Amikor Juli először pillantja meg Bryce-ot, még a

lélegzete is eláll a ragyogó kék szemek láttán. Amikor

Bryce először néz Julira, minden porcikája ugyanazt
súgja neki: menekülj! Így veszi kezdetét az a hat évig
tartó különös viszony, amely Bryce számára szociális
száműzöttséget, míg Julinak az első csók utáni állandó
sóhajtozást jelenti. Aztán szép lassan minden
megváltozik egy platánfának, hat kiscsibének és David
bácsinak köszönhetően
A könyv alapján készült az A változó szerelem című film.
 Wendelin Van Draanen
A Változó szerelem című film alapjául szolgáló történet

Harmat Kiadó
Budapest, 2015
Originally published in the U.S.A. under the title:
Flipped by Wendelin Van Draanen
© 2001 by Wendelin Van Draanen Parsons.
All rights reserved.
Hungarian edition © 2015 by Harmat Kiadó
All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Fordította: Győri Katalin
Felelős szerkesztő: Győri Anna
ISBN 978-963-288-294-9
 Végtelen szeretettel ajánlom ezt a könyvet Coltonnak és
Connornak, akik folyton-folyvást éreztetik velem, hogy jóval több
vagyok, mint pusztán „részeim összessége”.
Külön köszönet... férjemnek, Mark Parsonsnak, aki nap mint
nap tanít arra, hogy megéljem a csodát, és kitűnő szerkesztőmnek,
Nancy Siscoe-nak, gondoskodásáért és bölcs tanácsaiért (és azért,
amiért sikerült rászoktatnia egy nyelvi sallangmentes diétára).
Végtelen hálával tartozom még Tad Callahannek és Patrícia
Gabelnek, akikre a legkritikusabb helyzetekben is lehetett
számítani.
Végül köszönet Jeanne Madridnak és a Casa De Vida
csapatának – sose veszítsétek el a lelkesedést!
 Tartalomjegyzék
Alámerülök
Megfordul velem a világ
Vigyázz, öregem!
A platán
Kot-kot-kot
A tojások
Szedd már össze magad, haver!
A kert
Valami lóg a levegőben
A látogatás
Rám hozzák a frászt
A vacsora
Megfordul velem a világ
A kosaras fiúk
 Alámerülök
Bryce
Egyetlen dolog volt a világon, amit mindennél jobban
szerettem volna: hogy Juli Baker végre szálljon le rólam. Hogy
hagyjon már békén, öregem, és végre egy kis levegőhöz jussak!
Az egész a második osztály előtt kezdődött, azon a nyáron,
amikor a költöztető furgonunk behajtott az utcájukba. És mivel
most már majdnem a nyolcadik végén járunk, ez, öregem,
gyakorlatilag egy fél évtizednyi stratégikus elkerülést és szociális
kínszenvedést jelentett.
Juli nem csak betolakodott az életembe. Nem! Betolakodott,
bepofátlankodott és bekönyökölte magát. Vajon mi kértük arra,
hogy másszon be a teherautónkba, és kezdje el tologatni a
dobozainkat? Hát nem! Pedig éppen ezt tette: átvette az irányítást,
és mindenkit kiosztott amolyan Juli Baker-esen.
Apukám próbálta leállítani.
– Hé! – kiáltott rá, amint Juli katapultálta magát a platóra. –
Mit csinálsz? Mindent összesározol! – Igaza is volt: Juli cipőin
vastagon állt a dagonya.
De a lány még ezek után sem ugrott ki, hanem inkább
lehuppant a hátsójára, és két lábbal próbált meg eltolni egy
hatalmas dobozt.
– Nincs szükségük egy kis segítségre? – kérdezte, aztán felém
pillantott. – Nekem úgy tűnik, hogy igenis van.
Nem tetszett ez a burkolt célzás. És bár apukám is hasonlóan
szúrós pillantásokat lövellt felém egész héten, könnyen meg
tudtam állapítani, hogy neki sem volt szimpatikus Juli.
– Hé! Ezt hagyd abba! – szólt rá. – Abban a dobozban néhány
nagyon értékes dolog van!
– Igen? Akkor majd inkább ezt! – pattant oda egy másik,
„LENOX” felirattal ellátott dobozhoz, majd ismét rám nézett. –
Együtt kéne megtolnunk!
– Ne, ne, ne! – kiáltott rá apukám, és a karjánál fogva húzta
fel. – Miért nem szaladsz inkább haza? Anyukád már biztosan
aggódik érted, hogy hol lehetsz!
Ez volt a kezdete annak a hamarosan akuttá váló
döbbenetnek, hogy Juli egyszerűen nem veszi a lapot. Nem érti a
célzást – semmilyen célzást. Mert vajon ezek után fogta magát és
szépen hazafelé vette az irányt, ahogy bárki más tette volna, ha egy
felnőtt utal nem kívánt jelenlétére? De nem ám! Csak ennyit
mondott:
– Ja, anyukám tudja, hogy itt vagyok. Azt mondta, hogy
maradhatok. – Aztán az utca túloldalára mutatott, és úgy hadarta:
– Ott lakunk, szemben!
Apukám odanézett, ahová a lány mutatott, és ennyit
motyogott:
– Jóságos ég! – Aztán rám pillantott, és egy cinkos kacsintás
kíséretében ezt mondta: – Bryce, itt az ideje, hogy bemenj és segíts
anyádnak, nem igaz?
Azonnal megértettem, hogy apa segíteni akar lerázni Julit. Az
csak később jutott eszembe, hogy ilyet még soha nem csináltunk
közösen. Nos, azért valljuk be, ha valakit le akarunk koptatni,
akkor általában nem az apukánkkal tervezzük meg a lépéseket.
Úgy tenni, mintha valakit nyugodtan le lehetne rázni – bármilyen
idegesítő vagy koszos is az illető –, mégiscsak valahogy a szülői
kódex előírásaiba ütközik.
Na de ott volt apa, aki elindította ezt az egész fura játszmát, és
persze rám sem kellett kétszer kacsintania. Elvigyorodtam, és
rögtön rávágtam:
– Ja, tényleg! – Azzal a földre huppanva már el is indultam az
új bejárati ajtónk felé.
Amikor azonban meghallottam Juli lépteit a hátam mögött,
egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Talán csak úgy
hangzott, mintha utánam jönne, és valójában a másik irányba
szaladt el. De mielőtt összeszedtem volna a bátorságomat, hogy
hátranézzek, már el is robogott mellettem, majd megragadta a
karomat, és maga után ráncigált.
Na, ez már sok volt! Megvetettem a lábamat, és éppen azon
voltam, hogy a szemébe mondjam, kopjon már le, amikor a lehető
legfurcsább dolog történt. Miközben jobbra-balra kalimpáltam a
karommal, hogy lerázzam magamról, szerencsétlen módon a
kezem éppen beleakadt a Juliéba. Egyszerűen nem tudtam elhinni.
Ott álltam a sáros majom mancsát szorongatva!
Próbáltam kiszabadulni, de ő vasmarokkal tartotta a kezem,
és folyamatosan ráncigált maga után.
– Gyere már!
Anyukám éppen akkor lépett ki a házból, és arcára azonnal
kiült a váratlan meglepetés mosolya.
– Szia! – üdvözölte Julit.
– Csókolom!
Én még mindig próbáltam kiszabadítani a kezemet, de a lány
satuszorítása halálosnak bizonyult. Anyukám fülig érő szájjal
járatta a tekintetét összefonódott kezünk és retekvörös arcom
között.
– Elárulod a neved, kicsim?
– Julianna Baker. Ott szemben lakom – mondta Juli, és
szabad kezével a házuk irányába mutatott.
– Aha.
Végül nagy nehezen sikerült elszakadnom tőle, és az egyetlen
férfias dolgot tettem, ami egy hétéves fiú eszköztárában fellelhető:
elbújtam anyukám szoknyája mögé.
Anya erre körém fonta a karját, és ezt mondta:
– Bryce, kicsim, miért nem vezeted Julit körbe az új
házunkban?
Testem minden egyes porcikájával figyelmeztető és segélykérő
jelzéseket adtam le, de úgy tűnt, anyukám egyáltalán nem értette
meg őket. Aztán szabályszerűen lerázott egy „Na, nyomás!”
félmondattal.
Juli simán berontott volna úgy, ahogy volt, ha anya észre nem
veszi a cipőjét, és nem szól rá, hogy vegye le. Miután megszabadult
tőle, anyukám közölte, hogy a koszos zokni sem maradhat. Juli
ettől sem jött zavarba. Egy cseppet sem. Lehámozta őket a lábáról,
és egy gyűrött kupacban a verandán hagyta az egészet.
Túlzás lenne azt állítani, hogy körbevezettem Julit. Valójában
bezárkóztam a fürdőszobába. Miután vagy tíz percig kiabáltam ki
neki, hogy nem, biztos, hogy nem jövök ki a közeljövőben, az
előszobánk környékén a helyzet kezdett egészen lenyugodni. Még
tíz percet vártam a biztonság kedvéért, mielőtt összeszedtem a
bátorságomat, és kidugtam a fejem az ajtó mögül.
Juli sehol sem volt.
Kisomfordáltam, körbepillantottam, és igen! Valóban úgy
tűnt, hogy elment.
Nem egy intelligens lerázási stratégiát alkalmaztam, az biztos,
de vegyük figyelembe, hogy mindössze hétéves voltam akkor.
Azonban ezzel még korántsem volt vége a problémának. Juli
minden áldott nap visszajött.
– Bryce kijöhet játszani? – hallottam a kanapé mögül, ahol
rejtőzködtem. – Készen van mára leckével?
Egyszer még a kertünkön is áttrappolt, és benézett az
ablakomon. Éppen idejében vettem észre ahhoz, hogy bevessem
magam az ágy alá. De azért ez, öregem, tényleg sok mindent
elárult Juli Bakerről: egyszerűen fogalma sincs arról, mi az a
személyes tér. Tojik az ember magánéletére.
A nagyvilág a játszótere, és vigyázat odalent: Juli most száguld
lefelé a csúszdán!
Szerencsére apa hajlandó volt falazni nekem. Ráadásul nem is
csak egyszer. Sokszor mondta neki, hogy dolgom van, vagy alszom,
vagy csak egyszerűen elmentem. Életmentő volt, komolyan.
A nővérem ezzel ellentétben élvezettel használt ki minden
lehetőséget, amikor Juli kezére játszhatott. Lynetta már csak ilyen
volt. Négy évvel idősebb nálam, és komolyan mondom, öregem,
csak abból, hogy figyeltem kisded játékait, megtanultam, hogyan
nem érdemes élni. Mintha a homlokára írták volna, hogy: KÖSS
BELÉM. Mert csak nézz rá – nem azt mondtam, hogy bandzsíts
vagy nyújtsd ki rá a nyelved, vagy ilyesmi csak nézz rá, és máris
kiprovokáltál egy szaftos kis veszekedést magadnak.
Régebben mindig vérre menő vitákba bocsátkoztam vele, de
aztán egy idő után rájöttem, hogy nem éri meg. A lányok nem
tudnak normálisan harcolni. Kitépik a hajad, kinyomják a szemed,
összevissza csipkednek, aztán meg zokogógörcsben rohannak az
anyukájukhoz, ha megpróbálod magad megvédeni az öklöddel.
Ezek után természetesen te kapsz szobafogságot, és mindezt
miért? Hát nem, öregem! A titok nyitja: ne harapj a csalira!
Hagyd, hogy lebegjen csak ott magának! Kerüld ki, röhögj egy jót
rajta! Egy idő után úgyis feladják, és keresnek maguknak valaki
mást.
Vagy legalábbis ez a helyzet Lynettával. Az egyetlen
pozitívuma annak, hogy az embernek ilyen halálosan idegesítő
nővére van, az az, hogy lassacskán rájön: ez a módszer mindenki
más esetében is alkalmazható. Tanároknál, bunkó
osztálytársaknál, még anyánál és apánál is. Na de komolyan! A
szüleiddel szemben soha, de soha nem nyerhetsz egyetlen vitában
sem, tehát mi a csudának húznád fel magad? Sokkal jobb stratégia,
ha szépen alámerülsz, és elsurransz az útjukból, mintha hagynád,
hogy a szülői cunami elsöpörjön.
Az a vicc az egészben, hogy Lynettának még mindig gőze sincs
arról, hogy kellene anyát és apát kezelnie. Minden alkalommal
egyből bunkó üzemmódból indít, és a saját igaza annyira lefoglalja,
hogy inkább megfulladna benne, mint hogy kiússzon a partra.
És ő még azt gondolja, hogy én vagyok a hülye.
Szóval Lynetta – szokásához híven – megpróbálta Julit
használni csaliként azokban az első napokban. Egyszer még szinte
apán is átgázolva eresztette be őt a házba, és együtt próbáltak
levadászni engem. Én meg közben bepréseltem magam a
ruhásszekrényem legfelső polcára, és nagy szerencsémre egyikük
sem pillantott fel. Pár perc múlva hallottam, ahogy apa rákiabál
Julira, hogy azonnal szálljon le az antik bútorunkról, aztán
kipenderítette a lányt a házunkból, ki tudja, hányadszorra.
Az első héten szerintem el sem hagytam a házat. Segítettem
kipakolni a cuccokat, tévét néztem, és a szüleim körül
lábatlankodtam, amíg ők azt próbálták meg eldönteni, hogy az
empire stílusú kanapé és a francia rokokó kis asztalok
kerülhetnek-e egyáltalán ugyanabba a szobába.
El lehet képzelni, mennyire mehetnékem volt a végére. De
valahányszor kisandítottam az ablakon, mindig Julit láttam az
utca túloldalán, a kertjükben, amint éppen „bemutatót tart”. Volt,
hogy fejeseket gyakorolt egy focilabdával, vagy magasrúgást, vagy
éppen cselezgetett a kocsifelhajtójukon. Amikor pedig éppen nem
csinálta a fesztivált, akkor is a járda szélén ücsörgött, labdával a
lábainál, és a házunkat bámulta.
Anyukám egyszerűen nem értette, mi volt abban olyan
rettenetes, hogy az a „cuki kislány” megfogta a kezemet. Azt
mondta, szerinte össze kéne barátkoznom vele.
– Azt hittem, édesem, hogy szereted a focit. Miért nem mész
ki és rúgod egy kicsit a labdát vele?
Mert nem szeretném, ha engem rugdosnának, csakis ezért.
Habár akkor még nem tudtam magam ilyen választékosan
kifejezni, de ahhoz már hét és fél évesen is elég érett voltam, hogy
felfogjam: Juli Baker veszélyt jelentett rám nézve.
Elkerülhetetlenül nagy veszélyt, ahogy később kiderült. Abban
a pillanatban, ahogy besétáltam Mrs. Yelson másodikos
osztályába, cápaeledellé váltam.
– Bryce! – visított fel Juli. – Te ide jársz!
Aztán végigszáguldott az osztálytermen, és rám vetette magát.
Mrs. Yelson próbálta helyretenni a dolgot azzal, hogy ez a
szabályszerű támadás biztosan csak egy „Isten hozott!” ölelés volt
Juli részéről, de én mondom, öregem, hogy ez még rokonságban
sem állt egy öleléssel. Egy arcvonalbeli, profi díjbirkózókat is
megszégyenítő öklelés volt. És bár sikerült igen gyorsan
elhárítanom, így is túl késő volt már. Egy életre megbélyegzett. A
többiek egyből csúfolni kezdtek: „Hol a barátnőd, Bryce?”, meg
„Volt már esküvőtök, Bryce?” Amikor aztán szünetben folyton
utánam loholt, és puszirohamokkal riogatott, az egész suli
rázendített: „Bryce és Juli ülnek a fán, CSÓ-KO-LÓZ-NAK, bizony
ám!”
Az új helyen töltött első évem egyszerűen katasztrofálisan telt.
Tulajdonképpen a harmadik osztály sem volt sokkal jobb. Juli
még mindig vadászkutyaként loholt a nyomomban. A helyzet nem
sokat változott negyedikben sem. Aztán ötödikben végre a
sarkamra álltam.
A tervem lassan bontakozott ki – először elhessegettem, hogy
úgysem fog működni, és el is feledkeztem róla. De minél többet
forgattam a fejemben, annál inkább az lett a meggyőződésem,
hogy ennél jobb módszert egyszerűen nem is lehetne kiagyalni Juli
elriasztására. Ugyan mi mással lehetne még Julival is végre
megértetni, hogy tényleg nem az esetem?
Így történt, öregem, hogy beindítottam a gépezetet.
Megkértem Shelly Stallst, hogy járjon velem.
Hogy valaki igazán értékelni tudja a terv briliáns voltát, ahhoz
ismernie kell azt az apró részletet, hogy Juli gyűlölte Shelly Stallst.
Mindig is gyűlölte őt, bár azt sosem értettem igazán, hogy miért.
Shelly kedves volt, barátságos, és óriási hajtömeg díszelgett a
fején. Ezen mit nem lehetett szeretni? De Juli egyenesen utálta őt,
és ezt a felmérhetetlen értékű információmorzsát használtam fel
megoldásként égető problémámra.
Arra gondoltam, hogy talán Shelly ezentúl a mi asztalunknál
fog ebédelni, meg néha-néha sétálgat velem egy kicsit a folyosón.
Így valahányszor Juli megjelenik a színen, nincs más dolgom, mint
kicsit közelebb húzódni Shellyhez, és hagyni, hogy a dolgok
maguktól oldódjanak meg szép lassan. Ami viszont valójában
történt, az a következő: Shelly jóval komolyabban vette a dolgot,
mint kellett volna. Az egész iskolát telekürtölte azzal, hogy milyen
szerelmesek vagyunk egymásba, és erről persze Juli is értesült.
Juli és Shelly pillanatokon belül egymásnak estek, majd nem
sokkal később, amíg Shelly a sebeit nyalogatta, állítólagos
barátom, Garrett – aki a terv minden részletét segített nekem
kidolgozni – elárult neki mindent. Ő persze tagadta, de azóta már
megtanultam, hogy Garrett könnyedén lapátra teszi baráti hűségét
a gyengébbik nem könnyező példányai jelenlétében.
Azon a délutánon az igazgatónő is berendelt raportra, de nem
voltam hajlandó bevallani semmit. Csak azt hajtogattam, hogy
szörnyen sajnálom az egészet, és nem igazán értem, hogy
tulajdonképpen mi is történt. Aztán az igazgatónő nagy nehezen
elengedett.
Shelly ezek után még napokig bőgött, és folyamatosan a
nyomomban volt, szipogva és könyörtelenül éreztetve, hogy
mekkora nagy tuskó vagyok, ami talán még kínosabb lehetett,
mint amikor Juli követett árnyékként mindenhová.
Egy hét múlva aztán lecsengett az egész história, amikor
Shelly végre hivatalosan is szakított velem, és összejött Kyle
Larsennel. Ekkor kezdte el Juli ismét rám meresztgetni a szemét,
és ezzel visszatértünk az alapokhoz.
Aztán hatodikban a helyzet kicsit megváltozott, bár azt azért
túlzás lenne állítani, hogy fejlődött. Arra nem emlékszem, hogy
Juli konkrétan üldözött volna engem. De arra, hogy folyton
szaglászott, arra mérget vennék.
Igen, öregem, azt mondtam, hogy szaglászott
És ez az egész egyértelműen a tanárunk, Mr. Mertins hibája
volt. Julit egyszerűen rám cuppantotta, mint egy piócát. Mr.
Mertins minden bizonnyal az ültetésrendek pszichológiájából
doktorálhatott, mert megvizsgálta, analizálta és gyakorlatilag meg
is keresztelte a helyünket, mielőtt oda ültetett volna minket. És
persze milyen más döntést hozhatott volna, mint hogy Julinak
mellettem kell ülnie?
Juli Baker az a fajta idegesítő személy, akinek létszükséglete,
hogy bemutassa, mennyire okos is valójában. Mindig az ő keze az
első a levegőben, válaszai teljes disszertációk, házi dolgozatait
mindig a határidő előtt adja le, hogy aztán fegyverként
használhassák a tanárok a többiekkel szemben. Általában az
történik, hogy a tanár felmutatja Juli munkáját, és így szól:
– Ez az, amit várok, gyerekek! Így néz ki egy csillagos ötös
munka.
Tökéletes dolgozataihoz aztán még hozzáadódik az összes
szorgalmi feladat, amit megcsinál, úgyhogy tutira nem kapott még
életében más jegyet év végén, mint dicséretes ötöst.
Amikor aztán Mr. Mertins betolta Julit mellém, iszonyatosan
idegesítő tudálékossága az elképzelhető összes tantárgy területén
hirtelen kapóra jött. Úgy értem, Juli tökéletes válaszai,
kifogástalan kézírással papírra vetve, csak egy kéznyújtásnyira
voltak tőlem, csak a szemem kellett egy picit mereszteni. El sem
tudom mondani, hány jó választ lestem le így a dolgozatairól.
Végre kezdtek gyűlni a négyesek és az ötösök az ellenőrzőmben.
Eszméletlenül jó érzés volt!
De akkor Mr. Mertins taktikát váltott. Támadt valami új
víziója a horizontális és vertikális elrendezés optimalizációjával
kapcsolatban, és mire a por végre leülepedett, ott találtam magam
közvetlenül Juli Baker előtt.
Nos, itt jött be a szaglászás. Az a mániákus előrehajolt a
székében, és elkezdte szimatolni a hajamat. Gyakorlatilag a
tarkómig tolta az orrát, aztán szipp-szipp-szipp.
Megpróbáltam a könyökömmel elhárítani, sőt egyenesen
hátracsapni. Igyekeztem a székemet annyira előretolni, amennyire
csak lehet, vagy benyomorítani a hátizsákomat közém és a szék
támlája közé. Semmi sem működött. Ő is előrébb csúszott, vagy
kicsit jobban előrehajolt, és szipp-szipp-szipp.
Végül megkértem Mr. Mertinst, hogy ültessen el, de nem volt
rá hajlandó. Valamit hablatyolt arról, hogy hiba lenne az oktatási
energiák áramlásának finom egyensúlyát megbontani.
Kit érdekelt? Magamra hagyott a szimatolóval. Mivel már Juli
tökéletesen kidolgozott válaszaiból sem profitálhattam, a jegyeim
vészesen romlani kezdtek. Főleg nyelvtanból.
Aztán egyszer dolgozat közben Juli éppen azon volt, hogy a
hajamat szimatolja, amikor rápillantott a papíromra, és észrevette,
hogy rosszul írtam egy szót. Sőt, nem is csak egyet, hanem egy
csomót. A szimatolást egy pillanat múlva súgás váltotta fel. Először
azt hittem, rosszul hallok. De nem: Juli egyenesen a fülembe
betűzte a szavakat.
Juli mindig is sutyiban szaglászott engem, ami roppantul
idegesített, mivel soha senki nem látta, mit is csinál. Most súgni is
úgy súgott, hogy senki se vegye észre, ami viszont részemről
teljesen rendben volt. Az egyetlen hátulütője a dolognak talán az
lehetett, hogy lassan teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy Juli majd
lesúgja az egész dolgozatot. Úgy értem, minek tanulni, ha nem
muszáj, nem igaz? Egy idő múlva azonban kezdtem úgy érezni,
hogy a sok lesúgott válasz miatt a lekötelezettjévé váltam. Hiszen
hogy mondhatja az ember valakinek, hogy hagyja békén, vagy ne
szagolgassa, amikor tartozik neki? Az ilyesmi valahogy nem illik.
Tehát hatodikban valahol a kínos és a szerencsétlen
határmezsgyéjén egyensúlyoztam többnyire, de folyamatosan azzal
biztattam magam, hogy jövőre, jövőre, a dolgok majd
megváltoznak. Igazi felsősök leszünk – egy másik, hatalmas
iskolában –, külön osztályokban. Az majd egy új világ lesz,
túlságosan sok új emberrel ahhoz, hogy Juli Baker egyáltalán az
utamba kerüljön.
Végre, végre pontot tehetek majd erre az egészre.
 Megfordul velem a világ
Juli
Amikor először megláttam Bryce Loskit, megfordult velem a
világ. Most komolyan, egyetlen pillantást vetettem rá, és végem
volt. Talán a szemei miatt. Valami volt bennük. A sötét szempillák
által tökéletes keretbe foglalt kékség egyszerűen szédítőnek tűnt.
Elállt tőle a lélegzetem.
Már vagy hat éve lehetett ez az első találkozás. Azóta rég
megtanultam, hogyan palástoljam az érzelmeimet, de azok a régi
szép napok! Azok az első évek! Azt hittem, meghalok, ha nem
lehetek a közelében.
Két nappal a második osztály előtt kezdődött az egész, bár az
izgalommal teli várakozás már jócskán előtte magával ragadott –
akkor, amikor anyukám előrukkolt a hírrel, hogy egy család
költözik az utca szemközti oldalán épült új házba, és van egy velem
egyidős fiuk is.
A focitábor már befejeződött, és én halálosan untam magam,
mert a környékünkön nem volt egyetlen lélek sem, szó szerint
egyetlenegy sem, akivel játszhattam volna. Gyerekek ugyan laktak
errefelé, de mind idősebbek voltak nálam. Ez mondjuk jól jött a
bátyáimnak, de engem örökös otthoni kuksolásra ítélt.
Persze, anyukám otthon volt, de neki mindig akadt jobb dolga
annál, mint hogy velem focizgasson. Vagy legalábbis ezt mondta.
Akkoriban nem igazán tudtam elképzelni semmit, ami a focival
felvehette volna a versenyt, főleg nem a mosás, a mosogatás vagy a
porszívózás, de anyukám nem osztotta a véleményemet. Nagy volt
a veszélye annak is, hogy amikor kettesben maradtunk otthon,
befogjon szépen engem is a mosásba, portörlésbe, porszívózásba.
Persze két házimunka elvégzése között sem tolerálta a focilabda
pattogását a házban.
Hogy biztosra menjek, hetekig odakinn ültem, ha esetleg az új
szomszédok a vártnál kicsit hamarabb érkeznének meg. Nem
viccelek, hetekkel előtte ott strázsáltam. Azzal ütöttem el az időt,
hogy a kutyánkkal, Champpel fociztam. Ő többnyire csak védett,
mert – azért legyünk őszinték – egy kutya nem igazán képes
cselezni vagy gólt lőni, de javára legyen mondva, hogy néha azért
megpróbálta elgurítani a labdát az orrával. A labda illata
valószínűleg igen ínycsiklandozó lehet egy kutya számára, hiszen
Champ végül mindig megpróbálta megkóstolni, aminek persze az
lett a vége, hogy a labda nálam kötött ki.
Aztán egy napon végre befordult az utcánkba a Loski család
teherautója, az egész családom nagy boldogságára. Végre a „kis
Juliannának” is lesz játszótársa.
Anyukám, aki mindig is józan eszéről volt híres, azt mondta,
várjak legalább egy órát, mielőtt lerohannám őket.
– Hagyd, hogy kicsit megérkezzenek! – tanácsolta. –
Szükségük van még egy kis időre, hogy hozzászokjanak az új
helyhez!
Még azt sem engedte meg, hogy az udvarról lessem őket.
– Ismerlek már, szívem. Véletlenül átkerül majd a labdád az ő
udvarukra, és akkor muszáj lesz átmenned, hogy visszaszerezd,
nem igaz?
Nem maradt más hátra: az ablakból figyeltem a mozgolódást,
és pár percenként feldobtam a kérdést:
– Na, most?
Anyukám csak ennyit válaszolt:
– Adj nekik még egy kis időt, rendben?
Hirtelen csengett a telefon. Amikor teljes mértékben
meggyőződtem róla, hogy anyukám abszolút más dolgokkal van
elfoglalva, megrángattam kicsit a ruhája ujját, és úgy kérdeztem:
– Mehetek?
Bólintott, és odasúgta:
– Jó, de ne szállj rájuk nagyon! Én is ott leszek mindjárt!
Ahhoz túlságosan izgatott voltam, hogy ne vágtassak át
gondolkodás nélkül az úttesten, de ahogy megérkeztem a
teherautóhoz, próbáltam civilizált ember módjára viselkedni. A
kocsi előtt álldogálva befelé kukucskáltam rekordhosszúságú ideig,
ami főként azért volt iszonyú nagy megpróbáltatás, mert ő is bent
volt! Valahol a rakodótér közepe táján álldogált jövendőbeli
legjobb barátom, Bryce Loski.
Bryce nem igazán csinált semmit odabenn. Csak úgy lebzselt
ott az apukája körül, aki dobozokat tologatott a rakodóliftre.
Emlékszem, hirtelen nagyon megsajnáltam Mr. Loskit, aki igen
kimerültnek tűnt, hiszen senki sem volt, aki segítsen neki a
pakolásban. Arra is emlékszem, hogy ő és Bryce ugyanolyan türkiz
színű pólót viselt, ami szerintem nagyon aranyos dolog. Olyan
cuki.
Amikor már nem bírtam magam tovább türtőztetni, hangosan
beköszöntem a teherautóba, amitől Bryce hirtelen megriadt, és
fürge gyík módjára odaugrott az egyik dobozhoz, majd tolni
kezdte, mintha egész nap itt gürcölt volna.
Bryce bűntudattól vezérelt viselkedéséből egyből kitaláltam,
hogy a dobozok elrendezése lett volna a feladata, de már torkig
volt az egésszel. Biztos napok óta csak ez a költözős mizéria ment
náluk! Látszott, hogy ráférne már egy kis szusszanás. Innia kéne
egy kis üdítőt vagy valamit.
Azt is meg lehetett állapítani egy pillanat alatt, hogy Mr. Loski
nem fogja hagyni, hogy Bryce olyan könnyen kihúzza magát a
munka alól. Addig kell majd dobozokat taszigálnia, amíg össze
nem esik a fáradtságtól, és addigra talán már az élet is elillan
belőle. Meghalhat, mielőtt egyáltalán beköltözik az új házukba!
A lehetséges következmények tragédiájának gondolata
katapultált engem a teherautójukba. Segítenem kellett! Meg kellett
őt mentenem!
Amikor végre ott álltam mellette, hogy erőnket egyesítve
eltoljuk azt a hatalmas dobozt, az a szerencsétlen fiú olyan
hullafáradt volt, hogy egyszerűen félreállt, és hagyta, hogy
átvegyem az irányítást. Az apukája nem kért a segítségemből, de
legalább megmentettem Bryce-ot. Még három perce sem voltam az
autóban, amikor Mr. Loski beküldte a fiát, hogy odabenn segítsen
inkább az anyukájának.
Utánaszaladtam, és ekkor változott meg minden. Mikor végre
utolértem, megragadtam a karját, hogy megállítsam és rávegyem,
játsszunk egy kicsit, mielőtt végleg bennragad a házban. A
következő pillanatban pedig ott állt, megfogta a kezemet, és
mélyen a szemembe nézett
A szívem megállt egy pillanatra. Egyszerűen kihagyott egy
ütemet. Életemben először magával ragadott az a különös érzés,
amikor a világ elkezd mozogni az ember körül, alatta, benne, és ő
csak lebeg, lebeg valahol a levegőben. És az egyetlen dolog, ami az
örvényből visszahúz, az a másik ember tekintete, ami
összekapcsolódik a tiéddel, valami láthatatlan fizikai törvény
hatására, és megtart téged, amíg a világ körülötted örvénylik,
vonaglik, és teljes mértékben megsemmisül.
Aznap hajszál híján megkaptam életem első csókját. Biztos
vagyok benne. Aztán megjelent az anyukája a bejárati ajtóban,
mire Bryce annyira elszégyellte magát, hogy fülig elvörösödött, és
nem sokkal később magára zárta a fürdőszoba ajtaját.
Vártam, hogy végre kimerészkedjen, amikor a nővére, Lynetta
észrevette, hogy az előszobában álldogálok. Olyan felnőttesnek és
érettnek tűnt. Mivel tudni szerette volna, hogy mi a helyzet,
elmondtam neki egyet s mást Bryce-ról meg rólam. Ezt nem
tettem valami okosan, ahogy később sajnos rá kellett jönnöm,
mivel Lynetta erre elkezdte feszegetni a fürdőszoba kilincsét,
miközben folyamatosan szívatta Bryce-ot:
– Hé, öcsisajt! – kiabált be neki az ajtón keresztül. – Van itt
egy szexi bombázó, aki állítólag téged vár. Na, mi van már, csak
nem attól félsz, hogy tetves?
Iszonyú kínos volt. Elkezdtem ráncigálni a karját, hogy hagyja
már abba, de esze ágában sem volt leállni, ezért inkább úgy
döntöttem, hogy elmegyek.
Odakint találkoztam anyukámmal, aki éppen Mrs. Loskival
beszélgetett. Anya nekiadta azt a leírhatatlanul finom citromtortát,
amit elvileg mi ettünk volna meg vacsora után. A porcukor selymes
fehérséggel csillogott a tetején, még mindig meleg volt, és
ellenállhatatlanul édes citromillatot csempészett a levegőbe.
Megindult a nyálelválasztásom csak attól, ha ránéztem. De
ekkor már Mrs. Loski kezében volt, és tudtam, hogy onnan aztán
nincs visszaút. Nem maradt más választásom, mint hogy az illattal
lakjam jól, így odaálltam kettejük mellé, és hallgattam, ahogy a
vásárlásról meg az időjárásról beszélgetnek.
Utána hazamentünk anyával. Az egész valahogy furcsának
tűnt. Bryce-szal egyáltalán nem is játszottam. Körülbelül annyit
sikerült megtudnom róla, hogy szédítően kékek a szemei, van egy
tesója, akiben nem lehet megbízni, és persze kis híján megcsókolt.
Aznap éjszaka elalvás előtt arra a csókra gondoltam, ami
majdnem megtörtént. Milyen egyáltalán egy csók? Valahogy azért
sejtettem, hogy nem teljesen olyan, mint a puszi, amit anyától vagy
apától kapok lefekvés előtt. Ugyanaz a faj, de két radikálisan
különböző állat, ebben biztos voltam. Mint egy farkas és egy agár –
csak a tudomány képes őket egyazon ágba sorolni.
A második osztályra visszatekintve szeretném azt gondolni,
hogy – részben legalábbis – egyfajta tudományos kíváncsiság
ösztönzött annak a csóknak a megszerzésére. Valójában inkább
azok a kék szemek motiváltak. Másodikban és harmadikban
egyszerűen nem tudtam magamon uralkodni: követnem kellett
Bryce-ot, mellé kellett ülnöm, mindig a közelében kellett
tartózkodnom.
Negyedikre aztán megtanultam, hogyan türtőztessem magam.
A látványa – vagy csupán az, ha rágondoltam – még mindig dalra
fakasztotta a szívemet, de a lábaimon már tudtam uralkodni, és
nem mentem utána. Csak bámultam, folyton körülötte zsongtak a
gondolataim, és róla álmodoztam.
