek elhallgattak, megerősítésre vártak, aztán kiszaladtak a vizes
gyorsítósávra, hogy jobban lássanak. Először csak egy aprócska pont látszott,
aztán már a körvonalakat is ki lehetett venni – ott volt, épp most ügetett végig a
felüljárón egy világoskék ügetőkocsi két rúdja közé szorítva, a fejét idegesen
felszegte, amint egy őszes hajú, vastag nyakú férfi a kocsi üléséről erősen
meghúzta a gyeplőt. Máltai Sal szürke kancája könnyű léptekkel elügetett
mellette, Sal kihajolt a kocsiból, és odakiáltott valami sértőt.
Sarah nem tudta levenni a szemét a lováról, ahogy hatalmas, izmos teste
beszorult a két rúd közé, a lábát csak elmosódva lehetett látni a kemény
útfelületen, amint elhaladt előtte. Szemellenző volt rajta, amitől vaknak,
sebezhetőnek tűnt, mintha túszul ejtették volna. Épp most hagyták el az
autópályát, egy pillanatra eltakarta őket a kereszteződés, aztán megint
megjelentek, egyenletes tempóban közeledtek a közönség felé, miközben a
felüljárón ismét nekilódult a forgalom. Lent a férfiak elhagyták a gyorsítósávot, a
versenyzők fogadására indultak. Sarah hátralépett a fehér furgon mögé,
visszafojtotta a lélegzetét. Figyelte, amint a két ló lekanyarodik a mellékútra,
majd megáll a hatalmas betonpillérek alatt, és ekkor kitört az ujjongás, kocsiajtók
csapódása hallatszott, egy tiltakozó hang. Boo körben forgott, nem tudta, meg
kell-e állnia, és ekkor durván hátrarántották a fejét, amitől kis híján elesett.
Sarah Cowboy John hangját hallotta:
– Hát ez meg mi a fenét keres itt?
Mi van, ha tévedett? Mi van, ha félresikerült az egész? Sarah érezte, ahogy a
levegő feltolul a torkába, aztán megreked, majd hosszú borzongással hagyja el
összeszorult tüdejét. Gondolkozz. Mérlegelj. Az álmatlanul töltött órákban mindig
Xenophón lovasoknak szánt tanácsait olvasgatta, és most eszébe jutott egy
mondat: „Igen hasznos ugyanis akár védekezés, akár támadás esetén a lehető
legmesszebbről észrevenni az ellenséges csapatokat.”{34}
Kissé arrébb húzódott a fehér furgon mögött, de a tekintetét mindvégig a
lovára szegezte. Itt vagyok, Boo, üzente neki, és felkészült a cselekvésre.

Mac hallotta, hogy Natasha megereszti a zuhanyt, az órára pillantott, és

összerándult, amikor látta, hogy tényleg borzasztó korán van még. Egy pillanatra
visszafeküdt, halványan emlékezett rá, hogy valami dolga van. Aztán betört a
tudatába, miért is olyan jelentőségteljes ez a reggel. Natasha elmegy. Ez az.
Mindennek vége.
Felült. A folyosó másik végén folyt a víz, a szellőző ventilátorának halk
nyikorgása távoli, tétova dallamnak hallatszott. Natasha nyilván minél
észrevétlenebbül akar távozni.
– Ha át kell adni a házat, időben itt leszek – mondta Natasha előző este,
miután Sarah lefeküdt. – Hívok költöztetőt. Értékbecslőt. Bármit. És ha akarod,
beszélek én a szociális munkással. De mostantól nem lakom itt. – Alig nézett
Macre, miközben beszélt, azzal volt elfoglalva, hogy könyveket szedegetett le a
polcokról.
– Erre semmi szükség, Tash – mondta csöndesen Mac.
De Natasha félresöpörte a szavait.
– Egy nagy ügyön dolgozom, Mac. Ez az eddigi legnagyobb ügyem. Arra kell
koncentrálnom. – Nem volt a hangjában se düh, se harag. Az a Natasha volt ez,
akit ki nem állhatott: a felesége bezárkózó, elérhetetlen változata. Az, aki hűvös,
mesterkélten udvarias viselkedésével érzékeltette, mennyi mindent rontott el
Mac a házasságuk során.
Ekkor élesen, támadóan megszólalt a csengő. Postás? Ilyenkor? Natasha
biztosan nem hallja a zuhany alatt. Mac felsóhajtott, belebújt egy pólóba, és
elindult lefelé a lépcsőn.
Conor állt a bejárati ajtó előtt. Mac végighordozta a pillantását az elegáns
öltönyön, a gondosan borotvált állon, és nem először állapította meg, hogy ki nem
állhatja ezt a fickót.
– Szia, Mac – mondta Conor színtelen hangon.
– Szia, Conor. – Nem fogom megkönnyíteni a dolgát, gondolta Mac, és nem
mozdult.
 – Azért jöttem, hogy elvigyem Natashát.
Hogy elvigye. Mintha kölcsönkérte volna. Mac habozott, aztán félreállt, és
beengedte Conort az előszobába. Minden lépés, amit a másik férfi megtett a
küszöbön túl, keserű haraggal töltötte el. Conor úgy vonult be, mintha az övé
volna a ház, balra fordult a nappali felé, az ismerős környezet nyújtotta, laza
magabiztossággal foglalt helyet a kanapén, és fellapozta az újságját.
Mac az ajkába harapott.
– Ugye nem haragszol, ha nem maradok itt társalogni? – mondta. – Megyek,
szólok a feleségemnek, hogy itt vagy.
Miközben felment az emeletre, érezte, hogy forr benne a düh. Conor elterült a
kanapén, amelyet annak idején ő vásárolt meg, és most ott várja, hogy elvihesse
a feleségét. De miközben felhorgadt benne ez az ősemberhez illő tiltakozás,
megjelent előtte egy kép: a hiányos öltözékű Maria, amint két borospoharat
szorongat, és sunyin élvezi Natasha fájdalmát.
A zuhany elállt. Mac kopogott Natasha szobájának ajtaján, aztán várt. Miután
nem történt semmi, megint kopogott, majd óvatosan kinyitotta az ajtót.
– Tash?
Még azelőtt meglátta Natasha tükörképét, hogy ő észrevette volna. A nő a
tükör előtt állt a derekára csavart törülközőben, meztelen vállára víz csöpögött
nedves hajából. Összerándult, amikor Mac belépett, és a kezét ösztönösen a
nyakához kapta. Ebben a védekező gesztusban újabb szemrehányás rejlett.
– Kopogtam.
A szobában mindenhol telepakolt táskák álltak. Közel a távozás, gondolta Mac.
– Bocs. Elbambultam. Ez az ügy…
– Itt van Conor.
Natasha szeme tágra nyílt.
– Nem vártam.
– Hát pedig odalent van, azért jött, hogy elvigyen. – Kissé gúnyosan csengett a
hangja.
– Ó – mondta Natasha. Elvette a köntösét az ágyról, és belebújt. Lehajolt, és
törülközővel szárítgatni kezdte a haját.
– Mondd meg neki… – kezdte. – De tulajdonképpen nem fontos.
Mac végighúzta a kezét egy nyitott bőrönd peremén. A belepakolt ruhák nagy
részét nem ismerte.
– Szóval így áll a helyzet – mondta. – Egyszerűen csak elmész.
– Igen. Ahogy te tetted – vágta rá Natasha, aztán felegyenesedett, és kefélni
kezdte a haját. – Sarah már fent van?
– Nem néztem.
– Tegnap este annyi minden történt, hogy elfelejtettem mondani, van valami
űrlapja, amit alá kell írni. Valami iskolai kirándulás.
– Majd elintézem.
Natasha az ágyra tette a bőröndöt, és odatartott egy blúzt a sötétkék
kosztümje mellé, aztán egy másikat. Amikor összeházasodtak, mindig kikérte
Mac véleményét, összeillenek-e a színek, aztán többnyire végül mást választott.
Az első években ez afféle kis játék volt kettőjük között.
Mac karba fonta a kezét.
– Szóval… hová küldjem a postádat?
– Sehová. Pár naponta átjövök. Csak hívj, ha van valami, amit meg kell
beszélnünk. Mi legyen a gyámüggyel? Hívjam fel őket én ma délután, amikor
végzek a bíróságon?
– Nem – mondta Mac. – Előbb beszélek Sarah-val. Megpróbálom kitalálni,
mikor lenne… – Nem tudta kimondani, hogy „a legjobb”. Itt nincs „legjobb” Sarah
számára. – Tash…
Natasha háttal állt neki.
– Igen?
– Úgy utálom ezt – mondta Mac. – Tudom, hogy egy kicsit bonyolult lett a
helyzet, de nem látom be, miért kell, hogy így érjen véget az egész.
– Ezt már egyszer megbeszéltük, Mac.
– Nem, nem beszéltük meg. Majdnem két hónapja együtt élünk itt, és egyetlen
igazi beszélgetésünk sem volt. Nem beszéltük meg, mi történt köztünk, vagy
hogy mi a fene…
Hirtelen hátrafordult. Conor ott állt az ajtóban.
– Gondoltam, segítek levinni a csomagokat.
Aftershave-et használt, állapította meg Mac. Ki a fene használ aftershave-et
ilyen korán reggel?
– Ez a cucc az ágyon, Natasha?
Natasha már éppen válaszolt volna, amikor Mac megszólalt:
– Ha megbocsátasz – mondta, és odaállt Conor elé –, jobban szeretném, ha
odalent várnál.
Rövid, de súlyos csönd támadt.
– Azért jöttem, hogy elvigyem Natasha holmiját.
– Bejöttél a hálószobámba – mondta tagoltan Mac –, én pedig arra kérlek,
hogy menj ki.
– Szerintem a szó szoros értelmében…
Mac közelebb lépett hozzá.
– Idehallgass, haver – kezdte, és maga is kihallotta a hangjából az alig fékezett
ellenségességet –, ez a ház az enyém, legalábbis felerészben. Udvariasan arra
kérlek, hogy hagyd el a hálószobámat, vagyis a hálószobánkat, és odalent
várakozz, hogy be tudjak fejezni egy magánbeszélgetést azzal a nővel, aki,
legalábbis elméletileg, egyelőre még történetesen a feleségem. Megtennéd, ha
szépen kérlek?
Natasha abbahagyta a fésülködést. A két férfira pillantott, aztán alig
észrevehetően intett a fejével Conornak.
– Lehajtom az üléseket a kocsiban – mondta Conor, és kiment, kihívóan
csörgetve a kulcsait.
A szoba hirtelen elcsendesedett. A fürdőszobában egy kattanással kikapcsolt a
szellőzőventilátor.
Mac érezte, hogy fokozatosan lassul a szívverése.
– Hát, ez is megvan. – Mosolyogni próbált, de féloldalasra sikerült. Hülyének
érezte magát.
Natasha arca kifürkészhetetlen volt.
– Igen – mondta megfeszülő állal. Megint tenni-venni kezdett. – Mennem kell,
Mac, ha nem bánod. De hívj fel este, ha Sarah-val megbeszéltétek, mit mikorra
időzítsünk. – Felkapta a kosztümjét, és eltűnt a fürdőszobában.

Két ügetőló vett részt a versenyen, Sal kancája meg Boo. Senki nem számított rá,
hogy Boo fog győzni, mesélte Ralph; hiába nézett ki olyan jól, nagy pénzeket
tettek fel ellene, és el is vesztette a versenyt.
Sarah a furgon mögül jól látta, hogy a zsoké leugrik az ügetőkocsiról, elkapja a
gyeplőt, és durván belerúg a ló tomporába. Boo félreugrott, a fejét fájdalmasan
hátrafeszítette. Tiltakozó nyögés szakadt ki Sarah-ból, és szinte öntudatlanul
vitte a lába a ló felé. Aztán feleszmélt, lekuporodott, szorosan behunyta a szemét,
és ráparancsolt magára, hogy koncentráljon, ne hamarkodja el a dolgot. Nagyjából
száz méterre Sal egyik embere fogta az izzadó kanca gyeplőjét, kezét az öngyújtó
lángja köré fonva próbált cigarettára gyújtani.
– Esküszöm, Sal, te valami fura vitaminokkal etetheted azt a lovat – mondta,
miközben visszadugta az öngyújtót a zsebébe.
– Nem az én lovam omlott össze.
– Megijesztette a szél. Azon az oldalon pont telibe kapott minket.
– Már megmondtam neked, Terry, hogy ennek a versenynek vége.
Boo most táncolt, zavarta az ügetőkocsi súlya, félt, hogy megint lesújt rá egy
csizmás láb. A férfi durván odakötözte a teherautója visszapillantó tükréhez,
rámordult, és mielőtt otthagyta, még fenyegetően felemelte a kezét. Sarah
láthatatlan golyókat lőtt ki a hájas tarkóba, és képzeletben ugyanúgy belerúgott a
férfiba, ahogy az belerúgott Boo-ba. Úgy érezte, soha nem töltötte el még ilyen
heves düh. Miközben próbált egyenletesen lélegezni, meglátta Cowboy Johnt, aki
nem messze tőle Sallel beszélgetett. Boo-ra pillantott, és a fejét csóválta, a
kalapjáról esőcseppek hullottak. Sal vállat vont, újabb cigarettára gyújtott. John a
vállára tette a kezét, megpróbálta kivezetni a tömegből, de pont, amikor
megfordult, Salt visszahívta az a csoport, ahol éppen a pénzt számolták.
Sarah most már nyugodt volt. Egy vadász fürkésző tekintetével, Xenophón
stratégiai számításával figyelte, mi történik, miközben az egymást keresztező
felüljárók hatalmas, durva betonpillérei és a parkoló autók mögé bújva lopózott
előre. Már csak egy-két méterre volt Boo-tól, olyan közel, hogy látta a verejtéket
a nyakán, esőtől megsötétedett bőrét, elég közel, hogy megszámolja, hány szíj
rögzíti a kis kétkerekű kocsihoz. Nehogy felnyeríts, figyelmeztette. A férfiak a
szürke kanca mellett állva vitatkoztak, Sal hangosan bizonygatta, hogy ő nyert,
bizonygatta, hogy Boo most már az övé, valamelyik ember vitába szállt vele. Sal
lova kétszer vagy háromszor is vágtára váltott, állította. Ki kellett volna zárni a
versenyből. Tiltakozó moraj fogadta a szavait, de sokan egyetértésüknek adtak
hangot.
– Na, most már ideje mennünk – kiáltott fel valaki ír akcentussal. – Vár az
otthon. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.
Sarah közben átosont Boo másik oldalára. A ló a nyakát nyújtogatva próbálta
kideríteni, ki az, de akadályozta a szerszám meg a szemellenző.
– Sss – súgta oda Sarah, és végigsimított a ló ziháló oldalán. Látszott, hogy Boo
megismerte, mert előre-hátra mozgatta a fülét. Sarah a férfiak felé sandított,
aztán elgémberedett ujjaival átcsúsztatta a rudakat a szíjakon.
A férfiak egy pillanatra elhallgattak, mire Sarah gyorsan hátrahúzódott, a pillér
mögé. A szíve hevesen vert. Aztán ismét megszólaltak, ezúttal egyértelműen
veszekedést lehetett hallani. Sarah kilesett, látta, hogy a pénzt osztják el nagy
vita közepette, egymás tenyerébe csapnak. Tudta, hogy ez a legalkalmasabb
pillanat: amíg a pénzt számolják, biztosan nem néznek oda.
Csak pár másodperce maradt. Remegő kézzel babrált a szíjakkal, az adrenalin
vért pumpált a fülébe, még a felüljárón zajló forgalom zaját sem hallotta.
Kiszabadítlak innen, Boo. Három szíj. Két szíj. Már csak egy. Gyerünk, suttogta
magában.
Már az utolsó szíjjal bajlódott, az ujjai csúszkáltak a nedves bőrön, amikor
meghallotta a kiáltást, amelytől rettegett.
– Hé! Te!
A nagydarab férfi, az, akinek szélesebb volt a nyaka, mint a feje, éppen elindult
felé. Nagy léptekkel, fenyegetően közeledett.
– Hé! Hát te meg mit művelsz?
Boo most oldalvást táncolt, átragadt rá Sarah idegessége. Sarah rásziszegett,
hogy maradjon nyugton. Gyerünk, suttogta a csatnak, miközben a többi férfi is
felé pillantott. Megállapították, hogy itt valami nem stimmel, a lány nem közülük
való. Aztán Sarah meglátta John zavarát, Sal arcát, rajta a hirtelen, döbbent
felismerést. Gyerünk!
A férfi futásra váltott. Az utolsó csat nem engedett. Sarah hangosan zihálva
küzdött vele. És ekkor, amikor a férfi már alig fél méterre volt tőle, az ügetőkocsi
rúdjai egy koppanással a földre zuhantak. Boo kiszabadult. Sarah a sörényébe
kapaszkodva kiszedte a zablából a kötelet, és a ló hátára lendült. Mintha csak a
félelemtől emelkedett volna a magasba a lába.
– Gyí! – kiáltotta el magát, Boo oldalához szorítva a lábát, és a nagy ló
előrelendült a mellékúton, mintha végig erre a pillanatra várt volna. Olyan erővel
mozogtak az izmai, hogy Sarah-nak a sörényébe kellett mélyesztenie az ujjait,
nehogy lezuhanjon.
Kitört a káosz. Sarah ordítozást hallott, beinduló motorok zaját. Boo nyakához
simult, pánikba esve kiáltotta el magát:
– Rajta! –, és ügyetlenül megrántotta a hosszú jobb szárat, amely már kezdett
rátekeredni a ló lábára. A felüljáróra vezető, keskeny út felé irányította a lovat, és
pár lépés után már ura volt a helyzetnek, hallotta a kerékcsikorgást, a dudákat,
miközben keresztülszáguldott az autópályán.
Végignyargalt a felüljárón, magasan a város fölött, autók között vágtatott,
szinte nem is érzékelte, amint az autósok kitértek az útjából. Nem látott semmit,
csak az előttük elterülő távoli lápvidéket, nem hallott semmit, csak a vére
dübörgését, nem tudott semmit, csak azt, hogy biztosan a nyomában vannak.
Tudta, hová kell mennie: az elmúlt éjjel többször is elpróbálta magában ezt a
pillanatot, végigkövette gondolatban az útvonalat. És már itt is volt, itt várt rá.
Látta pár száz méterre balra a kijáratot, amelyet álló autók torlaszoltak el, tudta,
hogy ha egyszer odaér, ahonnan azután balra folytatja majd útját az ipartelep
felé, már nem érhetik utol.
Egy kis kék kocsi ekkor hirtelen kihúzódott a leállósávba, a vezetője túl későn
döntött a sávváltásról, nem vette észre a mögötte vágtató lovat. Sarah-nak elállt
a lélegzete, próbálta lassabbra fogni Boo mozgását, mert látta, hogy előtte ott áll a
kék kocsi, a két másik sávban meg hosszan sorakoznak a járművek, vagyis be
van szorítva. Átnézett az autópálya túloldalára. Az elválasztó sáv fölött nem tud
átugratni, csak ha egyenesen beleveti magát a forgalomba. De nincs más kiút.
Hátralesett a hóna alatt, és ott látta Sal piros terepjáróját, amely harsány dudálás
közepette tört előre a többi jármű között. Ha a felüljárón marad, Sal elkapja.
Nagyot nyelt, a félelem fémes ízét érezte a szájában.
Gyorsan közeledett a kék kocsi felé, remélte, hogy előbb-utóbb elhúzódik az
útjából. Nem nagyon maradt más választása. Bocsáss meg, Papa, mondta
magában, majd belekapaszkodott Boo sörényébe, és megcélozta a kocsi
motorháztetőjét.
Boo nem értette, mit akarnak tőle, tétovázott, aztán megérezte Sarah lábának
szorítását, meghallotta biztató szavait, és egyszerre a levegőben találta magát,
hatalmas, izmos háta megnyúlt Sarah alatt, amint átugrotta az autót. Sarah úgy
érezte, ő Xenophón, hallotta odalentről a csatazajt, egész testét, egész lényét a ló
bátorságára bízta. Mindenre képes volt, sebezhetetlen, tehetséges. Ő maga volt a
harag és a dicsőség, nem akart semmit, csak életben maradni. A világ
elcsendesedett. Néma kiáltás tört ki Sarah-ból. Lehunyta a szemét, aztán
kinyitotta, de nem látott semmit, csak az eget, az ide-oda cikázó autókat, aztán a
ló felhorkant, amikor leértek, megbotlott a síkos terepen, Sarah kis híján
lezuhant, ott lógott a ló nyakán, kétségbeesetten kapkodott a hosszú szár után,
Boo sörénye után, bármi után, ami segít fent maradni.
A ló most az út mentén vágtázott, ritmikusan dobogó lábai csak elmosódottan
látszottak, Sarah pedig az erőfeszítéstől hangosan nyögve felemelte a bal karját,
megragadta a hámot, és felhúzódzkodott Boo hátára. És már messze jártak, végre
lekanyarodtak a mellékútra, amely a csatornához vezetett. A dugóban álló
járművek zaja, a hitetlenkedő dudaszó lassanként elhalt mögöttük.
– Ki az első tanúd?
Natasha sietve küldött egy újabb SMS-t Bennek, arra kérte, nézze meg még
egyszer, minden szükséges irat nála van-e, és feltétlenül várjon rá a bíróság előtt
fél óra múlva. Épp egy kávézóban ült Conorral.
– A gyerekpszichológus. A mi emberünk. Ráijesztünk a férjre, azt
sugalmazzuk, lehet, hogy alá tudjuk támasztani a bántalmazási vádakat. Eközben
Harringtonék megdolgozzák Mrs. Persey-t a színfalak mögött, megpróbálják
rávenni, hogy előnyösebb anyagi feltételekért cserébe egyezzen bele a láthatásba.
„Nem vagyok komplett hülye”, írt vissza Ben.
„Azt majd én eldöntöm”, válaszolta Natasha.
– Az asszony meg fogja kapni, amit akar – jelentette ki Conor keserűen. –
Mostantól a kisujját sem kell felemelnie többé, miközben egy rendes apa nevét
besározzák. Nem gondoltam volna rólad, hogy belemész egy ilyen piszkos
játékba.
Natasha megbökte.
– Csak így tudom elérni, hogy a gyerek az anyjánál maradhasson. Ugyan már,
Conor, ez egy válóper. A helyemben te is pontosan ezt tennéd. – A falon lévő
tükörbe sandított. – Jó a hajam? Harrington szerint itt lesz a sajtó is.
– Tökéletes.
Natasha nem engedhette meg magának, hogy bármit is elrontson.
Létfontosságú volt, hogy ne csak megnyerje a pert, de bizonyítson is vele Michael
Harringtonnak. Az ajánlata folyamatosan ott lebegett a tudatában, ezzel
ajándékozta meg magát azokban a pillanatokban, amikor úgy érezte, elborítja az
élete többi részében uralkodó zűrzavar. Tényleg olyan rossz lenne, ha átlépné a
vízválasztót? Tulajdonképpen kellemesebb volna, ha nem kellene nap mint nap
tartania a kapcsolatot az ügyfelekkel. Ali Ahmadi jutott eszébe. Ha átmegy a
Harrington Levinsonhoz, nem valószínű, hogy még egyszer elkövet ilyen hibát.
Conornak nem tett említést az ajánlatról. Magának sem szívesen vallotta be,
miért.
Conor megérintette a lábát a lábával.
– Ma délelőtt ráérek, úgyhogy miután leteszlek a bíróságnál, hazaviszem a
holmidat.
Ez meglepte Natashát.
– Komolyan?
– Persze. De vigyázz, azt nem mondtam, hogy ki is pakolom. Ne várd tőlem,
hogy azonnal házias férj üzemmódba kapcsoljak.
– Kösz, Conor.
– Nincs mit, Nagymenő. Amint mondtam, úgyis van egy szabad órám.
– Úgy értettem, kösz, hogy nálad lakhatok.
A férfi a cipőjét tanulmányozta, aztán kissé furcsa arckifejezéssel nézett fel.
– Miért mondod ezt? Te nem vendég vagy. – A homlokát ráncolta. – Azt
akarod mondani ezzel, hogy ez csak ideiglenes? Hogy én csak szükségmegoldás
vagyok?
 – Ne butáskodj. De őszintén szólva tényleg nem tudom, meddig maradjak.
Még arra se volt időm, hogy átgondoljam a helyzetet. Nem vagyok biztos benne,
hogy azonnal bele kell ugranom…
– …a cseberből a vederbe.
– Nem ezt mondtam. De te magad mutattál rá, hogy mindketten magunk alatt
vagyunk, amint olyan finoman megfogalmaztad.
– De hozzátettem, hogy összeillünk. Ügyvédnő, kérem, idézzen pontosan.
Natasha ekkor vette észre, hogy ő került sorra a pultnál.
– Jaj, elnézést. Egy koffeinmentes lattét kérek, sovány tejjel.
– Más néven „Akkor minek iszom kávét egyáltalán” – mondta Conor. A pultos
lány halványan rámosolygott, mint aki naponta több százszor hallja ezt a
szellemességet. – Nekem egy dupla macchiato lesz.
– Csak legyünk túl ezen az ügyön, Conor. Most semmi mással nem tudok
foglalkozni.
Natasha várta, hogy Conor mondjon valamit, és amikor nem szólt, eltökélt
vidámsággal a táskájába nyúlt.
– Én fizetek – mondta. – Ez a minimum, tekintve, hogy miattam hagytad ki a
reggelit. Kérsz egy muffint? – Aztán belenézett a tárcájába.

Sarah nem látta sehol a fiút. Belopózott a bútorgyár udvarára, befordult a sarkon,
ahol a szállításhoz használt teherautók eltakarták a parkolót, zihálva lélegzett, az
eső végigfolyt az arcán, úgyhogy kénytelen volt folyton törölgetni a szemét, ha
tisztán akart látni. Lecsúszott a ló hátáról. Boo erősen izzadt, megrázták az elmúlt
két nap eseményei, fázott a zuhogó esőben, Sarah kénytelen volt megrántani a
gyeplőt, hogy a ló kövesse.
– Ralph! – kiáltotta el magát a lány.
Néma csönd. Az irodaépület üres ablakai érdektelenül néztek le rá, a hangját
elnyomta a víz sziszegése. A bútorgyár redőnyei még le voltak húzva. Fél óra, míg
megjönnek az első munkások.
Sarah előrelépett, belesett egy parkoló teherautó mögé.
– Ralph!
Semmi.
Sarah letörölte a vizet az arcáról, kezdett elpárologni a magabiztossága,
elszivárgott belőle az utóbbi félórában összegyűlt adrenalin. Csak egy lány volt,
aki egy parkolóban áll, és bármi megtörténhet vele.
Ralph nem fog eljönni. Nyilvánvaló. Naiv volt, amikor elhitte, hogy eljön. Talán
még azt is elárulta Salnek, hol találkoznak. Sarah megdermedt egy pillanatra,
megállapította, hogy ha Sal emberei utolérik, akkor mindennek vége.
Leküzdötte a feltörő pánikot, megpróbált valami stratégiát kidolgozni. Képes
lesz végigcsinálni ezt az egészet nyereg nélkül? Képes lesz végigcsinálni ezzel a
hülye, szemellenzős kantárral? A válasz egyszerű volt: nemigen van más
választása. Nem maradhat itt, mert azt kockáztatná, hogy rátalál valaki. A bal
kezébe fogta a gyeplőt, felkészült rá, hogy újra fellendítse magát Boo hátára.
– Nem kell ordítoznod, kis műlovarnő. – Ralph kilépett egy ajtónyílásból, és
kapucniját a fejére húzva, lassú léptekkel közeledett felé. – A kurva életbe! –
jegyezte meg, a lóra pillantva.
Sarah futva indult felé, maga mögött rángatva a kelletlen Boo-t.
– Elhoztad? – kérdezte.
A fiú a kezét nyújtotta.
– Előbb a kártyát.
– Nem foglak átverni, Ralph. – Sarah a zsebébe nyúlt, és egy köteg bankjegyet
húzott elő.
– Hol a kártya?
– Nem tudtam megszerezni, de itt van húsz font.
– Kopj le. Hülyének nézel?
– Ötven.
– Többet kapok a nyeregért, ha eladom. Százötven.
– Száz. Több nincs.
Ralph a tenyerét nyújtotta. Sarah beleszámolta a pénzt. Sal pénzét. Örült,
hogy megszabadul tőle.
– Hol a nyereg?
Ralph a kapualj felé biccentett, miközben buzgón újraszámolta a bankjegyeket.
Sarah megkérte, hogy fogja Boo-t, amíg a hátára teszi a nyerget, még mindig
zihálva feszítette meg a hevedert. Aztán levette a szemellenzős kantárt, átdobta a
falon, és feltette Boo saját kantárját.
– Tudod, mit mondok én neked, kiscsaj? – Ralph a farmerja zsebébe gyűrte a
pénzt. – Te nem vagy komplett.
Sarah a kengyelbe tette a lábát, és fellendült a ló hátára. Boo hátralépett, alig
várta, hogy újra útnak induljanak.
– Hová viszed? Tudod, hogy Sal a nyomodban lesz. Semmi értelme Stepney
körül próbálkozni, vagy valamelyik whitechapeli istállóban. Szerintem a folyótól
délre próbálkozhatnál valahol.
– Nem maradunk a környéken. Figyelj, Ralph, még valamit akarok kérni tőled.
– Na, ne! – A fiú a fejét rázta. – Már így is sok mindent kaptál tőlem, kis
műlovarnő.
– Menj el a kórházba. Mondd meg a nagyapámnak… mondd azt neki, hogy
vakációzni mentünk Boo-val. Ő tudni fogja, mit jelent ez. Mondd meg neki, hogy
majd felhívom.
– Miért kéne még bármit is tennem érted? Nem elég, hogy ma reggel negyed
hétkor kellett felkelnem miattad? Ez lényegében törvényellenes.
– Kérlek, Ralph. Ez nagyon fontos.
A fiú megpaskolta a zsebét, aztán imbolygó léptekkel elindult az úton.
– Lehet, hogy megteszem – mondta. A lábán lötyögött a kelleténél nagyobb
sportcipő. – De elég elfoglalt ember vagyok…
– Most nem tudok beszélni, Natasha. Épp indulóban vagyok. – Mac az előszoba
padlójára ejtette a fotóstáskáját.
– A hitelkártyám, Mac, ott van a dohányzóasztalon, ahol a táskámat hagytam
tegnap este?
Mac visszafojtotta a kikívánkozó választ, hogy Natasha már elköltözött, és nem
várhatja tőle, hogy a retiküljéből kipotyogott, elhagyott holmiját keresgélje.
Benézett a nappaliba.
– Nem – mondta. – Nincs semmi az asztalon.
Rövid csönd következett. Mac beszélgetést hallott a háttérből, csészék
csörömpölését.
– Basszus – mondta Natasha. Mac felvonta a szemöldökét. Natasha ritkán
káromkodott.
– Mi a baj?
– Ott van Sarah?
– Nincs. Benéztem a szobájába. Úgy látszik, előbb elment.
– Elvitte a hitelkártyámat.
– Micsoda?
– Jól hallottad.
Mac a mennyezetre emelte a pillantását.
– Már megint rászálltál. Biztosan eltetted valahová azt a kártyát.
– Nem, Mac. Most nyitottam ki a tárcámat, és azt láttam, hogy az egyik
hitelkártyám nincs meg.
– És biztos vagy benne, hogy ő volt?
– Hát, az nem valószínű, hogy te vetted el, nem igaz? Hidd el, Mac, Sarah
ellopta azt a nyavalyás kártyát.
– De úgysem tudja a PIN-kódot.
Fojtott hangok hallatszottak, aztán Natasha újra beleszólt a telefonba.
– A francba. Mennem kell, nem késhetek el a tárgyalásról. Mac, megtennéd,
hogy…
– Elmegyek érte az iskola elé. Beszélek vele.
– Nem tudom, letiltsam-e.
– Egyelőre ne tiltsd le. Sarah biztosan nem fogja elkölteni a pénzt a büfében.
Előbb hadd beszéljek vele. Biztos, hogy meg tudja magyarázni.
– Meg tudja magyarázni? Hogy ellopta a kártyámat?
– Nézd, még nem tudjuk biztosan, hogy ő tette. Előbb beszéljünk vele, oké?
Nem azt mondtad, hogy akart valamit venni az öregnek?
Hosszú csönd következett.
– Igen, akart, de ez nem teszi elfogadhatóvá a lopást.
Mac ismét tiltakozni kezdett, de Natasha a szavába vágott:
– Tudod, Mac, lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek nehéz életük van, de nem
mindig ők az áldozatok.
 Mac letette a telefont, és egy darabig csak állt az előszobában. Bosszantották
Natasha megjegyzései, alig tudta megállni, hogy ne vágjon vissza. Nem úgy
ismerte, mint aki ilyen cinikusan gondolkodik az ügyfeleiről. Nem tetszett neki ez
a változás.
Épp a fotóstáskájáért nyúlt, amikor eszébe jutott, milyen furán viselkedett
Sarah előző este: inkább a nappaliban maradt, míg ő elment vacsorát készíteni.
Akkor azt hitte, csak tapintatos akar lenni. Még most is ezt hitte.
Egy darabig nem mozdult, aztán lassan felment a lépcsőn, és benyitott Sarah
szobájába.
Az ember nem mehet be úgy egy kamasz lány szobájába, hogy ne érezze
magát nyomorult betolakodónak. Mac azon kapta magát, hogy zavartan zsebre
dugja a kezét, nehogy bármihez is hozzáérjen. Nem is igazán tudta, mit keres,
csak meg akarta nyugtatni magát, hogy minden rendben van. Talán mégiscsak jól
ismeri ezt a lányt. Kinyitotta a szekrényt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ott
voltak Sarah ruhái, a farmerja, a cipője. Az ágya gondosan bevetve. Mac már
éppen el akarta hagyni a szobát, de hirtelen visszafordult.
Eltűnt a bekeretezett kép, amelyik a lány nagyapját ábrázolta. Mint ahogy a
lovaglásról szóló görög könyv is. Mac a két tárgy hűlt helyét bámulta az
éjjeliszekrényen, aztán bement a fürdőszobába. Nincs itt Sarah fogkeféje. Nincs
itt a hajkeféje. Nincs itt a szappanja. És a radiátoron ott lóg az iskolai egyenruhája.
Márpedig abból csak ez az egy darab van.
Mac visszarohant a földszintre, és rávetette magát a telefonra.
– Tash! – szólt bele, aztán halkan elkáromkodta magát. – Igen, tudom, hogy a
bíróságon van. Átadna neki egy üzenetet? Sürgős. Mondja meg neki… mondja
meg neki, hogy van egy kis gondunk.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

„…azt hiszem, szárnyas ember lennék, ha megülném

a lovat.”{ 35}
Xenophón: Kürosz nevelkedése

Elállt az eső. Sarah fürgén ügetett a végtelen gyepszegélyek mentén a Királyi

Dokkok felé, a City reptér felé, nézte, ahogy Boo szőre szárad és világosodik. A ló
ellazult, megnyugtatta az ismerős érzés a hátán, Sarah hangja, de a lány szíve
még mindig összevissza vert, és annyiszor pillantott hátra, hogy belefájdult a
nyaka.
Errefelé tágabbak voltak a terek, az ég végtelen szürkeségként terült föléjük,
nem törték meg fenyegetően magasodó épületek. Boo-val most gyorsabban
haladtak, de bárki észrevehette őket, ezért Sarah jobbnak látta, ha egy percre
sem áll meg, és mindvégig az út szélén marad, ahonnan bármikor elmenekülhet,
másfelé indulhat, ha kell. Megnézte, nem jön-e autó, azután átkelt egy
aszfaltozott úton, Boo patkói végigvisszhangoztak az üres téren. Amikor a fűbe
ért, ismét könnyű vágtába kezdett, átugratott a vízelvezető árkok fölött.
A szürke felhő felemelkedett, és Sarah előtt hirtelen ott volt a repülőtér.
Fontolóra vette, hogy valamelyik londoni hídon kel át, de azt gyanította, hogy túl
forgalmasak lesznek – egy lóháton ülő lány magára vonja a figyelmet –, úgyhogy
inkább kelet felé indult, keresztül Newham és Beckton végtelen, szovjet stílusú
lakótelepein, át Észak-Woolwich sík vidékén, maga mögött hagyva a Canary
Wharf csillogó felhőkarcolóit.
A csúcsidő lassan lecsengett, ritkulni kezdett a City felé tartó végtelen
járműfolyam. Csak egy-egy autó haladt el Sarah mellett, talán erre vágták le az
utat a Blackwall-alagút vagy az Isle of Dogs felé, de nem sok figyelmet szenteltek
neki, egy autós éppen szendvicset evett, egy motoros srác belemerült a dübörgő
zenébe. Sarah felvette a széldzsekijét, a kapucnit az arcába húzta. Ez olyan
környék volt, ahol csak akkor áll meg az ember, ha muszáj; raktáraival és
forgalmas utak közé rekedt, olcsó szállodáival olyan hely volt, ahol csak átutazók
járnak, kiküldetésben lévő középvezetők és utazó ügynökök népesítették be.
Boo kezdett fáradni; Sarah lépésre váltott, hogy a ló kifújhassa magát, és
közben a táblákat figyelte. Egy koszos pub állt magányosan a szürke fűvel benőtt
pusztaságban, körülötte néhány megviselt ház. Nem messze újonnan épült
lakópark terült el (ezeket az újakat sosem nevezik „lakótelep”-nek), a Temze
tompán csillogott, higanyszerű csíkok húzódtak a vízen ott, ahol a nap áttört a
felhők között, aztán egy hepehupás aszfaltút végén, betonépületek között feltűnt
a kompállomás. Sarah lelassított, hátrapillantott, majd arrafelé irányította a lovát.

– Mr. Elsworth, kérem, mondja meg a bíróságnak a teljes nevét.

– Peter Graham Elsworth vagyok.
– Köszönöm. Kérem, mondja meg, mi a foglalkozása.
– Pszichoterápiával és tanácsadással foglalkozom, gyermekek kezelésére
specializálódtam, különösen olyan gyermekek kezelésére, akiket valamilyen
trauma ért.
– Ön több mint harminc éve praktizál, és a terület egyik legnevesebb
szakértőjének számít, ugye?
Elsworth kissé kihúzta magát.
– Igen, számos elismert szakfolyóiratban jelentek meg cikkeim.
Natasha a jegyzeteibe pillantott. A mögötte ülő Mrs. Persey idegesen topogott
csinos cipőbe bújtatott lábával, és alig hallható, bosszús sóhajok törtek ki belőle.
– Mr. Elsworth, kijelenthetjük, hogy a gyermekek mind ugyanúgy dolgozzák
fel a traumát?
– Nem. Ugyanolyan változatos módokon dolgozzák fel, mint a felnőttek.
– Tehát nincs szabványos reakció egy traumatikus eseményre.
– Így igaz.
– Mondhatjuk tehát, hogy egyes gyerekek nyíltan reagálnak egy traumatikus
eseményre, például sírnak, vagy kiöntik a szívüket a barátaiknak vagy a
felnőtteknek, míg másokon, akik ugyanolyan felkavaró tapasztalatokat éltek át, a
kívülálló számára ebből nem sok látszik?
Elsworth elgondolkodott egy pillanatra.
– Ez függ a gyermek fejlődésétől és a környezetével kialakított kapcsolatától,
továbbá természetesen a traumatikus esemény természetétől is.
– Ha például egy gyermek úgy érzi: ha elmondja, hogy valami rossz történt
vele, azzal felzaklatja az egyik szülőjét, előfordulhat, hogy úgy dönt, inkább
titokban tartja a dolgot? – Natashának még szokatlan volt a paróka, megint
viszketni kezdett alatta a fejbőre. Alig tudta megállni, hogy meg ne vakarja a
tarkóját.
– Kétségkívül így tapasztaltam.
Mr. Persey Natashára meredt. Magas, nagydarab, húsos arcú férfi volt, a
bőrszíne arról árulkodott, hogy évente három kellemes vakációt engedhet meg
magának. Más körülmények között Natashát eléggé zavarta volna, hogy szinte
átdöfi a pillantásával. Nem volt nehéz belátni, miért ilyen ideges és hisztérikus
Mrs. Persey.
 – Azt is tapasztalta, hogy amennyiben a szülők is érintettek, az olyan szülők
elől, akik között, mondjuk így, konfliktus áll fent, a gyermek akár el is titkolhatja
a trauma bizonyítékait, ha úgy érzi, az további konfliktushoz vezetne a szülők
között?
– Ez jól ismert pszichológiai jelenség. A gyermek védeni próbálja a szülőt,
amennyiben úgy véli, hogy ha beszélne, azzal további gondokat okozna neki.
– Még akkor is, ha esetleg maga a szülő a bántalmazó?
– Tiltakozom! – pattant fel Mr. Persey ügyvédje. – Bíró úr, már
megállapítottuk, hogy nincs semmi bizonyíték arra, hogy Mr. Persey valaha is
bántalmazta volna a gyermekét. Ez a kérdéssor és ez az érzelmileg telített
nyelvezet rendkívül félrevezető.
Natasha a bíróhoz fordult.
– Bíró úr, én csak arra próbálok rámutatni, hogy ha az ilyen esetekben nem áll
rendelkezésre egyértelmű fizikai bizonyíték vagy akár szóbeli tanúvallomás a
gyermek részéről, az nem jelenti azt, hogy ilyen trauma nem következett be.
Mr. Persey ügyvédje, egy Simpson nevű, kövér, nyávogó hangú fickó jól
hallhatóan felhorkant.
– Ezzel az erővel úgy is érvelhetnénk, hogy ha egy nő azt állítja, bántalmazza a
partnere, nem szükséges zúzódásokat felmutatnia. Ráadásul ebben az esetben
még maga a gyermek sem állítja, hogy bántalmazták volna. – Simpson az a fajta
ügyvéd volt, aki méltóságán alulinak tartja, ha egy jogtanácsossal áll szemben;
Natasha meglepőnek találta, milyen sok még mindig az előítélet a hozzá hasonló
jogászok iránt.
– Bíró úr, ha megengedi, hogy folytassam, megpróbálom majd bebizonyítani,
hogy a gyermekek pontosan emiatt számítanak különleges esetnek. Jóval
hajlamosabbak a trauma eltitkolására, mivel mindenáron meg akarják védeni a
hozzátartozóikat.
A bíró nem nézett fel.
– Folytassa, Mrs. Macauley.
Natasha megint a papírjai fölé hajolt, amikor Ben a kezébe nyomott egy
cédulát. „Sürgősen hívd vissza Macet”, ez állt rajta. Natashát váratlanul érte a
dolog.
– Mit akar? – kérdezte suttogva Bentől.
– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy mindenképpen hívd vissza.
Most semmiképpen nem lehet.
– Mrs. Macauley? Folytatná, kérem?
– Igen, bíró úr. – Alig észrevehetően intett Bennek, hogy távozzon. – Mr.
Elsworth, véleménye szerint… véleménye szerint elképzelhető, hogy ha egy
gyermek fél az egyik szülőtől, eltitkolja a kapcsolatukban felmerült problémákat a
másik szülő elől?
– Bíró úr…
– Engedélyezem, Mr. Simpson. Mrs. Macauley, kérem, ne térjen el a tárgytól.
Elsworth a bíróra pillantott.
 – Természetesen nagyban függ a gyermek életkorától és a körülményektől, de
igen, elképzelhető.
– Tehát az életkortól és a körülményektől. Mit ért ezen?
– Nos, úgy látom, a fiatal pácienseknél gyakori, hogy minél kisebb a gyermek,
annál kevésbé hatékonyan tud titkolni bármilyen traumatikus eseményt. Még ha
nem képes kifejezni a szorongását, akkor is megmutatkozik a viselkedésében:
ágybavizelés, kényszerbetegség, esetleg szokatlan agresszió jelentkezik nála.
– És ön szerint milyen életkorban képes a gyermek… hatékonyan eltitkolni a
szorongását? Oly módon, hogy ne produkálja az ön által az imént felsorolt
tüneteket?
– Ez minden gyermeknél más, de találkoztam már hét-nyolc éves
gyermekekkel, akik meglepően hatékonyan tudták titkolni, mi történt velük.
– Akár súlyosan traumatikus eseményeket is?
– Bizonyos esetekben igen.
– Tehát nem kétséges, hogy egy tízéves képes lehet erre.
– Egész biztosan.
– Mr. Elsworth, hallott már a szülői elidegenítési szindrómáról?
– Igen.
– Ez… idézem: „olyan viselkedészavar, amelyben a gyermek kényszeresen
foglalkozik az egyik szülő lealacsonyításával és/vagy bírálatával. Más szóval,
olyan becsmérléssel, amely igazságtalan vagy túlzott” Helyes ez a definíció ön
szerint?
– Nem vagyok a téma szakértője, de igen, ez helyes definíciónak tűnik.
– Mr. Elsworth, ön, amint mondta, köztiszteletben álló tudós, akinek a cikkei
évek óta jelennek meg a legtekintélyesebb pszichológiai folyóiratokban. Hisz ön a
szülői elidegenítési szindróma létezésében?
– Nem hiszek. De nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő…
– Rendben, akkor másképp fogalmazok. Meg tudná mondani, hány gyermeket
kezelt mostanáig?
– Általában? A praxisomban? Nos, az évek során akár több ezer is lehetett.
Talán több mint kétezer.
– És volt olyan ifjú páciense, akinél olyan rendellenesség jelentkezett, amelyet
ön szülői elidegenítési szindrómaként értelmezett?
– Számos olyan gyermeket kezeltem, akit valamelyik szülője ellen fordítottak,
sok olyat is, akiben évekig tartó ellenszenv alakult ki az egyik szülő iránt. Számos
olyan gyermeket kezeltem, akit súlyosan megviselt a szülők válása. De nem
hiszem, hogy az ilyen pszichológiai állapotok valamilyen szindróma jelei.
Szerintem túlzás lenne ilyet állítani.
Natasha kivárt egy kicsit.
– Mr. Elsworth, tisztában van ön azzal, milyen gyakori, hogy válóperekben
vagy gyermekelhelyezési ügyekben hamisan állítják, hogy a gyermek fizikai vagy
szexuális zaklatásnak van kitéve?
– Úgy tudom, számos tanulmány született a közelmúltban erről a jelenségről.
 – Szaktekintélyek által elfogadott tanulmányok? Köztiszteletben álló tudósok
tollából? Felvázolná, kérem, hogy a legújabb kutatások szerint az ilyen
bejelentések hány százaléka bizonyult hamisnak?
– Úgy tudom, a legutóbbi tanulmány, amely kétezerötben született, kimutatta,
hogy az ilyen esetekben igen alacsony a hamis bejelentések száma. Úgy
emlékszem, az adott évben végzett kutatások összevetéséből az derült ki, hogy a
gyermekelhelyezéssel kapcsolatos hamis vádak aránya egy és hét egész hat tized
százalék között volt.
– Tehát egy és hét egész hat tized százalék között. – Natasha jóváhagyóan
bólintott. – Vagyis az esetek több mint kilencven százalékában helytállónak
bizonyult a zaklatás vádja. Tükrözi ez az ön gyakorlati tapasztalatait?
A férfi elhallgatott egy pillanatra.
– Tapasztalataim szerint, Mrs. Macauley, a gyermekbántalmazási esetek
jelentős részét nem jelentik a hatóságoknak, sem válóperes és
gyermekelhelyezési ügyeken belül, sem azokon kívül.
Natasha elkapta Michael Harrington elégedett vigyorát. Ő is nehezen állta
meg, hogy el ne mosolyodjon.
– Nincs több kérdésem, bíró úr.

Az északról délre tartó woolwichi komp üres volt. Egész sor lóca állt
elhagyatottan, üresen az Ernest Bevinen, öltönyös utasaik pár perce szálltak fel a
túloldalon a Docklands vasútra. Amikor a hajó kikötött, Sarah némi tétovázás
után végigvezette Boo-t a hosszú rámpán a rakodótérbe, jó messze a
kormányállástól. Boo körülnézett, majd amikor a motorok vibrálni kezdtek, kissé
arrébb húzódott az olajos padlón, de egyébként nem adta jelét, hogy zavarná ez a
furcsa közlekedési mód. Egyetlen teherautó, egyetlen kocsi sem volt a kompon,
csak Sarah, Boo meg az üres fedélzet. A lány megint hátranézett, alig várta, hogy
a hajó elinduljon, imádkozott, nehogy megpillantsa a nyitott kisteherautót. Az
eszével tudta, nem sok esély van rá, hogy idáig követték, de a félelem beette
magát a csontjaiba. Mindenhol azt a kocsit látta, mintha kísértetként bukkanna
elő a sarkokon, ott parkolna előtte. Mindenütt jelenlévő fenyegetés.
Mialatt Sarah ott állt, Boo kantárát szorongatva, előjött a kormányállásból a
kalauz. Magas, kissé görnyedt tartású, őszes szakállú férfi volt. Egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, mintha nem hinne a szemének, aztán lassan elindult a
lány felé. Sarah ujjai még szorosabban fonódtak a szár köré, már felkészült a
szóváltásra. De a férfi mosolyogva lépett oda hozzá.
– Harminc éve vagyok itt, de ez az első ló, amit látok – mondta. Megállt Boo-
tól egy méterre, és a fejét csóválta. – Az apám a harmincas-negyvenes években
dolgozott a kompon. Ő még jól emlékezett arra, amikor majdnem mindent lovas
kocsin szállítottak. Megsimogathatom?
Sarah egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől. Némán bólintott.
 – Csinos fiú, az már biztos. – A férfi végigsimított Boo nyakán. – Gyönyörű
állat. Valamikor úgy volt, hogy a lovak fent utaztak, az emberek meg ott lent –
mutatta. – Persze, akkor még másféle hajók jártak. – A hatalmas, sárga-fehér
hídra mutatott, amely összekötötte a hajó két oldalát. – Minden rendben vele,
ugye? Jól viselkedik?
– Igen – suttogta Sarah. – Jól.
– Hogy hívják?
– Baucher – mondta Sarah némi habozás után, majd hozzátette, bár maga sem
értette, miért: – Egy híres francia lovasról kapta a nevét.
– Nem akármilyen név, mi? – A férfi megsimogatta Boo homlokát. –
Nagyszerű név egy nagyszerű lónak. Van egy képeslapom azokról a régi
igáslovakról a fedélzeten. Réges-régről. Várj egy kicsit, megmutatom, ha
elindultunk.
– Mennyi lesz? – tört ki a kérdés Sarah-ból. – Mármint neki. Mennyit kell
fizetnünk?
A férfi elcsodálkozott.
– Itt semmit nem kell fizetned, aranyom. Á, dehogy! Ez a komp
ezernyolcszáznyolcvankilenc óta ingyenes. – Kuncogva tette hozzá: – Majdnem
azóta vagyok itt én is… – Merev léptekkel elvonult a kormányállás felé, és eltűnt.
A komp megremegett, majd simán elszakadt a Temze északi partjától, és
kifutott a sötét, örvénylő vízre. Sarah egymagában állt a nyitott fedélzeten a ló
mellett, nézte a sivár folyószakaszon túl tornyosuló darukat, a Temze-gát csillogó
kupoláit meg a Tate cukorfinomító kék-ezüst épületét, és beszívta a párás
levegőt.
Éhes volt. Az elmúlt tizenkét órában eszébe sem jutott, hogy a gyomra mást is
érezhet, mint görcsös szorítást. Levette a hátizsákját, kinyitotta, és kivett egy
kétszersültet. Letört belőle egy darabot, és Boo-nak adta. A ló addig bökdöste
bársonyos ajkával a kabátját, míg Sarah engedett neki, és még egy darabot
dugott a szájába.
Ott állt a lovával egy folyó közepén, valami furcsa, elhagyatott vidéken, egy
álombéli tájban, egy álomban, melyből még nem ébredt fel. De talán nem is olyan
furcsa ez; végül is már több mint egy évszázada is jártak itt lovak. És ahogy
távolodtak a parttól, Sarah egyenletesebben lélegzett, kitisztult az agya, mintha
valami sötét árnyékból szabadult volna. A kisteherautó ott maradt az északi
parton, és vele együtt mindaz a sok baj meg szorongás meg félelem, ami hónapok
óta gyötörte. Most már minden pofonegyszerű. Sarah azon kapta magát, hogy
mosolyog, olyan izmait dolgoztatja meg, amelyek mintha elsorvadtak volna az
elmúlt hetekben.
– Nesze – mondta, és egy újabb kétszersültdarabot adott Boo-nak. – Ideje
útnak indulnunk.
Ben újabb cédulát csúsztatott Natasha elé: „Már négyszer hívta Lindát.”
Natasha a cetlire pillantott, közben megigazította a parókáját, próbálta összébb
szorítani a csatot a hálón keresztül. A jogtanácsosoknak csak nemrég
engedélyezték a parókaviselést; Natasha ellene volt, de az iroda vezetői jobbnak
látták, ha ő is hordja. Így komolyabban veszik majd az ellenfelek, mondták.
Natasha azt gyanította, csak magasabb díjat akarnak felszámítani az ügyfeleknek,
ehhez kell a paróka.
– Hívd vissza – súgta oda, és Ben kezébe nyomta kikapcsolt mobiltelefonját. –
Benne van a száma. Mondd meg neki, hogy nem tudok beszélni vele, amíg
szünetet nem rendelnek el.
– Linda azt mondta, nagyon izgatott volt a hangja. Valami… olyasmiről van szó,
hogy Sarah elmegy.
A terem másik végében Simpson éppen megpróbálta szétcincálni Elsworth
tanúvallomását. Azzal nem lesz könnyű dolga, gondolta Natasha. Elsworth az
egyik legjobb a maga területén – amint azt a szakértői honoráriuma is bizonyítja.
– Mondd meg neki, hogy majd akkor találjuk ki, mikor megy el, ha beszélt vele
a kártyámról. És mondd meg neki, hogy nem tudom felvenni a telefont, úgyhogy
semmi értelme, hogy tovább hívogasson.
Natasha jegyzetelni kezdett, próbálta összeszedni a gondolatait.
– Most elkapta, ugye? – A pad mögül Mrs. Persey karcsú ujjai Natasha
csuklójára kulcsolódtak. – Minden, amit mondott, azt bizonyítja, hogy a volt
férjem igenis bántalmazta a gyereket. – A szeme tágra nyílt, a nagy gonddal
feltett smink ellenére megviselt volt az arca.
Natasha a bíróra pillantott, aki komor arccal figyelte a beszélgetésüket.
– Majd odakint megbeszéljük. De egyébként tényleg jól ment – súgta oda,
aztán előredőlt, hogy Simpsonra koncentráljon.
Ben pár perc múlva visszajött. „Nem elmegy, elment” – állt a cédulán.
„Eltűnt.”
„??? Hová?” – írta Natasha.
„Mac sem tudja. Ő valami rokon?”
Natasha a kezébe temette az arcát.
– Mrs. Macauley – hangzott a terem elejéből –, jól van?
– Tökéletesen, bíró úr.
– Szüksége van egy rövid szünetre?
Natasha gyorsan átgondolta a dolgot.
– Ha megengedi, bíró úr, váratlanul felmerült egy sürgős ügy, amellyel
foglalkoznom kell.
A bíró Simpsonhoz fordult, aki alig leplezett dühvel meredt Natashára, mintha
azzal vádolná, hogy ezt előre kitervelte.
– Rendben. Tíz percre felfüggesztem a tárgyalást.
Még egyet sem csengett a telefon, Mac máris beleszólt.
– Elment – mondta. – Kipakolt, elvitte a fele cuccát.
– Hívtad az iskolát?
– Időhúzásra játszottam. Betelefonáltam, és azt mondtam, beteg. Azt
gondoltam, ha mégis ott van, majd azt mondom, tévedtem.
– De nincs ott.
– Elment, Tash. Elvitte a fényképeit, a fogkeféjét, mindent.
– Valószínűleg az istállóban van. Vagy a nagyapjánál.
– Hívtam a kórházat. A nagyapjának ma nem volt látogatója. Biztosak benne.
Most éppen úton vagyok az istálló felé.
– A lovat biztosan nem hagyná itt – jelentette ki magabiztosan Natasha. –
Gondolj bele, Mac. Nem hagyná itt a lovat, és nem menne túl messze a
nagyapjától. Ő mindennél többet jelent neki.
– Remélem, igazad van. Nem tetszik ez nekem. – Mac hangja szokatlanul
idegesnek tűnt.
Natashának egyszerre eszébe jutott, milyen szótlan és furcsán készséges volt
Sarah előző este. Tudta ő, hogy valami nincs rendben. De annyira hálás volt a
lánynak, amiért nem rendez jelenetet, és beletörődik a küszöbön álló
felfordulásba, hogy nem keltett benne gyanút a viselkedése.
– Most vissza kell mennem a tárgyalóterembe. Hívj, ha odaértél az istállóhoz.
Ne felejtsd el, hogy nála van a hitelkártyám. Amint mondtad, valószínűleg csak
elment, hogy valami nyavalyás pizsamát vegyen a nagyapjának az én pénzemen.