Aztán ötödikben Shelly Stalls sétált be a képbe. Shelly Stalls
egy üresfejű tyúk. Egy nyávogós, pletykás, hátba tá-madós liba, aki
az egyiknek ezt, a másiknak meg az abszolút ellentettjét mondja.
Most, hogy már felsősök vagyunk, egyértelműen ő a suli
drámakirálynője, de már alsó tagozatban is nagyon jól tudta, mit
kell levágnia egy jó kis előadáshoz. Főleg akkor, amikor tesiről volt
szó. Soha életemben nem láttam, hogy velünk futott vagy nyújtott
volna. Ehelyett belekezdett a „törékenységi monológjába”, ami
röviden arról szólt, hogy az ő kis teste bizonyára összeroppan a
megterhelés alatt, amit a futás, ugrás vagy nyújtás jelent.
És ez működött is. Ráadásul minden évben. Mindig hozott
valami igazolást, aztán egyszer-kétszer elájult a tanár előtt a tanév
első napjaiban, és ezek után szépen felmentették minden olyan
gyakorlat alól, amihez egyáltalán izmokra volt szükség. Még a
székét sem tette fel a nap végén. Az egyetlen izomcsoport, amit
állandóan edzésben tartott, a szája körül helyezkedett el. Na, azt
ellenben minden egyes nap folyamatosan gyúrta. Ha a dumálás
olimpiai ág lenne, Shelly Stalls vinné a pálmát. Az ezüstöt és az
aranyat legalábbis tutira ő nyerné – jutna egy-egy medál a szája
mindkét szélére.
Ami ebben az egészben iszonyúan zavart engem, az nem az a
tény volt, hogy sikeresen megúszta a tesiórákat – ki akarna vele
egy csapatba kerülni, most komolyan? Ami igazán idegesített, az
az a tény volt, hogy ha valaki jól megfigyelte Shellyt, egyből rájött,
hogy nem az asztmája, a gyenge bokái vagy a „törékenysége”
akadályozza őt a testmozgásban, hanem a haja. Ugyanis tengernyi
volt neki a fején, erre-arra csavargatva, felcsatolva, gyöngyökkel
díszítve, befonva vagy felcsavarva. A copfja felvette volna a
versenyt egy hintalóéval. Azokon a napokon, amikor pedig
leengedte a haját, szinte elbújt benne, mint egy sátorban, hogy
gyakorlatilag csak az orra hegye látszott ki az egész arcából. És
mondjuk ki: remekül lehet kidobóst játszani egy takaróval a
fejeden!
A stratégiám Shelly Stallsszal kapcsolatban a teljes
közömbösség volt, ami működött is egészen ötödik közepéig,
amikor is megláttam, hogy Bryce kezét szorongatja.
Az én Bryce-om kezét. Azét a Bryce-ét, aki még mindig
zavarban volt az én kezem szorongatása miatt anno második előtt.
Azét, aki még most is túl félénk volt ahhoz, hogy egy zavart „szián”
kívül bármi mást is mondjon nekem. Azét, aki még most is
szabadlábon sétált az én első csókommal.
Hogy tudta Shelly beleerőszakolni a kezét az övébe? Annak a
nyomulós kis hercegnőnek semmi joga sem volt így rámásznia
Bryce-ra!
Bryce séta közben olykor-olykor hátrapillantott, és ilyenkor
egyértelműen rám nézett. Először azt gondoltam, így akarja
tudtomra adni, hogy sajnálja a történteket. Aztán végre leesett:
hiszen a segítségemért esedezett! Egyértelmű volt, hogy csakis
erről lehetett szó! Shelly Stalls túlságosan törékeny volt ahhoz,
hogy csak úgy lerázza, túl pörgős, hogy egyszerűen ellökje magától.
Teljesen kiborulna és bömbölne egész álló nap, és az Bryce-nak
irtó kínos lenne! Nem, ezt egy fiú sohasem tudná méltósággal
véghezvinni. Ez egyértelműen egy lányos feladat volt.
Arra sem vettem a fáradságot, hogy más jelentkezőknek
esetleg esélyt adjak, rögtön akcióba lendültem – két másodperc
alatt leszedtem Shellyt Bryce-ról, aki az első adandó pillanatban
eliszkolt. Pechemre viszont Shelly tapodtat sem mozdult. Ó, nem-
nem-nem! Nekem támadt, karmolt, tépett meg cibált mindent,
ami a kezébe akadt rajtam, miközben tudomásomra hozta, hogy
Bryce az övé, és nincs az a pénz, amiért átadná őt nekem.
Milyen törékeny...
Reméltem, hogy egy csapat tanár majd felbukkan a színen, és
végre láthatják a valódi Shelly Stallst akció közben, de túl késő volt
már, mire bárki is megjelent. Aranyhaj kezét hátrafeszítettem,
majd fejfogással tartottam őt, és nem volt az a nyávogás vagy
karmolászás, amiért elengedtem volna, mielőtt felbukkan végre
egy tanár.
Végül Shellyt kicsit korábban hazaengedték az iskolából,
rettenetesen feldúlt hajjal. Én pedig közben előadtam a történet
rám vonatkozó részét az igazgatónőnek. Mrs. Shultz egy robusztus
nőszemély volt, aki titokban valószínűleg értékeli a helyén
alkalmazott gyors „fegyelmezést”, és habár azt tanácsolta nekem,
jobb lenne, ha hagynám, hogy mások maguk oldják meg a
konfliktusaikat, láttam rajta, hogy teljes mértékben megérti a
Shelly Stallsszel és a hajával kapcsolatos kérdéskört. Végül
annyiban maradtunk, hogy örül, hogy nem léptem át az önvédelem
határait az üggyel kapcsolatban.
Shelly másnap afrofrizurával jelent meg. Persze elérte, hogy
mindenki csak rólam beszéljen, de engem ez abszolút hidegen
hagyott. A tények magukért beszéltek. Bryce az év további
részében kerülte, mint a pestist.
Azért azt mondanom sem kell, hogy Bryce ezek után sem
kezdett el velem kézen fogva sétálni, de egy árnyalatnyival mintha
kedvesebb lett volna. Különösen hatodikban, miután Mr. Mertins
egymás mellé ültetett bennünket, hátulról a harmadik padba.
Szerettem Bryce mellett ülni. Kedves volt. Minden reggel
„szia, Juli”-val köszöntött, és néha azon kaptam, hogy felém néz.
Ilyenkor mindig elpirult, és gyorsan visszafordult a füzetéhez, én
pedig titokban elmosolyodtam. Olyan kis szégyenlős! És olyan
cuki!
Aztán kezdtünk többet beszélgetni. Főleg onnantól kezdve,
hogy a tanár Bryce mögé ültetett. Mr. Mertinsnek volt egy
büntetési stratégiája a helyesírással kapcsolatban: ha huszonöt
szóból több mint hetet rosszul írtál, akkor az ebédszünetet bent
kellett vele töltened a teremben, ahol újra és újra és újra le kellett
írnod az elrontott szavak helyes alakját.
A kilátásba helyezett büntetés miatt Bryce teljesen be-
pánikolt. Habár furdalt egy kicsit a lelkiismeret, de előrehajoltam,
és lesúgtam neki a válaszokat, abban a reményben, hogy hátha
ezért velem tölti majd az ebédszünetét. A hajának
görögdinnyeillata volt, és a fülcimpáin apró szőrszálak nőttek.
Puha, szőke bolyhok. Ezen aztán elgondolkodtam. Hogy a csudába
lehet egy ilyen koromfekete hajú fiúnak szőke fülszőre? Mit keres
egyáltalán az a szőr ott? Megnéztem a saját fülcimpáimat is a
tükörben, és semmit sem találtam rajtuk. Másokén sem igen
láttam hasonlót.
Gondoltam, megkérdezem Mr. Mertinst a fülszőrrel
kapcsolatban, amikor az evolúcióról beszélgettünk biológiaórán,
de végül mégsem tettem. Ehelyett az év hátralévő részét súgással,
görögdinnye-szaglászással és afeletti morfondírozással töltöttem,
hogy megkapom-e valaha azt a csókot.
 Vigyázz, öregem!
Bryce
Igaz, hogy a hetedik osztály is hozott magával újdonságokat,
de a legnagyobb változás mégsem a suliban történt, hanem otthon.
Duncan nagypapa ugyanis odaköltözött hozzánk.
Először kicsit fura volt, mert egyikünk sem ismerte őt igazán.
Anyukámon kívül, persze. Annak ellenére, hogy az utóbbi másfél
évben anya egyre csak azt bizonygatta, hogy nagyapa milyen jó fej,
nekem úgy tűnt, hogy csupán egyetlen dologban lelte örömét: ha
kibámulhatott az ablakán. Onnan aztán nem sok mindent lehetett
látni, kivéve talán Bakerék udvarát. De ő reggel, este ott ült az
ablak előtt, abban a nagy karosszékben, amit vele együtt hoztak a
házunkhoz.
Na jó, azért Tom Clancy-regényeket és újságot is olvasott
néha, meg keresztrejtvényt is fejtett, sőt a részvényeit is bogarászta
időnként, de ezek csak pótcselekvéseknek tűntek. Mivel senkinek
sem kellett elszámolnia azzal, hogyan tölti az idejét, leginkább
addig bámult ki az ablakon, míg el nem nyomta az álom. Nem
mintha ezzel bármi komolyabb problémám lett volna. Egyszerűen
csak szörnyen unalmasnak találtam.
Anya szerint azért bámult ki olyan sokszor, mert hiányzott
neki a nagyi, de erről konkrétan sosem beszélt velem nagyapa.
Valójában semmiről sem beszélt velem, egészen néhány hónappal
ezelőttig, amikor is olvasott valamit Juliról az újságban.
Szóval Juli Baker nem azért került a Mayfield Times
címlapjára, mert egy nyolcadikos Einsteint véltek felfedezni benne,
mint ahogyan sokan talán gondolnák. Nem, öregem, azért került a
címlapra, mert nem volt hajlandó lemászni egy platánfáról.
Nem mintha én személyesen különbséget tudnék tenni egy
platán–, egy juhar– vagy egy nyírfa között, de Juli természetesen
tudta, hogy milyen fáról is volt szó, és tudását nem próbálta véka
alá rejteni: minden két lábon járó emberrel gátlástalanul
megosztotta.
Nos, ez a fa, ez a platán, a domb tetején állt a Collier utcában
egy üres telken, és hatalmas volt. Hatalmas és ronda. Összevissza
voltak csavarodva bütykös ágai, törzse pedig fáradtan görnyedezett
a súly alatt. Már azt vártam, hogy mikor jön egy nagyobb szélvihar,
ami kifordítja az egészet a helyéről.
Aztán egyik nap múlt évben végre betelt nálam a pohár, és
nem bírtam tovább hallgatni Juli locsogását arról a hülye fáról.
Nem kerteltem sokat, egyszerűen a szemébe mondtam, hogy az a
fa valójában nem is egy fenséges platán, hanem a legrusnyább
dolog, amit az emberiség valaha is látott. Hogy erre ő mit
válaszolt? Azt, hogy komoly vizuális problémáim lehetnek. Vizuális
problémáim! És ezt az a lány vágta a szemembe, aki a környék
szégyenfoltjának tartott házban lakott. A bokrok eltakarták az
ablakaikat, a gyom felverte a kertet, és egy egész tanyára való
állatsereglet rohangált náluk szabadon. Kutyák, macskák, csirkék
és még kígyók is. Esküszöm, a tesói egy óriáskígyót tartottak a
szobájukban! Úgy tízéves lehettem, amikor egyszer berángattak
abba a lyukba, és végignézették velem, ahogy a kígyó megevett egy
patkányt. Egy élő, gombszemű kis patkányt. A farkánál fogva
lógatták be a szerencsétlen rágcsálót, aztán glupp, a kígyó lenyelte
egészben. Egy hónapig rémálmaim voltak.
Szóval alapesetben nem törődnék azzal, hogy kinek milyen a
kertje, de Bakerek disznóólja nagyon idegesítette apukámat, aki a
frusztrációját a saját kertünkön vezette le. Azt magyarázta, hogy
szomszédi kötelességünk megmutatni nekik, hogyan kell kinéznie
egy rendes udvarnak. Ebből következett tehát, hogy amíg Mike és
Matt éppen a kígyójukat hizlalták, én a füvet vagy a sövényt
nyírtam, majd lesepertem a járdánkat és az ereszcsatornákat is,
ami azért szerintem mégiscsak túlzás.
Az ember azt gondolná, hogy Juli apukája – aki egy magas,
izmos kőműves volt – igazán vehetné a fáradságot, és
kikupálhatná kicsit a házuk környékét, de nem. Anyukám szerint
minden szabad idejét pingálással tölti. Nekem nem annyira jönnek
be a tájképei, de az árcéduláikból ítélve Mr. Baker igen sokra tartja
őket. Minden évben kipakolja a képeit a Mayfieldi Megyei
Vásáron, és a szüleim mindig ugyanazt mondják, amikor
meglátják őket:
 – A világban sokkal több szépség lenne, ha inkább a kertjüket
rakná rendbe.
Anya és Juli anyukája szoktak beszélgetni néha. Szerintem
anya sajnálja Mrs. Bakert – azt mondja, egy álmodozót választott
házastársul, és éppen ezért kettőjük közül az egyik mindig
boldogtalan lesz.
Én az ilyenhez nem értek. Lehet, hogy Juli esztétikai érzékét
tartósan megrongálta az apukája, és tényleg nem tehet róla, hogy
azt a platánt egy különleges ajándéknak gondolja, melyet Isten
helyezett nekünk ide, az univerzum ezen parányi szeletkéjére.
Emlékszem, hogy harmadikban és negyedikben folyton a
bátyjaival majomkodott odafenn az ágak között. Itt-ott lehántották
a fa kérgét, hogy szépen leszánkázzanak a sima fatörzsön. Úgy
tűnt, valahányszor anya arra vitt minket kocsival, a Baker gyerekek
mindig ott bandáztak. Juli általában egy faágon hintázott,
hajszálnyira attól, hogy lezuhanjon és minden porcikáját péppé
zúzza, amíg mi a pirosnál várakoztunk. Anya ilyenkor megrázta a
fejét, és így szólt:
– Nehogy egyszer te is felmássz arra a fára, világos, Bryce?
Meg ne lássam! Lynetta, ez neked is szólt! Szörnyen veszélyes.
A tesóm csak a szemét forgatta, és a következő megjegyzést
tette:
– Ja, én olyan fára mászós típus vagyok...
Én pedig összekucorodtam az ablak tövénél, és magamban
imádkoztam, hogy váltson már át az a szerencsétlen lámpa,
mielőtt még Juli világgá kürtöli a nevem.
Ötödikben aztán mégiscsak megpróbáltam egyszer felmászni
a fára. Ez egy nappal azután történt, hogy Juli kiszabadította a
papírsárkányomat mutáns, játékzabáló lombkoronája fogságából.
Több kilométert mászott felfelé, hogy megszerezze, és amikor
végre leért, tök rendesen viselkedett velem. Nem ejtette túszul a
sárkányomat, és nem kért puszit az akcióért cserébe, ahogy előre
rettegtem. Egyszerűen csak átnyújtotta a sárkányt, és elment.
Nagyon megkönnyebbültem, de egyszerre iszonyú nyápicnak
is éreztem magam. Amikor megláttam, hol akadt meg a
sárkányom, igazából már búcsút is intettem neki képzeletben. De
Julit aztán nem ilyen fából faragták. Felküzdötte magát, és
pillanatok alatt leszedte. Öregem, roppant kínos volt.
Tehát, próbáltam belőni azt a magasságot, ameddig Juli
felmászhatott, és elszántam magam, hogy másnap annál legalább
két ággal feljebb kapaszkodom. A hajlott törzsön már túl voltam,
és egy-két nagyobb ágat is magam mögött hagytam, amikor – csak
hogy ellenőrizzem, hol is tartok – lepillantottam.
Hiba! Úgy éreztem, mintha az Empire State Building tetején
lettem volna, biztosíték nélkül. Próbáltam felfelé nézni, abba az
irányba, ahol a sárkányom megakadt, de már reménytelennek tűnt
az egész. Be kellett látnom, hogy nyápic egy fára mászó voltam.
Aztán jött a felső tagozat, és a Juli-mentes életről szőtt
álmaim is darabokra hullottak. Busszal kezdtem suliba járni, és
amilyen mázlista vagyok, kedvenc szomszédom is így tett. Úgy
nyolc gyerek várakozott mindig a buszmegállónkban, akik
lökhárítónak kitűnően megfeleltek, de azért a komfortérzetem még
így is minimális volt Juli körül. Folyamatosan megpróbált mellém
állni, vagy beszélgetésbe elegyedni, vagy valamilyen más módon
megalázni.
És aztán rájött a mászhatnék. Komolyan: egy hetedikes lány,
aki fára mászik – nyaktörő magasságokba! És mindezt miért?
Azért, hogy lekiabáljon nekünk, hogy a busz „öt! négy! három!”
utcára van tőlünk! Másodpercre pontos közlekedési hírek egy fa
tetejéről üvöltve – mi mást is szeretne jobban hallani kora reggel
egy felső tagozatos gyerek?
Megpróbált engem is felcsalogatni maga mellé.
– Bryce, gyere már! Hihetetlenek a színek idefent! Egyszerűen
lélegzetelállító! Bryce, muszáj feljönnöd!
Ja persze, már hallottam is:
– Bryce és Juli ülnek a fán...
Most komolyan, képes leszek majd egyszer megszabadulni a
második osztály emlékétől?
Egy reggel éppen arra koncentráltam, hogy még véletlenül se
nézzek fel, amikor a semmiből hirtelen előbukkant Juli, és egy
faágon való himbálózás után gyakorlatilag leterített. Szívroham!
Elejtettem a hátizsákom, és jól meghúztam a nyakam. Ami sok, az
sok! Többé nem voltam hajlandó az alatt a fa alatt várakozni, amíg
ez a mániákus majom szabadlábon volt. Innentől kezdve csak a
legutolsó másodpercben jöttem el otthonról. Kerestem magamnak
egy új várakozóhelyet, és csak amikor megláttam a buszt a
távolban, akkor baktattam fel a dombra és ugrottam fel rá.
Nincs Juli, nincs probléma.
Öregem, ezzel a manőverrel sikerült átvészelnem a hetediket
és a nyolcadik nagy részét. Egészen egy pár hónappal ezelőttig
nem is volt semmi gondom, amikor meghallottam, hogy a
dombtetőn valami nagy felfordulás támadt. Hatalmas
teherautókat láttam, melyek a Collier utca egész hosszában
parkoltak, elfoglalva az iskolabusz megállóját is. Néhány férfi
felfelé kiabált mindenfélét Julinak, aki természetesen vagy
ötemeletnyi magasságban csücsült a fa tetején.
A többi gyerek lassan mind a fa köré gyűlt, és hallottam,
amint ők is arról győzködik, hogy jöjjön már le. Julinak kutya baja
sem volt – ezt bármely két füllel rendelkező egyén megállapíthatta
–, de halvány lila gőzöm sem volt, hogy miről folyhatott a vita
köztük.
Felbaktattam a dombra, és amikor közelebb érve megláttam,
hogy a férfiak mit szorongatnak a kezükben, egyből rádöbbentem,
mi volt az, ami Julit makacsul a fán tartotta.
Láncfűrészek.
Szóval senki se értse félre azt, amit most mondani fogok. Az a
fa egy undorító, bütykös, ágas-bogas mutáns volt. A lány, aki
azokkal a férfiakkal szembeszállt, Juli volt – a világ legidegesítőbb,
legtudálékosabb, legerőszakosabb nőszemélye. De abban a
pillanatban a gyomrom önkéntelenül görcsbe rándult. Julinak az a
fa jelentette a világmindenséget. Bármilyen bénán is hangzik, Juli
szerette azt a fát, és ha kivágják, az olyan, mintha a szívét
szakítanák ki.
Mindenki megpróbálta valahogy lecsalogatni a fáról. Még én
is. De erre ő csak azt hajtogatta, hogy nem hajlandó lemászni se
most, sem a közeljövőben, sőt, elkezdett kérlelni minket is, hogy
másszunk fel.
– Bryce, kérlek, gyere fel te is! Nem vághatják ki, ha mind fent
vagyunk!
Egy pillanatra komolyan elgondolkodtam a dolgon. De aztán
megérkezett a busz, és gyorsan lebeszéltem magam az egészről.
Elvégre nem az én fámról volt szó, és a Juliéról sem, hiába
viselkedett úgy, mintha az övé volna.
Felszálltunk a buszra, Julit pedig magunk mögött hagytuk, de
a sulinak igazából semmi értelme nem volt aznap. Folyamatosan
Juli körül jártak a gondolataim. Vajon még mindig fent ült a fán?
Vagy már le is tartóztatták?
Amikor délután a busz letett minket a szokásos helyen, Juli
már nem volt ott, meg a fa nagy része sem. A legfelső ágak –
amelyek a sárkányomat foglyul ejtették, és ahol Juli ücsörögni
szeretett – eltűntek.
Egy darabig még ott ácsorogtunk, és néztük, ahogy a
munkások dolgoznak. A láncfűrészek teljes gőzzel pörögtek, és
szinte füstöltek, ahogy kettéharapták az ágakat. A fa nyúzottnak és
valahogy csupasznak tűnt. Egy pár perc után nem bírtam tovább
nézni a látványt, és sarkon fordultam. Olyan volt, mintha valaki
egy emberi testet csonkított volna meg a szemem előtt, és évek óta
először sírni szerettem volna. Sírni. Egy nyomorult fa miatt, amit
mellesleg ki nem állhattam.
Hazamentem, és próbáltam elhessegetni magamtól az egészet,
de folyamatosan azon járt az eszem, hogy nem kellett volna-e
mégis felmásznom mellé. Vajon az változtatott volna valamin?
Eszembe jutott, hogy talán fel kellene hívnom Julit,
elmondhatnám neki, mennyire sajnálom a történteket. Végül
mégsem tettem. Túlságosan, hogy is mondjam, fura lett volna
tőlem.
Másnap reggel Juli nem volt a buszmegállóban, és hazafelé
sem utazott velünk.
Aznap este, közvetlenül a vacsora előtt, nagyapa behívatott a
szobájába. Ez nem úgy történt, hogy kiszólt nekem, amint éppen
elhaladtam a szobája mellett – az már-már egy barátságos gesztus
lett volna. Nem, előbb anyával beszélt, aki aztán szólt nekem.
– Nem tudom, mit akar tőled, csillagom – mondta. – Talán
úgy érzi, itt az ideje, hogy kicsit jobban megismerjen.
 Szuper. Az öregnek volt másfél éve arra, hogy megfussa az
ismerkedős köröket, és sikerült épp a mai napot kiválasztania arra,
hogy jobban megismerjen. De egyszerűen nem tehettem meg, hogy
meglógok előle.
Nagyapám megtermett ember, húsos orral és hátrafésült,
zsíros, ősz hajjal. Papucsban és háziköntösben tengeti az életét, és
soha életemben egyetlen szőrszálat sem láttam még rajta. Nyilván
ő is szőrösödik, de a napi háromszori borotválkozás megteszi a
hatását. Remek módja a szabadidő hasznos eltöltésének.
Húsos orra mellett nagy, húsos kezei is vannak. Gondolom, ez
alapból is kiszúrná bárkinek a szemét, de ha mégsem, elég egy
pillantást vetni a jegygyűrűjére. Az a gyűrű soha az életben nem
fog többet lejönni az ujjáról, és bár anya állítja, hogy ez így van
rendjén, szerintem mégis inkább le kellene vágatnia. Még
felcsúszik rá néhány kiló, és a gyűrű egyszerűen amputálja majd az
ujját.
Amikor beléptem a szobájába, hatalmas kezei az ölében
pihentek összekulcsolva egy újság felett.
– Nagyapa? Látni akartál? – préseltem ki magamból.
– Ülj le, fiam!
Fiam? Legtöbbször úgy tűnt, halvány lila gőze sincs arról,
hogy ki vagyok egyáltalán, most meg hirtelen „fiammá” léptem
elő? így hát leültem a vele szemközti székbe, és vártam.
– Mesélj nekem a barátodról, Juli Bakerről!
– Juliról? Hát, őt nem igazán nevezném a barátomnak...
– Miért nem? – kérdezte nagy nyugalommal. Mintha tudna
valamit, amit én nem.
Elkezdtem bizonygatni neki a dolgokat, majd hirtelen
abbahagytam, és ezt kérdeztem:
– Miért akarod tudni?
Szétnyitotta az újságot, kisimította a térdén, és ekkor esett le
nekem, hogy a Mayfield Times címlapján nem más szerepel, mint
Juli Baker. Egy hatalmas kép volt róla, amint a fán ücsörög,
körülötte tűzoltóautók meg rendőrök tömegei. Volt ott még
néhány kisebb kép is, amiket nem igazán láttam.
– Megnézhetném?
 Nagyapa összehajtotta az újságot, de nem adta ide.
– Miért nem vagytok jóban, Bryce?
– Mert ő annyira... – megráztam a fejem, és úgy folytattam. –
Ehhez egyszerűen csak ismerned kellene Julit.
– Jó lenne, ha megismerhetném.
– Micsoda? Miért?
– Mert ennek a lánynak van gerince. Miért nem hívod át
hozzánk valamikor?
– Gerince? Nagyapa, neked fogalmad sincs róla, hogy Juli
milyen is valójában! Az a lány hihetetlenül idegesítő, tudálékos és
iszonyúan rámenős.
– Valóban?
– Igen, valóban. És második osztály óta képtelen vagyok
levakarni magamról.
Összevonta a szemöldökét, kinézett az ablakon, majd
megkérdezte:
– Olyan régóta laknak itt?
– Szerintem mind itt születtek.
Egy újabb homlokráncolást követően ismét rám nézett, és így
folytatta:
– Ugye tudod, hogy nem mindenkinek lakik egy ilyen lány a
szomszédjában?
– Jó nekik!
Merev kifejezéssel, sokáig tanulmányozta az arcomat, mire
kiböktem:
– Most meg mi van?
Nagyapa erre meg sem rezzent, csak tovább bámult. Ezt már
nem tudtam elviselni – el kellett fordítanom a tekintetem.
Ne felejtsük el, hogy ez volt az első igazi beszélgetésem a
nagyapámmal! Az első alkalom, hogy egyáltalán megpróbált
kommunikálni velem valami összetettebb témáról, mint hogy
adjam már oda neki az asztalnál a sót. És vajon tényleg engem
akart megismerni végre? Nem, hanem Julit!
Nem állhattam csak úgy fel és hagyhattam faképnél,
bármennyire is ezt sugallták az ösztöneim. Valahogy éreztem, hogy
ha most elmegyek, akkor soha többet nem fog hozzám szólni. Még
akkor sem, ha só kell neki. Tehát ott maradtam, mint egy
kínzószékben. Most mérges volt rám, vagy mi? De miért lehetett
egyáltalán dühös rám? Az égvilágon semmi rosszat nem tettem!
Amikor felnéztem, láttam, hogy felém nyújtja az újságot.
– Olvasd el! – mondta. – Minden előítélet nélkül.
Elvettem tőle, mire ő visszafordult az ablak felé, és kibámult.
Hirtelen megéreztem: ez a jel, hogy elmehetek.
Mire a szobámba értem, majd felrobbantam. Bevágtam az
ajtót magam mögött, bedőltem az ágyamba, és miután jól
kimérgelődtem magam azon, hogy micsoda egy nagyapám van,
behajítottam az újságot az asztalom legalsó fiókjába. Ki a fene
akart még többet megtudni Juli Bakerről?
Vacsoránál anya megkérdezte, hogy miért vagyok olyan
morcos, és tekintete köztem meg nagyapám közt ingázott. Úgy
tűnt, nagyapának ezúttal nem volt szüksége sóra, ami egyébként
jól is jött ki, mert lehet, hogy hozzávágtam volna a sótartót.
A nővérem és apukám ugyanúgy viselkedtek, mint mindig.
Lynetta kibányászott úgy két szem mazsolát a répasalátájából,
majd lehántotta a bőrt és a húst a csirkeszárnyról, a csontról pedig
lerágcsálta a porcogót, míg apukám üzletpolitikáról és a vállalati
vezetőréteg szükséges megrostálásáról hablatyolt.
Igazából nem figyeltünk rá – senki sem szokta hallgatni,
amikor rájön a „Ha én vezetném a cirkuszt” című monológ –, de ez
egyszer anya meg sem próbált úgy tenni, mint akit érdekel az
egész. És ez egyszer Lynettát sem próbálta győzködni arról, hogy
márpedig a vacsora nagyon finom. Tekintete köztem és nagyapa
között cikázott, és próbálta megfejteni, hogy miért pikkelünk
egymásra.
Nem mintha nagyapának lett volna oka bármiért is pikkel-nie
rám. Hát mi rosszat tettem én ellene? Semmit. Nuku. De hogy
pikkelt rám, az biztos. Sikerült teljes mértékben elkerülnöm a
szemkontaktust vele egészen úgy a vacsora közepéig, amikor is
vetettem rá egy óvatos pillantást.
Nos, igen: engem bámult. És bár a tekintete nem lövellt tüzes
nyilakat felém, sőt kőszoborrá sem dermesztett, de azért elég
határozott volt. Tekintélyt sugárzott. Tisztára kirázott tőle a hideg.
Mi a csudát akart ezzel?
Jobbnak láttam, ha nem nézek rá többet. És anyukámra sem.
Inkább az evésre koncentráltam, és úgy csináltam, mint akit
érdekel, amit apa mond. Az első adandó alkalommal aztán
felálltam, majd udvariasan visszavonultam a szobámba.
Fel akartam hívni a haveromat, Garrettet, mint általában
szoktam, ha valamin felhúzom magam. Még a számát is
bepötyögtem, aztán nem tudom, hogy miért, de letettem.
Mikor később anya benézett hozzám, úgy tettem, mintha már
aludnék. Évek óta nem alkalmaztam ezt a cselt. Ám ez az egész
este valahogy olyan fura volt, így csupán arra vágytam, hogy
mindenki hagyjon békén.

Juli másnap nem volt a buszmegállóban. Péntek reggel sem.

Iskolába azért járt, de észre sem lehetett venni, ha az ember nem
próbálta konkrétan őt megtalálni a tömegben. Nem lendült a
levegőbe a keze, hogy mindenképpen őt szólítsák fel a tanárok,
nem vágtatott át, mint egy hurrikán a folyosókon, hogy beérjen az
órákra. Nem kezdett bele önkéntes kiselőadásokba a tanárok
épülésére, és nem oktatta ki azokat a diákokat, akik
előretolakodtak a sorban ebédnél. Csak ült magában, és egy szót
sem szólt.
Gondoltam, örülnöm kellene ennek a fejleménynek: úgy
éreztem, mintha ott sem lett volna, és nem ez volt a leghőbb
kívánságom? Valahogy mégis rosszul érintett a dolog. Sajnáltam,
ami a fájával történt, sajnáltam, amikor ebédszünetben elrohant,
hogy egyedül tudjon enni a könyvtárban, vagy amikor észrevettem,
hogy a szeme alatt piros karikák húzódnak. Annyira szerettem
volna elmondani neki, hogy, öregem, nagyon sajnálom azt a
platánt, de vajahogy a szavak nem akarták elhagyni a szám.
A következő hét közepére teljesen eltakarították a fát. A
környékét is megtisztították, és a tönköt is megpróbálták
kiráncigálni, de a szívós jószág nem engedett, ezért inkább
ledarálták egészen a földig.
Julinak még mindig semmi nyoma nem volt a buszmegálló
környékén. A hét végére megtudtam Garrett-től, hogy Juli
biciklivel jár iskolába. Azt mesélte, már kétszer is látta őt a héten
az út szélén, amint éppen a láncot próbálta meg visszatenni egy
rozsdás, öreg bicajra.
Azt hittem, hogy Juli hamarosan felhagy a bicikliügylettel. A
Mayfield Junior High azért elég messze volt. Gondoltam, ha majd
túlteszi magát ezen a fás mizérián, újra velünk fog buszozni. Néha
azon kaptam magam, hogy figyelem, nem jön-e. Azért nem
hiányoltam, csak figyeltem.
Aztán egy nap szakadó esőre ébredtünk, és a nyakamat tettem
volna rá, hogy Juli ott lesz a buszmegállóban, de nem így történt.
Garrett azt mondta, hogy látta az elemekkel küzdeni a biciklijén.
Egy nagy sárga esőkabátot viselt, és matekórán észrevettem, hogy
a nadrágja még mindig csuromvíz volt térdtől lefelé.
Óra után majdnem utánaszaladtam, hogy elmagyarázzam
neki, itt az ideje, hogy ismét busszal járjon suliba, de még éppen
idejében észhez tértem. Mégis mit gondoltam? Hogy Juli nem
értené félre azonnal ártatlan baráti aggodalmamnak ezt a
formáját? Hohó, öregem, vigyázz! Jobb, ha ezt most szépen
elengeded!
Végül is arra volt a legkevésbé szükségem, hogy Juli Baker azt
higgye, hiányzik nekem.
 A platán
Juli
Szeretem nézni, ahogy apa fest. Vagyis igazából szeretem
hallgatni, amit mond, miközben alkot. A szavak mindig puhán, de
valahogy súlyosan hullanak le közénk, amíg apa az alapozást viszi
fel egy újabb tájképhez. Ilyenkor nem szomorú. Talán kicsit
kimerült, de nyugodt.
Apukámnak nincs műterme, és mivel a garázsunk tele van
olyan cuccokkal, amelyekről mindenki azt állítja, hogy szüksége
van rájuk, de valójában sosem használja őket, odakint fest.
Végül is a legszebb tájak odakint vannak, csak sajnos nem a
házunk közelében. Ezért van nála mindig egy fényképezőgép a
furgonjában. Kőművesként sokfelé jár a környéken, és szeme
állandóan pásztázza a tájat, hátha sikerül lencsevégre kapnia egy
különleges naplementét vagy napfelkeltét, esetleg egy zöldellő
legelőt bárányokkal vagy tehenekkel. Aztán itthon kiválaszt egyet a
fotói közül, kitűzi a festőállványára, és elkezd festeni.
A munkái szerintem nagyon jók, de titokban mindig
sajnáltam egy kicsit, hogy gyönyörű tájképeit az udvarunkon kell
festenie, ami nem kifejezetten egy paradicsomi környezet. Igazából
sosem volt valami gondozott ez a rész, de mióta csirkéket kezdtem
nevelni, a helyzet talán még katasztrofálisabbá vált.
Úgy tűnik, apa körül megszűnik minden, az udvar, a csirkék,
amikor festeni kezd. Az biztos, hogy nem csak a vásznat meg a
kitűzött fotót látja. Hanem valami sokkal nagyobbat. Olyankor egy
különleges tekintet jelenik meg a szemében, mintha
felülemelkedne az udvaron, a környéken, a világon. És ahogy
hatalmas, érdes keze végigszánkázik a vásznon egy apró ecsettel,
egészen olyan, mintha valami könnyed túlvilági hatalom vonná
bűvkörébe.
Amikor kicsi voltam, apa megengedte, hogy mellé telepedjek a
verandára, miközben festett, azzal a feltétellel, hogy csendben
maradok. Általában véve nehezemre esik a hallgatás, de idővel
felfedeztem, hogy ha egy mukkot sem szólok úgy öt-tíz percig,
akkor ő kezd el beszélni.
Nagyon sok mindent így tudtam meg az apukámról. Sokat
mesélt arról, hogy miket csinált, amikor annyi idős volt, mint én,
meg későbbi dolgokról is, hogy például az első munkája
szénaszállítás volt, és mennyire sajnálta, hogy nem fejezte be a
főiskolát.
Mikor egy kicsit idősebb lettem, még mindig sokat beszélt
magáról meg a gyerekkoráról, de most már engem is elkezdett
kérdezgetni. Arról, hogy mit tanulunk éppen az iskolában, vagy
milyen könyvet olvasok, vagy mi a véleményem erről meg arról a
dologról.
Egy nap aztán ledöbbentett: Bryce-ról kérdezett. Hogy mi
tetszik nekem annyira benne?
Meséltem neki a szemeiről meg a hajáról, meg arról, hogy
milyen helyes, amikor fülig pirul, de nem hiszem, hogy teljes
mértékben sikerült leírnom lelkesedésem okát, mivel – amikor
végeztem – apa csak megrázta a fejét, és azt mondta nekem puha,
de mégis súlyos szavakkal: itt az ideje, hogy észrevegyem a teljes
tájat.
Nem igazán értettem, hogy ezzel mit akart mondani, de egyből
vitába szerettem volna szállni vele. Hiszen mit tudott ő Bryce-ról?
Nem is ismerte!
De idekint sosem vitatkoztunk. Odabent, a ház különböző
pontjain elszórva ezer vitahelyszín is volt, de itt kint egy sem.
Mindketten rekordhosszúságú ideig hallgattunk, aztán apa
nyomott egy puszit a homlokomra, és így szólt:
– A rendes fény a dolgok nyitja, Julianna.
Rendes fény? Ez meg mi a csudát jelenthetett? Ültem és
töprengtem magamban még egy darabig, attól féltem, hogy ha
rákérdeznék, akkor gyakorlatilag bevallanám, hogy nem vagyok
még elég érett egy ilyen mélységű kijelentés megértéséhez. Az
egész olyan egyértelműen hangzott, mintha nekem aztán tényleg
értenem kellett volna.
Ezek után apa egyre kevesebbet beszélt az eseményekről, és
egyre többet a gondolatairól. Minél idősebb lettem, annál
filozofikusabbá váltak a megnyilatkozásai. Nem tudom, hogy
valóban ő maga lett-e filozofikusabb, vagy csak úgy gondolta, hogy
most már bátran rám is eresztheti ezt a fajta elvont gondolkodást,
mivel már két számmal írom le az életkorom.
Kimondott gondolatai legtöbbször csak lebegtek körülöttem,
de néhanapján valami történt, és hirtelen kristálytisztán
megértettem, hogy mit is akart mondani. „Egy festmény jóval
több, mint pusztán részeinek összessége” – jelentette ki egyszer, és
aztán elmagyarázta, hogy egy tehén önmagában csak egy egyszerű
tehén, és a mező önmagában csak fű és virágok keveréke, a fák
ágai közül kivillanó nap pedig csak egy fénysugár, de ha ezt mind
összeteszed, az eredmény maga a csoda.
Felfogtam, hogy ezzel mit akar megértetni velem, de nem
éreztem át az elmondottak igazságát egészen addig a napig,
amikor egyszer fenn ültem a platánfa tetején.
Mióta az eszemet tudom, a platán a dombtetőn állt. Egy
ormótlan, üres telken árválkodott, nyáron hűs árnyékot terítve a
környékre, tavasszal pedig dús ágakat kínálva a fészket rakó
madaraknak. Volt benne egy beépített csúszda is nekünk,
gyerekeknek: törzse egy szinte tökéletes spirálba görbült egy
helyen, amin hatalmas élményt jelentett lecsúszni. Anyukám
szerint a fa valószínűleg megsérülhetett csemetekorában, de
túlélte, és most, úgy száz évvel később mégis itt állt, és a
legnagyobb fa volt, amit valaha látott. A kitartás mintaképének
tartotta.
Mindig szerettem a fa körül játszani, de csak ötödiktől
kezdtem igazán komolyan fára mászni, amikor fel kellett
kapaszkodnom a legtetejére, hogy kiszabadítsak egy ágaiba
gabalyodott papírsárkányt. Először csak a sárkányt pillantottam
meg, amint elszabadulva kóválygott magasan a levegőben, aztán
láttam, amint leveti magát az égből valahová a dombra, amin a
platán is állt.
Elég sárkányt röptettem már ahhoz, hogy kiismerjem a
természetüket: néha örökre eltűnnek, de az is megtörténhet, hogy
egyszerűen csak lehuppannak az út közepére, és várják, hogy
valaki megmentse őket. A sárkányok lehetnek szerencsés
természetűek, vagy éppen harapósak. Nekem már mindkét
típussal volt dolgom, és megtanultam, hogy a szerencsés fajtának
érdemes a nyomába eredni.
Ez kifejezetten szerencsés természetűnek tűnt. Nem volt az a
hivalkodó fajta. Egy régimódi, kék-sárga csíkos, egyszerű
gyémántforma volt, ami barátságosan baktatott az égen, és amikor
zuhanórepülésbe kezdett, akkor is csak úgy tűnt, hogy a teljes
kifáradás vezérelte, nem pedig a rosszindulat. A harapós
természetű sárkányok ugyanis merő gonoszságból vetik le
magukat a levegőből. Azok aztán sosem fáradnak el, mivel nem
töltenek fenn elég időt ahhoz, hogy kimerüljenek. Tíz méter
magasságból egyszer csak feléd grimaszolnak, aztán lezuhannak,
csak úgy, heccből.
Champ és én egészen a Collier utcáig futottunk, és miután
végigszimatolta az egész utcát, Champ a platánt kezdte el ugatni.
Felnéztem, és én is megpillantottam az ágak közül kivillanó sárga
és kék foltokat.
Jó magasan volt a sárkány, de gondoltam, azért megpróbálom
lehozni. Felkúsztam a törzsön, óvatosan átléptem a csúszdát, és
elkezdtem felfelé mászni. Champ minden mozdulatomat figyelte,
és odalentről hangos ugatással biztatott. Hamarosan magasabbra
másztam, mint eddig valaha, de a sárkány még így is elérhetetlen
távolságra volt tőlem.
Aztán észrevettem, hogy odalenn Bryce fordult be az utcába,
majd vágott át az üres telken. Abból, ahogyan felfelé pillantgatott,
kitaláltam, hogy ez az ő sárkánya lehetett. Nahát, azt azért nem
gondoltam volna, hogy ez egy ennyire szerencsés sárkány!
– Fel tudsz mászni olyan magasra? – kiáltott fel nekem.
– Persze! – válaszoltam, és csak másztam, másztam, másztam
egyre magasabbra.
Az ágak erősek voltak. Éppen annyi elágazás került az utamba,
hogy kényelmesen tudjak felfelé haladni. Minél magasabbra
jutottam, annál jobban lenyűgözött a kilátás. Soha életemben nem
volt részem még ilyen látványban! Olyan volt, mintha egy repülőn
szálltam volna a nyújtózkodó háztetők, a környező fák és
tulajdonképpen az egész világ fölé!
Aztán lenéztem. Egyenesen Bryce-ra. Hirtelen szédülés fogott
el, és elgyengültek a térdeim. Kilométerekre voltam a földtől!
Bryce ismét felkiáltott:
– Na, eléred?
Nagy nehezen visszanyertem a lélekjelenlétem, és kipréseltem
magamból, hogy „Mindjárt megvan!”, aztán próbáltam kizárólag a
sárga-kék csíkokra koncentrálni, csak azokra fókuszálni, amíg
egyre feljebb és feljebb kúsztam. Végül megérintettem,
megragadtam, majd ott tartottam a sárkányt a kezemben!
Azonban a zsinór beletekeredett a felettem nyújtózkodó
ágakba, és nagyon úgy tűnt, hogy nem tudom kiszabadítani
egykönnyen. Bryce felkiáltott, hogy tépjem el, és végül úgy is
tettem.
Amikor végre nálam volt a sárkány, pihentem egy
szusszanásnyit. Kellett egy kis energia a visszafelé úthoz is.
Ahelyett, hogy az alattam elterülő földet pásztáztam volna, inkább
erősen megkapaszkodtam, és kitekintettem, túl a háztetőkön.
Ekkor kezdett elpárologni a tériszonyom, és helyére a világ
legcsodálatosabb érzése szivárgott be: úgy éreztem, mintha
repülnék, mintha szárnyalnék a föld felett, és a felhők között
vitorláznék.
Ebben a pillanatban fedeztem fel azt is, hogy a szellőnek
milyen különleges illata van. Olyan illata, mint... a napfénynek.
Mint a napfénynek, a száraz fűnek, a gránátalmának és az esőnek!
Csak szívtam magamba, újra és újra megtöltve a tüdőmet a világ
legédesebb illatával.
Bryce kiáltása, hogy minden rendben van-e, visszahozott a
földre. Óvatosan visszahúzódtam, kezemben az értékes
zsákmánnyal, és amíg lassan ereszkedtem lefelé, láttam, ahogy
Bryce a fa körül járkál, hogy megbizonyosodjon róla, nem esik
bajom.
Mire elértem a csúszdát, az odafenn érzett bódulat lassan
átváltott egy egészen másféle mámorba: tudatosult bennem, hogy
Bryce és én egyedül voltunk.
Egyedül!
A szívem majdnem kiugrott a helyéről, amint felé nyújtottam
a sárkányát. De mielőtt elvehette volna, Champ hozzám
dörgölőzött hátulról, és éreztem hideg, nedves orrát a bőrömön.
A bőrömön?!
Ekkor odakaptam a hátsómhoz, és döbbenten állapítottam
meg, hogy a farmerem varrása a fenekemnél konkrétan
kettérepedt.
Bryce nem tudta elfojtani a nevetését, tehát mindvégig tudta.
Ezúttal kivételesen az én fejem lett rákvörös. Fogta a sárkányát, és
elviharzott, hagyva, hogy alaposabban szemügyre vegyem a
károkat.
Végül sikerült túltennem magam a szakadt gatya miatti
szégyenen, de az odafent tapasztalt látványon soha. Folyamatosan
azon járt az agyam, hogy milyen fantasztikus érzés volt olyan
iszonyú magasságban lenni azon a fán. Muszáj volt újra átélnem
azt, amit akkor. Újra és újra.
Ezek után hamarosan teljesen elmúlt a tériszonyom odafenn,
és megtaláltam azt a pontot, ami később a helyem lett. Órákig el
tudtam ott ücsörögni, csak úgy bámészkodtam, bele a nagyvilágba.
A naplementék leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Néha lilás
rózsaszínben játszottak, máskor lángoló narancssárgát öltöttek
magukra, és meggyújtották a horizonton terpeszkedő felhőket.
Egy ilyen napon történt, hogy az apukám által említett „az
egész több, mint részeinek összessége” a fejemből valahogy a
szívembe vándorolt. A platánomról nézve a látvány sokkal több
volt, mint a háztetők, a felhők, a szél és a színek kombinációja.
Maga volt a csoda.
Tűnődni kezdtem: miként lehet az, hogy egyszerre érzem
magam jelentéktelennek és fenségesnek? Ez hogyan lehetséges?
Miért érzek hihetetlen megnyugvást és csodálatot idefenn? Hogy
lehet az, hogy egy egyszerű fa ráébreszt arra, mennyire összetett is
vagyok? Ráébreszt arra, hogy létezem.
Valahányszor alkalmam nyílt rá, felmásztam a fára. A felső
tagozat alatt pedig erre igazán sok lehetőség adódott, hiszen az
iskolabusz a Collier utcán vett fel minket minden áldott nap,
közvetlenül a fa előtt.
Először csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen magasra tudok
felmászni, mielőtt a busz megérkezik. Hamarosan viszont
szokásommá vált, hogy kicsit korábban jöttem el otthonról, így
még fel tudtam kapaszkodni a helyemre, és megnéztem a
napfelkeltét vagy a madarak ébredezését, vagy egyszerűen csak a
többi gyülekező gyereket a járdaszegélynél.
Próbáltam győzködni a többieket a megállóban, hogy
másszanak fel ők is, még ha csak az alsó ágakra is, de mind azt
mondták, hogy nem akarják összepiszkolni a ruhájukat.
Visszautasítani a csodát csak azért, mert félsz, hogy kicsit koszos
leszel? Nem hittem a fülemnek!
Anyukámnak soha nem mondtam el, hogy fára mászom.
Ismerve, hogy mennyire felelősségteljes szülő, tudtam, hogy túl
veszélyesnek tartaná és megtiltaná. A tesóimat pedig, mivel fiúk,
csöppet sem érdekelné az egész.
Így maradt apukám. Az egyetlen ember, akiről biztosan
tudtam, hogy megértene. De még neki is nehezemre esett
elmondani. Hiszen biztosan továbbadná a hallottakat
anyukámnak, és aztán mindketten ragaszkodnának ahhoz, hogy
azonnal hagyjam abba. Tehát hallgattam, másztam, és egyfajta
magányos örömet éreztem minden alkalommal, amikor fentről
kitekintettem a világba.
Aztán pár hónappal ezelőtt azon kaptam magam, hogy
beszélek a fához. Egy teljes párbeszédet lefolytattunk, csak én és a
fa. Lefelé mászva úgy elszorult a szívem, hogy majdnem
kibuggyantak a könnyeim. Miért nincs egy hús-vér személy, akivel
beszélgethetnék? Nekem miért nincs legjobb barátom, mint
mindenki másnak? Igen, sok gyereket ismertem az iskolából, de
egyikük sem volt igazán közeli barátom. Egyébként sem tudtam
elképzelni róluk, hogy felmásszanak ide, vagy megszagolják a
napfényt.
Azon az estén, vacsora után, apa kiment festeni a csípős
hidegbe. A veranda lámpájának éles fényében próbálta befejezni az
utolsó simításokat egy napfelkeltén, amin éppen dolgozott.
Fogtam a kabátom, kimentem, és leültem mellé némán, mint
egy kisegér.
Néhány perc múlva megszólalt:
– Mi nyomja a szíved, kicsim?
 Már számtalanszor ültünk így kint együtt, de ez egy olyan
kérdés volt, amit még soha nem tett fel nekem. Ránéztem, de nem
tudtam szavakba önteni mindazt, amit szerettem volna.
Összekevert két különböző árnyalatú narancssárgát, majd
nagyon finoman csak ennyit mondott:
– Beszélj hozzám!
Akkorát sóhajtottam, hogy még engem is meglepett.
– Értem, hogy miért szoktál kijönni ide, apa.
Próbálta komolytalanra venni a figurát:
– Anyádnak nem próbálnád elmagyarázni?
– Most komolyan, apa! Végre megértettem, miért mondtad
azt egyszer, hogy az egész több, mint részeinek összessége.
Megállt a kezében az ecset.
– Tényleg? Mi történt? Meséld csak el!
Így hát meséltem neki a platánról. A látványról, a hangokról, a
színekről és a szélről, és hogy amikor fenn vagyok a tetején, olyan,
mintha repülnék. Az egész egy csoda.
Egyszer sem szólt közbe, és amikor befejeztem a vallomásom,
ránéztem, és ezt suttogtam:
– Ugye felmászol velem a fára?
Egy darabig mélyen a gondolataiba merült, aztán egy mosoly
futott végig az arcán, és így válaszolt:
– Nem vagyok már túl jó formában a fára mászáshoz,
Julianna, de mindenképpen megpróbálom, ígérem. Mit szólnál
ehhez a hétvégéhez? Most úgyis későn sötétedik.
– Tökéletes!
Olyan izgatottan mentem ágyba, hogy szerintem öt percnél
nem is aludtam többet aznap éjszaka. A szombat már itt volt a
nyakunkon. Alig tudtam kivárni.
Másnap reggel irtó korán vágtattam ki a fához. Felmásztam,
és éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor a nap kihámozza magát
a felhőkből, és tüzes sávokat lövell az égbolt egyik végéből a
másikba. Éppen számba vettem magamban azokat a dolgokat,
amiket mindenképpen meg kell mutatnom apukámnak, mikor
különös zajt hallottam odalentről.
Lenéztem, és pontosan alattam két teherautó parkolt le.
 Hatalmas teherautók. Az egyik mögé egy nagy, üres utánfutó
volt kötve, a másikon pedig egy összehajtott létrát pillantottam
meg – olyasmit, amit vezetékek vagy villanypóznák javításához
szoktak használni.
Négy embert láttam odalent álldogálni. Beszélgettek,
iszogattak a termoszaikból, én pedig majdnem lekiabáltam nekik,
hogy ide nem parkolhatnak, mert ez egy buszmegálló. Mielőtt
azonban megtettem volna, az egyikük benyúlt a teherautó
platójába, és elkezdett kipakolni mindenféle szerszámokat.
Kesztyűket. Köteleket. Vasláncot. Fülvédőket. Láncfűrészeket.
Három láncfűrészt.
Még akkor sem esett le, hogy mi történik körülöttem.
Folyamatosan a környéket pásztáztam: ugyan mi van errefelé, amit
ki akarnak vágni. Aztán az egyik gyerek, akivel együtt szoktunk
utazni a buszon, elkezdett felfelé mutogatni, és közben beszélt a
munkásokkal. Lassan rájöttem, hogy felém bökdös.
Az egyik férfi felkiáltott:
– Hé! Jobb lesz, ha lejössz! Ezt itt kivágjuk!
Szorosan magamhoz öleltem az ágat, mert azt hittem,
leszédülök.
– Áfát? – préseltem ki magamból nagy nehezen.
– Ja, úgyhogy mássz le szépen!
– De ki mondta magának, hogy vágja ki?
– A tulaj! – kiáltott vissza.
– De miért?
Több mint tíz méter magasból is láttam, ahogy összeráncolja a
homlokát.
– Mert házat akar építeni magának, és ez a fa igencsak útban
van. Gyere le szépen, kislány, dolgoznunk kell!
Addigra már szinte minden gyerek megérkezett a
buszmegállóba. Nem szóltak hozzám, csak időnként felpillantottak
az ágak közé, majd sutyorogni kezdtek egymás közt. Aztán Bryce is
megjött, szóval tudtam, hogy a busz is mindjárt itt lesz.
Tekintetem végigsiklott a háztetőkön, és való igaz, már elő is
bukkant a busz: kevesebb mint négyutcányira volt tőlünk.
Úgy bepánikoltam, hogy a szívem szinte kiugrott a helyéről.
Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek! Nem hagyhattam a fát a
sorsára! Kiabálni kezdtem:
– Nem vághatják ki! Egyszerűen nem tehetik!
Az egyik férfi megrázta a fejét, aztán visszakiabált:
– Ha ezt nem hagyod abba, kihívom a rendőrséget!
Letartóztatnak birtokháborításért és törvényes munkavégzés
akadályozásáért. Szóval hajlandó vagy lejönni, vagy inkább
vágjunk le téged is a fával együtt?
A busz már csak három utcával arrébb járhatott. Soha nem
hiányoztam még az iskolából, csak és kizárólag valódi betegség
miatt, de valahogy éreztem a szívem mélyén, hogy ezt a mai járatot
ki fogom hagyni.
– Akkor inkább vágjanak le engem is! – üvöltöttem vissza.
Aztán támadt egy ötletem. Ha mindannyian a fán vagyunk, akkor
biztos, hogy nem fogják kivágni. Hallgatniuk kell rám! –
Figyeljetek! – kiabáltam le az osztálytársaimnak. – Másszatok fel ti
is! Ha mindannyian a fán vagyunk, biztos, hogy nem merik
kivágni! Marcia! Tony! Bryce! Halljátok? Ne engedjétek, hogy
megtegyék!
Ők meg csak álltak ott, és bámultak felfelé.
A buszt már csak egy utca választotta el tőlünk.
– Kérlek, másszatok fel! Nem kell idáig, elég, ha csak éppen
rajta vagytok. Könyörgöm!
A busz zöttyent egyet, és behúzott a járda mellé, közvetlenül a
teherautók elé. Amikor kicsapta az ajtókat, az osztálytársaim
egyesével másztak be a belsejébe.
Ami ezután történt, az kicsit összefolyik az emlékezetemben.
Úgy rémlik, a szomszédok mind összecsődültek, majd a rendőrség
is megérkezett, hangosbemondókkal. Arra is emlékszem még, hogy
tűzoltók is jöttek, meg egy fickó, aki haragosan azt magyarázta,
hogy ez az ő átkozott fája, és jobban tenném, ha azonnal
lekotródnék róla.
Valaki előráncigálta anyukámat is, aki sírt és könyörgött
odalenn, és egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy
felelősségteljes szülőnek illenék, de nem másztam le a fáról. Nem
másztam le a fáról.
 Aztán megérkezett apukám is. Kiugrott a furgon
vezetőüléséből, és miután pár szót váltott anyukámmal, a létrás
kocsival érkező férfihoz lépett, aki olyan magasra emelte fel őt,
hogy beszélni tudjon velem. Ekkor mindennek vége lett.
Elkezdtem sírni, és próbáltam rávenni apát, hogy ő is tekintsen ki
az ágak közül a háztetőkön túlra, de nem volt hajlandó. Azt
mondta, semmilyen látvány nem ér annyit, mint a kislánya
biztonsága.
Levitt, aztán hazamentünk. Csakhogy képtelen voltam otthon
maradni. Majd meghasadt a szívem, ahogy meghallottam a távoli
láncfűrészek zaját.
Így apukám inkább magával vitt dolgozni. Amíg ő felhúzott
egy válaszfalat, addig én a furgonban ültem és zokogtam.
Úgy két hétig megállás nélkül itattam az egereket. Persze
iskolába azért jártam, sőt próbáltam minden tőlem telhetőt
megtenni, amíg ott voltam, de sose szálltam fel a buszra.
Elkezdtem biciklizni, és inkább a hosszabb utat választottam, csak
hogy ne kelljen feltekernem a Collier utcába. Oda, ahol a világ
legcsodálatosabb platánja helyén csak egy halom fűrészpor hevert.
Aztán egy este, amikor éppen bezárkózva búslakodtam a
szobámban, apukám bejött, és hozott magával valamit, ami egy
törölközővel volt letakarva. Esküdni mertem volna rá, hogy egy
festmény, mert így szokta bebugyolálni szállítás előtt a fontosabb
darabokat, mielőtt kipakolná őket a vásáron. Leült, a festményt
pedig letette a padlóra maga elé.
– Mindig is kedveltem a platánodat – szólalt meg. – Már
azelőtt is, hogy bármit meséltél volna róla.
– Ó, apa, ne izgulj! Valahogy majd túlteszem magam rajta...
– Nem, Julianna. Sosem fogod.
Erre elkezdtem sírni.
– Csak egy egyszerű fa volt...
– Szeretném, ha ezt sose próbálnád bebeszélni magadnak. Te
meg én biztosan tudjuk, hogy ez nem igaz.
– De apa...
– Próbálj egy picikét rám figyelni, jó? – mély lélegzetet vett. –
Szeretném, ha annak a fának a lelkülete örökre elkísérne. Azt
akarom, hogy mindig emlékezz arra, hogyan érezted magad,
amikor fenn voltál az ágai között! – Egy pillanatig habozott, majd
átnyújtotta nekem a festményt. – Emiatt festettem neked ezt.
Lerántottam a törölközőt, és ott volt előttem a fám. Az én
gyönyörű, fenséges platánom. Apa odafestette az ágakon átszűrődő
napkelte tüzes színeit, és szinte éreztem rajta a szél erejét. A fa
egyik legfelső ágán egy parányi lány üldögélt, aki a távolba
tekintett, arcán ragyogó táncot járt a szellő. Az öröm. A csoda.
– Ne sírj, Julianna! Azért festettem, hogy segítsen, nem pedig
azért, hogy még jobban fájjon.
Letöröltem a könnyeimet az arcomról, miközben vadul
szipogtam.
– Köszönöm, apa – préseltem ki magamból. – Köszönöm.
A képet az ágyammal szemközti falra akasztottam. Ez az első
dolog, amit reggel megpillantok, amikor kinyitom a szemem, és az
utolsó, mielőtt elaludnék este. És most, amikor már rá tudok nézni
anélkül, hogy megerednének a könnyeim, többet látok benne, mint
pusztán a fát, vagy azt, amit az ágai közt tűnődve éreztem.
Azt a napot is látom, amikor az engem körülvevő dolgokról
alkotott véleményem gyökeresen megváltozott.
 Kot-kot-kot
Bryce
A tojások a frászt hozzák rám. A tyúkok is. Öregem,
nyugodtan a képembe röhöghetsz, de most halál komolyan
beszélek.
Az egész hatodikban kezdődött a tojásokkal.
Meg egy kígyóval.
Meg a Baker tesókkal.
A Baker testvéreket Mattnek és Mike-nak hívják, de még ma
sem tudnám megmondani, hogy melyik melyik. Sosem
mutatkoznak külön-külön. És bár nem ikrek, mégis kábé ugyanúgy
néznek ki, sőt, még a hangjuk is ugyanolyan. Mindketten Lynetta
osztályába járnak, úgyhogy lehet, hogy az egyikük megbukott.
Bár kicsit nehezemre esik elképzelni, hogy létezik olyan tanár,
aki önként és dalolva visszatapsolta volna a két őrült közül
akármelyiket is még egy évre.
Mindezektől függetlenül Mattnek és Mike-nak köszönhetem,
hogy megtudtam: a kígyók előszeretettel fogyasztanak tojást. És
amikor azt mondom, fogyasztanak, azt értem alatta, hogy nyersen,
héjastul, egészben nyelik le.
Hátralévő napjaimat valószínűleg a hüllővilág eme
gyöngyszemének ismerete nélkül éltem volna le, ha nincs Lynetta.
Akkoriban totál bele volt esve Skyler Brownba, aki úgy három
utcával arrébb lakik tőlünk, és minden adódó alkalommal ott
bandázott ő is a közelében, amikor dobolt. Nagy ügy, piff-paff-
puff, érdekelt is engem, mi? Aztán Skyler és Juli tesói kitalálták,
hogy alapítanak egy bandát, aminek a Titkos Hugyos nevet adták.
Amikor eljutott anyukám fülébe a hír, teljesen kiakadt.
– Milyen szülő engedi meg a gyerekének, hogy egy Titkos
Hugyos nevű bandában játsszon? Ez közönséges. Gusztustalan!
– Pont ez a lényege, anyu – próbálta elmagyarázni Lynetta. –
Igazából nem jelent semmit. Csak arra megy ki a játék, hogy az
öregeket felhúzza.
– Öregnek neveztél engem, kislányom? Mert annyi szent,
hogy engem rendesen felhúzott!
Lynetta csak megvonta a vállát, jelezve, hogy innentől kezdve
mindenki vonja le magának a következtetéseket.
– Tűnés! Tűnj a szobádba! – csattant fel anyukám.
– Mégis miért? – feleselt Lynetta. – Nem mondtam semmit!
– Nagyon is jól tudod, hogy miért. Most pedig felmész, és
elgondolkozol egy kicsit a dolgokhoz való hozzáállásodról,
világos?!
Lynetta megkapta tizenéves kora óta megszokottá váló újabb
sárgalapját, és innentől kezdve valahányszor – akár két percet is –
késett a vacsoráról, anyukám azonnal átküldött Skylerékhez, hogy
rángassam haza. Lehet, hogy ez Lynettának is kínos volt, de nekem
überciki. Én még mindig általánosba jártam, a Titkos Hugyos
bandatagjai pedig már mind gimisek voltak. Érett, laza srácok,
akik csak úgy tépték a gitárhúrokat, hogy az egész környék zengett
tőlük, míg én úgy néztem ki, mint akit épp most engedtek haza a
gyermek-istentiszteletről.
Mire odaértem, általában annyira bestresszeltem, hogy a
hangom egészen felismerhetetlen cincogássá vált, amikor
odaszóltam Lynettának, hogy jöjjön vacsorázni. Nem viccelek,
egyszerűen vinnyogtam. Egy idő után a banda dobta a „Titkos”
jelzőt a nevéből, és a Hugyos és társai lassan hozzászoktak a
látogatásaimhoz. Ahelyett, hogy értetlenül bámultak volna rám,
egyszerűen csak kezdtek beszólogatni, olyasmiket, mint: „Hé,
öcsisajt, bújj be!”, vagy „Hé, Brycie boy, gyere, csapj a húrok közé!”
Hát, valahogy így alakult, hogy Skyler Brown garázsában,
gimisekkel körülvéve néztem, amint egy óriáskígyó lenyel egy
tojást. Mivel már volt hasonló látványban részem a Baker fiúk
szobájában, amikor a kígyó egy patkányt nyelt le, így a Hugyos
veszített kicsit a meglepetés erejéből. Közben arra is rájöttem, ezt
az egész cirkuszt az én tiszteletemre hozták össze, hogy teljesen
beparázzak, így semmiképpen sem szerettem volna megadni nekik
ezt az örömet.
Ez azonban cseppet sem volt egyszerű, ugyanis végignézni azt,
ahogy egy kígyó bekebelez egy tojást, valójában sokkal
hátborzongatóbb, mint elsőre gondolnánk. Először is, a kígyó
eszméletlenül nagyra tátotta a száját, aztán fogta a tojást, és glupp!
Láttuk, ahogy legördül a torkán.
De itt még közel sem volt vége a történetnek. Miután a kígyó
benyomott három tojást, Matt-vagy-Mike így szólt hozzám:
– Na, Brycie boy, szerinted hogy fogja ezt mind
megemészteni?
Megvontam a vállam, és próbáltam nem sipítani, amikor
megszólaltam:
– Hasnyál, vagy ilyesmi?
Megrázta a fejét, aztán közelebb hajolt, mintha egy titkot
akarna megosztani velem:
– Szüksége lesz egy fára vagy egy lábra – grimaszolt felém. –
Nem akarsz önként jelentkezni?
Ösztönösen hátrébb léptem. Már láttam is, amint az a dög
megpróbálja egyben lenyelni a lábamat, mint valami desszertet a
tojás után.
– Ne-em, köszi!
Röhögött, és a padlón tekergőző kígyóra mutatott.
– Ó, ne már! Másik irányt választott. A zongorát fogja
megtisztelni helyetted.
A zongorát? Milyen kígyó ez egyáltalán? És hogy a csudába
tud a nővérem egy levegőt szívni ezekkel az agyamentekkel?
Ránéztem, és bár úgy tett, mint aki poénra veszi ezt a kígyódolgot,
én ismertem Lynettát, és tudtam, hogy totál be van parázva tőle.
A kígyó közben vagy háromszor rátekeredett a zongora lábára,
és aztán Matt-vagy-Mike feltette a kezét, és mindenkit csendre
intett.
– Pszt! Csitt! Csendet! Mindjárt jön!
A kígyó mozdulatlanná vált, aztán hirtelen megfeszítette a
testét. Ahogy befeszült, hallottuk, amint a tojások szétroppannak
odabenn.
– Fúj, undi! – vinnyogták a lányok.
– Azta, öccccsém! – kontráztak kórusban a srácok.
Mike és Matt fülig érő szájjal vigyorogtak egymásra, aztán
egyszerre mondták:
– A vacsora tálalva van!
 Próbáltam én is jó pofát vágni a dologhoz, de az igazság az,
hogy ettől az egésztől rémálmok kezdtek gyötörni. Azt álmodtam,
hogy az a szörnyeteg tojásokat nyel le, meg patkányokat, meg
macskákat.
Meg engem.
Aztán valóra váltak a rémálmaim.
Egy reggel, jó két héttel a Skylerék garázsában történt
kígyóbűvölés után, Juli jelent meg az ajtónkban. És vajon mi volta
kezében? Egy tucat tojás. Úgy ugrabugrált ott a házunk előtt,
mintha karácsonyi betlehemest akart volna előadni.
– Szia, Bryce! Emlékszel Abbyre, Bonnie-ra, Clyde-ra,
Dexterre? És Eunice-re meg Florence-re?
Csak bámultam rá értetlenül. Valahogy más nevek ugrottak
be, ha a hét törpéről volt szó.
– Tudod, a csirkéim? Amiket az iskolai tudományos
kiállításon keltettem ki múlt évben?
– Ja, persze. Hogyan is felejthettem el?
– Már tojnak! – Azzal a kezembe nyomta a dobozt. – Itt van
néhány tojás. Neked meg a családodnak.
– Ó! Hát, köszi – nyögtem ki nagy nehezen, és bezártam az
ajtót.
Régen nagyon szerettem a tojást. Főleg a rántottát,
szalonnával vagy kolbásszal. Mégis – függetlenül a kígyós
előzményektől – éreztem, hogy bármi is készülne ezekből a
tojásokból, az biztos, hogy nem menne le a torkomon. Ezek
ugyanis azokból a csirkékből származtak, amik korábban Juli
Baker kiscsibéi voltak, és amelyeket az ötödikes tudományos
kiállításunkon keltetett ki.
Juli hozta a formáját. Természetesen ő volt a kiállítás sztárja.
Csak tudnám, hogy miért... A bemutatója mindössze abból állt,
hogy mindenki bámulhatta a tojásait. Hát, öregem, nem
mondhatnám, hogy millió történést kell papírra vetni, amikor az
ember keltetést figyel. Kell hozzá valami fényforrás, egy tároló,
néhány cafatokra tépett régi újság és kábé ennyi. Nagy ügy.
Ezzel szemben Juli képes volt egy spirálfüzetnyi tanulmányt
írni, amiben diagramok és grafikonok is voltak – úgy értem,
vonaldiagramok, oszlopdiagramok és tortadiagramok is – a
tojásokról. A tojásokról!
Azt is sikerült kisakkoznia, hogy a tojások éppen a kiállítás
estéjén keljenek ki. Hogy ezt hogy a csudába csinálta, arról
halvány lila gőzöm sincs. Ott álltam a valódi kitörést imitáló
vulkánommal, amivel iszonyú sokat dolgoztam, a tömeget pedig
egyetlen dolog izgatta, mégpedig az, hogy Juli kiscsibéi hogyan
kopácsolják ki magukat a tojásaikból. Még én is odasétáltam a
standjához, hogy megnézzem, mi olyan nagy szám, és – most
próbálok minden előítélettől mentesen nyilatkozni – szerintem
unalmas volt. Kopácsoltak vagy öt másodpercig, aztán szünetet
tartottak úgy öt percig.
Azt is hallottam, ahogy Juli a zsűri tagjait szédíti. Volt egy
mutatópálcája is – mi van?! Nem ceruzáról beszélek, hanem egy
igazi, összetolható pálcáról, amivel át tudott nyúlni az inkubátor
felett, hogy rábökjön erre a grafikonra vagy arra a diagramra, amíg
a huszonegy napig tartó tojáskeltetés izgalmairól áradozott.