A cowboy a rozsdás kocsinak támaszkodva beszélgetett egy fiatal sráccal. Mac

küszködni kezdett a kapuval, és közben igyekezett figyelmen kívül hagyni a
német juhászt, amely figyelmeztető morgással fogadta. A vasúti híd felé
pillantott; a ló boksza nyitva állt. És üres volt.
– Ööö… Mr… ööö… John? Mac vagyok, emlékszik rám? Sarah egyik barátja.
A cowboy a szájába dugta kézzel sodort cigarettáját, és kezet rázott Mackel.
– Hogyne emlékeznék magára – mondta a száját csücsörítve.
– Sarah-t keresem.
– Mint ahogy mindenki – mondta az öregember –, egészen a tilburyi dokkokig.
Egyszerűen nem értem, mi az ördög történt itt, míg távol voltam.
A fiú Johnról Macre pillantott, aztán megint Johnra.
– Amint mondtam, John, én alig voltam itt.
– Veled aztán nem sokra megyek.
– Én nem keveredek bele semmibe. Tudod jól.
– Itt járt Sarah? – kérdezte Mac.
– Én csak egy pillanatra láttam. Egy szóval sem mondta, mi folyik itt. Nagy a
baj, az biztos. – Cowboy John gyászosan ingatta a fejét.
– Várjon… tehát maga látta? Ma?
 – Igen, láttam. Ma reggel hétkor. Amikor utoljára láttam, úgy repült le a
felüljáróról, mintha annak a nyamvadt cirkuszi lónak szárnyai volnának. Csak a
Jóisten tudja, hogyan úszta meg élve.
– Tehát kilovagolt?
– Kilovagolt? – Cowboy John úgy méregette, mint valami értelmi fogyatékost.
– Hát maga nem tudja?
– Mit kéne tudnom?
– Reggel óta őt keresem. Elment. Elvitte a lovat, mielőtt bárki rájött volna,
mire készül, és elment.
– Hová?
– Hát, ha én azt tudnám, nem itt állnék! – Cowboy John ingerülten szívta a
fogát.
A fiú rágyújtott, a fejét mélyen lehajtotta az öngyújtó lángja fölé.
Mac odament Sarah rekeszéhez.
– Van hozzá kulcsa?
– Már nem az enyém ez a hely. Eladtam a…
– Nekem van – szólt közbe a fiú. – Sarah adott nekem kulcsot, hogy meg
tudjam etetni a lovát, amikor nincs itt – magyarázta.
– Figyelj csak, izé…
– Dean.
– Ralph – mondta Cowboy John, és hosszú, barna ujjaival meglökte a fiút. –
Ralphnak hívják.
A fiú a zsebében kezdett kotorászni, aztán előhúzott egy méretes kulcscsomót.
Gondosan átválogatta, míg végre megtalálta azt, amelyik a lakatot nyitotta. Mac
belökte az ajtót. A rekesz üres volt. Nem volt ott sem a nyereg, sem a lószerszám,
csak egy kötőfék meg néhány kefe egy dobozban.
– John! Azt akarja mondani, hogy maga szerint Sarah lelépett a lóval együtt?
Cowboy John az égnek emelte a tekintetét, és megbökte Ralphot.
– Gyors az észjárása, mi? – kérdezte. – Igen, elvitte azt a nyavalyás lovat,
nekem meg itt hagyott egy jó nagy kupac szart. Van itt egy-két ember, aki
nagyon-nagyon elégedetlen. Az az érzésem, hogy sok minden történt itt, amiről
nem tudok. – Vészjóslóan Ralphra pillantott. – De először is azt kell kitalálnom,
hogyan mondjam meg Le Capitaine-nek a kórházban, hogy halvány sejtelmem
sincs róla, hová lett a drágalátos kisunokája.
Mac lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.
– Akkor már ketten vagyunk – mondta.

A nap delelőn járt, de az évnek ebben a szakában még ilyenkor sem hágott
magasra az égen. Most éppen Sarah szemébe tűzött, úgyhogy a lány kénytelen
volt hunyorítani a sapkája alatt. Gondolatban azt számolgatta, meddig juthat el
sötétedés előtt. Mielőtt Boo túlságosan kifáradna.
 Egy távlovagláshoz szokott ló akár nyolcvan-száz kilométert is meg tud tenni
naponta. Olvasott erről. Persze, fokozatosan kell hozzászoktatni őket ehhez a
távhoz, akkor az izmaik megkeményednek a folytonos, lassú munkától, a hátuk
meg a lábuk megerősödik attól, hogy hegyen-völgyön járnak. A patáikat előzőleg
ellenőrizni kell, a lábukat óvni kell.
Boo-nak nem volt része ilyen felkészítésben. Sarah most szóval tartotta,
miközben gyors ügetésben haladtak át a külvároson Dartford irányába. A lány
érezte, hogy a ló kevésbé ruganyosan mozog, látta a fülén, visszafogott
lendületén, hogy azt reméli, hamarosan lassíthat. Még nem, mondta neki némán,
azzal, hogy kissé megnyomta az oldalát a lábával, finoman másképp helyezkedett
a nyeregben. Még nem.
Errefelé forgalmasabb volt az út, kíváncsi tekintetek követték a lovas lányt,
egy-egy elhaladó kamionsofőr vagy ebédidőben a halsütő bódé előtt sorakozó
gyerek oda is kiáltott neki. De ő leszegte a fejét, csak a lovára figyelt. Általában
mire felfogták az arra járók, mit láttak, ő már el is tűnt a szemük elől.
Egy csöndes utcában talált egy pénzkiadó automatát. Leszállt a nyeregből,
átvezette Boo-t a túloldalra, elővette Natasha kártyáját a zsebéből, és beütötte a
számot, amelyet kívülről megtanult. Valósággal beégett a tudatába. Az automata
halk zümmögés közepette, végtelennek tűnő ideig fontolgatta, teljesítse-e a
kérését. Sarah szíve hevesen kezdett verni. Lehet, hogy mostanra már tudják.
Natasha rájött, mit tett, milyen csúnyán elárulta. Akart nekik hagyni egy cédulát,
hogy megmagyarázza a dolgot, de nem találta a szavakat, összezavarta a félelem,
a döbbenet, a veszteség. És nem kockáztathatta meg, hogy bárki megtudja, el
akar menni.
Végre felvillant az üzenet a képernyőn. Mennyi pénzt szeretne kivenni? Tíz
fontot, húszat, ötvenet, százat, kétszázötvenet? Olyan régóta kellett spórolnia,
annyit aggódott egy-egy font miatt, hogy most egyszerre szédítőnek találta
ezeket az összegeket. Nem akart lopni, de tudta, ha Macauley-ék rájönnek, hogy
elvitte a kártyát, letiltják. És akkor nem lesz több pénz.
Ez az egyetlen esélye.
Sarah mély lélegzetet vett, és a billentyűzetre helyezte az ujjait.

Mac a tárgyalóterem előtt várakozott, amikor Natasha délben kilépett az ajtón.

Háttal állt neki, de amint meghallotta a hangját, megfordult.
– Van valami hír?
– Elvitte a lovat.
Mac látta, hogy Natasha agyáig fokozatosan jut el a hír: először képtelen
megemészteni, amit hallott, aztán ugyanolyan hitetlenkedés lesz rajta úrrá, mint
őrajta. Ideges kis kacajjal fogadja ezt a nevetséges gondolatot.
– Hogy érted azt, hogy elvitte a lovat?
– Úgy értem, hogy megszökött a lóval.
 – De hová mehet egy lóval?
Natasha ekkor vette észre Mac mögött Cowboy Johnt, aki magában dúdolva
ődöngött a folyosón. Elég sok időbe telt, míg felmászott a lépcsőn.
– Nem tudom, miért nem lehetett telefonon elintézni – lihegte Mac vállába
kapaszkodva. Régi bőr és ázott kutyaszőr szaga áradt belőle.
Mac hátralépett, és előretolta az öregembert.
– Natasha, ő itt… Cowboy John. Ő vezeti az istállót, ahol Sarah a lovát tartja.
– Csak vezettem. A fenébe! Ha kézben tartom a dolgokat, nem kerülünk ilyen
bajba. – Cowboy John sietve kezet fogott Natashával, aztán mélyen előrehajolva
egy zsebkendőbe köhögött.
Natasha összerándult, a keze ott maradt a levegőben. Néhányan nem túl
feltűnően megbámulták őket. A folyosó túlsó végén egy karcsú, méregdrága
ruhát viselő, szőke nőnek elakadt a szava a döbbenettől.
– És akkor most mit csináljunk?
– Először is meg kéne találni. Szerintem váljunk szét, és kezdjünk
kérdezősködni. Az emberek csak felfigyeltek, ha láttak egy lányt egy ilyen lovon.
– De maga azt mondta, reggel óta keresi, és nem hallott semmit. John látta
Sarah-t a láp közelében – magyarázta Mac.
John megérintette a kalapja karimáját, csipás szeme a messzeségbe tekintett.
– Abban biztos vagyok, hogy tudta, hová megy. Hátizsák volt rajta, és igencsak
sietett.
– Megtervezte az egészet. Hívnunk kellene a rendőrséget, Tash.
John hevesen rázta a fejét.
– Nem kéne belekeverni azokat a minden lében kanál hatóságokat. Ezzel
kezdődött az egész kalamajka. Egyébként is… a rendőrséget? Nem, arról szó sem
lehet. Az a lány nem tett semmi rosszat. Nagy bajt csinált, igen, de igazából
semmi rosszat nem tett…
Mac elkapta Natasha pillantását. Egyikük sem szólt. Mac kivárt, meglepte
Natasha vonakodása.
– Te mondtad, hogy törvényes kötelességünk bejelenteni az eltűnését –
emlékeztette.
Natasha végigpásztázta a folyosót. Erősen pislogott.
– Tash?
Amit Natasha ezután mondott, attól Mac félrebillentette a fejét, mint aki nem
biztos benne, hogy jól hallotta.
– Nézd, egyelőre még nem akarom bejelenteni. A múltkor is előkerült, nem? –
Natasha ismét John felé fordult. – Maga ismeri őt. Hová mehetett?
– Csak azt tudom elképzelni, hogy meg akarta látogatni a nagyapját.
– Akkor menjünk oda – javasolta Mac. – Beszélünk az öreggel. Hátha neki van
valami ötlete. Tash? – Natasha csak szótlanul bámult rá. – Mi az?
– Én nem mehetek, Mac. Épp egy tárgyalás közepén vagyok.
– Tash, Sarah eltűnt.
– Tisztában vagyok vele, de már csinált ilyet. Nem dobhatok el mindent,
valahányszor kedve támad, hogy elcsavarogjon egy-két órára.
– Meg kell hogy mondjam, énszerintem nem fog egyhamar visszajönni. –
Cowboy John levette a kalapját, és megvakarta a feje búbját.
– Most nem hagyhatom itt ezt a tárgyalást. – Natasha a folyosó túlsó végén
álló, karcsú, szőke nő felé intett, aki kasmírstólájába burkolózva most úgy festett,
mint egy baleset túlélője. – Ez a pályafutásom legjelentősebb ügye. Te is tudod. –
Natasha nem tudta állni Mac pillantását, és kissé elpirult. Mac gyomra görcsbe
rándult a dühtől.
– Nem dobhatok el mindent, Mac.
– Akkor sajnálom, hogy zavartalak – szűrte Mac a fogai közt. – Majd felhívlak
Conornál, ha Sarah előkerült, rendben?
– Mac! – tiltakozott Natasha, de Mac már hátat fordított neki. Valahogy még
Natasha egyetlen cselekedete sem okozott neki olyan csalódást, mint ez.
– Mac!
Mac hallotta maga mögött Cowboy John csoszogását és lihegését.
– Jaj, a fenébe, most megint meg kell küzdenem ezzel a rengeteg lépcsővel?

– Minél szélesebb a ló mellkasa, annál szebb és erősebb… és akkor a nyaka

megvédi a lovast, a szeme pedig látja, ami a lába előtt van.
Sarah emlékezett rá, hogy a Papa magához ölelte – nem úgy, mint a Nagyi, aki
úgy ölelte át, mintha ez éppolyan természetes volna számára, mint a
lélegzetvétel. Amikor Sarah megjött az iskolából, azonnal a Nagyi székéhez ment,
és a Nagyi magához vonta, ő pedig belefúrta magát nejlonotthonkájába, orrlyukát
betöltötte az a meleg, édes, púderes illat, nekidőlt a Nagyi mellének, amely
mintha puha pehelypárna lett volna, a szeretet és a biztonság kimeríthetetlen
forrása. Amikor a Nagyi jó éjszakát kívánt Sarah-nak, mindig a szükségesnél
hosszabban szorította magához, aztán meg is rótta magát miatta.
Amikor a Nagyi halála után Sarah-n erőt vett a szomorúság, néha odabújt a
Papához, aki átkarolta, és megpaskolta a vállát. De nem magától jött a mozdulat,
és Sarah mindig úgy érezte, a Papa kissé megkönnyebbült, amikor ő összeszedte
magát. Sarah szinte testi fájdalomként élte meg az emberi érintés hiányát, pedig
ekkor még nem is értette, mi hiányzik neki.
Talán egy éve történt, a nagyapja ott ült a konyhaasztalnál. Sarah a szokottnál
korábban ért haza a telepről. Belépett, és megkérdezte a Papát, mit olvas.
Ismerős volt neki a könyv, annyira ismerős, hogy soha nem keltette fel az
érdeklődését. A nagyapja óvatosan letette a laminált asztalra, és mesélni kezdett
Sarah-nak egy emberről, aki nemcsak költői tehetséggel, de hadvezéri
képességekkel is meg volt áldva, és az elsők között hirdette, hogy a lóhoz fűződő
kapcsolatnak nem a kegyetlenségen vagy az erőn kell alapulnia. Fel is olvasott
néhány bekezdést. A fordítás kissé régies hangvételű volt, de maguk a szavak
akár egy napjainkban íródott lovas kézikönyvből is származhattak volna: „Ha
tehát olyan testtartásra kényszerítjük a lovat, amit maga is szívesen vesz fel,
mikor tetszeni akar, örömöt ébresztünk benne a lovaglás iránt, és az állat
nagyszerű, tüzes és vonzó látványt fog nyújtani.”
Sarah kissé közelebb húzódott a nagyapjához a padon.
– Ezért mondom neked, hogy sosem szabad türelmetlenül viselkedned egy
lóval. Kedvesen, tisztelettel kell bánni vele. Itt minden meg van írva. Ő a lovaglás
művészetének atyja – ütögette meg a könyvet.
– Biztos nagyon szerette a lovakat – mondta Sarah.
– Nem. – A Papa hevesen rázta a fejét.
– De azt mondta…
– Itt nem a szeretetről van szó – magyarázta a Papa. – Az egész könyvben
egyszer sem említi a szeretetet. Nem szentimentális. Minden, amit tesz, az egész
douceur,{36} amit mutat, azért van, mert tudja, hogy így hozhatja ki a legtöbbet az
állatból. Ló és lovasa így tudnak kimagaslót produkálni együtt. Nem arról van
szó, hogy az ember nyalja-falja a lovat. – Olyan képet vágott, hogy Sarah
elnevette magát. – Nincsenek itt ilyen érzelmek. Az író tudja, hogy a lónak is, az
embernek is az a legjobb, ha megértik és tisztelik egymást.
– Nem értem.
– A ló nem akar öleb lenni, chérie. Nem akarja, hogy masnikkal díszítsék,
énekeljenek neki, ahogy azok a buta libák szokták az istállókban. A ló dangereux,
{37 }
erős. De készséges is tud lenni. Akkor tudod rávenni a lovat, hogy teljesítsen a
kedvedért, és megvédjen, ha megérted, mit akar tenni ő maga, és akkor valami
csodálatosat tudtok létrehozni.
A Papa merőn nézte Sarah-t, biztos akart lenni benne, hogy megértette. De
Sarah csalódott volt. Ő hinni akart abban, hogy Boo szereti. Ő azt akarta, hogy ne
azért kövesse körbe a telepen, mert enni kap, hanem azért, mert szeret vele
lenni. Nem akart úgy gondolni rá, mint valamilyen cél eszközére.
A nagyapja megpaskolta a kezét.
– Xenophón jobbat ajánl. Ő tiszteletet kér, gondoskodást, következetességet,
igazságosságot, kedvességet. Boldogabb lenne a ló, ha Xenophón szeretetről
beszélne? Non.
Sarah nem volt hajlandó elfogadni ezt.
– Természetesen látszik, hogy szeretet van mindabban, amit tesz – mondta a
Papa, és ráncok gyűltek a szeme sarkába. – Szeretet van mindabban, amit tesz,
amit… ajánl. Az, hogy nem beszél róla, még nem jelenti, hogy nincs ott minden
szavában. Ott van, Sarah. Minden… egyes… apró… cselekedetben – mondta, az
asztalt csapkodva.
Sarah akkor nem értette, de most már igen. Boo még sosem adta tudtára ilyen
világosan, mennyire szereti.

Sittingbourne-tól nem messze megpihentek egy kicsit, Sarah hosszúra engedte a

szárat, és hagyta, hogy a ló legelésszen a dús fűből. Végre ő is elég éhes volt, hogy
megegye az egyik zsemlét, amit bepakolt. Ült a kihalt ösvényen, a vizes fűre
terített nejlonzacskón, és figyelte, ahogy a ló evés közben olykor felemelte a fejét
egy távoli károgás hallatán vagy – egyszer – az erdőből előtűnő szarvas láttán.
Sarah sebesen haladt a nyílt vidéken, felszántott földek szélén vágtatott,
lovaglóutakon, ahol kímélhette Boo lábát. Mindvégig a tőle jobbra húzódó
autópálya közelében maradt, hallotta a forgalom tompa zaját, és tudta, hogy amíg
így van, nem tévedhet el. Boo-t felpezsdítette a természet. Amikor Sarah először
hagyta, hogy hosszan, szabadon rohanjon, többször is bokkolt, izgatottan
kapkodta nagy fejét, felemelte a farkát. Sarah azon kapta magát, hogy nevetve
biztatja a lovat, bár tudta, hogy tartalékolnia kellene az energiáját az előtte álló
órákra.
Mikor volt Boo ilyen szabad? Mikor fordult elő, hogy csak a távoli, zöld
horizontot látta a szeme, és puha földbe csapódtak a patái? És ő maga mikor volt
szabad? Pár csodálatos mérföldön át megengedte magának, hogy elfelejtse, mit
hagy maga mögött, és csak arra koncentráljon, milyen nagyszerű érzés
összeforrni ezzel a pompás állattal, osztozni a ló örömében, érezni, hogy egy
magasabb rendű erő kíséri. Szinte suhantak mezőről mezőre, alacsony sövények
és sós vízzel teli árkok fölött ugrattak át. Boo, akire átragadt Sarah hangulata,
tovább gyorsított, még akkor sem állt meg, ha keresztúthoz értek, inkább
átugrott fölötte, hegyezte a fülét, hosszú lábai alig érintették a talajt.
Azt hiszem, szárnyas ember lennék, ha megülném a lovat.
Sarah úgy érezte, ő is szárnyas ember, mint Xenophón. Hajtotta a lovat, zihált,
nevetett, könnyek gyűltek a szeme sarkába, aztán vízszintesen csíkozták az
arcát. A ló nekilendült, kinyújtózott és rohant, ahogy a lovak szokták az idők
kezdete óta, félelmükben, örömükben, azért, mert jólesett nekik. Sarah pedig
hagyta. Nem számított, hová tartanak. Sarah szíve majd’ kicsordult. Ez volt az,
amiről a Papa beszélt, nem az a végtelen idő, amit azzal töltöttek, hogy egyetlen
lábmozdulatot tökéletesítsenek, nem a körözgetés, a passage, a gondos
mérlegelés, hogy mit érhetnek el. A Papa egy mondata dübörgött a fejében a
talajnak csapódó paták ritmusára.
– Ez a te menedéked – mondta neki egyszer a Papa.
Ez a te menedéked.

– A második látogató ma délután. Na, ennek biztosan örülni fog. – Épp az imént
értek a Kapitány szobája elé. A nővér kijött, becsukta maga mögött az ajtót, majd
némi habozás után hozzátette: – Meg kell mondanom, az utóbbi napokban nincs
valami jól. Ma délután jön a szakorvos, de arra gyanakszunk, hogy újabb stroke-
ja volt. Lehet, hogy egy kicsit nehezen fogja majd érteni a beszédét.
Mac látta a döbbenetet John arcán. A cowboy hosszú cigarettaszünetet tartott
a parkolóban, hogy képes legyen elviselni a rá váró megpróbáltatást.
 – Második látogató? – kérdezett vissza Mac. – Itt volt az unokája?
– Az unokája? – mosolyodott el a nővér. – Nem… egy fiú. Úgy láttam, ismeri.
Helyes kölyök.
Cowboy John mintha nem is hallotta volna. Kissé megrázta a fejét, mintha így
próbálná összeszedni magát, aztán beléptek a szobába.
A Kapitány feje hátracsuklott a párnára, a szája résnyire nyitva volt. Pár nap
leforgása alatt mintha éveket öregedett volna.
Leültek az ágy két oldalára, óvatosan ereszkedtek le a székre, nehogy
felébresszék a beteget. Mac az ujjaival dobolt a térdén, nem tudta eldönteni,
helyes volt-e egyáltalán, hogy idejöttek. John az öregemberre pillantott, aztán
Sarah és Boo egyik képére szegezte a tekintetét, a falon lógó, kinyúlt zsinórú,
kopott karácsonyi díszekre.
– Tetszenek ezek a képek – mondta. – Jó, hogy láthatja őket.
Ott ültek egy darabig, egyikük sem akarta felébreszteni az öreget, és
megosztani vele a katasztrofális hírt, hogy mindketten a lehető legcsúnyábban
cserben hagyták. A Kapitány felületesen lélegzett, mintha minden egyes
lélegzetvétel nehezére esne, egy olyan test mellékes megnyilvánulása volna,
amely túl fáradt ahhoz, hogy a puszta létezésen kívül bármit csináljon. Valaha
erős bal keze most elsorvadt karomként nyugodott a mellén, kilátszott a takaró
alól. Az arca hullaszínű volt, a bőre száraz és áttetsző, a mályvaszínű vénák
fájdalmasan láthatóak. Az éjjeliszekrényen átlátszó csésze állt, félig tele tejes
teával, fedeléből merev csőr nyúlt ki.
Mac törte meg a csendet,
– Nem mondhatjuk meg neki, John – suttogta.
– Nincs joga hozzá, hogy elhallgassa előle. Sarah a legközelebbi rokona, és most
eltűnt. Megilleti a jog, hogy segítsen megtalálni.
Hogyan tudna segíteni?, gondolta Mac. Mi más hatása lehet rá a hírnek, mint
hogy még inkább összetöri? A térdére könyökölt, és a tenyerébe temette az
arcát. Bárhol szívesebben lett volna, mint itt. Ki akart menni, átfésülni az utcákat,
beszélni az emberekkel. Még a rendőrségen is szívesebben lett volna, hogy
elmondja, milyen kudarcot vallott nevelőszülőként, és kikérdezze Sarah barátait.
Egy lány meg egy ló nem tud csak úgy egyszerűen köddé válni. Valaki biztosan
látta őket.
– Hahó… hahó, Capitaine…
Mac felnézett. Cowboy John mosolygott.
– Hogy van, maga lusta disznó? Nem fáradt még bele a fekvésbe?
A Kapitány lassan John felé fordította a fejét. Úgy tűnt, óriási erőfeszítésébe
kerül a mozdulat.
– Kér valamit? – hajolt előre John. – Egy pohár vizet? Vagy valami erősebbet?
Van a zsebemben egy kis Jimmy Beam – vigyorodott el.
A Kapitány hunyorgott. Lehet, hogy mosolynak szánta. De lehet, hogy
egyszerűen csak hunyorgásnak.
– Úgy hallottam, nincs valami jól.
 Az öregember Johnra szegezte a pillantását.
Mac látta, hogy John is megingott: Mac felé fordult, aztán ismét az öregember
felé.
– Capitaine, most… most mondanom kell magának valamit. – Nagyot nyelt. –
El kell mondanom magának, hogy Sarah csinált egy kis butaságot.
Az öregember még mindig rezzenéstelenül bámulta halványkék szemével.
– Elszökött a lovukkal. És… és persze az is lehet, hogy mire elmegyek innen,
már ott vár minket a telepen. De meg kell mondanom, hogy szerintem… – Mély
lélegzetet vett. – Hogy szerintem elvitte a lovat, és elment valahová. – Mögötte
Sarah vigyorgott fekete-fehérben a ló nyakára dőlve, egy elszabadult, barna
hajtincs lebegett a szája előtt.
– Nem akartuk felizgatni – kezdte Mac. – És el kell mondanom, Sarah nagyon
jól érzi magát nálunk. Komolyan. Boldog, amennyire csak boldog lehet maga
nélkül, és egyáltalán nem volt vele semmi gondunk. De ma reggel bementem a
szobájába, és eltűnt az a könyv meg a hátizsákja, és mikor benéztem a
fürdőszobába…
– Mac – vágott a szavába John.
– …azt láttam, hogy a fogkeféje is eltűnt. És könnyen lehet, hogy úgy van,
ahogy John mondja, és Sarah ott vár minket, és jót nevet rajtunk, de azért meg
akartam kérdezni, nem tudja-e véletlenül, hol lehet, hogy esetleg…
– Mac, fogja már be a száját!
Mac elhallgatott.
John az öregember felé biccentett.
– Beszélni próbál – mondta, és lehajolt hozzá, még a kalapját is levette, hogy
közelebb tudja tartani a fülét az öregember szájához. Macre pillantott. – Buszon?
– kérdezett vissza értetlenkedve.
Mac előredőlt a székén, próbálta a gépek zúgásán és a folyosón álló nővérek
trécselésén túl meghallani az elhaló suttogást. A Kapitány felült.
– Tudom – ismételte meg.
Macnek most jutott el a tudatáig, hogy az öregembert egyáltalán nem rázta
meg a hír. Aggodalomnak nyoma sem volt az arcán. Összenéztek Johnnal.
– Azt mondja, tudja.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

„…az engedetlen ló pedig nemcsak használhatatlan,

hanem gyakran egyenesen lovasa árulójává válik.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Az eső a délután közepe felé zendített rá. Először csak pár óvatos csepp hullott,
de a súlyuk, meg az égen úszó fekete felhők, amelyek gyorsan közeledtek Sarah
felé, már jelezték, mi következik. Mintha pár perc alatt véget ért volna a nappal,
nem lassanként csúszott át az estébe, nem voltak finom fokozatai a
naplementének, csak az egyik pillanatban még világos volt, pár perc múlva pedig
már sötét, és zuhogott a mindent eláztató eső.
Sarah előtt hirtelen lefékezett egy sofőr. A lány ijedten rántotta vissza Boo-t,
mire a férfi kihajolt az ablakon:
– Maga idióta! Miért nem visel fényvisszaverő csíkot? – ordította. –
Elüthettem volna lovastul.
Amikor Sarah megszólalt, rekedt volt a hangja, eltorzította a félelem.
– Elnézést – mondta. – Elhagytam valahol.
– Akkor menjen fel a főútra – felelte a férfi, miközben pislogtak a féklámpák –,
ahol látják, a francba.
Már teljesen sötét volt. Az eső majdnem egy órán keresztül kitartóan zuhogott.
Boo korábbi élénksége semmivé lett, a ló szinte vonszolta magát, a fejét olyan
mélyre hajtotta, amennyire csak Sarah engedte, a sörénye a nyakához tapadt.
Sarah biztatni próbálta, de ő is kínlódott. Az utolsó tizenöt kilométeren egyre
jobban húzta a vállát a hátizsák, amely tele volt egykor felbecsülhetetlen
értékűnek gondolt tárgyakkal, és a farcsontja annyira fájt, hogy folyton izgett-
mozgott, de hiába próbált kényelmesebben elhelyezkedni. A nyerget sötétre
áztatta az eső, és a vízálló dzseki ellenére Sarah farmerja is átázott. Tudta, hogy
ha még sokáig lovagol, a nedves, durva szövet kidörzsöli átfagyott bőrét. Már
látta a város nátriumlámpáit. Nemsokára megpihenünk, mondta a lónak.
Fülsiketítő volt a forgalom zaja, amikor az autópályához értek. Sarah az út
szélén maradt, nem törődött a fényszórók villogásával, az agyzsibbasztó
dübörgéssel, elhaladt a kamionok mellett, amelyek a kiszélesített leállósávban
sorakoztak az út utolsó szakaszán. Az elfüggönyözött vezetőfülkékben minden
bizonnyal aludt a sofőr, másokban kis tévékészülék vetett mozgó árnyékokat a
giccsesen otthonossá tett, karácsonyi aranyboákkal díszített belső terekbe. Látott
cseh kamionokat, lengyel kamionokat, családi fényképeket, meztelen nőket
ábrázoló posztereket, kézzel írt táblákat, amelyeken az állt, hogy „Ez a kamion
rendszeres ellenőrzés alatt áll” és „Az illegális bevándorlókat átadjuk a
rendőrségnek”. Néhány sofőr észrevette Sarah-t, amint elment mellettük;
egyikük oda is kiáltott neki valamit, de ő nem értette.
Boo túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi is zavarja. Kezdtek egyenetlenek lenni a
léptei, lábai nehezen birkóztak meg a távolsággal. És ekkor feltűnt az út fölött
átívelő, hatalmas tábla. Sarah kissé kihúzta magát, összefogta a szárakat. Amint
elhagyták a dombtetőt, már látta a kikötőben várakozó, csillogó ablakú
komphajókat, a felüljáró elegáns kanyarját, amely feléjük vezette a forgalmat.
Még három kilométer. Sarah érezte, hogy lassan kezd úrrá lenni rajta az
izgalom. Végigsimított a kimerült ló nyakán, könyörgött neki, hogy bírja még egy
kicsit.
– Képes vagy rá – suttogta. – Csak vigyél oda. És megígérem, soha többé nem
hagylak el.

– Megmondaná a nevét a bíróságnak?

– Constance Devlin.
– Kérem, a foglalkozását is jelölje meg.
– Tanár vagyok a Norbridge Iskolában. A negyedik évfolyam felelőseként
dolgozom, tizenegy éve töltöm be ezt a pozíciót. – A nő elhallgatott, ivott egy
korty vizet, felpillantott a tetőablakra, amelyen hangosan kopogott az eső.
– Miss Devlin, mióta ismeri Lucy Persey-t?
– Nos, kicsi iskola a miénk. Azóta ismerem, hogy elkezdte az iskola-előkészítőt,
és a múlt évben mindvégig tanítottam őt. Idegen nyelvekből magánórákat is
adok, és Lucy legalább két éve jár hozzám.
– Megkérhetném, hogy beszéljen egy kicsit hangosabban? – mondta a bíró. –
Alig hallom.
A nő elpirult. Natasha biztatóan rámosolygott. Constance Devlin már a
tárgyalótermen kívül is szokatlanul ideges tanúnak bizonyult. Nem örült, hogy
belerángatják ebbe, többször meg is mondta Natashának. Ez nem tartozik hozzá a
munkájához. Soha életében nem járt még bíróságon. És biztos volt benne, hogy az
iskolában sem fognak örülni, ha belekeveredik egy válóperes ügybe. Natasha
azonnal átlátta, kivel van dolga: amolyan vénkisasszony, aki csak a saját
szférájában érzi igazán jól magát, a helyes fiatal lányok világában, egy
kolostorszerű előkelő iskola ritka levegőjében. Nyilván imádja a munkáját, és
könnyekben tör ki, ha a tanáriban nem a megfelelő márkájú kekszet tartják.
– Szeretném, ha a lehető legkevesebb kérdést tenné fel nekem. – A nő remegő
keze elárulta, hogy korántsem olyan határozott, bár óvatos, amilyennek a
hanghordozása alapján gondolta volna az ember.
– Kijelenthetjük, hogy jól ismeri a tanítványait, Miss Devlin? – kérdezte most
Natasha a lehető legnyájasabban.
– Igen. Valószínűleg jobban, mint a tanárok többsége. – A nő a bíróra nézett.
Pufók ujjaival egy zsebkendőt gyűrögetett idegesen. – Nagyon kis létszámúak az
osztályaink. Ez egy elég… jó kis iskola.
– És az elmúlt években milyennek találta Lucy Persey-t?
Constance Devlin némi hallgatás után válaszolt.
– Nos, sosem tartozott az úgynevezett éltanulók közé. Már az iskola-
előkészítőben is kissé szégyenlősen viselkedett. De mindig is olyan boldog kislány
volt. Értelmes. Van érzéke a számokhoz, és jóval korábban tudott olvasni, mint az
átlag. – Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy a gyerekre gondolt, de aztán
el is tűnt. – Bár tavaly… kissé visszaesett.
– Kissé visszaesett?
– Romlottak a jegyei. Gondjai voltak a tanulással.
– A személyisége is megváltozott?
– Véleményem szerint visszahúzódóbb lett.
Ben lépett be a tárgyalóterembe, és halkan helyet foglalt Natasha mögött.
Natasha már szinte várta az újabb cédulát, de Ben ehelyett egy iskolai
értékelésekkel teli dossziét nyújtott át neki. Natasha gondolatai elkalandoztak
egy pillanatra. Mac mostanra már biztosan odaért a kórházba. Vajon ha ott találja
Sarah-t, felhívja őt?
– Itt az áll, Miss Devlin, hogy Lucy sokszor hiányzott az iskolából.
– Párszor előfordult, igen.
– Átlagban félévenként tizenöt napot. A szülei tudtak róla?
– Én… feltételeztem, hogy tudnak róla. Általában Mrs. Persey-vel tartjuk a
kapcsolatot.
– Tehát általában Mrs. Persey-vel tartják a kapcsolatot – ismételte meg
Natasha, majd hatásszünetet tartott. Látta, hogy a pad túlsó végében Mr. Persey
izgatottan odasúg valamit az ügyvédjének. – És mivel indokolta Mrs. Persey a
lánya hiányzásait?
– Nem jelölte meg a pontos okot. Azt mondta, Lucy nem érezte jól magát.
Olykor fejfájásra hivatkozott. Néhányszor egyáltalán nem indokolta a hiányzást.
– És az iskola miként vélekedett ezekről a hiányzásokról?
– Kissé aggódtunk a mulasztások nagy száma miatt. És… a Lucy
viselkedésében bekövetkezett változás miatt.
– Vagyis hogy visszahúzódó lett, és gyengébben ment neki a tanulás?
– Igen.
– Miss Devlin, ön mióta dolgozik tanárként?
A nő most egyenletesebben lélegzett, és kissé hangosabban beszélt.
– Huszonnégy éve. – Körülnézett, miközben ezt kimondta.
Natasha bátorítóan rámosolygott.
– Ha egy gyermek jelleme és iskolai teljesítménye megváltozik, és gyakrabban
hiányzik az iskolából, az ön tapasztalatai szerint ez mire utalhat?
– Tiltakozom! – ugrott talpra Simpson. – Ön következtések levonására kéri a
tanút.
– Szerintem Miss Devlinnek értékes tapasztalatai vannak ezen a téren, bíró
úr.
– Másképp tegye fel a kérdését, Mrs. Macauley.
– Miss Devlin, tapasztalatai szerint az ilyen magatartásbeli változások családi
problémákra utalnak?
– Tiltakozom, bíró úr.
– Üljön le, Mr. Simpson. Más megfogalmazást kérnék, Mrs. Macauley.
– Az olyan esetekben, amikor családi problémák merülnek fel, ön szerint, Miss
Devlin, melyek azok a leggyakoribb magatartásbeli változások, amelyek az
iskolában észlelhetők?
– Nos… – Miss Devlin zavartan nézett Mr. Persey-re – …azt mondanám, hogy
a romló teljesítmény… esetleg még a visszahúzódó vagy éppen erőszakos
viselkedés. A kettő közötti ingadozás is előfordulhat.
– És tanári pályája során sok olyan gyermeket tanított, akinél családi
problémák jelentkeztek?
– Hát persze – mondta a nő kissé elcsigázottan. – Sajnos a család
összeomlásától a magániskola sem óvja meg a gyermekeket.
– Miss Devlin, ha valami komoly gond lett volna otthon, ha, mondjuk, Lucyt
nagyobb baj érte volna, mint a válási trauma, mit gondol, észrevette volna?
Hosszú csönd következett, olyan hosszú, hogy a bíró abbahagyta, amit éppen
csinált, és várakozóan megkocogtatta a tollát. Natasha, miközben várta, hogy a
tanú összeszedje a gondolatait, lefirkantott egy cédulát Bennek: „Nem hívott
Mac?”
Ben a fejét rázta.
– Miss Devlin! – szólalt meg a bíró. – Hallotta a kérdést?
– Igen – mondta a nő higgadtan. – Hallottam, és a válaszom az, hogy nem
tudom.
Basszus, gondolta Natasha.
Miss Devlin az előtte lévő asztalra tette a kezét.
– Én csak azt tudom, hogy amikor egy gyerek szótlanná válik, szenved.
Minden, ami Lucyval történt: a hallgatása, az, hogy nem élvezi azokat a dolgokat,
amelyek régebben boldoggá tették, az, hogy eltávolodott a barátaitól, azt jelzi
számomra, hogy szenved. – Mély lélegzetet vett. – De nem tudom pontosan,
hogy az olyan gyerekek, mint Lucy, mitől szenvednek, mert nem bíznak bennünk
eléggé ahhoz, hogy elmondják. Nem mondják el a tanáraiknak, és nem mondják el
a szüleiknek, mert attól félnek, hogy megharagszanak rájuk, ha olyasmit
mondanak, amit azok nem akarnak hallani. Tehát, Mrs. Macauley, nem mondják
el nekünk, mert az esetek nagy részében úgysem figyel rájuk senki.
A tárgyalóteremben mélységes csönd támadt. Miss Devlin most egyenesen a
szülőkhöz intézte szavait, kipirult az arca, a hangja erősebb lett és izgatottabb.
 – Tudják, ezt látom hétről hétre, évről évre. Elnézem, ahogy széthullik
ezeknek a gyerekeknek a világa, szétesik az addigi életük, és ők kénytelenek szó
nélkül tűrni. Nem szólhatnak bele, hol laknak, kivel töltik az idejüket, ki az új
anyukájuk meg apukájuk… úristen, sokszor még abba sem, hogy mi az új
vezetéknevük, és nekünk, tanároknak, az állítólagos példaképeknek azt kellene
mondanunk nekik, hogy nincs semmi baj, ilyen az élet, egyszerűen fogadják el a
dolgot. Ja, és ügyeljenek rá, nehogy rosszabbul teljesítsenek az iskolában.
– Miss Devlin… – kezdte a bíró.
De mintha egy gát szakadt volna át:
– Pedig nem. Őket valójában elárulták. Elárulták őket, mi pedig mind
hallgatunk róla, mert… nos, mert az élet nehéz, és ezt valamikor úgyis meg kell
tanulniuk, nem igaz? Egész egyszerűen ilyen az élet. De ha az én szemszögemből
nézi valaki ezeket az elveszett gyerekeket, igen, ezeket az elveszett gyerekeket,
akik végtelenül magányosan csámborognak… mennyi lehetőség megy
veszendőbe… Hát, őszintén szólva nekem teljesen mindegy, hogy a gyereket
megverték-e vagy sem. – Pufók kezével megtörölte az arcát. – Persze, tudom,
mire kíváncsi, Miss Macauley. Igen, úgy van, ahogy mondtam: nekem mindegy.
És az a tény, hogy itt állok, és arra kérnek, jelöljem meg pontosan, melyik
porcikája fáj a gyereknek, és ki tehet róla, és mindezt azért, hogy eldöntsék, ki
nyerjen többet ebben a förtelmes házassági iszapbirkózásban, őszintén szólva
engem is bűntárssá tesz.
Mrs. Persey dermedt csendben ült a helyén. A férje a pad túlsó oldalán
idegesen sugdosott az ügyvédjének:
– Én ezt nem hallgatom tovább! Ez a nő egy hisztérika.
– Miss Devlin… – Natasha nem jutott tovább, mert a nő felemelte a kezét.
– Nem – mondta határozottan. – Maga arra kért, hogy vegyek részt ebben,
úgyhogy most elmondom a véleményem. Ó, persze, a gyerekek végül is túlélik –
bólogatott gúnyosan. – Nyilván önök is azzal vigasztalják magukat, hogy
legfeljebb egy kicsit hamarabb nőnek fel, egy kicsit bölcsebbek lesznek. De
tudják, mi történik még? Nem bíznak többé senkiben. Egy kicsit cinikusabbak
lesznek. Egész életükben arra készülnek, mikor fog megint minden összeomlani.
Mert ritka, nagyon ritka az olyan ember, aki képes erőt venni a saját fájdalmán,
és megadni a gyereknek azt a támogatást és megértést, amire szüksége van.
Tapasztalataim szerint a legtöbb szülőnek nincs ideje vagy energiája erre. Vagy
talán csak túl önzők. De végül is mit tudok én erről? Én nem vagyok szülő. Még
csak nem is vagyok férjnél. Én csak azoknak a szerencsétleneknek az egyike
vagyok, akiket azért fizetnek, hogy eltakarítsák a romokat.
A nő elhallgatott. A tárgyalóteremben jelen lévők némán várták, mi történik
ezután. Az írnok, aki sebesen gépelt, most várakozóan szünetet tartott. De Miss
Devlin mélyet sóhajtott. Amikor szemlátomást összeszedte magát, a bíróhoz
fordult.
– Megengedi, hogy távozzak? Most már nagyon szeretnék elmenni.
A bíró láthatólag meghökkent. Natashára pillantott, aki némán bólintott.
Halványan érzékelte, hogy Simpson is ugyanezt teszi.
Miss Devlin fogta a táskáját, és határozott léptekkel elindult az ajtó felé.
Amikor ahhoz a padhoz ért, ahol Persey-ék ültek, megtorpant. Rózsaszín volt a
füle, és remegett a hangja, amikor megszólalt.
– Meglepően könnyen megtörténhet, hogy Lucy rossz útra tér – mondta
halkan. – Elég hozzá annyi, hogy ne figyeljenek rá.
Natasha szótlanul ült és nézte, ahogy az alacsony, ízlésesen öltözött alak
eltűnik a nehéz faajtó mögött. Jobbról elégedetlen morajt hallott. Hirtelen úgy
látta ezt a jelenetet, mintha valaki másnak a szemével nézné, úgy, ahogy Mac
ábrázolná: a szülők kivételesen dühösebbek a közös ellenségre, mint egymásra;
az ügyvédbojtárja kajánul vigyorog a váratlan fordulaton; a bíró az írnokkal
sugdolózik. Aztán elkezdte kiszedni a hajtűket a parókájából.
– Bíró úr – szólalt meg –, kérem a tárgyalás elnapolását.

– Hogy micsodát?
Sarah a gyalogos utasok pénztáránál állt, a dzsekijéről vízcseppek potyogtak a
nagy konténerépület padlójára. Levette a sapkáját, de a csizmát és vizes farmert
viselő lány látványa még így is feltűnést keltett. Valósággal égette a többi
gyalogos utas pillantása.
– Jegyet szeretnék – mondta halkan. – Egy embernek és egy lónak.
– Szórakozol velem? – A kövér férfi elnézett mellette a sorban állók felé,
mintha megerősítést kérne. Látják, mi van itt?, ült az arcán.
– Tudom, hogy szállítanak lovakat. Gyakran átkelnek a Csatornán. –
Felmutatta Boo útlevelét. – Az én lovam is Franciaországból jött.
– És szerinted hogy jött ide?
– Hajón.
– Talán ő maga evezett?
Halk nevetés hallatszott Sarah háta mögül.
– Komphajón. Tudom, hogy át szoktak kelni. Nézze, van pénzem. És
mindkettőnknek van útlevele is. Én csak…
A férfi intett valakinek, aki nem messze ült tőle a nagy üvegfal mögött. Az
ugyanolyan egyenblézert viselő kolléganő felállt, és odament az ablakhoz.
Végignézett Sarah sáros öltözékén, a kezében tartott útlevélen.
– A gyalogos utasok közé nem lehet lovat felvinni – mondta a nő, miután a férfi
elmagyarázta neki, miről van szó.
– Azt tudom. – A szorongás megkeményítette Sarah hangját. – Nem vagyok
hülye. Csak azt akarom megtudni, hogyan tudom átszállítani.
– Járműszállító komppal kell mennie. Erre szakosodott céghez kell fordulnod.
Állatorvosi papírokra lesz szükség. Az élőállat-szállításra külön minisztériumi
rendeletek vonatkoznak.
– Ő nem egyszerűen élő állat. Ő egy selle français.
 – Az sem érdekel, ha pekingi palotapincsi. A hatóságok szigorúan ellenőrzik,
hogyan jutnak át az állatok a Csatornán, és ha nem tudsz meggyőzni, hogy abból a
négy lábból kettő csak faláb, ez a lovadra is vonatkozik.
– Tudna segíteni? Meg tudná mondani, hol találok ilyen céget? Nagyon sürgős
lenne.
A nyirkos, erősen megvilágított helyiség falai kezdtek rázárulni. Előzőleg
odakint a fehér korláthoz kötötte Boo-t, és most az ablakon keresztül látta, hogy
engedelmesen álldogál, bár időközben kisebb csoport gyűlt össze körülötte, karon
ülő gyerekek nyúlkáltak felé, hogy megsimogassák.
– Még ma este át kell jutnom – mondta, és elcsuklott a hangja.
– Papírok nélkül biztosan nem fog menni. Nem tehetünk fel csak úgy egy lovat
egy utasszállító kompra.
Valaki türelmetlenül ciccegett. Sarah-ra hirtelen rátört a kimerültség, a
tehetetlenség könnyei szúrták a szemét. Semmi értelme. Hallotta a hangjukon.
Némán megfordult, és az ajtó felé indult.
– Mégis hogy képzelte ezt? Itt leugrik a lóról, odaát meg felpattan rá? –
Hallotta a nevetésüket, miközben kilépett, és oldalba kapta a hideg szél.
Eloldozta Boo-t. Járműszállító komp? Papírok? Honnan tudhatta volna ezt? A
komphajóra pillantott. A rámpa le volt eresztve, a járművek lassan tették meg a
szárazföld és a hajó közti távolságot, neonsárga mellényt viselő férfiak
irányították őket keskeny sorokba. Kizárt dolog, hogy bejusson mellettük. Ez
egyszerűen kizárt. Úgy érezte, mindjárt kitör belőle az elfojtott zokogás. Hogy
lehetett ilyen hülye?
Egy férfi lépett oda hozzá. Az olyan ember jóindulatúan vizslató pillantásával
mérte végig Boo-t, aki ért a lovakhoz.
– Te valami jótékonysági lovastúrán veszel részt? – kérdezte.
– Nem. Igen – felelte Sarah, és megtörölte a szemét. – Igen. Jótékonysági
lovastúrán veszek részt. Franciaországba kell eljutnom.
– Hallottam, amit odabent mondtál. Neked egy olyan istállóra volna
szükséged, ahol ideiglenesen elszállásolják a lovakat – mondta a férfi. – Van is egy
ilyen hely innen hat kilométerre. Ott majd eligazítanak. Tessék. – Ráfirkantott
egy nevet egy névjegykártyára, és odaadta Sarah-nak. – Menj vissza a
körforgalomhoz, aztán térj le a harmadik kijáratnál. Nagyjából öt-hat kilométerre
lesz. Elég szerény hely, de tiszta, és nem fog sokba kerülni. Úgy látom, ráférne a
lovadra egy kis pihenés.
Sarah a névjegyet bámulta. Az állt rajta: „Willett-farm”.
– Köszönöm – kiáltott a férfi után, de az már nem hallotta. A hangját elvitte a
tengeri szél.

Natasha hátradőlt a székén, egyik kezéből a másikba csúsztatta az ezüstlovat.

Kicsit elhomályosodott a fénye, ezért megdörzsölte, aztán szürkére maszatolódott
ujjait bámulta.
Richard, a vezető üzlettárs épp egy ügyféllel beszélgetett. A régi, rozoga
épületben úgy terjedt végig dörgő hangja a folyosón, mintha a szomszéd szobában
lett volna. Most éppen szívből jövő, robbanásszerű nevetés tört ki belőle. Natasha
egy pillanatra eltűnődött, vajon mi mindent hallott Linda az ő
telefonbeszélgetéseiből az elmúlt évek során: műszaki vizsgára való előjegyzések,
kihagyott nőgyógyászati vizsgálatok, szétesőben lévő házassága fröcsögő
szóváltásai. Sosem fordult meg a fejében, hogy mások is hallhatják, amit mond.
Háromnegyed négy volt.
Az akták szépen összerakva és felcímkézve feküdtek előtte. Gondosan a
tetejükre helyezte a kis lovat. Sarah a maga módján pont olyan, mint Ali Ahmadi.
Meglátta a lehetőséget, és megragadta; minden gyerek ezt az utat járja, ha kicsi
korában megtanulta, hogy csak magára számíthat. Kiszámíthatatlan volt a
viselkedése, de nem megmagyarázhatatlan.
És bár Natasha dühös volt, tudta, hogy nem hibáztathatja a lányt. Önmagát
hibáztatta, amiért azt gondolta, minden különösebb nehézség nélkül az életébe
illesztheti Sarah-t, anélkül hogy gondosan szervezett létét egy pillanatra is
megzavarná. És, ahogy Ali Ahmadi esetében, megkapta érte a büntetését.
Csaknem negyven percig tartott, míg meggyőzte Mrs. Persey-t, hogy Richard
a legalkalmasabb személy arra, hogy átvegye az ügyét.
– De én magát akarom – tiltakozott a nő. – Tudja, milyen a férjem. Azt ígérte,
ott lesz velem.
– Nem véletlenül bíztuk meg Michael Harringtont. Ő a legjobb, a
legkeményebb ügyvéd ezen a területen. Higgye el, Mrs. Persey, semmi hátránya
nem származik abból, hogy én nem leszek ott. Szerencsés esetben két-három
napon belül visszajövök, addig pedig Richard mindenben a rendelkezésére áll.
Kénytelen volt némi engedményt felajánlani az ügyvédi díjból, kárpótlásul a
„kellemetlenségekért”. Ezt majd az ő honoráriumából fogják levonni, jelentette ki
Richard szűkszavúan. Natasha azt gyanította, Mrs. Persey észre sem venné, ott
van-e az összeg a végső számlán – és kétségkívül kevésbé hiányozna neki az a
pénz, mint Natashának –, de Mrs. Persey az a fajta nő volt, akinek
mindenképpen úgy kell éreznie, hogy mindenen nyer valamit. Ha ez kell ahhoz,
hogy megtartsák az ügyfelet, mondta Richard, akkor ezt kell tenni. Amikor
Natasha kiejtette a „családi vészhelyzet” szavakat, a főnöke rosszalló kis morgást
hallatott, amitől Natashában egyszerre együttérzés támadt azon kollégái iránt,
akiknek gyerekeik vannak.
– Natasha! Ez valami vicc? – Conor lépett be a szobájába kopogtatás nélkül.
Natasha tulajdonképpen már várta.
– Nem, nem az – felelte, miközben felállt, és a kulcsait kezdte keresgélni a
fiókban. – Igen, átadom a Persey-ügyet, és igen, mindenki remekül ellesz
nélkülem pár napig. Ha minden jól megy, talán már holnap visszajövök.
– Nem dobhatod el ilyen egyszerűen ezt a rohadt ügyet. Ez komoly dolog,
Natasha. Benne van az újságokban.
 – Richard veszi át, míg nem vagyok itt. Az anyagi részét úgyis Harrington
intézi, és a mai tárgyalás után nagyon meglepne, ha nem egyeznének meg a
gyermekelhelyezésről. Az az egérszerű Miss Devlin lehet, hogy nagy szívességet
tett nekünk.
Conor ott állt az íróasztal túloldalán, a kezét az asztallapon nyugtatta.
– Mrs. Persey téged akar. Nem teheted meg, hogy az előkészítő szakaszban
mindvégig gyámolítod, amikor meg benne vagyunk a közepében, faképnél
hagyod.
– Már megbeszéltem vele. Több tanúm úgysem lett volna. A többit nyugodtan
ráhagyhatom Harringtonra.
Conor a fejét csóválta, de Natashából egyszerre kitört a düh:
– Conor, igazából egyiküket sem érdekli, mi a jó Lucynak, ez az ügy csak a
pénzről meg a győzelemről szól. A legtöbb válóper ilyen, amint azt te is pontosan
tudod.
– De hová mész? – kérdezte Conor.
– Még nem tudom pontosan.
– Még nem tudod pontosan?
Linda lépett be egy bögre teával, a nyomában Ben.
– Ez érdekes – dünnyögte a titkárnő.
– Családi vészhelyzet – jelentette ki Natasha, miközben becsukta az
aktatáskáját.
Conor tágra nyílt szemmel bámult rá.
– A lány. Azt hittem, visszaküldtétek a gyámügynek. Úgy volt, hogy mostanra
már más foglalkozik vele.
Natasha tekintete azt üzente, hogy hallgasson. Ben és Linda kíváncsian
hallgatta a vitát.
– Majd Mac elintézi.
– Nem lehet.
– Mac? – ismételte meg Linda, aki már nem is tett úgy, mintha nem hallaná. –
Az exed? Mi köze neki ehhez?
Natasha nem válaszolt.
– Mac azt se tudja, hol kezdje – mondta Conornak. – Nem hagyhatom rá a
dolgot.
– Ó, hogyne. És Mac kedvéért persze itt hagyunk csapot-papot.
– Nem erről van szó.
– Akkor hagyd rá a rendőrségre. Ez lopás.
Linda letette a teát az asztalra.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte.
Natasha nem szólt.
Conor állkapcsa megfeszült.
– Natasha, meg kell mondanom, ha ezen a ponton kisétálsz ebből a perből,
akkor egy életre elvágtad magad ennél a cégnél.
– Nincs más választásom.
 – Ne dramatizáld túl a dolgot.
– „Egy életre elvágtad magad”? Melyikünk dramatizálja túl a dolgot?
– Natasha. Ez a Persey-válóper. Te adtál megbízást Michael Harringtonnak.
Ennek az ügynek a kimenetele eldöntheti, hogy üzlettárs lesz-e belőled. Ez az ügy
megalapozhatja a cég hírnevét. Nem dobhatsz el mindent, hogy a nyomába eredj
valami simlis kölyöknek, aki valószínűleg már eleve rosszban sántikált, amikor
bekéredzkedett hozzád.
Natasha felállt és az ablakhoz ment.
– Lin, Ben, magunkra hagynátok egy percre?
Megvárta, míg kimentek, de erős volt a gyanúja, hogy az ajtó előtt állnak,
úgyhogy lehalkította a hangját.
– Conor, én…
– Nem azt mondtad, hogy lopáson érted? És sosem bíztál benne igazán.
Kezdettől fogva.
– Te nem ismered a teljes történetet, Conor.
– Nem tudom, miért.
– Oké. Mit tennél, ha a te egyik gyerekedről volna szó?
– De ő nem a te egyik gyereked. Ez itt a lényeg, a francba!
– Jogilag felelős vagyok érte. Egy tizennégy éves lányról beszélünk.
– Egy lányról, akit ma reggel nem győztél átkozni, amiért ellopta a
hitelkártyádat.
– Az, hogy ő tolvaj, engem még nem ment fel a felelősség alól.
– De ér annyit egy kis tolvaj, hogy tönkretedd érte a karrieredet? Jézusom,
Natasha, pár hete még azon problémáztál, hogy az a srác, akinek nem stimmelt
az úti beszámolója, tönkreteszi a karriered. Most meg egyszerűen eldobod egy kis
szemétládáért, aki még csak nem is az ügyfeled.
Natasha úgy hallotta a megbélyegző szavakat, ahogy a gyerekek hallanák:
szemétláda, tolvaj. A kabátjáért nyúlt.
– Nézd – mondta Conor. – Sajnálom. Nem úgy értettem. Én csak védeni
próbállak.
– Ez nem arról szól, hogy meg akarsz védeni. Ugye te is tudod, Conor? Nem a
karrieremet próbálod te megóvni.
– Hát akkor szerinted miről szól?
– Macről. Nem tudod elviselni, hogy vele együtt fogadtam be Sarah-t, és a
lány eltűnése most azt jelenti, hogy megint vele együtt kell intézkednem.
– Ugyan már, nehogy azt hidd, hogy te vagy a világ közepe.
– Hát akkor miről szól?
– Én üzlettárs vagyok ebben a cégben, Natasha. Ha eltűnsz, miközben javában
zajlik ez a per, nemcsak pénzt veszítünk, a hírnevünknek is annyi. És szerinted a
következő nagy ügyünkhöz honnan szerzünk majd sztárügyvédet, ha mind azt
gondolja, hogy félúton szarban hagyjuk?
– Honnan tudjam? Lehet, hogy holnapra már vissza is jövök. És majd
megmagyarázom Harringtonnak. Ő meg fogja érteni.
 – Hát ezt én rohadtul nem értem. Eldobsz mindent – rettenetes nyomaték
volt ezen a szón – egy olyan kölyök kedvéért, akit még csak nem is kedvelsz, meg
egy volt férjért, aki tönkretette az életedet. Nos, sok sikert – mondta Conor
jéghideg hangon. – Remélem, megéri.
Az épület sosem volt különösebben szilárd. De ezúttal akkorát csapódott az
ajtó, hogy több könyv is lezuhant a polcról.