Egyetlen dolog volt, amivel még jobban feldobhatta volna a
műsorát: csirkejelmezt kellett volna magára húznia! Meg vagyok
győződve arról, hogy ha netalán-tán eszébe jutott volna, biztosan
megteszi.
Na mindegy, túléltem. Juli egyszerűen csak magát adta, nem
igaz? Igen ám, csakhogy egy évvel később itt álltam egy doboz
tojással a kezemben. Nehezemre esett nem felhúzni magam újra a
hülye díjnyertes projektjére gondolva, amikor anyukám kidugta a
fejét az előszobából, és kiszólt:
– Ki volt az, szívem? És mit hozott? Tojást?
Látszott az arcán, hogy elszánta magát: ma rántottát eszünk
reggelire.
– Aha – morogtam, és odanyomtam a kezébe a tojásokat, de
én maradok a müzlinél.
Kinyitotta a dobozt, majd mosolyogva vissza is zárta.
– Ki hozta?
– Juli. Saját termés.
– Saját termés?
– Mármint... a tyúkjai tojták.
 – Igen? – Anya mosolya halványulni kezdett, amint újra
belepillantott a dobozba. – Tényleg? Nem is tudtam, hogy
vannak... tyúkjai.
– Nem emlékszel? Te és apa vagy egy órán keresztül
bámultátok őket múlt évben a tudományos kiállításon.
– Hát... honnan tudhatjuk, hogy ezekben a tojásokban
nincsenek kiscsibék?
Megvontam a vállam.
– Én már mondtam, hogy müzlit eszem.
Reggelire mindannyian müzlit ettünk, de a tojásokról
beszélgettünk. Apa véleménye szerint semmi baj nem volt velük –
gyerekkorában sokszor evett tanyasi tojást, és nagyon jó ízük volt.
Anyukám ellenben nem tudta elhessegetni magától a gondolatot,
hogy amikor feltör egyet, esetleg egy kiscsibe pottyan ki belőle.
Mondanom sem kell, hogy pár kanyarral később már a kakas
szerepe volt a téma – azt hiszem, én és a müzliszemek meglettünk
volna enélkül az igen kimerítő biológiai eszmefuttatás nélkül is.
Végül Lynetta megelégelte a dolgot:
– Ha lenne kakasuk, szerintetek nem tudnánk róla? Jobban
mondva, nem tudna róla az egész környék?
Erre aztán el kellett ismernünk, hogy fején találta a szöget.
Mire anya közbeszólt:
– Mi van akkor, ha kivágatták a hangszálát, mint mondjuk a
kutyáknak szokták?
– Egy hangtompított kakas – bökte ki apa úgy, mintha ez
lenne a legnevetségesebb dolog, amiről valaha hallott Aztán egy
pillantást vetett anyukámra, és rájött, hogy jobban teszi, ha
fontolóra veszi a megcsonkított kakassal kapcsolatos elméletet
ahelyett, hogy gúnyt űz belőle.
– Nos... ilyesmiről még nem hallottam, de akár ez is
elképzelhető.
Lynetta megvonta a vállát, és így szólt anyukámhoz:
– Akkor kérdezd meg őket! Hívd fel Mrs. Bakert, és kérdezd
meg!
– Ó – válaszolt erre anyukám –, nem szeretném megbántani!
Ilyesmit kérdezni nem igazán udvarias dolog, azt hiszem.
 – Kérdezd meg te Matt-vagy-Mike-ot! – vetettem oda
Lynettának.
Erre ő összeráncolta a homlokát, és rám ripakodott:
– Fogd már be!
– Most mi van? Nem csináltam semmit!
– Nem tűnt fel neked, gyíkfej, hogy mostanában nem lógok
velük?
– Lynetta! – szólt rá anya. Mintha most először hallotta volna,
hogy a nővérem hozzám szól.
– Mi van? Ez a szitu. Hogy lehet valaki olyan nyomi, hogy
nem veszi észre?
– Már én is éppen meg akartam kérdezni, kicsim, hogy mi
történt.
Lynetta felállt, és visszalökte a székét az asztal alá.
– Mert téged aztán érdekel! – csattant fel, és elviharzott a
szobája felé.
– Hurrá! – sóhajtott fel apukám.
Erre anya elnézést kért tőlünk, és Lynetta nyomába eredt.
Mikor anyukám eltűnt, apa megszólalt:
– Fiam, miért nem kérdezed meg te Julit?
– De apa!
– Csak egy egyszerű kis kérdés. Senkinek sem ártasz vele.
– De egy félórás kiselőadást kell majd végighallgatnom.
Apa egy hosszú percig az arcomat fürkészte, majd így szólt:
– Egyetlen fiú sem félhet ennyire egy lánytól...
– Én nem félek...
– Dehogynem.
– Apa!
– Most komolyan, fiam. Szeretném, ha kiderítenéd a
kérdésünkre a választ. Győzd le a félelmedet, és szerezd meg a
választ!
– Arra, hogy akkor most van-e kakasuk, vagy sem?
– Így van. – Felkelt, hogy kiöblítse a müzlis tálkáját,
miközben folytatta: – Nekem munkába kell mennem, neked meg
iskolába. Ma este várom a beszámolót.
Nagyszerű. Egyszerűen fantasztikus. Még el sem kezdődött,
máris el lett átkozva ez a nap. De amikor a suliban elmondtam
Garrettnek, hogy mi a helyzet, ő csak megvonta a vállát, és így
okoskodott:
– Ott lakik veletek szemben, nem?
– Igen, és akkor mi van?
– Csak menj oda a kerítéshez, és nézz be!
– Úgy érted, kémkedjek?
– Ja.
– De... honnan a csudába tudjam, hogy van-e köztük kakas?
– A kakasok... nem is tudom... olyan nagytestűek. És több a
tollúk.
– Több a tollúk? Most számolgassam a tollaikat, vagy mi van?
– Nem, hülye gyerek! Anyukám azt mondta, hogy a kakas
mindig színesebb. – Aztán elröhögte magát. – De ha sokáig
tökölődsz, besötétedik, és úgysem látod!
– Kösz, haver. Igazán sokat segítesz az elmés beszólásaiddal.
Nagyon értékelem.
– Na, szóval a kakas mindenképpen nagyobb, mint a többi, és
színesebb tollai vannak. Tudod, ott a hátulján. Olyan vörösebb
vagy feketébb, vagy mit tudom én, milyenebb neki. És nem a
kakasoknak van olyan gumiszerű vörös cucc a fejük tetején? Meg a
nyakukon is? Ja, a kakasoknak ilyen vörös, gumis izé borítja az
egész fejét.
– Azt mondod, hogy akkor a nagy tollakat meg a gumiszerű
vörös izét sasoljam?
– Most hogy így mondod, a tyúkokon is van olyan gumis,
vörös bigyó. Csak kicsit kevesebb.
Erre csak forgattam a szemem egy darabig, és már azon
voltam, hogy inkább megkérdezem Julitól, amikor felajánlotta,
hogy velem jön, ha szeretném.
– Komolyan?
– Ja, öregem, komolyan.
Így történt, hogy Bakerék hátsó kerítésénél kémkedtem
Garrett Andersonnal aznap délután fél négykor. Nem ezt a titkos
műveletet választottam volna, ha rajtam múlik, de muszáj volt
valamit tennem, hogy este a vacsoránál jelentést tudjak tenni
apának.
Elég gyorsan odaértünk. Ahogy a suliban kicsengettek, szinte
kilőttük magunkat az épületből, mert rájöttünk, hogy ha
egyenesen Bakerékhez nyargalunk, akkor körbenézhetünk és el is
tűnhetünk a helyszínről, még mielőtt Juli akár csak a házuk
közelébe érne. Még a táskánkat sem dobtuk le otthon. Egyből az
utcájukba mentünk, és elkezdtünk kémkedni.
Nem is igazán volt arra szükség, hogy átnézzünk Bakerék
kerítése felett. Gyakorlatilag minden ugyanúgy látszott a kerítésen
keresztül is. De Garrett folyamatosan lebukott, majd újra
átkukucskált, így hát én is ezt a taktikát alkalmaztam, bár azért az
agyam legbelső zugában motoszkált egy kis ellenérzés, hiszen nem
ő lakott a környéken, hanem én.
A hátsó udvar egy szemétdomb volt. Valahogy nem lepett
meg. A sövény elburjánzott, az egyik sarokban pedig egy szedett-
vedett, drótból és fadarabokból összeeszkábált tyúkól árválkodott.
Fűnek nyoma sem volt, az egész udvart tyúkszaros kosz borította.
Garrett vette először észre a kutyájukat, ami a verandán
heverészett, két leharcolt kempingszék között. Rámutatott, és
megkérdezte:
– Szerinted van okunk aggódni miatta?
– Nem leszünk itt annyi ideig, hogy aggódnunk kellene. Hol a
fenébe vannak már azok a tyúkok?
– Szerintem az ólban – jelentette ki, majd felkapott egy
kavicsot, és az ólnak csúfolt fa– és dróttákolmányhoz vágta.
Először csupán szárnycsapkodást hallottunk odabentről,
aztán az egyik tyúk csak kilibbent az ólból. Nem volt túl közel
hozzánk, de azért azt láttuk, hogy vannak tollai és olyan gumis izé
is a fején.
– Na? – érdeklődtem. – Ez kakas?
Garrett megvonta a vállát:
– Szerintem inkább tyúknak néz ki.
– Honnan tudod?
Újbóli vállrándítás.
– Tudom.
Egy darabig néztük, ahogy a koszban kapirgál, majd hirtelen
Garrettnek szegeztem a kérdést:
– Egyébként mi a fene az a tyúk?
– Hát egy olyan! – válaszolt, és a Bakerék udvarába mutatott.
– Jó, és akkor mi az a csirke?
Garrett úgy nézett rám, mintha begolyóztam volna.
– Mi a csudáról beszélsz?
– A csirkékről. Mi az a csirke?
Egy lépést hátrálva óvatosan vizslatott:
– Brycie boy, szerintem ez az egész kezd az agyadra menni. Az
ott egy csirke!
Lehajolt, felvett még egy kavicsot, és már lendítette is a kezét,
amikor a teraszajtó kinyílt, és Juli jelent meg az udvaron.
Mindketten lebuktunk. Amíg a lány minden mozdulatát
figyeltük a kerítésen keresztül, odasúgtam Garrettnek:
– Mégis mikor ért haza?
Garrett mérgesen motyogott:
– Amíg te azt a csirkés magánszámot toltad, addig! – Aztán
így folytatta: – De nyugi, úgy látszik, ez csak jó nekünk! Kosár van
nála. Lehet, hogy a tojásokat fogja összegyűjteni.
Természetesen Julinak először muszáj volt megnyomorgatnia
a koszos kis korcsukat. Lehajolt, hozzádörgölőzött, megborzolta a
szőrét, megpaskolta az oldalát, megölelte, és elmormolta neki,
hogy milyen jó fiú. Mikor végre hagyta szerencsétlent tovább
szunyókálni, meglátta a tyúkot, amit Garrett zavart ki az óljából, és
annak kezdett el gügyögni meg énekelni. Énekelni!
Torkaszakadtából kezdett rá erre a dalra: „Ha borús az ég, nekem
akkor is szép. Napfény árad szívemben szé-é-ét. Csodálkozva, ha
megkérdezed, hogy így érzek, az hogy lehet? Hát itt a felelet: a lá-
á-ányaim. Ha a kislányaimról beszélhetek...” Benézett az ólba, és
elkezdett gügyögni a tyúkjaihoz:
– Szia, Flo! Jó napot, Bonnie! Gyere csak ki, bogaram!
A tákolmány ahhoz túl kicsinek tűnt, hogy bemásszon
hozzájuk. Inkább egy olyan mini fáskamraszerűségnek nézett ki,
ahová még a kutyája sem tudott volna beférni probléma nélkül. De
ez a tény vajon meggátolta Juli Bakert bármiben is?
Természetesen nem. Négykézlábra állt, és szépen betuszkolta
magát. A tyúkok persze riadtan kotkodácsolva és csapkodva
menekültek kifelé, és hamarosan az egész hátsó udvar tele lett
velük, Juliból pedig csak a tyúkszaros cipőjét láttuk.
Annál többet hallottunk viszont belőle, ugyanis az ólban
folytatta a nótázást: „Nem kell hírnév, szerencse, pénz. Ami
számít, az már rég az enyé-é-ém. Csodálkozva, ha megkérdezed,
hogy így érzek, az hogy lehet? Hát itt a felelet: a lá-á-ányaim. Ha
a kislányaimról beszélhetek. A lányaim...”
Ekkor már nem is a tyúkokat vizsgáltam, hogy most van-e
olyan gumis izé a fejükön, vagy mekkorák a tollaik. Juli Baker
lábai kötötték le inkább a figyelmemet. Egyszerűen nem tudtam
felfogni, hogy a csudába lehet egy ember ennyire boldog,
miközben éppen egy rozzant tyúkólba fúrja be magát, és a cipője
talpán kétcentis rétegben áll a tyúkszar.
Garrett zökkentett vissza a valóságba.
– Mind tyúk – jelentette ki. – Most nézz rájuk!
Elszakítottam a tekintetem Juli cipőjéről, és a tyúkokat
kezdtem figyelni. Először is megszámoltam őket. Egy-két-há-négy-
öt-hat. Mind megvolt. Hogyan is felejthette volna el bárki, hogy
Juli összesen hatot keltetett ki? Ez volt a valaha felállított
legnagyobb iskolai rekord – a megyében is mindenki hallott már
róla.
Nem voltam benne biztos, hogyan értette Garrett az előbbi
szavait. Rendben, mindegyik tyúk volt, de ez pontosan mit is
jelentett? Nem szerettem volna, ha megint elkezd cikizni a
felfogóképességem miatt, de nekem ez az egész még mindig nem
volt világos. Végül kinyögtem:
– Tehát nincs kakas köztük?
– Tuti fix, hogy nincs.
– Honnan tudod?
Megvonta a vállát.
– A kakasok peckesen szoktak lépegetni.
– Peckesen?
– Hát, ja. És nézd: egyiknek sincs hosszú farktolla! Vagy
feltűnően sok olyan gumis izé a fején. – Bólintott egyet. – Ja,
tutira tyúk mind.
 Aznap este apa egyből a lényegre tért.
– Na, fiam, teljesítetted a küldetést? – szegezte nekem a
kérdést, miközben belevágta villáját egy tésztahegybe, és
megforgatta benne.
Én is támadást indítottam a vacsora ellen, és rámosolyogtam.
– Aha – válaszoltam, miközben kihúztam magam a széken,
hogy méltón adjam tudtára a híreket. – Mind tyúk.
A villája nyikorogva megállt.
– És...?
Éreztem, hogy valami nem stimmel, de fogalmam sem volt
róla, hogy mi. Próbáltam arcomra plasztikázni a mosolyt,
miközben kinyögtem:
– És micsoda?
Letette a villáját, és rám bámult.
– Ezt mondta neked? Hogy „mind tyúk”?
– Hát, nem teljesen.
– Akkor mit is mondott pontosan?
– Ööö... Pontosan nem mondott semmit.
– Ami azt jelenti...
– Ami azt jelenti, hogy inkább elmentem, és én magam
néztem meg őket.
Próbáltam úgy előadni a dolgot, mintha ez valami hatalmas
nagy teljesítmény lett volna, de apukámat nehéz volt meggyőzni.
– Szóval nem is kérdezted meg.
– Nem volt rá szükség. Garrett mindent tud a csirkékről.
Együtt mentünk el Bakerékhez, és egyedül derítettük ki, hogy mi a
helyzet.
Lynetta ekkor érkezett vissza a mosogatótól, ahol a
carbonaraszószt öblítette le a hét és fél szál tésztájáról. Éppen a
sóért nyúlt, mikor savanyú tekintettel megjegyezte:
 – Be-tojás.
– Lynetta! – szólt rá anyukám. – Viselkedj!
Lynetta kezében megállt a sótartó.
– Anya, Bryce kémkedett. Felfogtad, hogy ez mit jelent?
Odament a kerítésükhöz, és benézett. Szerinted ez teljes
mértékben elfogadható viselkedés?
Anya most hozzám fordult:
– Bryce? Tényleg így történt?
Most már mindenki engem bámult, és úgy éreztem, muszáj
valahogy kimagyarázni magam ebből a kutyaszorítóból.
– Mi olyan nagy ügy ebben? Ti mondtátok, hogy nézzek utána
Juli tyúkjainak, és én így oldottam meg a feladatot!
– Kot-kot-kot! – sutyorogta a nővérem.
Apukám még mindig nem evett.
– És így sikerült kinyomoznod – kezdte, minden szavát
alaposan artikulálva –, hogy mind egy szálig... tyúkok.
– így van.
Mélyet sóhajtott, majd szájába vett egy adag tésztát, és egy
örökkévalóságig rágta.
Éreztem, hogy megnyílik alattam a föld, de egyszerűen nem
tudtam rájönni, hogy miért. Úgyhogy megpróbáltam valahogy
kislisszolni a csapdájából.
– Felőlem megehetitek azokat a nyamvadt tojásokat, de az
biztos, hogy én hozzájuk sem érek, úgyhogy jobb, ha nem is
kérdeztek semmit.
Anyukám felváltva pillantgatott rám meg apára, miközben a
salátáját ette. Szinte biztosra vettem, hogy arra vár, apukám mikor
mondja meg a magáét a szomszédok kukkolását illetően. Mivel egy
jó ideig nem volt hajlandó nyilatkozni, anyukám megköszörülte a
torkát, és megkérdezte:
– Miért ne?
– Mert... mert... Nem is tudom, hogyan fogalmazhatnám meg
szépen.
– Csak mondd ki! – csattant fel apukám.
– Hát... az egész udvar csupa trágya.
– Fúj, undi! – nyögött föl a nővérem, és elhajította a villáját.
 – Úgy érted, csirkeürülék? – nézett rám anya.
– Ja, még fű sincs sehol. Csak kosz meg... ööö... tudjátok,
tyúkszar. Abban mászkálnak a csirkék, meg kapirgálnak benne,
meg...
– Fúj, undorító! – siránkozott Lynetta.
– Szóval ez a helyzet.
Lynetta felpattant, és kijelentette:
– Ezek után azt várjátok, hogy az ember fejezze be a
vacsoráját? – Azzal kiviharzott a helyiségből.
– Lynetta! Muszáj valamit enned! – kiabált utána anyukám.
– Nem, nem muszáj! – üvöltötte vissza, majd egy fél perccel
később bedugta a fejét az ebédlőbe, és megjegyezte: – És senki se
várja el tőlem, hogy egyek azokból a tojásokból, anya! Az a szó,
hogy szalmonella, jelent valakinek valamit?
Lynetta végigtrappolt az előszobán, közben anyukám az
elhangzottakon töprengett.
– Szalmonella? – fordult oda apukámhoz. – Szerinted ez
lehetséges?
– Fogalmam sincs, Patsy. Engem jobban aggaszt az a tény,
hogy a fiunk gyáva.
– Gyáva? Rick, ne mondj már ilyeneket! Bryce nem gyáva.
Csodálatos fiunk van, aki...
– Aki fél egy lánytól.
– Apa, nem is félek tőle. Csak folyton idegesít!
– Miért?
– Még neked magyarázzam? Téged is kiakaszt! Mindenből
akkora ügyet csinál!
– Bryce, arra kértelek, hogy próbálj meg túllépni a
félelmeden, ehelyett te feltetted a kezed, és egyenesen megadtad
magad neki! Ha tetszene neked Juli, az persze teljesen más dolog
lenne. A szerelemtől lehet lámpalázas az ember. De ez! Ez
egyszerűen nevetséges! Hogy túl sokat beszél, meg túlságosan
lelkesedik minden kis jelentéktelen dolog miatt? És? Csak annyi
lett volna a dolgod, hogy odamész, kinyögöd a kérdésed, aztán
eltűnsz. Merj már szembenézni vele, az ég szerelmére!
– Rick... – próbált közbelépni anyukám. – Rick, nyugodj meg!
Bryce mégiscsak kinyomozta a kérdésedre a választ...
– Nem, nem nyomozta ki.
– Ezt meg hogy érted?
– Azt mondta, mind tyúk. Persze hogy mind tyúk! A kérdés az
lett volna, hogy ezen belül hány tojó van és hány kakas.
Szinte hallottam az agyamban a kattanást, amint összeállt a
kép, és mondhatom, komplett idiótának éreztem magam. Nem
csoda, hogy apukámat ennyire kiakasztottam. Hogy lehettem
ekkora barom? Mind tyúk... Na, gratulálok magamnak! Garrett is
úgy csinált, mintha tyúkszakértő lenne, közben meg fogalma sem
volt az egészről. Mi a csudának hallgattam rá?
Késő bánat. Apa meg volt győződve róla, hogy gyáva vagyok.
Ezért – hogy segítsen leküzdeni a félelmemet – kitalálta, hogy
vigyem vissza a tojásokat Bakeréknek, és mondjam meg, hogy mi
nem szoktunk tojást enni, vagy mindenki allergiás rájuk, vagy
ilyesmi.
Anyukámnak is volt azért véleménye a dologgal kapcsolatban:
– Rick, szerinted mit tanítasz te ezzel a gyereknek? Hiszen
ebből egy szó sem igaz! Ha már visszaviszi a tojásokat, nem lenne
jobb, ha az igazat mondaná?
– Mit? Hogy félsz a szalmonellafertőzéstől?
– Csak én? Téged egyáltalán nem izgat?
– Patsy, már megint nem a lényegre koncentrálsz. A lényeg az,
hogy nem tűröm, hogy a fiam gyáván viselkedjen.
– És ezt azzal éred el, hogy hazugságra buzdítod?
– Rendben. Akkor csak dobjátok ki őket! De mostantól kezdve
elvárom, hogy bátran nézz szembe a félelmeiddel! Viselkedj
férfihoz méltóan, világos?
– Igen, apa.
– Végeztünk.
Körülbelül nyolc napig nem jött elő ez a téma. Aztán egy
reggel, hét óra tájékán, megint ott állt Juli az ajtónk előtt. Egyik
lábáról a másikra ugrált, és egy doboz tojást tartott a kezében.
– Szia, Bryce! Tessék!
Próbáltam egyenesen a szemébe nézni, és kijelenteni, hogy
„Köszi, de nem kérjük!”, ám Juli annyira boldognak látszott, én
pedig annyira álmos voltam még, hogy egyszerűen nem volt
kedvem húzgálni az oroszlán bajszát. Végül az történt, hogy
otthagyott a dobozzal a kezemben, én pedig az egészet a kukába
dobtam, mielőtt apukám leült volna a reggelihez.
Ez két évig így ment. Két teljes évig! Egy idő után a szokásos
reggeli rituálém részévé vált az egész. Figyeltem, hogy Juli mikor
ér a házunk elé, hogy gyorsan kivágjam előtte az ajtót, még mielőtt
csönget vagy kopog. Aztán a doboz tojást szépen becsúsztattam a
szemetesbe, mielőtt apa feltűnt volna a láthatáron.
Egy napon azonban mindent elszúrtam. Egy ideig megszűntek
Juli reggeli látogatásai, akkortájt, amikor kivágták a platánját.
Aztán egy reggel hirtelen megint ott állt a házunk előtt, mint
valami tojásfutár. Elvettem tőle a dobozt, mint mindig, és
elindultam, hogy kidobjam, mint mindig. Csakhogy a konyhai
szemetes olyan szinten megtelt, hogy nem fért már bele a doboz,
ezért csak a tetejére tettem, majd felemeltem, hogy kivigyem, és a
kinti kukába borítsam az egészet.
Hármat lehet találni, hogy vajon ki ácsorgott az ajtónk előtt,
mint egy sóbálvány?
Természetesen a Tojáskirálynő.
Erre majdnem végigöntöttem a szemetet a verandánkon.
– Te meg mi a csudát csinálsz még itt? – bámultam rá.
– Nem is... nem is tudom. Csak... csak elgondolkodtam.
– Miről? – teljesen kétségbeestem. Valamivel el kellett
terelnem a figyelmét. Valahogy meg kellett kerülnöm őt ezzel a
hatalmas szemetessel anélkül, hogy feltűnne neki, mi csücsül a
tetején.
Juli elkapta a tekintetét rólam, és mintha zavarba jött volna.
Juli Baker, zavarban? Sosem gondoltam volna, hogy ez
megtörténhet.
Na mindegy. Hirtelen felkínálta magát az a kihagyhatatlan
lehetőség, hogy a tojásosdobozt egy ázott újsággal takarjam le, és
én éltem is vele, öregem. Aztán próbáltam gyorsan kitörni a
kapunk előtti nagy kuka irányába, de Juli elállta az utam. Nem
viccelek. Szabályszerűen kilépett elém, és kitette a kezét, mintha
valami kapuban védene.
 Aztán utánam jött, és megint elém állt.
– Mi történt? – akarta tudni. – Összetörtek?
Szuper. Hogy ez eddig miért nem jutott az eszembe?
– Ja, igen – hazudtam. – Nagyon sajnálom. – De valójában az
agyamban csak az járt: „Kérlek, Istenem, könyörgöm, hadd jussak
el a kukáig!”
Isten valószínűleg még nem kelhetett fel. Juli rávetette magát
a szemetesre, és kirángatta a tetejéről a drágalátos kis dobozát.
Egyből látta, hogy a tojások nincsenek összetörve, sőt még
megrepedve sem.
Ott állt lefagyva, kezében a dobozzal, amíg én kiöntöttem a
szemetet a kukába.
– Miért dobtad ki őket? – kérdezte, de a hangja egyáltalán
nem úgy szólt, mintha Juli Bakerhez tartozna. Nagyon halk volt, és
bizonytalan.
Nem volt mit tenni, elmondtam neki, hogy féltünk a
szalmonellafertőzéstől, mivel az udvaruk szörnyű állapotban van,
és nem akartuk megbántani. Úgy mondtam mindezt, mintha
nekünk lenne igazunk, neki pedig nem, de közben úgy éreztem,
hogy szörnyen bunkó vagyok. Egy igazi tyúk-eszű idióta.
Aztán közölte velem, hogy jó néhányan a környékünkről
veszik tőle a tojást. Fizetnek érte. És amíg én próbáltam értelmezni
ezt a számomra hihetetlennek tűnő információt, Juli fejben
elvégzett egy-két műveletet:
– Fel tudod fogni, hogy több mint száz dollárt vesztettem
azzal, hogy ajándékba adtam nektek a tojásokat? – Aztán könnyek
között elviharzott tőlünk.
Hiába próbáltam nyugtatni magam azzal, hogy hiszen mi nem
is kértük erre – soha egy szóval sem mondtam, hogy kéne nekünk,
vagy szükségünk van rá, vagy egyáltalán szeretjük a tojást –, a tény
az, hogy soha életemben nem láttam még Julit sírni. Akkor sem,
amikor eltörte a kezét tesiórán, vagy amikor cikizték az iskolában,
vagy a bátyjai szívatták. Még akkor sem, amikor kivágták azt a
platánt. Rendben, biztos vagyok benne, hogy akkor sírt, csak én
konkrétan nem láttam. Számomra Juli Baker mindig is túl kemény
volt ahhoz, hogy sírjon.
 Bementem a szobámba, hogy összerámoljam a sulis cuccom,
miközben úgy éreztem, hogy én vagyok a világon a legnagyobb
vadállat. Két éve dobáltam ki sutyiban a tojásokat, kerülgetve Julit
meg apukámat. Mégis, milyen ember vagyok én? Miért nem
tudtam elé állni, és kimondani: „Köszi, de nem kell nekünk, nincs
rá szükségünk, nem szeretjük a tojást... Add inkább a kígyónak,
oké? Vagy csinálj velük valamit! Bármit!”
Valóban attól féltem, hogy megbántom az érzéseit?
Vagy inkább tőle féltem?
 A tojások
Juli
Miután kivágták a platánt, úgy tűnt, minden más is darabokra
hullik körülöttem. Champ elpusztult. Aztán rájöttem, mi folyik a
tojásokkal. Champnek lejárt az ideje, és bár még mindig hiányzik,
azt hiszem, könnyebben fogadtam el halálának tényét, mint azt,
ami a tojásokkal történt. Azt még most sem tudom elhinni.
Esetünkben a tojás volt először, nem a tyúk, de a kutya
mindkettő előtt érkezett. Úgy hatéves lehettem, amikor egyik
éjszaka apa egy nagy testű, lekötözött kutyával a furgonjában
hajtott be az udvarunkba. Valaki elütötte egy útkereszteződésnél,
és ő megállt, hogy megnézze, mennyire súlyos az állapota. Feltűnt
neki, hogy szegény jószág olyan gebe, hogy zörögtek a csontjai, és
nyakörv sem volt rajta.
– Éhezett, és teljesen elveszítette a tájékozódási képességét –
mesélte anyukámnak. – Miféle ember tehet így ki a házából egy
kutyát?
Az egész család a verandán sürgölődött, én pedig alig bírtam
visszafogni magam. Egy kutya! Egy édes, játékos, lihegő kiskutya!
Ma már tudom, hogy Champ sosem volt valami négylábú
szépségideál, de amikor az ember hatéves, bármilyen kutya –
mindegy, mennyire lompos – csodálatosan ölelni való
teremtménynek tűnik a számára.
A testvéreimnek is tetszett a kutya, de abból, ahogyan
anyukám összehúzta a szemöldökét, egyértelműen meg tudtam
állapítani, hogy valami ilyesmit gondol magában: „Ezt a kutyát
kitenni? Aha, azt hiszem, értem, miért történt. Igen, teljesen meg
tudom érteni!” Hangosan azonban csak ennyit mondott:
– Ennek a kutyának nincs helye a házban.
– Trina – próbálkozott apukám –, ez nem a tulajdonba
vételről szól. Csak a könyörületről.
– Akkor nem akarod rám kényszeríteni ezt a kutyát mint...
mint háziállatot?
– Nem, eszembe sem jutott.
 – Akkor mi jutott eszedbe?
– Adj neki valamit enni, fürdesd meg... Aztán talán
feladhatnánk egy hirdetést, és kereshetnénk neki egy tisztességes
otthont.
Anyukám szúrós szemmel figyelte apukámat a küszöbről.
– Csak semmi „talán”!
A tesóim egyből rázendítettek:
– Most akkor nem tarthatjuk meg?
– Nem bizony.
– De anyaaa! – könyörögtek kórusban.
– Vita lezárva – jelentette ki. – Lefürdetem, megetetem, és
feladok egy hirdetést az újságban.
Apa egyik karját Matt, másikat Mike vállára téve így szólt:
– Egy szép napon, fiúk, majd lesz egy kölyökkutyánk.
Anyukám már félig a házban volt, de azért még hallottuk,
amint hátraszól:
– Addig biztos, hogy nem, amíg nem tanultok meg
kitakarítani magatok után, fiúk!
Hét végére a kutyát elneveztük Champnek. A következő hét
végére a hátsó udvartól egészen a konyháig jutott. Nem sokkal
ezután már szinte teljesen otthon érezte magát a házban. Úgy tűnt,
hogy senkinek sem kellett egy nagy testű, kedvesen ugató kutya.
Senkinek, kivéve a Baker család négyötödét.
Aztán anyukámnak kezdett feltűnni egyfajta szag. Egy
titokzatos, meghatározhatatlan eredetű bűz. Be kellett vallanunk,
hogy mindannyian éreztük, de amíg anya állította, hogy ez csakis
eau de Champ lehet, mi próbáltuk védeni. Olyan gyakran adta ki a
fürdetésre vonatkozó utasítást, hogy szinte kizártnak tartottuk,
hogy ő bűzlött. Mindannyian jól körbeszaglásztuk Champet, és
meg kell hogy mondjam, tökéletesen rózsaillatúnak bizonyult.
Nekem inkább az volt a személyes gyanúm, hogy Matt és Mike
nem töltenek elég időt a fürdőszobában, de nem szerettem volna
szaglótávolságba kerülni velük. Mivel a táborunk megoszlott
aszerint, hogy ki kit vagy kiket tart bűnösnek, a szagot egyszerűen
a Titokzatos Bűznek tituláltuk. Sokszor vacsorák alatt hosszan
ment a találgatás a Titokzatos Bűz eredetét illetően, amit a
bátyáim igen mulatságosnak találtak, anyukám viszont egyáltalán
nem.
Egy napon aztán anya megfejtette a rejtélyt. Talán Champet
ott helyben agyonvágta volna, ha apukám nem siet a segítségére,
és nem tereli ki őt a házból.
Anya szinte felrobbant:
– Mondtam, hogy ő az! A Titokzatos Bűz a Titkos Húgyostól
ered! Láttad, mit művelt? Láttad? Most vizelte le az asztalt!
Apukám egy köteg papírtörlővel pattant oda, ahol egy
pillanattal előbb még Champ volt, és riadtan kérdezte:
– Hol? Hol van?
Mindhárom csepp szépen lassan folydogált le az asztal lábán.
– Ott! – mondta anyukám, remegő ujjal mutatva a
nedvességre. – Ott!
Apa letörölte, majd a szőnyegre pillantott, és kijelentette:
– Hisz ez alig néhány csepp.
– Hát ez az! – kiáltotta anya, kezét csípőre téve. – Ezért nem
sikerült eddig semmi bizonyítékot találnom. Mostantól kezdve az a
kutya be nem teszi a lábát ebbe a házba. Hallottátok? Többet nem
engedhetitek be!
– És mi van a garázzsal? – próbálkoztam. – Aludhatna ott?
– Hogy mindent összevissza pisiljen odabenn? Kizárt!
Mike és Matt váltottak egy vigyort.
– Titkos Hugyos! Ez lehetne a bandánk neve!
– Ja. Király!
– Milyen banda? – kérdezte hirtelen anya. – Várjatok csak egy
pillanatot, miféle bandáról beszéltek?
De ők már rég elviharzottak a szobájuk felé, azon röhögve,
hogy milyen lehetséges lógókat lehetne tervezni egy ilyen névhez.
Apa és én a nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy
kiszagoljuk és elpusztítsuk a bűntény bizonyítékait. Apukám egy
üveg ammóniát használt, én pedig egy doboz Cleannel jártam a
nyomában. Próbáltuk a fiúkat is bevonni, de miután elkezdték
egymást szembespriccelni a takarítószerekkel, végül
szobafogságba kerültek, aminek szerintem szívből örültek.
Tehát Champ kinti kutya lett, és azt hiszem, ő maradt volna az
egyedüli háziállatunk, ha nincs az ötödikes tudományos kiállítás.
Az osztályban mindenkinek remek ötletei támadtak, de én
egyszerűen nem tudtam kitalálni semmi érdekeset. Aztán a
tanárnőnk, Mrs. Brubeck félrevont egy óra után, és elmondta,
hogy van egy barátja, aki tyúkokat tart, és esetleg tudna nekem
hozni egy megtermékenyített tojást a projektemhez.