Boo előbb hallotta meg a hangot, mint Sarah. Az utolsó kilométer annyira
kifárasztotta, hogy Sarah csaknem elsírta magát a bűntudattól minden egyes
lépésnél. A ló csak vonszolta a patáit, a feje lecsüngött, minden vonakodó izmával
azt kérte, hadd álljon meg. De Sarah nem tehetett mást: gyötrődve, hullafáradtan
is hajtotta tovább. Amikor végre meglátta a táblát, hogy a Willett-farm egy
kilométerre van jobbra, leszállt a nyeregből, és gyalog folytatta, hogy ennyivel is
könnyítsen a ló terhein. A kimerültség könnyei az esőcseppekkel összevegyülve
gördültek le az arcán.
És ekkor meghallották, feléjük vitte a viharos szél: egy távoli horkanás, visítás,
férfiak kiáltozása, aztán csend támadt, amint a szél egy időre irányt változtatott.
Boo hirtelen felélénkült. Felszegte a fejét, a kimerültségét mintha elfújták volna,
egész teste ráhangolódott erre a váratlan hangra. A lovak cinikus teremtmények,
mondta egyszer a Papa Sarah-nak. Mindig a legrosszabbra számítanak. Boo
bármilyen bátor volt is, remegni kezdett, és miközben Sarah erősen fülelt, hátha
ő is meghallja, amit a ló hall, borzongás futott át rajta. Gyengén hallatszott a hang,
de arról árulkodott, hogy valami szörnyűség történt a közelben.
Továbbmentek, Boo óvatos, álmatag léptekkel haladt, mint aki fél meglátni, mi
van ott, mégsem tudja megállni, hogy meg ne nézze; úgy viselkedett, akár a
horrorfilmekben szereplő hálóinges nők.
Megálltak a kapuban, és az előttük zajló jelenetet bámulták. Hatalmas kamion
állt az udvar közepén, erősen kivilágított hátulja nézett feléjük, a váratlan vörös
fények túl rikítónak tűntek a sötétben. A rámpa szélén egy steppelt dzsekit viselő
nő ácsorgott, arcát a kezébe temette, miközben a kamion belsejében két férfi
próbált megragadni egy lovat, amelyik valahogy furcsán kicsavarodott, a farát
leszorították, a mellső része nem látszott. A jelek szerint félig ráomlott egy
válaszfal, és a két férfi ordítozva, egymásnak mutogatva próbálta kiszabadítani
alóla.
Mindenhol vér volt. Beborította a padlót, felfröccsent a jármű fémfalaira; finom
páraként szállt Sarah felé, aki enyhe fémes ízt érzett a szájában. Boo felhorkant,
és ijedten hőkölt hátra.
– Nem tudom elállítani. Még egy kötés kell, Bob. – Az egyik férfi, a ló nyakánál
térdelt, injekciót adott be. Aztán eldobta a fecskendőt. Vöröslött a karja, az arcán
is piros foltok látszottak. A ló lábai görcsösen verdestek, a kövérebb férfi, aki
hátul volt, elkáromkodta magát, mert az egyik pata a térdének csapódott.
 – Már jön az állatorvos – kiáltotta oda a nő –, de csak pár perc múlva ér ide.
Odafent van Jake-nél. – Ő is bement a kamionba, megpróbálta arrébb húzni a
ledőlt válaszfalat.
– Nincs pár percünk.
– Tudok segíteni valamiben?
A nő megfordult, jól megnézte magának Boo-t, a lovaglósapkás Sarah-t – és a
látványból azt a következtetést vonta le, hogy hasznát veheti a lánynak. Az egyik
boksz felé intett a fejével.
– Zárd be oda a lovadat, aranyom, aztán segíts felemelni ezt.
– Neki nincs biztosítása, Jackie – dörmögte az idősebb férfi, miközben egy
retesszel küszködött a padlón.
– Pedig másképp ezt nem fogjuk leszedni – mondta erre a hátul álló férfi erős
ír akcentussal. – Jézusom, öregem, hogy a fenébe csináltál ilyen kalamajkát? – A
feje eltűnt a válaszfal mögött. – Ez a nyugtató rohadtul nem ér semmit. Van még
egy fecskendőd, Jackie?
Sarah belökdöste Boo-t a bokszba, aztán rohant vissza a kamionhoz.
– Van egy szekrény az irodában – mordult rá a nő. – Nyitva van. Keresd meg
azt az üveget, amin… ó, a fenébe, minek is hívják? Romifidine felirat van, meg egy
fecskendőt, és hozd ide, jó?
Sarah valósággal repült, felélénkítette a rémisztő hangulat, a kétségbeesett
kopácsolás és recsegés, ami még mindig hallatszott a kamionból. Addig kutatott a
szekrényben, míg rá nem talált az átlátszó kis üvegre meg egy műanyag
csomagolású injekciós tűre. Mihelyt visszaért, a nő már nyújtotta is a kezét.
– Jézusom, Jackie, azt hiszem, eltört. – Sarah elkeseredett hangot hallott a
kamionból. Vér csöpögött a gumiszőnyegekre, és onnan az udvar kövezetére.
Sarah figyelte, ahogy olajos, ovális foltokban terül szét minden egyes kő körül.
– Azért csak adj neki nyugtatót. Ha tényleg eltört, akkor végül is mindegy, ha
meg határeset, akkor talán lenyugszik tőle egy időre. Hol az a nyavalyás
állatorvos?
– Itt – mutatott Jackie Sarah felé. – Próbáld felemelni azt.
Sarah felkapaszkodott a kamion hátuljába, és megragadta az erősen elgörbült
válaszfal alját. A keze végigsiklott a vértől csúszós fémen. Kifelé bámult az
udvarba, próbált nem nézni a mellette fekvő lóra.
Jackie a fogával feltépte az injekciós tű műanyag csomagolását. Lecsavarta az
üveg tetejét, belenyomta a tűt, és felszívta a folyadékot, aztán beadta a
fecskendőt a kamionba. Sarah félreugrott, mert a ló felé rúgott a hátsó lábával.
– Te jól vagy, aranyom?
Sarah némán bólintott. A két férfi csurom vér volt; sápadt olajréteg úszott a ló
fara körül, lassan, baljósan mozgott, szinte pulzált. Sarah látta, hogy már az ő
farmerja meg dzsekije is maszatos lett.
– Nyugi, öreg, nyugodj már meg – csitítgatta az ír férfi a lovat. – Ez az.
Lecsukódik a szeme, Jackie. Azt hiszem, ez az adag megtette a hatását. De nem
férek hozzá a lábához, amíg ki nem szedjük azt a válaszfalat.
 Sarah-nak fájt a háta, de ezt nem mondhatta meg nekik. Felfelé pillantott, ahol
vakító fényszórók lógtak az udvar fölé, aztán egy kocsi ajtajának csapódását
hallotta, nedves lépteket. Vörös hajú férfi rohant fel a rámpán, a táskája máris
nyitva.
– Ó, a francba, ez rondán fest.
– Azt gyanítjuk, hogy eltört a lába, Tim.
– Rettentő sok a vér. Mióta vérzik így?
– Pár perce. Nyomókötést raktam a bal mellső lábára, de mikor eldőlt, egy
pillanat alatt elszakadt a kötés.
A ló most nem mozgatta a lábait, csak néha rúgott egyet erőtlenül. Sarah
figyelte, amint a neki háttal álló állatorvos leguggol, és vizsgálni kezdi az állatot.
De nem látta, mit csinál, mert eltakarta az ír férfi, meg a válaszfalnak az a része,
amelyik még nem dőlt le.
– Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Pánikba esett, mikor kitereltük a csikót,
felugrott, és valahogy átvetette a mellső lábát a fal tetején. Amikor hátralépett,
magára rántotta az egészet. Olyan gyorsan történt, egyszerűen el se tudom hinni.
– Mindig meglep, milyen bajba tudnak keveredni a lovak. Na, gyerünk,
szedjük ki ezt a válaszfalat, hogy alaposabban meg tudjam nézni. Ti, lányok,
fogjátok meg a végét, mi meg majd magunk felé húzzuk, és kiszabadítjuk az
elejét.
Sarah nekiveselkedett, most már dőlt róla az izzadság, látta, hogy mellette a
göndör hajú nő egészen kivörösödött az erőfeszítéstől. A dzsekijéből vérszag és
cigarettafüst szaga áradt. Végre sikerült elmozdítani a nagy válaszfalat.
Megdöntötték, aztán óvatosan kihúzták a kamionból, levitték a rámpán és
nekitámasztották a jármű falának.
Jackie a farmerja elejébe törölte a kezét. Szemlátomást nem izgatta, milyen
foltokat hagy.
– Te jól vagy?
Sarah bólintott. Az ő farmerja is sötétvörös volt.
– Gyerünk innen – mondta a nő. – Most már nem tehetünk semmit.
Bemegyünk az irodába. Készítek egy kis teát. Kérsz egy csészével?
A forró tea gondolata annyira csábító volt, hogy Sarah-nak egy pillanatra elállt
a szava. Követte Jackie-t a szűk kis irodába, és leült, ahová a nő mondta. A
szürke műanyag széket azonnal összevérezte a ruhájával.
– Rohadt egy ügy – mondta Jackie, miközben megtöltötte a vízforralót. – Csak
néhány lovat veszítünk el évente, de mindig megvisel. Nem Thom hibája. Ő az
óvatosabbak közé tartozik. – Hátrapillantott. – Kérsz bele cukrot? Jó a sokk
ellen.
– Igen, kérek. – Sarah remegett. Egy pillanatra meglátta a lovat, amikor a
válaszfal elmozdult: pont úgy nézett ki, mint Boo.
– Két kanállal kapsz. Meg én is. Nyavalyás jószág.
Az egyik falon nagy fehér tábla lógott, rajta tizennégy ló neve. Mellétűzve
mindenféle dokumentumok, agrárminisztériumi rendeletek, a vészhelyzet esetén
hívható telefonszámok listája. Fuvarozók névjegyei a falon, mellettük néhány
karácsonyi üdvözlőlap és meg nem nevezett lovakat ábrázoló fényképek. Sarah
felismerte Jackie-t az egyik ló mellett.
– Tessék.
Sarah elvette a teát, hálásan szorongatta átfagyott kezében a forró bögrét.
– Nekik majd csak akkor főzök, ha végeztek. Ha sikerül megmenteni a lovat,
akkor még jó ideig eltarthat.
– Maga szerint életben marad?
Jackie a fejét rázta.
– Nem hiszem. Sosem láttam még, hogy egy ló így elintézze magát. Biztosan
nagyon megütötte a lábát, amikor ledöntötte azt a válaszfalat. És az ilyen
telivéreknek olyan vékony a lábuk… – Leroskadt az íróasztal mögötti székre, és
felpillantott az órára. Aztán úgy nézett Sarah-ra, mintha eddig nem is látta volna.
– Késő van már a lovagláshoz. Nem környékbeli vagy, ugye?
– Nekem… nekem azt tanácsolta valaki, hogy jöjjek magukhoz. Szükségem van
egy istállóra, ahol a lovam éjszakázhat.
Jackie fürkésző pillantást vetett rá.
– Leléptél valahonnan?
Sarah kortyolt egyet a teájából. Aztán bólintott. Egyvalamit megtanult az
utóbbi hónapokban: azt, hogy a lehető legkevesebbet áruljon el magáról.
– Nagyon fiatalnak tűnsz.
Sarah a szemébe nézett.
– Mindenki ezt mondja. – Mosolyt erőltetett az arcára.
Jackie kinyitott egy nagy könyvet.
– Hát, biztosan találunk neked egy bokszot. Végül is az egyik most üresen
maradt. Mi a lovad neve?
– Baucher – mondta Sarah.
– Útlevele van?
Sarah a hátizsákjába nyúlt, és odaadta a nőnek az okmányt.
– Az összes oltást megkapta – tette hozzá.
Jackie átlapozta az útlevelet, lefirkantott egy számot, aztán visszaadta Sarah-
nak.
– Huszonöt fontot kérünk egy éjszakára. Benne van a széna és a
szálastakarmány. A szemestakarmányért külön kell fizetni. Megmondod, mi kell
a lovadnak, és én intézkedem.
– Maradhatunk pár napig? Még meg kell szerveznem az út következő
szakaszát.
Jackie a golyóstollával játszadozott.
– Ha fizetsz, addig maradsz, amíg akarsz, aranyom. Csak adj meg egy
telefonszámot, ahol elérhetlek.
– Nem szállhatok meg itt?
– Nem, hacsak nem akarsz a szalmában aludni. – Jackie felsóhajtott. – Nincs
szállásod?
 – Azt hittem, itt emberek is lakhatnak.
– Mi nem fogadunk embereket, aranyom. Nem éri meg a fáradságot. A sofőrök
többnyire a kamionban alszanak, a többiek meg valamelyik panzióban. De adok
neked egy telefonszámot, ha akarod. Tessék. – A falon lévő listára mutatott. – A
Crownban általában foglalás nélkül is tudnak szobát adni. Negyven font egy
éjszakára, fürdőszobával. Kath majd a gondjaiba vesz. Az évnek ebben a részében
nem sok vendége van. Felhívom.
– Messze van?
– Nagyjából hat kilométer.
Sarah válla meggörnyedt. Pár percig nem szólt, mert félt, hogy kiérződik a
hangjából a kétségbeesés.
– Lóháton jöttem – mondta végül a gallérjába. – Nem tudom, mivel menjek el
innen. – Iszonyú fáradt volt. Érezte, hogy nem bír továbbmenni. Inkább megkéri
ezt a nőt, hogy hadd aludjon a földön az irodában.
Tompa lövés hallatszott.
Felkapták a fejüket. Jackie elővett egy doboz cigit az íróasztal fiókjából, gyors
csuklómozdulattal kihúzott egy szálat, és az asztalhoz ütögette. Várt egy kicsit,
mielőtt újra megszólalt volna.
– Tehát azt mondtad, hogy lóháton jöttél? Honnan?
Sarah pulzusa még mindig a lövést visszhangozta.
– Ez… bonyolult.
Jackie rágyújtott, hátradőlt a székén, és mélyen beleszívott a cigarettájába.
– Bajban vagy? – kérdezte keményebb hangon.
Sarah jól ismerte ezt a hangnemet. Az beszél így, aki a legrosszabbat feltételezi
az emberről.
– Nem.
– A tiéd a ló?
– Látta az útlevelét.
A nő nem vette le róla a szemét.
– Az én nevem van benne. Nézze, a ló ismer engem. Ha kell, ráveszem, hogy
nyerítsen rám. Négyéves kora óta az enyém.
Az állatorvos most mászott ki a kamionból, a táskáját már becsukta.
– Van hátul egy vendégszobánk. Huszonöt font, és vacsorát is kapsz, ha már itt
ragadtál. Megígértem Thomnak, hogy ma éjszakára itt maradhat, úgyhogy még
egy ember az asztalnál már nem sokat számít. De – hajolt előre – nem írlak be a
nyilvántartásba. Valami itt nem stimmel, úgyhogy befogadlak, de nem akarok
belekeveredni.
Ekkor kinyílt az ajtó. A két férfi jött be, mindjárt betöltötték a kis szobát. Az ír
a fejét csóválta.
– Hajjaj – dünnyögte Jackie. – Gyere, ülj le, Thom, kapsz egy teát. Meg te is,
Bob. Ülj csak le oda, a…
– Sarah – mondta a lány. Még mindig a bögréjét szorongatta, félt, hogy ha túl
sokat mond vagy tesz, nem engedik, hogy itt maradjon.
 – Mellső törés és átszakadt artéria. Semmi esélye sem volt szegénynek. – Az ír
férfi arca fehér volt a sokktól, vörös foltok éktelenkedtek a bőrén, nyilván ott,
ahol óvatlanul hozzáért az ujjaival. – Timnek még arra sem volt ideje, hogy aláírja
a papírokat. Egy ellő kancához kellett rohannia. Egy megjön, egy elmegy, igaz?
– Á, hagyjuk a francba a teát. – Jackie lecsapta a vízforraló fedelét. – Erre már
egy csepp orvosság kell. – Belenyúlt egy másik fiókba, és egy borostyánszínű
folyadékkal teli üveget húzott elő. – De te nem kapsz belőle, Sarah – mondta, és
figyelmeztetés villant a szemében.
Tehát rájött, nagyjából hány éves lehet, gondolta Sarah. De csak annyira fog
beleavatkozni a dologba, amennyire muszáj.
Sarah nem emelte fel a fejét.
– Úgyis jobb a tea – mondta.
 HUSZADIK FEJEZET

„A ló száját nem szabad olyan erősen húzni, hogy

rángatni kezdje a fejét, de olyan finoman sem, hogy
meg se érezze”
Xenophón: A lovaglás művészete

Az eső ellenére Natasha már kint volt az iroda előtt, feszélyezetten rótta a járdát
elegáns kosztümjében és magas sarkú cipőjében, apró, türelmetlen léptekkel.
Mihelyt meglátta Mac kocsiját, futva indult felé, aktatáskáját és retiküljét a hóna
alá szorítva. Mac megkönnyebbült: úgy látszik, még mindig van valami
Natashában, amit ért. Rámosolygott, miközben oldalra hajolt, hogy kinyissa az
utasoldali ajtót, Natasha pedig a mögöttük felhangzó dudaszóval mit sem törődve
beszállt.
– Azt hittem, hogy…
– Ne mondj semmit – vágott a szavába Natasha. Az állkapcsa megfeszült, a
haja összetapadt az esőtől. – És attól kezdve, hogy megtaláltuk, megint semmi
közöm egyikőtökhöz sem. Oké?
Mac arcáról egyszerre lefagyott a mosoly. Az imént már épp be akart sorolni a
forgalomba, de most nem mozdult.
– Kösz, Mac, hogy hajlandó voltál átvágni a városon, és eljöttél értem –
mondta.
– Szóval azt akarod, hogy köszönetet mondjak neked? Hát jó. Kösz, Mac. El se
tudom mondani, mennyire vágytam erre a kis kirándulásra. Most jobb? –
Natasha kipirult a dühtől, vörös foltok égtek az arcán.
– Tudod, hogy nem lett volna muszáj jönnöd. Elég világosan értésemre adtad.
– Én is felelős vagyok érte. Te meg ezt adtad elég világosan értésemre.
Mac kezdte elveszteni a türelmét.
– Tudod, mit? Elég nehéz ez anélkül is, hogy a te szarakodásoddal kelljen
foglalkoznom. Ha velem akarsz jönni, rendben, de ha így fogsz viselkedni,
kiteszlek a ház előtt, és két külön kocsival megyünk.
– Hogy az én szarakodásommal kelljen foglalkoznod? Van neked fogalmad róla,
mit kellett otthagynom azért, hogy eljöjjek megkeresni Sarah-t? Vagy hogy
milyen hatással lesz ez a hírnevemre?
 – Jó, hogy újra találkozunk. – Natasha összerezzent, amikor Cowboy John
bedugta a fejét a két elülső ülés közti résbe. – Gondoltam, emlékeztetem
magukat, hogy közönségük van – mondta, és nekilátott, hogy rágyújtson.
Natasha tátva maradt szájjal fordult Mac felé.
– Ért a lovakhoz – magyarázta Mac –, és kicsi kora óta ismeri Sarah-t.
Miután Natasha nem szólt, hozzátette:
– Talán te akarsz a lóról gondoskodni, ha megtaláltuk őket, Tash?
Natasha a retiküljében kotorászott.
– Szóval, hol van Sarah? Megtudott valamit? Minél hamarabb vissza kell
érnem az irodába.
– Igen – dünnyögte Mac, miközben végre besorolt az autóval a forgalomba. –
Mert végül is te vagy az egyetlen, aki igazán dolgozik.
– Egy nagy ügy kellős közepén vagyok, Mac.
– Ja. Mondtad.
Natasha megpördült az ülésben, és Mac felé fordult.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy mindeddig másról sem beszéltél, mint hogy milyen nehéz ez
neked. Hogyan teszi tönkre az életedet. Hogyan teszem tönkre én az életedet.
– Ez nem fair.
– De pontos. Meg se fordult a fejedben, hogy netán részben miattad történt ez
az egész?
Cowboy John hátradőlt, és az arcára billentette a kalapját.
– Uramisten.
– Miattam?
A forgalom rémes volt. Mac kidugta a jobb kezét az ablakon, és
benyomakodott egy másik, de ugyanolyan csigalassúsággal haladó sávba.
– Igen. Miattad – mondta. Talán mert úgy érezte, egész nap körforgalmakban
vezet. Talán mert aggódott, hol lehet a lány. Talán egyszerűen csak Natasha
látványa tette, ahogy ott ült mellette elegánsan, a takaros kosztümjében, és már
megint ellenségként kezelte, bűnösként, bűnbakként.
– Te hagytál ott csapot-papot, Natasha. Te vállaltad, hogy gondoskodsz róla,
aztán meg arra jutottál, hogy ez túl nehéz. – Kiérezte a dühöt Natasha
hallgatásából, de nem érdekelte. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek
kellemetlenségei vannak emiatt? Nekem is több munkát le kellett mondanom, és
Johnnak is akadna jobb dolga.
Mac félrerántotta a kormányt, és bevágott a belső sávba. Úgy érezte, mintha
kezdene összemenni körülötte a kocsi.
– Talán ha ott maradsz, és fontosabbnak tartod Sarah-t, mint a saját sértett
büszkeségedet, nem kerültünk volna ilyen bajba.
– Engem hibáztatsz ezért?
– Én csak azt mondom, hogy neked is részed volt benne.
Natasha most már ordított:
– Miért, ki hozta haza a barátnőjét, és ki küldte le, hogy ott parádézzon Sarah
előtt egy szál semmiben?
– Én nem küldtem le!
– Alig volt rajta ruha. Én meg belépek a házamba, vagyis a házunkba, és ott
vigyorog rám ez a kiskorú szupermodell bugyiban!
– Én bírnám az ilyen házat – jegyezte meg John.
– Szerinted Sarah-nak kellemes élmény volt ezt látni? Miközben eljátszottuk
körülötte a boldog családot?
– Jaj, ne tegyél úgy, mintha ennek bármi köze volna Sarah-hoz.
– Hát pedig nem nagyon járult hozzá a harmonikus hangulathoz, nem
gondolod?
– Már bocsánatot kértem. – Mac rácsapott a volánra. – Megígértem, hogy
nem fordul elő többé. De ne mondjuk már, hogy te nem hoztad el a házunkba a
barátodat. A hálószobámba.
– Az nem a te hálószobád.
– Abba a szobába, ami a mi hálószobánk volt.
– Ez egyre jobb lesz – állapította meg John, és beleszívott a cigarettájába.
– Ő egyszer sem aludt ott, amíg te ott laktál. Úgyhogy ne…
– Csak mert volt hová mennetek.
– Ó. – Natasha karba font kézzel hátradőlt. – Kíváncsi voltam, mikor hozod
elő.
– Micsodát?
– A nyaralómat. Figyelmeztettek. – A fejét csóválta. – Hallgatnom kellett
volna rájuk.
Mac Natashára pillantott.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Arról, hogy a vagyonmegosztásnál fel fogod használni ellenem.
– Jaj, az ég szerelmére, ne légy nevetséges. Szerinted engem fikarcnyit is
érdekel a nyavalyás bérelt nyaralód? Azt is leszarnám, ha valami luxushajón
töltenéd a szabadságodat.
– Nem szívesen szólok bele. – John megint előrehajolt, hosszú füstcsóvát fújt
ki a szájából. – És higgyék el, órákig elhallgatnám magukat. De nem gondolják,
hogy most nem ezzel kéne foglalkoznunk?
Mac hirtelen elszégyellte magát.
Natasha olyan messze húzódott tőle, amennyire csak lehetett a kicsi, zsúfolt
autóban – mintha Mac fertőző volna, mintha szívesebben lenne a világ bármely
másik pontján.
– Nem köthetnének fegyverszünetet? – kérdezte John. – Csak amíg meg nem
találjuk Sarah-t. Ez igazán… szép lenne maguktól.
Csöndben ültek, miközben keleti irányban kifelé tartottak a városból. Mac
összeszorította a száját.
– Részemről rendben – mondta Natasha vékony hangon. A megviselt autós
térképért nyúlt. – Egyébként hová megyünk?
– Ez tetszeni fog az asszonykának – kuncogott John.
 Mac az útra szegezte a tekintetét.
– Franciaországba – mondta, és Natasha ölébe dobta az útlevelét. – Sarah
Franciaország felé tart.

Elértek a teljesen bedugult Blackwall-alagút végéig, mire sikerült elmagyarázni,

mi történt a kórházban. Natasha többször is kikérdezte őket, hogy biztosan jól
hallották-e Sarah nagyapját, és biztosan eszénél volt-e az öreg. A végén aztán
Cowboy John elvesztette a türelmét.
– A Kapitány beteg, de pont úgy vág az esze, mint magának, hölgyem –
morogta. Mac látta rajta, hogy nem kedveli Natashát. Úgy méregette, mint a
sziszegő ludakat a telep udvarán: szúrós, gyanakvó pillantással.
– Még ha jól hallották is, nehezen tudom elhinni, hogy Sarah komolyan azt
tervezi, hogy ellovagol egészen… Meddig is?
– Nézz a térképre – intett Mac az ujjával, de közben továbbra is az utat
figyelte. – Nagyjából Franciaország közepéig.
Natasha Macre sandított.
– De nem fog eljutni odáig, ugye?
– Nem tud átjutni a túlsó partra. Hacsak az a ló át nem ússza a Csatornát.
– Johnnal úgy gondoljuk, még Doverig sem érhet el.
Az alagútból kiérve a sötétedő esti ég fogadta őket. Mac szívverése elállt egy
pillanatra, amikor meglátta, hogy itt is ugyanolyan sűrű és lassú a forgalom, mint
az alagút előtt volt. Jobbra indexelt, és felkanyarodott az autópályára.
– John azt mondja, a lónak már jóval előbb szüksége lehet pihenésre.
Natasha célzatosan köhintett egyet, aztán lehúzta az ablakot. Szimatolni
kezdett, majd gyors mozdulattal hátrafordult. Baljós csend támadt a kocsiban.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezte.
– Honnan tudhatnám? – kérdezett vissza John. – Nem látok a fejébe.
– Ez… fű?
John kivette a szájából a kézzel sodort cigarettát, és alaposan megszemlélte.
– Nagyon remélem, hogy az, mert elég sokat fizettem érte.
– Ebben a kocsiban nem szívhat füvet. Mac, mondd meg neki.
– Hát, pedig az ajtó elé mégsem állhatok ki, nem igaz, hölgyem?
Natasha egy pillanatra a kezébe temette az arcát. Mac elkapta John pillantását
a tükörben. Gunyoros cinkosság villant meg a cowboy szemében.
Natasha felemelte a fejét. Mély lélegzetet vett.
– Tudja, Mr. Cowboy, vagy hogy hívják, nagyra értékelném, ha nem szívna
kábítószert a kocsiban. Legalább addig, amíg a dugóban ülünk. – Natasha lejjebb
csúszott az ülésen, a kétoldalt mellettük sorakozó autókat figyelte.
– A fű segít, hogy ne legyek rosszul az autóban. És különben is, a
veszekedésüktől stresszes lettem. Az pedig nem tesz jót az ilyen vén csontnak,
mint én. Látta, a Kapitánnyal is mi történt.
 Natasha nyelt egyet. Olyan hatást keltett, mint egy rövid gyújtózsinór,
amelyik lassan végigég.
– Tisztázzuk a helyzetet. Tehát ha nem engedjük, hogy illegális szereket
fogyasszon Mac kocsijában, akkor nagy valószínűséggel vagy hányni fog, vagy
belehal a stresszbe.
– Nagyjából így van.
Mac figyelte, ahogy Natasha levegő után kapkod. Jó darabig eltartott, míg újra
egyenletesen lélegzett. Macnek napok óta most először támadt kedve
mosolyogni.

Cowboy John szerint régen a londoni csúcsidő egy óránál nem tartott tovább.
Mostanában a forgalom akkor kezdett lassulni, a sorok akkor kezdtek növekedni,
amikor véget ért a tanítás, és legalább négy óra hosszat nem enyhült a helyzet.
Rosszabb időpontot – jelentette ki John a semleges megfigyelő
távolságtartásával, vagy talán az olyan ember nyugalmával, aki épp most szívta
el egy hét gramm marihuánát tartalmazó cigaretta nagy részét – nem is
választhattak volna az indulásra. Ja, és ha nem bánják, neki pisilnie kell. Már
megint.
Tovább növelte a feszültséget, hogy zuhogni kezdett az eső. Mac kocsija most
egy hosszú sorban vesztegelt az A2-en, a vörös féklámpák özöne olyan volt, mint
egy nagy, vörös sárkány farka, amelyet időről időre eltakartak a nyikorgó
ablaktörlők.
Natasha szótlanul töltötte az elmúlt fél órát, üzeneteket küldözgetett a
telefonján, aktákat lapozgatott, jegyzetelt. Halk, de izgatott telefonbeszélgetést
folytatott valakivel a folyamatban lévő perről, aztán suttogva beszélt valakivel,
aki alighanem Conor volt. Amikor összecsapta a telefonját, Macet alattomos
elégedettség töltötte el. Ő éppen tizenötödször kezdett babrálni a rádióval, a
legfrissebb közlekedési hírekre vadászott.
– Nem tudom, miért csinálod ezt folyton – csattant fel Natasha. – A vak is
látja, hogy beragadtunk a dugóba.
Mac elengedte a megjegyzést a füle mellett. Látta Natashán, hogy jól felhúzták
az iménti telefonbeszélgetések. Ha most elkezdené magyarázni, hogy olyan
balesetekről szóló híreket keres, amelyekben egy ló is érintett, nem javítana a
helyzeten.
– Az az érzésem, hogy Sarah mostanra már elhagyhatta Londont – mondta
Mac, miközben a volánon dobolt az ujjaival. – Azt mondom, menjünk le az A2-ről
a következő kereszteződésnél, és inkább egy másodrendű úton folytassuk. Sarah
valószínűleg már rég megállt valahol. Ha szerencsénk van, akár meg is előzhetjük.
Mac kidugta a kezét az ablakon, hogy így mondjon köszönetet valakinek, aki
beengedte a szomszéd sávba.
– Azt javaslom, menjünk el odáig, ameddig ő mehetett, és ha este nyolcig nem
találjuk meg, értesítsük a rendőrséget.
A hátul ülő Johnból csak a kalapja látszott. A kalap bólintott.
– Jó tervnek tűnik – mondta. – Bár a rendőrségtől nem vagyok oda.
– Mert akkor ki kéne dobnia az ablakon a rejtett készletét?
– Aranyom, azt a rejtett készletet csak a halálom után, a kihűlt kezemből
tudják kitépni.
– Megoldható – mondta Natasha nyájasan.
Mac rásandított.
– Eszembe jutott még valami. Ha letiltanád a hitelkártyádat, Sarah nem jutna
pénzhez. Kénytelen lenne visszafordulni.
Natasha elgondolkodott a dolgon.
– De ha pénz nélkül hagyjuk, még nagyobb veszélyben lesz.
Cowboy John szólt közbe:
– Szerintem az, hogy nincs pénze, nem fogja megállítani. Nagyon elszánt.
– Attól függ, mennyi pénzt vett ki eddig – mondta Mac –, de ha hagyjuk, hogy
tovább használja a kártyát, csak a jó ég tudja, meddig megy el. Majdhogynem
elősegítjük a szökését.
– Egészen biztosak benne, hogy ő vette el a kártyát? – kérdezte John. – Meg
kell, hogy mondjam, régóta ismerem a lányt, és nem az a fajta, aki lopni szokott.
Mac várta, hogy Natasha tiltakozzon, esetleg megemlítse a szupermarketből
elemeit halrudacskákat, a házból eltűnt pénzt. De ő nem szólt, szemlátomást a
gondolataiba merült.
– Tash?
– Ha folyamatosan használja a kártyát – mondta Natasha hangosan
gondolkodva –, abból megtudhatjuk, merre jár. Van egy olyan szolgáltatás, hogy
felhív az ember egy telefonszámot, és tájékoztatják a legutóbbi tranzakció
részleteiről. – Mac felé fordult, és kivételesen nem úgy nézett ki, mint aki meg
akarja vádolni valamivel. – Gyakran akár már egy-két órán belül is. Így tudjuk a
legjobban követni anélkül, hogy bevonnánk a rendőrséget. És ha bejelentkezik
egy szállodába, nos, annak csak örülünk. Akkor egyenesen odamegyünk. –
Halvány mosolyt engedélyezett magának. – Az is lehet, hogy még ma este
rátalálunk.
Cowboy John nagy füstgomolyagot fújt ki.
– Nem is olyan buta a maga neje, mint amilyennek látszik.
– Nem vagyok a neje – csattant fel Natasha, majd újra a telefonja billentyűit
kezdte nyomkodni. – Húzza le az ablakot ott hátul, Cowboy. Szörnyű bűz van
ebben a kocsiban.
– Dartford – jelentette diadalmasan, tizenöt perccel később. – Száz fontot vett
fel Dartfordban, nem sokkal dél előtt. Nyomon vagyunk.

A térképen olyan egyszerűnek tűnt, gondolta Natasha, amint végighúzta az ujját

a vékony piros vonalon. Az A2 majdhogynem egyenesen vágott át Sittingbourne-
on, Gillinghamen, majd innen Canterbury felé vezetett tovább. De ahogy az autó
haladt az úton a sötétben, a hol leálló, hol nekilóduló forgalomban, az esőtől és a
három ember leheletétől örökösen bepárásodó ablakokkal, semmi jele nem
látszott annak, hogy erre járt egy lány meg egy ló, sőt még annak sem, hogy
léteznek egyáltalán.
Natasha némán ült. Minél távolabb kerültek Londontól, annál inkább úgy
érezte, mintha egy kő volna a gyomrában. Minden egyes kilométerrel egyre
jobban átlátta, milyen hatalmas feladatra vállalkoztak. Sarah hetvenöt
kilométeres sugarú körön belül bárhol lehet. Megeshet, hogy Dartfordból kelet
felé vette az útját. Az is lehet, hogy megsejtette: ha a keresésére indulnak,
egyenesen Doverbe mennek, és úgy döntött, hogy valamelyik kisebb kikötőben
próbálkozik. Vagy ami még rosszabb: lehet, hogy félreértelmezték a helyzetet, és
egyáltalán nem akar Franciaországba menni.
Mire Canterburybe értek, Natasha már meg volt győződve róla, hogy túl
messze járnak. Sarah biztosan nem jutott el idáig, mondta a két férfinak. Nézzék
csak meg, milyen idő van. A szemét meresztgetve próbált képzeletbeli alakokat
kivenni a gyér fényben, minden járókelő, minden arra járó autó magára vonta a
figyelmét az utcai lámpák alatt.
– Szerintem vissza kéne fordulnunk – mondta.
De Mac egyre csak azt hajtogatta, hogy Sarah errefelé jött, és ha nincs itt, az
azt jelenti, hogy folytatniuk kell az útjukat.
– Ma reggel hétkor hagyta el a várost – magyarázta. – Ennyi idő alatt baromi
messze eljuthatott. – Mac a volán fölé görnyedt, szeme a sötét horizontot
pásztázta.
John bizonytalannak tűnt. A ló jó erőben van, és bármit megtenne, amit a lány
kér tőle, hacsak…
– Micsoda? – fordult felé Natasha. – Mit akart még mondani?
Már sötét volt a kocsiban, nem látszott John arca.
– Azt akartam mondani: hacsak nem érte baleset őket.
Hét órára a forgalom ritkult kissé, és egyre több lett a Dover feliratú tábla.
Négyszer álltak meg, amikor John bejelentette, hogy már megint könnyítenie kell
magán, vagy amikor közeli szállodák meg panziók hirdetéseit látták. De amikor
Natasha arról érdeklődött, nem jelentkezett-e be hozzájuk egy lány egy lóval, a
recepciósok kivétel nélkül úgy néztek rá, mintha elment volna a józan esze. Végül
is meg tudta érteni: neki is őrültségnek tűnt a dolog.
Ahányszor visszaült a kocsiba, megint megkérdezte a két férfit, biztosak-e
benne, hogy a nagyapa azt mondta, Sarah Franciaországba készül. Végül Macnek
elege lett, és rászólt, hogy ne bánjon úgy velük, mint valami gyengeelméjűekkel.
Mindeközben a hűséges Ben mindvégig SMS-ekben tájékoztatta Natashát a
távollétében zajló üzlettársi értekezletről.
„Linda azt mondja, ne aggódj”, szólt az utolsó üzenet, amiből nyilvánvalóan
kiderült Natasha számára, hogy van miért aggódnia.
 Valahogy az utolsó félórában elvesztették az önbizalmukat. Mac matematikai
egyenlet formájában próbálta kiszámolni, milyen messzire juthat egy lány meg
egy ló, ha névlegesen nagyjából óránként húsz kilométeres sebességgel haladnak,
figyelembe véve, hogy kedvezőtlen időjárási viszonyok között, élelem nélkül
teszik meg az utat.
– Azt hiszem, valahol Canterbury határában szállhatott meg – közölte a
következtetését. – Vagy talán vissza kéne mennünk Sittingbourne-ba.
– Mostanra biztosan tönkreáztak – jegyezte meg John gyászosan, és
megtörölgette az ablakot a kabátja ujjával.
– Szerintem meg kéne állnunk valahol, felhívni az összes szállodát, és
megkérdezni, látták-e – mondta Natasha. – De valaki másnak a telefonját kell
használnom. Az enyém kezd lemerülni.
Mac a zsebébe nyúlt, és Natasha felé nyújtotta a mobilját: Natashának,
miközben elvette, a házasságuk utolsó éve jutott eszébe, amikor dugdosták
egymás elől a telefonjukat, mert a flörtölő üzenetek a hűtlenség bizonyítékául
szolgáltak, vagy tünetként jelezték a széthullást.
– Kösz – mondta. De nem akarta használni. Nem akarta látni annak a nőnek az
üzeneteit, a nem fogadott hívásokat, amelyek elárulták volna, mit csinálna most
Mac, ha azt tenné, amit a kedve diktál.
– Pisilnem kell – jelentette be John megint.
– Hát, úgyis ideje tankolnunk – mondta Mac. – Én arra szavazok, hogy
menjünk Dover felé. Sarah oda tart, nem érdekes, hogy közben megelőztük-e
vagy sem.
– De ha megállt Canterburynél, akkor holnapig nem ér Doverbe.
– Hát, más ötletem nincs – mondta Mac. – Az orrunkig se látunk. Akár egész
éjjel körözhetünk itt a sötétben, úgysem lesz semmi eredménye. Menjünk
Doverbe, és aztán csináljuk azt, amit te mondtál, Tash, álljunk meg valahol, ahol
van vezetékes telefon. Körbetelefonálunk, és közben eszünk valamit.
Mindannyian fáradtak vagyunk.
– És aztán mi lesz? – kérdezte Natasha, miközben vigyázva letette Mac
telefonját a műszerfalra.
– Hát… imádkozunk, hogy a hitelkártyád alapján ki tudjuk deríteni, hol szállt
meg. Azután… halvány gőzöm sincs.

A szálloda valamelyik nem túl ismert, középkategóriájú nemzetközi lánchoz

tartozott. Két zömök, barna téglás épületét üvegfolyosó kötötte össze. Natasha a
hatalmas recepción állt gyűrött, összeizzadt kosztümjében, és hirtelen
leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy nyugodtan üljön egy darabig, és egyen-igyon
valamit. Az előtte álló Mac a recepcióssal csevegett, aki mosolyogva nézett rá. A
nő mosolya egyértelműen nem a hivatalos fajtából való, állapította meg komoran
Natasha, és elfordult. Cowboy John egy karosszékben ült a fal mellett szétvetett
lábbal, feje lecsüngött két csontos válla között. Natasha észrevette, hogy az előtte
elhaladó vendégek kissé távolabb húzódnak, és egy pillanatra megsajnálta. De
amikor John felemelte a fejét, és buján rákacsintott egy fiatal nőre, rájött, hogy
nem kellett volna rá pazarolnia a szánalmát.
– Oké – mondta Mac, és visszadugta a zsebébe a pénztárcáját. – Két szobát
kaptunk, az egyikben franciaágy van, a másikban két szimpla ágy.
– De hát nekünk három szoba kell.
– Nincs több szobájuk. Ha meg akarod próbálni valamelyik másik szállodában
az út mentén, csak rajta, de én teljesen kivagyok. Nekem ez tökéletesen megfelel.
És melyik szobában fogsz aludni?, akarta kérdezni Natasha. De Mac arca olyan
elgyötört volt, hogy inkább némán követte a lift felé.
John döntötte el a kérdést.
– Én megyek, lefürdöm, aztán harapok valamit – mondta, és elvette Mactől az
egyik kulcsot, amikor a lift ajtaja kinyílt a második emeleten. – Maguk csak
szóljanak, ha kitalálták, mi a következő lépés. – Elindult a folyosón, Natasha pedig
ott állt zavartan Mac mellett a liftben.
A szoba – mint minden szállodai szoba, amelyben valaha megszállt, gondolta
Natasha – az épület legtávolabbi végében volt. Némán lépkedtek végig a
szőnyeggel borított folyosón. Amikor az ajtóhoz értek, szóra nyitotta a száját, de
Mac a kezébe nyomta a kulcsot.
– Te vesd rá magad a telefonra. Én lemegyek a kompállomásra, megnézem,
nincs-e ott.
– Nem is eszel?
– Majd útközben bekapok valamit.
Natasha nézte, ahogy Mac háta eltűnik a folyosón. Egészen meggörnyedt a
válla, olyan súllyal nehezedett rá a Sarah-ért érzett felelősség.
Az elkeseredett Mac látványa bekergette Natashát a szobába, ahol egy darabig
csak ült, és próbált nem gondolni arra, mi lesz a karrierjével a távollétében, a volt
férjére, aki odakint mászkál Dover esős utcáin, mindazon dolgok szörnyű,
szégyenletes hiányára, amiket sértődöttség helyett kellene éreznie. Aztán
Natasha Macauley azt tette, amit mindig, ha a való élet túl nehéznek bizonyult:
bekapcsolta a vízforralót, jegyzetfüzetet és tollat ragadott, és a szállodai telefon
segítségével munkához látott.

Már majdnem fél tizenegy volt, amikor Mac visszaért. Natasha kölcsönkért egy
telefonkönyvet a recepción, és nemcsak Dover körzetében hívta fel az összes
hotelt, de tizenöt kilométeres körben az összes szállodát és panziót megkereste.
Senki sem halott Sarah Lachapelle-ről, senki sem látott lovas lányt. Natashában
felmerült a gondolat, hogy felhívja Macet, de aztán fölöslegesnek ítélte. Mac úgyis
rácsörgött volna, ha megtud valamit, mint ahogy ő is.
Cowboy John fél órája telefonált a szobájából. Bejelentette, hogy ha nincs más
tervük, ő most szundít egy-két órát. Natasha helyeselt, csak arra kérte, ne
gyújtsa fel a szobát. Merev nyakkal, kimerülten vacsorát és egy üveg bort
rendelt a szobaszerviztől, aztán fel-alá kezdett járkálni a szobában. Épp
nyújtózkodott, amikor meghallotta a kopogást.
Mac állt a folyosón. Némán ment el Natasha mellett, aztán leroskadt az egyik
ágyra, majd végignyúlt rajta, a kezét a szeméhez emelte, hogy ne bántsa a fény.
– Semmi – mondta. – Mintha egész egyszerűen köddé váltak volna.
Natasha kitöltött egy pohár bort, és Mac felé nyújtotta. A férfi nehézkesen
felült, és elvette a poharat. Az állát szürke borosta borította, a ruháiba
beleivódott a hideg, sós levegő szaga.
– Bejártam egész Dovert. Még a partra is lementem, hátha ott van.
– A komptársaságok irodáiban is voltál?
– Megkérdeztem a fickókat, akik a berakodást intézik. Gondoltam, ők látják,
ha arra jár valaki. Azt mondták, hogy az állatokat kamionokon szállítják. Innen
nem juthatott el sehová, Tash. Egyszerűen lehetetlen.
Csöndben ültek, a bort kortyolgatták.
– És ha egy másik kikötőbe ment? Én Doverre gondoltam… de mi van, ha
Harwich az? Vagy Sittingbourne?
– Ha Harwich lett volna az úti célja, akkor nem jó irányba ment volna.
– Ennél többet nem tehetünk – mondta Mac. – Szerintem szólnunk kéne a
rendőrségnek.
– Te alulértékeled Sarah-t. Az a lány kitervelte ezt, Mac. Elvitte a
hitelkártyámat. Biztos, hogy jól megvan valahol.
– De végigtelefonáltad a szállodákat.
Natasha vállat vont.
– Akkor lehet, hogy nem jutott el idáig. Nem hívhatok fel minden szállodát
Dél-Angliában. A fenébe, az is lehet, hogy valami farmon szállt meg. Vagy egy
lovardában. Talán van itt valahol egy ismerőse. Ezernyi helyen lehet.
– Pont ezért kellene szólnunk a rendőrségnek.
Natasha leült a másik ágy végébe, és dühösen felhorkant.
– Jaj, istenem, Sarah! Mégis mire megy ki ez a játék? – szaladt ki a száján.
Csak utólag vette észre, hogy hangosan kimondta.
– Szerintem ez nem játék, Tash.
– Szerinted véletlenül lopta el a kártyámat?
– Szerintem kétségbe volt esve.
– Miért? Mindent megadtunk neki, amit kért. Gondoskodtunk a lováról. Épp
el akartam vinni vásárolni, hogy mindent megvegyünk a nagyapjának, amit csak
akar. – A fejét csóválta. – Nem – mondta. A félelem és a kimerültség
megkeményítette. – Szerintem egyszerűen csak besokallt. Nem tetszettek neki a
szabályaink, a szokásaink. Nem tetszett neki, hogy nem mehet el a lovához,
amikor kedve tartja. Nálunk muszáj iskolába járnia, Mac, nem engedjük, hogy
oda mászkáljon, ahová akar. Rendet kényszerítünk a káoszra. Ő pedig így fizet
meg érte.
 – Így fizet meg?
– Te azt feltételezed, hogy Sarah úgy gondolkodik, mint mi. Hogy olyan, mint
mi. De el kell ismerned, hogy kezdettől fogva kiismerhetetlen volt. Halvány
sejtelmünk sincs róla, ki is Sarah Lachapelle valójában. – Amikor felnézett, azt
látta, hogy Mac meredten bámul rá.
– Mi az? – kérdezte Natasha, amikor már kezdett idegesítővé válni a dolog.
– Jézusom. Te aztán kemény lettél.
Olyan volt, mint egy ütés.
– Kemény lettem – ismételte meg Natasha lassan. Gombóc nőtt a torkában, de
lenyelte. És szerinted mégis miért?, vetette volna oda a legszívesebben. Szerinted
ki tett ilyenné? – Oké, Mac. Miért mindig abból indulsz ki, hogy ebben az
egészben Sarah az áldozat?
– Talán mert tizennégy éves? És mert nincs senkije?
Ali Ahmadi képe jelent meg Natasha előtt.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ártatlan bárány. Lopott tőlünk, elvette a
kártyámat, titkolózott előttünk. És most megszökött.
– Te mindig csak a rosszat láttad benne.
– Nem, én csak a te rózsaszín szemüveged nélkül néztem rá.
– Akkor miért vagy itt? Minek fárasztod magad azzal, hogy megkeresd?
– Attól, hogy olyannak látom, amilyen, még aggódhatok a biztonságáért.
– Tényleg a biztonságáért aggódsz? Vagy egyszerűen csak nem akarod, hogy
kiderüljön, kudarcot vallottál?
– Mégis mi a fenéről beszélsz?
– Nem vet jó fényt rád, nem igaz? Az elveszett gyermekek védelmezője
képtelen gondoskodni arról az egyetlen lányról, akit befogadott. Szerintem ezért
nem akarod, hogy értesítsük a rendőrséget.
– Hogy mersz ilyet mondani nekem? – Natasha a legszívesebben Mac képébe
loccsantotta volna a bort, de uralkodott magán. – Én nap mint nap látom ezeket a
kölyköket. Látom, amint szerencsétlenül, szánalomra méltóan ott ülnek a
tárgyalóteremben, aztán negyven perc múlva, miután elértem, hogy felmentsék
őket, vagy új helyet szereztem nekik, vidáman odavetnek valami trágárságot.
Tudom, hogy az esetek felében az az első dolguk, hogy újra elkössenek egy kocsit,
vagy ellopjanak egy szemeteszsákra való ruhát. Én ismerem ezeket a kölyköket.
Már sokszor kijátszottak. Nem hülyék ám, és nem mindig szerencsétlenek.
Kibújt a cipőjéből, és a szőnyegre dobta.
– Sarah sok szempontból rendes gyerek, de nem jobb, és nem is rosszabb,
mint a többségük. És attól, hogy látom, ami van, még nem vagyok rossz ember,
akármit is gondolsz rólam.
Ezek után bevonult a fürdőszobába, becsapta az ajtót, és leült a lehajtott fedelű
vécére. Maga elé tartotta a kezét, látta, hogy remeg, aztán tehetetlen dühében
egy szőnyeget meg két törülközőt vágott az ajtóhoz.
A hálószobából egyetlen hang sem hallatszott.
Natasha percekig ült ott, várta, hogy meghallja, amint Mac felkel és elmegy.
Biztosan pont annyira akar ezek után egy szobában éjszakázni vele, mint ő. Jobb
lesz, ha átmegy Cowboy John szobájába.
De a legrosszabb az volt, hogy tudta, van némi igazság Mac szavaiban. Tényleg
nem akarja bevonni az ügybe a rendőrséget. Nem akarja elmagyarázni, milyen
körülmények között vette magához Sarah-t, és milyen kudarcot vallott abban,
hogy gondoskodjon róla, vagy legalább a minimális biztonságot biztosítsa
számára. Ha a rendőrség nélkül sikerül megtalálniuk, Sarah szép csöndben
elköltözhet valakihez, aki jobban ért ehhez.
Hosszú, reszkető sóhaj tört ki belőle. Macnek persze könnyű felháborodni,
megint csak eljátszani a jó zsarut. Könnyű kedvesnek lenni, ha személyesen nem
kerül neki semmibe. Az egész házasságuk erről szólt. A tenyerébe temette az
arcát, beszívta az olcsó tisztítószer szagát, és várta, hogy kitisztuljanak a
gondolatai. Nem akarta, hogy Mac lássa, mennyire felzaklatta.
Amikor gondosan elpróbált érvekkel felszerelkezve, fegyelmezett arccal
kilépett a fürdőszobából, csönd fogadta. Mac aludt az ágyon, a karjával még
mindig félig eltakarta az arcát. Natasha halkan odament a másik ágyhoz, és
bámulta a férfit, a majdnem volt férjét. Egészen összetörte, hogy Mac itt van a
közelében, és ennyire utálja őt.
Rájött, hogy nem tudja levenni róla a szemét, és csak most döbbent rá, hogy az
elmúlt két hónapban meg se nézte igazán. A tekintete Mac karjára tapadt, a
mellkasára a kifakult póló alatt. Hányszor fúrta be magát szoros ölelésébe? És –
emlékeztette magát – hányszor fordított hátat neki, szorosan lehunyva a szemét,
nehogy kiszökjenek a néma könnyek? Hogyan tudja Mac ennyire megvetni
azután, hogy valamikor annyira szerette?
Kitöltötte magának a maradék bort, és egyetlen hosszú, sértődött kortyban
lehajtotta. Aztán némi vonakodással megfogta az összehajtogatott ágytakarót,
amely Mac ágyának végében hevert, és betakarta vele a férfit, egészen a melléig.
Eloltotta a villanyt. Nem ment oda a saját ágyához, inkább leült az ablak mellé,
nézte a szélfútta parkolót, a távoli, sötétkék tengert. Szinte várta, hogy egy lány
meg egy ló sziluettje feltűnjön a sötét utcán.
Amikor elgémberedett nyakkal, kicsavarodott tagokkal felébredt a székben, a
szobát már betöltötte a szürkéskék hajnali fény. És Mac nem volt sehol.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

„Én azonban… a legjobb oktatási módszernek azt

tartom, ha a ló a lovas akaratának teljesítéséért
cserébe minden alkalommal kap valami könnyítést
lovasától”
Xenophón: A lovaglás művészete

Sarah épp az utolsó boksznál tartott Jackie istállójában, amikor ijedten

összerezzent, mert megszólalt mögötte Thom hangja.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta a férfi az ajtó másik oldaláról.
– Én… csak nem hallottam, hogy itt van. – Sarah a sáljába beszélt, meleg
lehelete visszacsapódott a bőrére.
– Azt akartam kérdezni, kérsz-e reggelit. Jackie most készíti. Odavan a
boldogságtól, hogy az összes lóról gondoskodtál helyette.
Sarah hunyorítva nézett az alacsonyan járó napba.
– Korán felébredtem. És ő meg kimosta a farmeromat meg minden…
– Á, szóval tudod, mi illik, és még a munkaerkölcsről is hallottál. Jó munkát
végeztek a szüleid – vigyorodott el Thom. Az előző órát azzal töltötte, hogy
kimosta a kamiont. Sarah halványan érzékelte a nagynyomású tömlőt az istálló
mögött, a fémfelületekről spriccelő vizet, a súrolás hangját, Thom elszántan
vidám fütyörészését. Előző este a vacsoránál nyomott hangulatban volt a férfi,
megrázta a ló halála. Csak turkált az ételben, Jackie hiába is próbálta felvidítani.
Sarah ugyanolyan hallgatag volt, mint ő, az aznapi események annyira
kimerítették, hogy szinte kataton állapotba került. Majdhogynem némán ette
meg a vacsoráját, aztán a fáradtságtól elhomályosuló szemmel, hálásan elvonult a
vendégszobába. Jackie meg a férje nyilvánvalóan örült, hogy van kit
szórakoztatniuk: Sarah még félálomban is hallotta, ahogy nevetnek, beszélgetnek.
Nem sokkal fél hét után ébredt, és egy pillanatra megijedt, mert nem tudta,
hol van. Aztán szinte maguktól visszatértek az emlékek. Kiugrott az ágyból, és
egy szál pólóban kirohant, hogy megkeresse Boo-t.
Amikor a ló kidugta a fejét a boksz ajtaja fölött, és felnyerített, Sarah
fellélegzett. Bement a bokszba, bár vacogott a reggeli hidegben. Boo nyugodtan
állt a kölcsönpokróc alatt, szemlátomást nem viselte meg az előző napi kimerítő
utazás. Sarah megnézte a ló lábát, aztán megnyugodva a nyakához szorította az
arcát, majd visszatért a házba, ahol, miután már úgysem tudott volna aludni,
felöltözött, és nekilátott, hogy kitakarítsa az istállót.
A többi bokszot nem jótékonyságból ganajozta ki, bármit gondolt is Thom: kész
terv híján mindent meg kellett tennie, hogy még egy éjszakára itt maradhasson.
Létezett ugyan a lovak számára kialakított szállások rendszere, de erről ő mit
sem tudott: külföldre költöző családok pónijai, öt-hat számjegyű összeget érő
versenylovak és sportlovak töltöttek néhány éjszakát ezeken a helyeken, útban
új otthonuk felé. Valamennyiükre – akárcsak Sarah-ra – új élet várt, amelyről
még semmit se tudtak. A kisebb értékű lovaknak, a kiöregedetteknek,
gyengélkedőknek, azoknak, amelyeket állatszállító teherautókon vittek át a
kontinensre, nem jutott ilyen pihenőhely. Ők addig maradtak a járműben, míg ki
nem rakodták őket a vágóhídon.
– Tegnap… durva volt, amit láttál. Remélem, nem voltak rémálmaid miatta. –
Thomnak úgy állt a szeme, mintha vagy folyton mosolyogna, vagy túl sokat
nézett volna hunyorogva a napba. Meg se kellett szólalnia, lerítt róla, hogy ír.
Sarah a vasvillára támaszkodott, lelki szemei előtt megjelent a sérült ló.
– Maga szerint sokat szenvedett?
– Nem. Ilyenkor sokkot kapnak. Mint az emberek. És az állatorvos elég
gyorsan elintézte.
– Most szomorú?
Thom vállat vont, szemlátomást meglepte a kérdés.
– Hát… nem. Nem az enyém volt. Nekem nincsenek lovaim. Én csak szállítom
őket.
– És a tulajdonosa szomorú lesz?
– Ne vedd a szívedre, kislány, de valószínűleg nem. Ez csak egy rossz lábú,
gyenge versenyló volt. A tulajdonosa egy csomó másik lóval együtt adta el egy
francia kereskedőnek. Az igazat megvallva, amikor ma reggel felhívtam, jobban
érdekelte, mennyit fizet a biztosító.
Sarah arrébb rugdalt egy kevés megszáradt sarat az istálló padlójáról a
csizmája orrával.
– Mi volt a neve?
– A lónak? Te jó ég, most, hogy mondod… – Thom az égre pillantott. Sarah
úgy gondolta, itt az alkalom, hogy alaposabban szemügyre vegye; döbbenten
állapította meg, hogy a bal keze műkéz, valami bőrszínű gumiszerűségből készült.
– Diablo – mondta Thom, és hirtelen Sarah-ra nézett. A lány elpirult, zavarba
jött, hogy a férfi rajtakapta, amikor éppen őt bámulta. – Nem is: Diablo Blue.
Igen, így hívták. Megmondjam Jackie-nek, hogy mindjárt jössz? Vissza kell
mennem Doverbe, hogy rendbe hozassam a válaszfalat.
Sarah néhány pillanatra elgondolkodott, miért bízik Thomban. Talán mert
előző este annyival jobban megrázták a történtek, mint Jackie-t meg a férjét,
vagy mert szinte öntudatlanul megsimogatta a lovak orrát, amint elment a
bokszok mellett. Talán a keze miatt. Mindenesetre volt benne valami, ami azt
üzente Sarah-nak, hogy nem kell félnie tőle.
– Elvinne? – kérdezte, és felvette a kabátját. – Pénzt kell felvennem egy
bankautomatából.