– De én semmit sem tudok a tojáskeltetésről – lepődtem meg.
Erre elmosolyodott, és egyik kezét a vállamra tette.
– Juli, nem kell mindig minden területen azonnal szakértőnek
lenned. Éppen az lenne ennek a feladatnak a lényege, hogy valami
újat tanulj.
– És mi van, ha elpusztul?
– Akkor elpusztul. Amennyiben a munkádat tudományos
pontossággal dokumentálod, még mindig kaphatsz ötöst, ha csak
ez aggaszt.
Az ötös? Felelősnek lenni egy parányi csibe haláláért – inkább
ez aggasztott. Hirtelenjében sokkal csábítóbbnak tűnt egy működő
vulkán megépítése, esetleg egy kis saját készítésű műgumi
előállítása, vagy a fogaskerekek különféle tudományos alkalmazási
formáinak szemléltetése.
De a gépezet már mozgásba lendült, és Mrs. Brubeck nem volt
hajlandó vitát nyitni a dologgal kapcsolatban. Leemelte a Kezdők
kézikönyve a csirkeneveléshez című könyvet a polcáról, és így
szólt:
– Olvasd el a mesterséges inkubációról szóló fejezetet, és
szerelkezz fel a szükséges ismeretekkel ma este! Holnapra itt lesz a
tojásod.
– De...
– Ne aggódj már olyan sokat, Juli! – szólt rám. – Minden
évben végigcsinálja valaki ezt a projektet, és mindig ez az egyik
legnépszerűbb a kiállításon.
Mire ismét kinyögtem, hogy „de…”, addigra Mrs. Brubeck már
nem is volt a teremben. Elviharzott, hogy egy másik
döntésképtelen diák csatájában segédkezzen.
Aznap este jobban szenvedtem, mint valaha. Az inkubációról
szóló fejezetet több mint négyszer végigolvastam, és még mindig
fogalmam sem volt arról, hol is kezdjem az egészet. Nekünk
például nem volt otthon régi akváriumunk csak úgy, elfekvőben!
Sem inkubátor-hőmérőnk. Vajon a konyhai hőmérő megteszi?
A páratartalmat is szabályoznom kellett volna, máskülönben
rettenetes dolgok történhettek szegénnyel. Ha túl száraz a levegő,
akkor a csibe nem tudja magát kikopácsolni a tojásból, ha viszont
túl nagy a páratartalom, akkor puhacsibe-kórban pusztulhat el. Mi
az a puhacsibe-kór?!
Anyukám, aki egy józan ésszel megáldott, felelősségteljes
szülő, azt tanácsolta, hogy egyszerűen mondjam meg Mrs.
Brubecknek: nem fogok csibét keltetni.
– Nem gondolkodtál még azon, hogy inkább babot csíráztass?
– kérdezte.
Apukám ezzel szemben megértette, hogy nem lehet csak új
visszautasítani azt a feladatot, amit a tanár rád osztott, és
megígérte, hogy segíteni fog.
– Nem olyan nagy ügy összeeszkábálni egy inkubátort.
Vacsora után csinálunk is egyet.
Hogy apukám honnan tudja, mi hol van a garázsunkban, az
számomra örök rejtély marad. Azt viszont megosztotta velem,
hogy honnan ismer ennyi mindent a keltetésről, miközben egy
kétcentis lyukat fúrt egy régi plexiüvegbe.
– Mikor gimis voltam, kacsát keltettem egy tojásból –
kacsintott rám cinkosán. – Iskolai tudományos kiállítás.
– Egy kacsát?
– Igen, de az alapok ugyanazok minden baromfi esetében.
Tartsd a megfelelő hőmérsékletet, ne engedd, hogy a páratartalom
ingadozzon, naponta többször forgasd meg a tojást, és néhány
héten belül lesz egy csipogó kiscsibéd!
Kezembe nyomott egy izzót és egy hosszabbítót.
– Ezt húzd át a plexin lévő lyukon, majd csavard rá az izzót!
Addig én keresek néhány hőmérőt.
– Néhány? Egy nem elég?
– Csinálnunk kell egy páratartalom-mérőt.
– Páratartalom-mérőt?
– Hogy ellenőrizni tudjuk a páratartalmat a keltetőben.
Ugyanolyan, mint egy hőmérő, csak vizes gézt kell a villanykörte
köré tekerni.
Elmosolyodtam:
– Hogy megússzuk a puhacsibe-kórt?
– Pontosan – mosolygott vissza rám.
Másnap délutánra nemcsak egy, hanem hat tojás pihent a
keltetőmben, kellemes 39 °C-os melegben.
– Általában nem mindegyikből lesz csibe – magyarázta Mrs.
Brubeck. – Reméljük, azért egy ki fog kelni. Az eddigi rekord
három volt. Igazából a dokumentációra kapsz majd jegyet. Légy
igazi tudós! Sok sikert! – Ezzel már ott is hagyott.
Dokumentáció? Mégis miről? Naponta háromszor meg kellett
forgatnom a tojásokat, és szabályoznom kellett a hőmérsékletet,
valamint a páratartalmat, de ezeken kívül mi más dolgom lett
volna még?
Aznap este apukám egy papírgurigával és egy elemlámpával
jött be a garázsba. A kettőt úgy ragasztotta össze, hogy a lámpa
fénye a gurigán keresztül jöjjön ki.
– Hadd mutassam meg neked, hogyan kell egy tojást
lámpázni! – mondta, és lekapcsolta a garázsban lévő villanyt.
Mrs. Brubeck könyvében láttam egy részt a lámpázásról, de
nem igazán olvastam még végig.
– Miért hívják így? – kérdeztem apukámtól. – És miért
csinálják egyáltalán?
– Régen gyertyát használtak hozzá, ma pedig már
természetesen izzót – kiemelte az egyik tojást, és a kartonguriga
végéhez tette.
– A fény segít abban, hogy átláss a tojáshéjon, és így nyomon
követhesd az embrió fejlődését. Ennek segítségével pedig
kiszanálhatod a gyengéket.
– Öljem meg őket?
– Nem, szanáld ki, azaz válogasd ki, és vedd ki azokat,
amelyek nem fejlődnek rendesen!
– De hát... akkor azok elpusztulnak, nem?
Rám nézett.
– Bennhagyni egy tojást, amiről tudod, hogy rossz, olyan
következményekkel járhat, amely az egészségeseket is tragikusan
érinti.
– Hogyhogy? Nem csak annyi történik, hogy egyszerűen nem
kel majd ki?
Apukám visszafordult az átvilágított tojáshoz.
– Esetleg felrobbanhat, és baktériumokkal fertőzheti meg az
összes többi tojást.
Felrobbanhat! A puhacsibe-kórt, a robbanó tojásokat és a
szanálást figyelembe véve ez volt az eddigi legrosszabb
projekttémám. De ekkor apa így szólt:
– Figyelj csak, Julianna! Itt már látszik az embrió – mutatta
felém a megvilágított tojást. Odanéztem, mire folytatta: – Látod
azt a fekete foltot? A közepén? Ahol az összes ér összefut?
– Azt, ami úgy néz ki, mint egy bab?
– Igen.
Hirtelen az egész olyan valódinak tűnt. Ez a tojás életben volt!
Gyorsan végignéztem a többit is. Mindegyikben láttam egy-egy kis
babszemet. Biztos voltam benne, hogy életben fognak maradni,
hogy mindegyik végig tudja csinálni!
– Apa? Bevihetném a keltetőt a házba? Lehet, hogy este
nagyon hideg lesz itt, nem gondolod?
– Én is éppen ezt akartam javasolni. Menj, nyisd ki az ajtót,
én meg beviszem!
A következő két hétben teljesen lekötött a csibék
növekedésének figyelése. A tojásokat jelzésekkel láttam el: A, B, C,
D, E és F, de egykettőre neveket is fabrikáltam nekik a betűkhöz:
Abby, Bonnie, Clyde, Dexter, Eunice és Florence. Minden áldott
nap megmértem, meglámpáztam és megforgattam őket. Még az is
eszembe jutott, hogy talán jót tenne nekik, ha néhanapján
hallanának egy kis kotkodácsolást, így ezt is csináltam egy darabig,
de meg kell hogy mondjam, nagyon fárasztó volt. Sokkal
egyszerűbbnek tűnt dalokat dúdolgatni csendes kis jószágaimnak,
úgyhogy inkább ennél a változatnál maradtam. Hamarosan már
automatikusan dúdolni kezdtem a tojásaim közelében, mivel
olyankor mindig nagyon boldognak éreztem magam.
Kétszer is végigolvastam a Kezdők kézikönyve a
csirkeneveléshez című könyvet, elejétől a végéig. A projektemhez
mindenféle diagramot készítettem, amelyeken az embriók
fejlődésének lépcsőfokait szemléltettem, rajzoltam egy hatalmas
csirkét ábrázoló posztert, feljegyeztem a napi hőmérséklet és
páratartalom ingadozását, és csináltam egy vonalgrafikont is a
tojások fokozatos súlycsökkenéséről. Kívülről nézve a tojások
unalmasnak tűnhettek, de én tudtam, hogy mi történik bennük!
A tudományos kiállítás előtt két nappal, amikor éppen
Bonnie-t lámpáztam, észrevettem valamit. Behívtam apukámat a
szobámba, és megmutattam neki:
– Nézd, apa! Ezt figyeld! Szerinted ez a szíve, ami dobog?
Apukám egy darabig tanulmányozta a tojást, aztán
elmosolyodott, és ezt mondta:
– Várj, hívom anyádat is!
Így mind a hárman ott tolongtunk a szobámban, és figyeltük,
ahogy Bonnie szíve dobog. Még anya is bevallotta, hogy egész
egyszerűen leírhatatlan élmény volt!
Clyde kezdett először kopácsolni. És persze éppen akkor
fogott bele, amikor indulnom kellett volna az iskolába. Apró
csőrével áttörte a kemény héjat, és amíg én lélegzetvisszafojtva
vártam, ő megpihent odabenn. Jó sokáig pihent. Majd nagy
nehezen koppantott még egyet a csőrével, de szinte azonnal
abbahagyta. Hogy mehettem volna el így iskolába, magára hagyva
szegényt ilyen állapotban? Mi van, ha segítségre szorul? Úgy
gondoltam, ez egy ésszerű indok lett volna arra, hogy az ember
otthon maradjon, legalábbis még egy rövid időre.
Apukám próbált meggyőzni arról, hogy a tojásból való kikelés
eltarthat akár egy egész napig, és az iskola után is rengeteg
izgalmas esemény szemtanúja lehetek még, de ezt nem voltam
hajlandó elfogadni. Ó, nem-nem-nem! Szerettem volna látni,
ahogy Abby és Bonnie és Clyde és Dexter és Eunice és Florence
világra jönnek! Mindegyiküket látni akartam.
– Nem maradhatok le a kikelésükről! – közöltem. – Egy
másodpercet sem akarok elmulasztani.
– Akkor vidd el őket az iskolába! – javasolta anyukám. – Mrs.
Brubecknek egy szava sem lehet, elvégre ő volt az ötletgazda.
 Néha jó dolog, ha az embernek ésszerű anyukája van.
Egyszerűen csak kicsit hamarabb kezdek el kipakolni a
tudományos kiállításra, és kész! Összekészítettem az összes
holmimat, a posztereket, táblázatokat, grafikonokat meg minden
mást, és megkértem anyát, hogy vigyen be az iskolába.
Mrs. Brubeck egyáltalán nem bánta. Annyira el volt foglalva a
többi gyerek projektjével, hogy gyakorlatilag az egész napot azzal
tölthettem, hogy néztem, ahogy a csibék világra jönnek.
Clyde és Bonnie bújt ki először a tojásból. Kicsit csalódott
voltam, mert csak feküdtek ott, nedvesen és csapzottan, és teljesen
kimerültnek tűntek. Az igazat megvallva eléggé csúnyácskának
láttam őket. Mire azonban Abby és Dexter is kikelt, Bonnie és
Clyde már egészen kiscsibés formát öltött, és alig várták, hogy
történjen végre valami.
Az utolsó két tojás még váratott magára, de Mrs. Brubeck
ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam őket békén. Végül is igaza lett,
mert éppen a kiállítás alatt keltek ki aznap este. Eljött az egész
családom, és bár Matt és Mike csak két percig nézték a repedező
tojásokat, mielőtt elslisszoltak, hogy szemügyre vegyenek néhány
másik projektet, anya és apa végig ott maradtak mellettem.
Anyukám még fel is vette Bonnie-t egy kicsit, hogy hozzádörgölje
az arcához.
Aznap este, amikor már mindennek vége volt és éppen
pakoltam össze a dolgaimat, anya megkérdezte:
– Akkor ezek most visszakerülnek Mrs. Brubeckhez?
– Mik kerülnek vissza Mrs. Brubeckhez? – kérdeztem vissza.
– Hát a csibék, Juli. Nem gondoltál arra, hogy tyúkokat
nevelj, ugye?
Az igazat megvallva semmire sem gondoltam a keltetésen túl.
Szigorúan a világrahozatalukra koncentráltam. De anyukámnak
igaza volt – itt voltak. Hat pelyhes, pici, imádni való kiscsibe, saját
névvel és már most szembetűnő személyiségjegyekkel.
– Én... én nem tudom – dadogtam. – Megkérdezem Mrs.
Brubecktől.
Lenyomoztam, merre jár Mrs. Brubeck, de közben
imádkoztam magamban, hogy nehogy vissza kelljen adnom őket a
barátjának. Végül is én keltettem ki őket. Én neveztem el őket. Én
mentettem meg őket a puhacsibe-kórtól! Ezek a sipákoló kis
jószágok hozzám tartoztak!
Legnagyobb megkönnyebbülésemre és anyukám nagy
bánatára Mrs. Brubeck kijelentette, hogy a csibék természetesen az
enyémek. Mind egy szálig.
– Jó mulatást! – mondta, majd elviharzott, hogy segítsen
Heidinek szétszedni a Bemoulli-törvényről készített modelljét.
Anyukám hazáig egy szót sem szólt, én pedig tudtam, hogy
körülbelül annyira szeretné ezeket a csibéket otthon látni, mint
egy traktort vagy egy kecskét.
– Kérlek, anya! – suttogtam, amíg leparkolt a járda mellett. –
Könyörgöm!
Anya a tenyerébe temette az arcát.
– Hol a csudában fogunk mi tyúkokat nevelni, Juli? Hol?
– A hátsó udvaron! – fogalmam sem volt, hogy mi mást
mondhattam volna.
– És mi lesz Champpel?
– Ő nem fogja bántani a csirkéket, anya. Majd megtanítom.
ígérem!
Apa csendben hozzátette:
– Elég önálló állatok, Trina.
Ekkor a bátyáim előálltak a következővel:
– Champ halálra fogja őket pisilni, anya. – Aztán már nehezen
lehetett leállítani őket, dőlt belőlük a hülyeség: – Ja. De észre sem
lehet majd venni, mert már eleve sárgák!
– Huhu! Eleve Sárgák – király név!
– Ja, használhatnánk is! De várj csak! Lehet, hogy az emberek
azt hinnék, rasszisták vagyunk.
– Fenébe, tényleg. Akkor felejtős!
– Ja, hagyjuk, hogy az öreg csibefasírtot csináljon belőlük!
A bátyáim elkerekedett szemekkel néztek most egymásra, és
folytatták építő elmefuttatásukat:
– Csibefasírt! Ez az! Leesett?
– Úgy érted, hogy fasírtban vagyunk a csibékkel? Vagy inkább
a tyúkokkal? Érted?
 Apa hátrafordult, és rájuk dörrent:
– Kifelé! Mind a ketten. Tünés! Keressetek új nevet
magatoknak valahol máshol.
Tehát a fiúk kikászálódtak, így csak hárman maradtunk a
kocsiban. Csak a kis csibefarmomból kiszűrődő halk csipogás törte
meg a csendet. Végül anyukám mélyet sóhajtott, és ezt kérdezte:
– Nem kerül sokba a tartásuk, igaz?
Apa megrázta a fejét.
– Bogarakat esznek, Trina. Meg egy kevés eleséget. Nagyon
alacsony a fogyasztásuk.
– Bogarakat? Tényleg? Mégis, milyen bogarakat?
– Fülbemászókat, hernyókat, krumplibogarakat... talán
pókokat is, ha el tudják kapni őket. Azt hiszem, a csigákat sem
hagyják futni.
– Komolyan? – mosolyodott el anyukám. – Hát, ha ez valóban
így van...
– Ó, köszönöm, anya! Köszönöm!
Így csöppentünk tehát bele a csirketartásba. Arra azonban
egyikünk sem gondolt, hogy hat bogarak után kapirgáló csirke
nemcsak a nem kívánt ízeltlábúaktól szabadít meg minket, hanem
a fűtől is. Hat hónapon belül semmi sem maradt a hátsó udvar
füvéből.
Arra szintén nem voltunk felkészülve, hogy a csirkeeleség
odavonzotta az egereket is, az egerek pedig a macskákat. Kóbor
macskákat. Champ egész jó munkát végzett: nem hagyta, hogy
betegyék a lábukat a hátsó udvarra. Csakhogy a ravasz négylábúak
az első udvaron és az oldalkertben várták, hogy Champ végre
elszenderüljön, ők pedig besurranhassanak egy kis zsenge
egérlakomára.
Aztán a bátyáim elkezdték csapdába csalni az egereket, amiről
én naivan azt gondoltam, hogy segítő szándékból teszik. Az
égvilágon semmit sem gyanítottam egészen addig a napig, amikor
anyukám sikoltása valahonnan a szobájuk legmélyebb bugyraiból
tört elő. Amint kiderült, egy óriáskígyót tartottak odabenn.
Anya ezúttal nagyon kemény megtorlást ígért, és már azt
gondoltam, hogy ki fog bennünket penderíteni a házból, mehet
minden: kalap, kabát, kígyó, miegymás... amikor a világ
legcsodálatosabb felfedezését tettem: a tyúkok tojnak.
Gyönyörűséges, csillogó, krémes, fehér tojásokat! Legelőször
Bonnie alatt találtam egyet, aztán Clyde következett – akit persze
azonnal átneveztem Clydette-nek végül kiderült, hogy Florence
fészke is rejtett egyet. Tojások!
Beszaladtam a házba, hogy megmutassam anyukámnak, aki –
miután néhány másodpercig pislogva meredt rájuk – fáradtan
roskadt bele egy karosszékbe.
– Ne! – nyögte erőtlenül. – Nem akarok több kiscsibét!
– Nyugi, anya! Ezek nem csibék... hanem csak tojások!
Még mindig nem tért vissza a színe, úgyhogy lehuppantam a
mellette lévő székbe, és megnyugtattam:
– Hiszen nincs is kakasunk...
– Ó! – most már egészen rózsás volt az arca. – Vagy úgy!
– Én nem hallottam kukorékolást az udvarunkból, te igen?
Erre csak felnevetett.
– Akkor ez egy olyan áldás, amivel nem számoltam előre.
Kicsit felhúzta magát a székben, és elvett egy tojást a
markomból.
– Tojások, mi? Szerinted mennyit fognak ezek tojni?
– Fogalmam sincs.
Amint később kiderült, a tyúkjaim jóval több tojást tojtak,
mint amennyit meg tudtunk enni. Egy darabig próbáltunk lépést
tartani a bejövő mennyiséggel, de hamarosan belefáradtunk a
főzésbe, savanyításba, kaszinózásba, és anyukám kezdett
panaszkodni, hogy ez a sok ingyen tojás többe kerül neki, mint
gondolta volna.
Aztán egy délután, amikor éppen a tojásokat szedegettem
össze, a szomszédasszonyunk, Mrs. Stueby hajolt át a
kerítésünkön, és így szólt:
– Ha néha van esetleg felesleged, nagyon szívesen
megvenném tőled.
– Komolyan? – csillant fel a szemem.
– A lehető legkomolyabban. Semmi sem szállhat versenybe a
friss farmtojással. Két dollár egy tucat, mit szólsz hozzá?
 Két dollár egy tucat tojásért! Felnevettem, és rávágtam, hogy
„rendben van”.
– Akkor megegyeztünk. Amikor van fölösleged, hozd csak át
bátran! Mrs. Helmsszel tegnap este éppen erről beszélgettünk, de
én kérdeztelek meg hamarabb, úgyhogy nehogy neki vidd először a
tojásaidat, hanem nekem, rendben, Juli?
– Persze, Mrs. Stueby.
Mrs. Stueby és a három házzal arrébb lakó Mrs. Helms
segítségével a tojás-túltermelési válságom megoldódni látszott.
Lehet, hogy az így befolyó teljes összeget anyukámnak kellett volna
adnom, mintegy kárpótolva őt a hátsó udvar teljes pusztulásáért,
de egyetlen „Ugyan már, Julianna, ez a te pénzed!” elég volt ahhoz,
hogy elkezdjek kicsit gyűjtögetni.
Aztán egy nap, amikor éppen Mrs. Helms háza felé tartottam,
Mrs. Loski hajtott el mellettem. Integetett nekem, rám mosolygott,
én pedig egy kis bűntudattal állapítottam meg, hogy nem vagyok
valami jó szomszéd. Már ami a tojásaimat illeti. Ő nem tudhatta,
hogy Mrs. Helms és Mrs. Stueby fizettek a tojásokért. Valószínűleg
azt hitte, hogy csak úgy kedvességből ajándékozom oda nekik.
Lehet, hogy tényleg oda kellett volna ajándékoznom a
tojásaimat, de soha életemben nem volt még állandó bevételem.
Ami családunkban csak néhanapján kaptunk zsebpénzt. Vagy még
akkor sem. Az, hogy a tojásaimmal a saját pénzem tudtam
megkeresni, titokban nagyon boldoggá tett, és ezt az örömöt nem
voltam hajlandó feláldozni a kedvesség oltárán.
Minél többet törtem ezen a fejem, annál inkább
meggyőződésemmé vált, hogy Mrs. Loski megérdemelne néhány
tojást ajándékba. Mindig is jó szomszédunk volt. Sokszor adott
kölcsön élelmiszert, amikor valami hirtelen elfogyott, vagy egyszer
például még anyukámat is elvitte a munkahelyére, amikor reggel
nem indult a kocsija, pedig emiatt Mrs. Loski késett el a
munkából. Egypár tojás néhanapján... igazán ez a legkevesebb,
amit megérdemel.
Aztán persze ott volt annak az örömteli lehetősége is, hogy
összefutok Bryce-szal. És az új nap hűvös ragyogásában Bryce
szemei kékebbnek tűntek, mint valaha. Ahogy rám nézett – az a
mosoly, az a szinte láthatatlan pirulás –, egy egészen új Bryce volt.
Valahogy más, mint az iskolában. Ott sokkal
megközelíthetetlenebbnek tűnt.
A harmadik alkalommal, amikor tojást vittem át Loskiék-nak,
feltűnt, hogy Bryce már várt rám. Még szinte oda sem értem,
amikor már nyitotta is az ajtót, és azt mondta:
– Szia, Juli! Találkozunk a suliban.
Megérte. Még akkor is, amikor Mrs. Helms és Mrs. Stueby
több pénzt ajánlottak egy tucat tojásért. Még akkor is megérte. Így
történt, hogy a hatodik hátralévő részében, illetve egész
hetedikben és a nyolcadik nagy részében hordtam a tojásokat
Loskiéknak. A legszebb, legfényesebb tojások egyenesen hozzájuk
mentek, cserébe pedig nyertem néhány meghitt percet a világ
legszédítőbb szempárjának társaságában.
Jó üzlet volt.
Aztán kivágták a platánt. Két héttel később pedig elpusztult
Champ. A vége felé legtöbbször már csak bóbiskolt, és bár nem is
sejtettük, hogy valójában milyen öreg lehet, senki sem lepődött
meg igazán, amikor egyik este apa kiment, hogy megetesse, és
halva találta. A hátsó udvaron temettük el, és a bátyáim csináltak
neki egy keresztet ezzel a felirattal:
ITT NYUGSZIK A TITKOS HUGYOS
Hugyozz békében!
Nagyon magam alatt voltam, és kábán érzékeltem csak a
világot magam körül. Sokat esett az eső, én pedig biciklivel jártam
iskolába, hogy ne kelljen busszal mennem. Minden áldott nap,
amikor hazaértem, visszavonultam a szobámba, belevetettem
magam valami regénybe, és teljesen elfeledkeztem a tojásokról.
Mrs. Stuebynak köszönhetem, hogy végül mégiscsak összeszedtem
magam és a tojásokat is. Beugrott hozzánk, hogy elmondja,
olvasott a fáról az újságban, és igazán sajnálja a történteket.
Viszont azt is megjegyezte, hogy már elég sok idő telt el azóta, és
neki bizony hiányoznak a friss tojások, valamint aggódott a
tyúkjaimért is, nehogy ne tojjanak többé.
– A szorongás egy idő után vedlést okozhat a madarak
esetében. És bizonyára nem szeretnéd, ha ez történne a
tyúkjaiddal! Csupa toll lesz minden, tojásnak pedig nyoma sincs
sehol. Jómagam is igen allergiás vagyok a tollakra, ezért is nem
tartok tyúkokat, de ez nem tartozik ide. Hozd csak át a tojást,
amikor majd ismét úgy érzed! Igazából csak azért jöttem, hogy
benézzek és elmondjam, mennyire sajnálom, ami a fával történt.
És a kutyátokat is. Anyukád mondta, hogy elpusztult.
Ennek köszönhetően visszaálltam a régi kerékvágásba.
Eltakarítottam az otthagyott tojásokat, és visszatértem a jól bevált
gyűjtögető életformámhoz. Egy reggel, amikor már elég tojás
összegyűlt, elindultam szétosztani őket. Először Mrs. Stueby, aztán
Mrs. Helms következett, majd végül Loskiék. Ahogy a Loski család
ajtaja előtt ácsorogtam, rádöbbentem, hogy Bryce-ot szinte már
száz éve nem láttam. Attól függetlenül, hogy mindketten
ugyanabba az iskolába jártunk, annyira lefoglaltak más dolgok,
hogy igazából még véletlenül sem futottunk össze.
A szívem kalapálni kezdett, amikor kicsapódott az ajtó, és
vakító kék szemei egyenesen rám szegeződtek. Minden erőmet
össze kellett szednem ahhoz, hogy egyáltalán ennyit ki tudjak
préselni magamból:
– Tessék.
Elvette tőlem a dobozt, és magyarázkodni kezdett:
– Tudod, egyáltalán nem kéne nekünk adnod a tojásaidat...
– Tudom – vágtam közbe, és a cipőm orrát nézegettem.
Rekordhosszúságú ideig álldogáltunk így, és egyikünk sem
szólt semmit. Végül ő törte meg a csendet:
– Akkor most már újra busszal fogsz járni suliba?
Felnéztem rá, és megvontam a vállam.
– Még nem tudom. Nem voltam fent a dombon azóta, hogy...
szóval, tudod.
– Már nem néz ki olyan szörnyen. Teljesen megtisztították a
terepet. Szerintem hamarosan megkezdik az alapozást.
Ez így rettenetesen hangzott a számomra.
– Hát – mondta egy idő után készülnöm kell a suliba. Ott
találkozunk! – Azzal rám mosolygott, majd behúzta az ajtót.
Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag csak álltam ott.
Nagyon furcsán éreztem magam. Mintha nem kötődnék semmihez
a körülöttem lévő világból. Vissza fogok egyáltalán menni valaha a
Collier utcába? Egyszer úgyis muszáj lesz majd, vagy legalábbis
anyukám ezt mondta. Lehet, hogy csak magamnak teszem még
nehezebbé ezt az egészet?
Hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó, és Bryce esett ki rajta egy
teli szemetessel a kezében.
– Juli! – kiáltott meglepve. – Te meg mi a csudát csinálsz még
itt?
Engem is megijesztett. Fogalmam sem volt, hogy mit
kerestem még mindig a házuk előtt. Olyan zavarban voltam, hogy
bizonyára fogom magam és meg sem állok hazáig, ha nem tűnik
fel, milyen idegesen próbál valamit visszanyomni a szemetesbe.
Odaléptem, és megkérdeztem:
– Segítsek?
Egészen úgy nézett ki, hogy mindjárt kiborítja a szemetest a
verandára. Aztán megpillantottam egy tojásosdoboz csücskét.
Nem egy közönséges tojásosdoboz volt. Hanem az én
tojásosdobozom. Az, amit az imént nyomtam a kezébe. És a kis,
kék kartonboltívek alól szemmel láthatóan tojások kukucskáltak
ki.
Hirtelen Bryce-ra emeltem a tekintetem, és riadtan
kérdeztem:
– Mi történt? Összetörtek?
– Ja, igen – vágta rá gyorsan. – Nagyon sajnálom.
Próbált megállítani, de kikaptam a dobozt a szemétből, és
megkérdeztem:
– Mind?
Kinyitottam a dobozt, és hirtelen elállt a lélegzetem. Hat szép,
egészséges tojás nézett vissza rám.
– Mégis, miért dobtad ki őket?
Kikerült, majd odasétált a kerítés melletti kukához. Én
kitartóan követtem, válaszra várva.
Beleöntötte a szemetet, aztán megfordult, és a szemembe
nézett:
– Mond neked valamit az a szó, hogy szalmonella?
 – Szalmonella? De hát...
– Anyukám szerint jobb, ha nem kockáztatunk.
Követtem a verandára.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy azért nem eszi meg, mert...
– Mert fél a fertőzéstől.
– A fertőzéstől? Hogyhogy?
– Mert a hátsó udvarotok, hogy is mondjam, tele van
tyúkszarral! Úgy értem, nézz már körbe nálatok, Juli! – Azzal a
házunkra mutatott, és így folytatta: – Csak nézz rá! Igazi
koszfészek!
– Nem is igaz! – kiáltottam, de az igazság ott gubbasztott
éppen velünk szemben, az utca másik oldalán. Képtelenség volt
letagadni. A torkom hirtelen elszorult, úgy éreztem, megfulladok,
és szinte fájdalmas volt beszélni.
– Mindig... kidobtad őket?
Megvonta a vállát, és elfordította a tekintetét.
– Juli, figyelj! Nem akartuk megbántani az érzéseidet.
– Az érzéseimet? Fel tudod fogni, hogy Mrs. Stueby és Mrs.
Helms fizetnek nekem a tojásokért?
– Csak viccelsz.
– Nem, két dollárt kapok egy tucatért.
– Az kizárt.
– Márpedig igaz! Azokat a tojásokat, amiket nektek
ajándékoztam, el is adhattam volna Mrs. Stuebynak vagy Mrs.
Helmsnek.
– Ó! – válaszolta, és megint elfordult egy pillanatra. Aztán
ismét rám nézett, majd kibökte: – Akkor nekünk miért ajándékba
adtad őket?
Bár ekkor már könnyek fojtogatták a torkom, ennyit azért
még ki bírtam nyögni:
– Próbáltam jó szomszéd lenni...
Letette a szemetest, és valami olyat tett, amitől teljesen leállt
az agyműködésem. Megragadta a vállamat, és egyenesen a
szemembe nézett:
– Mrs. Stueby is a szomszédod, nem igaz? Mrs. Helms is,
ugye? Miért csak velünk akartál jó szomszéd lenni, és velük nem?
 Ezzel meg mit akart mondani? Még mindig ennyire
egyértelmű volt, hogyan is érzek iránta? És ha tudta is, hogyan
lehetett ennyire szívtelen, hogy csak úgy kihajigálta a tőlem kapott
tojásokat heteken, sőt éveken keresztül?
Egyszerűen nem találtam szavakat. Meg sem tudtam
mukkanni. Csak bámultam rá, szemének tiszta, hihetetlenül
gyönyörű kékjébe.
– Nagyon sajnálom, Juli – suttogta.
Hazavánszorogtam, zavartan és értetlenül, fájdalmasan
összetört szívvel.
 Szedd már össze magad, haver!
Bryce
Nem kellett hozzá sok idő, hogy rádöbbenjek: sikerült
lecserélnem a régi Juli Baker-es problémáimat egy adag vadonatúj
Juli Baker-es problémára. Már kilométerekről éreztem felém
áradó gyűlöletét.
Be kell hogy valljam: a lány haragja talán még
elviselhetetlenebb volt, mint az állandó zaklatása. Hogy miért?
Mert totálisan elszúrtam mindent, csak azért. Mintha egy nagy
adag tojás lett volna elkenve a képemen. Hiába fogtam az
udvarukra a történteket, valójában semmit sem segített abban,
hogy valahogy lemossam magamról az egészet. Ahogy Juli átnézett
rajtam, vagy látványosan került mindenfajta érintkezést,
gyötrelmes módon emlékeztetett arra, hogy milyen bunkón
viselkedtem. Egy igazi tyúkeszű tuskóként.
Egyik nap éppen hazafelé tartottam, miután Garrett-tel
lógtam egy kicsit suli után, amikor megpillantottam Julit a
kertjükben, az utcához közel. Éppen egy bokorral hadakozott. Egy
kapával ütötte-vágta. Megcsonkított ágak repkedtek el a válla
fölött, és még én is tisztán hallottam az utca másik oldalán, ahogy
morgolódik, dörmög és ilyeneket motyog:
– Na... gyerünk már ... gyerünk! Igenis... leváglak... ha
tetszik... ha nem!
Vajon ettől jól éreztem magam? Hát, öregem, nem igazán.
Igaz, hogy a kertjük úgy nézett ki, mint egy disznóól, és épp itt volt
az ideje, hogy valaki kezelésbe vegye, de hol volt az apja? Vagy
Matt és Mike? Miért éppen Juli?
A válasz a következő lehetett: azért, mert én voltam olyan
bunkó, hogy beszóltam neki. Hát ezért. Kínosabban éreztem
magam, mint valaha.
Gyorsan besurrantam a szobámba, és próbáltam figyelmen
kívül hagyni, hogy ott volt az íróasztalom, mögötte az ablakom,
amögött pedig, az utca másik oldalán, ott volt Juli, aki éppen egy
bokrot tépázott. Nem igazán segített a koncentrációban. Nehezen
tudtam csak kimagyarázni később, hogy miért nem csináltam meg
a házit.
Másnap a suliban próbáltam összeszedni a bátorságom, hogy
megszólítsam, de sosem adódott rá lehetőség. Juli jól vigyázott
arra, hogy soha még csak a közelébe se kerülhessek.
Aztán hazafelé a buszon eszembe jutott valami. Először kicsit
saját magamat is halálra rémítettem az ötlettel, de minél többet
agyaltam rajta, annál biztosabb lettem benne: ha segítek neki a
kert kipofozásában, akkor kicsit kompenzálhatom a
bunkóságomért. Persze csak abban az esetben, ha nem kezd el
ugráltatni, vagy nem guvasztja rám folyton a szemét, vagy csinál
valami hasonlóan idegesítő dolgot. Elhatároztam, hogy
odamegyek, egyszerűen megmondom neki, mennyire sajnálom,
amiért olyan bunkó voltam vele, és felajánlom, hogy szeretném
jóvátenni a dolgokat azzal, hogy segítek neki rendbe tenni néhány
bokrot. Ennyi. Itt a történet vége. És ha ezek után is inkább a
durcizást választja, akkor mindegy. Az már az ő problémája.