Thom Kenneally elvileg Írországban élt, de az ideje nagy részében lovakat

szállított Anglia, Írország és Franciaország között. Valamikor zsoké volt, mesélte
Sarah-nak, aztán egy lovasbalesetben elvesztette a karja egy részét. Utána
nehezen talált állást, és végül belevágott a szállítmányozásba.
Nem mindenki alkalmas erre, mondta. Sokszor nehéz rávenni a lovakat, hogy
beszálljanak a kamionba, és a türelem meg a nyugodt természet nem elég ahhoz,
hogy biztonságban be- és kirakodja őket az ember; az is kell hozzá, hogy
belelásson a gondolataikba, kitalálja, még mielőtt a rámpára lépnének, hogy nem
fognak-e hátrahőkölni, rúgni vagy hátrálni, amikor felérnek – vagyis akkor,
amikor talán még ők maguk sem tudják. Thom szállított már öreg pónikat,
gyakorlott sportlovakat, időnként finom csontozatú versenylovakat is, amelyek
együttesen olyan sokat értek, hogy vezetés közben kiverte a hideg veríték. Az
előző estét leszámítva hat év alatt mindössze egyetlen balesete volt. De nem, ez
nem vette el a kedvét.
– Nekem való ez a munka – mondta. Időközben otthagyták a válaszfalat egy
hegesztőnél, aki azt ígérte, hogy délre elkészül vele. Thom ebéd után indul tovább
a megmaradt szállítmánnyal. – Szeretem a lovakat. A barátnőm meg amolyan
független típus. Szüksége van egy kis szabadságra.
– Ő is szereti a lovakat?
Thom elvigyorodott.
– Nem túlságosan. Azt hiszem, tudta, hogy vagy ez van, vagy beköltözöm
valami versenyistállóba. Így legalább nem kell egész álló nap az állatokat néznie.
– Én szívesen nézném őket – mondta Sarah, és elpirult.
– Itt a bankautomata.
Thom lelassított, aztán megállt egy vegyesbolt előtt. Sarah leugrott a
vezetőfülkéből, és átszaladt az úton. Kihúzta a zsebéből a kártyát, bedugta az
automatába, és bepötyögte a számot, közben hátrasandított, nem figyeli-e valaki,
aztán lélegzetvisszafojtva várt.
Félig-meddig arra számított, hogy határozott visszautasításban lesz része, sőt
legrosszabb rémálmaiban azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy megszólal a
riasztó. De az automata meglepő módon engedelmeskedett. Sarah újabb száz
fontot vett ki, aztán a zsebébe dugta, és közben magában bocsánatot kért a
Papától, Mactől és Natashától, amiért ilyet tett. Már épp visszarohant volna a
túloldalra, amikor meglátta a régimódi, üvegajtós, pirosra festett telefonfülkét.
Thom újságot olvasott, úgyhogy Sarah besurrant a fülkébe. Rögtön el is
fintorodott a vizeletszagtól, bár nem érte váratlanul. A telefon elfogadta a
hitelkártyát, ő pedig beütötte a számot.
 Hosszan kicsengett. Végre, amikor már feladta volna, egy kattanást hallott.
– Stroke-osztály.
– Beszélhetnék Mr. Lachapelle-lel? – kiabálta túl Sarah egy arra járó kamion
dübörgését.
– Kivel?
– Mr. Lachapelle-lel. – Befogta a másik fülét. – Sarah vagyok, az unokája.
Tudná adni? A négyes szobában van.
Rövid csönd támadt.
– Kis türelmet.
Sarah állt a szűk fülkében, üres tekintettel bámult ki a forgalmas útra. Thom
meglátta a kamion vezetőfülkéjéből, és bólintott, mint aki azt akarja mondani,
csak nyugodtan.
– Halló? – Másik hang szólt bele.
– Halló! Mr. Lachapelle-lel szeretnék beszélni. Sarah vagyok.
– Szia, Sarah. Dawson nővér vagyok. Mindjárt beviszem hozzá a telefont. De
meg kell mondanom neked, volt egy kis visszaesés az állapotában. Hallom, hogy
zajos helyen vagy, nem biztos, hogy fogod hallani, amit mond.
– Jól van?
Csak egy pillanatnyi habozás előzte meg a választ, de Sarah-nak így is elállt a
szívverése.
– Mikor jössz be? Elintézem, hogy valaki beszéljen veled és a nevelőszüleiddel.
– Most nem lehet – mondta Sarah. – Ma nem tudok bemenni.
– Hát jó. Nos, a nagyapád tulajdonképpen… jól van. De a beszéd pillanatnyilag
nehezére esik. Jó hangosan kell beszélned vele, hogy megértsen. Elég rossz a
vonal. Máris adom.
Léptek zaja, ajtónyikorgás. Tompán hallatszó hang:
– Mr. Lachapelle, az unokája keresi. Odateszem a füléhez a telefont. Rendben?
Sarah lélegzetvisszafojtva figyelt.
– Papa?
Semmi.
– Papa?
Hosszú csönd. Aztán mintha szólt volna valaki. A forgalom zajától nem nagyon
lehetett hallani. Sarah még erősebben szorította a kezét a másik fülére. Ismét a
nővér szólalt meg.
– Sarah, a nagyapád hall téged. Beszélhetsz hozzá, de választ ne nagyon várj.
Sarah nyelt egyet.
– Papa? – mondta megint. – Sarah vagyok. Ma… ma nem tudok bemenni.
Valami zaj, aztán a nővér fojtott biztatása:
– Hall téged, Sarah.
– Papa, Doverben vagyok. El kellett hoznom Boo-t. Rosszra fordult a
helyzetünk. De most azért hívtalak, hogy megmondjam… – Elcsuklott a hangja.
Szorosan lehunyta a szemét, minden erejével igyekezett összeszedni magát, hogy
a Papa ne hallja a hangján, mit érez. – Saumurbe megyünk Boo-val. Nem
mondhattam meg, míg el nem indultunk.
Sarah várt, fülelt, próbálta kifürkészni a nagyapja reakcióját. A válasz helyett
hallható csend fájdalmasan nyomasztó volt. Sarah ezernyi dolgot olvasott ki
belőle, és minél hosszabbra nyúlt a némaság, annál jobban elcsüggedt.
– Sajnálom, Papa – ordította a telefonkagylóba –, nem tettem volna ilyet, ha
nem lett volna muszáj. Tudod, ugye? – Sírni kezdett, nagy, sós könnycseppek
hullottak a betonlapra a lába elé. – Csak így tudtam megóvni őt. És magamat is.
Kérlek, ne légy dühös – suttogta, bár tudta, hogy a Papa nem hallja.
A Papa még mindig nem felelt.
Sarah csöndesen sírt, míg a nővér vissza nem vette a kagylót.
– Mindent elmondtál, amit akartál? – kérdezte vidáman.
Sarah a kabátja ujjába törölte az orrát. Világosan látta maga előtt a nagyapját,
ahogy ott fekszik, az arca az aggodalom, a nehezen visszafojtott düh maszkja. Még
ágyhoz kötve, sok száz kilométer távolságból is érződött hűvös elutasítása.
– Sarah? Ott vagy még?
Sarah szipogott.
– Igen – mondta, természetellenesen magas hangon. – Igen, csak nem
hallottam. Pont elment mellettem egy kamion. Egy telefonfülkében vagyok.
– Hát, nem tudom, mit mondtál, de a nagyapád azt üzeni…
Sarah szorosan lehunyta a szemét, hogy ne csorduljanak ki a könnyei.
– Azt üzeni: „jó”.
Rövid csönd.
– Tessék?
– Igen. Egyértelműen. Azt mondja: „jó”. Bólogat. Rendben? Viszontlátásra.

Sarah visszakapaszkodott a vezetőfülkébe, aztán az ablak felé fordult, hogy Thom

ne lássa kivörösödött szemét. Ott ült, a haja az arcába hullott, és várta, hogy a
kulcs elforduljon a gyújtásban.
Jó. A Papa válaszára gondolt.
Thom nem indította be a motort. Amikor Sarah végül ránézett, látta, hogy őt
fürkészi.
– Na, jól van, kislány. Elmondod, mi a baj?

Thom nem vette be a jótékonysági lovastúráról szóló mesét. Pedig Sarah immár
határozott hangon, tiszta tekintettel, semleges arckifejezéssel mesélte el neki a
történetet, amelyet magában számtalanszor elpróbált aznap reggel.
– Franciaországba – ismételte meg Thom. – Jótékonysági lovastúrára mész,
Franciaországba. Hogy pénzt gyűjts a stroke áldozatainak. És nincs semmilyen
papírod.
– Azt gondoltam, majd megszerzem őket Doverben. Épp meg akartam
kérdezni, hová forduljak.
Egy út menti kávézóban ültek. Thom rendelt Sarah-nak egy muffint a
teájához, és a sütemény most ott volt előtte a tányéron, nedvesnek és szilárdnak
tűnt a nejloncsomagolásban.
– És egyedül teszed meg az utat.
– Nagyon önálló vagyok.
– Nyilván.
– Akkor tudna segíteni nekem?
Thom előrehajolt, egy pillanatig Sarah arcát fürkészte. Aztán elmosolyodott.
– Tudod mit, Sarah? Szeretnék én is adakozni a jótékony célra. Add csak ide a
gyűjtőíveket.
Sarah szeme tágra nyílt, aztán gyorsan elkapta a tekintetét, de Thom
figyelmét nem kerülte el a dolog.
– Azt hiszem… a táskámban hagytam őket.
– Hát, van ilyen.
– De elmondja, hogyan tudom megszerezni a szükséges papírokat Boo-nak az
utazáshoz?
Thom szóra nyitotta a száját, aztán mégsem szólalt meg. Kibámult az ablakon,
ahol az autók alaposan megpakolt tetőcsomagtartóval haladtak a kompállomás
felé. Sarah a nyirkos muffin csomagolását gyűrögette. Nem volt rajta lejárati
dátum. Akár hároméves is lehetett.
– Van egy mostohalányom, aki egy kicsit hasonlít rád – mondta halkan Thom.
– Amikor nagyjából annyi idős volt, mint te most, mindenféle bajba került, főleg
azért, mert titkolózott, és azt hitte, képes egyedül megoldani mindent. Végül, de
tényleg az utolsó pillanatban – szomorkásan elmosolyodott, magába zárt valami
személyes emléket –, meggyőztük, hogy semmi sem lehet olyan szörnyű, hogy ne
lehessen beszélni róla valakinek. Érted? Semmi.
De Sarah tudta, hogy téved. Pont azért került ilyen bajba, mert a kezdet
kezdetén igazat mondott. Ha nem mondta volna el aznap este Natashának, mi
történt a Papával…
– Sarah, bajban vagy?
Sarah már kigyakorolt egy szinte teljesen semmitmondó arckifejezést. Most
ilyen arccal fordult Thom felé, de közben furcsa módon úgy érezte,
bocsánatkéréssel tartozik érte. Nincs magával semmi bajom, mondta volna a
legszívesebben Thomnak, de hát nem érti? Lehet, hogy maga is olyan, mint a
többiek. Jót akar, de képtelen felfogni, milyen károkat okoz.
– Megmondtam – felelte színtelen hangon. – Jótékonysági lovastúrán vagyok.
Thom összecsücsörítette a száját. Nem volt barátságtalan az arckifejezése,
inkább csak beletörődő. Kortyolt egyet a kávéjából.
– Tudod, Jackie nem nagyon akarta megengedni tegnap este, hogy ott maradj.
Hamar kiszimatolja a bajt.
– Kifizettem neki, amennyit kért.
– Így van.
 – Olyan vagyok, mint bárki más.
– Persze. Egy átlagos kamasz lány, aki megpróbál átkelni egy lóval a
Csatornán.
– Mondtam már. Fizetni is tudok, ha ezt akarja.
– Biztos vagyok benne.
– Na, ugye.
Sarah várta, hogy Thom felemelje a tekintetét a kávéjáról. Úgy tűnt, minden
figyelmét a csésze köti le.
– Ideadnád azt a hitelkártyát?
– Tessék?
– A kártyát, amivel pénzt vettél ki.
– Készpénzben fizetek. – Sarah gyomra görcsbe rándult.
– Ha úgy döntök, hogy hajlandó vagyok segíteni neked, szívesebben fogadnék
el hitelkártyát. Nem nagy ügy, nem igaz? – Találkozott a tekintetük. – Kivéve,
persze, ha nem a te neved van azon a kártyán…
Sarah eltolta maga elől a tányért, és felállt.
– Tudja, mit? Én csak azt kértem, hogy hozzon el. Semmi szükségem rá, hogy
kioktasson, csak mert elhozott a bankautomatához. És semmi szükségem rá,
hogy cseszegessen, oké? Ha nem akar segíteni, hagyjon békén. – A következő
pillanatban már kint is volt, átvágott a parkolón a főút felé.
– Hé! – szólt utána a férfi. – Hé!
Miután Sarah nem fordult hátra, ordítva folytatta:
– Állatorvos nélkül nem tudod megszerezni a papírokat. Napokig tarthat, akár
hetekig is. És csak nagykorúak írhatják alá. Biztos vagyok benne, hogy te még
nem vagy tizennyolc, Sarah. És nem tudom, meddig engedi meg Jackie, hogy ott
lakj nála, akárhány bokszot ganajozol ki. Gondold át a dolgot!
Sarah megtorpant.
– Szerintem, kislány, jobb lenne, ha hazamennél. – Barátságos kifejezés ült
Thom arcán. – A lovaddal együtt.
– De nem lehet. Azt egyszerűen nem lehet. – Sarah legnagyobb rémületére
könnyek gyűltek a szemébe. Heves pislogással próbálta visszafojtani őket. – Nem
csináltam semmi rosszat, oké? Nem vagyok rossz ember. De nem mehetek
vissza.
Thom egyre csak bámulta. Sarah lesütötte a szemét, kerülte a férfi tekintetét.
Olyan volt, mintha átlátna rajta, látná a becstelenségét, a sebezhetőségét, de nem
úgy, mint Máltai Sal, aki minden értékeset ki akart facsarni belőle, hanem valami
együttérzésfélével. És ez rosszabb volt.
– Nézze, tényleg muszáj eljutnom oda. – Autók száguldottak el mellettük a
gyorsforgalmi úton. Sarah-nak egy pillanatra az a gondolata támadt, milyen
igazságtalan, hogy ezek a fémlovak olyan könnyedén átkelhetnek a Csatornán. –
Nem mondhatok mást. De át kell jutnom Franciaországba.
Sarah a kamionban hagyta a dzsekijét. Ott állt karba font kézzel a hideg
parkolóban, a tengeri szél belekapott a hajába. Thom tovább bámulta, aztán
elfordult. Sarah azt hitte, visszamegy a kamionhoz, de a férfi pár lépés után
megállt. Végül ismét a lány felé fordult.
– Szóval… ha én nem segítek neked, mit akarsz tenni?
– Keresek valakit, aki segít – felelte Sarah dacosan. – Tudom, hogy találok
majd valakit.
– Én is emiatt aggódom – dünnyögte Thom lemondóan. Aztán elhallgatott,
elgondolkodott. – Lehet, hogy át tudlak vinni Franciaországba. Igen – folytatta,
amikor Sarah közbe akart szólni –, a lovaddal együtt. De akkor beszélned kell.
Ezt az egyezséget ajánlom, Sarah. Ha nem mondod el, mi folyik itt, nem segítek.

„Diablo Blue”-nak nemigen akarózott felmenni a rámpán. Horkantott,

megvetette két mellső lábát a rámpa alján, csak úgy villogott a szeme fehérje.
Ívelt, izmos nyakát megfeszítette, a fülét előre-hátra csapkodta, ügyetlenül
botladozott a védőkötésben, amelyet Thom a lába köré csavart.
Thom higgadt maradt: nyugodtan állt a ló mellett, kedvesen beszélt hozzá,
amikor nem akart megmozdulni, lazábbra engedte a hosszú kötelet, amikor az
állat egy pillanatig nem rángatta. Előzőleg megkérte Sarah-t, hogy kantározza fel
a lovat, majd – a lány figyelő tekintetétől kísérve – átvezette a hosszú kötelet a
zablán, a ló fején, el a füle mellett, azután vissza a zabla másik oldalán.
– Ha hátrálni kezd, nyomást érez – magyarázta. – Így jár, ha rosszul
viselkedik. De más szállítók durvább eszközöket használnak. Hé, nincs semmi baj.
Ne nézz olyan aggodalmasan. Ráérünk.
– Jackie azt mondta, fél kettőre visszajön.
– Ó, addigra mi már árkon-bokron túl leszünk. – Thom leült a rámpára,
felemelte a kezét, és megsimogatta a ló orrát. Úgy viselkedett, mint akinek
cseppet sem sietős a dolga.
Sarah korántsem volt ilyen felszabadult. Jackie kérdezősködni fog,
magyarázatot követel majd. Vagy ami még rosszabb, lehet, hogy meggyőzi
Thomot, hogy hibát követ el.
– Csak a takarmánykereskedőkhöz ment. Nézze, mi lenne, ha én próbálnám
meg?
– Nem – mondta Thom. – Te túl feszült vagy. Mellesleg az sem javít a
helyzeten, hogy ott állsz. Menj, ülj be a vezetőfülkébe.
– Én nem…
– Ülj be a vezetőfülkébe. Úgy gyorsabban fog menni – mondta Thom
ellentmondást nem tűrően. A kamionba már beterelt lovak idegesen nyihogtak,
az egyik a szénát tépkedte, aztán kidugta a fejét a válaszfal fölött, hogy lássa, mi
történik odakint. Sarah aggodalmasan pillantott hátra a kötél végén lévő nagy pej
lóra, aztán engedelmeskedett Thomnak.
Elfoglalta az utasülést, majd a zsebébe nyúlt, megtapogatta a hitelkártyát.
– Mennyit akarsz fizetni az átszállításért? – kérdezte Thom, amikor bent
voltak a városban. Sarah hátralépett. Attól tartott, hogy félreismerte a férfit. –
Menjünk vissza egy percre a kávézóba.
Sarah akkor megvetette, csak egy újabb szélhámost, egy újabb zsarolót látott
benne, míg a férfi elő nem vette a telefonját a dzsekijéből. Ugyanahhoz az
asztalhoz ültek le, mint az előbb. Sarah muffinja még mindig ott pihent a
nejlonban.
– Clive? Itt Thom Kenneally. Azokról a lovakról volna szó.
Sarah csöndben hallgatta a műanyag asztal túloldalán, amint Thom
elmagyarázza ennek az ismeretlen férfinak – akit ő elég jól ismer ahhoz, hogy a
gyerekei után érdeklődjön –, hogy volt némi gond a kamionjával.
– Meg kell, hogy mondjam, haver, van itt egy kis probléma a régi biztosítással.
A hegesztő azt mondja, kiesett egy szegecs a válaszfalból, én nem is láthattam, de
nekik kibúvót jelent. Tudod, mit mondok én neked? Ha ez így van, te se látsz
ebből egy fityinget se, és az én biztosításom is kárba vész. Igen… Igen, így van.
Szóval. Úgy látom a papírokból, hogy a lovad, ez a Diablo Blue nem volt éppen
egy világhírű versenyló, érted, mire gondolok. – Thom felnevetett. – Komolyan?
Igen, gondoltam, hogy nem volt egy nagy bajnok. Az jutott eszembe, hogy kérnék
én tőled egy kis szívességet. Intézzük el a dolgot nem hivatalosan, egy kis
készpénzes kárpótlással. Neked is egyszerűbb lenne így, nem?
Még vagy öt percig csevegett, biztosította róla a láthatatlan Clive-ot, hogy a
javítás megfelelő minőségű lesz, és hogy igen, örömmel viszi el a két lovat
pénteken. Reméli, még sokszor fognak együtt dolgozni, satöbbi, satöbbi. Amikor
végre letette, beletelt pár másodpercbe, míg eltűnt az arcáról az elszánt mosoly.
Visszatette a telefont a dzsekijébe.
– Oké, kislány. Háromszázötven fonttal jössz Mr. Clive-nak a döglött lováért.
Szerinted ha visszamegyünk az automatához, bírni fogja az a kártya a terhelést?
– Nem értem…
– Ez az ára a lovad új papírjainak – mondta Thom. – Isten bocsássa meg, hogy
ilyesmibe keveredtem, de ez a jegyed ára.

Újabb tíz hosszú percbe telt, míg Sarah – aki ezalatt tövig rágta két megmaradt
körmét – a tompa patadobogásból és az azt követő, hangos puffanásból arra
következtetett, hogy végre fel lehetett emelni a rámpát. Aztán reteszeket húztak
el, biztonsági zárak csúsztak a helyükre. Kinyílt a vezetőoldali ajtó, hideg levegő
csapott be, majd Thom mászott be a vezetőfülkébe.
– Mindent figyelembe véve nem is volt olyan nehéz eset, nem igaz? A másik
kettő nagy utazó. Majd ők segítenek neki. – Elvigyorodott. – Most már
fellélegezhetsz.
A férfi beindította a motort. A kamion vibrálni kezdett, hatalmas motorja
morogva kelt életre. Sarah a biztonsági övért nyúlt.
– Hagytál Jackie-nek egy cédulát? – Thom megigazította a tükröt.
 – Igen, meg pénzt is. Azt írtam, megváltoztattam az útvonalat, és inkább
Dealbe megyek.
– Helyes. Jaj, kislány! Ne nézz már ilyen kétségbeesetten! Légrugózásunk van,
a lovak meg se döccennek. Kényelmesebben utaznak, mint mi. Lefogadom, hogy
a lovad megeszi az összes szénáját, mire az út végére érünk.
Sarah nem árulhatta el neki, hogy nem Diablo Blue viselkedése aggasztja. Attól
félt, mi lesz, ha a vámtisztviselő túl alaposan megnézi a ló leírását. Attól félt, mi
lesz, ha valaki, aki ért a lovakhoz, rájön, hogy Diablo Blue nem kevesebb, mint öt
centit nőtt azóta, hogy három héttel ezelőtt kiállították az úti okmányait.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Thom. – Tudod, még nem késő
visszafordulni. Biztos vagyok benne, hogy ha beszélnék a nevelőszüleiddel, ki
tudnánk találni valamit.
Jó, mondta a Papa. Jó. A nővér határozottan állította.
– El akarok menni. Most – jelentette ki Sarah.
Az oldalsó tükörbe pillantott. Az istálló mögött a ló, amelyik most a Baucher
nevet viselte, egy ponyva alatt heverve várta, hogy elvigyék a helyi vágóhídra.
Az útlevelek és egyéb úti okmányok egy viharvert dossziéban feküdtek a
műszerfalon Sarah előtt.
– Oké. – Thom eltekerte a hatalmas kormányt, és a kamion elindult a főút
felé. – Akkor irány a nagy hajó. Oda megyünk mindannyian: te, én, és persze Mr.
Diablo Blue.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

„…mindenképpen kerüljük, hogy egy másik ló mellett

vágtázzon, mert valamennyi ló közül általában
a legélénkebb vérmérsékletű lovak szeretnek
versenyezni.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Cowboy John már a negyedik tányér szalonnás tojással és olajban sült kenyérrel
tért vissza az asztalhoz, a tenyerét dörzsölve.
– Nem rossz – mondta, miközben a szalvétát a gallérja alá gyűrte. – Ahhoz
képest, hogy csak egy út menti szálloda, nem rossz.
Mac kortyolt egyet a kávéjából.
– Nem értem, hogyan képes valaki négy adag reggelit elfogyasztani –
jelentette ki, és a tekintete a kifosztott büféasztalra siklott.
– Kifizettem – felelte John. – Leeszem a pénzemet.
Ami azt illeti, én fizettem ki, helyesbített magában Mac. De örült, hogy jókedvű
társasága van, így inkább nem szólt semmit. Körülöttük rengeteg vendég
nyüzsgött a Tempest International reggelizőhelyiségében: megállás nélkül
telefonáló üzletemberek, ideges anyák, akik a gabonapehellyel borított asztal
körül terelgették kisgyerekeiket, miközben az apák eltűntek az újságjuk mögött.
Időnként odalépett hozzájuk egy holdvilágképű kelet-európai lány, és
felajánlotta, hogy újratölti a kávéscsészéjüket, mire John azt válaszolta, hogy
„Csak rajta! Köszönjük!”
John megfiatalodva lépett elő a szobájából aznap reggel, gyakrabban
mosolygott a viharvert barna kalap alatt, gallérja és kézelője szépen kivasalva.
Mac, akinek a ruhái mindig úgy festettek, mintha napok óta hordaná őket,
gyalázatosan rendetlennek érezte magát mellette. Már napkelte előtt felkelt, és
miután nem tudott aludni, és nem akadt jobb dolga, újra kisétált a kihalt
tengerpartra, figyelte, amint a kora reggeli kompok jöttek-mentek a lassan
terjedő fényben, hallgatta a feje fölött köröző sirályok kétségbeesett kiáltásait, és
rettegve tűnődött, hol lehet Sarah.
Nem sokkal nyolc előtt ért vissza. Amikor bement a szobába, Natasha már
nem az ablak melletti széken aludt, mint amikor elment, hanem
összegömbölyödve feküdt a másik egyszemélyes ágyon. A szobában uralkodó
csöndet csak a folyosóról behallatszó, fojtott hangok törték meg. Natasha egészen
az álláig húzta fel a térdét, mint egy gyerek, a haja félig eltakarta az arcát, és még
álmában is ráncolta a homlokát. Az íróasztalon villogással jelezte a lenémított
telefon, hogy üzenetei érkeztek. Macnek megfordult a fejében, hogy megnézi
őket, hátha Sarah telefonált, de a gondolat, hogy Natasha netán felébred, és
rajtakapja, hogy a magánügyeiben kutakodik, megállította. Inkább lezuhanyozott,
tőle telhetően igyekezett felfrissíteni magát a nem habzó szállodai szappannal,
aztán lement reggelizni, ahol ott találta Cowboy Johnt, aki a jelek szerint már jó
ideje élvezte a szálloda által nyújtott szolgáltatásokat.
– Szóval akkor mi a terv mára, főnök? – John kitunkolta a rántotta
maradványait az olajban sült kenyér sarkával.
– Fogalmam sincs.
– Hát… Én gondolkodtam, és nagyobb összeget tennék rá, hogy Sarah errefelé
van valahol. Az a lány soha nem járt sehol, mióta én ismerem. Mégsem úsztathat
át azzal a nyavalyás lóval Franciaországba. Szóval én úgy látom, vagy talál egy
helyet, ahol otthagyhatja, és nélküle megy Franciaországba, ebben az esetben ott
cselleng a jegypénztár körül, vagy hamar rájön, hogy itt ragadt, és akkor errefelé
száll meg, míg ki nem eszeli, mi legyen a következő lépés.
– Nem tudom róla elképzelni, hogy itt hagyja a lovát. – Macnek eszébe jutott
rövid kenti tartózkodásuk.
John elvigyorodott.
– Én is pont így gondolom, öregem. Úgyhogy akkor itt kell lennie valahol.
Tehát egyelőre még ne szóljunk a zsaruknak. Az a lényeg, hogy minden
lehetséges bázison kérdezősködjünk. Hívjuk fel az istállókat, kérdezzük meg a
szállodákat, nem jelentkezett-e be egy gyerek Natasha hitelkártyájával.
Mac hátradőlt a székén.
– Így kimondva nagyon egyszerűnek tűnik.
– A legjobb tervek többnyire egyszerűek, és ha nincs jobb ötlete…
Natasha jelent meg az asztalnál. Vizes volt a haja, és tétovának tűnt, mintha
attól tartana, megkapja a magáét, amiért utolsónak kelt föl.
– Tessék. – Mac kihúzott egy széket. – Kérsz kávét?
– Nem akartam ilyen sokáig aludni. Felébreszthettél volna.
– Azt gondoltam, rád fér a pihenés. – Mac látta, hogy egy pillanatra felvillan
valami Natasha arcán, de próbálja elrejteni. Milyen könnyű akár egy ártatlan
megjegyzést is félremagyarázni, ha minden beszélgetésre ránehezedik a múlt.
– A telefonod – mondta Natasha, és átadta a mobilt Macnek. – A szobában
hagytad. Keresett a barátnőd.
– Valószínűleg egy munka miatt, amit ma délelőttre szerveztem be… – kezdte
Mac, de Natasha már átment a büféasztalhoz.
John előrehajolt.
– Eszembe jutott még valami.
Mac nem is nagyon figyelt rá. Natasha a kenyérkosárnál állt, és a fejét rázta,
miközben a telefonjába hadart.
– Lehet, hogy túl sokat aggodalmaskodunk.
Mac ismét John felé fordult.
– A nagyapja. Nagyon jól kitanította azt a lovat, ilyen jól idomított állatot még
nem is láttam, pedig elég régóta vagyok lovak között.
– Na és?
– A lány biztonságban van mellette.
– Ki mellett? – Natasha leült, egy szelet pirítóst szorított a fogai közé.
– A ló mellett. John úgy gondolja, Sarah biztonságban van a ló mellett.
Natasha letette a tányérjára a pirítóst.
– Szóval ez olyan, mint Champion, a csodaló? Elűzi a kígyókat? Figyelmezteti a
gazdáját, ha jönnek a rézbőrűek?
Cowboy John hátrabillentette a kalapját, és Natashára meredt. Aztán
célzatosan Mac felé fordult.
– Úgy értettem, hogy el tud menekülni a kellemetlen dolgok, helyzetek elől. És
sok ember fél a lovaktól. Így békén hagyják, pedig máskülönben nyugodtan
megkörnyékeznének egy magányosan kóborló kislányt. – Ledöntötte a kávéját. –
Énszerintem sokkal nagyobb biztonságban van azon a lovon, mint nélküle volna.
Natasha ivott egy kis gyümölcslevet.
– De le is lökhetik róla. Vagy leeshet. Vagy megtámadhatja valaki, aki el akarja
lopni a lovat.
John gyanakvó pillantást vetett rá.
– Úristen, magának aztán derűs természete van. Már értem, miért ment
ügyvédnek.
A fiatal pincérnő ott ügyködött az asztaluk körül. Mac rámosolygott, és
felemelte a csészéjét. Amikor a pincérnő elment, Mac elkapta Natasha pillantását.
Nem volt valami barátságos.
– Azt hiszem, Mac jobban szeretné, ha pincérnő lennék.
– Hát ez meg mi a fenét akar jelenteni?
– Azt jelenti – Natasha Johnhoz intézte a szavait –, hogy régebben azok közé a
férfiak közé tartozott, akik azt állítják, hogy odavannak az okos nőkért. Csak
aztán az „okos” kezdte azt jelenteni, hogy „bonyolult” és „tájékozott” és akkor
inkább átpártolt a huszonkét éves pincérnőkhöz meg modellekhez. – Natasha
elpirult.
– Miért, mi a baj ezzel? – kuncogott John.
Mac a kávéivásba menekült.
– Talán csak szívesebben vagyok olyan emberekkel, akik nem dühösek rám
állandóan.
Ez telibe talált. Mac látta, hogy Natasha elvörösödik, és furcsa módon
elszégyellte magát.
John merev tagokkal felállt.
– Hát, ez a két gerlice mindenesetre eszembe juttatta, miért nem nősültem
meg soha. Én most elmegyek fogat mosni, hátha azalatt összeraknak valami
akciótervet. Öt perc múlva itt vagyok.
Nézték, ahogy átkacsázik az éttermen. Natasha a pirítósát rágcsálta.
– Sajnálom – mondta a tányérját bámulva. – Nem kellett volna…
– Tash?
Natasha felnézett.
– Nem tarthatnánk fegyverszünetet? Csak amíg meg nem találjuk Sarah-t.
Egy kicsit… fárasztó ez az egész.
Csak enyhe düh villant fel Natasha szemében, de Mac azért látta, és észlelte a
ki nem mondott kérdést: „Fárasztó? Szerinted én tehetek róla?”
– Igazad van – mondta Natasha. – Amint már mondtam, sajnálom.
A terem túlsó végében John udvarias meghajlás kíséretében kalapot emelt a
pincérnő előtt.
– Oké. Mi a terved? Mert nekem nincs – mondta Mac.
– Sarah nem juthat messzire – jelentette ki Natasha. – Azt mondom, adjunk
neki… mondjuk, négy órát. Ha addig nem találjuk meg, szólunk a zsaruknak.

Natasha és Cowboy John egy padon ült a jegypénztár előtt. Kabátjukat a fejükre
húzva próbáltak védekezni a szél ellen, miközben fölöttük rikoltoztak a sirályok.
A délelőtt során a két szállodai szobából szinte egész Dél-Angliát
körbetelefonálták, aztán a bezártságtól és az aggodalomtól idegesen találkoztak
Mackel a parton. Az idő lassan telt, Sarah-nak nyoma sem volt, és minden egyes
órával csak nőtt a nyugtalanságuk. Ültek a sivár konténerépület előtt, nézték,
amint a gyalogos utasok végtelen folyama kiözönlik a távolsági buszokból, jönnek
jegyet váltani, vagy csak a mosdót használni. Ben időnként felhívta Natashát
valamilyen kérdéssel, sokszor Richard nevében, ő pedig beleordította a telefonba
a választ, próbálta túlkiabálni a tengeri szél süvítését. Cowboy John néha felállt,
fel-alá sétált az aszfaltúton, és közönyösen dohányzott, olykor felemelte vékony
kezét, és megfogta a kalapját, nehogy elfújja a szél.
– Nem tetszik ez nekem – mondta, a tengerre szegezve a pillantását. – Ez nem
vall Sarah-ra.
Natasha szinte nem is hallotta. Arra gondolt, amit Linda mondott, amikor ő
megkérdezte tőle, kiállt-e mellette Conor az előző esti üzlettársi értekezleten.
– Megpróbálta – felelte a kérdésre Linda, de a hangjából azt lehetett kiérezni,
hogy nem próbálkozott túl lelkesen. – Vicces módon igazából Harrington állt ki
melletted. Konferenciabeszélgetést rendeztek. Én… ööö… véletlenül
belehallgattam. Azt mondta, a stratégiád… innovatív volt, és a távozásod nem árt
a pernek. – Úgy tűnt, Linda csodálkozik, hogy Natasha csak mérsékelten örül a
hírnek.
A reggeli tárgyalás jól sikerült. Richard a családorvost kérdezte ki, Harrington
pedig a könyvelő szakértőt faggatta, hogy megcáfolja Mr. Persey anyagi
veszteségekről szóló állításait. Ben azt mondta, Persey-t annyira megrázta a
dolog, hogy Harrington utána kijelentette, meglepné, ha másnap nem jutnának
valamiféle egyezségre. Natasha azt felelte, hogy ez nagyszerű, és igyekezett
elfojtani az irigység és veszteség érzését, amelyet a hír keltett benne.
Mac közeledett feléjük két kezét összecsapkodva, a szél felborzolta a haját.
Amikor Natasha ránézett, hirtelen tudatára ébredt, milyen gyűrött a kosztümje,
és a blúzából is enyhén állott szag árad. A lába is fájt, mert a bíróságra való,
elegáns cipőjében kutyagolt keresztül a városon. Ha nem találják meg Sarah-t
rövid időn belül, kénytelen lesz beszerezni egy váltás ruhát.
– Semmi?
Natasha a fejét rázta.
– Senki sem emlékszik rá, hogy látott volna egy lovat. De azt mondják, tegnap
este más volt szolgálatban a jegypénztárban. Az utaslistákat pedig nem nézhettük
meg, adatvédelmi okokból.
Mac halkan szitkozódott a bajusza alatt.
– A hitelkártya-társaságtól sincs hír?
– Az nem jelent semmit. Néha több órába is beletelik, míg feldolgozzák az
adatokat.
Kezdtek kifogyni az ötletekből. És szilárd terv hiányában az előző napi izgalom
lassan elszivárgott, a helyét valami furcsa melankólia vette át.
Lassan telt az idő. Natasháék szétváltak, és felváltva járták autóval vagy
gyalog Dovert, vagy a szállodai szobából hívogatták végig a telefonkönyvet. A
Castle Streeten egy édességbolt tulajdonosa megesküdött rá, hogy látott egy
lovas lányt előző este, de több információval nem tudott szolgálni. Mac, aki egyre
feszültebb lett a tehetetlenségtől, embereket állított meg az utcán, boltosokat, a
kompok dolgozóit. Cowboy John visszavonult a szobájába, végighívta a
szállodákat, amelyeket már előző este is felhívott, hátha van valami újság, közben
időnként elaludt. Natasha további hívásokat fogadott az irodából, elmagyarázta,
hogy nem, mégsem megy haza ma este, aztán csak járta Dover nyirkos utcáit, és
próbálta leküzdeni a lassan rátelepedő kétségbeesést.
Abban maradtak, hogy hatkor találkoznak egy tengerparti pubban. Natasha a
szállodában szeretett volna enni, de John kijelentette, hogy ha még egy percet el
kell töltenie abban a patyolattiszta pokolban, megbolondul. A pubban, amelyet
érintetlenül hagytak a divathóbortok, sör és rég elszívott cigaretták szaga
terjengett. Amikor leültek, John szemlátomást megnyugodott.
– Na, ezt már jobban szeretem – mondogatta, és úgy simogatta a kopott plüss
üléshuzatot, mint aki végre hazatalált.
Natasha megvárta, míg a két férfi a pulthoz ment, akkor ütötte be a számot.
Leült, a másik kezét a fülére szorította, hogy ne zavarja a tévé, amely
sporthíreket harsogott a feje fölött.
A nyolcadik csengetésre vették fel. Natasha arra gondolt, a férfi bizonyára
látja, ki hívja, és talán nem tudja eldönteni, felvegye-e.
– Conor?
– Igen.
 – Csak azt akartam kérdezni, hogy vagy.
– Megtaláltátok?
– Nem.
– Hol vagy?
– Doverben. Az biztos, hogy erre jött, de nem tudjuk, hol van. – Alighogy
kimondta, máris megbánta, hogy többes szám első személyben fogalmazott.
– Értem.
Hosszúra nyúlt csönd következett. Natasha hátrapillantott, ahol Mac csevegett
a pultosnővel, talán azt magyarázta, mit keresnek itt Johnnal. Natasha látta, hogy
a lány felvonja a szemöldökét, és a fejét csóválja. Az elmúlt huszonnégy órában
annyiszor volt része ilyen reakcióban, hogy a szavakat már nem is kellett
hallania.
– Conor!
– Igen?
– Csak az jutott eszembe… – Az ujjaival beletúrt a hajába. – Meg akartam
bizonyosodni róla, hogy minden rendben köztünk. Nagyon rosszulesett, hogy úgy
váltunk el.
A válasz némi késéssel érkezett.
– Meg akartál bizonyosodni róla, hogy minden rendben köztünk?
– Sajnálom, hogy úgy kellett elrohannom, de meg kell értened, hogy nem
hagyhattam az egészet Macre.
Hiába üvöltött a tévé, még így is hallotta, ahogy Conor levegőt vesz.
– Úgy látom, nem fogtad fel, Nagymenő.
– A munkával kapcsolatban minden tudnivalót elmondtam. Hallottam, hogy
ma délelőtt Harrington remekelt a tárgyaláson. Az, hogy nem voltam ott…
– Nem. Nem fogtad fel. – Conor hangja most lágyabb volt.
– Micsodát?
– Egyetlenegyszer sem kértél meg, Natasha. Amikor arra készültél, hogy
eldobd az egész életedet ezért a dologért, egyetlenegyszer sem kértél meg, hogy
segítsek.
– Tessék?
– Eszedbe sem jutott, ugye? Ez mégis mit mond el rólunk?
Mac most éppen nevetgélt a lánnyal.
– Nem gondoltam, hogy… – hebegte Natasha. – Azok után, amit…
– Nem. Nem jutott eszedbe, hogy megkérj. Nem tudom, mi folyik közted és
Mac között, de nem akarok olyan valakivel együtt lenni, aki még a saját
érzéseivel kapcsolatban sem őszinte.
– Ez nem fair. Én…
De Conor már letette.

Sarah hevesen gesztikulált egy darab kenyérrel a kezében. Észre sem vette, hogy
hangos angol beszédével magára vonta a szomszédos asztaloknál vacsorázó
franciák figyelmét.
– Tudja, ez olyan, mint valami testvériség. Fekete sapkájuk van és fekete
egyenruhájuk…
– Á. Tudtam, hogy a divatról van szó – ugratta Thom, de Sarah úgy tett,
mintha nem is hallotta volna.
– …és szó szerint bármire képesek rávenni a lovukat. Átugranak egy harminc
centi széles szék fölött. Tudja, milyen nehéz átugrani egy széket?
– El tudom képzelni.
– A Papa mindig azt mondta, hogy amikor bekerült a Cadre Noirba, életében
először érezte úgy, hogy megértik. Mintha csak egy pár ember lett volna a
világon, akik az ő nyelvét beszélik, és azok mind ezen a helyen éltek volna.
– Ismerem ezt az érzést.
– De rettentő keményen dolgoztak. A Papa reggel hatkor kezdte a gyakorlást,
és néha egész nap abba sem hagyta, más-más lovakkal más-más mozdulatokat
gyakorolt. Némelyik a basse école szinten volt, az egy alacsonyabb szint,
némelyik meg az haute école-on. Mindegyik lónak más-más mozdulat a
specialitása. Az ő kedvenceinek a capriole volt. Tudja, mi az?
– Nem.
Sarah felfújta az arcát.
– Ez az egyik legnehezebb dolog, amit az ember egy lótól kérhet. Több ezer
évre nyúlik vissza, egy harci manőverből ered. A ló a hátsó lábaira támaszkodva
felugrik, és amikor, hogy is mondjam, lebeg a levegőben, akkor hátrarúg. Régen
sokszor elképzeltem, milyen lehet, amikor az ember ott van a csatatéren, és le
kell döfnie valakit, és akkor a ló a levegőbe emelkedik, és… huss! – A kezével
mutatta, ahogy a hátsó paták hátrarúgnak.
– Elég ijesztő.
– Hát, biztosan bevált, különben nem alkalmazták volna olyan sokáig.
Sarah ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Thomnak voltak fenntartásai azzal
kapcsolatban, hogy egy lopott hitelkártyával finanszírozzák a vacsoráját, de Sarah
megnyugtatta, hogy minden pennyt visszafizet, amikor a Papa meggyógyul, és
Sarah-nak egyszerűen nem lehetett nem hinni.
Miután megérkeztek Franciaországba, és elindultak az autópályán, Sarah
annyira felélénkült, hogy szinte nem is lehetett felismerni a beszédes, magabiztos
ifjú hölgyben az előző esti szótlan, gyanakvó lányt.
– A Papa barátja, John mindig azon viccelődik, hogy cirkuszi trükköket
csinálunk, de ezek nem trükkök. De ezt csak akkor lehet megérteni, ha látja az
ember. A lovak azért csinálják, mert szeretik. Arra kell szoktatni őket, hogy
akarják csinálni. Így nincs erőlködés a mozdulataikban, nincs feszültség. És ezért
nagyon lassan nevelik őket, fokról fokra, hogy megértsék, hogyan kell ellenállás
nélkül elvégezni a dolgukat. – Evett egy kanállal a csokimousse-ból. – A
versenylovakat is így készítik fel?
Thom félrenyelte a kávéját.
 – Nem. Nem igazán. Nem.
A benzinkút büféjének ajtaja kinyílt, majd becsukódott, egy újabb francia
család jött be. Evés közben Sarah és Thom azt figyelte, hogyan mutogatja végig
az anyuka a két gyereknek, mit választhatnak a büféasztalról.
– És mióta élsz kettesben a nagypapáddal?
– Négy éve.
– Sosem tartottad a kapcsolatot anyukáddal?
– Ő még a Nagyi előtt meghalt.
– Sajnálom.
– Én nem. Nem akarom, hogy szívtelennek tartson, de… ő olyan ember volt,
akivel csak baj van. Nagyon kicsi voltam, amikor elhagyott. A Nagyi viszont
hiányzik. – Sarah maga alá húzta a lábát, és letört egy darabka csokit.
– Hármasban a Nagyival meg a Papával nagyon boldogok voltunk. Az emberek
nem akarják elhinni, amikor azt mondom, hogy nem hiányzik az anyukám, pedig
sosem hiányzott. Egyetlen napig sem. Abból az időből, amit vele töltöttem, csak
rossz érzések maradtak bennem. Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen,
hogy féltem. Attól kezdve, hogy a nagyszüleim magukhoz vettek, sosem féltem.
Egyszer majd – mondta, és a francia tájra mutatott – elhozom ide újra a Papát.
Tudja, úgy volt, hogy novemberben eljövünk. De aztán stroke-ot kapott, és
minden olyan… – Sarah elhallgatott, aztán szemlátomást összeszedte magát. –
Ha megtudja, hogy itt vagyok, szerintem jobban lesz. Amikor meggyógyul, ő is
átjöhet. Itt boldogan élhet.
– Nagyon biztos vagy benne, hogy ez mind sikerülni fog neked.
– A nagyapám volt az egyik legjobb lovas Franciaországban. Képes volt
rávenni egy lovat, hogy a levegőben lebegjen, olyan dolgokat csinált, amikről nem
is sejtettem, hogy lehetségesek. – A szájába dugta a csokidarabot. – Én csak
megpróbálok pár kilométert lovagolni.
Thom a gyerekre pillantott, aki potyautasként elhozta idáig a lovát.
Tökéletesen észszerűnek tűntek a szavai.