Az én problémám meg az volt, hogy sosem tudtam
megvalósítani a tervemet. Épp lefelé baktattam a buszmegállótól a
házunk felé, amikor megláttam nagyapámat, amint az én jó
cselekedetemet viszi véghez.
Hátra arc! Ez nem egy olyan látvány volt, amit csak úgy,
egyből értelmezni tudtam. Nagyapám nem szokott a kertben
segíteni. Vagy legalábbis nekem még sosem ajánlotta fel a
segítségét. Házi papucsban élte a hétköznapjait – honnan a
csudából szerezte azt a munkabakancsot? És a farmer meg a
flaneling – azokat eddig hol rejtegette?
Bekuporodtam egy szomszédos sövény mögé, ahol bámultam
őket vagy tíz-tizenöt percig, és mondhatom, minél tovább
leskelődtem, annál inkább felment bennem a pumpa. A nagyapám
többet beszélt Julival pár perc alatt, mint velem az alatt a másfél év
alatt, amióta nálunk lakott. Mi dolga lehetett Juli Bakerrel?
A kerülő utat választottam a házunkig, ami azt jelentette, hogy
át kellett másznom két kerítésen, és le kellett ráznom magamról a
szomszéd dilis terrierjét, de megérte, mert így legalább
elkerülhettem a „kerti partit”.
 Megint nem sikerült a házira koncentrálnom. Minél többet
néztem őket, annál idegesebb lettem. Én még mindig a tyúkeszű
idióta voltam, míg Juli boldogan kacarászott odakinn a
nagyapámmal. Láttam már egyáltalán mosolyogni az öreget?
Tiszta szívből mosolyogni? Nem hiszem. És most – térdig gázolt a
csalánban, és jóízűen hahotázott
Aznap este vacsoránál már lezuhanyozott, és visszavette a
megszokott ruháit meg a papucsát, de mégsem volt ugyanaz, mint
előtte. Úgy nézett ki, mintha valaki bedugta volna a konnektorba,
és felkapcsolta volna a díszkivilágítását.
– Jó estét mindenkinek! – köszönt, ahogy elfoglalta köztünk a
helyét. – Ó, Patsy, igazán ínycsiklandozóan néz ki a vacsora!
– Nos, apa – nevette el magát anyukám – úgy tűnik, a
szomszédba tett kiruccanásod igencsak jót tett neked!
– Hát igen – nézett felé apukám is. – Patsy mesélte, hogy
egész délután odaát voltál. Ha ennyire odavagy a kerti munkáért,
miért nem nekünk szóltál?
Apa persze csak viccelődni próbált, de szerintem nagyapának
nem esett túl jól a megjegyzése. Kivett egy sajttal töltött krumplit,
és odaszólt nekem:
– Ideadnád a sót, Bryce?
Szinte érezni lehetett a feszültséget apukám és nagyapám
között, de azt hiszem, ha apa ott és akkor úgy dönt, hogy nem
lovagol tovább a kérdésen, az egészet annyiban hagyták volna.
De persze apának muszáj volt folytatnia, és bedobta a kérdést:
– Most akkor miért a kislány az, aki csinál végre valamit a
kertjükkel?
Nagyapám szépen, lassan sózta meg a krumpliját, aztán
felemelte a fejét, és egyenesen rám szegezte a tekintetét. „Ó-ó! –
gondoltam. – Ó-ó!” Hirtelen megértettem, hogy azok a nyomorult
tojások még mindig visszajárnak bosszút állni. Két év folyamatos
szemétbe csempészés, két év stratégikus elkerülése a Juliról,
tojásokról, csirkékről, reggeli látogatásokról szóló
beszélgetéseknek, és mindez miért? Nagyapa mindenről tudott,
láttam a szemén. Néhány másodpercen belül feltöri majd
mindenki előtt az igazság héját, én pedig rántotta leszek.
 És láss csodát! Nagyapám kővé dermesztett a nézésével egy
hosszú pillanatig, de aztán apukámhoz fordult, és ezt mondta:
– Szeretné rendbe hozni. Csak úgy.
Egy zuhatagnyi izzadság záporozott végig a halántékomon, és
ahogy apukám kijelentette, hogy „Itt volt már az ideje, hogy valaki
végre tegyen valamit!”, a nagyapám ismét rám szegezte a
tekintetét, én pedig tudtam, hogy nem felejti majd el, amit tettem.
Sejtettem, hogy hamarosan következik egy újabb beszélgetés, és
hogy ezúttal nem enged el olyan könnyen.
Miután elmosogattunk, visszamentem a szobámba, csakhogy
nagyapa követett, bezárta maga mögött az ajtót, és leült az
ágyamra. Mindezt egy árva hang nélkül tette. Nem zörgött, nem
csörgött, nem csoszogott, nem is lélegzett... Esküszöm, az öreg úgy
mozgott ott a szobámban, mint egy kísértet.
Én meg persze bevertem a térdem, elejtettem a ceruzámat, és
kínomban majd szétfolytam, mint egy szánalmas kis kocsonya a
napon. Mindezek ellenére mindent megpróbáltam, hogy
higgadtnak tűnjek, és így szóltam hozzá:
– Szia, nagyapa. Mizu?
Ő erre összeszorította a száját, és semmi másra nem nézett,
csak rám.
Egyszerűen nem bírtam tovább:
– Figyelj, nagyapa, tudom, hogy mindent elszúrtam! Meg
kellett volna mondanom neki az elején, de egyszerűen képtelen
voltam rá. Végig azt reméltem, hogy egyszer csak nem tojnak már
többet. Mármint, mégis meddig tojik egy tyúk? Azok a csirkék még
ötödikben keltek ki! Az pedig már lassan három éve volt! Nem úgy
van, hogy egy idő után elfogy belőlük a tojás? És mégis mi a csudát
kellett volna csinálnom? Jobb lett volna, ha elmondom, hogy anya
retteg a szalmonellától? Vagy azt, amit apa javasolt, hogy mind
allergiásak vagyunk a tojásra? Ki hinné már el? Ezért dobtam ki
inkább mindig a tojásait. Arról fogalmam sem volt, hogy eladhatta
volna őket. Azt hittem, hozzánk csak a felesleget hozza.
Nagyapám nagyon lassan bólogatott.
Mélyet sóhajtottam, majd kinyögtem:
– Köszönöm, hogy nem árultál be a vacsora alatt. Ezt még
meghálálom.
Elhúzta a függönyöm, és kinézett a szemközti házra.
– Az ember személyisége nagyon korán alakul ki, fiam.
Mostani döntéseid befolyásolni fogják életed hátralévő részét. –
Egy hosszú percig hallgatott, aztán elengedte a függönyt és
folytatta: – Nem szeretném, ha olyan messzire úsznál el a parttól,
hogy már ne legyen erőd visszatérni.
– Igenis, nagyapa!
Összeráncolta a homlokát, és rám pirított:
– Ne „igenis, nagyapázz” már nekem, Bryce! – Aztán felállt, és
hozzátette: – Inkább azon gondolkodj el, amit mondtam, és
amikor legközelebb döntéshelyzet előtt állsz, tedd azt, amit a
szíved diktál! Hosszú távon mindenkinek kevesebb fájdalmat okoz.
Ezzel slussz, eltűnt.
Másnap átmentem suli után Garretthez kosarazni, és amikor
az anyukája késő délután kitett a házunk előtt, nagyapa észre sem
vett. Túl elfoglaltnak tűnt az új szerepében: Juliék önkéntes
kertrendezőjeként.
Próbáltam a reggelizőasztalnál megírni a házimat, de
anyukám nemsokára hazaért a munkából, és rájött a beszélhetnék.
Egy idő múlva Lynetta is megjelent, és már kezdődött is kettőjük
párbaja, aminek ezúttal anyukám szerint Lynetta sebesült
mosómedvére hajazó sminkje adta a kezdőlökést.
Lynetta. Komolyan mondom, amatőr!
Összeszedtem a sulis cuccomat, és bemenekültem a
szobámba, ami – mondanom sem kell – nem bizonyult
nyugodtabb közegnek. Behallatszott a fűrész visítása az utca
túloldaláról, két vágás között pedig egy kalapács szabályos
időközönkénti kopácsolása kergette őrületbe az embert. Amikor
kinéztem az ablakon, megpillantottam Julit, ahogy az ajkai közül
szögeket kapdos ki, amiket nagy lendülettel be is ver. Nem
viccelek. A szájából úgy álltak ki a szögek, mintha egy sor fémcigit
szívna, a kalapácsot meg akkora lendülettel emelte a feje fölé és
olyan erővel csapott le, hogy csak úgy siklottak a szögek a
cölöpökbe, mint kés a vajba.
Egy másodperc töredékéig láttam magam előtt, hogy mi
lenne, ha az a cölöp én lennék, és úgy loccsannék szét az ütése
alatt, mint egy tojás. Megborzongtam, elhúztam a függönyt,
ejtettem a házit, és leültem tévézni.
Egész héten ment a kertészkedés. Nagyapa minden áldott este
kitűnő színben és hatalmas étvággyal jelent meg a vacsoránál, és
egyetlen alkalommal sem mulasztotta el megdicsérni anyukámat,
hogy milyen remek szakácsnő. Aztán jött a szombat. A fene akart
otthon gubbasztani, miközben tudtam, hogy nagyapám Júliáknál
túrja a földet és segít neki újratelepíteni a növényeket. Anya
próbált rávenni, hogy én is csináljak valamit a saját kertünkben, de
azt hiszem, meghaltam volna a szégyentől, ha látják, amint
kényelmesen taszigálom a profi fűnyírónkat, míg ők a
szomszédban igazi munkát végeznek.
Így hát inkább bezárkóztam a szobámba, és felhívtam
Garrettet. Nem volt otthon. Aztán próbáltam másokat is elérni, de
mindenkinek akadt valami dolga. Az pedig teljességgel
lehetetlennek tűnt, hogy apát vagy anyát rávegyem arra, vigyen be
a moziig vagy a plázába. A nyakamat tettem volna rá, hogy azzal
jönnének, miért nem nyírom inkább a füvet.
Így történt tehát, hogy otthon ragadtam.
Egyszerűen nem tudtam mást csinálni, mint kifelé bámúlni
azon a nyomorult ablakon, és nézni nagyapát és Julit. Tudom,
nagyon gázul hangzik, de tényleg ez volt a programom.
Persze rögtön kiszúrtak. Mármint nagyapám. Egyből
észrevett. És első dolga volt, hogy felhívja rám Juli figyelmét is,
ami miatt természetesen még két centit süllyedtem a föld alá.
Visszahúztam a függönyt, kirohantam a hátsó kijáraton, és
átugrottam a kerítésen. El kellett tűnnöm a színről.
Esküszöm, legalább tizenöt kilométert gyalogoltam aznap.
Mindemellett még azt sem tudtam volna megmondani, kire voltam
mérgesebb: nagyapámra, Julira vagy saját magamra. Mi a csuda
történt velem? Hogyha tényleg az volt a szándékom, hogy
kibékülök Julival, akkor miért nem voltam képes egyszerűen
odasétálni és felajánlani a segítségemet? Mi akadályozott meg
ebben?
Végül Garrették házánál kötöttem ki, és mondhatom, öregem,
soha életemben senkinek a látványa nem okozott még ekkora
örömet. Hát igen, Garrett az a fajta barát, aki pillanatok alatt
eltereli az ember figyelmét akármilyen fontos dologról. Profi
játékos. Kimentünk a hátsó kertjükbe, és kosárra dobáltunk, aztán
a képernyőt bámultuk, és arról fantáziáltunk, hogy milyen jó lenne
nyáron eljutni a csúszdaparkba.
Mikor hazaértem, Juli még mindig a kertben volt, éppen
locsolt.
Láttam, hogy észrevett, de nem mosolygott rám vagy intett
felém, hanem egyszerűen elfordult.
Normális esetben egy ilyen szituációban úgy tennék, mintha
észre sem vettem volna, vagy gyorsan odaintenék, aztán
besurrannék a házba. De most iszonyú mérges volt rám. Úgy tűnt,
lassan már ezer éve. Egy árva szót sem szólt hozzám a tojásos
reggel óta. Pár nappal ezelőtt pedig totálisan levegőnek nézett,
mikor matekon rámosolyogtam és megpróbáltam bocsánatot
kérni. Nem viszonozta a mosolyt, még csak nem is bólintott vagy
ilyesmi. Egyszerűen elfordult, és nem nézett felém többet.
Még óra után is meg akartam várni a terem előtt, hogy
mondjak neki valamit, bármit, például azt, hogy milyen jól alakul a
kertjük, és én milyen rémesen érzem magam a történtek miatt,
csakhogy ő kicselezett, és a másik ajtón ment ki. Ezek után
bármikor is próbáltam meg a közelébe férkőzni, mindig talált
magának menekülési útvonalat.
És most ott állt, locsolócsővel a kezében, én pedig még
nagyobb tuskónak éreztem magam, mint valaha. Úgy döntöttem,
itt az ideje, hogy ennek véget vessek. Odasétáltam hát hozzá, és így
szóltam:
– Nagyon jól néz ki a kert, Juli. Ügyes vagy.
– Köszi – válaszolta a mosoly leghalványabb jele nélkül –, de
igazából Chetet illeti a dicséret.
„Chet? – gondoltam magamban. – Chet?” Honnan veszi a
bátorságot, hogy nagyapámat csak úgy, lazán a keresztnevén hívja?
– Figyelj, Juli! – nyögtem ki végül, és próbáltam folytatni az
előbbi gondolatmenetem. – Nagyon sajnálom azt, amit tettem.
Egy másodpercig rám pillantott, aztán újra a száraz földre
zúduló vízsugarat bámulta. Végül megszólalt:
– Még mindig nem tudom felfogni, hogy miért nem voltál
képes egyszerűen megmondani, mi van.
– Én... nem tudom. Hülye voltam. El kellett volna
mondanom. És nem lett volna szabad bármit is szólnom a
kertetekre. Semmi köze nem volt az egészhez.
Máris kezdtem jobban érezni magam. Sokkal jobban. Ekkor
Juli ismét megszólalt:
– Talán jobb is így – és ezzel izgatottan lábujjhegyre állt, majd
ismét visszahuppant a talpára, egészen úgy, mint régen tette. –
Hát nem lett gyönyörű ez az egész? Olyan sokat tanultam Chettől,
hogy az hihetetlen! Rettentően szerencsés vagy! Nekem nincsenek
nagyszüleim.
– Ó! – préseltem ki magamból. Erre aztán igazán nem
tudtam, mit felelhetnék.
– Bár nagyon sajnálom szegényt. Annyira hiányzik neki a
nagymamád. – Ekkor elnevette magát, és bohókásan megrázta a
fejét: – El tudod hinni? Azt mondta, hogy emlékeztetem rá.
– Mi van?
– Aha – nevette el magát ismét –, én is ezt kérdeztem, csak
persze udvariasabban.
Ránéztem Julira, és próbáltam elképzelni nagymamámat
nyolcadikos lányként. Reménytelen vállalkozásnak tűnt. Mármint,
Julinak hosszú, selymes, barna haja volt, az orrán pedig millió kis
szeplő, míg nagymamám világéletében szőke volt. Ezenkívül a
nagyim előszeretettel használt púdert. Fojtogató, fehér púdert.
Beterítette vele az egész arcát és a haját is. A papucsába, sőt még a
mellkasára is szórt... Az a nő mindent bepúderezett.
Nehezemre esett elképzelni Julit egy réteg púder alatt.
Komolyan, egy réteg puskapor alatt még mindig könnyebben
ment, de azzal a fehér, parfümös vacakkal? Felejtős.
Gondolom, nagyon bamba képet vághattam, mivel Juli
hozzátette:
– Figyelj, nem én találtam ki! Ő mondta. Én csak azt
gondoltam, hogy nagyon kedves volt tőle, hogy ilyet mondott.
Ennyi az egész.
 – Ja, persze. Akkor sok szerencsét a fűvel! Szerintem szépen
ki fog nőni! – aztán saját magamat is meglepve hozzátettem: –
Ahogy téged ismerlek, biztos minden egyes fűmagot ráveszel
valahogy, hogy kikeljen! – Ezt nem gúnyolódva mondtam, vagy
ilyesmi, hanem tényleg így is gondoltam. Elnevettem magam,
aztán ő is. így búcsúztam el tőle, ahogy a hamarosan kizöldülő
gyepet locsolta, mosolyogva.
Hetek óta nem volt már ilyen jó kedvem. A tojások végre a
hátam mögé kerültek. Vezekeltem. Megkönnyebbültem. Újra
boldog voltam.
A vacsoránál eltöltött első pár perc alatt azonban rá kellett
döbbennem, hogy egyedül én érzek így. Lynetta csupán a szokásos
formáját hozta, így tőle mást nem is vártam. Apukám belépője
viszont konkrétan az volt, hogy egyből belém kötött a fű miatt.
– Nyugi már – hűtöttem le –, holnap lenyírom!
Erre csak egy haragos tekintet érkezett válaszként.
Aztán anyukám odafordult nagyapámhoz:
– Fáradt vagy, apa?
Észre sem vettem, hogy ott ült közöttünk, mint egy kőoszlop.
– Ja – lökte meg kicsit az asztalt apukám túl keményen
dolgoztat az a kislány?
Nagyapám megigazította a villáját a szalvétán, és így válaszolt:
– Annak a lánynak neve is van, mégpedig Juli. És nem, nem
„dolgoztat túl keményen”, ahogyan az imént olyan érzéketlenül
megjegyezted.
– Érzéketlen? Én? – röhögött egyet apukám, és hozzátette: –
Láss csodát: a kis hölgy hirtelen a szíved csücske lett, nem igaz?
Erre még Lynetta is abbahagyta a durcizást. Ezek a szavak
nyílt gorombaságot hordoztak, és ezt mindenki érezte. Anya
megbökte apát a villájával, de ettől a dolgok csak még rosszabb
fordulatot vettek.
– Nem, Patsy! Tudni akarom, hogy apád miért nem sajnálja a
fáradságot és az energiát, hogy összebarátkozzon egy idegennel,
amikor arra nem képes, hogy a saját unokájával néhanapján
dobálja egy kicsit a labdát!
„Hát ez az!” – gondoltam először. Aztán eszembe jutott, hogy
tartoztam a nagyapámnak. Elég sokkal tartoztam neki. Így
gondolkodás nélkül rávágtam:
– Nyugi, apa! Juli csak a nagymamára emlékezteti.
Erre mindenki elképedt arccal fordult felém. Én meg
nagyapámra néztem, és tőle vártam megerősítést:
– Ööö... így van, nem, nagyapa?
Erre ő csak bólintott, és tovább igazgatta a villáját.
– Renée-re? – apukám anyukámra nézett, aztán pedig
nagyapámra. – Hát az kizárt!
Nagyapám fáradtan hunyta le a szemét, majd ezt mondta:
– A lelkülete emlékeztet Renée-re.
– A lelkülete... – ismételte meg apukám, mintha egy
hazudozós ovishoz beszélne.
– Igen, a lelkülete. – Nagyapám egy hosszú percig hallgatott,
aztán megkérdezte: – Tudjátok, hogy Bakerék miért nem csinálták
meg a kertet idáig?
– Na, vajon miért? Mert egyszerűen parasztok, azért! Van egy
ütött-kopott házuk, két ütött-kopott kocsijuk és egy ütött-kopott
kertjük.
– Hogy ejthetsz ki olyat a szádon, hogy paraszt, Rick? Bakerék
normális, becsületes, keményen dolgozó emberek...
– ... akiket abszolút nem érdekel, hogy a külvilág felé milyen
képet mutatnak magukról. Már több mint hat éve lakunk velük
szemközt, és egyszerűen semmilyen indokot nem találok
elfogadhatónak arra, hogy hogy néz ki a házuk környéke!
– Semmilyet? – vett mély lélegzetet a nagyapám, és úgy tűnt,
valamit csendesen mérlegelt magában. Aztán megszólalt: –
Mondd, Rick, ha lenne egy húgod vagy öcséd vagy gyermeked,
akinek súlyos fizikai vagy mentális problémája van, mit tennél?
Erre a mondatra apukám olyan képet vágott, mintha
nagyapám legalábbis szellentett volna egyet a templomban. Az
arca összerándult, a feje majd felrobbant a feszültségtől, majd
végül nagy nehezen kipréselte magából:
– Chet, ez meg hogy a fenébe jön ide?
Nagyapa egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd
csendesen felelt:
 – Juli édesapjának van egy fogyatékos öccse, és...
Apukám röhögve közbevágott:
– Akkor ez sok mindent megmagyaráz, nem igaz?
– Sok mindent... megmagyaráz? – kérdezte nagyapám.
Csendesen. Nyugodtan.
– Hát persze! Akkor ezért olyanok Bakerék, amilyenek! –
diadalittasan nézett körbe az arcokon, majd hozzátette: – Biztos
öröklődik.
Meredten bámultunk rá. Lynettának konkrétan leesett az álla,
és életében talán először egy hang sem jött ki a torkán. Anyukám
riadtan apára nézett:
– Rick!
Apukám pedig idegesen folytatta a nevetést, majd hozzáfűzte:
– Csak vicceltem! Mármint, a vak is látja, hogy valami nem
stimmel azzal a családdal. Jaj, megbántottalak, Chet? El is
felejtettem. Az a lány Renée-re emlékeztet téged.
– Rick! – szólt rá anya újra, ezúttal azonban kifejezetten
dühösen.
– Jaj, Patsy, könyörgöm! Apád már megint túldramatizálja a
dolgokat. Csak azt akarja elérni, hogy rosszul érezzem magam a
szomszédok kritizálása miatt, akiknek valahol van valami retardált
családtagjuk. Másoknak is vannak családi problémáik, mégis
képesek lenyírni a füvet a kertjükben. Igazán lehetne bennük
valami minimális tisztelet a saját tulajdonukkal szemben, az ég
szerelmére!
Nagyapám arca szinte lángra lobbant, de a hangja szikla
szilárd maradt, amikor a következőket mondta:
– Az a ház nem a saját tulajdonuk, Rick. A tulajdonosnak
kellene rendben tartania a kertet, de nem hajlandó rá. Mivel Juli
édesapjának az öccse, David a gyámságuk alatt áll, ezért az összes
megtakarításuk az ő gondozására megy el, ami nyilvánvalóan nem
csekély összeg.
Anyukám nagyon halkan megkérdezte:
– Nincsenek állami intézetek ilyen célokra?
– Nem tudom a részleteket, Patsy. Talán nincsenek állami
otthonok a környéken. Vagy talán azt gondolták, hogy egy
magánlétesítményben jobb gondoskodásban lesz része.
– Akkor is – vágott közbe apa – megvan rá a lehetőségük,
hogy igénybe vegyenek egy állami otthont, és ha nem ezt az utat
választják, akkor az már az ő felelősségük. Az már igazán nem a mi
hibánk, hogy a családjukban öröklődik valami kromoszomális
rendellenesség, és bocsássa meg nekem a világ, hogy azt
szeretném, ha...
Nagyapám hirtelen hatalmasat csapott az asztalra, majd a
székéről felemelkedve így szólt:
– Ennek az egésznek semmi köze a kromoszómákhoz, Rick! A
születéskor fellépő oxigénhiány okozta a betegséget. –
Letompította a hangját, de ezzel valahogy még erőteljesebbek
lettek a szavai. – Juli nagybátyjának a nyaka köré tekeredett a
köldökzsinór. Kétszer is. Az egyik pillanatban egy teljesen
egészséges kisbaba volt, akárcsak a fiad, Bryce, aztán a következő
pillanatban már visszafordíthatatlan volt a sérülés.
Anyukám hirtelen sírni kezdett. Pár másodperc alatt olyan
fuldokló zokogás tört rá, úgy jajgatott, hogy apukám ijedten ugrott
oda hozzá, és próbálta valahogy megvigasztalni. Minden
erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Anyukám gyakorlatilag
megsemmisült a szemünk előtt.
Lynetta eldobta a szalvétáját, és felháborodva morogta az orra
alá:
– Ez a család egy vicc. – Ezzel pedig elviharzott az asztaltól.
Aztán anyukám botorkált ki az étkezőből, kezét az arca elé tartva,
és még mindig hangosan zokogott. Apukám a nyomába eredt, de
még visszanézett egy pillanatra, és a lehető legádázabb pillantást
lövellte nagyapám felé, amit életemben láttam.
Így maradtam egyedül nagyapámmal az asztalnál, ami tele
volt kihűlt ételekkel.
– Hú – sóhajtottam –, ezekről fogalmam sem volt!
– Még mindig nincs – felelte csendesen.
– Ezt meg hogy érted?
Egy pillanatig csak ült ott, mint egy gránitszobor, aztán
közelebb hajolt hozzám, és ezt kérdezte:
– Szerinted édesanyádat miért érintette ilyen érzékenyen ez
az egész?
– Én... nem tudom – vigyorodtam el óvatosan. – Talán azért,
mert nő?
Ő is elmosolyodott, de csak nagyon halványan.
– Nem. Édesanyád azért lett ilyen szomorú, mert nagyon is jól
tudja, hogy akár ő is lehetne most Mr. Baker helyében.
Egy pillanatig forgattam magamban az elhangzottakat, majd
végül rákérdeztem:
– Az ő öccsének is rá volt tekeredve a köldökzsinór a nyakára,
mikor született?
Erre megrázta a fejét.
– Hát, akkor...
Még közelebb hajolt hozzám, és úgy suttogta:
– Neked volt.
– Nekem?
Bólintott.
– Kétszer is.
– De hát...
– A szülészorvos, aki a világra jöttödnél segédkezett, nagyon
jól tudta a dolgát. Ráadásul kicsit meglazulhatott a köldökzsinór,
amikor kijöttél, és így ügyesen kiszabadította a fejed. Nem szorult
a hurok a nyakad köré, amikor megszülettél, de éppen csak hajszál
híja volt.
Ha évekkel vagy akár csak hetekkel ezelőtt mondták volna el
nekem, hogy hurokkal a nyakamban, lógásra készen jöttem a
világra, biztos, hogy valami morbid viccet kreáltam volna belőle.
Vagy inkább egyszerűen kijelentettem volna, hogy: „Köszi,
fantasztikus történet, de megkímélnétek inkább a részletektől?”
De a történtek után ez az egész tisztára kiverte nálam a
biztosítékot, és képtelen voltam menekülni az agyamban
végigsöprő kérdéscunamitól. Ha a dolgok másként alakulnak,
most hol lennék? Mit tettek volna velem? Abból, ahogyan ma
apukám beszélt, nem igazán gondolom, hogy kellettem volna neki.
Valószínűleg bedugott volna egy diliházba valahová, akárhová, és
teljesen elfeledkezett volna rólam. Aztán arra gondoltam, hogy
akkor is az ő gyereke vagyok! Csak nem tenne ilyesmit... vagy
mégis?
Végignéztem a dolgainkon – ott volt körülöttem a hatalmas
ház, a fehér szőnyeg, az antik bútorok, a műtárgyak és mindenféle
más tulajdonunk. Vajon feladták volna mindezt a sok értéket csak
azért, hogy nekem jobb életet biztosítsanak?
Kételkedtem benne, öregem, azt kell hogy mondjam, nagyon
is kételkedtem. Én csak egy zavaró tényező lettem volna az
életükben. Valami, amit mindenki próbál elfelejteni. A külsőségek
mindig is sokat számítottak a szüleimnek. Főleg apának.
Nagyapa nagyon halkan megszólalt:
– Nem érdemes azon görcsölni, Bryce, hogy mi lett volna, ha...
– Aztán, mintha gondolatolvasó lenne, hozzátette: – És nem szép
dolog valakit elítélni azért, amit meg sem tett.
Bólintottam, és próbáltam összeszedni magam, de nem ment
valami jól. Erre nagyapa azt mondta:
– Egyébként nagyon értékeltem a hozzászólásodat a
vacsoránál.
– Milyen hozzászólásomat? – kérdeztem vissza, de a torkom
összeszorult, majd egészen kiszáradt.
– A nagymamádról. Honnan tudtad?
Megráztam a fejem, és így szóltam:
– Juli mondta.
– Ó? Akkor ezek szerint beszéltél vele?
– Hát, igen. Igazából inkább bocsánatot kértem.
– Nocsak...!
– És sokkal, de sokkal jobban éreztem magam utána úgy
mindennel kapcsolatban, de most... most újra iszonyú bunkónak
tartom magam.
– Nem érdemes. Bocsánatot kértél, és ez a fontos – jelentette
ki, miközben felállt, majd rám nézett. – Most igazán jólesne egy
kis séta. Velem tartasz?
Sétálni? Bemenni a szobámba, bezárni az ajtót, és végre
egyedül lenni: leginkább ehhez lett volna most kedvem.
– Tapasztalatom szerint a séta segít abban, hogy kitisztuljon
az agy – tette még hozzá, és ekkor értettem meg, hogy itt nemcsak
egy egyszerű sétáról van szó – ez egy meghívás volt a nagyapám
részéről, hogy végre csináljunk valamit ketten.
Felálltam, és így szóltam:
– Ja. Legjobb, ha elhúzunk innen.
Ahhoz képest, hogy nagyapámtól eddig gyakorlatilag semmi
mást nem hallottam, mint hogy adjam oda neki a sót, kiderült,
hogy elég beszédes az öreg. Végigsétáltunk a környékünkön, aztán
a szomszédos utcákon, sőt még messzebbre jutottunk, miközben
nemcsak arra jöttem rá, hogy nagyapám elképesztően sok dolgot
tud, hanem arra is, hogy iszonyúan vicces ember. Olyan
kifinomult, kissé sötét humora van. Nem csupán az szórakoztató,
amit mond, hanem az is, ahogy mondja. Valahogy olyan, nem is
tudom, vagány.
Miközben visszafelé ballagtunk, elmentünk a platán helyén
épülő ház mellett is. Nagyapám megállt, felemelte a fejét,
belenézett az éjszakába, majd megjegyezte:
– Biztosan csodás látvány lehetett!
Én is felnéztem, és azon az éjjel először vettem észre a
csillagokat az égen.
– Láttad valaha Julit odafent? – kérdeztem meg tőle.
– Anyukád mutatta meg nekem egyszer, hogy hol van, amikor
éppen errefelé jöttünk a kocsival. Nagyon megijesztett, hogy olyan
magasan üldögélt, de miután elolvastam azt a cikket, megértettem,
hogy miért is tette – megrázta a fejét. – Habár a fa már nincs itt,
de az a szikra, amit Juliban élesztett, még mindig nem hunyt ki
benne. Ugye érted, mire gondolok?
Szerencsére nem kellett válaszolnom. Rám mosolygott, és azt
mondta:
– Néhányan közülünk matt borítást kaptak az élettől, mások
selyemfényt, megint mások pedig csillogót... – odafordult hozzám.
– Nagyon ritkán aztán rátalálsz valakire, aki gyöngyházfényű, és
ilyenkor rádöbbensz, hogy ez semmi máshoz nem fogható.
Ahogy a verandánk felé sétáltunk, nagyapa átkarolta a vállam,
és így szólt:
– Nagyon jó volt veled sétálni, Bryce. Igazán élveztem minden
percét.
– Én is – válaszoltam, és bementünk.
 Rögtön éreztük, hogy háborús övezetbe léptünk. Habár senki
sem kiabált vagy sírt odabenn, a szüleim arcán lévő kifejezésből
egyértelműen leolvashattuk, hogy amíg mi sétálni voltunk, itthon
állt a bál.
Nagyapa odasúgta nekem:
– Van még itt egy kerítés, amit meg kell javítanom. – Azzal
elindult az ebédlő irányába, hogy beszéljen a szüleimmel.
Nem szerettem volna újra belefolyni a dolgokba, így inkább
egyből a szobámba mentem, bezártam az ajtót, és a sötétben
elbotorkáltam az ágyamig.
Egy jó darabig csak feküdtem ott, agyamban újra és újra
végigjátszva a vacsora történéseit. Amikor aztán teljesen
kimerültem a sok gondolkodástól, felültem, és kinéztem az
ablakon. Egy villany fel volt kapcsolva valahol Bakeréknél, és az
utcai lámpák is világítottak, de az éjszaka még így is sűrű sötétnek
tűnt. Mintha sötétebb lett volna, mint általában, és valahogy rám
telepedett az egész.
Közelebb hajoltam az ablakhoz, és felnéztem az égre, de már
nem láttam a csillagokat. Azon tűnődtem, vajon Juli volt-e valaha
a platánon éjszaka. A csillagok között.
Megráztam a fejem. Matt, csillogó, gyöngyházfényű. Mi van?!
Juli Baker nekem mindig egyszerűen csak piszkosnak tűnt.
Felkattintottam az éjjeli lámpámat, és előkotortam a Juliról
szóló újságot valahonnan a fiók mélyéről, ahová belöktem.
Számítottam arra, hogy ilyesmi lesz a cikk: úgy állították be
Julit, mintha a Mount Rushmore-t akarná megmenteni. Olyan
címeket aggattak rá, mint az „artikulált hang a városi
dzsungelben”, vagy a „ragyogó fáklya, amely fényt vet egykor oly
egyedülálló és nyugodt közösségünk fölösleges túl-fejlesztésének
szükségtelenségére”.
Könyörgöm! Mégis mi rossz van abban, ha engedjük, hogy egy
fickó kivágja a saját telkén lévő fát, hogy építkezni tudjon? Az ő
telke, az ő fája, az ő döntése. Ennyit erről. Ettől a cikktől tényleg
hányni tudtam volna.
Kivéve bizonyos részeket. Konkrétan azokat, ahol Julit
idézték. Talán csak a riporter iszonyúan idegesítő személyiségével
összevetve tűnt úgy, hogy Juli megszólalásai tényleg nem voltak
olyan „essetek-hasra-tőlem” stílusúak, mint amilyenre
számítottam. Olyan, nem is tudom, mélyek voltak. A fán való
ücsörgés komoly filozófiai kérdést jelentett a számára.
A legfurcsább viszont az volt, hogy teljesen megértettem,
amiket mondott. Juli arról mesélt, mit jelentett a számára fenn
ülni azon a fán, és hogy odafenn gyakorlatilag felülemelkedett a
dimenzionális téren. „A föld felett lebegni és érezni a szél
simogatását az arcodon – mondta – olyan, mintha a szívedre a
szépség lehelne csókot.” Nem tudom, ki ismer olyan embert, aki
felső tagozatos korában össze tud rakni egy ilyen mondatot. Mert
én nem. Egyik barátom sem ez a kategória, az tuti.