Natasha összecsukta a telefonját, és elkáromkodta magát. Sötét volt, Mackel és

Johnnal céltalanul autózgattak Doverben, épp most jártak egy pénzkiadó
automatánál, amely a város autójavító műhelyekkel és jellegtelen, alacsony
irodaépületekkel teli, álmos ipari negyedében állt. A hitelkártya-társaság szerint
ez volt az utolsó hely, ahol pénzt vettek fel a kártyáról. Az, hogy ilyen közel
járnak a célhoz, még sincs nyoma Sarah-nak, egyre feljebb srófolta a feszültséget
a szűk kis autóban. Senki sem hozakodott elő azzal a korábbi ígérettel, hogy
szólnak a rendőrségnek: tudták, hogy Sarah-nak valahol itt kell lennie. Az a kis
műanyag darab a bizonyíték rá. De hogyan keveredik egy ilyen helyre egy lovas
lány?
Natasha hátrafordult Cowboy John felé.
 – Áruljon el valamit, John. Hogyan került Sarah nagyapja arra a lakótelepre?
Nem volt valami… Szóval, nem a legkellemesebb hely, nem igaz?
– Azt hiszi, úgy jött ide, hogy ilyen helyen akar lakni? Azt hiszi, ezt várta az
élettől?
Mac megvonta a vállát.
– Nem tudunk róla semmit azon kívül, hogy a jelek szerint felnevelt egy
gyereket, aki képes dacolni a gravitációval.
John szinte kézzelfogható elégedettséggel dőlt hátra az ülésen.
– Oké. Mesélek maguknak Henri barátomról. Nagyon egyszerű családból
származott. Gazdálkodók voltak a szülei, valahol délen. Nem jött ki az apjával,
úgyhogy amint lehetett, elhagyta az otthonát, és beállt a seregbe.
Natasha sejtette, hogy John olyan ember, aki szeret mesélni, ő pedig szívesen
hallgatta: addig sem kellett gondolkodnia. Mac se bánta: ő szerette más emberek
élettörténetét hallgatni, ez még azokból az időkből eredt, amikor igyekezett a
kedvében járni portréi alanyainak.
– Ott kezdett lovagolni, a lovassághoz került, aztán az ezerkilencszázötvenes
években sikerült bejutnia a Cadre Noirba, amit épp akkor szerveztek újjá a
háború után. – John az előtte ülőkre pillantott. – Tudják, ez nem akármilyen
teljesítmény ám! Oda csak a legjobb lovasokat veszik fel az egész országból. Elit
akadémia. És Henri imádta. Amikor erről beszélt, mindig egy kicsit kihúzta
magát… tudják, miről beszélek, ugye?
– És akkor hogy a csudába keveredett Sandownba?
– A nők tehetnek róla. – John a homlokát ráncolva nézett Natashára, mintha ő
is osztozna a felelősségben. – Szerelmes lett.
A Cadre Noir az egyik első nemzetközi turnéját tartotta 1960-ban, amikor
Henri Lachapelle felfigyelt az apró termetű, sötét hajú nőre, aki a közönség első
sorában ült. Mind a három előadáson ott volt. Az a legviccesebb az egészben,
hogy nem is igazán szerette a lovakat; egy barátnőjét kísérte el, de aztán
valósággal megbabonázta a merev fekete gallért viselő fiatalember, akinek
köszönhetően egészen varázslatos dolognak kezdte látni a lovaglást.
A férfi egyik este az előadás után találkozott vele, és évekkel később úgy írta le
Johnnak, hogy olyan érzése támadt, mintha az élete egészen eddig a napig csupán
próba lett volna.
– Szerintem nem volt valami sok tapasztalata szerelmi téren, és ez a találkozás
tényleg mélyen érintette – mondta John, miközben újabb cigarettára gyújtott. –
Még három estét töltöttek együtt, aztán a következő fél évben leveleztek,
találkozgattak, összejöttek, amikor csak tudtak. Az volt a gond – folytatta –, hogy
Henrinak az agyára ment az elválás. Tudják, milyenek az ifjú szerelmesek, Henri
pedig mindig mindent teljes szívvel-lélekkel csinált. Ki-kihagyott a figyelme, és ez
meglátszott a teljesítményén. Kezdte megkérdőjelezni, amit az iskolában
mondtak neki. A végén közölték vele, hogy vagy megszokik, vagy megszökik, ő
pedig hirtelen dühében otthagyta az akadémiát. Angliába jött, feleségül vette a
lányt, és…
 – Attól kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak – fejezte be Natasha,
akinek eszébe jutott az a fénykép. A nő, akit nagyon szerettek.
John lesújtó pillantást vetett rá.
– Viccel velem? – kérdezte. – Ki a fene az, aki boldogan él, míg meg nem hal?
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

„Ha azt akarjuk, hogy harci lovunk lovaglás

közben előkelőbb és pompásabb látványt nyújtson,
tartózkodjunk attól, hogy a zablával állandóan
rángassuk a száját, vagy sarkantyúzzuk és
ostorozzuk…!”
Xenophón: A lovaglás művészete

Henri Lachapelle már szinte az első évben rájött, hogy rettenetes hibát követett
el. Nem Florence tehetett róla: az asszony szerette őt, továbbra is csinos maradt,
és igyekezett jó feleség lenni. Nem ő tehetett arról, hogy hiába aggódott annyit
Henri boldogságáért, a férfiban ez legfeljebb bűntudatot keltett, ami pedig
gyakran ingerültségben nyilvánult meg.
A Carrousel estéjén kérte meg Florence kezét, zihálva, véresen, koszos
egyenruhában. A lány körül ülő nézők felállva éljeneztek. Órákig sétáltak
kettesben Saumur utcáin ábrándosan, részegek és motorosok mellett haladtak el,
a jövőjüket tervezgették, szenvedélyüket szilárdították. Másnap reggel Henri
nem jelent meg a gyakorláson. Helyette összepakolta kevés holmiját az
utazózsákjába, és kihallgatást kért a Grand Dieu-től, majd közölte vele, hogy
szeretné elhagyni az akadémiát.
A Grand Dieu fürkésző tekintetet vetett Henri feldagadt arcára, a fekete
monoklira a szeme körül. Az íróasztalára tette a tollát. Hosszú csönd következett.
– Ugye tudja, miért vesszük le a patkót a lovaink hátsó lábáról, Lachapelle? –
kérdezte.
Henri fájdalmasan hunyorgott.
– Azért, hogy ne okozzanak sérülést a többi lónak?
– És azért, hogy amikor megtanulják használni a lábukat, amikor kapálóznak
és csapkodnak és rugdosnak, merthogy ez elkerülhetetlen, ne okozzanak
véletlenül sérülést saját maguknak. – Az asztalra tette a kezét. – Henri, ha ezt
teszi, most még el se tudja képzelni, milyen súlyos sérülést okoz önmagának.
– Bocsásson meg, uram, de nem hiszem, hogy boldog lehetnék itt.
– Boldogság? Maga azt gondolja, hogy ha most elengedem, azzal boldoggá
teszem?
 – Igen, uram.
– Ezen a világon az egyetlen boldogság az, hogy az ember szereti a munkáját.
Ez a maga világa, Henri. A vak is látja. Nem lehet valakit kiemelni a világából,
aztán azt várni tőle, hogy legyen boldog.
– Bocsásson meg, uram, de én már döntöttem. Szeretnék elmenni.
Jó érzés volt, hogy ilyen határozott tudott lenni, ilyen tisztán látta a jövőjét.
Egyetlen olyan pillanat akadt, amikor majdnem meggondolta magát: amikor
lement a fedett udvarba, hogy elbúcsúzzon Gerontiustól. A nagy ló felnyerített,
amikor Henri odalépett hozzá, megbökdöste a zsebeit, aztán a vállára fektette a
fejét, Henri pedig megvakargatta az orrát. A férfi alig bírta visszafojtani a
könnyeit. Még sosem kellett elhagynia olyan valakit, akit szeretett; míg Florence-
t meg nem ismerte, nem szeretett senkit. Csak ezt a pompás, nemes paripát.
Henri lehunyta a szemét, beszívta az állat meleg bőrének ismerős szagát,
kitapintotta orrlyuka bársonyos puhaságát, még most is úgy érezte, hogy hálával
tartozik, amiért vele lehet. Aztán Henri Lachapelle a fogát csikorgatva a vállára
vetette a zsákját, megfordult, és elindult az École du Cavalèrie kapuja felé.

Az első hónapok Angliában elviselhetőek voltak, a megpróbáltatásokat feledtette

az újdonsült férj csendes elégedettsége. Florence valósággal ragyogott; Henri
naponta milliószor talált igazolást a döntésére felesége legapróbb rezdüléseiben.
Florence családja természetesen enyhe gyanakvással fogadta az ifjú franciát, aki
levette a lábáról a lányukat, de udvariasan bántak vele. Nem voltak olyan
ellenségesek, amilyen a saját apja lett volna, bárkit visz is haza. Florence-nek
támadt egy okos ötlete: arra kérte Henrit, vegye fel az egyenruháját az első
találkozásra; a szülei nemzedékének emlékezetében még élénken élt a háború, és
akaratlanul is csak a jót látták egy egyenruhás férfiban.
– De nem tervezitek, hogy Franciaországban telepedtek le, ugye? – kérdezte a
lány apja többször is. – Florence nagyon kötődik a családjához. Nem érezné jól
magát, ha olyan messzire kerülne az otthonától.
– Nekem itt van az otthonom – jelentette ki Henri mély meggyőződéssel. A
mellette ülő Florence pedig elpirult örömében.
Henri talált magának szállást, és pár héttel az után, hogy Angliába érkezett,
házasságot kötöttek a marylebone-i anyakönyvi hivatalban. Olyan gyorsan ment
a dolog, hogy pár hónap múlva a szomszédok gyanakvó pillantásokat vetettek
Florence derekára, valahányszor elmentek mellette. Henri nekiállt munkát
keresni, keresztül-kasul bejárta Londont meg a külvárosokat, lovasoktatói állást
próbált szerezni, de ekkoriban a kedvtelésből való lovaglás még nagyrészt a
gazdagok kiváltsága volt, és ha egyszer-kétszer fel is vették próbaidőre, hiányos
nyelvtudásával, érthetetlen akcentusával és a lovaglásról alkotott merev
felfogásával nem sok rajongót szerzett. Ő viszont érthetetlennek találta az
angolok hozzáállását a lovakhoz, a lovaglással kapcsolatos, helytelen felfogásukat
pedig – amely a vadászaton alapult – hanyagnak, pontatlannak, és ami még ennél
is rosszabb, részvétlennek tartotta. Úgy látta, az angoloknak fontosabb, hogy
uralják a lovat, mint hogy együtt dolgozzanak vele, vagy hogy arra bátorítsák,
csillogtassa meg a tehetségét.
Anglia csalódást okozott neki. Az étel rosszabb volt, mint amit a lovasságnál
adtak. Az emberek konzerven éltek; alig voltak piacok, ahol olcsó, friss
élelmiszereket lehetett venni, a kenyér szivacsos volt és ízetlen, a húst barna
kásává darálták, aztán fura nevű ételekké alakították: hurkává, fasírttá,
pásztorpitévé. Időnként hazavitt néhány friss hozzávalót, és ő maga készítette el:
paradicsomsalátát csinált, a halat azzal a kevés szárított fűszerrel tette
ízletesebbé, amit talált. De Florence szülei tágra nyílt szemmel nézték a vacsorát,
mintha valami felforgató tevékenységen kapták volna rajta Henrit.
– Nekem egy kicsit erős – jegyezte meg ilyenkor Florence anyja –, de azért
köszönjük, Henri. Nagyon kedves tőled, hogy megpróbáltad.
– Sajnos nem szeretem az ilyesmit – mondta az apa, és eltolta maga elől a
tányért.
Henri fojtogatónak érezte a fenyegető, szürke égboltot, és többször is azzal tért
vissza a keskeny clerkenwelli házba, hogy már megint „elküldték”, sokszor úgy,
hogy ki sem fizették a járandóságát. De hogyan vitatkozhatott volna egy olyan
nyelven, amelyet nem értett? A családi étkezések feszült hangulatban teltek.
Florence apja, Martin uzsonnánál megkérdezte, talált-e már új állást, és amikor
ismét csak „nem” volt a válasz, az apa azt tanácsolta, kissé fejlesztenie kéne az
angoltudását, hogy „rendes” munkát kapjon. Olyat, amit íróasztalnál lehet
végezni.
Florence ilyenkor megfogta Henri kezét az asztal alatt.
– Henri hihetetlenül tehetséges, apa – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan lesz, aki állást ajánl neki.
Henri az ilyen pillanatokban még örült is, hogy a nyelvi korlátok lehetetlenné
teszik a bonyolultabb beszélgetéseket.
Éjszakánként Gerontiusról álmodott. Kilovagolt a place du Chardonnet-ra,
lassú, könnyű vágtában járt körbe, hol arra biztatta jó öreg lovát, hogy cserélje
meg a vezető lábát, hol meg arra, hogy passage-ban haladjon. Táncoltak,
piruetteztek, tökéletes levade-ban emelkedtek a magasba, Henri látta az alant
elterülő világot. Aztán Florence szűk gyerekkori szobájában ébredt, szürkésbarna
bútorok között, kilátással a főutcára, a felesége pedig hajcsavarókra tekert hajjal,
békésen horkolt mellette.
Egy év elteltével Henri már nem tagadhatta, milyen óriási hibát követett el. Az
angolok rosszabbak voltak, mint a párizsiak, gyanakodva méregették, ha csak
kinyitotta a száját, az idősebb férfiak becsmérlő megjegyzéseket tettek a
háborúval kapcsolatban, mert azt hitték, úgysem érti őket. A környezetében
senki sem vágyott arra, hogy tanuljon, képezze magát. Úgy tűnt, csak az érdekli
őket, hogy pénzt keressenek, amit aztán péntek esténként komor elszántsággal
ittak el. Vagy bezárkóztak a házukba, még szép időben is, behúzták a
függönyöket, és rátapadtak az újonnan vásárolt tévékészülékre.
Florence megérezte a boldogtalanságát, és próbálta kárpótolni azzal, hogy még
jobban szerette, sokat dicsérte, gyakran nyugtatgatta, hogy majd javul a helyzet.
Henri csak a kétségbeesést látta a felesége szemében, érezte, hogy az imádata
majomszeretetté formálódik át, és ilyenkor mindig bejelentette, hogy a következő
héten megint elindul munkát keresni, bár tudta, hogy úgysem talál semmit. Az,
hogy Florence titkolni próbálta a csalódottságát, csupán még hevesebb
bűntudatot és neheztelést keltett benne.
Április volt – nagyjából tizenöt hónapja élt Angliában –, amikor összeszedte a
bátorságát, és írt Varjus-nek. A kommunikáció nem volt erős oldala, úgyhogy
rövidre fogta:

Kedves Barátom!

Mit gondolsz, visszavennének? Nem könnyű úgy élni, hogy a gravitáció

folyton lehúzza az embert.

Amikor feladta a postán, rettenetes bűntudat fogta el, de egyben remény is

ébredt benne. Florence meg fogja érteni. Nyilván nem kell neki egy olyan férj, aki
nem keres pénzt, és nem tud saját otthont biztosítani neki. Előbb-utóbb
megszokja majd Franciaországot. És ha nem – ezen a ponton szégyenkezés fogta
el –, olyan nagy bűn lenne, ha elhagyná a feleségét? Ilyen körülmények között
úgysem lehet boldog. Biztosan megérti majd, hogy egy férfi nem élhet ilyen távol
attól a dologtól, amit szeret.
Egy szót sem szólt a kontinensre tartó levélről az újabb, véget érni nem akaró
vacsora során. Csirke volt. Mrs. Jacobs addig főzte, míg nyúlós nem lett, és
valami sajtmártással öntötte le. Kisebb halom felismerhetetlen zöldség hevert
mellette, kérlelhetetlenül egyformára felkockázva.
Henri némán ült, szorgalmasan lapátolta a szájába az ételt, mialatt Mr. Jacobs
komoran dünnyögött valamit „arról az orosz fickóról”, aki felment az űrbe. Úgy
tűnt, személyes sértésnek fogja fel Gagarin felfedezőútját.
– Nem értem, mire jó ez, minek küldenek embereket az égbe – dörmögte
immár harmadszor. – Ez ellenkezik a természet törvényeivel.
Henri hamar rájött, hogy Mr. Jacobs nem olyan ember, aki szereti a változást,
és mostanra már kiderült, hogy a lányának egy franciával kötött házasságát is a
„nemkívánatos” események közé sorolja.
– Szerintem ez izgalmas – kockáztatta meg Florence.
Henri meglepődött: az asszony ritkán szállt vitába az apjával.
– Romantikus – tette hozzá Florence, miközben nagy odafigyeléssel levágott
egy darabot a csirkehúsból. – Nekem tetszik a gondolat, hogy van valaki odafent,
a sok hunyorgó csillag között, aki lenéz ránk. – Florence titkon a férjére
mosolygott. Az anyja – Henri csak most vette észre – mosolyogva nézte
mindkettőjüket.
 – Florence szeretne mondani neked valamit, Henry – szólalt meg, mert látta,
hogy a veje értetlenül néz.
Florence megtörölte a száját, és az ölébe tette a szalvétát. Kissé elpirult.
– Mi az? – kérdezte Henri.
– Titkolni akartam még egy darabig, de nem megy. Elmondtam anyának.
Eggyel többen leszünk az asztalnál.
– Miért? – kérdezte Mr. Jacobs, és felemelte a pillantását az újságról. – Ki jön
ide?
Florence-ből meg az anyjából kitört a nevetés.
– Senki sem jön, apa. Csak… áldott állapotban vagyok… – Megfogta Henri
kezét az asztal alatt. – Gyerekünk lesz.
Hát, Franciaországban, úgy látszik, tényleg mások a szokások, jegyezte meg
később Mrs. Jacobs a férjének, jóval azután, hogy a fiatalok visszavonultak a
szobájukba. Mert hiába mondják folyton, hogy a francia férfiak milyen
kifinomultak, ő még soha életében nem látott olyan döbbenetet egy férfi arcán,
mint most a vejéén.

Henri éppen elmenőben volt, a lépcsőfordulóban futott össze a postással. Varjus –

természetéhez híven – egy héten belül válaszolt. Henri feltépte a borítékot, és
közönyös arccal olvasta végig a sietve lefirkantott sorokat.

A Grand Dieu jó ember, megértő ember. Azt hiszem, ha alázattal

közelednél hozzá, talán megbocsátaná neked ezt az egyetlen hibát. És ami
a legfontosabb, tudja rólad, hogy született lovas vagy! Várom a
visszatérésed, barátom.

– Jó hír, öregem? – A postás betuszkolt egy összehajtogatott magazint a

negyvenhetes szám postaládájába.
Henri gombóccá gyűrte a papírt, és a zsebébe dugta.
– Sajnálom. Nem beszélek angolul – mondta.
„Két út”, erről beszélt annak idején a Grand Dieu. Miért nem figyelmeztette,
milyen gyorsan futnak össze egyetlen úttá?

Kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett a keskeny előszobába. Túlfőzött káposzta

szaga ülte meg a levegőt. Henri egy pillanatra lehunyta a szemét, és néma
rettenettel próbálta elképzelni, miféle étel kerül az asztalra ma este. Aztán
megállította egy hang. A nappaliból, a festhető tapétával borított fal túloldaláról
hangos zokogás hallatszott.
Kinyílt a konyhaajtó, és Florence jelent meg. Végigdöcögött az előszobán, és
lábujjhegyre állva megcsókolta Henrit.
 – Mi történt? – kérdezte Henri. Csak remélni tudta, hogy Florence nem érzi
meg az alkohol szagát a leheletén.
– Megmondtam nekik, hogy ha megszületett a baba, elköltözünk
Franciaországba – felelte Florence. Nyugodt volt a hangja, a kezét gondosan
összekulcsolta maga előtt. A „Franciaország” szóra újabb felcsukló zokogást
lehetett hallani.
Henri értetlenül nézett a feleségére.
Florence megfogta a kezét.
– Már régóta gondolkozom rajta. Te mindent, szó szerint mindent megadtál
nekem – pillantott le a hasára –, de tudom, hogy nem vagy boldog itt, Henri. És
nem is várhatom tőled, hogy az legyél, amikor az emberek olyan merev
gondolkodásúak, az egész lovas dolog olyan más itt, meg minden. Úgyhogy
megmondtam anyának meg apának, hogy ha felkeltem a gyermekágyból, te fogsz
gondoskodni rólam odaát. Ahogy az várható volt, anyát eléggé megrázta a hír.
Florence a férje arcát fürkészte.
– Visszavennének a Cadre Noirhoz, drágám? Biztos vagyok benne, hogy ha
belejövök az ottani életbe, fenn tudok majd tartani egy kis házat a közelben,
ahová hazajöhetsz. Megtanulok franciául. Ott nevelem fel a kicsit. Mit gondolsz?
Florence-t talán elbizonytalanította Henri hallgatása, mert a mandzsettáját
kezdte húzogatni.
– Azt akartam mondani, hogy most rögtön elmegyünk. De nem tudtam,
milyen lenne úgy végigcsinálni a szülést, hogy nem tudok szót érteni az
orvosokkal… és anya teljesen kiborulna, ha nem lehetne mellettem. De
megmondtam nekik, hogy a baba születése után elmegyünk. Remélem, jól
tettem… Henri?
Micsoda bátor, gyönyörű angol nő a felesége! Henri annyira meghatódott, hogy
egy szó sem jött ki a száján. Meg sem érdemli őt. Florence nem is sejti, milyen
közel járt ahhoz, hogy… Henri előrelépett, és Florence hajába temette az arcát.
– Köszönöm – suttogta. – Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem.
Gondoskodni fogok róla, hogy jobb jövőt teremtsek… nekünk és a babának.
– Tudom, hogy így lesz – mondta Florence lágy hangon. – Azt akarom, hogy
megint szárnyalj, Henri.

Még oda sem ért a kis házhoz, már hallotta, hogy sír a gyerek, sivítása
végigvisszhangzott a csendes utcán. Még ki sem nyitotta az ajtót, már tudta, hogy
mi várja odabent.
Az asszony a kiságy fölé hajolt, csitítgatni próbálta a kicsit, a keze tehetetlenül
verdesett fölötte. Amikor Henri belépett, hátrafordult. Sápadt arca az
aggodalomban töltött órák nyomát viselte magán.
– Mióta sír?
– Nem olyan régen. Tényleg. – Florence felegyenesedett, arrébb húzódott. –
Csak mióta anya elment.
– Akkor miért…
– Tudod, hogy nem merem felvenni, ha nem vagy itt. A kezem már megint
nem engedelmeskedik. Délután eltörtem egy csészét, és…
Henri a fogát csikorgatta.
– Chérie, nincs semmi baj a kezeddel. Az orvos is megmondta. Csak nem bízol
magadban.
Kikapta Simone-t a kiságyból, ügyesen a mellkasához szorította az apró
csecsemőt, aki azonnal elcsendesedett. Kis szája tátogva kutatott tej után Henri
ingén. Florence leült a sarokban álló székre, a karját nyújtotta, hogy átvegye a
gyereket, de csak akkor szorította magához a kislányt, amikor már biztos volt
benne, hogy nem ejti el.
Mialatt Florence a gyereket szoptatta, Henri levette a bakancsát, és szép
rendesen az ajtó mellé állította. Kibújt a dzsekijéből, és feltette a tűzhelyre a
teavizet. Végre talált állást a vasútnál. Nem is volt olyan rossz. Semmi sem volt
olyan rossz, most, hogy tudta, csak ideiglenesen kell elviselnie. Egyikük sem szólt,
a szoba csöndjét csak a baba mohó cuppogása meg egy-egy arra járó autó zúgása
törte meg.
– Elmentél valahova?
– Akartam… de mondtam már, nem mertem felvenni Simone-t.
– A szüleid vettek nekünk babakocsit. Beletehetted volna.
– Sajnálom.
– Ne mondd ezt.
– Pedig sajnálom… Henri…
Nincs okod rá. Ha nem bonyolítanád agyon a dolgokat. Ha nem aggódnál
annyit a gyerek miatt, nem hozakodnál elő ezekkel a nevetséges panaszokkal a
kezedről, ami állítólag nem engedelmeskedik, meg a képzelt szédülésekről.
– Az idegei – jelentette ki az orvos, amikor Simone születése után pár héttel
Florence panaszkodni kezdett, hogy a teste nem működik úgy, ahogy kéne. Az
újdonsült anyáknál előfordul néha, súgta oda az orvos Henrinak és Florence
anyjának a vizsgálat után a szűk előszobában. Mindenhol nem létező veszélyt
látnak. Még hallucinációik is lehetnek.
– De legalább kötődik a gyerekhez – jegyezte meg. – Egy időre át kéne
költöznie a kicsivel a nagymamához. Csak amíg egy kicsit… beleszokik az
anyaságba. – Mit mondhatott volna Henri? Belenyugvóan bólintott, és
csodálkozott, hogyhogy nem veszik észre rajta, mennyire vágyik minden
porcikája a Csatornán túlra.
Florence megint sírt. Henri figyelte, ahogy lehajtott fejjel próbálja letörölni az
árulkodó könnycseppeket Simone pamutruhájáról, és úgy érezte, hogy
elviselhetetlen súly nehezedik rá. A legszívesebben rákiáltott volna az asszonyra:
„Meddig tart ez még?” Gerontius jutott eszébe, aki talán most is őt várja, amint
kidugja a fejét a boksz ajtaja fölött.
– Sajnálom. Tudom, hogy azt gondoltad, Franciaország megoldja a gondjainkat
– mondta halkan a nő.
Hát itt van az, ami kimondatlanul ott lebegett közöttük már hetek óta –
Florence nem boldogult egyedül, Henri pedig nem kockáztathatta meg, hogy
történjen valami a gyerekkel. Nem tud egyszerre visszamenni a Cadre Noirba, és
Florence-t is támogatni. Neki nincs családja, akiknél elhelyezhetné a feleségét, és
annyi pénze sincs, hogy dajkát fogadjon.
Itt kell maradniuk, Florence szüleinek közelében.
Henri felállt, odament a feleségéhez.
– Írok Monsieur Varjus-nek – mondta.
Florence felnézett.
– Úgy érted…
– Egy darabig még itt maradunk Angliában. – Henri rántott egyet a vállán, a
fogát csikorgatta. – Nem gond. Tényleg.
Valaki más ül majd a lován.
A csecsemő széttárta, aztán összezárta ujjait anyja meztelen bőrén,
követelőzve, szeszélyesen.
– Talán ha egy kicsit jobban leszek… – mondta Florence halkan.
És jövőre új lovasok jönnek, akik alig várják, hogy elfoglalják a helyét.
Amikor Florence átkarolta a nyakát, és fájós vállába zokogta a köszönetét,
Henri szégyenkezve döbbent rá, hogy semmi mást nem érez, csak kétségbeesést.
A második gondolata még ennél is szörnyűbb volt: hogyan lehetséges, hogy egy
nő, aki állítólag nem tudja használni a kezét, ilyen erősen szorongatja?

– Nagyjából egy évvel ezután ismertem meg. A telepem fölötti vasúti

vágányokon dolgozott. Először látott lovakat, mióta elhagyta a hazáját, vagy
legalábbis olyan lovakat, amik nem kocsit húztak. – Cowboy John hátrabillentette
a kalapját. – Egyik délután felnéztem, és láttam, hogy úgy bámulja az öreg
kancámat, mintha délibábot látna. Mindketten újoncok voltunk akkoriban,
kívülállók. Intettem neki, hogy jöjjön le, ő pedig az istálló előtt ette meg a
szendvicseit, és közben fél kézzel mindvégig az öreg kancám orrát simogatta.
Sokan egy kicsit kimértnek tartották, de én megkedveltem. Jól kijöttünk
egymással. Éveken át üldögéltünk az irodámban, teáztunk, beszélgettünk a kis
farmról, ami egy napon majd az övé lesz Franciaországban, a lovasiskoláról, amit
létrehoz, ha összeszed egy kis pénzt.
– Ezt akarta Florence? – kérdezte Natasha. Annyira belemerült a történetbe,
hogy most vette észre, egy időre el is felejtette, miért ülnek tulajdonképpen az
autóban.
– Ó, Florence nagyjából bármibe beleegyezett volna, amit a férje kért. Azt
hiszem, erős bűntudata volt, amiért ilyen terhet rakott rá. Ugyanúgy tudta, mint
Henri, hogy ő nem boldogulna Franciaországban ilyen betegen. Az energiája nagy
része arra ment, hogy megpróbálja kárpótolni.
 – Nem értem. Betegen?
John a homlokát ráncolva nézett rájuk.
– Hát maguk nem tudták?
– Mit?
– Sarah nem mondta el? A nagymamájának… jaj, hogy is hívják? Szklerózis
multiplexe volt. Évek óta kerekesszékben ült. Sarah csaknem azóta segített a
gondozásában, hogy megtanult járni.

Feladták Doverrel kapcsolatos reményeiket, és úgy döntöttek, továbbmennek a

part menti úton Deal felé. Mac vezetett a sötétben, és hangosan felolvasta a
szállodák nevét, hátha van olyan köztük, amelyet Natasha még nem hívott fel.
Vagy nem hívta fel kétszer. Natasha továbbra is Johnnal beszélgetett,
megragadták a képzeletét Henri Lachapelle megpróbáltatásai.
– Abból, ahogy Sarah beszélt a nagyszüleiről, arra következtettem, hogy
nagyon közel álltak egymáshoz.
John felhorkant.
– Persze hogy közel álltak egymáshoz, de annak az embernek csupa bánat volt
az élete.
– Sarah anyjára gondol?
– Hajjaj, Simone-nal aztán meggyűlt a bajuk. Heves természetű volt, mindig
vitatkozott – pont az apja ellentéte. Henri mindent magában tartott, ő mindent
kiengedett. Florence nem bírt vele, nem volt hozzá ereje, Henri pedig szigorúan
fogta, ahogy Sarah-t is. Henri régimódi gondolkodású, a fegyelem híve, egyesek
szerint túlságosan is. Nem tetszett neki, hogy a lánya a környékbeli fiúkkal
barátkozik, későig kimarad. Florence betegsége miatt valószínűleg jobban
féltette, mint normális helyzetben tette volna. De Simone nem tűrte a dolgot. A
legkevésbé sem. Állandóan harcolt az apjával. Minél inkább rángatta Henri az
egyik irányba, annál jobban húzott a másikba.
John újabb cigarettára gyújtott.
– Az a legszomorúbb az egészben, hogy Henri tudja, nem bánt jól Simone-nal.
Vissza kellett volna fognia magát. De nem könnyű, tudja? Ha az ember úgy érzi,
hogy elveszít valamit, nem mindig viselkedik okosan.
Natasha Macre sandított, aki szintén belefeledkezett John történetébe.
– Mire rájött, mit csinál rosszul, a lány már rég a kábítószerek rabja lett, és ő
nem tudta kiszabadítani. Aztán Simone elment, négy-öt évig Párizsban élt, és
ezalatt nem is hallottak róla. Kivéve, ha pénzt kért, persze. Rettenetesen
megviselte őket. Tudom, hogy Henri saját magát hibáztatta.
És akkor, tíz-tizenegy évvel ezelőtt Simone egyszer csak beállított hozzájuk a
kislányával, és közölte, hogy nem boldogul vele. Franciaországban született a
gyereke. Nem is szólt róla nekik. Majd’ belehaltak, annyira megdöbbentek.
Simone meg kijelenti, hogy újra akarja kezdeni az életét, és rendszeresen náluk
hagyja a gyereket. Minden alkalommal egy kicsit hosszabb időre, aztán egyszer
nem jön érte, amikor jönnie kéne, és végül kérelmezik, hogy ők legyenek a
gondviselői, és meg is kapják az engedélyt. Simone még csak el sem ment a
meghallgatásra. Henri először iszonyú dühös volt, mert mindenképpen meg
akarta óvni Florence-t attól a tehertől, hogy egy kisgyerekről kelljen
gondoskodnia, de az igazat megvallva, végül is nagy boldogság volt nekik, hogy
Sarah ott volt velük.
John elvigyorodott.
– Aznap, amikor hivatalosan is náluk helyezték el a kislányt, mintha
visszakapták volna az életkedvüket. Az öregnek megint eszébe jutottak a lovak –
és boldogok voltak. Mindenesetre boldogabbak, mint amilyennek addig bármikor
láttam őket. Nagy csapás volt, amikor megtudták, hogy Simone meghalt, de
szerintem megkönnyebbülést is jelentett. Henri évek óta gondoskodott róla,
pénzzel tömte, kihúzta a bajból, ha kellett, megpróbálta jó útra terelni. Persze,
Sarah erről nem tud semmit, gondolhatják. Henri meg akarta óvni a kislányt…
mert tudott bizonyos dolgokat… – John megborzongott. – Amiket egyetlen
gyereknek sem kell tudnia az anyjáról…
Azután Florence meghalt… mikor is? Úgy négy éve. A temetése után az
önkormányzat felajánlotta, hogy fizet nekik valamennyit, ha elhagyják a földszinti
lakást, mert át akarták adni más mozgássérülteknek. Henri pedig elfogadta az
ajánlatot, átköltözött abba a sandowni lakásba, és a pénzből megvette Bauchert, a
lovak Rolls-Royce-át. És attól kezdve mintha újra a régi önmaga lett volna. Az
egész életét arra tette fel, hogy jobb jövőt biztosítson Sarah-nak.
– Azt akarta, hogy Sarah olyan legyen, mint ő – merengett Natasha.
Cowboy John a fejét rázta.
– Tudja, mit mondok én magának, ügyvédnő? Pont az ellenkezőjét akarta.
Persze maga azt gondol róla, amit akar, de Sarah – mondta, és csipás szemével a
messzeségbe tekintett – Henri egyetlen sikere az életben.

A lány elaludt. Thom tovább vezetett az éjszakában, időnként Sarah-ra pillantott,

aki az ülésen kuporgott, a fejét az ablaknak támasztotta. És ezután, szinte
reflexszerűen a képernyőre nézett, amely a kamera képét mutatta: ott állt a lány
lova a másik kettő között, és éberen figyelt, mintha nem akarna pihenni, hanem
máris az út következő szakaszára készülne.
Thom nem mondta el Kate-nek, mit csinál – tudta, mit szólna hozzá. Azt
mondaná, elment az esze, felelőtlen, veszélyezteti egy gyerek életét. Thom tudta,
hogy ha a mostohalánya, Sabine szökne meg, és kéredzkedne be egy idegen
kocsijába, hogy külföldre menjen, beleőrülnének a félelembe és az aggodalomba.
De hogyan magyarázza el, hogy nem tehetett mást? Meg azt, hogy amikor ma
este hallgatta Sarah fecsegését, még irigyelte is egy kicsit. Hány embernek van rá
lehetősége, hogy egy álmot kergessen? Hány ember tudja egyáltalán, mit akar?
Amikor Sarah az utazásáról beszélt, a lova iránti szeretetéről, arról a minden
bonyodalomtól mentes életről, amelyet elképzelt magának meg a nagyapjának,
Thom egyszerre felismerte, milyen könnyen hagyja az ember, hogy körbezárják,
maguk alá temessék a napi teendők, az e világi gondok.
Ettől függetlenül persze aggódott, sőt többször is megfordult a fejében, hogy
leáll az út szélén, és értesíti a rendőrséget. Megint a képernyőre pillantott. A ló
kissé felemelte a fejét, és egy pillanatig egyenesen belebámult a kamerába.
– Vigyázz rá, öregem – mondta halkan Thom. – Az Isten a megmondhatója,
hogy ennek a lánynak aztán tényleg szüksége van segítségre.

Negyed kilenckor megálltak egy gyorsétteremnél, hogy használják a mosdót.

John hosszú kávét kért tej nélkül, két cukorral – bár Natasha rámutatott, hogy
ettől még gyakrabban kell majd vécére mennie –, aztán a nyilvános telefonhoz
ment, hogy felhívja a kórházat. Csak a szokásos, mondta vidáman. Minden nap
betelefonál vagy bemegy. Az öreg szereti tudni, mi történik.
– Mit fog mondani neki? – kérdezte Natasha.
– Az igazat. Azt, hogy tudjuk, itt van valahol a közelben a lány, csak még nem
jöttünk rá, pontosan hol. De komisz egy öregember ám ez az Henri. Valószínűleg
megmondta neki, hová menjen, hogy ne találjuk meg. – Ez a gondolat
megnevettette. Natasha figyelte, ahogy kuncogva indul a telefon felé.
Natasha az asztalhoz ment, és letette a műanyag tálcát Mac elé. Úgy tett,
mintha nem vette volna észre, hogy Mac sietve összecsukta a mobilját, mint aki
épp megnézett egy SMS-t.
– Ha most kijelentem, hogy ez a lány jól lóvá tett minket, fejbe vágsz? –
kérdezte Mac.
– Sosem mondta.
– Sosem kérdeztük.
– De sosem mondott semmit. Beszéltem vele a nagyszüleiről, de csak annyit
mondott, hogy boldogok voltak.
– Talán – mondta Mac, miközben megkavarta a kávéját – csak ezt tartotta
fontosnak.
Natasha felemelte John kávéspoharát, mert látta, hogy közeledik az
öregember, de John a fejét rázta, komor volt az arca.
– Gyerekek, most el kell válnunk. Henri nincs valami fényesen. Ha Sarah nincs
itt… Nos, valakinek ott kell lennie Henri mellett.
– Ennyire rossz állapotban van?
– Csak azt kérték, hogy menjek be. Igazából azt kérték, hogy Sarah menjen
be, de megmondtam, hogy az most nem lehetséges. – Apró után kezdett kutatni
a zsebében, megnézte, mennyi pénz van nála. Hirtelen fáradtnak tűnt, és kissé
törékenynek.
Natasha felállt, a táskájába nyúlt, meg is feledkezett a kávéról.
 – Elvisszük az állomásra. Tessék. – John kezébe nyomott egy kis pénzt. – A
vonatjegyre.
– Nem szorulok rá a pénzére, hölgyem – fortyant fel John.
– Nem magának adom, hanem Sarah nagyapjának. Hogy ne legyen egyedül. És
az ég szerelmére, ha odaért, üljön be egy taxiba a pályaudvaron – tette hozzá. –
Igazán kiérdemelte.
John a Natasha kezében lévő bankjegyekre pillantott, és most először eltűnt
viharvert arcáról az a ravasz, csúfondáros kifejezés. Elvette a pénzt, és
megemelte a kalapját Natasha előtt.
– Hát, köszönöm – mondta. – Majd telefonálok, ha megtudom, hogy van
Henri.
Már a kocsiban voltak, amikor Natasha ráébredt, hogy John maró humorának
váratlan hiánya szinte jobban zavarja, mint bármi, ami addig történt.
Éppen megérkeztek az állomás parkolójába, amikor megszólalt Natasha
telefonja.
– Igen, én vagyok – szólt bele, és Johnra pillantott, aki éppen kiszállt. –
Elnézést, megismételné? – Rossz volt a vonal, Natasha intett Macnek, hogy
kapcsolja ki a motort. – Biztos benne? … Nagyon köszönöm, hogy szólt… Igen,
még beszélünk.
– Minden rendben? – kérdezte John, aki nyitva tartotta a hátsó ajtót. Látszott
rajta, hogy már nagyon menne, de Natasha arckifejezése megállította.
Natasha összecsukta a telefont.
– Mi az? – kérdezte Mac. – Csak ülsz itt, és…
– A hitelkártya-társaságtól hívtak. Nem fogjátok elhinni – mondta Natasha. –
Sarah Franciaországban van.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

„A lovak képességének megismerése biztosítja azt, hogy

az üldözést vagy visszavonulást megkísérlő csapatot
ne mészárolják le.”{ 38}
Xenophón: A lovassági parancsnok feladatairól

Sarah lovakról, vérről és autópályákról álmodott. Arra ébredt, hogy megcsapta a

hideg levegő. Látta, hogy Thom bekukucskál a vezetőoldali ajtón. Sarah felült. A
műszerfal óráján látta, hogy háromnegyed nyolc van.
– Jó reggelt! – A férfi átöltözött, megborotválkozott, mint aki már rég felkelt.
– Hol vagyunk?
Különös fény áradt mindenre, és mintha néhány árnyalattal világosabb lett
volna az egész világ, mint Angliában. Nem messze egy patyolattiszta istállóépület
látszott, mézszínű falakkal, alacsonyan ülő, vörös cseréptetővel, mellette sűrű,
szabályosra nyesett sövény. Nagy cserepekben gondosan nyírt tiszafák álltak a
kapu mellett, egy férfi éppen az egyik bokszot ganajozta ki, vidáman, könnyedén
dobálta vasvillával a piszkos szalmát egy talicskába.
– Blois mellett – mondta Thom. – Átaludtad az egész éjszakát.
– Hol van Boo? – A szokásos, ösztönös pánik.
– Úgy érted, Mr. Diablo? Az istállóban – mondta, és a hüvelykujjával arrafelé
bökött. – Éjszaka értünk ide, de te úgy durmoltál, hogy nem lett volna szívem
késő éjjel kidobni titeket. A lovad balra a harmadik bokszban van. Remekül érzi
magát. Egy kicsit ideges volt, amikor megérkeztünk, de most úgy viselkedik,
mint egy kisangyal.
Sarah hunyorgott, csak annyit látott, hogy Boo egy szénaháló felé nyújtja az
orrát.
– Na, ma éjszakára legalább a szállásod is megvolt. De most vissza kell
indulnom Calais-ba, Miss Sarah, úgyhogy attól tartok, innentől elválnak útjaink.
Sarah próbálta összeszedni a gondolatait, miközben Thom segített neki
felszerszámozni a lovat, és adott neki két croissant-t, amelyeket az istálló
tulajdonosától kunyerált. Aztán egy kis térképet tett Sarah elé, amelyen bejelölte,
melyik lenne a legjobb útvonal számára.
– Úgy száz-száztíz kilométerre van, délnyugati irányban – mondta, és
végighúzta az ujját egy pirossal jelölt úton. – Elvinnélek, ha lehetne, de nem
veszíthetek újabb négy órát. Gyönyörű lovaglóidő van, és ezek az utak elég
néptelenek. Szerintem simán fog menni. Csak ne siess, jó?
Sarah csak most ébredt rá, milyen meghökkentően közel van a célhoz, és
beleborzongott. Látta a nevet a térképen. Franciaország méreteihez képest
csupán centiméterekre van tőlük.
– Van egy másik lovas szálláshely itt. – Thom a golyóstollával bekarikázott egy
falut. – Itt a telefonszámuk, hátha szükséged lesz rá. Én már odaszóltam, várni
fognak. Ma este valószínűleg meg is vacsorázhatsz náluk, de a helyedben azért
ennék valamit előtte, a biztonság kedvéért. És ne felejtsd el, hogy úgy tudják, a
lovad neve…
– Diablo Blue – vágta rá Sarah.
– Akkor minden rendben lesz? – Thom komoly arcát aggodalom felhőzte.
– Persze – mondta Sarah. Biztos volt benne. Végül is átkelt a tengeren, nem
igaz? Vele van Franciaország legjobb lova és a Papa áldása.
– Itt a telefonszámom. Ugye felhívsz, ha bajba kerülsz? A fenébe, hívj, ha célba
értél. – A lány kezébe nyomta az összehajtogatott térképet. – Mindenképpen
hívj. Örülnék, ha tudnám, hogy jól vagy.
Sarah bólintott, a zsebébe süllyesztette a papírt.
– És ne állj szóba senkivel. Főleg az olyanokkal ne, mint én. Csak… csak hajtsd
le a fejed, és addig menj, míg oda nem érsz.
Sarah bólintott, ezúttal halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Megvan az euród, amit együtt váltottunk? – Sarah a hátizsákjába nyúlt, és
megtapogatta a borítékot.
Thom felsóhajtott.
– Isten legyen irgalmas hozzám. Te vagy a legfurább stoppos, akivel valaha
találkoztam. De azért sok szerencsét neked meg annak a nagy, jó öreg lovadnak.
– Thom habozott, mint aki még mindig nem biztos benne, helyesen cselekszik-e.
– Nem lesz semmi baj, Thom – makacskodott Sarah. De azért fájdalmas volt a
búcsú; Thom mellett biztonságban érezte magát. Tudta, hogy semmi sem
történhet vele vagy Boo-val, amíg Thom gondoskodik róluk. Egy pillanatra, a
maga számára is váratlanul, feltámadt benne az irigység a férfi mostohalánya
iránt, akinek Thom végül is megoldotta a gondjait, aztán rövid hallgatás után
hozzátette: – De azért köszönöm.
– Ugyan már – mondta Thom. Előrelépett, kinyújtotta az ép kezét. Sarah
megfogta, bár kissé zavarba jött. Mindketten elvigyorodtak, mintha ugyanaz a
gondolat jutott volna eszükbe.
– Öröm volt veled utazni, kis Sarah. – Thom megvárta, míg a lány nyeregbe
szállt, aztán visszaballagott a kamionjához. – És a nagyapád rendes fickó lehet –
kiáltotta oda, miután hirtelen hátrafordult. – Ha megtudja, hogy eljutottál ide,
lefogadom, kiugrik a bőréből örömében.
A franciaországi mezők szélesebbek voltak, mint azok, amelyeket útban Doverbe
látott: szétterpeszkedő, határtalannak tűnő térségek. A föld viszont ugyanúgy
nézett ki, mint Angliában: a dús, ragacsos barna talajt még nem szántották fel, a
durva rögök olyanok voltak, mint a hullámzó tenger. A felfrissült Boo boldogan
lépdelt a fűvel benőtt szegélyen, a fülét előrecsapta, szemlátomást örült, hogy
szilárd talajt érez a lába alatt. Fajtájából adódóan a téli bundája alig volt
vastagabb, mint a nyári. Thom bizonyára lecsutakolta, míg Sarah aludt, mert
makulátlanul tiszta volt a szőre. Idegen volt a föld, ahol jártak, de mégsem: ez
volt a Papa történeteinek helyszíne, és azt a nyelvet beszélték, amelyet Sarah
gyerekkora óta hallott. Amikor francia feliratokat látott, egy kicsit úgy érezte,
mintha az ország őhozzá beszélne. Mintha arra számítana, hogy megérti.
Kis falvakon vágott keresztül, nyugodt, civilizált utcákon, a házak mind
egyforma, szürke kőből épültek, csak imitt-amott élénkítette a képet egy szépen
gondozott virágláda vagy rikító színre festett zsalugáter. Egy férfi ballagott el
mellette, a hóna alatt két bagett meg egy újság. Biccentett Sarah felé, mintha
errefelé nem számítana szokatlan látványnak egy lóháton közlekedő lány.
– Bonjour{ 39} – mondta.
– Bonjour – válaszolta Sarah, és halvány öröm ébredt benne. Ez volt az első
francia szó, amit kimondott, mióta ideért. Megállt egy itatónál a téren, Boo nagy
kortyokban nyelte a vizet, és közben komikusan csapkodta a fülét előre-hátra.
Sarah leszállt a nyeregből, és félórás pihenőt tartott, leöblítette az arcát a hideg
vízzel, megette a croissant-jait, és hagyta, hogy egy anya odajöjjön két
megilletődött kisgyerekével, és megsimogassák a lovat. A nő megjegyezte, hogy
Boo igazán szép állat, mire Sarah franciául azt válaszolta, hogy erről híres a selle
français fajta. Úgy nőtt fel, hogy folyton ezt hallotta a Papától, de most, hogy ő
maga mondta ki, egy kissé idétlenül hangzott.
– Á – mondta a nő –, comme le Cadre Noir.{ 40} – Sarah egészen fellelkesült
attól, hogy a nő ilyen meghitten beszélt az akadémiáról. Úgy ejtette ki a nevét,
ahogy a helyi sportközpontot emlegeti az ember, vagy Sarah-ék lakótelepét
otthon.
Sarah újra nyeregbe szállt, és hamarosan elértek egy tábláig, amely a Tours-
ba vezető utat jelezte. Elhagyták a falut, elmentek egy szélmalom mellett,
átkeltek egy hídon, és pár perc múlva már ismét nyílt vidéken jártak. Sarah
autópályák alatt haladt el, forgó szélkerekekkel teli mező mellett, hallotta széles,
elegáns lapátjaik dübörgését, olyan volt, akár a szívdobogás. Annyira felderült,
hogy énekelni kezdett, egy gyerekdalt, amit a Papa sokszor dúdolt neki
gyerekkorában. Lehúzta a sálját az arca elől, izgalom töltötte el: „Ah, ah,
Monsieur Chocolat! Oh, oh, Monsieur Cacao…” Csengő hangja ott zengett a
néptelen, zúzmarával borított mezők fölött. Boo a zabláját harapdálta, a fejét
emelgette, sietősebben akart menni, Sarah pedig alig várta, hogy odaérjenek,
tudta, hogy már csak pár órára vannak a céltól, és mindkét combjával
megszorítva gyorsabb tempóra biztatta a lovat, a hideg levegő az arcába vágott, a
teste Boo energiájából táplálkozott. Kiélesedtek az érzékei, mintha minden
sejtjével magába szívná ezt az ismeretlen tájat. Csak ő volt itt meg a lova,
kíváncsi tekintetek nélkül, szabadon; ugyanúgy érzékelte ezt a szabadságot, mint
minden született lovas utazó az évezredek során.
Franciaországban vagyok, Papa, ujjongott magában, és gyönyörű ez a hely.
Elképzelte az öregembert az ágyában, amint azokról az utakról álmodik, ahol ő
most jár, és elégedetten gondol arra, amit az unokája tenni készül. És talán
képzeletben hallotta is a hangját, az utasításait, mert kiegyenesedett kissé,
helyesbített a lábtartásán, rövidebbre fogta a szárat, és ügetésre váltott, Boo
ütemesen rakta a lábát, elegánsan haladt a füves szegélyen. Ha most látta volna
őket az öregember, helyeslően bólogatott volna.

Natasha már gyerekkorában is utálta a hosszú autózásokat. Soha nem emlékezett

a vidám táborhelyekre, a lakókocsikra a tengernél, a vásárokra, a fagylaltokra, a
boldog rokonokra, mindarra, amiről később a testvérei meséltek. Amikor arra
kérték, idézze fel gyerekkori utazásait, Natasha csak a végtelen autópályákra
emlékezett, a kijáratok közti, „Ott vagyunk már?” kiáltásokkal tarkított
kilométerekre, a szülei veszekedésére az első üléseken, a titkos rúgásokra és
csípésekre, amelyeket a nővéreitől kapott, akik kétfelől préselődtek mellé a hátsó
ülésen.
Időközben majdnem harminc évvel idősebb lett, de a rettegést még mindig
nem győzte le az öröm, amelyet állítólag a nyílt út láttán kellett volna éreznie, az
izgalom, hogy új cél felé tart. A házasságuk idején Mac imádta az autós túrákat,
ott állt meg, ahol kedve támadt, és akár egész éjszaka vezetett, ha úgy gondolta,
jó szórakozás lesz, Natasha viszont titkon pontos útitervre vágyott. Zavarta a
bizonytalanság, az, hogy nem tudják, hol fognak enni, és nincs lefoglalt szállásuk;
szűklátókörűsége miatt pedig – mert Mac így fogta fel a dolgot – alkalmatlannak
érezte magát, ugyanakkor bűntudata volt, amiért olyan ünneprontó. Az utolsó
években a szervezett utazásoknál maradtak, bár ezekben egyikük sem lelte
örömét. Natasha ott ült a medence partján, olvasott, próbálta eldugni az irodából
hozott papírokat, amelyeket titokban becsempészett a bőröndbe, Mac pedig fel-
alá mászkált a szálloda területén, mintha elhagyott volna valamit, aztán végül a
bárban kötött ki, és leitta magát új barátaival.
Natasha hitelkártyáját megint használták előző este, egy francia autópálya
melletti benzinkútnál. Amint az ügyintéző elmondta, a problémát az jelentette,
hogy a tranzakció helyszíneként csupán annyit jelöltek meg: „La Bonne Route,
Paris”, ez a leírás pedig hét ilyen helyre is ráillett Észak-Franciaországban.
– Szerintem azt a lovas helyet kéne megnéznünk – mondta Mac előző éjszaka
a kompon. Sikerült egy késő esti járatra feltenniük a kocsit. Natasha csöndben
ült, kibámult a párás ablakon át a sötétbe, az örvénylő vízbe, és megpróbálta
gondolatban összehangolni mindazt, amit a hitelkártya-társaságtól megtudott,
azzal, amit lehetségesnek tartott. Hogyan kelhetett át Sarah egy lóval a
Csatornán? Hogyan jutott el Franciaországba? Ezt egyszerűen nem tudta
megmagyarázni.
– És mi van, ha nem is ő az? – kérdezte.
Mac odanyújtott neki egy üveg vizet, aztán feltette a lábát a Natasha melletti
ülésre. Natasha pár centivel arrébb húzódott.
– Hogy érted ezt? – Mac lecsavarta a palack tetejét, és ivott. – Úristen, milyen
szomjas vagyok! – Nem borotválkozott, az állát borosta borította.
– Mi van, ha eladta a kártyát, vagy ellopták tőle? Mi van, ha nem is azt
követjük, akit akarunk?
– Lehetséges, de véletlen egybeesésnek elég hihetetlen lenne, hogy pont olyan
valakinél van a kártya, aki szintén Franciaországba készül. És különben is, más
nyomunk nincs, nem igaz?
Natasha a térképre mutatott, amely a közöttük lévő asztalra volt kiterítve.
– Nézd meg ezeket a távolságokat, Mac. John azt mondta, egy ló a legjobb
esetben is ötven-hatvan kilométert tud megtenni naponta. Már az is kész csoda
lett volna, hogy ennyi idő alatt eljut Doverig. Hogyan tudott átkelni a Csatornán
egy lóval, és aztán átlovagolni fél Franciaországon? És nézd meg, Saumur
majdnem ötszáz kilométerre van Calais-tól. Kizárt dolog, hogy ilyen messzire
eljusson.
– Akkor végül is mit akarsz ezzel mondani?
Natasha hátradőlt.
– Vissza kéne fordulnunk. – Bizonytalan volt a hangja. – Vagy talán
értesítenünk kéne a rendőrséget.
Mac a fejét rázta.
– Nézd, ha már elkezdtük, csináljuk végig. Szerintem el kéne mennünk
Saumurbe.
– De mi van, ha tévedünk?
– És mi van, ha nem? Nem képtelenség, hogy odament. A nagyapja szerint is
oda indult. A hitelkártyád is ezt bizonyítja.
Natasha kipillantott az ablakon.
– Szerintem… szerintem ezt elhibáztuk. Tegnap reggel fel kellett volna
hívnunk a rendőrséget. Igazad van, azért nem akartam bevonni őket, mert nem
akartam, hogy kiderüljön a dolog. Elismerem. De ezen most már túlléptek az
események, Mac. Állítólag felelősek vagyunk egy tizennégy éves lányért, aki
eltűnt, valószínűleg külföldre ment. Azt mondom, hogy amint leszállunk a
kompról, hívjuk a rendőrséget. Ez a felelős viselkedés.
– Nem – makacskodott Mac. – Mihelyt hívjuk a rendőrséget, Sarah elveszíti a
lovát. Mindent elveszít. Nem. Csak annyiban tűnt el, hogy mi nem tudjuk, hol
van. Ő valószínűleg pontosan tudja, hová tart. Én megbízom benne annyira, hogy
elhiggyem, nincs semmi baja.
– Ezt nem te döntöd el.
– Tudom. De én vállalom a felelősséget, ha félresiklik a dolog.
– Én is a nevelőszülője vagyok.
 Amikor Mac ilyen egyenes tekintettel nézett rá, még mindig zavarba jött kissé.
– Tudod, mit? Ha tényleg hívni akartad volna a rendőrséget, már tegnap
megtetted volna. Nagyon jól tudod, Tash, hogy egyikünk sem akarja belekeverni
a rendőrséget, bár mások az indokaink.
Mac soha semmivel kapcsolatban nem volt ilyen határozott a házasságuk
idején.
– Mindenesetre most itt vagyunk. Van róla elképzelésünk, hová tart Sarah.
Azt mondom, menjünk el arra a lovas helyre, és várjuk meg ott.
A sértődöttségtől Natasha keményebb hangon szólalt meg, mint szerette
volna.
– És ha tévedsz, ha Sarah nincs biztonságban, ha kiderül, hogy nincs ott, ahol
lennie kéne, simán beletörődsz?
Azóta alig szóltak egymáshoz. Mac levezette a kocsit a kompról Calais-ban,
aztán továbbindult az éjszakában. Nem az autópályán ment, hanem a kisebb
utakon, ahol lóval is lehet közlekedni, és vezetés közben a szemét meresztgetve
bámult ki a sötétségbe.
Natasha elbóbiskolt, aztán Mac hangjára ébredt. A telefonjába beszélt halkan,
sürgetően.
– Nem erről van szó – mondta, aztán rövid hallgatás után: – Nem, nem,
édesem. Szerintem ez nem jó ötlet. Tudom. Tudom.
Az álmából felriasztott Natasha elfordult, lehunyta a szemét, és szándékosan
egyenletesen lélegzett, míg Mac be nem fejezte a hívást. További tíz percet várt,
azután feltűnően ásított egyet. Ekkor Mac azt javasolta, hogy álljanak meg
valahol, és hunyjanak egyet. Már hajnali egy óra is elmúlt, és nem sok esély volt
rá, hogy találjanak egy szállodát.
– Nem alszunk sokáig – mondta. – Maximum egy-két órát. Aztán tovább
vezetek.
Az elmúlt óra néma feszültsége után Natasha örömmel elfogadta az ajánlatot.
Lekanyarodtak a kihalt útról egy benzinkút parkolójába, amelyet csak félig
világított meg egy magányos nátriumlámpa. Nem volt ott másik autó, egy
alacsony, gazos sövényen túl pedig gyászosan terültek el a sötétségben a Somme
környéki mezők, történelmük terhét viselve. A motor kattogott egy darabig,
aztán elhallgatott.
Zavartan ültek egymás mellett, mint valami szürreális randevúparódiában az
első csók előtt, gondolta Natasha.
Mac talán ugyanezt érezte meg, mert távolságtartó volt és udvarias.
Felajánlotta Natashának a hátsó ülést, ő pedig ugyancsak udvariasan
megköszönte, bemászott, párnát hajtogatott a kabátjából, és letette rá a fejét, bár
tudta, hogy reggelre a kosztümje még gyűröttebb lesz, mint most.
– Kéred a dzsekimet? Én nem fázom.
– Nem, köszönöm.
Mac, akárcsak a házasságuk idején, úgy zuhant álomba, mint amikor valaki
lelép egy szikla tetejéről. Miután hátradöntötte az ülését, Natasha profilból látta
kisimult arcát a gyér fényben, homlokán nyugtatott karját, és hallotta halk,
egyenletes szuszogását.
Natasha nem aludt. Ott feküdt egy idegen autóban, egy idegen országban, a
gondolatai úgy száguldottak, mint a messzeségben felgyorsuló forgalom,
tönkretett karrierjére gondolt, egy férfira Londonban, aki már nem szereti, egy
lányra, aki itt kószál valahol, ugyanezen ég alatt, a boldogtalanságnak és a
magánynak erre a hálózatára, amelynek ő maga van a közepén. Kezdett átfagyni,
már bánta, hogy nem fogadta el Mac dzsekijét. Eszébe jutott egy fiú, akit
ügyvédként képviselt, és aki hónapokig egy parkolóban aludt. Natasha
megnyerte a pert, minden erejével azon volt, hogy megnyerje, de ahogy most
visszagondolt, akkoriban egy pillanatra sem jutott eszébe, milyen érzés lehetett
ez annak a fiúnak.
A hosszúra nyúlt órák alatt a férfi, akiről egykor azt remélte, vele fogja leélni
az életét, a férfi, akinek szerelmet fogadott, a férfi, akivel egy párhuzamos
univerzumban most együtt feküdne a hitvesi ágyban, és hallgatná alvó gyerekeik
szuszogását, mindvégig ott mocorgott és dünnyögött az első ülésen, mégis sok
millió mérföldre tőle. Talán egy távoli, hosszú lábú szerető után vágyakozott
álmában. Natasha feküdt a sötétben, és csodálkozva ismerte fel, hogy a válás
fájdalma végtelen.

– Linda? Itt Natasha.

– Mi újság? Megoldottad a… családi problémákat?
Tehát tudják. Conor nyilván elmondott nekik mindent. Natasha végignézett
gyűrött blúzán, a harisnyáján lefutó szemen, amely fájdalmasan feltűnő volt az
éles reggeli fényben.
– Nem. Még nem.
– Hol vagy? Mikor jössz vissza?
Órákig aludtak, nem sokkal napkelte előtt ébredtek fel. Mac hátranyúlt a két
első ülés között, és megrázta Natasha vállát. Natasha összezavarodva, értetlenül
nyitotta ki a szemét. Jó pár másodpercig eltartott, míg eszébe jutott, hol van.
Miután több órát autóztak némán a sötétben, most megálltak egy benzinkútnál,
hogy felfrissüljenek.
– Én… még nem tudom. Tovább tart, mint gondoltuk. Beszélhetnék Bennel?
– Nincs bent. Elment Richarddal.
– Richarddal? Hová?
– Neked senki sem szólt?
– Nem. Miről?
– Persey-ék. Kiegyeztek. A férj ügyvédje megkeresett minket ma reggel, és új
ajánlatot tett le az asztalra. Többet ajánlottak, mint amennyiben Mrs. Persey
reménykedett. Úgyhogy beleegyezett a rendszeres időközönkénti láthatásba.
Richard azt mondja, a jó ég tudja, betartja-e majd, de most mindenesetre létrejött
a megegyezés.
– Hála istennek.
– Richard elment ünnepelni Mrs. Persey-vel. Magával vitte Michael
Harringtont és Bent. A Wolseleyba mennek, pezsgős reggelire. Mrs. Persey
egészen megváltozott. Mondtam is Bennek, hogy vigyázzon magára, mert az a nő
úgy méregeti, mint éhes oroszlán az útjába kerülő gnút.
Tehát Richard nem vette a fáradságot, hogy felhívja. Natasha egy pillanatig
örült, hogy az ügy kielégítően ért véget, de hamar elszállt az öröme, mert tudta,
hogy nem fogják elismerni, mennyivel járult hozzá a sikerhez. Richard szemében
neki ehhez már nincs köze.
Ebben a pillanatban pontosan tudta, hogy nem lesz belőle üzlettárs. Ebben az
évben biztosan nem. Talán később sem.
– Lin? – szólt bele a telefonba. – Mondd csak… – Felsóhajtott. – Nem érdekes.
Tompa fájdalom költözött a halántékába. Ott állt egy francia benzinkút
parkolójában, és két napja hordott ruháját gyűrögette, miközben az elsuhanó
járműveket figyelte. Hogy került ide? Miért nem tette azt, amit minden
gyakornoknak szokott tanácsolni, vagyis hogy tartson három lépés távolságot az
ügyfelektől? Miért nem ismerte fel, hogy a káosz, ami ezeknek a gyerekeknek az
életében uralkodik, ragályos?
– Szóval, hogy vagy?
– Remekül – hazudta Natasha.
– Itt senki nem tudja, mit gondoljon erről – mondta Linda óvatosan. – Nem
játszottál nyílt kártyákkal.
– És most megfizetek érte, igaz?
– Van olyan vélemény, hogy szerencsésebben is intézhetted volna a dolgokat.
Natasha lehunyta a szemét.
– Most mennem kell, Lin – mondta. – Majd hívlak.
Mac jött visszafelé a parkolón át. Ez a purgatórium, gondolta Natasha. A
karrierjének annyi, a magánélete romokban, és arra kárhoztatták, hogy be
legyen zárva egy kis kocsiba a volt férjével életük hátralevő részére, és állandó
veszekedés közepette próbálják mentegetni rossz döntéseiket.
– Ja! Natasha! Majdnem elfelejtettem. Volt egy látogatónk. Sosem találnád ki,
kicsoda.
Mac megállt, és szóba elegyedett két idősebb nővel, akik épp most szálltak ki
egy kocsiból. Bármit mondott is, megnevettette őket, és Natasha látta az arcán
azt a széles mosolyt, amelyben neki már rég nem volt része, már jóval azelőtt
sem, hogy Mac elköltözött. Valami összerándult benne.
– Igen?
– Ali Ahmadi.
Natasha ha nehezen is, de levette a szemét Macről.
– Hogy mondtad?
– Hah! Tudtam, hogy ez meglep majd. Ali Ahmadi.
– De hát az lehetetlen! Előzetes letartóztatásban van. Miért engedték ki,
mielőtt bíróság elé állították volna?
Linda elnevette magát.
– Az a fiú, akiről olvastunk, egy másik Ali Ahmadi. Tudtad, hogy az Ahmadi az
egyik leggyakoribb név Iránban? A jelek szerint lényegében olyan, mint nálunk a
John Smith. Szóval az az Ali Ahmadi, akit képviseltél, bejött, hogy elújságolja
neked, felvették egy gimnáziumba, szeptemberben kezd. Nagyon helyes srác.
Hozott neked egy csokor virágot. Betettem az irodádba.
Natasha leült egy alacsony falra, a telefont a füléhez szorította.
– De…
– Tudom. Utána kellett volna néznünk. Ki gondolta, hogy csak névazonosság?
De azért ez jó, nem? Visszaadja a hitedet az emberi természetben. Én egyébként
sosem gondoltam róla, hogy az az erőszakos típus. Ja, és visszaadtam neki azt a
lovas medált, amit el akartunk küldeni neki. Remélem, nem bánod. Nagyon örült.
– De… de hazudott arról, hogy milyen hosszú utat tett meg. Félrevezette a jogi
képviselőjét.
– Én is pontosan ezt mondtam Bennek. És mivel úgyis itt volt a tolmács,
előszedtük az aktát, és megkértük, hogy még egyszer vessen egy pillantást a
fordításra. És talált valami érdekeset.
Natasha nem szólt.
– Ali Ahmadi tényleg azt mondta, hogy ezerötszáz kilométert tett meg
tizenhárom nap alatt, de nem állította, hogy gyalog. Mi pedig, beleértve a
tolmácsot is, mind ezt feltételeztük. Ben rákérdezett, mielőtt elment a srác.
Egyébként el se hinnéd, mennyit fejlődött az angoltudása! Hihetetlen! Szóval Ben
megkérdezte, hogyan jutott el olyan messzire. Ő pedig elmagyarázta, hogy
valamennyit gyalogolt, egy darabon meg elvitte egy teherautó. Aztán rámutatott
a lovas medálra. Az út egy részét lovon vagy öszvéren, vagy valami ilyesmin tette
meg. Mindenesetre nem hazudott neked.
Mindazt, amit Linda ezután mondott – hogy hová tette a virágot, és mikor
hívja fel újra –, Natasha már alig hallotta. Kimerülten a kezébe temette az arcát,
és a fiúra gondolt, aki őszinte hálával fogta meg a kezét, és aki ezerötszáz
kilométert tett meg tizenhárom nap alatt. A fiúra, aki mindvégig igazat mondott.
Amikor felnézett, Mac ott állt tőle pár méterre, két műanyag kávéspohárral a
kezében, és gyorsan elkapta a pillantását, mintha már régóta figyelné. Natasha
összecsukta a telefonját.
– Oké – mondta, és elvette a kávét. – Győztél. Irány Saumur.

Sarah rossz helyen kanyarodott el. Most megint a kis térképet tanulmányozta,
amelyet már elnyűtt a sok hajtogatás. De így sem értette, miért van az, hogy az
út, amely elvileg elvitte volna Tours határán túlra, pár kilométerre a
szálláshelytől, amelyet Thom lefoglalt, ehelyett egy véget érni nem akaró ipari
parkba vezette. Néhány kilométeren keresztül egy vasútvonal mellett haladt, de
mivel Thom térképén nem tüntették fel a vasutat, fogalma sem volt róla, jó
irányba megy-e. Bízott az ösztöneiben, reménykedett benne, hogy előbb-utóbb
feltűnik egy Tours irányába mutató tábla vagy valami más jelzés. De nem tűnt
fel, helyette a zöldellő táj lassanként valami olyasmivé alakult, mint London
pereme: betonsivatag nagy, üres barakkokkal, parkolók, a Monoprix-t vagy a
Super-U-t hirdető óriásplakátok, amelyeknek szomorúan lecsüngött a sarka.
Időnként egy vonat dübörgött el mellette, amitől Boo összerezzent, aztán újra
csönd lett, csak egy-egy autó járt arra.
A nap már lefelé tartott az égen, lehűlt a levegő, és Sarah kezdett
elbizonytalanodni, jól választotta-e meg az irányt. Megállt, ismét a térképre
meredt, megpróbálta kiokoskodni belőle, hogy még mindig délnyugat felé tart-e,
vagy inkább délkelet felé. Felhők takarták el a napot, és emiatt az árnyékokon is
nehezebb volt kiigazodni. Sarah éhes volt, már bánta, hogy útközben nem állt
meg valamelyik barátságos kinézetű piacnál. De egy másodpercet sem akart
elvesztegetni. És biztos volt benne, hogy mostanra már a szálláshelyen lesz.
A táj sivárabb lett, az épületek üres szemmel bámultak rá, látszott rajtuk,
hogy régóta lakatlanok. A jelek szerint egy teherpályaudvarra keveredett: a
vágány szétágazott, több vágány lett belőle, mindegyiken zárt, graffitikkel
borított vasúti kocsik álltak, a feje fölött magasfeszültségű vezetékek és kábelek
hálózata. Sarah-t kellemetlen érzés töltötte el, és úgy döntött, visszamegy arra,
amerről jött. Hosszú, fáradt sóhaj tört ki belőle, aztán nekilátott, hogy
megfordítsa Boo-t.
– Que fais-tu ici?{ 41}
Sarah azonnal hátrafordult a nyeregben. Öt motort, illetve robogót látott,
kettőnek pótülése is volt. Némelyik motoros sisakot viselt, a többiek fején nem
volt semmi. Cigarettáztak, elszánt tekintettel néztek a világba. Sarah ismerte
ezeket a fiatal férfiakat: pont olyanok voltak, mint a srácok otthon a lakótelepen.
– Eh? Que fais-tu ici?
Sarah nem akart megszólalni. Tudta, a kiejtéséből azonnal rájönnek, hogy
angol. Elfordult és továbbment, Boo-t balra irányítva. Valami azt súgta neki, hogy
ne lovagoljon át köztük. Azt remélte, majd megunják és elmennek.
– Tu as perdu les vaches, cowboy.{42}
Sarah a lábával akaratlanul is megszorította Boo oldalát. A jól kiképzett ló a
lovasa legenyhébb feszültségét is megérzi, ez a mozdulat pedig a szár alig
érzékelhető megfeszítésével együtt felkeltette Boo figyelmét.
– Hé!
Az egyikük eldübörgött Sarah mellett. A lány hallotta mögötte a többieket,
ahogy kiabálnak, beszélnek egymással. Közömbös arccal lovagolt tovább, bár
közben már rájött, fogalma sincs, nem zsákutcába tart-e. Az ipartelep hatalmas
volt, raktárszerű, nagy épületekből és kihalt parkolókból állt. A falakra firkált
piros-fekete graffitik azt sugallták, hogy itt már nincs semmi élet, talán remény
sincs.
– Hé! J’ai parlé à toi!{ 43}
 Sarah hallotta, hogy felpörgetnek egy motort, és nagyot dobbant a szíve.
– Eh! J’ai parlé à toi! Putain!{ 44}
– Allez-vous en – mondta Sarah. Igyekezett magabiztosabban beszélni, mint
amilyennek érezte magát. Menjetek innen.
A fiúk elnevették magukat.
– Allez-vous en – utánozta az egyikük.
Kezdett leszállni a sötétség, Sarah ügetésre váltott. Nagyon egyenesen ült,
hallotta maga mögött a kerekek sivítását, a motorok dübörgését. A messzeségben
fényeket látott. Ha ki tudna jutni egy főútvonalra, leszállnának róla.
– Putain! Pour qui tu te prends?{ 45}
Az egyik robogó utolérte, aztán lehagyta. Érezte, hogy a ló feszült, csapkodja a
fülét, vár a jelre, ami egyelőre nem akar megérkezni. Sarah Boo nyakán
nyugtatta a kezét, erőt merített belőle, próbálta nem éreztetni vele, milyen
pánikban van. Mindjárt elmennek, mondta neki némán. Megunják, és békén
hagynak minket. De a robogó hirtelen lefékezett előtte. Boo megtorpant, a
tomporát lehúzta, a fejét felvetette. Újabb két robogó kanyarodott Sarah elé, így
most már hárman néztek szembe vele. Sarah az arca elé húzta a sálját, a sapkáját
pedig a szemébe.
Valaki ledobott egy csikket a földre. Sarah szinte mozdulatlanul ült, egyik keze
öntudatlanul Boo nyakát simogatta.
– Putain! Tu ne sais pas qu’il est impoli d’ignorer quelqu’un?{ 46} – A fiú észak-
afrikainak tűnt. Hirtelen odahajolt Sarah-hoz.
– Je… je dois aller au Tours{ 47} – mondta a lány, ügyelve, hogy ne remegjen a
hangja.
– Tu veux aller au Tours…{48} – Kellemetlen nevetés hallatszott.
– Je te prenderai au Tours. Montes à bord.{ 49} – A fiú megveregette az ülést,
és mind nevettek.
– Il y a quoi dans ce sac?{ 50}
Sarah végighordozta rajtuk a pillantását.
– Rien{ 51} – mondta. Tehát a hátizsákját akarják.
– Il est trop plein pour rien.{ 52} – Az egyik fiú – az arca sápadt, borotvált fején
baseballsapka – leszállt a motorjáról. Sarah igyekezett egyenletesen lélegezni.
Ezek csak olyanok, mint az otthoni srácok, nyugtatgatta magát, egymásnak
akarnak imponálni. Csak meg kell mutatnod nekik, hogy nem félsz.
A fiú lassan lépkedett felé. Piszkos khaki színű dzseki volt rajta, felső zsebében
egy doboz cigi. Megállt úgy egy méterre Sarah-tól, jól megnézte magának, aztán
minden előzetes figyelmeztetés nélkül előreugrott, és felüvöltött:
– Rah!
Boo felhorkant, és hátraszökkent. A fiúk nevettek.
– Nyugi – suttogta Sarah, és megszorította a lábával a ló oldalát. – Nyugi.
A sapkás fiú beleszívott a cigijébe, aztán megint előrelendült. Most már nem
fogják abbahagyni, gondolta Sarah. Kiszagoltak valami új játékot, újfajta kínzást.
Feltűnés nélkül méricskélni kezdte a távolságot, nézte, hogyan tudna átjutni
köztük, elmenekülni. Nyilván ismerik a környéket, órákat töltenek itt azzal, amit
most is csinálnak: túráztatják a motorjukat, próbálják agyonütni az időt, gyenge
pontokat keresnek, amelyekre lecsaphatnak, ahol árthatnak, mert dühösek és
unatkoznak.
– Rah!
Sarah ezúttal felkészült a támadásra, úgyhogy Boo csak összerezzent, de nem
ugrott hátra. Sarah erősen szorította a lábával és a kezével, némán üzente neki,
hogy ne mozduljon, nem engedte, hogy úrrá legyen rajta a félelem. De azért a ló
elbizonytalanodott. Sarah látta, hogy hátrapillant, a nyaka ívbe feszül, érezte,
hogy a szár végén a szája idegesen játszik a zablával. És amikor a motorok megint
felpörögtek, a lány már tudta, mit kell tennie.
– S’il vous plait – mondta –, laissez-moi en paix.{ 53}
– Envoie-le-moi et je te laisserai en paix.{ 54} – A fiú a hátizsák felé intett.
– Hé! Putain! Envoie-le-moi, ou j’en fais du pâté pour chien!{ 55} – Az észak-
afrikai fiú valami lóhúst emlegetett, és ez megadta Sarah-nak a kezdő lökést.
Jelezte Boo-nak, hogy figyeljen, a lábával néma utasítást adott neki. Boo pár
másodpercig nem törődött vele, még mindig átjárta a szorongás, aztán az
idomítás erősebbnek bizonyult, és engedelmesen elkezdett helyben ügetni,
gondosan, ütemesen emelgette a lábát, kettőt egyszerre, mintha a piaffe
valamiféle szélsőséges változatát mutatná be.
– Regardez! Un cheval dansant!{ 56} – A fiúk kiabálni kezdtek, a motorok
felpörögtek, közelebb húzódtak, egy pillanatra elvonta a figyelmüket a
mutatvány. Sarah lenyelte a félelmét, megpróbálta kizárni a gondolataiból a zajt,
koncentrálni, lendületet venni, létrehozni a titkos energia magját Boo-ban. A ló
leszegte a fejét, magasabbra kezdte emelni a lábait. Sarah érezte az idegességét,
elszorult a szíve attól, hogy ennyire bízik benne az állat, és a félelme ellenére kész
teljesíteni a kérését. Hallotta, hogy az egyik fiú odakiált neki valamit, de a hangot
elnyomta a vér dübörgése a fülében.
– Alors, comme ça on se fait valser, hein?{ 57} – A gyalogos fiú közelebb lépett
hozzá. Kemény, csúfondáros mosoly ült az arcán. Máltai Salre emlékeztette
Sarah-t. A jobb lábával diszkréten arra utasította Boo-t, hogy húzódjon távolabb
tőle. Boo, aki az erősödő impulzusok hatására most átváltott a terre à terre-re,
szintén megérezte a levegőben terjengő feszültséget, és Sarah alig bírta
visszafogni. Valamiféle energia jött létre a fiúkban; veszélyes, nyúlós. Sarah
érezte, hogy bajra, káoszra vágynak. Szinte hallotta a gondolataikat, amint a
lehetőségeket mérlegelték. Kérlek, mondta Boo-nak. Csak egyszer. Ezt meg kell
tenned a kedvemért.
– Faites-la descendre!{ 58} – kiáltotta az egyik fiú, és intett a többieknek, hogy
rántsák le a lányt a lóról. Sarah érezte, hogy egy kéz a lábához ér. Több se kellett
neki. A sarkát belevágta Boo oldalába, testsúlya áthelyezésével arra utasította,
hogy emelkedjen, emelkedjen, aztán elkiáltotta magát:
– Hopp! –, mire Boo a levegőbe emelkedett, a fiúk fölé tornyosult, és egy
földrengésszerű ugrással vízszintesen hátranyújtotta a hátsó lábait. Capriole! A
világ megállt, mozdulatlanná dermedt, és Sarah egy pillanatra meglátta, amit a
férfiak láthattak a csatában kétezer évvel ezelőtt: ellenfeleik rémült arccal nézik,
amint a hatalmas állatok a gravitációval dacolva a levegőbe emelkednek, lábukat,
egész testüket repülő fegyverré alakítva.
Alatta a félelem, a felháborodás kiáltásai hallatszottak. Két motor felborult, a
gyalogos fiú elterült a földön. Amikor Boo mellső patái a talajnak csapódtak, Sarah
előrelendült, és belevágta a sarkát az állat oldalába.
– Gyerünk! – kiáltotta. – Gyerünk!
És a nagy ló átugrotta a motorokat, befordult a sarkon, és végigszáguldott az
aszfaltozott úton, amelyen jöttek.

Egy elsötétített kórházi szobában, több száz kilométerrel arrébb, Henri

Lachapelle a fejét oldalra hajtva – ahogy feltámasztották az esti műszakos
nővérek – felébredt, és a tekintete azonnal a lovat ábrázoló, homályos képre
tévedt, várta, hogy kitisztuljon, élesebbé váljon. Valahogy közelebb jött, mialatt ő
aludt, és most visszanézett rá, az irizáló szem kedvesen, megnyugtatóan nézett a
szemébe, a türelme végtelennek tűnt. Henri lehunyta száraz, égő szemét, aztán
egyre zavartabban többször is kinyitotta. És ekkor hálásan kiáltott fel:
„Gerontius!” A ló lassan pislogott, mintegy elismerően lehajtotta a fejét, Henri
pedig próbált visszaemlékezni, hogyan kerültek ide. Nemigen látott tisztán;
könnyebb volt hagyni, hogy magukkal sodorják ezek az új áramlatok, harc nélkül
elfogadni az ápolást, az idegen arcokat.
Érezte a bokáján a csizma merev bőrét, a nyakán a szerzsgallér puha, fekete
anyagát, hallotta a többi lovas távoli nevetését, amint valahol a messzeségben
készülődtek. Égő fa füstje, karamellizált cukor és meleg bőr illata szivárgott az
orrába, a Loire völgyének lágy szellője simított végig a bőrén. És a következő
pillanatban már a nyeregben ült, kilovagolt a vörös függönyön túlra, kesztyűs
keze könnyedén fogta a bőrszárakat, tekintetét nyugodtan szegezte előre a lova
két füle között. Érezte, hogy Gerontius hosszú, erős lábai mozognak alatta,
érzékelte azokat a jellegzetes, elegáns lépteket, amelyek éppolyan ismerősek
voltak neki, mint a saját járása, aztán mélységes öröm, valóságos eufória töltötte
el. Gerontius nem fogja cserben hagyni; ezúttal megmutatja, mit tud. Ezúttal
„szárnyas ember” lesz belőle.
Mert most valahogy más volt: nem is nagyon kellett tudatnia a lóval az
akaratát. Telepátia működött köztük, olyan megértés, amilyenről még a Grand
Dieu sem beszélt soha. Mielőtt a sarkantyúja a ló oldalához suhant volna, mielőtt
áthelyezte volna a testsúlyát, vagy akár egyetlen szót is kiejtett volna, Gerontius
már tudta, mit akar. Micsoda nemes teremtmény, ámuldozott Henri. Hogyan
hagyhattam magára ilyen sokáig?
A ló ívbe feszítette a nyakát, felkészült az ugrásra az aréna közepén, selymes
szőre csillogott az ívlámpák fényében, patáit maga alá húzta, ott álltak ketten a
várakozás örvényében – és ekkor a ló egy hussanással a két hátsó lábára állt,
lehetetlen magasságba emelkedett, nem billegett, nem erőlködött, büszke fejét
egyenesen, mozdulatlanul tartotta, úgy nézett ki a közönségre, mint aki joggal
várja, hogy értékeljék a teljesítményét. Henri hátrabillent a ló hátán, a lábával
szorította az oldalát, a háta tökéletesen egyenes. Ujjongó sóhaj tört ki belőle,
amikor megértette, hogy ez az: a levegőben úsznak, és soha többé nem kell
leszállnia.
És ekkor meglátta őt: a sárga ruhás lányt, aki ott állt előtte, felpattant a
helyéről, karcsú kezét a feje fölé emelte. Tapsolt, a büszkeség könnyei gyűltek a
szemébe, mosoly ömlött el az arcán.
„Florence!”, kiáltotta el magát Henri. „Florence!” Az arénában felharsanó taps
betöltötte a fülét, a szívét, megsüketítette, fények robbantak előtte – „Florence”
–, aztán elsöpört mindent, még magasabbra vitte, elhalt a gépek távoli, éles
sípolása, elhaltak az izgatott hangok, a kórházi szoba kitáruló ajtajának
nyikorgása.

Mac kopogott Natasha szobájának ajtaján.

– Kész vagy? Ne felejtsd el, Madame azt mondta, nyolckor van a vacsora.
Natasha már felvette a rosszul szabott nadrágot és a vékony, piros
pamutblúzt, amit a helyi hipermarketben vásárolt (más használható
ruhadarabokat nem talált a méretében), és most azt mondta fáradtan:
– Még öt percet kérek. Lent találkozunk.
Hallotta a folyosón távolodó lépteket, melyek zaját visszaverte a faburkolat,
aztán szempillafestéket kezdett keresni a táskájában, valamit, amivel
felélénkíthetné sápadt, kimerült arcát.
Nem sokkal öt után érkeztek a városba. Első állomásuk az École Nationale
d’Équitation volt, a Cadre Noir otthona, de zárva találták a kaput. A
kaputelefonból kiszóló hangot érezhetően felbosszantotta Mac kitartó csöngetése,
és közölte, hogy az intézmény csak karácsony után két héttel nyílik meg a
közönség előtt. Mac következő kérdésére pedig azt válaszolta, nem, semmiféle
angol lány nem érkezett hozzájuk egy lóval. Sem Mac, sem Natasha franciatudása
nem volt valami fényes, de nem kellett ahhoz kiváló nyelvtudás, hogy érzékeljék
a gúnyos hitetlenkedést a férfi hangjában.
– Úgysem érhetett volna ide előttünk – érvelt Natasha. – Jobb lesz, ha
keresünk egy bázist, és onnan intézzük a dolgot.
Natasha ismét felhívta a hitelkártya-társaságot, de azt mondták, nem történt
újabb tranzakció. Sarah tehát nem vett ki pénzt előző este óta. Natasha nem
tudta, hogy ezt most megnyugtatónak vagy aggasztónak tartsa-e.
A középkori város közepén, az École de Cavalèrie mögött állt a Château de
Verrières. Maga a kastély hatalmas, díszes, szépséges épület volt; ilyesfajta
helyeken szálltak meg kapcsolatuk hajnalán, amikor bizonyítani próbáltak
egymásnak valamit, amikor Mac még aftershave-et használt, és bármilyen ruhát
vett is fel Natasha, megdicsérte. Amikor viccesnek vagy gyengédnek találták az
olyan viselkedést, amely miatt két évvel később Natasha már csak panaszkodni
tudott.
– Szerintem ennyi erővel ugyanúgy megszállhatunk egy szép helyen, mint
valamelyik szállodalánc hoteljában – mondta Mac. Igyekezett vidámnak
mutatkozni, de Natasha tudta, hogy amióta francia földre léptek, őbenne is
erősödött a félelem. Óvatosan bántak egymással az utóbbi órákban. Mintha a
helyzet olyan súlyossá, olyan veszedelmessé vált volna, hogy nem maradt volna
hely az érzéseiknek. Talán most már egyikük sem bízott annyira a pozitív
végkifejletben, mint eleinte.
Amikor Natasha leért, azt látta, hogy Mac a hangosan ropogó tűz előtt ül, és a
château tulajdonosának magyarázza a helyzetet. A francia nő udvarias
hüledezéssel hallgatta végig a történetet.
– Tehát maga szerint a gyerek Calais-ból ellovagolt idáig? – ismételgette.
– Tudjuk, hogy a Cadre Noirba indult – magyarázta Mac. – Csak valahogy el
kéne intéznünk, hogy beszélhessünk ott valakivel, és megtudjuk, ideért-e.
– Monsieur, ha egy tizennégy éves angol gyerek megjelent volna itt lóháton,
kísérő nélkül, arról egész Saumur tudna. Biztos benne, hogy képes eljutni ilyen
messzire?
– Annyit tudunk, hogy tegnap este Párizs környékén vett ki pénzt.
– De hát az innen több, mint ötszáz kilométer…
– Lehetséges – jelentette ki határozottan Natasha, Ali Ahmadira gondolva. –
Tudjuk, hogy lehetséges. – Egymásra pillantottak Mackel.
– Most senkit sem találnak ott – mondta a nő. – Ha akarják, felhívom a
csendőrséget, és megkérdezem, kaptak-e ilyen bejelentést.
– Azzal sokat segítene – mondta Mac. – Köszönjük. Minden segítségre
szükségünk van. – Aztán amikor a nő elment, hogy utánanézzen a vacsorának,
Natasha felé fordult:
– Jól vagy?
– Persze. – Natasha kibámult az ablakon, azt kívánta, bárcsak kibukkanna a
lány a fák mögül, a babérsövény túlsó végén. Újabban mindenhol Sarah-t vélte
látni: parkoló autók mögött, keskeny utcák végén tűnt fel egy pillanatra. Itt lesz.
De amikor Ali Ahmadi jutott eszébe, nem a fiú akaraterejének diadalára gondolt,
vagy a virágcsokorra, amely az irodában vár rá, hanem a saját kudarcaira.
Émelyítő rémület tört rá, úgy érezte, rettenetes hibát követett el.
Mialatt egymással szemben ültek Mackel a vacsoraasztalnál, igazán
romantikus környezetben, Natasha rájött, hogy nem is éhes, úgyhogy evés
helyett ivott inkább. Három-négy pohárral úgy csúszott le, hogy észre sem vette.
Hallgatólagosan megegyeztek, hogy nem beszélnek Sarah-ról, de Natasha nem
tudta, mit mondjon, hová nézzen. Mivel szemben ült Mackel, a kezére, a bőrére,
kócos barna hajára tapadt a pillantása. Szokatlan módon Mac is hallgatag volt,
csak befalta a vacsoráját, és néha elismerően morgott egyet.
 – Finom, ugye? – kérdezte. Nem vette észre, hogy Natasha csak ide-oda
tologatja az ételt a tányérján.
– Isteni – felelte Natasha. Mac óvatosnak tűnt, mintha nem igazán tudná, mit
mondjon ezután, és a zavara tovább táplálta Natasha zavarát, olyannyira, hogy
amikor Mac kijelentette, nem kér desszertet, inkább vesz egy jó hosszú fürdőt,
mindketten megkönnyebbültek kissé.
– Lehet, hogy sétálok egyet kint a kertben – mondta Natasha.
– Biztos? Elég hideg van.
– Szükségem van egy kis friss levegőre. – Natasha mosolyogni próbált, de
sikertelenül.
Fázósan összehúzta magán a kabátot. Az enyhén füstös hideg szinte kiszívta a
levegőt a tüdejéből. Jobbra az akadémia hatalmas, klasszikus homlokzatát látta,
kissé távolabb pedig Saumur sárga kővel borított, széles utcáit.
Elsétált egy vadgesztenyefáig, és amikor odaért, megállt, felnézett az elegáns
ágakon keresztül az égre, a sötétkék végtelenségre, amelyet nem szennyezett be
a város ragyogása, és ahol milliónyi apró, tűhegynyi fénypont csillogott. Már nem
gondolt a munkájára, az elvesztett ügyre, tönkrement párkapcsolatára. Még azt
is megkockáztatta, hogy nem gondol Sarah-ra, arra, hol lehet éppen. Ehelyett Ali
Ahmadira gondolt, aki nem hazudott neki. Szégyellte, milyen gyorsan, milyen
könnyen elítélte.
Nem is tudta, mióta áll ott, amikor lépteket hallott a kavicsos úton. Mac volt
az. Natasha szíve összerándult.
– Mi az? A csendőrség? – kérdezte, amikor meglátta, hogy telefont tart a
kezében. – Megtalálták?
Mac haja száraz volt – úgy látszik, még nem fürdött.
– Cowboy John hívott – mondta Mac komor arccal. – Az öregember, Sarah
nagyapja. Ma este meghalt.

Natasha nem bírt megszólalni. Azt várta, hogy Mac szokása szerint elnevesse
magát, bocsánatot kérjen, és azt mondja, hogy csak rossz vicc volt, de nem tette.
– Jézusom, Tash – mondta végül –, most mi a fenét csináljunk?
Natasha hallotta, ahogy egy platánfa ágai halkan megreccsennek a szélben, és
végtelenül tisztán érzékelte a hideget az arcán.
– Megtaláljuk – mondta, de ő maga is úgy érezte, hogy furcsán, vékonyan
cseng a hangja. – Meg kell találnunk. Nem tudom elképzelni, mi mást…
Valami emelkedni kezdett a mellkasában, egy borzalmas, ismerős, fojtogató
érzés, amelytől egy pillanatra pánikba esett. Elvonult Mac mellett, sietősen
lépdelt, aztán már futott a ház felé. Átrohant az elegáns, tágas előcsarnokon,
aztán fel a mahagónilépcsőn a szobájába. Mire arccal lefelé, karját a fejére
szorítva levetette magát a széles ágyra, már el is eredtek a könnyei. Hagyta, hogy
a vastag ágytakaró beigya őket, és közben nem is igazán tudta, miért sír: a lány
miatt, aki egyedül van egy idegen országban, és akinek szeretett családjához
fűződő utolsó köteléke is elszakadt most, az árva fiú miatt, akinek tévesen ítélte
meg az életét, vagy azért, mert olyan katasztrofális zűrzavart csinált a saját
életéből. Most, hogy felszabadította az alkohol, az idegen környezet, a másik
ország, az elmúlt két nap bonyodalmai, Natasha testét mélyről feltörő, néma
zokogás rázta. Hangtalanul sírt, és fogalma sem volt róla, hogyan fogja
abbahagyni.

Sarah hallotta maga mögött a motorokat. Most már sebesen vágtatott, közben
hevesen zihált, félelem szorongatta. Boo rohant, a nyakát egyenesen tartotta, a
patkói szikrát hánytak a sötétedő fényben. Sarah jobbra fordította a ló fejét,
amerre valami útféleség látszott, kerekek csikorgását hallotta a háta mögül, egy
újabb fenyegető „Putain!” kiáltást, aztán azt látta, hogy egy szupermarket
parkolójába érkezett.
Átvágtatott a parkolóhelyeken, alig érzékelte a bevásárlókocsit toló párok
döbbent tekintetét. Egy autós, aki éppen kihajtani készült a helyéről, meg is állt.
A motorosok most nagyobb távolságot tartottak egymástól; Sarah a szeme
sarkából látta őket. Próbálta visszafogni Boo-t, mert tudta, hogy a szupermarket
közelében túl sok ember van ahhoz, hogy a fiúk bántani merjék, de a ló nyaka
merev volt; egyszerűen nem engedett. A rettegő Boo beleveszett saját világába.
Sarah hátradőlt, az útra festett jelzések elmosódtak a ló alatt.
– Boo! Hó! – kiáltotta, de rémülten állapította meg, hogy nem tud megállni.
Felismerte, hogy most az a lényeg, hogy fent maradjon a ló hátán. Átugratott egy
kis korlát meg egy pocsolya fölött, elszáguldott egy üres parkoló mellett, és látta,
hogy elérte a beépített terület végét, az alacsony falon túl a sötét semmi
valójában üres mező. Felállt a kengyelben, és megrántotta az egyik szárat; ezzel a
jól ismert trükkel arra akarta rávenni a lovat, hogy forduljon körbe, amivel
vesztett volna a sebességéből.
Csakhogy nem jól mérte fel, milyen közel van a fal, mennyire lehetetlen
szögben kellene Boo-nak megfordulnia. Nem látta – mint ahogy a ló sem – az
árkot a fal túloldalán, úgyhogy amikor Boo, még mindig vakon a félelemtől,
átrepült a fal fölött, még a levegőben volt a két mellső lába, amikor ő is, a lovasa is
észlelte a hibát.
A motorok hangja elhalt. Sarah a sötét ég felé repült, alig hallotta a sikoltást,
amely talán az ő torkából tört elő. És ekkor Boo megbotlott, a feje eltűnt Sarah
alatt, ő pedig zuhant. Megvilágított útfelületet látott egy pillanatra, borzalmas
reccsenést hallott, és minden elfeketedett.

Amikor Mac nem kapott választ a halk kopogásra, elfordította az ajtó gombját,
bár tartott tőle, hogy ebből újabb veszekedés lesz. De nem tudott csak úgy
egyszerűen visszamenni a szobájába: Natasha olyan elveszettnek tűnt az imént,
fehér volt az arca a holdfényben, szokásos önuralma semmivé lett.
– Tash? – szólalt meg lágy hangon. Megismételte, aztán lassan kinyitotta az
ajtót.
Natasha a baldachinos ágyon feküdt, karját a fejére szorítva. Mac egy pillanatig
azt hitte, alszik. Aztán, amikor már éppen halkan becsukta volna az ajtót,
meglátta a válla rándulását, meghallotta elfojtott zokogását. Mozdulatlanul állt.
Évek óta nem látta sírni Natashát. Amikor tizenöt hónapja elköltözött, még
hosszan látta maga előtt, milyen volt a tekintete az előszobában, megfeszülő
állkapcsa, tökéletesen fegyelmezett arca, ahogy ott állt az elegáns kosztümjében,
és figyelte, amint ő kicipeli a holmiját a kocsihoz.
De ez száz éve történt.
Mac óvatosan elindult az ágy felé a fapadlón. Natasha összerezzent, amikor
megérintette a vállát.
– Tash?
Natasha csak feküdt, nem reagált. Mac nem tudta, hogy nem képes válaszolni,
vagy csak azt szeretné, ha békén hagyná.
– Mi az? – kérdezte. – Mi a baj?
Natasha felemelte sápadt, könnyektől maszatos arcát az ágytakaróról. A
szempillafesték végigfolyt az arcán. Mac nehezen küzdötte le a késztetést, hogy
letörölje.
– Mi lesz, ha nem találjuk meg? – kérdezte Natasha könnyektől csillogó
szemmel.
Megdöbbentő volt a hangjából kiérződő mély fájdalom. Mac egyszerre
idegennek látta. Le sem tudta venni róla a szemét.
– Megtaláljuk. – Csak ennyit tudott mondani. – Nem értem, Tash…
Natasha felült, az álla alá húzta a térdét, és beletemette az arcát. Meg kellett
ismételnie a szavait, mert Mac nem értette, mit mond.
– A nagyapja megbízott bennünk.
Mac leült mellé az ágyra.
– Igen, de…
– Igazad volt. Én tehetek mindenről.
– Nem… nem… – suttogta Mac. – Hülyeséget beszéltem, nem lett volna
szabad ilyet mondanom. Nem te tehetsz róla.
– De igen – erősködött Natasha a sírástól eltorzult hangon. – Cserben
hagytam. És Sarah-t is. Nem gondoskodtam róla úgy, ahogy kellett volna. De
túlságosan…
– Nagyon jól csináltad. Magad is azt mondtad, hogy minden tőled telhetőt
megtettél. Mindketten megtettünk minden tőlünk telhetőt. Nem tudhattuk, hogy
ez fog történni.
Macet meglepte, hogy ilyen nagy hatással voltak a szavai Natashára. Pedig egy
idő óta mintha már egyáltalán nem tudott volna hatni rá semmivel.
– Hé, ne csináld már, ezt csak úgy mondtam… Dühömben…
 – Nem. Igazad volt. Nem lett volna szabad elköltöznöm. Ha ott maradtam
volna… talán Sarah egy kicsit őszintébb lett volna velem… De nem bírtam ott
maradni melletted. Nem bírtam ott maradni mellette.
Mac látta Natasha vékony karját a piros blúzban, amelyet összemaszatolt
festékes könnyeivel. A legszívesebben a kezét nyújtotta volna felé, de félt, hogy
akkor megint magába zárkózik.
– Nem bírtál ott maradni Sarah mellett? – kérdezett vissza halk, óvatos
hangon.
Natasha arca most nyugodt volt, abbahagyta a hüppögést.
– Sarah bebizonyította, hogy alkalmatlan vagyok rá. Az, hogy Sarah ott volt,
megérttette velem… hogy talán nem véletlenül nem lett gyerekem. – Nagyot
nyelt. – És ami azóta történt vele, azt bizonyítja, hogy igaza volt. – Elcsuklott a
hangja, és most ismét rázta a zokogás, a teste mintha hirtelen összement volna.
Macet megdöbbentette, hogy hirtelen ilyen fájdalmat ébresztett Natashában
az elvesztett gyerekek emléke.
– Nem, Tash – mondta halkan, és most tényleg megfogta Natasha kezét. A nő
ujjai nedvesek voltak a könnyektől. – Nem… Nem, Tash. Nem erről van szó…
Ugyan már… – tiltakozott egyre határozottabb hangon. Magához vonta Natashát,
átkarolta, ringatta, nem is tudta igazán, mit csinál. – Jaj, istenem. Nem… te
nagyszerű anya lettél volna, biztos vagyok benne.
Mac Natasha feje búbjához simította az arcát, beszívta a haja ismerős illatát, és
csak most vette észre, hogy a könny, ami végiggördült az arcán, a saját szeméből
csordult ki. És ekkor megérezte, hogy a felesége karja a teste köré fonódik,
magához szorítja, mintegy néma üzenetként, hogy szüksége van rá, akarja, és
mindazok után, ami történt, még mindig tud valamit nyújtani neki. Ott ültek a
sötétben, ölelték egymást, gyászolták, ha megkésve is, a gyerekeket, akiket
elvesztettek, a közös életet, amit elengedtek.
– Tash… – suttogta Mac. – Tash…
Natasha zokogása elcsöndesedett, és helyette egy kimondatlan kérdés töltötte
be a levegőt, mintha rá lett volna írva összeérő bőrükre. Mac két keze közé fogta
Natasha arcát, nézte sírástól dagadt szemét, könnyektől nedves bőrét, próbálta
megfejteni az arckifejezését, és valami olyat látott, amitől minden gondolata
elpárolgott.
Odahajolt Natashához, és halk morgással megcsókolta az alsó ajkát, kezével
végigsimogatta idegen, mégis ismerős arcát. Egy pillanatra mintha habozást
érzékelt volna, és benne is megtorpant valami – Mi ez? Álljunk meg? –, de aztán
a nő karcsú ujjai az ujjai köré kulcsolódtak, és az ajka halk nyögéssel Mac ajkát
kereste.
És amikor Mac ledöntötte az ágyra, megkönnyebbült, vágyakozó sóhaj tört ki
belőle. Mac a nyakát csókolta, a haját, a gyűrött blúz gombjaival babrált, érezte
Natasha bőrének mósuszillatát, ügyetlenné tette a vágy. Érezte, hogy Natasha
lába a hátára kulcsolódik, és lényének valami távoli, még mindig gondolkodó
része megállapította, hogy sosem látta ilyennek a feleségét. Vagy legalábbis évek
óta nem. Hogy ez a Natasha valaki új, és az ezzel kapcsolatos érzései
bonyolultabbak, mint hogy most elemezgetni tudná őket.
Kinyitotta a szemét, és lenézett Natashára az ablakon beszivárgó gyér
fényben, nézte az elmosódott szemfestéket, a rendetlen hajat, az ívbe feszülő,
sápadt nyak enyhe lüktetését, és az ellágyulást, amit érzett, elnyomta valami
sötét és férfias. Olyasmire reagált ezzel, amit a házasságuk idején nem érzékelt a
feleségében. Itt most nem ismerős terepen járt újra. Ezt a Natashát nem ismerte.
– Akarlak – hallotta Mac. Natasha hangja fátyolos volt, mintha maga is
meglepődne saját mohó, kétségbeesett vágyától. – Akarlak – ismételte meg, és
Mac, miközben áthúzta a fején az ingét, ráébredt, hogy bár nem is hangzott el
kérdés, csak egyetlen lehetséges válasz van.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

„…a lovas komoly veszélybe kerül, ha lovával történik

valami.”
Xenophón: A lovaglás művészete

Egy fehér madár körözött fölötte; hatalmas, lusta köröket írt le, zúgó hangot
adott ki, amely egyre erősebb lett, aztán amikor már elviselhetetlenné vált,
lehalkult. Sarah hunyorgott, nem látta tisztán a madarat a vakító fényben, csak
némán könyörgött neki, hogy hallgasson el.
Mozdulatlanul feküdt, amíg a hang erősödött, és ezúttal a talaj is úgy
reszketett alatta, hogy összevonta a szemöldökét, mert fájdalom hasított a fejébe,
a jobb vállába. Kérlek, szuggerálta a madarat, ne csináld ezt. Túl hangos.
Szorosan behunyta a szemét, hogy elhárítsa az érzékszervei ellen intézett brutális
támadást. Végül – miután elviselhetetlenné erősödött – a hang elhallgatott.
Sarah-t eltöltötte a hála, de ekkor másfajta hangokat hallott. Ajtó csapódását.
Kiáltást.
Jaj, gondolta. A vállam. Aztán: nagyon fázom. Nem érzem a lábam. A fény
elhalványult, és amikor Sarah egy pillanatra kinyitotta a szemét, nagy, sötét
foltot látott.
– Ça va?{ 59}
Minden rendben?
A pánik már azelőtt rátelepedett, hogy a tudata felfogta volna, miért. Valami
nem stimmel, nagyon nem stimmel. Hunyorgott, már meg is feledkezett a
fájdalomról, amint kivette a fölé magasodó férfi körvonalait. Most látta csak, hogy
egy vízelvezető árokban fekszik. Négykézlábra állt, aztán addig mászott hátrafelé,
míg egy betonoszlopba nem ütközött.
Férfiak. Motorok. Rémület.
A gazda egy-két méterre állt tőle, aggodalmas arccal, hatalmas sárga traktorja
nem messze, az ajtót nyilván nyitva hagyta, amikor leugrott.
– Que faire?{ 60} – kérdezte.
Sarah hiába próbált fókuszálni. Körbepillantott, kezdte felmérni, mekkora a
szántóföld, látta az ipartelep távoli épületeit. Az ipartelep. Ugrás a sötétbe.
– A lovam – mondta, és felpattant, aztán akaratlanul is fájdalmas kiáltás tört
ki belőle. – Hol a lovam?
A gazda hátrált, intett, hogy maradjon ott, ahol van.
– Je telephonerai aux gendarmes – mondta. – D’accord?{ 61}
Sarah már előrefelé botorkált az úton, próbált világosan gondolkodni, tisztán
látni.
– Boo! – kiáltotta el magát. – Boo!
Nem látta, milyen gyanakvás ült a gazda arcán, miközben vastag, szögletes
ujjai a mobiltelefonja gombjai fölött tétováztak. Ha látta volna, kitalálta volna, mi
az oka. Drogos?, tűnődhetett magában a férfi. Őrült? Sarah fél oldala csupa sár
volt, az arcán horzsolás; lehet, hogy gond lesz ebből?
– Tu as besoin d’aide?{ 62} – kérdezte a férfi óvatosan.
Sarah nem hallotta.
– Boo! – üvöltötte, aztán felkapaszkodott egy betonoszlopra, bár összerándult,
amint próbálta megtartani az egyensúlyát. Az egész teste fájt; a látása még
mindig nem tisztult ki. De annyit még így is ki tudott venni, hogy a mezők
kihaltak, csak néhány távoli holló látszik, meg a saját, párálló lehelete. A hangja
egyszerűen beleveszett a mozdulatlan reggeli levegőbe.
A férfi felé fordult.
– Un cheval? – kérdezte könyörgő hangon. – Un cheval brun? Un selle
français?{ 63} – Reszketett a hidegtől és a félelemtől. Ez nem történhet meg. Nem
lehet, pont most, mindazok után, amiken keresztülment. A rémület erőteljesen
megragadta, felrázta kábulatából, egyszerre átlátta, milyen hatalmas
szerencsétlenség szakadt rá. Ez már túl sok volt, túl szörnyű kilátás. Boo nem
mehetett el. Kizárt dolog, hogy itt hagyta volna.
A gazda most a traktor ajtaja mellett állt.
– Tu as besoin de mon aide?{ 64} – kérdezte ismét, de már kevésbé lelkesen,
mintha azt remélné, hogy az idegen azt válaszolja, nem, elboldogul segítség
nélkül.
Sarah pedig valóban az úton bicegett már, azt se tudta, hol kezdje a keresést,
annyira lefoglalta a lova nevének kiáltozása, hogy a gazdát nem is hallotta. A Boo
szökése fölött érzett döbbenet elnyomta a vállába hasító fájdalmat, a fejében
dübörgő kalapálást.
Már csaknem a szántóföld végén járt, amikor ráébredt, hogy nem csak a lova
tűnt el.

Nagyjából negyvenöt kilométerrel arrébb Natasha szintén valami váratlan

hiányérzetre ébredt. Még fel sem ismerte, hogy a hang, amit hallott, a
fürdőszobaajtó csukódása volt Mac mögött, máris érzékelte, hogy nincs ott
mellette Mac teste. Még magán érezte a karja súlyát, azt, ahogy hosszú, erős lába
hátulról hozzásimul, meleg leheletét a nyakán. Nélküle mintha csak az űrben
lebegne, nem pedig kényelmesen bevackolódva feküdne a nagy franciaágyban.
Mac.
Hallotta, hogy a férfi felhajtja a vécéülőkét, és halvány mosoly jelent meg az
arcán az otthonosságnak erre a jelére. Még mélyebbre fúrta magát a takaró alá,
beleveszett a szagba, amely gyönyörteli órákról, viszonzott vágyakról mesélt.
Macre gondolt, az ajkára, amint az ajkához préselődött, a kezére, a súlyára,
átható tekintetére, amellyel szemügyre vette, mintha az elmúlt év nem
egyszerűen eltörlődött volna, hanem jelentéktelenné tette volna az érzéseik ereje.
Saját tetteire gondolt, a gátlástalanságára, a vágyra, erre az érzésre, ami olyan
váratlanul tört fel benne, mintha nem is tartozott volna ahhoz az emberhez,
akinek gondolta magát. Mintha korábbi veszekedéseik, kegyetlenségeik, azok a
dolgok, amik miatt nem lehettek önmaguk egymással szemben, mindent
felfokoztak volna. Natasha tudta, hogy meglepte Macet, és önmagát is meglepte.
Mikor volt utoljára, hogy úgy érezte, Mac a jobbik énjét látja benne?
Az oldalára fordult, beszívta Mac bőrének még meleg illatát. Hallotta a
vécéöblítő hangját, aztán a folyó vízét, ahogy Mac a kezét mosta. Helytelen volna,
ha még egyszer köré fonódna, mielőtt felkelnek és újrakezdik a keresést?
Helytelen volna, ha arra használná Mac ajkát, kezét, bőrét, hogy erőt merítsen
belőlük az előtte álló naphoz? Milyen érzés lenne belemerülni abba a hatalmas,
oroszlánlábú kádba, és magának követelni azt az erős, szappanhabos testet?
Szeretem őt, gondolta, és a felismerés megkönnyebbüléssel töltötte el, mintha
ezzel a vallomással véget vetett volna a vergődésnek.
Elégedetten sóhajtott fel. Aztán hétköznapi természetességgel megdörzsölte a
szemét, próbálta eltüntetni az előző esti szemfestékfoltokat, megigazította
lelapult haját. Izzott, várakozástól bizsergett a teste, némán biztatta magában
Macet, hogy siessen. Azt akarta, hogy ott legyen mellette, körülötte, benne.
Olyan mohó testi vágy fogta el Mac iránt, amelyről azt hitte, már rég kiveszett
belőle. Conorral soha nem érzett ilyet. Volt benne vágyakozás, persze, de az olyan
volt, mintha mindketten csupán az étvágyukat csillapították volna, nem ez a
szédítő, zsigeri érzés, hogy ők ketten egyek, és még az ideiglenes távollét is felér
egy amputációval.
Ekkor hallotta meg a hangot. Először azt hitte, a folyosóról hallatszik be, de
ahogy ott feküdt és fülelt, rá kellett jönnie, hogy Mac beszél. Kikecmergett az
ágyból, maga köré csavarta az ágytakarót, és lábujjhegyen odaóvakodott a
fürdőszoba ajtajához, majd rövid habozás után az öreg tölgyfa ajtóhoz szorította a
fülét.
– Édesem, beszéljük ezt meg később. Te… te lehetetlen vagy. – Mac nevetett.
– Maria, én most nem megyek bele ebbe a vitába. Megmondtam, még
keresgélek. Igen, tizenötödikén találkozunk. … Én is. – Megint nevetett. – Most
mennem kell, Maria. Majd beszélünk, ha hazaértem.
Natasha ettől kezdve hosszú évekig nem tudta elválasztani a méhviasz szagát
a szerencsétlenség előérzetétől. Távolabb húzódott az ajtótól, lehervadt az arcáról
a mosoly, és az izzó vágy, mintegy varázsütésre, jeges hidegséggé változott. Épp
bebújt az ágyba, mire Mac kijött a fürdőszobából. Natasha lassabban kezdett
lélegezni, az arcát dörzsölte, nem tudta, hogyan mutatkozzon Mac előtt.
– Felébredtél – állapította meg Mac. Natasha magán érezte a tekintetét. A
hangja rekedt volt a kialvatlanságtól.
– Hány óra? – kérdezte Natasha.
– Negyed kilenc.
A szíve kellemetlenül dübörgött a mellkasában.
– Ideje mennünk – mondta, és a tekintetével keresni kezdte a ruháit, amelyek
szanaszét hevertek a földön. Nem nézett Macre.
– Fel akarsz kelni? – Mac hangja meglepettnek tűnt.
– Szerintem nem ártana. Tudod, beszélnünk kell a csendőrséggel. A
tulajdonosnő… azt mondta, felhívja őket. – A bugyiját a nagy diófa komód alatt
pillantotta meg. Elpirult, amikor eszébe jutott, hogy került oda.
– Tash?
– Mi az? – Macnek háttal ülve odahúzta a bugyit. Az ágytakaró elrejtette
meztelen testét.
– Jól vagy?
– Persze. – Nagy nehezen felvette a bugyit, aztán Mac felé fordult. Tiszta,
semleges pillantással nézett rá. De a lelke mélyén lassú kínhalált kívánt neki. –
Miért? Hogy kéne lennem?
Mac megpróbálta leolvasni az arcáról, milyen hangulatban van. Elmosolyodott,
megvonta a vállát, kissé bizonytalannak tűnt.
– Csak arra gondoltam, haladnunk kellene – folytatta Natasha. – Ne felejtsd el,
miért vagyunk itt. – És mielőtt Mac szóra nyithatta volna a száját, összeszedte a
holmiját, és elindult a fürdőszoba felé.

A csendőr beszélt a Cadre Noir irodistáival, mielőtt eljött a château-ba.