Mondott még egy csomó más dolgot is, például, hogy valami
mennyivel több lehet, mint részeinek összessége, és hogy az
embereknek miért van szükségük olyan dolgokra, amelyek
felülemelik őket a hétköznapokon, így pedig megtapasztalhatják a
létezés csodáját.
Azon kaptam magam, hogy újra és újra elolvasom azokat a
részeket, ahol őt idézik. Mégis mikor kezdett el Juli ilyen
filozofikusan gondolkodni? Úgy értem, azt mindenki tudja, hogy
Juli Bakernek vág az esze, de ez valahogy sokkal több volt, mint
hogy valaki kitűnő tanuló.
Ha egy hónappal ezelőtt olvastam volna ezt a cikket, akkor
biztos, hogy kivágom a kukába mint haszontalan szemetet, de
most valahogy értelmet nyert az egész. Nagyon is sok értelmet.
Egy hónapja a Juliról közölt kép sem érdekelt volna, de most
nem tudtam levenni róla a szemem. Nem arról, ahol az egész fát
mutatták – az inkább szólt a mentőfelszerelésekről, mint róla,
hanem a másikról, ami a lap alján látszott. Az egyik fotósnak biztos
volt valami hiper-szuper objektívje, mert a fotón látszik, hogy Juli
még a fán van, de az egész egy közeli arckép. Éppen a távolba néz,
a szél pedig hátrafújja a haját, mintha egy hajó kormányrúdjánál
állna, vagy ilyesmi, és a nap felé hajózna.
Olyan sok évig próbáltam elkerülni Juli Bakert, hogy
valójában soha nem is néztem meg úgy igazán. Most pedig –
érthetetlen módon – egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a
fotójáról. Egy furcsa érzés kezdett el növekedni a gyomrom táján,
és mondhatom, nem örültem neki. Egyáltalán nem. Hogy őszinte
legyek, majdnem összeszardíniáztam magam.
Gyorsan eldugtam az újságot a párnám alá, és próbáltam
emlékeztetni magam arra, hogy Juli Baker mennyire iszonyúan
idegesítő is valójában. De a gondolataim már megint
visszakanyarodtak hozzá, és hamarosan előráncigáltam az újságot
a párnám alól.
Őrület! Mi a fenét csinálok?
Végül kényszerítettem magam arra, hogy lekapcsoljam a
villanyt és lefeküdjek. Elkezdtem csúszni a lejtőn, öregem, és itt
volt az ideje, hogy komolyan összeszedjem magam.
 A kert
Juli
Soha életemben nem szégyelltem magam amiatt, ahol
laktunk. Soha nem néztem a házunkra vagy akár az utcánkra olyan
szemmel, hogy azt mondjam: „Ó, milyen kár, hogy nem egy új
építésű házban élünk! Azok mennyivel szebbek, mennyivel
jobbak!” Itt nőttem fel. Ez volt az otthonom.
Persze láttam, hogy a kertünk milyen állapotban van.
Anyukám évekig zsörtölődött is miatta. De csak magában
morgolódott, úgyhogy senki sem csinált belőle nagy ügyet. Vagy
legalábbis úgy tűnt. Talán kicsit jobban utána kellett volna járnom
a dolgoknak. Miért van az, hogy kívül minden olyan rendezetlen,
bent pedig makulátlan rend van? Mert nálunk odabenn a házban
tényleg minden csillogott-villogott. Persze a fiúk szobáját
leszámítva. Anyukám többet nem ment be hozzájuk takarítani,
miután megtalálta a kígyót. Ha ahhoz elég idősek voltak, hogy
örökbe fogadjanak egy ilyen állatot, mondta a bátyáimnak, akkor
ahhoz is elég idősek lehettek, hogy a szobájukat takarítsák. Ők
persze mindezt úgy fordították le a saját nyelvükre, hogy elég, ha
nagyon szorgalmasan zárva tartják az ajtót.
Nemcsak a kert kérdésével, hanem a családi pénzügyekkel
sem igazán foglalkoztam, azaz inkább azzal, hogy sokszor
mínuszban lehettünk. Tudtam, hogy nem vagyunk gazdagok, de
nem éreztem úgy, hogy bármiben is hiányt szenvednék. Úgy
értem, bármiben, amit pénzért meg lehet venni.
Matt és Mike mindig nyaggatták a szüleimet valamiért, de
amikor anya közölte, hogy „Nem, fiúk, sajnos ezt most nem
engedhetjük meg magunknak!”, én úgy értelmeztem az
elhangzottakat, hogy: „Nem, fiúk, nem érdemlitek meg!”, vagy
„Nem, fiúk, arra igazából nincs is szükségetek!”. Csak amikor
Bryce szemétdombnak titulálta a kertünket, akkor kezdtem el
igazából látni a dolgokat magam körül.
Nem csak a kertről volt szó. Apukám furgonjáról, anyukám
kocsijáról, a családi bicikliről, amit csak a rozsda tartott össze, és
arról a tényről is, hogy ha mégis vettünk valami új dolgot, akkor az
is biztosan egy használtkereskedésből származott. Ja, és persze
sosem mentünk nyaralni. Soha.
Hogy miért lehetett ez így? Apukám a legdolgosabb ember
volt a világon, anyukám pedig a TempService-nél dolgozott
titkárnőként, amikor csak alkalma nyílt rá. De mit ért a kemény
munka, ha csak ennyire jutottak?
Az ember csak nem kérdezheti meg a szüleitől, hogy akkor ők
szegények-e, hiszen ez rettenetesen illetlen dolog volna. De ahogy
teltek a napok, tudtam, hogy valahogy fel kell tennem nekik ezt a
kérdést. Muszáj volt. Minden áldott nap, miután rozsdás
biciklimen hazaérkeztem az iskolából, átbújtam a kerítés résén, és
végigtrappoltam a kerten, azt gondoltam, hogy „MA este”. Ma este
megkérdezem őket.
Aztán mégsem kérdeztem semmit. Egyszerűen nem tudtam,
hogyan rukkoljak elő vele.
Végül egyik nap támadt egy ötletem. Kitaláltam a módját
annak, hogyan vezessem rá őket a témára, illetve kérjek tőlük egy
kis segítséget. Mivel a tesóim a zeneboltban dolgoztak aznap este,
és senki sem hozott fel semmilyen társalgási témát az asztalnál,
mély lélegzetet vettem, és így szóltam:
– Arra gondoltam, hogy talán nem is lenne olyan nagy munka
kicsit kipofozni az utca felőli kertünket, ha kapnék néhány szöget,
egy kalapácsot és egy kis festéket. Egyébként mennyibe kerül a
fűmag? Nem olyan sok, ugye? Szerintem hamarosan lenne szép,
zöld gyepünk elöl, néhány virággal.
A szüleim abbahagyták az evést, és meredten bámultak rám.
– Tudom használni a kalapácsot meg a fűrészt –
tekinthetnénk az egészet úgy, mint egy újabb projektet.
Anyukám most már apukámat kezdte el bámulni helyettem.
Apa sóhajtott, és így szólt:
– A kert nem a mi felelősségünk, Julianna.
– Ne... nem?
Megrázta a fejét, és ezt mondta:
– Mr. Finnegané.
– Ki az a Mr. Finnegan?
 – Ennek a háznak a tulajdonosa.
Nem hittem a fülemnek.
– Micsoda?
Apukám megköszörülte a torkát, és hozzátette:
– Ő a főbérlő.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ez nem is a mi házunk?
A szüleim egymásra néztek, és szavak nélkül kommunikáltak
egy darabig, amit én képtelen voltam megfejteni. Végül apukám
szólalt meg:
– Nem is sejtettem, hogy te ezt eddig nem tudtad.
– De... ennek így semmi értelme! A főbérlőknek nem az a
kötelességük, hogy kijöjjenek és rendbe rakják a saját házukat?
Például megcsináljak a tetőt, ha beázik, vagy a lefolyót, ha eldugul?
Nálunk mindig te csinálod meg ezeket, apa! Ha az ő dolga lenne,
akkor miért te dolgozol helyette?
– Mert – sóhajtott apukám – egyszerűbb ez így, mint
örökösen segítségért szaladgálni.
– De ha...
– És – vágott közbe apukám –, így legalább nem emeli a bért.
– De...
Anyukám megfogta a kezem.
– Drágám, sajnálom, ha ez a dolog kicsit ledöbbentett.
Valahogy mindig azt hittük, hogy tudsz róla.
– És mi van a kerttel? Mi értelme annak, hogy idebenn
minden olyan szép rendben van, ha odakint nem?
Apukám összevonta a szemöldökét, és ezt mondta:
– Amikor aláírtuk a bérleti szerződést, a tulajdonos biztosított
minket arról, hogy megfogja csináltatni a kerítést elöl és hátul is,
illetve telepít gyepet az utca felőli kertbe. Nyilvánvaló, hogy ez
sosem történt meg – rázta meg a fejét. – Különben is, ez egy
hatalmas munka, és a kerítés kijavítása nem is lenne olcsó.
Egyszerűen sajnálok pénzt fektetni egy olyan ingatlanba, ami nem
a mi tulajdonunk. Aztán ott vannak az elveim is.
– De hát itt lakunk – suttogtam –, és olyan szörnyen néz ki.
Apukám egy darabig csak tanulmányozta az arcomat.
– Julianna, mi történt?
 – Semmi, apa – vágtam rá, de tudta, hogy nem mondok
igazat.
– Drágám – suttogta –, nekem elmondhatod.
Sejtettem, mit fog szólni, ha őszinte leszek, de képtelen voltam
magamban tartani a dolgokat. Nem állhattam tovább a tekintetét,
így vettem egy mély levegőt, és kinyögtem:
– Loskiék kidobták a tőlem kapott tojásokat, mert attól féltek,
hogy szalmonellásak lesznek, mivel úgy néz ki a kertünk, ahogy.
Apukám erre ennyit mondott:
– Ez nevetséges!
Anyukám azonban levegő után kapkodott:
– Micsoda? Ezt Patsy mondta? – kiáltott fel.
Lefelé bámultam.
– Nem, Bryce.
– De biztos, hogy beszéltek róla a családban! Egy kisfiú nem
talál ki ilyeneket csak úgy, magától!
Anyukám úgy nézett ki, mint egy riadt őz, amely a végső
lövésre vár. Kezével eltakarta az arcát, úgy préselte ki magából:
– Ez így nem mehet tovább! Robert, a dolgoknak változniuk
kell. Muszáj változniuk!
– Trina, jól tudod, hogy igyekszem minden tőlem telhetőt
megtenni. Igazán sajnálom a kertet és ezt az egész helyzetet. Én
sem így képzeltem el az életem, azt elhiheted, de néha áldozatokat
kell hoznunk annak érdekében, hogy a helyes úton járjunk.
Anyukám elvette a kezét az arca elől, és így szólt:
– Nem ez a helyes út a mi családunk számára. A lányod
szenved amiatt, hogy nem vagyunk képesek rendbe rakni a saját
kertünket.
– Ez nem a saját kertünk.
– Hogy mondhatsz ilyet? Robert, ébredj már fel! Már tizenkét
éve itt élünk! Ez nem ideiglenes többé. Hogyha valaha is
szeretnénk saját házba költözni, saját kerttel, vagy támogatni a
gyerekeinket a főiskolai évek alatt, vagy megcsinálni bármit abból
a listából, amit valaha együtt írtunk, akkor át kell őt vinnünk egy
állami intézménybe!
Apukám nagyot sóhajtott, majd suttogva ennyit mondott:
 – Ezt már annyiszor megbeszéltük, Trina. A végén mindig
egyetértettél velem abban, hogy az a legjobb, ha Greenhavenben
marad.
Szerettem volna közbeszólni, hogy „Várjatok! Miről beszéltek?
Kiről beszéltek?”, de a beszélgetés olyan iramban és olyan
indulatokkal áramlott előre, hogy egyszerűen nem tudtam
becsatlakozni, és rövid idő múlva már annyira egymásnak estek,
hogy úgy tűnt, teljesen megfeledkeztek rólam.
Aztán valahogy összeállt a kép. Minden a helyére került.
Hiszen az apukám öccséről beszéltek. A nagybátyámról. Davidről.
Számomra David bácsi csak egy név volt. Valaki, akivel
kapcsolatban különböző dolgokat magyaráztak nekem a szüleim,
de akivel valójában még sohasem találkoztam. És bár tisztában
voltam vele, hogy apukám rendszeresen látogatja, azt sosem
tudtam, hogy mikor. Egyszer sem beszélt róla.
Apa úgy gondolta, jobb, ha nem mesélünk másoknak
Davidről, mert ő fogyatékos.
– Az emberek egyből elkezdenek kombinálni – jelentette ki
egyszer. – Azt feltételezik, hogy csak azért, mert közöd van hozzá,
nálad sem stimmel valami. Higgy nekem, én már csak tudom!
Tehát erről a témáról nem beszéltünk. Otthon sem, barátokkal
sem. Egészen olyan volt, mintha David bácsi nem is létezett volna.
Egészen a mai napig. Ma valahogy létének súlya betöltötte az
egész házat. A szüleim veszekedéséből ki tudtam következtetni,
hogy miatta nincs saját otthonunk vagy jobb autóink meg egyéb
értékes dolgaink. Ő volt az oka annak, hogy a szüleim felett
folyamatosan ott lebegett a fáradtság szürke fellege.
Miért is kellett nekem felhozni egyáltalán a kertet? Soha
életemben nem láttam még a szüleimet ennyire egymásnak esni.
Soha. Legszívesebben megragadtam volna őket, és kiabálni
kezdtem volna velük, hogy: „Állj! Hagyjátok abba! Hiszen ti
szeretitek egymást! Igenis, szeretitek!” De csak ültem ott, és
hagytam, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon.
Anyukám hirtelen megállt, és suttogni kezdett:
– Nem kéne így viselkednünk előtte.
– Nagyon sajnálom, Julianna! – vigasztalt apukám, és
kinyújtotta a kezét, hogy rátegye a karomra. – Ne sírj! Ez nem a te
hibád. Mindent megoldunk. ígérem, mindent!
Anyukám megpróbált nevetni a könnyein keresztül, miközben
ezt mondta:
– Eddig is sikerült, ezután is sikerülni fog.
Aznap éjszaka a szüleim külön-külön jöttek be a szobámba,
hogy beszéljenek velem. Apukám az öccséről mesélt, meg arról,
hogy mennyire szereti, és megígérte a szüleinek, hogy mindig
gondját fogja viselni. Anyukám arról beszélt, hogy mennyire
szereti apukámat, amiért olyan erős és jólelkű férfi, aztán mondott
még dolgokat az ember álmairól és a valóságról, és arról, hogy
hálát kell adni az áldásokért. Aztán persze újra sírni kezdtem,
amikor kaptam tőle egy puszit búcsúzáskor, és a fülembe suttogta,
hogy az összes áldás közül számára én vagyok a legszebb és a
legragyogóbb.
Sajnáltam apukámat. Sajnáltam anyukámat is. De
mindezeken túl határtalanul szerencsésnek éreztem magam, hogy
ők a szüleim.
Aztán reggel, ahogy iskolába menet rozsdás biciklimmel
rákanyarodtam az útra, megfogadtam, hogy amint hazaérek,
hozzákezdek a kert kipofozásához. Béreltük, vagy sem, mégis ez
volt az otthonunk, és elhatároztam, hogy megpróbálom kicsit
élhetőbbé tenni.
Ahogy később kiderült, ezt könnyebb volt mondani, mint
megvalósítani. Először is, több mint fél órámba telt, mire találtam
a garázsban egy kalapácsot, egy doboz szöget, egy fűrészt és egy
metszőollót. A következő harminc perc pedig azzal telt, hogy
odakint álltam és próbáltam eldönteni, hol is kezdjem. Magát a
kertet hatalmas gaz borította, de mi volt I a teendő a kerítés menti
bokrokkal? Ássam ki őket mindenestül? Vagy jobb, ha inkább csak
visszavágom őket egészen a tövükig? Egyáltalán bokrok voltak
ezek, vagy csak túlméretezett gyomnövények? És mi legyen a
kerítéssel? Verjem szét az egészet, vagy esetleg rakjam újra? Talán
az utca felőli részét teljesen le kellene bontanom, és a léceket az
oldalsó * kerítések kijavításához kellene használnom.
Minél tovább bámultam a gazos kertet, annál inkább úgy
éreztem, hogy talán jobb lenne mindent úgy hagyni, ahogy volt.
Minek ezzel kínlódni? Hiszen még csak nem is a saját kertünkről
volt szó! Mr. Finnegannek kellene karbantartania a házat.
Ekkor eszembe jutottak anyukám előző este elsuttogott szavai.
Nehogy már egy pár nyomorult bokor meg néhány düledező
kerítésléc megállítsa valakinek a legszebb és legragyogóbb áldását!
Ezt nem hagyhattam!
Felkaptam a metszőollót, és munkához láttam.
Fél óra múlva szert tettem arra a nagyon fontos ismeretre,
hogy egy bokor egyenlő millió kis ággal, a térfogata pedig
exponenciálisan növekszik akkor, ha levágják és a kert közepére
dobják. Komolyan, nevetséges volt! Hova a csudába fogom ezt
mind tenni?
Amikor anya hazaérkezett, megpróbált lebeszélni az akcióról,
de hallani sem akartam róla. Ó, nem-nem-nem! Már sikerült két
bokrot egész emberi formára nyiszálnom, és hamarosan majd ő is
meglátja, hogy mennyire jól fog kinézni a kertünk.
– Hát, ezt a makacs vénát biztos hogy nem tőlem örökölted! –
jelentette ki, de hamarosan újra felbukkant egy pohár
gyümölcslével és egy puszival. Nekem ennyi is elég volt!
Az első nap végére mindössze hatalmas rendetlenséget
csináltam. De ha a káosz elengedhetetlen lépcsőfok az univerzum
elrendeződése felé, akkor én jó úton haladtam. Vagy legalábbis
ezzel biztattam magam aznap este, amikor is holtfáradtan
zuhantam be az ágyamba.
Másnap délután is azon buzgólkodtam, hogy saját kis
univerzumom káoszát növeljem, amikor egy mély hangra lettem
figyelmes a hátam mögül:
– Jó nagy fába vágtad a fejszéd, fiatal hölgy!
A férfi, aki a házunk előtt állt, Bryce nagypapája volt, ennyit
tudtam. De eddig csak egyetlenegyszer láttam őt idekinn. A többi
alkalommal mindig az ablakon keresztül pillantottam meg őt – a
nappalijuk ablakán át vagy a kocsiablakon keresztül. Számomra ő
csak egy üvegbúra mögötti sötét hajú ember volt. Most, hogy így
megjelent a házunk előtt, olyan érzésem támadt, mintha egy
tévéből ismert személy lépett volna ki a képernyőről, és szólított
volna meg.
– Tudom, hogy már találkoztunk egyszer-kétszer – kezdte. –
Nagyon sajnálom, hogy egy egész évbe telt, hogy végre idejöjjek és
bemutatkozzam! Chester Duncan vagyok, Bryce nagypapája. Te
pedig természetesen Julianna Baker vagy.
Felém nyújtotta a kezét, így levettem a munkáskesztyűmet, és
amint megrázta, teljesen eltűnt a kezem hatalmas tenyerében.
– Részemről a szerencse, Mr. Duncan! – válaszoltam, és
magamban megállapítottam, hogy a férfi sokkal nagyobb, mint
amilyennek a nappali ablakán keresztül látszott.
Aztán a lehető legfurcsább dolog történt. A hátsó zsebéből
előhúzta a saját munkáskesztyűjét és metszőollóját, majd
megkérdezte:
– Ezeket ugyanolyan magasra szeretnéd nyírni?
– Ó! – válaszoltam. – Hát igen, az lett volna az eredeti
elképzelés. De mostanra kicsit elbizonytalanodtam. Maga szerint
nem lenne jobb, ha egyszerűen kiszedném az egész sort?
Erre megrázta a fejét, és ezt mondta:
– Ezek ausztrál teafacserjék, szépen ki fognak rügyezni. –
Ezzel felvette a saját kesztyűjét, és elkezdte metszeni őket.
Eleinte fogalmam sem volt, mit is mondhatnék ennek az
embernek. Nagyon furcsának tűnt, hogy csak így beállt segíteni
nekem, de mindezt valahogy úgy tette, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. Nyissz-nyissz-nyissz, csattogott
vidáman, mintha hatalmas örömét lelné a munkában.
Aztán eszembe jutott, amit Bryce mondott a kertünkről, és
hirtelen megértettem, hogy miért is van itt.
– Mi a baj? – kérdezte, és egy nagy köteg ágat hajított a halom
tetejére. – Túlságosan visszavágtam?
– Ne-em.
– Akkor mi ez a tekintet? – kérdezte. – Nem szeretném, ha
rosszul éreznéd magad miattam. Csak azt gondoltam, hogy elkél itt
még egy pár segítő kéz.
– Nincs szükségem segítségre. Egyedül is boldogulok.
Elnevette magát, és rávágta:
– Efelől nincs kétségem – válaszolta, aztán folytatta a
metszést. – Tudod, Julianna, az újságból ismerlek, pedig itt lakom
veled szemben lassan több mint egy éve. A vak is látja, hogy egy
nagyon is rátermett ember vagy.
Mindketten némán dolgoztunk egy hosszú percig, de azon
kaptam magam, hogy egyre bosszúsabban hajigálom a levágott
faágakat a kupac tetejére. Egy idő után már nem bírtam tovább.
Egyszerűen nem tudtam magamban tartani a mondandóm!
Hirtelen megpördültem a sarkamon, és nekitámadtam:
– Csak azért van itt, mert lelkiismeret-furdalása van a tojások
miatt, nem igaz? Nos, jobb, ha tudja, hogy a tojásainkkal az
égvilágon semmi baj nincs! Már három éve esszük őket, és
egyikünk sem lett szalmonellás. Mrs. Stueby és Mrs. Helms is jó
színben vannak, legalábbis szerintem, és az az igazság, hogy ha
nem kellettek maguknak, akkor legalább megmondhatták volna!
Leejtette a kezeit, és megrázta a fejét, miközben értetlenül
bámult rám:
– Tojások? Szalmonella? Julianna, fogalmam sincs, hogy
miről beszélsz!
Legbelül olyan fájdalmat éreztem, annyira zavarban voltam,
és olyan harag töltött el, hogy nem ismertem magamra.
– Azokról a tojásokról beszélek, amiket már több mint két éve
folyamatosan hordtam maguknak. Azokról a tojásokról, amiket a
tyúkjaim tojtak, és amiket jó pénzért eladhattam volna. Azokról a
tojásokról, amiket a maga családja szépen kihajigált – itt már
szabályszerűen üvöltöttem vele. Egy felnőttel. Úgy, ahogy még
soha életemben senkivel sem üvöltöttem.
Amikor megszólalt, alig lehetett hallani a hangját:
– Nagyon sajnálom. Semmit sem tudok a tojásokról. Kinek
adtad őket?
– Bryce-nak! – a hangom elcsuklott, ahogy kimondtam a
nevét. – Bryce-nak.
Mr. Duncan óvatosan bólintott egyet, majd így szólt:
– Hát – és ezzel visszafordult a bokorhoz, amit nyírni kezdett
–, ez mindent megmagyaráz.
– Ezzel mit akar mondani?
Felsóhajtott:
 – Annak a fiúnak még sokat kell tanulnia.
Csak bámultam rá, és próbáltam visszatartani a nyelvemen
sistergő szavakat.
– Mi tagadás, jóképű gyerek, efelől nincs kétség – ráncolta
össze a homlokát. Aztán elreccsentett egy ágat, és hozzátette: –
Kiköpött apja.
Megráztam a fejemet.
– Mr. Duncan, miért van itt? Úgy értem, ha nem gondolja,
hogy segítségre van szükségem, illetve nem a tojások miatt gyötri a
lelkiismerete, akkor mit keres itt?
– Őszintén?
Rászegeztem a tekintetem.
Bólintott, aztán kimondta:
– Mert emlékeztetsz a feleségemre.
– A feleségére?
– Úgy bizony – suhant át arcán egy mosoly. – Renée biztos
hogy ott ült volna veled azon a fán. Egész éjszaka ott ücsörgött
volna.
Ezzel a két mondattal teljes mértékben elpárolgott a haragom.
– Igazán?
– Egészen biztos.
– Már... már meghalt?
Bólintott.
– És szörnyen hiányzik. – Ezzel egy újabb ágat dobott a
halomra, majd halkan felnevetett. – Semmi sem hozza elő belőled
az élet szeretetét annyira, mint egy makacs asszony.
Álmomban sem számítottam arra, hogy valaha
összebarátkozom Bryce nagypapájával. De vacsoraidőre annyi
mindent megtudtam róla és a feleségéről meg a közös
kalandjaikról, hogy úgy éreztem, már évek óta ismerem. Ráadásul
a sok történet mellett sokkal könnyebben ment a munka is. Mire
este bementem a házba, az összes bokrot visszametszettük, és a
kert közepén nyújtózkodó kupacot leszámítva minden sokkal
jobban nézett ki, mint előtte.
Másnap is eljött. Amikor rámosolyogtam, és azt mondtam,
hogy „Jó napot, Mr. Duncan!”, ő viszonozta a mosolyt, és megkért,
hogy tegezzem, és hívjam csak nyugodtan Chetnek. Egy pillantást
vetett a kezemben lévő kalapácsra, és így szólt:
– Ha jól látom, akkor ma a kerítés következik.
Chet megtanított arra, hogyan feszítsek ki egy madzagot a
cölöpöknek, hogyan fogjam a kalapácsot a nyél végénél ahelyett,
hogy a fejhez közeli részt szorongatnám, hogyan számoljam ki a
megfelelő távolságot az egyes kerítéscölöpök között, illetve hogyan
használjam a szintezőt akkor, ha azt akarom, hogy a léc teljesen
vízszintesen álljon. Napokig dolgoztunk a kerítésen, és végig
beszélgettünk. És nem csak a feleségéről. Hallani szeretett volna a
platánról, és úgy tűnt, teljesen megértette, mit értek az alatt, hogy
az egész több, mint részeinek összessége.
– Ez az emberekkel is így van ám – tette hozzá. – Azzal a
csekély változtatással talán, hogy náluk az egész néha kevesebb,
mint részeiknek összessége.
Ezt érdekes gondolatnak találtam. Másnap körülnéztem az
osztályteremben, sorra vettem azokat a diákokat, akikkel alsó
tagozat óta együtt jártam, és próbáltam kitalálni, vajon ők többek
vagy kevesebbek, mint részeiknek összessége. Úgy tűnt, Chetnek
igaza volt. Szerintem nagyon sokan kevesebbek voltak.
A lista élén természetesen Shelly Stalls állt. Ha az ember
ránézett, szinte biztos, hogy úgy gondolta, az égvilágon nincs nála
tökéletesebb lény. Pedig az igazság az volt, hogy Mount Everest-
nyi haja alatt igen kevés ész lapult. És bár fekete lyukként
folyamatosan magába szippantotta a körülötte sertepertélőket,
azért nekik sem kellett túl sok idő ahhoz, hogy rájöjjenek: nála a
barátság annyit jelentett, hogy hagyta a többieket bozóttűzként
lángoló egóját legyezgetni.
Az összes osztálytársam közül egyedül Bryce-ot nem tudtam
hová tenni. Egészen mostanáig szinte teljes bizonyossággal
állítottam volna, hogy ő több – jóval több –, mint részeinek
összessége. Amit a szívemmel művelt, az egyszerűen
megmagyarázhatatlan varázslatnak tűnt.
Azt azért ki kell emelnem, hogy itt a „megmagyarázhatatlan”
szón volt a hangsúly. Ahogy matekórán felé fordítottam a
tekintetem, ismét elborított a neheztelés és a fájdalom, amiért
kidobta a tojásaimat. Mégis miféle ember tesz ilyet? Aztán ő is
felém nézett, és elmosolyodott. A szívem pedig kihagyott egy
ütemet. Hihetetlenül mérges lettem magamra ezért. Hogy a
csudába érezhettem még mindig így, azok után, amit velem tett?
Egész nap próbáltam kerülgetni, de mire vége lett a sulinak,
egy hatalmas tornádó kerekedett a lelkemben, és üvöltve tombolt
odabenn. Felugrottam a biciklimre, és rekordsebességgel tekertem
haza. A jobb oldali pedál folyton nekiütődött a láncvédőnek, az
egész bicikli zörgött és nyikorgott, miközben attól féltem, hogy
menten rozsdás darabjaira hullik szét alattam.
A tornádó még mindig nem csendesült odabenn, amikor
lefékeztem a kocsibehajtónknál. Így a pedálozásba fektetett
energiát szépen átirányítottam a festésbe. Felfeszítettem a fehér
festékesdoboz tetejét, amit apukám vásárolt nekem, és elkezdtem
pacsmagolni a festékkel.
Chet úgy tíz perc múlva jelent meg.
– Te jó ég – nevetett –, valakinek igen csak irigyelni való fölös
energiája van ma!
– Nem – világosítottam fel, és a kézfejemmel hátrasimítottam
néhány rakoncátlan tincset az arcomból –, csak nagyon mérges
vagyok.
Előszedte a saját ecsetét és egy üres kávésdobozt.
– Kire?
– Magamra!
– Ó, hát az nem egyszerű eset! Rosszul sikerült az egyik
dolgozatod?
– Nem! Csak... – felé fordultam, és egyenesen megkérdeztem:
– Te hogy szerettél bele a feleségedbe?
Öntött egy kis fehér festéket a saját edényébe, majd
elmosolyodott.
– Vagy úgy – mondta –, tehát valami fiúügy.
– Nem, szó sincs ilyenről.
Egy darabig bizonytalanul méregetett, de nem volt kedve
vitába szállni velem. Inkább így szólt:
– Az, hogy beleszerettem, teljes mértékben tévedésből történt.
– Tévedésből? Az meg hogy lehet?
 – Eszem ágában sem volt. Akkoriban valaki más volt a
menyasszonyom, és nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy
szerelmes legyek. Nagy szerencsémre még azelőtt rádöbbentem,
milyen vak vagyok, mielőtt túl késő lett volna.
– Vak voltál?
– Hát, igen. A menyasszonyom gyönyörű nő volt. A világ
legcsodálatosabb meleg barna szempárját tudhatta a magáénak, és
a bőre olyan selymes volt, mint egy angyalé. Egy darabig teljesen
elvakított a szépsége. De aztán... talán elég, ha annyit mondok,
hogy rájöttem, Reneé egyetlen porcikája többet ért nála. –
Belemártotta az ecsetét a kávésdobozba, és a festékkel
végigsimította az egyik cölöpöt. – Most már könnyű visszanézni és
mindent tisztán látni, és könnyű lenne tanácsot is adni, de a
szomorú igazság az, hogy a legtöbb ember egyszerűen nem akar a
felszín alá látni, csak amikor már túl késő.
Mindketten hallgattunk egy hosszú percig, de láttam, hogy
Chet nagyon a gondolataiba merül. És abból, ahogyan a homlokát
ráncolta, sejtettem, hogy ennek semmi köze az én problémáimhoz.
– Én... sajnálom, hogy a feleségedről kérdeztelek-mondtam.
– Jaj, ne sajnáld! Semmi baj – ingatta a fejét, és mosolyt
erőltetett az arcára. – Ráadásul most nem is Reneé-re gondoltam,
hanem valaki másra. Valakire, aki soha életében nem volt képes
arra, hogy a felszín alá lásson. És ennél a pontnál talán az a
legjobb, ha soha nem is teszi már meg.
Ki a csudáról beszélt? Fúrta az oldalamat a kíváncsiság. De
úgy éreztem, hogy ha megkérdezném, talán átlépnék egy bizonyos
határt. Így inkább csendben festettünk tovább. Nagy sokára végre
felém fordult, és így szólt:
– Próbálj meg végre nem a szemére, a mosolyára meg a haja
ragyogására figyelni – azt lásd meg, milyen is valójában!
Ahogy ezt kimondta, beleborzongtam. Mintha mindenről
tudott volna. Hirtelen védekező álláspontba helyezkedtem. Most
komolyan azt akarta ezzel mondani, hogy az unokája cseppet sem
olyan értékes személy?
Amikor eljött a vacsoraidő, még mindig furcsán éreztem
magam, de legalább a tornádó már lecsendesült bennem.
Anyukám azt mondta, hogy apa aznap este túlórázik, és mivel a
fiúk meg a haverjaikkal voltak valamerre, csak ketten maradtunk.
Anya azt is megjegyezte, hogy apával beszéltek a dologról, és
mindketten kicsit furcsának találják, hogy Chet csak így átjár
hozzánk segíteni. Azt javasolta, hogy valahogy kompenzálhatnánk
őt a munkájáért.
Mondtam neki, hogy szerintem ezzel csak megbántanánk
Chetet, de anya erre ügyet sem vetve másnap mégis úgy döntött,
hogy megbántja. Chet persze így válaszolt:
– Szó sem lehet róla, Mrs. Baker! Számomra megtisztelő,
hogy részt vehetek a lányuk projektjében. – És erről többet hallani
sem akart.
A hét úgy végződött, hogy apa feldobálta a sok gallyat a
furgonja hátuljába, mielőtt szombat reggel munkába indult volna.
Aztán Chettel együtt a nap hátralévő részét dudva-húzással,
gereblyézéssel és a talaj átforgatásával töltöttük. Végre jöhettek a
fűmagok.
Ezen az utolsó napon szögezte nekem a kérdést Chet:
– Ugye nem költöztök el a családoddal?
– Miért költöznénk? Ez hogy jutott eszedbe?
– Csak a lányom hozta fel a témát a tegnapi vacsoránál. Azt
hitte, hogy talán azért hozzátok rendbe a ház környékét, mivel el
akarjátok adni.
Bár Chettel rengeteg témát érintettünk munka közben, még
véletlenül sem hoztam volna fel Mr. Finnegant vagy David
bácsikámat, vagy akár azt, hogy miért nézett ki úgy a kertünk, mint
egy őserdő, hogyha nem kérdez rá a költözésre. De mivel éppen ezt
tette, valahogy úgy alakult, hogy kibukott belőlem minden. És
nagyon jólesett, hogy végre beszélhettem róla valakinek.
Legfőképpen David bácsikámról. Olyan volt, mintha egy
pitypangot fújtam volna bele a szélbe, és néztem volna, ahogy a kis
magok szerteszét rebbennek a levegőben. Büszke voltam a
szüleimre, és amikor körülnéztem a kertben, azt hiszem, magamra
is büszke voltam. Rettegjetek! Mindjárt nekilátok a hátsó
udvarnak is! Aztán talán a házat is lefestem. Meg tudnám csinálni.
Meg én!
 Chet nagyon csendes lett azok után, amiket elmondtam neki,
és amikor anya szendvicseket hozott ki nekünk ebédre, szó nélkül
ültünk le egymás mellé a verandára. Aztán azzal törte meg a
csendet, hogy a szemközti ház felé biccentett, és ezt mondta:
– Nem értem, hogy miért nem képes egyszerűen idejönni és
köszönni neked.