– Nem érkezett bejelentés, hogy láttak volna itt egy ilyen lányt – mondta. A
társalgóban ültek, Madame felszolgálta a kávét, aztán diszkréten félrevonult. –
De azt ígérték, feltétlenül értesítik önöket, ha esetleg megérkezik. Itt maradnak?
Natasha és Mac egymásra pillantott.
– Azt hiszem, igen – felelte Mac. – Ez az egyetlen hely, ahol számíthatunk
Sarah felbukkanására. Itt maradunk, amíg ide nem ér.
A történetük ugyanolyan reakciót keltett a csendőrben, mint a
tulajdonosnőben: enyhe hitetlenkedést. Ott lebegett köztük a kimondatlan
kérdés: reménybeli szülő létükre hogyan képesek elfogadni, hogy egy gyerek
ilyen messzire utazzon egyedül? – Megkérdezhetem, miből gondolják, hogy a
Cadre Noirba készül? Ugye tudják, hogy ez egy elit akadémia?
– A nagyapja. Valamikor régen ő is tag volt, vagy hogy mondják ezt. Ő gondolt
rá elsőként, hogy a lány biztosan ide akar jönni.
A felügyelő szemlátomást megelégedett ezzel a válasszal. Lefirkantott pár sort
a jegyzetfüzetébe.
 – És az én hitelkártyám van nála. Tudjuk, hogy már használta valamelyik út
mentén Franciaországban – tette hozzá Natasha. – Minden jel arra mutat, hogy
Sarah errefelé tart.
A csendőr arca semmit sem árult el.
– Hetven kilométeres körzetben riadóztatjuk a csendőrséget. Ha bárki
meglátja a lányt, értesíteni fogjuk önöket. – Vállat vont. – De nem lesz könnyű
kiszúrni egy lovon ülő fiatal nőt. Meg kell érteniük, hogy egy olyan helyen, mint
Saumur, sokan közlekednek lóháton.
– Megértjük – mondta Natasha.
Miután a csendőr távozott, hallgatásba merültek. Natasha a súlyos drapériákat
bámulta, a kitömött madarakat az üvegburák alatt.
– Körbejárhatnánk a környéket kocsival – szólalt meg Mac. – Szerintem még
mindig jobb, mint itt ülni egész nap. Madame azt mondta, telefonál, ha van valami
hír. – Meg akarta érinteni Natasha karját, de ő arrébb húzódott, a táskájában
keresgélt valamit.
– Szerintem nincs értelme, hogy mindketten körbejárjunk – mondta. A
legszívesebben felpofozta volna Macet, amikor ez az enyhén megbántott kifejezés
ült az arcán. – Én inkább sétálok egyet az akadémia körül. Te csak menj. Majd
tartjuk a kapcsolatot.
– Ez nevetséges. Miért válnánk most szét? Natasha, együtt megyünk.
Rövid csönd következett. Natasha összeszedte a gondolatait, nem nézett
Macre.
– Oké – mondta végül, és elhagyta a társalgót.

A szántóföld túlsó végén patkónyomok látszottak. Sarah oda akart rohanni, hogy
alaposabban szemügyre vegye őket, de vastag, ragacsos, nehéz sár telepedett a
csizmájára, így csak vonszolni tudta magát. Végül odaért, de az aszfalton csak
néhány sáros patanyom látszott.
Sarah még egy óra hosszat gyalogolt, cikcakkban bejárta a szántóföldeket, sarj
erdőket, egészen berekedt a sok kiabálástól, míg végül a következő faluban
találta magát. Akkorra már reszketett, a teste átfagyott, üres lett. Fájt a válla,
görcsbe rándult a gyomra az éhségtől. Autók hajtottak el mellette, nem vették
észre vagy nem törődtek vele, néha rádudáltak, ha túl közel merészkedett az
úthoz.
A faluba beérve meglátta az alacsony üzletsort. A boulangerie-ből{65} kiáradó
kenyérillat dús volt és vigasztaló, de teljesen elérhetetlen. Átfagyott kezét a
zsebébe dugta, és három érmét talált. Eurót. Nem emlékezett rá, hogy kerültek
oda. Thom az eltűnt hátizsákba tette a pénzét egy borítékban. Nyilván
visszakapta valahol, amikor előző nap vásárolt valamit. Az érmékre meredt, a
boulangerie-re, aztán a téren álló telefonfülkére. Minden elveszett: az útlevele,
Boo papírjai, a pénze, Natasha hitelkártyája.
 Csak egyetlen ember segíthet rajta. A belső zsebébe nyúlt, és elővette a Papa
fényképét; összegyűrődött, úgyhogy a hüvelykujjával megpróbálta kisimítani.
Merev léptekkel átvágott a téren, bement a bar tabac-ba,{66} és azt kérte,
hadd telefonáljon.
– Tu as tombé?{ 67} – kérdezte együttérzően a pult mögött álló nő.
Sarah bólintott, csak most döbbent rá, milyen sáros a ruhája.
– Pardonnez moi{ 68} – mondta, és megnézte, nem hagyott-e lábnyomokat a
padlón.
A nő Sarah arcát nézte, és aggodalmasan ráncolta a homlokát.
– Alors, assaies-toi, chérie. Tu voudrais une boisson?{ 69}
Sarah a fejét rázta.
– Angol – mondta, bár a hangja suttogásnál alig volt erősebb. – Haza kell
telefonálnom.
A nő pillantása a három érmére esett, amelyeket Sarah a markában tartott.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány arcát.
– Mais tu as mal à la tête, eh?{ 70} Gérard!
Pár másodperc elteltével egy bajuszos férfi jelent meg a pult mögött, két
kezében meggyszínű sziruppal teli üvegeket szorongatott, amelyeket letett a
pultra. A nő odasúgott neki valamit, intett Sarah felé.
– Telefon – mondta a férfi. Sarah felállt, elindult a nyilvános telefon felé, de a
férfi a mutatóujját ingatta. – Non, non, non. Pas là. Ici.{ 71}
Sarah habozott, nem tudta, biztonságos-e ez, de aztán arra jutott, hogy nem
nagyon van más választása. A férfi felhajtotta a pultot, és átkísérte Sarah-t egy
sötét folyosón. Egy kis komódon ott állt a telefonkészülék.
– Pour téléphoner – mondta a férfi. Amikor Sarah felé nyújtotta a pénzt, a
fejét rázta. – Ce n’est pas nécessaire.{ 72}
Sarah próbálta felidézni, mi is Anglia hívószáma. Aztán tárcsázott.
– Stroke-osztály.
Az angol szavak váratlan hatással voltak rá: hirtelen honvágy fogta el.
– Sarah Lachapelle vagyok – mutatkozott be idegesen. – A nagyapámmal
szeretnék beszélni.
Csönd fogadta a szavait.
– Egy kis türelmet, Sarah.
Halk beszédet hallott, mint amikor valaki a kagylóra szorítja a kezét.
Aggodalmasan pillantott az órára, nem akarta, hogy túl sokba kerüljön a hívás a
francia párnak. Látta a nőt az ajtónyíláson át, amint kávét tett valaki elé, és élénk
beszélgetésbe elegyedett az illetővel. Valószínűleg őróla diskurálnak, az angol
lányról, aki leesett a lováról.
– Sarah?
– John? – Sarah-t egészen meglepte John hangja, egy nővért várt.
– Hol vagy, kislány?
Sarah megdermedt. Nem tudta, mit mondjon neki. Vajon a Papa szerint
Johnnak nyugodtan megmondhatja, hol van? Vagy azt akarja, hogy menjen
tovább? Ha igazat mond, az többnyire visszaüt.
– A Papával kell beszélnem – mondta. – Átadnád neki a telefont?
– Sarah, meg kell mondanod, hol vagy. Már keresnek.
– Nem – mondta Sarah határozottan. – Nem akarok veled beszélni. A Papával
akarok beszélni.
– Sarah…
– Ez fontos, John. Nagyon fontos. Kérlek, tedd ezt meg a kedvemért. Kérlek,
ne nehezítsd meg a dolgot… – Kis híján elsírta magát.
– Nem lehet, édesem.
– Dehogynem. Tegnapelőtt is beszéltem vele. Ha odateszed a telefont a
füléhez, hallja, amit…
– Sarah, kislányom, a nagypapád elment.
Sarah a falat bámulta. Valaki bekapcsolta a tévét a kocsmában, egy
futballmeccs távoli moraját és a kommentátor izgatott hangját lehetett hallani.
– Hová?
Hosszú csönd.
– Sarah, kicsikém, elment.
Hideg kúszott végig Sarah testén, a padló felől.
A fejét rázta.
– Nem – mondta.
– Kicsikém, most már haza kell jönnöd. Itt az ideje, hogy visszagyere.
– Hazudsz – mondta Sarah. Vacogott a foga.
– Édesem. Nagyon sajnálom.
Sarah lecsapta a telefont. Egész testében reszketett, le akart ülni. Halkan
lecsúszott a linóleumpadlóra, és ott ült, miközben a szoba lassan forgott körülötte.
– Alors!{ 73}
Sarah nem igazán tudta, hány perc telt el, csak halványan érzékelte, hogy a nő
a férjét hívja, aztán talpra segítik. Kivezették a pulthoz, gyengéden leültették az
egyik piros műbőrrel kárpitozott padra, és a nő egy bögre gőzölgő forró
csokoládét tett elé, aztán kibontott néhány kockacukrot, és belekavarta az italba.
– Regardez! – mondta az egyik vendég. – Elle est si pâle!{ 74}
Valaki a sokkról motyogott valamit. Sarah mintha csak messziről hallotta volna
őket. Több arcot is érzékelt, együttérző mosolyokat. Valaki levette róla a sapkát,
mire elszégyellte magát rendetlen haja, sáros körmei miatt. Semmi sem maradt.
A Papa elment. Boo is elment.
A nő most a kezét dörzsölgette, biztatta, hogy igya meg a forró csokoládét.
Sarah udvariasan kortyolt egyet, bár félt, hogy kihányja.
– Tu as perdu ton cheval?{ 75} – kérdezte valaki. Sarah agya olyan furcsán
működött, hogy csak többszöri próbálkozásra sikerült bólintania.
– De quelle couleur est-il?{ 76}
– Brun{ 77} – felelte Sarah tompán. Súlytalannak érezte magát, mindent csak
távolról hallott. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy ha elengedik a
kezét, talán felszáll a levegőbe és eltűnik. Miért ne? Már semmi sem köti a
földhöz, nincs senki, akinek fontos volna. Nincs, ahová továbbmenjen, és nincs,
ahová visszatérjen. Boo valószínűleg élettelenül fekszik egy olyan árokban, mint
amilyenben őt megtalálták. A fiúk talán kilométereken át üldözték. Ellopták vagy
elütötték, magába szívta ez a hatalmas ország, és ő sosem látja többé. És a Papa…
A Papa meghalt, mialatt ő távol volt. Soha többé nem látja a kezét, nem látja erős,
öreg hátát, amint a lovat vakarja, vízbe meríti a kefét, csutakol, az állkapcsa
megfeszül az erőlködéstől. Soha többé nem ül a tévé előtt, nem fűz
megjegyzéseket a hírekhez. Nincs értelme semminek.
Hirtelen kívülről látta magát: kis pont, tökéletesen egyedül az univerzumban.
Most már nincs helye, nincs senkije, nincs saját otthona. Ez a hirtelen rátörő
gondolat olyan döbbenetes volt, hogy attól félt, elájul. Aztán ráébredt, hogy az
emberek bámulják, és azt kívánta, bár elmennének. Hirtelen az jutott eszébe,
hogy elnyúlhatna a padon, és átaludhatná a következő száz évet.
Aggodalmas suttogás hallatszott. Sarah érezte, hogy lecsukódik a szemhéja, és
ekkor a nő megint a szájához tartotta a bögrét.
– C’est le secousse{ 78} – mondta valaki, és mindjárt fel is húzta Sarah
szemhéját, hogy ellenőrizze.
– Jól vagyok – mondta ő, és eltűnődött, hogyan mondhat az ember valamit,
ami ilyen tökéletesen igaz, ugyanakkor mégsem igaz.
– Mademoiselle. – Egy sovány férfi állt oda elé, cigarettával a szájában. – Le
cheval est brun?{ 79}
Sarah felemelte a tekintetét.
– Il est de quelle taille? Comme ça?{ 80} – A férfi a válla magasságába emelte a
kezét.
Sarah most már képes volt fókuszálni. Bólintott.
– Jöjjön, jöjjön – mondta erre a férfi. – Jöjjön, kérem.
Sarah érezte, hogy a nő támogatóan a karja alá csúsztatja a karját, és
egyszerre eltöltötte a hála. A lába mintha nem is hozzá tartozott volna. Olyan
gyenge volt, mint a pipaszurkáló, amely a legkisebb nyomásra is elgörbülhet.
Sarah hunyorgott, a reggeli fény túl ragyogó volt a kocsma félhomálya után. És
ekkor a nő beült vele egy kocsi hátsó ülésére, a sovány férfi pedig előreült.
Akárhová elvihetnek, gondolta Sarah szórakozottan. Csupa olyan dolgot csinál,
amit a Papa szigorúan megtiltott neki. De valahogy nem volt annyi ereje, hogy
érdekelje a dolog. Mert a Papa elment. Forgatta a szavakat az agyában, de nem
történt semmi. Nem érzek semmit, gondolta.
Két-három kilométert tettek meg, aztán bekanyarodtak egy tanyára,
végigmentek egy felhajtón, ahol rozsdás mezőgazdasági gépek álltak, meg
hatalmas szénabálatornyok, csillogó fekete nejloncsomagolásban. Egy liba
sziszegett rájuk dühösen, amikor kiszálltak, de a sovány férfi elhessegette.
És amikor befordultak egy nagy pajta mellett, Sarah meglátta: egy
tehénistállóban álldogált, a nyereg és a kantár szép rendesen lerakva a kapu
túloldalán.
– Boo? – szólalt meg Sarah hitetlenkedve. Egészen megfeledkezett fájós
válláról.
– Il est le vôtre?{ 81} – kérdezte a férfi.
Boo felnyihogott, mintha bizonyító erejű választ akarna adni.
– Le fermier l’a trouvé ce matin, en haut par le verger. En tremblant comme
une feuille, il a dit.{ 82}
Sarah szinte nem is hallotta. Kitépte magát a szorításukból, és Boo felé indult.
Átmászott a kapun, és valósággal bezuhant a pajtába, átkarolta a ló nyakát, a
bőréhez simította könnyfoltos arcát.
Ki gondolta volna, hogy ennyire tud sírni egy lány egy ló miatt?, tűnődtek
valamivel később a bar tabac-ban, jóval azután, hogy Sarah-t egy újabb bögre
forró csokoládéval és egy fél bagettel a gyomrában útjára bocsátották. Harminc
percig zokogott megállás nélkül, miközben bekötözte szegény ló vérző térdét,
simogatta, becézgette, és egy pillanatra sem volt hajlandó elmozdulni mellőle.
Szinte már nem is normális, hogy egy lány ennyire felizgassa magát egy állat
miatt.
– Á, tudják, milyenek ezek a lányok – mondta a pultosnő, miközben leporolta
az üvegeket. – Ebben a korban imádják az állatokat. Én is ilyen voltam. –
Elhallgatott, aztán arrafelé fordította a fejét, ahol a férje elmerült az újság
híreiben. – Persze, még most is ilyen vagyok – tette hozzá egy horkanás
kíséretében, aztán a vendégek nevetése közepette kivonult a konyhába.

Mac megvárta, míg Natasha beszáll a kocsiba, aztán ráadta a gyújtást. Natasha
egész reggel alig szólt hozzá. Ahányszor csak Mac próbált mondani valamit, utalni
arra, ami történt, az a kifejezés jelent meg az arcán, amelyet Mac a házassági
arckifejezésének hívott: ki nem mondott rosszallás és vád sugárzott róla. Nem
volt könnyű eldönteni, hogyan reagáljon rá. Natasha tegnap este még akarta őt,
nem ő erőltette rá magát. Mi a fenéért bánik most így vele?
Mac tudta, hogy helyesen cselekedett, de nehéz volt elhinni, hogy ez a hideg,
magába zárkózó nő, aki mellette ül, azonos a tegnap esti, mohó, szenvedélyes
teremtéssel. Mac arra ébredt, hogy a teste Natasha teste köré fonódik, az ajkát
álmában a nyakszirtjéhez szorította, és izgalom fogta el. Elképzelhető, hogy ebben
a váratlan kitörésben valami feltárult. Talán, gondolta, még nem túl késő. Nem
csak a szexről volt szó, bár őszintén szólva az is meglepte. Mintha Natasha
lehántott volna magáról egy réteget, bepillantást engedett volna Macnek
valamibe, amit már jó ideje elzárt előle. Utána megint sírt, de ezúttal a
megkönnyebbüléstől, és Mac magához szorította, a fülébe suttogott, úgy érezte,
Natasha megajándékozta valamivel. Egyszerre érthetetlennek tűnt, hogy ennyi
időt pazaroltak el egymástól távol.
Akarlak.
De akkor mégis mivel magyarázható a ma reggeli viselkedése? Mac tudta,
hogy szereti ezt a szeszélyes, bonyolult nőt, a feleségét, de nem volt biztos benne,
hogy lesz ereje újra meg újra ledönteni a barikádokat, amelyeket Natasha olyan
elszántan emel kettőjük közé. Igazad van, mondta neki magában. A férfiaknak
egy idő után tényleg elegük lesz a „nehéz” nőkből, és pont ezért: még egy
csodálatos helyzetet is képes vagy valami mérgezővé változtatni.
– Hallottad ma reggel, amikor telefonáltam? – kérdezte hirtelen.
Natasha sosem tudott hazudni. Elvörösödött az arca.
– Nem – mondta.
– Nem vagyunk együtt Mariával, ha ez a gondod. Barátok vagyunk. Úgy volt,
hogy ma lesz egy közös munkánk, de le kellett mondanom.
Natasha legyintett egyet.
– Nézd. Megérkeztünk.
– Mariának új barátja van – mondta Mac, de Natasha már kiszállt.
Az École National d’Équitation előtt álltak. Mac követte Natashát az irodába,
ahol egy fiatal nő fogadta őket szívélyesen – a haja lófarokba kötve, ragyogó bőre
arról árulkodott, hogy sok időt tölt a szabadban. Elnézést kért az előző napi
félreértésért: nem fogták fel a helyzetet, magyarázta, nem tudták, mi közük a
látogatóknak a Cadre Noirhoz.
Amíg Natasha beavatta a nőt a részletekbe, Mac a szépiabarna fényképeket
nézegette: képtelen testtartásban lebegő lovak, a hátukon csúcsos sapkát és
zsinóros egyenruhát viselő férfiak ülnek nyugodtan, mintha semmi furcsa nem
volna abban, hogy egy olyan állaton lovagolnak, amelyik két lábon áll negyvenöt
fokos szögben. A fényképek mellett fekete dicsőségtábla volt, rajta arany
betűkkel a Cadre Noir összes lovasának neve, és egy vagy két évszám. Mac
szeme azonnal a „Lachapelle, 1956-1960” feliratra tévedt. Az öregemberre
gondolt, aki valószínűleg nem is tudta, hogy ilyen megtisztelő módon őrzik az
emlékét. Szomorú, hogy valakinek, aki egész életében a szépséget, a kiválóságot
kereste, olyan sivár helyen kellett eltöltenie élete utolsó éveit. Mac most egy
kicsit jobban megértette, miért is oktatta olyan lelkesen az öregember Sarah-t,
miért vágyott rá olyan hevesen, hogy sikert arasson. Mi mást is kívánhatna az
ember a gyerekeinek, mint kiválóságot és szépséget – vagy a kiválóság és
szépség keresésének boldogságát?
– Tessék – mondta, és elővett egy fényképekkel teli dossziét. – Ez Sarah és a
lova. Ezen egy kicsit jobban látszik az arca.
A nő szemügyre vette a képeket, bólintott.
– Nagyon jól lovagol. – Nehéz lett volna eldönteni, hogy csak kedveskedni
akar-e, vagy komolyan mondja.
– A nagyapja neve Lachapelle. Ő az – mutatott a táblára Mac.
– Ő is itt van? Sokan visszatérnek a régiek közül. Van egy kiadványunk, a Les
Amis du Cadre N…
– Tegnap este meghalt – vágott a szavába Natasha.
– Ezért szökött meg a kislány?
– Nem – mondta Natasha, és Macre nézett. – Úgy gondoljuk, hogy ő még nem
is tudja.
 A nő visszaadta Macnek a képeket.
– Sajnálom, hogy nem tudunk többet segíteni, de ha bármi tudomásunkra jut,
Madame, Monsieur, természetesen értesítjük önöket. Szeretnének körülnézni, ha
már itt vannak?
Egy fiatalembert jelöltek ki arra, hogy körbevezesse őket. Körbejárták a
Carrière Honneurt, a nagy, szabadtéri, homokkal borított arénát, ahol egy fekete
sapkás férfi egy fürge pej lovon lovagolt, miközben tucatnyi másik ló figyelte a
patyolattiszta bokszokból. Előbb erre vágtázott, aztán arra, a ló nagyokat horkant
az erőfeszítéstől.
Amint továbbsétáltak, a fiatalember magyarázni kezdett: itt tartják a
bemutatókon részt vevő lovakat, arrafelé vannak a díjlovagláshoz használt lovak,
amott meg a díjugrató lovak. Összesen nagyjából háromszázan. A rend, a
kitartóan őrzött magas minőség világa volt ez. Macet furcsa megnyugvás fogta el
a gondolattól, hogy még létezik ilyen hely.
– Minek töltjük az időnket ezzel? – dünnyögte időnként Natasha, amint a
fasorban sétáltak a következő istállóépület vagy a következő homokos aréna felé,
egy olyan világ felé, amelynek a céljait fel sem tudták fogni. De Mac tudta, hogy
Natasha ugyanazt érzi, amit ő: mi mást tehetnének? Itt legalább jobban
megértik, mire is törekszik Sarah. Paradox módon itt, sok száz kilométerre az
otthonuktól kerültek a legközelebb a lányhoz.
Natasha szétnyitotta a telefonját.
– Megint megpróbálom a hitelkártya-társaságot – mondta. – Már eltelt
néhány óra.
– Vakációra jöttek? – érdeklődött az idegenvezetőjük angolul, erős francia
akcentussal, miközben Natasha távolabb húzódott.
– Nem egészen – felelte Mac.
– Fotós – bökött a fiatalember Mac táskájára.
– Igen. De nem dolgozni jöttem.
– Le kellene fényképeznie a Carrouselt. A tanévzáró bemutatót. Az összes
écuyer részt vesz rajta.
– Bocsásson meg egy pillanatra – mondta Mac, mert megszólalt a mobilja.
– Mi az? – kérdezte Natasha, és egy pillanatra eltartotta a fülétől a telefont.
Mac elfordult, hallgatott, és közben végighúzta a kezét a fején.
– Jaj, istenem – sóhajtott fel, miközben összecsukta a telefont.
– Sarah már tudja – találta ki Natasha. – Tudja, hogy a nagyapja meghalt.
Mac bólintott.
Natasha a szája elé kapta a kezét.
– Akkor tudja, hogy nem maradt semmije.
Mac azon gondolkodott, vajon ő is úgy elsápadt-e, mint Natasha. Egymásra
meredtek, megfeledkeztek a lovakról, a gyönyörű környezetről.
– Tiltsd le a kártyát, Tash – mondta végül Mac. – Ha úgy döntött, hogy
mégsem jön ide, akkor meg kell akadályoznunk, hogy máshová menjen.
– De akkor még nagyobb veszélyben lesz. Gondoskodnunk kell róla, hogy
legyen elég pénze arra, hogy egyen, és fedett helyen töltse az éjszakát. A
szabadban nagyon hideg van.
– De hetekig járhatunk a nyomában Franciaország-szerte. Millió olyan hely
van, ahol az ember megszállhat egy lóval. Ennek véget kell vetnünk.
– Tudom, de nem az a módja, hogy megfosztjuk az egyetlen pénzforrásától.
– Ha még Angliában megfosztottuk volna a pénzforrásától, feleekkora utat
sem tudott volna megtenni. – Ez úgy hangzott, mintha Natashát hibáztatná, de
most már nem szívhatta vissza.
– Akkor kitalált volna valamit.
– De most már két napja keressük, a francba, és halvány sejtelmünk sincs,
hol…
– Monsiuer? – A fiatal idegenvezető a füléhez szorította a rádió adóvevőjét. –
Monsieur? Madame? Attendez, s’il vous plait.{ 83} – Hadart valamit franciául.
Aztán: – Egy angol lány van itt. Egy lány egy lóval. Mademoiselle Fournier azt
mondja, jöjjenek velem.

Nem ilyennek képzelte a diadalmas bevonulást. Az utazás első két napján

többször is elgondolta, milyen boldogság lesz elérni arra a helyre, amelyet minden
bizonnyal második otthonának érez majd. Ez az ő sorsa. A csontjaiban van, ahogy
a nagyapja mondta.
De az utolsó kilométereken Sarah már úgy kapaszkodott a szavakba, mint
valami mankóba, ami segít továbbmenni. Átporoszkált Saumurön, nem is látta az
elegáns, széles utcákat, a sárga kőből épült házakat, a folyópart időtlen szépségét.
A bekötözött lábú, kimerült Boo-t kíváncsi pillantások kísérték, a járókelők
időnként rosszallóan ciccegtek, mintha helytelenítenék, hogy valaki egy sebesült
állaton lovagol. Sarah tudta, hogy ő maga is legalább olyan furán fest
összehorzsolt arcával és sáros ruhájával. Tizenkét kilométer, nyolc kilométer,
négy kilométer… Biztatta a lovat, hogy ne álljon meg, erősen összeszorította a
fogát, nehogy elsírja magát a vállába hasító fájdalomtól, a fejfájástól, ami csak
nem akart elmúlni.
Csaknem kitört belőle a zokogás, amikor meglátta az École de Cavalèrie felé
mutató táblát, aztán felismerte a lakóházak között a patkó alakú épület György-
stílusú homlokzatát. De lovakat nem látott: a férfiak, akik az udvarban jöttek-
mentek, nem fekete egyenruhát viseltek, hanem a modern hadviselés terepszínű
uniformisát.
– A Cadre Noir? – kérdezte egyiküktől, amint átvágott a place du Chardonnet-
n.
– Non! – A férfi úgy nézett rá, mint egy őrültre. – Le Cadre Noir n’a pas été ici
depuis 1984. C’est à St Hilaire de Fontaine. – Egy körforgalom felé mutatott. –
C’est pas loin d’ici… cinq kilometres?{ 84}
Sarah agyán átvillant a gondolat, hogy nem bírja tovább. De aztán összeszedte
magát, és a katona útmutatását követve további körforgalmakon kelt át, átment
egy kisvároson, majd – olyan messze, hogy már attól félt, megint eltévedt – végig
egy hosszú, zöldellő úton, amely mellett lovak legelésztek.
És egyszerre ott volt – nagyobb, mint gondolta, modernebb kinézetű. Ez nem
az az elegáns, régi épület volt, egyenruhás férfiakkal teli udvarokkal, amit a Papa
képein látott. Itt biztonsági kapuk voltak, hat olimpiai méretű aréna, éttermek,
parkolók, szuvenírbolt. Belovagolt a nyitott kapun, nemigen figyelt fel rá senki, a
szeme csaknem lecsukódott a kimerültségtől, aztán meglátta a táblát: „Grand
Manège des écuyers”, amely azt jelezte, hogy az utazása véget ért.
Körbejárta Boo-val a fedett arénát, elhaladt a főbejárat előtt, ahol a következő
előadásokat hirdették a jegyárak feltüntetésével, és befordult ott, ahol a
fűrészporos patanyomokból és az istálló felől idevezető betonútból arra
következtetett, hogy itt szoktak bemenni a lovak. A hatalmas faajtón túlról egy
férfi hangját hallotta. Kissé kihúzta magát, mély lélegzetet vett, aztán lehajolt – a
mozdulattól összerándult –, és többször megdöngette az ajtót. Rövid csönd
támadt odabent, majd valaki azt mondta:
– Hup!
Sara nagy levegőt vett, és az öklével kitartóan püfölte tovább a faajtót.
Hallotta, hogy elhúznak egy reteszt, majd kinyílt az ajtó, és hatalmas belső tér
tárult a szeme elé: homokkal felszórt modern katedrális. A terem szélén
felnyergelt lovak álltak, lovasaik azt a jellegzetes, fekete-arany egyenruhát
viselték, amelyet gyerekkora óta ismert, mintha valamiféle bemutatón vennének
részt. Tiszteletteljes csönd uralkodott, minden lovas a maga fényes szőrű, izmos
lovának mozdulataira koncentrált.
A férfi, aki kinyitotta ajtót, Sarah-ra meredt, aztán a karjával hadonászva
leteremtette franciául. A lány olyan fáradt volt, hogy nem is nagyon értette, mit
mond, de a szavába vágott:
– A Grand Dieu-vel kell beszélnem – mondta, kimerültségtől rekedt hangon. –
Je dois parler au Grand Dieu.
Rövid, meglepett csönd következett. Sarah kihasználta a férfi pillanatnyi
dermedtségét, és ellovagolt mellette. Boo a fülét hegyezte.
– Non! Non! – Egy rádió adóvevővel felszerelkezett férfi sietett Sarah felé.
– Que faire?{ 85} – Csúcsos sapkát viselő, idős férfi indult feléjük a terem túlsó
végéből. Ráncok szabdalták az arcát, a szeme táskás volt. Fekete egyenruhája
makulátlan, frissen keményített – mintha az tartaná össze a testét.
– Désolé, Monsieur. – A fiatalabbik megfogta a szárat, és a kijárat felé kezdte
húzni Boo-t. – Je ne sais pas que…{ 86}
– Non! – Sarah előrelökte Boo-t, és rácsapott a férfi kezére. – Engedje el! A
Grand Dieu-vel kell beszélnem.
A férfi odalépett hozzá. Boo bekötözött térdére pillantott, aztán Sarah-ra.
– Je suis le Grand Dieu.{ 87}
Sarah kissé kihúzta magát.
– Mademoiselle – kezdte a férfi halkan, komolyan –, vous ne pouvez pas
entrer ici. C’est Le Cadre Noir. C’est pas pour…{ 88}
– Önöknél kell lovagolnom – vágott közbe Sarah. – Je… je dois monter mon
cheval pour vous. – Látta, hogy a többi lovas egymás után hagyja abba, amit
éppen csinál, és ő kerül az érdeklődés középpontjába. – Nem mehetek vissza.
Meg kell engednie, hogy itt lovagoljak.
A férfi intett, hogy távozzon.
– Mademoiselle, sajnálom, de ez nem önnek való hely. Ön és a lova nincs olyan
állapotban, hogy…
Ekkor Sarah meglátta, hogy egy másik férfi a rádió adóvevőbe beszél, talán
értesíti a biztonságiakat. Rémülten nyúlt a dzsekijébe, és előhúzta a Papa
fényképét.
– Monsieur! Regardez! C’est Henri Lachapelle!{ 89} Maga ismeri őt. Itt volt. –
Kinyújtott karral, remegő kézzel odatartotta a férfi elé a képet. – Maga ismeri.
A férfi megtorpant, elvette a fotót. A másik éppen hadart valamit a rádióba, és
Sarah felé mutogatott.
– Henri Lachapelle? – kérdezte az idősebb, és alaposan szemügyre vette a
képet.
– Mon grandpère.{ 90} – Sarah érezte, hogy gombóc nő a torkában. – Kérem.
Kérem. Ő mondta, hogy jöjjek ide. Kérem, engedje meg, hogy itt lovagoljak!
Az idős férfi hátrapillantott a többi lovasra, aztán ismét a képre nézett. Mialatt
ő a fotót bámulta, a másik fürge léptekkel átvágott az arénán, kezében a rádió
adóvevővel. Az öregember fülébe súgott valamit, és a mobiltelefonja felé intett a
fejével.
Mindkét férfi Sarah-ra emelte a tekintetét.
Az öregember az arcát fürkészte.
– Maga… maga lovon jött ide Angliából? – kérdezte lassan.
Sarah bólintott, szinte levegőt sem mert venni.
A férfi a fejét ingatta, mint aki egyszerűen nem érti a dolgot.
– Henri Lachapelle – dünnyögte. Aztán lassú léptekkel arrébb ment, csillogó
fekete csizmája nyomában kis porfelhők támadtak. Sarah mozdulatlanul ült a
lován, nem tudta, mit tegyen. Ezzel adta tudtára a férfi, hogy távoznia kell?
Nézte, amint a rádiós követte az idősebbet. Aztán intettek a többieknek, hogy
húzódjanak hátra, sorakozzanak fel a terem két szélén.
A Grand Dieu a nagy aréna végébe állt. Hosszan bámulta Sarah-t, majd
bólintott.
– Commence.{ 91}

Kisebb zűrzavar támadt, nem tudták, hová lett a lány: az idegenvezető először
félreértett valamit, az egyik szabadtéri arénába vitte őket, aztán szóltak neki, és
akkor visszafordultak. Natasha ott loholt Mac nyomában, a lábát feltörte a
bírósági tárgyalásokra való elegáns cipő. Vigyázott, nehogy úrrá legyen rajta az
eufória.
– Nem biztos, hogy ő az – mondta Macnek, és ügyelt, hogy ne látszódjon az
arcán az izgalom.
Mac felvonta a szemöldökét.
– Szerinted hány lovon közlekedő angol lányt látnak errefelé?
Az idegenvezetőjük intett nekik. Udvarokon siettek át, hosszú istállók mellett,
ahol a lovak békésen rágcsáltak, megcsapta őket a hűvös téli levegő, míg végül
egy magas, fehér épület előtt Natasha meglátta a lófarokba kötött hajú nőt, aki
fogadta őket.
– Ici, Madame{ 92} – mondta a nő, és hívogatóan intett feléjük. – A Grand
Manège-ban van. A bemutatóarénánkban. – Amikor Natasha elment mellette, a
nő tágra nyílt szemmel, mosolyogva nézett rá. – Egyedül tette meg az egész utat
Angliából? C’est incroyable,{ 93} nem?
– De igen – mondta Natasha. – Az.
Ismét ott találták magukat az előcsarnokban a fényképek meg a régi tagok
emlékét őrző tábla alatt. Újabb ajtó nyílt, és ekkor Natasha azt látta, hogy Mac,
aki előtte haladt, hirtelen megáll. Senki sem szólt. Az épület hatalmas volt, a
lovaglás művészetének emlékműve, a visszhangzó térben lóháton ülő, fekete
egyenruhás férfiak mozogtak. Mintha egy régi festménybe sétálnánk be, gondolta
Natasha. Mintha itt ötszáz éve megállt volna az idő. A rádió adóvevős férfi
odasúgott valamit a nőnek, aki intett nekik, hogy kövessék a nézőtérre.
Natasha érezte, hogy Mac megrántja a kabátja ujját.
– Tash, nézd – mondta halkan.
Natasha követte a pillantását, miközben lefelé tartott mögötte a lépcsőn, míg el
nem értek az aréna széléig.
Sarah nagyon lassan lovagolt a terem közepe felé. A lova, az a szilaj, fényes
szőrű jószág, amelyik olyan kirobbanó formában volt Kentben, most csupa
horzsolás és sár volt. A térdét vastag, hevenyészett kötés borította, a farkába
bogáncs ragadt. A tekintete üres volt a kimerültségtől. De Natasha elsősorban
Sarah-t nézte: a gyerek olyan sápadt volt, mint valami kísértet. Az egyik szemét
alig bírta nyitva tartani egy hatalmas zúzódás miatt; a hátát és a jobb lábát
vastag sárréteg borította. Túl kicsinek tűnt a nagy lóhoz képest, vékony kezét
pirosra csípte a hideg. De mintha megfeledkezett volna mindezekről: teljesen
belemerült abba, amit éppen csinált.
Nem messze tőle egy idős férfi állt természetellenesen peckes tartással, fekete
kabátban és térdnadrágban. Sarah-t figyelte, aki arra kérte Boo-t, hogy ügessen,
vágtázzon, kis, elegáns köröket írt le a lovon ülő férfiak körül, míg azok
szenvtelenül figyelték. Natasha nem tudta levenni róla a szemét. Mintha egy
másik Sarah-t látott volna, törékenyebbet és a koránál idősebbet. A ló ügetésre
lassított, aztán átlósan vágott át a hatalmas téren, patkóit balettszerű
mozdulatokkal lendítette előre, mintha minden lépésnél megállna egy pillanatra a
levegőben. Aztán kiegyenesedett, és szinte képtelen módon addig lassított, míg
már nem is haladt előre.
 Sarah arca kifejezéstelen volt az összpontosítástól, az izgalom csak a szeme
körüli árnyakban, az állkapcsa feszülésében mutatkozott meg. Natasha figyelte
sarka alig észrevehető mozgását, az apró üzeneteket, amelyeket a szárral küldött
a lónak. Látta, hogy az állat figyel, tudomásul veszi a kérést, a fáradtsága ellenére
is engedelmeskedik, és megértette, hogy bár semmit sem tud a lovakról,
csodálatosan szép, amit lát, olyasmi, amit csak évekig tartó, soha nem lankadó
fegyelemmel és végtelen munkával lehet elérni. A mellette ülő Macre sandított,
és tudta, hogy ő is látja. Mac előrehajolt, a tekintete a lányra tapadt, mintha
szuggerálná, hogy sikerüljön a mutatvány.
A ló lábai ütemes táncban fel-le jártak, nagy fejét engedelmesen lehajtotta,
hogy elvégezze a feladatát. Csak a szájából kifröccsenő nyálcseppek árulkodtak
róla, milyen erőfeszítést követel tőle ez a mozgás. És ekkor körbefordult, táncos
léptekkel kört írt le saját fara körül. Natasha legszívesebben tapsolni kezdett
volna a fegyelmezetten, könnyedén végrehajtott manőver láttán, olyan elegáns
volt, olyan valószínűtlen. Sarah motyogott valamit Boo-nak, előrenyújtotta kis
kezét, hogy megköszönje; az apró gesztus könnyeket csalt Natasha szemébe.
Aztán, amikor a ló hirtelen a hátsó lábaira állt, és inogva, minden erejével küzdött
a nehézkedési erő ellen, Natasha arcán végiggördültek a könnyek, amint elnézte,
hogyan ad bele mindent az elveszett gyerek és a sebesült ló. Most döbbent csak
rá, hogy úgy érzi, hozzá tartoznak.
Érezte, hogy Mac keze a keze köré kulcsolódik és megszorítja. Hálás volt a
melegéért, az erejéért, félt, hogy elengedi. Aztán Sarah körbevágtatott a nagy
aréna szélén, gyönyörű, lassú, fegyelmezett léptekkel, olyan lassan, hogy a
mozgás szinte nem is látszott, a lány teste olyan mozdulatlan volt, mintha kőből
faragták volna ki. Natasha az idős férfira pillantott, és látta, hogy a többiek, akik a
lovakon ülnek, leveszik a sapkájukat, szertartásos gesztussal a mellkasukhoz
szorítják, és egymás után elindulnak ugyanabba az irányba, lehajtott fejjel
követik Sarah-t, mintha így akarnák kifejezni elismerésüket mindazért, amit
láttak.
Mac elengedte Natasha kezét, és a fényképezőgépéért nyúlt, kattogtatni
kezdte. Natasha, miközben papír zsebkendő után kotorászott, rájött, hogy örül.
Amit Sarah előadott, az csodálatos volt. Kár, hogy nem készült felvétel róla.
A ló ügetésre, aztán lépésre váltott. A férfiak újra feltették a sapkájukat,
egymásra pillantottak, mintha ők maguk is meglepődtek volna azon, amit tettek.
Amikor a lány az aréna közepére ment, és szembenézett az öregemberrel, ők két
oldalra húzódtak, hogy lássák, mi történik. Sarah, akinek az arca már szürke volt
az erőfeszítéstől, megállította a lovát a férfi előtt. A ló mind a négy lábát szépen
maga alá húzta, a válla csatakos volt az erőlködés és a kimerültség verejtékétől.
– Megcsinálta – suttogta Mac. – Sarah, szépségem, ez sikerült.
A lány zihálva hajtotta le a fejét, úgy köszöntötte az öregembert, mint egy
csatából hazatérő harcos. A férfi levette a sapkáját, biccentett válaszképpen.
Natasha még ilyen távolságból is látta, milyen átható tekintettel nézi a lány,
mintha minden porcikája feszülten várná az ítéletet. Natasha azon kapta magát,
hogy lélegzetvisszafojtva figyel, és ismét Mac keze után nyúlt.
A Grand Dieu előrelépett. Sarah-ra pillantott, mintha látni akarna rajta
valamit, amit eddig nem látott. Komor volt az arca, de gyengédség ült a
szemében.
– Non – mondta. – Sajnálom, ifjú hölgy, de non. – Kinyújtotta a kezét és
megsimogatta a ló nyakát.
Sarah szeme tágra nyílt, mintha nem tudná elhinni, amit hallott.
Belekapaszkodott Boo sörényébe, majd a nézőtér felé fordult, talán csak ekkor
vette észre Natashát és Macet. Aztán alig hallható sóhajjal leájult a lóról.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

„…a megfelelő mérték túllépése embernek, állatnak

egyaránt káros”
Xenophón: A lovaglás művészete

A château-ba vezető rövid út során Sarah nem szólt, zokszó nélkül tűrte, hogy
Natasha a kezét fogja, talán mert megnyugtatónak találta, talán mert félt, hogy
eltűnik. Natasháék nem faggatták; nyilvánvaló volt, hogy ez nem a kérdések
ideje.
Amikor a château-ba értek, Natasha felvitte Sarah-t a szobájába,
levetkőztette, mint egy kisgyereket, és lefektette a nagy ágyba. Mihelyt a sovány
vállra húzta a takarót, a lány lehunyta a szemét és elaludt. Natasha ott ült
mellette, egyik kezét az összegömbölyödő, alvó testen nyugtatta, mintha abban
bízna, hogy vigasztaló lehet ez az apró emberi érintés. Nem tudta, látott-e már
valaha bárkit is ilyen sápadtnak, ilyen karikás szeműnek. Nagyon megrázta,
amikor belegondolt, mi mindenen ment keresztül Sarah.
Pár másodperccel a Grand Dieu ítélethirdetése után kitört a káosz. Amikor
Sarah lezuhant a homokba, ők Mackel berohantak az arénába, Mac felkapta az
élettelennek tűnő testet, míg a Grand Dieu a lovat tartotta. Natasha alig érzékelte
a kiáltásokat, azt, hogy Mademoiselle Fournier az arca elé kapja a kezét, csak
arra emlékezett, mennyire meglepte, milyen könnyedén emelte fel Mac Sarah-t,
mintha súlytalan lenne, és mennyire meghatotta, amint védelmezően magához
szorította a lányt. Pár perc múlva Sarah lassan magához tért egy közeli irodában.
Ők ott ültek mellette, Natasha az ölében tartotta a fejét. A lány hosszú, hihetetlen
utazása egy időre elválasztotta őt tőlük, olyan valakivé formálta, akivel egyikük
sem tudta, mit kezdjenek.
Aztán Sarah értetlenül nézett Macre, majd újra lehunyta a szemét, mintha
nem tudna megbirkózni mindazzal, amit lát.
Natasha azon kapta magát, hogy nyugtatgatja:
– Nincs semmi baj, Sarah – mondta az izzadságtól nedves, összekócolódott
hajat simogatva. – Nem vagy egyedül. Most már nem vagy egyedül. – De a lány
mintha nem is hallotta volna.
A bentlakó orvos, akit az École Nationale legtávolabbi végéből hívtak ide,
megállapította, hogy Sarah-nak eltört a kulcscsontja, és súlyos zúzódásai vannak,
de azt mondta, a gyereknek elsősorban pihenésre van szüksége. Teát hoztak.
Oranginát. Kekszet. Biztatták Sarah-t, hogy egyen, igyon, ő pedig minden
különösebb lelkesedés nélkül engedelmeskedett. Hadaró hangok beszéltek
franciául. Natasha alig hallotta őket. Csak fogta a lányt, aki szemlátomást nem
bírta megtartani magát, próbált erőt és bátorságot önteni belé. Próbált
bocsánatot kérni, amiért olyan sokféle értelemben cserben hagyta.
C’est incroyable. A történet gyorsan elterjedt az École Nationale-ban, és újabb
emberek jelentek meg, néhányan lovaglónadrágban és csúcsos sapkában, hogy
vessenek egy pillantást az ifjú angol lányra, aki keresztüllovagolt fél
Franciaországon.
C’est incroyable, hallotta Natasha a suttogást, miközben Mac a kocsihoz vitte
Sarah-t. Megállapította – bár mintha csak messziről látta volna –, hogy most már
kissé kevésbé elismerően pillantanak rájuk. Mintha azt gondolnák, Sarah diadala
az ő hibáik következménye. Nem neheztelt ezért; úgy vélte, valószínűleg igazuk
van.
Boo-t bevitték az állatorvosi rendelőbe, hogy bekötözzék a sebeit, és éjszakára
befogadták az istállóba. Amint a Grand Dieu megjegyezte, ez a legkevesebb, amit
megtehetnek egy ilyen állatért. Mac utóbb elmesélte, hogy egy darabig ott állt az
istálló előtt, és az ajtón belesve nézte, amint a megetetett, megitatott, bekötözött
Boo ledőlt a vastag szénára, és az élvezettől halkan horkantgatva gurult ide-oda a
mély, aranyló alomban.
– Alors{ 94} – mondta az öregember, de nem nézett Macre. – Valahányszor azt
gondolom, mindent tudok a lovakról, történik valami, ami még mindig képes
meglepni.
– Én ugyanígy vagyok az emberekkel – felelte Mac.
A Grand Dieu a vállára tette a kezét.
– Majd holnap beszélünk – mondta. – Jöjjenek el hozzám tízre. A lány
magyarázatot érdemel.
És most Sarah végre elaludt, Natasha pedig úgy figyelte, mintha a közelségéért
örökös éberséggel kellene fizetnie. A késő délután az estébe nyúlt, az ég feketére
sötétedett. Natasha megevett egy szelet csokit, ivott egy üveg vizet a minibárból,
és elolvasott pár oldalt egy könyvből, amit egy előző vendég hagyott ott. Sarah
meg se moccant. Natashát időnként elfogta az aggodalom a lány mozdulatlansága
miatt, úgyhogy odalopózott, és megnézte, lélegzik-e, aztán visszament a
székéhez.
Amikor nem sokkal nyolc után kilépett a folyosóra, Mac már várta. Úgy
festett, mint aki jó ideje ott ücsörög. Új ráncok jelentek meg az arcán, állapította
meg Natasha, megmutatkozott az elmúlt napok fáradalmainak hatása. Natasha
halkan becsukta az ajtót maga mögött. Mac felállt.
– Sarah jól van – mondta Natasha –, de teljesen ki van ütve. Akarod látni…
Mac a fejét rázta. Aztán nagyot sóhajtott, mosolyogni próbált.
– Megtaláltuk – mondta.
 – Igen. – Natasha azon gondolkodott, vajon miért nem olyan boldogok ettől,
mint ahogy várták.
– Folyton az jár az eszemben… – Mac elhallgatott. – Ahogy kinézett… mi
történhetett…
– Tudom.
Ott álltak mozdulatlanul. A folyosót betöltötte a régi bútorfényező szaga; az
öreg szőnyegek minden neszt elnyeltek. Natasha nem tudta levenni a szemét
Macről.
Mac közelebb lépett, és a szoba felé intett a fejével.
– Nem akarsz átjönni hozzám? – kérdezte. – Úgy értem, ha Sarah elfoglalta az
ágyadat, neked nincs hol…
Mindig lesz egy újabb Maria.
Natasha semleges, hivatalos hangon válaszolt.
– Szerintem nem kellene egyedül hagynunk. Én majd a fotelban alszom. Nem
érezném…
– Valószínűleg igazad van.
– Szerintem is.
– Itt vagyok a szomszédban, ha kellek. – Mac mosolyogni próbált, az arca
szomorú volt és túlságosan is bölcs, mintha Sarah megtalálása őt is
elgondolkodtatta volna, milyen közel kerültek a diadalhoz és a katasztrófához.
Natashán egy pillanatra úrrá lettek az érzései: az ujjaival végigsimított a Mac
szeme alatt húzódó, új ráncokon.
– Neked is pihenned kellene – mondta gyengéden.
Mac tekintete láttán rögtön tudta, hogy elveszett. Az a sebezhetőség, az a
szeretet… mintha kitárult volna egy acélajtó, és megjelent volna mögötte valami,
amiről Natasha azt hitte, már rég eltűnt.
Aztán elmúlt a pillanat. Mac lehorgasztotta a fejét. A zsebében kotorászott.
– Jól vagyok – mondta, de nem nézett Natasha szemébe. – Aludjatok jól. És
reggel szóljatok át.

Sarah olyan mélyen aludt, hogy amikor felébredt, jó néhány percbe telt, míg
rájött, hol van. Felemelte a fejét a párnáról, égő szemmel nézett körbe, és a
magas ablakon túl egy vadgesztenyefa távoli leveleit látta. Egy autó haladt el
odakint, és a zajtól Sarah egyszerre átzökkent az ébrenlétbe.
Felült az ágyban, az orrába csapott mosdatlan testének szaga, meglátta piszkos
ruháit. Ekkor vette észre Natashát. Egy fotelban kuporgott, meztelen lába
kilátszott az álláig húzott takaró alól.
Sarah halványan emlékezett arra az érzésre, hogy Natasha a haját simogatja, a
meglepő félelemre és megkönnyebbülésre a hangjában, amikor kimondta a nevét.
Aztán eszébe jutott az aréna, a Grand Dieu sajnálkozó tekintete, amikor azt
mondta: non.
 Valami fájdalom telepedett a mellkasába. Visszafeküdt a puha, fehér párnákra
és felbámult a magas mennyezetre. Ez volt az egyetlen határ közte és a hatalmas,
üres világ között.
Non, mondta a Grand Dieu.
Non.

– Ha nem akar beszélni, szerintem nem szabad erőltetnünk. – Natasha a nagy

előcsarnokban várta, hogy Mac rendezze a számlát.
Lenézett a lépcsőn túlra, ahol Sarah várakozott a kocsi hátsó ülésén, fejét az
ablaknak támasztva. Szemlátomást a semmibe bámult.
– Nem csak a nagyapjáról nem akar beszélni, Mac. A jelek szerint egyáltalán
nem akar beszélni.
A rendőrség a Blois-ba vezető úton megtalálta Sarah útlevelét az üres tárcával
és pár személyes tárggyal együtt. De a lányt még az sem zökkentette ki
zsibbadtságából, hogy előkerült a szamárfüles Xenophón-könyv.
Mac elvette a hitelkártyáját, és köszönetet mondott Madame-nak, aki
ragaszkodott hozzá, hogy uzsonnát csomagoljon a lánynak. Mindenki arra biztatja
Sarah-t, hogy egyen, gondolta Natasha, mintha az étellel be lehetne tömni azokat
az életén tátongó hatalmas lyukakat.
– Kimerült – mondta Mac. – Már jó ideje ez a gondolat vezérelte, talán
régebben, mint gondoltuk, és most egyszerre közölték vele, hogy nem lesz belőle
semmi. A nagyapja meghalt. Hétszáz kilométert lovagolt, vagy még annál is
többet. Sokkolták a hírek, fáradt és csalódott. És kamasz. Szerintem minden
szakkönyvben benne van, hogy a kamaszok sokszor hetekig nem szólnak az
emberhez.
Natasha maga köré fonta a karját.
– Valószínűleg igazad van.
A nap időnként előbukkant, mintha bújócskát játszana a szürke esőfelhőkkel,
de egyiküknek sem tűnt fel, milyen festői a château-tól a Cadre Noirig vezető
rövid út. A kapust nyilvánvalóan értesítették az érkezésükről; Natasha látta,
hogy kíváncsian les be a hátsó ülésre, amint elhajtanak előtte.
Mademoiselle Fournier a központi istállónál várta őket. Mindkettőjüket
puszival üdvözölte, mintha mindaz, amin keresztülmentek, közeli barátokká tette
volna őket, aztán széles mosollyal átkarolta Sarah vállát.
– Hogy érzed magad, Sarah? – kérdezte. – Biztosan rád fért egy kis alvás.
– Jól – dünnyögte a lány.
– Szeretnéd látni a lovadat, amíg Monsieur Varjus-re várunk? Baucher nagyon
kényelmesen töltötte az éjszakát. Úgy látjuk, jó erőben van. Itt is van…
Elindult velük a bemutatókra használt épületek felé, amikor Sarah közbeszólt:
– Nem.
Rövid, kínos csönd következett.
 – Nem akarom. Most nem.
Mac bocsánatkérő hangon szólalt meg:
– Sarah valószínűleg alig várja, hogy beszélhessen a Grand Dieu-vel.
Mademoiselle Fournier arcáról nem hervadt le a mosoly.
– Hogyne. Gondolhattam volna. Kövessenek, kérem.
Az iroda falait fényképek, oklevelek, érmek díszítették. Natasha látta, hogy
Mac valamennyi képet alaposan szemügyre veszi.
Monsieur Varjus úgy lépett be, mint aki valami más, fontosabb feladatot
hagyott ott. Magával hozott egy férfit, akit Monsieur Guinot néven mutatott be,
hogy elvégezze a szükséges adminisztrációt. Sarah Mac és Natasha között ült.
Szinte összement, állapította meg Natasha, mintha úgy döntött volna, hogy
kisebb teret akar elfoglalni a világban. Natasha kinyújtotta a kezét, de aztán
mégsem érintette meg. Amióta Sarah reggel felébredt, ismét falat vont maga
köré. Az előző napi sebezhetősége eltűnt.
A Grand Dieu a fekete egyenruháját viselte, a csizmája fénylett, lelapult haja
arról árulkodott, hogy az elmúlt órákat lovaglással töltötte. Helyet foglalt az
íróasztala mögött, aztán fürkésző pillantást vetett Sarah-ra, mintha megint csak
meglepődne rajta, hogy egy ekkora gyerek képes elérni azt, aminek előző nap
tanúja volt. Erős francia akcentussal elmagyarázta angolul, hogy a Cadre Noir
évente maximum öt új tagot vesz fel, de általában csak egyet vagy kettőt. A
felvételi vizsgát az ország legkiválóbb lovasai vezetik, és az alsó korhatár
tizennyolc év. Ahhoz, hogy Sarah bekerüljön, nemcsak sikeres vizsgát kellene
tennie, de francia állampolgársággal is kellene rendelkeznie.
– Neked az megvan, Sarah, ha Franciaországban születtél – jegyezte meg
Natasha.
Sarah nem szólt.
– Mindezektől eltekintve, Mademoiselle, szeretném elmondani, hogy amit
előadott, az pompás volt. Maga meg a lova. „Jó lóval minden mérföld rövidebb.”
Tudja, ki mondta ezt? A maguk George Eliotja. – Az öregember áthajolt az asztal
fölött. – Ha képes teljesíteni a követelményeinket, semmi akadálya, hogy pár év
múlva visszatérjen hozzánk a lovával. Magában megvan a tehetség is, a bátorság
is. Hogy valaki elérje mindazt, amit maga elért, a maga korában… – a fejét
csóválta – …ezt még mindig nehezen tudom elhinni.
Lesütötte a szemét.
– Azt is szeretném elmondani, hogy a nagyapja remek lovas volt. Mindig is
sajnáltam, hogy elment. Azt hiszem, maître écuyer-nek kellett volna lennie.
Nagyon büszke volt magára.
– De akkor sem vesznek fel.
– Mademoiselle, nem tarthatok itt egy tizennégy éves lányt. Ezt meg kell
értenie.
Sarah elfordult, az ajkát harapdálta.
Mac szólalt meg:
– Sarah, hallottad, amit a Grand Dieu mondott. Nagyon tehetségesnek tart
téged. Majd kitaláljuk, hogyan tudnátok folytatni a gyakorlást, és akkor egy
napon talán visszajössz ide. Tash meg én segíteni akarunk neked.
Sarah a fehér tornacipőjét bámulta, amelyet Mac vett neki egy váltás ruhával
együtt aznap reggel. Hosszú csönd következett.
Natasha patkókopogást hallott odakintről, távoli nyerítést. Sarah, kérlek,
mondj valamit.
Sarah a Grand Dieu-re emelte a pillantását.
– A lovamat itt hagyhatom? – kérdezte.
– Tessék? – hunyorgott az öregember.
– Itt hagyhatom a lovamat, Bauchert?
Natasha Macre pillantott, és a saját zavarát látta tükröződni az arcán.
– Sarah, csak nem akarod elajándékozni Boo-t?
– Nem hozzád beszélek – vágott vissza Sarah határozottan. – Hanem hozzá.
Akarják?
Az öregember pillantása Natashára siklott.
– Nem tudom, ez-e a legmegfelelőbb időpont, hogy…
– Maga szerint tehetséges? Est-ce que vous pensez il est bon?
– Mais oui. Il a courage aussi, c’est bien.{ 95}
– Akkor maguknak adom. Nekem már nem kell.
Csönd telepedett a szobára. Az adminisztratív részleg munkatársa a Grand
Dieu fülébe súgott valamit.
Natasha odahajolt hozzájuk.
– Uraim, szerintem Sarah még mindig nagyon fáradt, nem gondolom, hogy…
– Ne akard már megmondani nekem, mit akarok! – töltötte be Sarah hangja a
szűk helyiséget. – Világosan megmondtam, hogy nekem már nem kell. Monsieur,
a magáé lehet. Elfogadja? – A hangja sürgető volt, ellentmondást nem tűrő.
A Grand Dieu óvatosan nézett Sarah-ra, mintha azt akarná felmérni,
komolyan beszél-e. Összevonta a szemöldökét.
– Tényleg ezt akarja? A Cadre Noirnak akarja adományozni?
– Igen.
– Akkor köszönettel elfogadom, Mademoiselle. Nyilvánvaló, hogy igen
tehetséges lóról van szó.
Sarah mintha megnyugodott volna kissé. Eddig olyan erősen megfeszítette az
állkapcsát, hogy Natasha látta, amint az egyik izom kirajzolódott az arcán. Sarah
most kihúzta magát, és Natasha felé fordult.
– Rendben. Mehetünk?
Mintha mindannyian megbénultak volna. Mac tátott szájjal bámult rá. Natasha
kezdte rosszul érezni magát.
– Sarah… ez nagyon komoly döntés. Te szereted azt a lovat. Ennyit még én is
tudok. Kérlek, gondold át. Tudom, hogy szörnyű dolgokon…
– Nem. Nem kell átgondolnom. Csak azt szeretném, ha kivételesen valaki
meghallaná, amit mondok. Boo itt marad. És ha vissza kell mennünk, akkor most
akarok menni. Most – mondta, miután senki sem mozdult. – Vagy egyedül
megyek.
Erre valamennyien felpattantak, Mac rávigyorgott az öregemberre, miközben
követte Sarah-t a napsütésbe.
– Madame – mondta a Grand Dieu, amikor Sarah hallótávolságon kívülre ért,
és két keze közé fogta Natasha kezét. – Ha Sarah meg akarja látogatni a lovat,
vagy ha esetleg meggondolja magát, semmi gond. Még fiatal. Sok minden
történt…
– Köszönöm – felelte Natasha. Szeretett volna többet mondani, de egyszerre
elszorult a torka.
A férfi kinézett az ablakon. Sarah kint állt a napfényben, összefont karral, és
egy követ rugdosott.
– Pont olyan, mint a nagyapja – állapította meg.

Nem sokkal azután, hogy elhagyták Saumurt, zuhogni kezdett az eső, a

viharfelhők fenyegető tömbbé álltak össze a horizonton, aztán sebesen rohantak
feléjük. Natasháék némán ültek az autóban, a kocsi az útról felcsapó vízben tört
előre, Mac a vezetésre koncentrált.
Natasha már-már irigyelte: a kis autóban nyomasztóvá vált a csönd, és nem
örült, hogy magára maradt a gondolataival. Időnként a tükörbe pillantott, látta,
ahogy a hátsó ülésen ülő sovány alak kibámul az elsuhanó tájra. Sarah arca
szenvtelen volt, de olyan erősen áradt belőle a boldogtalanság, hogy betöltötte az
egész teret. Natasha kétszer is magyarázni kezdte neki, hogy még nem túl késő,
még visszamehetnek a lóért, de az első esetben Sarah úgy tett, mintha nem
hallaná, másodszor meg már be is fogta a fülét. Natasha annyira összezavarodott
ettől, hogy egyszerűen elhalt a hangja.
Légy türelmes vele, mondogatta magának. Képzeld magad az ő helyébe.
Elvesztette a nagyapját, az otthonát. De akkor sem értette: miért van az, hogy
egy lány, aki mindent megtett, hogy megtarthassa a lovát, az egyetlen dolgot, ami
megmaradt neki, a múlthoz és talán a jövőhöz fűződő kötelékét, most ilyen
könnyedén elengedi?
Visszagondolt a Cadre Noirnál tett látogatásuk utolsó pillanataira. A Grand
Dieu elkísérte őket az istállóhoz.
– Szeretném, ha megnézné a lovát, mielőtt elmegy, Sarah – mondta –, hogy
meggyőződjön róla, megfelelő állapotban hagyta itt.
Natasha sejtette, mi vezérli: nyilván azt gondolja, ha a lány meglátja Boo-t,
meggondolja magát, eltűnődik rajta, milyen következményekkel járhat a döntése.
De Sarah szinte vonakodva indult az istálló felé, és nem ment olyan közel, hogy
átlásson a magas ajtó fölött.
– Kérem – biztatta a férfi. – Nézze meg, mennyivel jobban fest ma reggel.
Nézze meg, milyen jól ellátta az állatorvos a sérüléseit.
Gyerünk, Sarah, biztatta Natasha némán. Ébredj! Gondold meg, mit teszel!
Már nem bánta, hogy netán ő lesz a felelős Boo-ért. Ebben a pillanatban bármit
megtett volna, bármit, amivel enyhíthetné a lány szenvedését. De Sarah csak egy
futó pillantást vetett az állatorvos keze munkájára. A ló kidugta a fejét az ajtó
fölött, és üdvözlő hang tört ki belőle – mintha a zsigerei mélyéről jött volna –, de
Sarah még ekkor sem ment közelebb hozzá. Megmerevedett a válla, kissé
mélyebbre süllyesztette a kezét a zsebébe, aztán alig észrevehetően biccentett a
Grand Dieu felé, majd sarkon fordult, és elindult a kocsihoz. A ló a fülét hegyezve
nézett utána.
De Natashát nem csak Sarah állapota és veszteségei aggasztották. Miközben az
eső tovább zuhogott, eltakarta az előttük haladók féklámpáit és láthatatlanná
tette az utat, Natasha azon vette észre magát, hogy minél közelebb érnek Calais-
hoz, annál gyakrabban pillantgat Mac felé. Amikor Angliában kiszállnak a
kocsiból, számára is véget ér minden. Megegyeznek, ki használja a házat az utolsó
hetekben, lesz némi vita az anyagiakról, aztán Mac elköltözik az új otthonába, ő
pedig egyedül marad, és szedegetheti össze élete megmaradt darabkáit. Nincs
semmije. Elvesztette nagy becsben tartott otthonát, kockára tette a karrierjét,
tönkretett egy ígéretes párkapcsolatot. Elvesztette a férfit, akit szeret. Szörnyű
ráébredni, hogy az embernek semmi kedve ahhoz az élethez, ami vár rá.
Natasha lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, és vetett egy pillantást az
autópályán túl elterülő városra, meglátott egy bicikliző lányt, aki előrehajolva, az
eső ellenére egyenletes tempóban, szinte kecsesen haladt a kihalt utcán. Hirtelen
eszébe jutott az a hónapokkal korábbi vonatút, amikor egy londoni mellékutcában
megpillantott egy lányt egy ágaskodó ló hátán. Nem is a valószerűtlensége miatt
ragadt meg a kép az emlékezetében, hanem azért, mert olyan nyugalmat
sugárzott a harmonikusan együtt dolgozó lány és ló. Egy másodperc töredéke
alatt ráismert erre az érzésre.
És ekkor megszólalt egy hang a fejében: a tanúként beidézett Constance Devlin
magas, sipító hangja: „Meglepően könnyen megtörténhet, hogy Lucy rossz útra
tér. Elég hozzá annyi, hogy ne figyeljenek rá.”
– Mac, állj meg – mondta hirtelen.
– Micsoda? – kérdezett vissza Mac.
– Állj meg! – Natasha tudta, nem hagyhatja, hogy így folytatódjon ez az utazás.
Mac lehúzódott, és zavartan pillantott Natashára, aki azon kapta magát, hogy
kiszáll, és kinyitja a hátsó ajtót. – Gyerünk – mondta Sarah-nak. – Beszélnünk
kell.
A lány úgy húzódott el tőle, mintha őrültnek tartaná.
– Nem – folytatta Natasha, bár maga sem értette, honnan jönnek a szavak. –
Nem megyünk tovább, Sarah, amíg mi ketten nem beszéltünk. Gyere velem.
Megfogta Sarah kezét, kihúzta a lányt a kocsiból, és átrángatta az esőben a
szemben lévő kávézó ponyvája alá. Hallotta Mac tiltakozását, és a saját határozott
válaszát is, hogy hagyja békén őket.
– Helyes. – Natasha kihúzott egy széket, és leült. Nem volt rajtuk kívül más
vendég; még abban sem volt biztos, hogy nyitva van a hely. Most, hogy
idevonszolta Sarah-t, nem is igazán tudta, mit akar mondani. Csak annyit tudott,
hogy nem bírná tovább a kocsiban, a fájdalom hullámai, a néma szenvedés
közepette, tétlenül.
Sarah roppant gyanakvó pillantást vetett rá, aztán leült mellé.
– Oké, Sarah. Én ügyvéd vagyok. Azzal töltöm az életemet, hogy előre
kitalálom, mi lesz az emberek következő lépése, igyekszem túljárni az eszükön.
Elég jó emberismerő vagyok. Többnyire ki tudom találni, mi mozgat valakit, de
itt most bajban vagyok.
Sarah az asztalra meredt.
– Nem tudok rájönni, miért van az, hogy egy lány akár hazudni, lopni, csalni is
kész, hogy megtartson egy lovat, egyetlen célja van az életben, az is a lóhoz
kapcsolódik, azután eldobja az egészet.
Sarah nem szólt. Elfordult, a kezét a térdén nyugtatta.
– Ez valami hiszti? Azt gondolod, hogy ha mindent felrúgsz, akkor valaki
közbelép, és megváltoztatja a szabályokat a kedvedért? Mert ha így van,
megmondhatom, hogy nem fog változni semmi. Azok az emberek háromszáz éve
lefektetett szabályok alapján dolgoznak. Nem fognak eltérni tőlük a kedvedért.
– Nem kértem tőlük, hogy bármitől is eltérjenek – csattant fel Sarah.
– Akkor jó. Nem gondolod, hogy igazat mondanak, amikor azt állítják, hogy egy
napon elég jó leszel ahhoz, hogy felvegyenek? Nem volna kedved legalább
megpróbálni?
Sarah nem felelt.
– A nagyapád miatt van? Félsz, hogy nélküle nem tudsz gondoskodni a lóról?
Mert ebben tudunk neked segíteni, Sarah. Tudom, hogy nem valami jól indult a
kapcsolatunk, de ez… ez azért volt, mert nem voltunk őszinték egymással.
Szerintem ezen tudnánk változtatni.
Natasha várt. Tisztában volt vele, hogy mindez úgy hangzik, mintha egy
ügyféllel beszélne. De nem tudott mit tenni. Ilyen a hangom, mondta magában.
Ennyi telik tőlem.
De Sarah csak ült.
– Most már hazamehetünk? – kérdezte.
Natasha szorosan behunyta a szemét.
– Tessék? Ennyi volt? Nem mondasz semmit?
– Én csak szeretnék továbbmenni.
Natasha érezte, hogy felhorgad benne az ismerős düh. A legszívesebben
üvölteni kezdett volna: Miért kell neked ezt ennyire megnehezítened, Sarah?
Miért akarod ilyen eltökélten megsebezni magad? De aztán inkább mély
lélegzetet vett, és nyugodtan ennyit mondott:
– Nem. Nem mehetünk.
– Tessék?
– Én észreveszem, ha valaki hazudik, és tudom, hogy te most hazudsz nekem.
Úgyhogy addig nem viszlek sehová, amíg el nem mondod, mi folyik itt.
– Tehát az igazságot akarod.
 – Igen.
– Pont te beszélsz igazságról. – Sarah keserűen felnevetett.
– Igen.
– Mert te aztán mindig igazat mondasz. – Most gúnyosan csengett a hangja.
– Hogy érted ezt?
– Hát… például úgy, hogy még mindig szerelmes vagy Macbe, de nem mondod
meg neki. – Sarah a kocsi felé intett a fejével, ahol Mac az eső áztatta ablak
mögött egy autóstérképet tanulmányozott. – Annyira nyilvánvaló, hogy az már
szánalmas. Még a kocsiban sem tudsz mit kezdeni magaddal a közelében. Látom,
hogy folyton őt lesed. Ahogy folyton hozzáértek egymáshoz véletlenül. De azért
meg nem mondanád neki.
Natasha nyelt egyet.
– Ez bonyolult.
– Igen, bonyolult. Minden bonyolult. Mert te pontosan olyan jól tudod, mint
én… – Elcsuklott a hangja. – Te pontosan olyan jól tudod, mint én, hogy az
igazság időnként nem javít a dolgokon, hanem ront.
Natasha az út túloldalán ülő Macet bámulta.
– Igazad van – mondta végül. – Most jó? Igazad van. De akármit is érzek Mac
iránt, megoldom. Amikor viszont rád nézek, Sarah, olyan valakit látok, aki eldobja
az egész életét. Olyan valakit látok, aki csak még több fájdalmat okoz. –
Előrehajolt. – Miért, Sarah? Miért teszed ezt magaddal?
– Mert muszáj.
– Nem, nem muszáj. Az az ember azt mondta, pár év múlva elég jó leszel, ha…
– Pár év múlva.
– Igen, pár év múlva. Tudom, amikor fiatal az ember, ez sok időnek tűnik, de
hamar elrepül.
– Miért nem hagysz békén? Miért nem engeded, hogy meghozzam a helyes
döntést?
– Mert ez nem a helyes döntés. Tönkreteszed a jövődet.
– Te erről nem tudsz semmit.
– Azt viszont tudom, hogy nem szabad kizárnod mindenkit az életedből, csak
mert szenvedsz.
– Mondom, hogy nem tudsz semmit.
– Dehogynem, hidd el.
– Ott kellett hagynom.
– Nem, pont azt magyarázom, hogy nem kellett. Jézusom! A nagyapád
mindennél jobban szerette volna, hogy lovagolj. Mit szólna most, ha tudná, mit
tettél?
Sarah felkapta a fejét. Vad kifejezés ült az arcán.
– Ő megértené! – ordította.
– Nem vagyok biztos benne, hogy…
– Muszáj volt otthagynom. Csak így tudtam megvédeni!
Hirtelen csönd lett. Natasha mozdulatlanul ült.
 – Megvédeni?
A lány nyelt egyet. Ekkor látta meg Natasha a szeme sarkában csillogó
könnycseppet, a kifehéredett bütykök remegését. Amikor ismét megszólalt, lágy
volt a hangja.
– Sarah, mi történt?
A lányból váratlanul kitört a sírás, egy rettenetes, fájdalmas hang. Úgy sírt,
ahogy Natasha sírt harminchat órával korábban, teljesen hatalmába kerítette a
veszteségérzet és a kétségbeesés. Natasha egy pillanatig habozott, aztán magához
húzta, szorosan átölelte, és vigasztaló szavakat suttogott a fülébe.
– Nincs semmi baj, Sarah – nyugtatgatta. – Nincs semmi baj.
De ahogy a zokogás lassan hüppögéssé szelídült, és Sarah suttogva mesélni
kezdett magányról, titkokról, adósságról, félelemről és egy veszedelmes útról,
amelyen kis híján elindult, Natasha szeme is megtelt könnyel.

Mac a bepárásodott szélvédőn keresztül figyelte, amint Natasha szorosan, már-

már vadul átöleli Sarah-t. Most beszélt hozzá, bólogatott, és bármit mondott is, a
lány egyetértett vele. Mac nem tudta, mit tegyen; az mindenesetre világosnak
tűnt, hogy Natasha valami tervet forgat a fejében. Nem akarta megzavarni, bízott
benne, hogy sikerül kihúznia Sarah-ból valami magyarázatot az elmúlt három
nap történéseire.
Így hát csak ült a kocsiban, figyelt, várt, remélte, hogy Natasha valamiképpen
javít a helyzeten. Mert abban egészen biztos volt, hogy ő maga hiába is próbálná.
Egy nő lépett oda az asztalhoz, feltehetően a tulajdonos. Natasha rendelt
valamit, azután Mac felé fordult. Összekapcsolódott a tekintetük, Natasha szeme
felcsillant, és intett Macnek, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Mac kiszállt a kocsiból, bezárta, és odament a ponyva alá. Mindketten
szégyenlősen mosolyogtak, mintha zavarba jöttek volna attól, hogy valaki ilyen
közel látja őket egymáshoz. A felesége, a majdnem volt felesége – gondolta Mac,
és beléhasított a fájdalom – egyszerűen gyönyörű. Már-már diadalmas.
– Mac – szólalt meg Natasha –, változott a program.
Mac Sarah-ra pillantott, aki csipegetni kezdte az előtte álló kosárban lévő
kenyeret.
– Van valami köze ennek a változásnak egy lóhoz? – kérdezte Mac, és
csikorogva hátrahúzott egy széket.
– Természetesen.
Mac leült. Mögöttük tisztulni kezdett az ég.
– Hála istennek.

A hazafelé vezető úton Natasha mindvégig hátul ült Sarah mellett, a hangjuk halk
dünnyögés, csak néha váltottak hangosabb beszédre, hogy Macet is bevonják a
társalgásba. Úgy döntöttek, nem mennek vissza Saumurbe; Sarah elmondta,
hogy ismer valakit, az egyetlen embert, akire szívesen rábízná, hogy hozza vissza
neki Boo-t. Felhívták a Cadre Noirt, ahol – Sarah nyilvánvaló
megkönnyebbülésére –, úgy tűnt, már várták a hívásukat. Közölték, hogy a ló
remekül érzi magát. Biztonságban lesz, míg el nem jönnek érte. Nem, mondta
Natasha, Sarah valószínűleg nem tud személyesen visszamenni.
– Sajnos egy temetést kell intéznünk – mondta lágy hangon.
Mac időnként hátrapillantott a két nőre, akik szervezkedtek, beszélgettek,
szemlátomást pompásan megértették egymást. Sarah Natashával marad.
Minden lehetőséget számba vettek: a bentlakásos iskolákat – Natasha felhívta a
nővérét, aki azt mondta, hallott egy olyan helyről, ahol lovakat is befogadnak –,
meg a London távolabbi részein lévő béristállókat is. Sallel nem lesz több gond,
nyugtatta meg Sarah-t Natasha. Miután Sarah nem írta alá a szerződést, a férfi
nem tarthat igényt a lóra, Natasha majd ügyvédi minőségében küld neki egy
levelet, amelyben tájékoztatja erről, és figyelmezteti, hogy tartsa távol magát
Sarah-tól. És Boo biztonságban lesz. Másféle életet biztosítanak majd neki. Olyan
helyet keresnek, ahol kedvére rohangálhat a zöld mezőkön.
Natasha, gondolta Mac, azt csinálja, amihez a legjobban ért: szervez. Amikor
Henri Lachapelle szóba került, Sarah arca ráncokba gyűrődött egy-egy pillanatra,
és ilyenkor Natasha megszorította a kezét, vagy megpaskolta a vállát. Apró,
kedves gesztusokkal üzente meg neki újra meg újra, hogy nincs egyedül.
Mac örömmel látta mindezt a visszapillantó tükörből, de az örömét
kisebbítette az a furcsa érzés, hogy kizárták. Tudta, hogy Natasha nem
szándékosan hagyja ki a dolgokból, és hogy bármi történt is kettőjük között,
Sarah az ő életében is jelen lesz. Talán Natasha így akarja finoman a tudtára adni,
hogy az együtt töltött éjszakájuk csak tévedés volt, hogy miután véget ért a
feszült hangulatú keresés, most szeretne visszatérni egy stabilabb élethez
Conorral. Végül is mi volt ez az egész? Valamiféle hattyúdal? Lezárás? Mac nem
merte megkérdezni. Azt mondta magának, hogy a tettek olykor hangosabban
beszélnek, mint a szavak, és ha ez így van, elég világos, mit akar mondani
Natasha.
Amikor Calais-ba értek, Sarah felhívta azt az embert, akit meg akart bízni
azzal, hogy szállítsa vissza Angliába a lovát. Elkérte Natasha telefonját, és kissé
messzebb gyalogolt az úton, mint aki azt akarja, hogy ne hallják a beszélgetést.
Macet megdöbbentette, milyen könnyen beletörődött Sarah, hogy Boo egyelőre
külföldön marad, de aztán rájött: nincs olyan hely, ahol a lány szívesebben
hagyná a lovát – kivéve persze ha vele lehet.
– Nagyon csöndben vagy – jegyezte meg Natasha, mialatt Sarah a komp előtt
sorban álló autók között sétálgatva telefonált, bal kezét a fülére szorítva.
– Valószínűleg azért, mert nincs mit mondanom – felelte Mac. – Ti ketten már
mindent elintéztetek.
Natasha furcsa pillantást vetett rá, talán kiérezte az élt a hangjából.
– Tessék – nyújtotta a telefont a visszatérő Sarah, mielőtt bármelyikük is
mondhatott volna valamit. – Thom szeretne beszélni veled. – Szorosan odaállt
Natasha mellé, mintha sikerült volna áthidalni a köztük lévő távolságot.
Mac figyelte, ahogy Natasha beszél. Olyan sűrűek és bonyolultak voltak most a
gondolatai, hogy nem is igazán hallotta, mit mond a nő. Valami megváltozott rajta,
az arca ellágyult, felragyogott. Az anyaságot megtagadta tőle a sors, de most
mintha új célt talált volna. Mac elfordult, mert hirtelen ráébredt, hogy képtelen
elrejteni az érzéseit.
– Nem, ez igazán nem… Biztos benne? – mondta Natasha a telefonba, aztán
rövid szünet után: – Igen. Igen, tudom.
Amikor befejezte a hívást, Mac ismét felé fordult. Natasha Sarah-t nézte.
– Nem fogad el pénzt – jelentette be. – Hallani sem akar róla. Azt mondta, a
hét közepén pont arrafelé jár, és akkor elhozza Boo-t.
Sarah arcán csodálkozó mosoly villant fel, mintha őt is épp annyira meglepte
volna ez a nagylelkű gesztus, mint Natashát.
– De van egy feltétele – tette hozzá Natasha. – Azt mondta, cserébe meg kell
hívnod az első bemutatódra.
A fiatalságban az a szép, gondolta utólag Mac, hogy mindig visszatérhet a
remény. Néha elég pár biztató szó, hogy az ember újra elhiggye, a jövő csodás
lesz, nem pedig akadályok és csalódások végtelen sorozata.
– Tisztességes alkunak tűnik – mondta Natasha.
Sarah bólintott.
Bárcsak a felnőttekkel is így állna a helyzet, gondolta Mac, miközben elindult a
kocsi felé.

Natasha bedugta a kulcsot a zárba, kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt a

sötét előszobában. Nem sokkal éjjel egy óra után járt az idő. Az álmosságtól
kábult Sarah robotpilóta üzemmódban botorkált be a házba, majd fel a lépcsőn,
mintha otthon volna. Natasha utánament, megvetette az ágyát, tiszta törülközőt
adott neki, majd miután a lány álomba merült, lassan leballagott a földszintre.
Az utóbbi negyvennyolc órában most először volt biztos benne, hogy Sarah
nem fog megint eltűnni. Valami megváltozott; mintha elmozdultak volna a
kőzetlemezek kettejük között. Natasha most jött rá, hogy bár felelősséget vállalt
Sarah-ért, bár tudta, hogy hosszú évekig tartó érzelmi hullámvasút és anyagi
áldozatok várnak rá, valahol a lelke mélyén olyan izgalom fogta el, amilyet már
évek óta nem érzett.
Mac a kanapén ült a nappaliban, hosszú lábát a kárpitozott puffon nyugtatta, a
kezében még mindig a kocsikulcsot szorongatta. Lehunyta a szemét, úgyhogy
Natasha pillantása most hosszabban elidőzött rajta, gyűrött ruháin,
vitathatatlanul férfias megjelenésén. Aztán Natasha elfordult. Mazochizmus lenne
tovább bámulni.
Mac ásított, felegyenesedett, mire Natasha gyorsan elfoglalta magát valamivel.
Félt, hogy Mac észreveszi fürkésző pillantását. Csak most tűnt fel neki, hogy a
földön mindenfelé fényképek hevernek, sorokba rendezett, húszszor harminc
centis nagyítások terítik be a parkettát, nyilván Mac hagyta itt őket aznap reggel,
amikor fény derült Sarah szökésére. Natasha végigtekintett a fekete-fehér
képeken, a mozgásban lévő lovakon, Cowboy John ravasz öreg arcának izzó
tónusain, a fotókon, amelyek arról árulkodtak, hogy Mac ismét szenvedéllyel veti
bele magát abba, amiben a legjobb. Aztán az egyik képről nem tudta levenni a
szemét.
Telefonáló nőt ábrázolt. Mosolygott a nő, észre sem vette, hogy figyeli a
kamera, körülötte egy kert csupasz ágai, mögötte halvány, finom fény. Gyönyörű
volt: a téli nap megcsillant a bőrén, a pillantását ismeretlen gyönyör lágyította
meg. A fényképezőgép nem hűvösen adta vissza a lencsébe vetülő képet, hanem
bensőségesen tekintett alanyára, mintha valami titkos kapcsolat lenne köztük.
Natasha hosszú másodpercekig bámulta a képet, és csak ekkor ébredt rá, hogy
őt ábrázolja. Olyan volt, mintha önmaga idealizált változatát látná, egy olyan
embert, akit már nem ismer, akiről azt hitte, rég maga alá temette a válás
fájdalma. Ekkor mintha hirtelen valami megfeszült és elszakadt volna benne.
– Mikor csináltad ezt a képet?
Mac kinyitotta a szemét.
– Pár hete. Kentben.
Natasha továbbra sem tudott elszakadni a fényképtől.
– Mac – mondta. – Ilyennek látsz?
Végre rá mert nézni Macre. A férfinak, akit maga előtt látott, új, szomorú ránc
húzódott az arcán; a bőre szürke volt a fáradtságtól, a száját összeszorította,
mintha már előre beletörődne a csalódásba. Bólintott.
Natasha szíve hevesen kezdett verni. Henri jutott eszébe, Florence, Sarah, aki
bátran belekiabálta az igazságot az eső áztatta ismeretlenbe.
– Mac – szólalt meg, még mindig a fotót bámulva –, mondanom kell neked
valamit. Meg kell mondanom, akkor is, ha ez lesz a legostobább, legmegalázóbb
dolog, amit valaha tettem. – Mély lélegzetet vett. – Szeretlek. Mindig is
szerettelek, és bár most már túl késő, tudnod kell, hogy sajnálom. Tudnod kell,
hogy az volt az életem legnagyobb hibája, hogy elengedtelek.
Remegni kezdett a hangja, nem kapott levegőt. Reszkető kezében szorongatta
a képet.
– Hát akkor most már tudod. És ha te nem szeretsz, az se baj. Mert
megmondtam neked az igazat. Tudni fogom, hogy megtettem mindent, amit
tehettem, és ezen semmi sem változtathat, az se, ha nem szeretsz – fejezte be
hadarva. – Igazából persze baj – tette hozzá aztán. – Valószínűleg belehalok egy
kicsit. De akkor is meg kellett mondanom.
Macet ezúttal cserben hagyta szokásos nyugodt sármja.
– És mi van Conorral? – kérdezte szinte ingerülten.
– Vége. Nem is volt soha…
– A kurva életbe – mondta Mac. Aztán felállt. – A kurva életbe.
 – Miért vagy ilyen… – Natasha felállt. Megdöbbentette ez a váratlan kitörés, a
Mactől szokatlan káromkodás. – Miért mondod, hogy…
– Tash – kezdte, és átlábalt a fényképeken, amelyek szanaszét csúsztak a
parkettán. Pár centire volt csak Natashától, aki nem mert levegőt venni. Mac
olyan közel volt hozzá, hogy érezte a bőre melegét. Ne mondj nemet, szuggerálta
némán. Ne üsd el egy rémes viccel, hogy aztán valami diplomatikus ürüggyel
távozhass. Még egyszer nem bírom ki.
– Tash. – Mac a két keze közé fogta Natasha arcát. A hangja halk volt,
megtört. – Feleségem.
– Úgy érted…
– Ne zárj ki még egyszer. – Csaknem dühös volt a hangja. – Ne zárj ki.
Natasha mentegetőzni kezdett volna, de a szavai belevesztek a csókjaikba, a
könnyeikbe. Mac felkapta, ő pedig köré fonta a lábát, a bőrét a bőréhez simította,
az arcát a nyakába fúrta.
– Hosszú utat kell megtennünk visszafelé – mondta jóval később, Mac két ujját
fogva, amikor felmentek a lépcsőn a hálószobájukba. – Szerinted képesek
leszünk…
– Egyszerre csak egy lépést tegyünk meg, Tash. – Mac az emeleten alvó lány
felé intett a fejével. – De legalább már tudjuk, hogy lehetséges.
139358025
 EPILÓGUS

„Ha egy ló így sugárzik, nincs ember, aki be tudna telni

a nézésével”
Xenophón: A lovaglás művészete

A házuktól a Gray’s Inn Road mögötti kis mellékutcáig negyvenöt perc volt az út
napközben, csúcsidőben fél órával több. Natasha az órára pillantott, azt
számolgatta, hogy már csak pár perce van a papírjai átnézésére indulás előtt.
– Lehet, hogy ma sikerül elkerülnöd a dugót? – Linda lépett be egy halom
jogsegélyszolgálati papírral, amelyek aláírásra vártak.
– Nem hiszem – mondta Natasha. – Péntek van.
– Hát, mindenesetre szép estét. És ne felejtsd el, hogy hétfőn kilencre jön az az
új fiú. A bevándorlási szakértő.
Natasha időközben felállt, és pakolni kezdte a holmiját a táskájába.
– Nem felejtettem el. Ne maradj túl soká, jó?
– Egy kicsit tovább leszek bent. Rendezni akarom az aktákat. Az a helyettes a
múlt héten teljesen összekavarta a rendszeremet.
A Macauley és Társai megalapítása nehéz szülés volt, de most, csaknem
tizennyolc hónap múltán Natasha kezdte úgy érezni, helyes volt a döntése, hogy
önállósította magát. Nem sok értelme lett volna a Davison Briscoe-nál maradni;
nemcsak azért, mert Conor olyan rosszul fogadta a hírt – valószínűleg azt hitte,
Natasha és Mac már rég együtt voltak –, hanem azért is, mert a Persey-ügy
miatt Richard már nem kezelte leendő cégtársként. Sőt attól kezdve, hogy
visszatért Franciaországból, egyáltalán nem úgy tekintett rá, mint a cég hasznos
munkatársára. Amikor Natasha észrevette, hogy Richard gyakrabban hívja meg
Bent ebédelni, mint ahányszor vele szóba elegyedik, rájött, hogy ideje váltani.
Hála istennek itt van neki Linda. Az, hogy a megbízható titkárnő hajlandó volt
átjönni vele, és elvállalta az iroda vezetését, nemcsak szakmailag, érzelmileg is
felszínen tartotta Natashát. Gyanította, hogy a Davison Briscoe-nak
majdhogynem jobban hiányzik Linda Blyth-Smith, mint ő maga.
– Jó hétvégét, Lin. – Natasha a karjára vetette a kabátját, és elindult a lépcső
felé.
– Neked is. Remélem, minden jól megy majd.
 A Gray’s Inn Roadon már sűrűsödni kezdett a forgalom, a sorok egészen a
West Endig kígyóztak. Natasha pár perc múlva látta meg Macet, aki éppen
leparkolt az út másik oldalán. Natasha körülnézett, majd a papírjait a melléhez
szorítva átszaladt a cammogó járművek között.
– Mit szólsz, micsoda pontosság? – mondta Mac, miközben lehajolt, hogy
megcsókolja.
– Csodás vagy. – Natasha bedugta a papírjait az ülés alá. – Te meg – mondta,
és a gyerekülésben vigyorgó babára pillantott – jól összekented banánnal apád
zakóját.
– Ez csak vicc, ugye? – mondta Mac, és hátrafordult. – Hogy tehettél ilyet,
kisöreg?
– Na, Sarah biztosan büszke lesz ránk – kuncogott Natasha, aztán becsatolta a
biztonsági övét, és körbenézett Mac kocsijában, ebben a négy keréken mozgó
szemetesládában.
Folytonos tréfálkozás tárgya volt Mac és Natasha megjelenése az ilyen
eseményeken. Mindig Mac egyre rozogább kocsijával jöttek, a vállukon
babahányás nyomai éktelenkedtek, vagy éppen az útközben megtelt pelenka
szaga érződött rajtuk. A többi szülő csillogó terepjárói és hatalmas Mercedesei
között úgy érezték magukat, mint a csintalan gyerekek. Amikor Cowboy Johnt is
magukkal hozták látogatóba (megígértették vele, hogy nincs füves cigi, nem,
egyetlenegy se), Mac különösen élvezte, hogy úgy mutatta be az iskolaigazgató
feleségének, mint „Sarah régi tanárá”-t.
– Sok cirkuszi mutatványt tanítanak itt? – érdeklődött ártatlanul Cowboy
John. És amikor a nő értetlenül bámult rá, megkérdezte: – Hölgyem, nem
érdekelné pár láda finom avokádó?
John egyórányi autóútra lakott Sarah iskolájától, egy fehér deszkaburkolatú
házikóban, két öreg lova a környező mezőn legelészett, ő pedig továbbra is
bizonytalan eredetű árut próbált rásózni az arra járókra. Amikor Sarah hazatért,
John szokatlanul zavartan bocsánatot kért tőle, amiért cserben hagyta. Mint
ahogy a Kapitányt is. Egyszerűen nem értette, mi a fenét képzelt az a nyavalyás
Sal; ő ugyanis kifizette a Kapitány adósságát, és ezt Sal is pontosan tudta. Sarah
Natashára pillantott.
– Meg kellett volna beszélnem veled – mondta halkan. – Szólnom kellett volna
valakinek. – Hallgatólagosan megegyeztek, hogy soha többé nem tesznek
említést a Sparepenny Lane-i istállóról.
– Szóval mi is a mai program? – kérdezte Mac. A járműfolyam lassan özönlött
át a Westwayen, a külvárosok zöldje felé és még azon is túl vezetve a londoni
forgalmat.
– Ez egy… – Natasha a levelet kereste. – …tanévzáró ünnepség a tehetséges
és ügyes növedékek részvételével. Néhányan hangszeren fognak játszani, valaki
szavalni fog – Mac felnyögött –, Sarah pedig énekel. Na jó, nem – tette hozzá,
amikor látta, hogy Mac felkapja a fejét. – Sarah…
– Azt csinálja, amit szokott. Észre se fogja venni, hogy nézünk ki – mondta
Mac, miközben besorolt a másik sávba. – Ha Boo közelében lehet, a fellegekben
jár.

Mindenki unásig ismételgeti, hogy a dolgozó anyák képtelenek összeegyeztetni a

gyereknevelést a munkával, gondolta Natasha, miközben lassan haladtak át a
városon. De amíg az ember személyesen meg nem tapasztalja, fel sem fogja,
miféle kegyetlen, agyzsibbasztó bűvészmutatványról van szó. Ő például kilenc
hónap leforgása alatt szert tett két gyerekre és egy lóra. A sors iróniája, hogy
miután hosszú éveken át hallgatta a jó tanácsokat, hogy csökkentse a stresszt,
igyon kevesebbet, gondolkozzon pozitívan és gondosan időzítse a szexet, élete
legeseménydúsabb és a legtöbb ivással járó három napja alatt sikerült
megfogannia.
De pont ez a szép benne, állapították meg Mackel, amikor ott feküdtek a
gyerek mellett, és nézték pufók kezét-lábát, arcát, az apjáéra emlékeztető, sűrű
haját. Azért jött, mert jönnie kellett.
A kenti házat rég otthagyták, egy másik nyaralót béreltek helyette, a londoni
ház eladását lefújták. Mac, Natasha és a kicsi ott töltötték a hétköznapokat, míg
Sarah egy előkelő magániskolába járt az M25-ös út északnyugati végén túl, azon
kevés iskolák egyikébe, amelyek nemcsak hogy befogadtak lovakat, de olyan
szintű lovasoktatást nyújtottak, amilyenre Sarah-nak szüksége volt. A tandíj
csillagászati összeget tett ki, még úgy is, hogy Sarah ösztöndíjban részesült.
– De végül is – mondogatta Mac, amikor megérkezett a féléves tandíjról szóló
csekk, és Natashával kissé csüggedten ültek a konyhaasztalnál – tudjuk, hogy a
család nem olcsó mulatság.
Nem sajnálták a pénzt. Sarah jól beilleszkedett az iskolában, meg sem lehetett
különböztetni a többi tinédzsertől, akiknek különféle okokból kellett elszakadniuk
a családjuktól. És bár a tanulás nem érdekelte különösebben, keményen
dolgozott, és ami a legfontosabb, a boldogság halvány fénye sugárzott belőle.
Hétvégeken, amikor elmentek az iskolától hét kilométerre lévő bérelt házba,
és Sarah velük volt, már nemcsak arról számolt be, hogyan viselkedett Boo az
arénában, milyen remek teljesítményt nyújtott, vagy éppen milyen apró
csalódásokat okozott, hanem a barátairól is egyre többet beszélt. Nem volt
különösebben társaságkedvelő, de néhány iskolatársát bemutatta Natasháéknak.
Helyes gyerekek voltak, udvariasak, szorgalmasak, tudatosan készültek az iskola
utáni életükre.
Az is biztos, hogy Sarah továbbra sem volt különösebben nyílt és barátságos:
volt benne valami veleszületett bizalmatlanság, és ha elfogta a szomorúság vagy a
bizonytalanság, gyorsan falat húzott maga köré. De a kis házban jól érezte magát
velük, hosszan fecsegett Davidról meg Helenről meg Sophie-ról, meg valamelyik
gyerek lováról, amelyik nem volt hajlandó bemenni a lószállítóba, amikor
Eveshambe készültek, Natasha és Mac pedig elégedetten nézett össze a
konyhaasztal fölött. Nagy utat tettek meg. Mindannyian.

Az iskola sportpályái megteltek autókkal, színes foltjaik csillogó patchworköt

rajzoltak ki a krikettpálya szélén. Szülők vágtak át a gyepen, a nők nevetve
botladoztak, férjükbe kapaszkodva próbálták kihúzni cipőjük magas sarkát a
földből. Sarah már azelőtt észrevette Natasháékat, hogy a rendezőgárda egyik
tagja intett volna Macnek, hová parkoljon. Odarohant hozzájuk, patyolattiszta
lovaglónadrágja és fehér blúza csak úgy ragyogott.
– Szóval mégis el tudtatok jönni – mondta. Natasha kiszállt a kocsiból. Érezte,
hogy a szoknyája hozzátapadt hátul a combjához.
– Ki nem hagytuk volna – jelentette ki Mac, és megpuszilta Sarah-t. – Hogy
vagy, édesem?
De a lány nem válaszolt, már a kocsi hátsó ajtaját nyitotta ki éppen.
– Szia, Henry, kis katonám! Mutasd magad! – Kicsatolta a kisfiú biztonsági
övét, aztán megölelte, maga elé tartotta, és elvigyorodott, amint a gyerek a haja
felé nyúlt. – Már megint nőtt!
– Csupa banán lesz az inged. Szia, szívem. – Natasha megpuszilta, és
megállapította, hogy nem csak a kicsi nőtt. Sarah hétről hétre nőiesebb lett. Nem
is emlékeztetett arra a sovány gyerekre, akinek megismerték. Már magasabb
volt, mint Natasha, és olyan izmos, fényes hajú, mint a lova. – Jól felkészültetek?
– Igen. Boo csodásan dolgozik. Jaaaj, mennyire hiányoztál. Igen, nagyon
hiányoztál. – Sarah Henryt ölelgette, aki szokás szerint boldog gőgicséléssel
válaszolt.
Natashában már sokadszorra merült fel a gondolat, hogy Henry szilárdította
meg ezt az új családot. Amikor megmondták Sarah-nak, hogy Natasha gyereket
vár – pár héttel azután, hogy magukhoz tértek a sokkból –, a szociális munkások
hangot adtak aggodalmuknak, hogy a lány esetleg majd kitaszítottnak érzi magát,
és ez fokozza benne a bizonytalanságérzést. De Natasha és Mac pont az
ellenkezőjére számított, és nekik lett igazuk. Sokkal könnyebb lett az élet azzal,
hogy ott volt egy aprócska lény, akit Sarah feltétel nélkül szerethetett.
Elindultak az aréna felé, ahol lassan már megteltek a helyek. Egy egyenruhás
fiú műsorfüzetet nyomott a kezükbe az est programjával. Natasha büszkén látta,
hogy Sarah Carrousel-előadását külön kiemelték.
– Vigyázzak Henryre a hétvégén? – kérdezte Sarah, miközben ügyesen
lefejtette a kisfiú ujjait a hajtincseiről. – Ráérek. Nincs semmi dolgom.
– Azt hittem, buliba mész. – Natasha törlőkendőt keresett a táskájában. Az
árulkodó banánfoltok már kezdtek átvándorolni Sarah hófehér blúzára. – Nem
úgy volt, hogy azokkal a hatodikos lányokkal mentek valahová?
Alig észrevehető pillantás volt, de Mac figyelmét nem kerülte el.
– Hajjaj. Mi folyik itt?
– Miért, nem ajánlhatom fel, hogy vigyázok a gyerekre?
 Mac színlelt szigorúsággal válaszolt.
– Miben mesterkedsz, ifjú hölgy?
– Nagyon jó helyeket foglaltam nektek. Henrynek nincs külön helye, de azt
gondoltam, majd az öledbe ül. Mindent látni fogtok.
– Na, halljuk – mondta Mac rövid hallgatás után. – Mi van? – Mindig is jobban
átlátott Sarah-n, mint Natasha.
Sarah próbált úgy tenni, mintha zavarban volna, de igazából ragyogott a
boldogságtól.
– Felvettek a kurzusra.
– Milyen kurzusra?
– Saumurbe. A hathetes nyári kurzusra, Monsieur Varjus vezetésével. Ma
reggel kaptam meg a levelet.
– Sarah, ez csodálatos! – Natasha átölelte. – Ez igazán nagy dolog. Nem is
számítottál rá, hogy sikerülni fog.
– A tanárok küldtek rólunk felvételt, és ajánlólevelet csatoltak hozzá.
Monsieur Varjus azt írta a levelében, hogy határozott fejlődést lát. Saját kezűleg
írt nekem.
– Hát ez nagyszerű.
– Tudom – mondta Sarah, majd némi habozás után hozzátette: – De nagyon
drága. – Megsúgta az összeget.
Mac füttyentett egyet.
– Ezért aztán jó sokat kell bébiszitterkedned.
– De muszáj elmennem. Ha ez jól sikerül, nagyobb esélyem lesz, amikor
beadom a jelentkezésemet. Kérlek! Bármit megteszek.
Natasha lelki szemei előtt egy pillanatra megjelent a családi autó, amit múlt
héten néztek meg az autókereskedésben Mackel, de most egy pillanat alatt el is
tűnt.
– Majd megoldjuk. Ne aggódj. Talán még a Papád pénzéből is maradt…
– Komolyan? Komolyan? – Valaki odakiáltott Sarah-nak a tömegből. A lány
hátranézett, aztán az órájára pillantott, és halkan elkáromkodta magát.
– Menned kell.
A zenekar már hangolt. Sarah Natasha kezébe nyomta Henryt, elnézést kért,
és rohanva indult az istálló felé.
– Köszönöm! – kiáltotta a nézők feje fölött integetve. – Nagyon köszönöm!
Egyszer majd meghálálom. Komolyan!
Natasha szorosan magához ölelte a fiát, és a távolodó lányt nézte.
– Már megtetted – mondta halkan.

Sarah megigazította a hevedert, aztán kiegyenesedett, végigfuttatta a kezét a Boo

sörényébe font takaros fonatokon (ezek elkészítésével töltötte az egész
délelőttöt). Innen, a sietve felhúzott színfalak mögül jól látta a gyülekező tömeget.
Natasha éppen átadta Henryt Macnek, aztán a táskájába nyúlt, és egy
fényképezőgépet húzott elő. Mac elvette, megbocsátóan csóválta a fejét.
Sarah nagyon szerette Mac fotóit, azokkal volt kitapétázva az itteni szobája. A
Papa halála után Mac összeszedte az összes fényképet, amit a sandowni lakásban
találtak, némelyik Sarah-t meg a Nagyit ábrázolta, de voltak régi, szépiaszínű
képek is a Papáról Gerontius hátán, és lemásolta őket, addig ügyeskedett a
számítógéppel, míg a képek nagyobbak, élesebbek nem lettek, a Papa arca is
jobban látszott. A temetés napján Natashával bekereteztek néhány fotót, és
berakták Sarah szobájába, hogy ott találja őket, amikor hazamennek.
– Tudjuk, hogy nem mi vagyunk az igazi családod – mondták neki aznap este
–, de szeretnénk, ha a második családod lehetnénk.
Sarah sosem kérdezte meg tőlük, miért a Henry nevet adták a babának, de
sejtette az okát. A kisfiú összekapcsolta Sarah életének két részét. A lány néha a
Papa egy-egy vonását vélte viszontlátni rajta. Bár tudta, hogy ez butaság. De még
mindig mindenhol a Papát látta – azokban a dolgokban, amiket Boo-nak
tanítottak; a fülébe csengett a hangja, valahányszor lovagolt. Most nézz rám,
Papa, mondta neki ilyenkor magában.
Az esti levegőt betöltötte a frissen nyírt fű szaga, enyhe eperillat szállt fel az
aréna mögött felállított büfésátorból. Egy pillanatra csönd lett, aztán rázendített a
zenekar, azt a vonósdarabot játszották, amelyet már hetek óta gyakoroltak.
Sarah látta, hogy Boo hátracsapja a fülét, amint felismeri a hangokat, és érezte,
hogy megmozdul alatta, készül a feladatára.
Ma este valószínűleg hozatnak valami ennivalót, és együtt vacsoráznak a kis
házban a falu túlsó szélén. Mac majd a fiúkkal ugratja, Natasha pedig megkéri,
segítsen megfürdetni Henryt. Mindig úgy mondja, mintha Sarah óriási
szívességet tenne neki, pedig mindketten tudják, hogy igazából imád részt venni
a fürdetésben. Két hónap múlva pedig elmegy Franciaországba.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy ott van… ha nem is ott, ahol lennie kell, de
ott, ahová tartozik. Márpedig ennél többet senki sem kívánhat.
Az oktatójára, Mr. Warburtonre pillantott, aki fogta Boo kantárját, és
ütemesen dünnyögött.
– Kész vagy? – kérdezte az oktató, és felnézett. – Ne felejtsd el, amint
mondtam. Csak nyugodtan, könnyedén előre.
Sarah kissé kihúzta magát, a lova oldalához szorította a lábát, és nekiindult.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ehhez a könyvhöz számos embertől kaptam nélkülözhetetlen szakmai segítséget

és támogatást. Különösen szeretném kifejezni hálámat John Bolch ügyvédnek.
Valamennyi jogi természetű hibáért én vagyok felelős, vagy a cselekmény
érdekében kellett változtatnom a tényeken.
Ezenkívül hálás vagyok Yolaine és Thierry Auger-nek a saumuri Château de
Verrières-ből, Mark Molly és Andrew Buurman fotósoknak, Sheila Crowleynak a
Curtis Browntól, Carolyn Maysnek, Auriol Bishopnak, Eleni Fostiropoulosnak és
Lucy Hale-nek a Hachette UK-től, Linda Shaughnessynek és Rob Kraittnak az
AP Watt-tól.
Köszönettel tartozom még Annabel Robinsonnak az FMCM-től, Hazel Orme-
nak és Francesca Bestnek. Cathy Runcimannek a francia fordításért, a borért és
végtelen barátságáért, valamint Hannah Maysnek, Chris Luckley-nak és Sonya
Penneynek, amiért gondos oktatásban részesítettek a Cadre Noirnál tett első
látogatásom alkalmával.
Köszönet Drew Hazellnek, Cathy Scotlandnek és Jeannie Brice-nak, továbbá
Barbara Ralphnak.
A Writersblock számos tagjának – tudni fogjátok, kiknek.
Köszönet Simon és Charlotte Kelvinnek is, akiknek jótékonysági célra szánt,
bőkezű adománya azt jelenti, hogy valamilyen formában feltűnnek majd a
következő könyvemben.
A családomnak, Lizzie és Brian Sandersnek és Jim Moyesnak, és legfőképpen
Charlesnak, Saskiának, Harrynek és Lockie-nak. A lovaglás folytonos kutatás.
Komolyan mondom.

2007-ben olvastam egy cikket a Philadelphia Weekly magazinban Steve Volk

újságíró tollából egy Mecca Harris nevű tizennégy éves lányról. Ez a lány tanítás
után minden idejét egy philadelphiai városi lovardában töltötte, ahol megszerette
a lovakat és megtanult lovagolni. A lovardát a Philadelphiai Fekete Cowboyok
tartották fenn, ez az intézmény a város legszegényebb részein élő gyerekeknek
kínál lehetőséget, hogy a lovaglás révén másféle életet próbáljanak kialakítani.
Mecca Harrisban megvolt a veleszületett tehetség és az elszántság. Amikor a
kizárólag feketékből álló Work to Ride lovaspólócsapat a Yale ellen játszott, őt is
beválogatták. 2003 őszén megkapta egy neves kaliforniai pólóiskola jelentkezési
lapját, de már nem tudta kitölteni.
 2003. október 15-én Mecca Harrist az édesanyjával és annak élettársával
együtt holtan találták a házukban. Feltehetően egy kábítószeres gyilkos áldozatai
lettek.
Nem azért ragadt meg ez a történet az emlékezetemben, mert láttam a
lenyűgöző képeket Meccáról, erről a vékonycsontú kis lovasról, akinek kilógtak a
hajfonatai a lovaglósapka alól. Hanem azért, mert bár én magam soha nem
voltam olyan hátrányos helyzetű, mint ő, az a lány akár én is lehettem volna.
Tizenéves koromban a londoni mellékutcákban lévő istállók körül töltöttem
minden időmet; a helyi parkok voltak az arénáim. A lovak távol tartottak a
galibáktól (bár a szüleim talán másképp gondolják), és olyan szenvedéllyel
ajándékoztak meg, amely már harminc éve tart.
Most egy farmon élek. Eljutottam oda, hogy zöld legelőn tartom a lovamat,
nem egy vasúti híd alatt. Mecca Harrisnek is meg kellett volna kapnia a maga
zöld legelőjét. Ezt a könyvet neki ajánlom, és a hozzá hasonló gyerekeknek,
akiknek kiutat jelenthet a lovaglás.
{1 }
Nem de?
{2}
Sok szerencsét, lov as.
{3}
Figy elem !
{4}
Idom ár.
{5}
Készen állnak?
{6}
Rendben?
{7 }
Mester fokozatú lov as.
{8}
Xenophón A lovaglás művészete cím ű m űv éből szárm azó idézeteket Nem es Júlia fordításában
közöljük.
{9}
Hátra!
{1 0}
Jó! Ez jó v olt!
{1 1 }
Egy , kettő, három … hopp!
{1 2}
Egy , kettő, hátra!
{1 3}
És v égül! Hátra!
{1 4}
Boldog születésnapot!
{1 5}
Köszönöm !
{1 6}
Tökéletes.
{1 7 }
Előadás.
{1 8}
Hüly e.
{1 9}
A Cadre Noir lány a.
{20}
Nem ! Csak fél ajándék.
{21 }
Nem , nem … nézd.
{22}
Nov em berben.
{23}
Sem m iség.
{24}
Így .
{25}
Elnézést.
{26}
Zöldfűszeres om lett.
{27 }
Idő.
{28}
Kalap.
{29}
Utána.
{30}
Kedv esem .
{31 }
Nem látok.
{32}
Alsóbb iskola.
{33}
Magasiskola.
{34}
Keisz Ágoston fordítása.
{35}
Fein Judit fordítása.
{36}
Lágy ság.
{37 }
Veszély es.
{38}
Keisz Ágoston fordítása.
{39}
Jó napot.
{40}
Mint a Cadre Noir.
{41 }
Mit csinálsz itt?
{42}
Elv esztetted a teheneket, cowboy .
{43}
Hé! Hozzád beszélek.
{44}
Hé! Hozzád beszélek, te kurv a!
{45}
Te kurv a! Kinek képzeled m agad?
{46}
Mi v an te kurv a, nem tudod, hogy udv ariatlanság lev egőnek nézni v alakit?
{47 }
Nekem … nekem Tours-ba kell m ennem .
{48}
Tehát Tours-ba akarsz m enni…
{49}
Majd én elv iszlek Tours-ba. Szállj fel.
{50}
Mi v an abban a zsákban?
{51 }
Sem m i.
{52}
Ahhoz képest nagy on is tele v an.
{53}
Kérlek, hagy jatok békén.
{54}
Add ide azt, akkor békén hagy lak.
{55}
Hé, te kurv a, add neki oda, különben kuty aeledelt csinálunk a lov adból.
{56}
Nézzétek, egy táncoló ló!
{57 }
Szóv al, hogy lehet m egtáncoltatni, he?
{58}
Szedjétek le!
{59}
Minden rendben?
{60}
Mit csináljak?
{61 }
Telefonálok a csendőröknek. Jó?
{62}
Segítségre v an szükséged?
{63}
Egy ló? Egy barna ló? Egy selle français?
{64}
A segítségem re v an szükséged?
{65}
Pékség.
{66}
Kocsm a.
{67 }
Elestél?
{68}
Elnézést kérek.
{69}
Akkor ülj le, kedv esem . Kérsz v alam it inni?
{7 0}
Fáj a fejed, ugy e?
{7 1 }
Nem , nem , nem . Nem ott. Itt.
{7 2}
Itt telefonálhatsz. Nem szükséges.
{7 3}
Ejny e!
{7 4}
Nézze! Mily en sápadt!
{7 5}
Elv esztetted a lov adat?
{7 6}
Mily en színű?
{7 7 }
Barna.
{7 8}
Ez az eséstől v an.
{7 9}
Kisasszony . Barna a ló?
{80}
Mily en m agas? Ily en?
{81 }
A m agáé?
{82}
Ma reggel talált rá a gazda, odafent, a gy üm ölcsösnél. Azt m ondta, úgy reszketett, m int a
ny árfalev él.
{83}
Uram ? Asszony om ? Várjanak, kérem .
{84}
Nem ! A Cadre Noir 1 9 84 óta nem itt v an, hanem St Hilaire de Fontane-ban. Nincs m essze
innen… öt kilom éter?
{85}
Mit csináljunk?
{86}
Elnézést, uram . Nem tudom , hogy …
{87 }
Én v agy ok a Grand Dieu.
{88}
Kisasszony , ide nem jöhet be. Ez a Cadre Noir. Ez nem arra v an, hogy …
{89}
Uram ! Nézze! Ez itt Henri Lachapelle.
{90}
A nagy apám .
{91 }
Kezdje.
{92}
Erre, asszony om .
{93}
Ez hihetetlen.
{94}
Nos.
{95}
Persze. És bátor is, az biztos.