– Ki? – kérdeztem, aztán én is arrafelé néztem, amerre ő.
Bryce szobájában a függöny meglebbent, és hirtelen kiszaladt a
számon: – Bryce?
– Már harmadjára látom, hogy néz minket.
– Tényleg? – A szívem úgy repdesett, mint egy kismadár, ami
épp most tanul repülni.
Összevonta a szemöldökét, és így szólt:
– Na, fejezzük be, amit elkezdtünk, és szórjuk el azt a
fűmagot, rendben? Jó lenne kihasználni a nap melegét a
csírázáshoz.
Nagyon örültem annak, hogy végül eljutottunk a gyep
telepítéséig, de – ha tetszik, ha nem – Bryce ablaka nagyon
felcsigázta az érdeklődésem. Vajon még most is néz? A délután
során többször pillantottam oda, mint amit szívem szerint
bevallanék. Attól félek, ezt Chet is észrevette, mivel miután készen
lettünk, majd gratuláltunk egymásnak a minden szempontból
mestermunkának tekinthető kerthez, egyszer csak ezt mondta:
– Annak ellenére, hogy ma igazán gyáván viselkedik, nagyon
remélem, hogy az a fiú egyszer még megfog változni!
Hogy Bryce gyáván viselkedik? Na, ehhez aztán mit fűzhettem
volna? Csak álltam ott, egyik kezemmel a locsolócsövet tartva, a
másikkal pedig a kerti csap fejét szorongatva.
Ezzel Chet búcsút intett, és átsétált az utcán.
Pár perccel később megláttam Bryce-ot, amint éppen a járdán
sétált a házuk felé. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. Eddig
azt gondoltam, hogy otthon volt, és közben kiderült, hogy végig
odakint sétálgatott. Már megint elöntött a szégyen.
Hátat fordítottam neki, és próbáltam a locsolásra
koncentrálni. Hogy én megint milyen hülye voltam! Mekkora
idióta! Amikor már sikerült ismét jól felhúznom magam, hirtelen
meghallottam a hangját a hátam mögül:
– Nagyon jól néz ki a kert, Juli. Ügyes vagy.
Bryce ott állt előttem, a kocsibehajtónkon. Erre minden
méreg, amit magammal szemben éreztem, elpárolgott belőlem. A
haragom most már kizárólag rá irányult. Hogy merészel itt
álldogálni, mint valami munkafelügyelő, és közölni, hogy ügyes
vagyok? Az égvilágon semmit sem lenne joga szólni azok után,
amit tett!
Éppen emeltem volna a slagot, hogy ráirányítsam, amikor
megszólalt:
– Figyelj, Juli! Nagyon sajnálom azt, amit tettem. Nem lett
volna szabad... Tudom.
Ránéztem – azokba a hihetetlenül kék szemekbe. És
megpróbáltam azt tenni, amit Chet javasolt: igyekeztem mélyebbre
nézni. Mi volt azok mögött? Vajon mit gondolt valójában? Tényleg
megbánta a történteket? Vagy egyszerűen csak kényelmetlenül
érezte magát azért, amiket mondott?
Olyan volt, mintha a napba bámultam volna, úgyhogy egy idő
után el kellett fordítanom a tekintetem.
Azt nem tudnám megmondani, hogy később miről beszéltünk,
csak annyira emlékszem, hogy kedves volt velem, és egyszer még
meg is nevettetett. Miután elment, elzártam a csapot, bementem,
és nagyon, nagyon furcsán éreztem magam.
Az este hátralévő részében a szomorúság és a nyugtalanság
felhője váltakozott a fejem felett. A legnehezebben talán azt
viseltem, hogy meg sem tudtam mondani, miért voltam szomorú
vagy éppen nyugtalan. Persze, Bryce-ról volt szó, de miért nem
pusztán haragot éreztem? Akkora nagy... csirkefogó volt! Vagy
miért nem voltam inkább boldog? Hiszen odajött a házunkhoz. A
behajtónkon ácsorgott. Kedves dolgokat mondott. Még nevettünk
is együtt.
De nem voltam sem mérges, sem boldog. Ahogy este az
ágyamban feküdtem és olvasni próbáltam, hirtelen rájöttem, hogy
a szomorúságomat százszorosan meghaladja a nyugtalanságom.
Úgy éreztem, mintha valaki nézett volna. Annyira felpörgettem
magam, hogy még fel is keltem, hogy megvizsgáljam az ablakom
meg a gardróbszekrényem, sőt, még az ágyam alá is benéztem, de
ez a különös érzés nem múlt el.
Majdnem éjfél lett, mire nagy nehezen rájöttem, hogy miről is
volt szó.
Én voltam az. Én figyeltem saját magamat.
 Valami lóg a levegőben
Bryce
Vasárnap reggel úgy ébredtem, mintha influenzából
lábadoznék. Mintha csak egy ijesztő, ide-oda csapongó,
megmagyarázhatatlan lázálomból riadtam volna fel.
Amit az ilyesfajta ijesztő, ide-oda csapongó,
megmagyarázhatatlan lázálmokról megtanultam, az az, hogy jobb
minél hamarabb lerázni őket magunkról. Meg kell próbálnunk
elfelejteni, hogy valaha is megtörténtek.
Nos, én jól le is ráztam magamról az egészet, és korán
kezdtem a napot, mivel előző este szinte egy falatot sem ettem, és
mostanra már szabályszerűen éheztem. Ahogy éppen a konyha felé
trappoltam, bepillantottam a nappaliba, és észrevettem, hogy
apukám átcuccolt a kanapéra.
Ez semmi jóval nem kecsegtetett, hiszen azt jelentette, hogy
még mindig tartott a harc, én pedig úgy éreztem magam a saját kis
világomban, mint egy betolakodó.
Apa átfordult a másik oldalára, miközben morgott egyet, majd
még jobban összehúzta magát vékony kis takarója alatt, és
belemotyogott jó néhány nem túl szívderítő kifejezést a párnájába.
Sikerült eljutnom a konyháig, ahol is kitöltöttem magamnak
egy hordónyi kukoricapelyhet. Éppen azon voltam, hogy az egészet
nyakon öntsem egy jó adag tejjel, amikor is anyukám táncolt be a
konyhába, és kikapta a kezemből az üveget.
– Várnod kell még, fiatal úr! – közölte. – Ez a család vasárnap
reggel együtt fog reggelizni, világos?
– De éhen halok!
– Mi is. Most pedig sipirc! Én palacsintát csinálok, te pedig
lezuhanyozol. Nyomás!
Mintha a zuhany megoldás lenne az éhhalál küszöbén.
De azért engedelmesen a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Útközben észrevettem, hogy a nappali már üres. A takaró
összehajtogatva pihent a karfán, a párna eltűnt... Mintha csak
képzeltem volna az egészet.
 Reggelinél apa egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki a
kanapén töltötte az éjszakát. Nem voltak táskák a szeme alatt, nem
volt borostás az álla. A legjobb rövidnadrágjában és egy halványlila
pólóban feszített. A haja is úgy volt belőve, mintha munkába indult
volna. Személy szerint azon a véleményen voltam, hogy a pólója
kissé lányos, anya ellenben megjegyezte:
– Nagyon jól nézel ki ma reggel, Rick.
Apukám gyanakodva méregette.
Aztán nagyapám is megérkezett, és ezzel indított:
– Patsy, fantasztikus illat terjeng az egész házban! Jó reggelt,
Rick! Szia, Bryce! – kacsintott rám, miközben elhelyezkedett a
székén, és az ölébe tette a szalvétáját.
– Ly-net-ta! – énekelte anyukám. – Reg-ge-li!!
A nővérem egy XS-es miniszoknyában és patacipőben jelent
meg, a sminkje pedig határozottan a mosómedve-variációk közé
tartozott. Anyukám először levegő után kapkodott, de aztán mélyet
sóhajtott, és így szólt:
– Jó reggelt, csillagom. Azt hittem, hogy... Úgy volt, hogy...
Nem azt mondtad, hogy a barátaiddal ma délelőtt templomba
mész?
– De – vágta rá savanyú ábrázattal, és leült.
Anyukám palacsintát, rántottát és burgonyakrokettet tett az
asztalra. Apa csak ült ott egy darabig, mint egy sóbálvány, majd
végre széthajtotta a szalvétáját, és betűrte a gallérja mögé.
– Tehát – kezdte anyukám, amint ő is helyet foglalt az
asztalnál kitaláltam egy megoldást erre a nehéz helyzetre.
– Na, most ugrik a majom a vízbe... – morogta apukám, de
egyetlen szúrós pillantás anya részéről azonnal belefojtotta a szót.
– Azt gondoltam, hogy – kezdte anyukám, miközben vett
magának egy palacsintát – meg kellene hívnunk Bakeréket
vacsorára.
– Micsoda? – robbant ki apából.
– Mindannyiukat? – nyávogta Lynetta.
– Ezt komolyan mondod? – tettem hozzá.
Nagyapa boldogan pakolt a tányérjára még egy adag rántottát,
és megjegyezte:
 – Patsy, ez csodálatos ötlet!
– Köszönöm, apa – mondta anyukám mosolyogva, majd
hozzám és Lynettához fordult.
– Természetesen komolyan mondom, és igen, ha Juli és a fiúk
szeretnének jönni, ők is meg lesznek hívva.
A nővérem kezdte elveszíteni a türelmét:
– Felfogtad egyáltalán, hogy ez mit jelent?
Anya végigsimította az ölében lévő szalvétát:
– Talán itt az ideje, hogy rájöjjek.
Lynetta hozzám fordult, és úgy sziszegte:
– Most komolyan! Meghívja hozzánk a parasztság krémjét
vacsorára – ja, tényleg valami ilyesmire számítottam, amikor
reggel felkeltem...
Apukám csak a fejét ingatta, és úgy fejezte ki nemtetszését:
– Patsy, ez meg mire lenne jó? Elismerem, hogy tegnap este
mondtam egy-két badarságot. De tényleg ez lenne a nekem szánt
büntetés következő fokozata?
– Már évek óta meg kellett volna tennünk.
– Patsy, könyörgöm! Tudom, hogy rosszul érzed magad
amiatt, amit megtudtál, de egy kínos vacsora semmin sem
változtatna, hidd el!
Anyukám juharszirupot öntött a palacsintájára, majd
visszapattintotta a kupakot, lenyalta az ujját, aztán mélyen apa
szemébe nézett:
– Bakerék átjönnek hozzánk vacsorára.
És ezzel, mondanom sem kell, a vita le volt zárva.
Apukám mély lélegzetet vett, aztán kiengedte a levegőt, majd
így szólt:
– Ahogy akarod, Patsy. Csak ne mondd később, hogy nem
figyelmeztettelek! – Ezzel beleharapott egy krokettbe, és úgy
motyogta: – Egy kis kerti sütögetés lesz, ugye?
– Nem, Rick. Rendes vacsora lesz. Mint amikor az ügyfeleid
jönnek hozzánk.
Apa szájában megállt a falat.
– Azt várod, hogy ki is öltözzenek?
Anya majdnem felnyársalta a szemével:
 – Azt várom, hogy olyan úriember módjára viselkedj velük,
mint amilyennek megismertelek.
Apa ismét a krumpliját kezdte szurkálni. Az biztos, hogy
sokkal biztonságosabb terepnek tűnt, mint anyával vitatkozni.
Lynettának sikerült legyűrnie a tükörtojása fehér részét és egy
egész palacsintát is. Nem volt nehéz megállapítani abból, ahogy
evés közben röhögcsélt és rágcsált, hogy legalább neki jó kedve
van.
Nagyapa jóízűen falatozott, és még magához képest is sokat
evett, de nem tudtam volna megmondani, hogy vajon mi jár a
fejében. Már megint inkább hasonlított márványszoborhoz, mint
hús-vér emberhez. Én pedig kezdtem azt érezni, hogy ez a közelgő
vacsora talán nem csupán furcsa lesz – lehet, hogy bajt hoz majd
rám. Azok a rothadt tojások feltámadtak a sírjukból, és most ott
lebegtek bűzösen és terebélyesen a fejem fölött.
Való igaz, hogy nagyapa ismerte a bűnömet, de a családból
más nem. Mi történik akkor, ha valahogy feljön vacsora közben?
Ezek halálra csipdesnek, mint tyúkok a dinnyehéjat.
Később, amikor a fogamat mostam este, eszembe jutott, hogy
lefizethetném Julit. Rávehetném, hogy senki se hozza fel a tojásos
témát. Vagy valahogy ki is húzhatnám magam a vacsora alól. Akár
meg is akadályozhatnám ezt az egész vacsorásdit. Ja, akár – aztán
megtorpantam, és belenéztem a tükörbe. Milyen egy betoji alak
vagyok én, döbbentem rá. Köptem egyet a kagylóba, és elmentem
megkeresni anyukámat.
– Mi a baj, kicsim? – kérdezte, amíg a palacsintasütőt
törölgette. – Valami bánt.
Még egyszer körülnéztem, hogy megbizonyosodjam arról, sem
apa, sem Lynetta nem ólálkodik valahol a közelben, aztán ezt
suttogtam:
– Megesküszöl, hogy titokban tartod, amit mondani
szeretnék?
Anya felnevetett:
– Hát, nem vagyok benne biztos, hogy menni fog.
Én meg csak vártam.
– Mi lehet ennyire... – kezdte, majd rám nézett, és abbahagyta
a takarítást. – Ó, úgy látom, ez tényleg valami komoly dolog!
Életem, mi a baj?
Évek óta nem tettem önként vallomást anyukámnak semmivel
kapcsolatban. Már nem tűnt olyan fontosnak többé, hisz
megtanultam, hogyan kezeljem egyedül a dolgaimat. Legalábbis
ezt gondoltam. Egészen mostanáig.
Megérintette a karomat, és így szólt:
– Bryce, mondd el, kérlek, hogy mi ez az egész!
Felpattantam a konyhapultra, aztán mély levegőt vettem, és
kinyögtem:
– Juli tojásairól van szó.
– Juli... tojásairól?
– Hát igen. Emlékszel még a csirke-tyúk-szalmonella
mizériára?
– Ami azt illeti, már nagyon régen volt, de persze,
emlékszem...
– Amit nem tudsz, az az, hogy Juli nem csak egyszer hozott
nekünk tojást. Hanem minden héten... vagyis, szóval majdnem
minden héten.
– Tényleg? És erről én miért nem tudtam?
– Hát, attól féltem, hogy apa irtó mérges lesz majd rám azért,
amiért nem mertem megmondani Julinak, hogy nincs szükségünk
a tojásaira. így inkább gyorsan átvettem őket. Mikor láttam, hogy
közeledik, már nyitottam is az ajtót, hogy nehogy becsöngessen, és
a tojásokat szépen kidobtam, mielőtt bárkinek feltűnt volna, hogy
Juli nálunk járt.
– Ó, Bryce!
– Végig azt gondoltam, hogy egyszer csak elfogynak. Mégis
mennyi ideig szokott tojni egy nyomi tyúk?
– De ezek szerint csak elfogytak?
– Hát, ja. Múlt héten. Ugyanis Juli rajtakapott, amint éppen
kidobtam őket a kinti kukába.
– Te jó ég!
– Aha.
Egy hosszú percig néma csendben bámult maga elé, aztán
nagyon halkan ennyit mondott:
 – Köszönöm, Bryce, hogy őszinte voltál velem. Ez sok
mindent megmagyaráz – megrázta a fejét, és folytatta: – Hogy mit
gondolhatnak rólunk Bakerék! – Aztán újra a palacsintasütőt
kezdte el súrolni. – Bár, ha engem kérdezel, eggyel több ok arra,
hogy áthívjuk őket vacsorára.
Aztán suttogva hozzátettem:
– Megígérted, hogy ez a dolog köztünk marad, emlékszel?
Mármint, Juli már elmondta az egészet nagyapának, úgyhogy ő
már tudja, de azt nem szeretném, hogy eljusson apa fülébe is.
Egy pillanatig az arcomat fürkészte, aztán így szólt:
– Mondd, hogy tanultál az esetből, kicsim!
– Tanultam, anya.
– Akkor megígérem.
Hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
– Köszönöm.
– Ó, és Bryce!
– Igen?
– Nagyon örülök, hogy elmondtad! – Ezzel nyomott egy
hatalmas puszit az arcomra, majd elmosolyodott, és így szólt: – Jól
emlékszem, hogy azt ígérted, ma lenyírod a füvet odakinn?
– Ja, persze – mondtam, és elindultam kifelé, hogy
megskalpoljam a pázsitunkat.
Aznap este anyukám bejelentette, hogy Bakerék péntek este
hatkor jönnek, és a menü főtt lazacból, garnélás rizottóból és
frissen párolt zöldségekből fog állni. Azt is mondta, hogy ha valaki
megpróbálja kihúzni magát a vendégség alól, az megemlegeti.
Apukám azt dünnyögte az orra alatt, hogy ha már mindenképpen
áthívjuk őket, akkor sokkal jobban járnánk egy kis kerti
sütögetéssel, mert akkor legalább lenne valami, amit közösen
csinálhatnánk, de anyukám olyan pillantásokat lövellt felé, hogy
inkább elhallgatott.
Nos. Jönnek. És ezzel még kínosabban éreztem magam,
amikor Julit megláttam a suliban. Nem azért, mintha erről
áradozott volna a többieknek, vagy integetett, esetleg kacsintgatott
volna felém. Nem, inkább még jobban került. Köszönt, ha
véletlenül összefutottunk, de ahelyett hogy folyamatosan a
nyakamba lihegett volna, most valahányszor hátrapillantottam,
szinte sosem láttam még a közelemben sem. Biztosan a hátsó
kijáratokat használta, meg jó nagy kerülőkkel közlekedett az
épületben. Valahogy, nem is tudom, lecsökkent a jelenléte.
Azon kaptam magam, hogy őt bámulom órán. A tanár csak
beszélt a táblánál, minden szem rajta csüngött... kivéve az enyém.
Az én tekintetemet valahogy vonzotta Juli. Nagyon fura volt. Egyik
percben még odaadóan szívtam magamba a tanár szavait, a
következőben pedig teljesen kikapcsolt az agyam, és Julira
tapadtak a szemeim. A szerdai matekórán jöttem végre rá, hogy mi
is történik velem. Ahogy Juli haja a vállára omlott és a feje kicsit
megbillent, éppen úgy nézett ki, mint azon a képen az újságban.
Mondjuk, nem teljesen úgy, mert a fotót más szögből készítették,
meg a szél egyébként sem fújta a haját, de azért még így is nagyon
hasonlított. Nagyon.
Ahogy erre az összefüggésre rádöbbentem, kirázott a hideg.
Azon kezdtem el töprengeni, hogy most mi a csudára gondolhat.
Lehetséges lenne, hogy ennyire magával ragadta a
négyzetgyökvonás?
Darla Tressler észrevette, hogy Julit bámulom, és – öregem,
komolyan mondom – a világ leggonoszabb mosolyát villantotta
felém. Ha valamit nem teszek gyorsan, ez úgy fog terjedni, mint a
bozóttűz. Így rámeredtem, és suttogva odaszóltam:
– Egy darázs van a hajában, hülye gyerek! – Aztán az
ujjammal kalimpáltam egyet a levegőben, mintha azt mutatnám,
hogy: „ott repül, nem látod?”
Darla feje körbejárt, mint a radar, hogy megtalálja az említett
darazsat, én pedig rávettem magam, hogy a megfelelő dolgokra
fókuszáljak a nap hátralévő részében. Már csak az hiányzott, hogy
az ilyen Darla Tressler-félék céltáblája legyek!
Este, amikor a házimat csináltam, előszedtem azt a bizonyos
újságot a fiók aljáról, csak hogy bebizonyítsam saját magamnak a
tévedésem. Ahogy lapozgattam, folyamatosan azt ismételgettem
magamban, hogy ez csak a valóság eltorzítása, csak a képzeletem
szüleménye, Juli valójában nem is úgy néz ki, mint az újságban...
Aztán megtaláltam. A lány a matekórán, aki két sorral odébb
és egy paddal előrébb ül, mint én, ott ragyogott előttem az újság
oldalán.
Ekkor Lynetta rontott be:
– Kéne a hegyeződ – lökte oda.
Hirtelen összecsaptam az irattartót, ami felett az újságot
nézegettem, és rádörrentem:
– Kopogni luxus? – Aztán, mivel Lynetta már be is nyomult a
szobámba és az újság még mindig kilógott, megfogtam, és az
egészet bevágtam a táskámba egy szélsebes mozdulattal.
– Mit próbálsz rejtegetni előlem, öcsisajt?
– Semmit, és ne hívj többet így, jó? Ja, és a szobámba se ronts
be csak úgy!
– Passzold ide a hegyeződ, és már itt sem vagyok! – mondta,
és kitartotta a kezét.
Kikotortam a fiókom legmélyéről, és odadobtam neki.
Szerencsére Lynetta tényleg odébbállt.
Aztán két másodperc múlva anyukám hívott valamiért, utána
meg – igazság szerint – totálisan elfeledkeztem arról, hogy az
újság a táskámban maradt.
Legalábbis másnap első szünetig. Öregem! Mi a fenét
csinálhattam volna vele? Nem sétálhattam csak úgy el a kukáig,
hogy kidobjam, mert Garrett is ott volt mellettem. Mindezek
mellett Darla Tressler is benn tartózkodott a teremben, és ő ugye
meg kiemelt figyelemmel követett minden eltévedt darazsat
errefelé. Ha megneszelné, hogy mi van nálam, az biztos, hogy
engem csípne meg legelőször.
A következő pillanatban Garrett keze nyúlt a mappám felé,
hogy elemeljen egy lapot, ami egyébként napjában legalább
tizennégyszer megtörténik, csakhogy ezúttal áramkimaradás
lehetett a fejemben, mert automatikusan rácsaptam a kezére.
– Hé, haver! – lepődött meg. – Neked meg mi bajod van?
– Bocs – nyögtem ki, mire végre tudatosult bennem, hogy
csak az írólap, nem pedig az újság érdekli.
– Haver – ismételte –, mostanában nagyon szét vagy esve.
Más nem mondta? – Ezzel kitépett egy lapot a mappámból, majd
észrevette az újság kilógó szélét. A szemembe nézett, és mielőtt
megállíthattam volna, kirántotta.
Rávetettem magam, hogy kicibáljam a kezéből, de túl késő
volt. Már meglátta a fotót.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, megragadtam a
gallérjánál fogva, és összeszorított fogakkal suttogtam:
– Fogd be, világos? Ez nem az, aminek gondolod.
– Huhú! Hűtsd már le magad, oké? Nem is gondoltam
semmire... – De én már szinte láttam, amint a kis fogaskerekek a
helyükre ugranak a fejében: katt-katt-katt. Aztán széles vigyor
terült szét az arcán, és bizalmasan odaszólt: – Egészen biztos
vagyok benne, hogy van valami ésszerű magyarázat arra, hogy Juli
Baker képét hurcolászod magaddal.
Komolyan megrémített azzal, ahogyan ezt mondta. Mintha
csak az egész osztály előtti nyilvános megszégyenítés gondolatával
játszadozott volna. Közelebb hajoltam, és úgy mondtam:
– Lakat a szádon, értve vagyok?
A tanár ránk ripakodott, hogy most aztán tényleg fejezzük be a
beszélgetést, de ez sem akadályozta meg Garrettet abban, hogy
diadalmas fejjel vigyorogjon rám, vagy sokatmondóan húzogassa a
szemöldökét a mappám irányába. Óra után Darla úgy tett, mint aki
semmit sem vett észre, és mintha teljesen más dologgal lenne
elfoglalva, csakhogy a radarja ránk volt élesítve. Gyakorlatilag
egész nap követett, mint valami árnyék, így hát nem igazán volt
alkalmam elmagyarázni a dolgokat Garrettnek.
Egyébként is mit mondhattam volna neki? Hogy azért volt az
újság a mappámban, mert a nővérem elől próbáltam elrejteni? Na,
mert ettől sokat javult volna a helyzet.
Ráadásul nem akartam valami béna hazugságot kitalálni
megint. Igazság szerint szerettem volna beszélni Garrett-tel a
dolgokról. Mert ő igazából a barátom volt, és olyan sok dolog
történt az utóbbi néhány hónapban, ami nagyon leterhelt. Azt
reméltem, ha beszélünk, akkor talán segíteni fog nekem abban,
hogy visszaálljak a régi kerékvágásba. Talán segíthetne, hogy ne
agyaljak annyit fölöslegesen. Ez igazán az ő szakterülete.
Szerencsére töriórán az osztályunk átvonult a könyvtárba,
hogy a kedvenc történelmi személyünkről készülő házi
dolgozatunkhoz gyűjtsünk anyagot. Darla és Juli is ott voltak, de
nekem sikerült Garrettet magammal ráncigálnom a könyvtár egyik
elhagyatott zugába anélkül, hogy bárki észrevette volna. Abban a
pillanatban, hogy egyedül maradtunk, azon kaptam magam, hogy
Garrettet a csirkés sztorival etetem.
Ő meg csak értetlenül rázta a fejét, és döbbenten kérdezte:
– Haver! Mégis, mi a csudáról beszélsz?
– Emlékszel, amikor átnéztünk Juliék kerítésén?
– Hatodikban?
– Ja. Emlékszel, hogy ki voltál rám akadva, amikor nem
értettem azt a tyúkos témát?
Erre forgatni kezdte a szemét:
– Jaj, nehogy elkezdd már megint...
– Öregem, annyit sem értettél a csirkékhez, mint egy eszkimó!
Én a kezedbe tettem az életem, te meg tyúkszarban hagytál.
Így hát meséltem neki apukámról, a tojásokról, a
szalmonelláról és arról, hogyan manővereztem a tojásokkal
majdnem két évig.
Erre ő csak megvonta a vállát, és kijelentette:
– Szerintem jól tetted.
– Remek, de rajtakapott.
– Ki?
– Hát Juli.
– Hú, öcsém!
Elmondtam, hogy Juli hogyan reagált, és azt is, ahogy rögtön
utána gyomharcosnak állt a kertjükben.
– Na és? Nehogy már magadat hibáztasd azért, mert a kertjük
egy szemétdomb!
– De aztán megtudtam, hogy ahol laknak, az nem is az ő
tulajdonuk. Azért ilyen szegény a családjuk, mert az apukájának
van egy fogyatékos bátyja, akit, tudod, így eltartanak.
Erre Garrett arcán gúnyos mosoly villant fel, és így szólt:
– Egy fogyi? Hát, ez sok mindent megmagyaráz, nem igaz?
Nem hittem a fülemnek.
– Mi van?
– Hát tudod... – folytatta, még mindig vigyorogva – Julival
kapcsolatban.
A szívem a fülemben dobogott, és önkéntelenül ökölbe szorult
a kezem. Ez volt az első eset azóta, hogy megtanultam, jobb a baj
elől kitérni, hogy legszívesebben leütöttem volna valakit.
Csak hát a könyvtárban voltunk. Ráadásul az is átcikázott az
agyamon, hogy ha most meggyepálom Garrettet azért, amit
mondott, akkor szinte biztos, hogy az egész sulit telekürtöli majd
azzal, hogy belezúgtam Juli Bakerbe. Márpedig én nem zúgtam
bele Juli Bakerbe!
Tehát inkább kényszeredetten felnevettem, és kinyögtem,
hogy „ja, igaz”, aztán meg kitaláltam valamit, hogy végre
megszabaduljak tőle, és legyen köztünk egy kis távolság.
Suli után Garrett hívott, hogy menjek át hozzájuk lazulni, de
őszintén szólva egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Még mindig
legszívesebben felpofoztam volna.
Próbáltam magam lehűteni, de valahol legbelül iszonyatosan
haragudtam a haveromra. Átlépett egy határt, öregem. Igencsak
átlépte.
Hogy miért volt olyan brutálisan nehéz nem törődni ezzel az
egésszel? Mert a határ másik oldalán, közvetlenül mellette, ott állt
apukám is.
 A látogatás
Juli
A vasárnap reggelek nálunk nagyon csendesek. Apukám addig
alszik, ameddig szeretne, anyukám pedig végre megengedheti
magának azt a luxust, hogy nem készít nekünk reggelit. És ha a
bátyámék előző este a bandájukkal zenéltek, akkor délig fel sem
tűnik, hogy otthon vannak.
Én általában lábujjhegyen kisurranok az udvarra, amíg a
többiek alszanak, összeszedem a tojásokat, majd egy tálka
zabpehely kíséretében visszalopakodom a szobámba, és egy jó
könyv mellett ágyban reggelizem.
De azon a vasárnapon – miután az éjszaka nagy részét
szomorúan és nyugtalanul forgolódva töltöttem – úgy ébredtem,
muszáj valami fizikai munkát csinálnom, hogy lerázzam magamról
azt a furcsa zavarodottságot, ami még mindig satuban tartotta a
szívemet.
A legjobb az lett volna, ha fel tudok kapaszkodni a platánom
tetejére, de végül megelégedtem a leendő gyep alapos
megöntözésével is, miközben próbáltam új mederbe terelni a
gondolataimat. Megnyitottam a csapot, és csodáltam a föld gazdag
fekete csillogását, amint keresztül-kasul engedtem rá a friss vizet.
Éppen a talajban szunyókáló magocskákhoz beszéltem, biztatva
őket, hogy dugják ki a fejüket és köszöntsék a felkelő napot,
amikor apukám jött ki a házból. A haja még vizes volt, most
zuhanyozhatott, a kezében pedig egy szorosan összefogott
papírzacskót tartott.
– Apa! Bocsánat. Nem akartalak felébreszteni.
– Nem ébresztettél fel, kicsim. Már elég régen fenn vagyok.
– Ugye nem dolgozni mész?
– Nem, csak... – egy pillanatig az arcomat fürkészte, aztán
folytatta – meglátogatom Davidét.
– David bácsit?
Odasétált a furgonhoz, és úgy válaszolt:
– Úgy bizony. Szerintem... olyan dél körül már vissza is érek.
 – De apa, miért pont ma? Hiszen ma vasárnap van!
– Tudom, kicsim, de ez egy különleges vasárnap.
Elzártam a csapot.
– Miért különleges?
– Mert ma van a negyvenedik születésnapja. Ezért akarom ma
meglátogatni, és viszek neki egy kis ajándékot is – mondta, és
felém tartotta a zacskót. – Ne izgulj! Ha visszajöttem, majd
összedobok valami palacsintafélét ebédre, jó?
– Én is megyek – jelentettem ki, és eldobtam a locsolócsövet.
Még fel sem voltam normálisan öltözve – csak magamra kaptam
valami melegítőt meg sportcipőt, zokni nélkül –, de egy szikrányi
kétséget sem éreztem a szívemben. Elkísérem apát.
– Miért nem maradsz inkább itthon és használod ki ezt a
gyönyörű reggelt? Talán segíthetnél anyádnak, hogy...
Odasétáltam a furgon anyósülés felőli ajtajához, és
határozottan így szóltam:
– Én is megyek. – Azzal felmásztam az ülésre, és bevágtam az
ajtót.
– De hát... – mondta a vezetőülésről.
– Apa, jövök, és kész!
Egy hosszú percig csak nézett, aztán megadta magát:
– Rendben – majd mellém tette a papírzacskót. – Csak
hagyok anyádnak egy üzenetet.
Amíg odabent volt, bekötöttem magam, és megállapítottam,
hogy ez így van rendjén. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna
tennem ezt a lépést. David bácsi a család része volt, apukám része
volt, az én részem volt. Éppen itt volt az ideje, hogy végre
megismerjem.
A mellettem gubbasztó zacskóra tévedt a tekintetem. Vajon
mivel fogja meglepni apukám az öccsét a negyvenedik
születésnapján?
Felemeltem. Túl könnyűnek tűnt ahhoz, hogy festmény
legyen. Ráadásul furcsa, tompa zörejt hallatott, amikor
megráztam.
Éppen azon voltam, hogy belekukucskáljak a zacskóba,
amikor apa kilépett a házból. Gyorsan letettem a kezemből, és
kiegyenesedtem az ülésben. Amikor becsusszant a volán mögé,
megkérdeztem:
– Neked nem baj, hogy jövök, ugye?
Rám bámult, kezében megállt a slusszkulcs.
– Nem... nem rontom el a közös napotokat, vagy ilyesmi,
ugye?
Beindította a motort, és így válaszolt:
– Nem, kicsim. Nagyon örülök, hogy jössz.
Nem sokat beszélgettünk Greenhaven felé menet. Úgy tűnt,
apa szívesebben nézi a tájat, nekem pedig, az igazat megvallva,
számtalan kérdés tombolt a fejemben, de egyikkel sem akartam
előhuzakodni. Egyébként jó érzés volt, hogy apukámmal kettesben
kocsikázom. Olyan volt, mintha a csend ezerszer jobban
összekötött volna minket, mint bármiféle magyarázkodás.
Amikor megérkeztünk Greenhavenbe, apukám leparkolta a
kocsit, de nem szálltunk ki azonnal.
– Eleinte nem olyan könnyű, de hozzá lehet szokni, Julianna.
Hozzájuk lehet szokni. Mindannyian nagyon jó emberek.
Bólintottam, és egyfajta furcsa félelem szorította össze a
torkomat.
– Na, gyere! – mondta, és felkapta a zacskót. – Menjünk be!
Greenhaven egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy kórház, de
igazából lakóházra sem hasonlított. Ahhoz talán túl hosszú és túl
szögletes volt az egész épület. A bejárathoz vezető járdára kopott
zöld ponyvatető vetett árnyékot, az utat frissen ültetett virágágyak
szegélyezték, kissé saras, ferde sorban kuporgó árvácskákkal. A fü
csak foltokban nőtt itt-ott, és a bejárat előtt három hatalmas gödör
ásítozott.
– A kertet a lakók gondozzák – kapta el a tekintetem apa. – Ez
része az életmódprogramjuknak, ráadásul terápiás jellegű. Azokba
a gödrökbe pedig Barack, Szilva és Körte kerülnek majd.
– Gyümölcsfák?
– Bizony. A szavazás nagy izgalmat okozott.
– A... lakóknak?
– Hát igen. – Azzal kitárta előttem a dupla üvegajtó egyik
szárnyát, és így szólt: – Kerülj beljebb!
 Odabent kellemes hűvös fogadott. Az orromat megcsapta a
fenyőillatú tisztítószer és a fertőtlenítő erős szaga, de valami
enyhén csípős is keringett a levegőben.
Nem volt recepció vagy váróterem, hanem csak egy tágas
belső tér, amiből fehér folyosók ágaztak szét minden irányba, a
falak mentén keskeny fapadokkal. Tőlünk balra egy hatalmas
terem látszott, nagy tévével és sorokba rendezett műanyag
székekkel. Jobbra irodák sorjáztak, nyitott ajtókkal, közvetlenül
mellettünk pedig két tömör fenyőből készült, óriási szekrény
magasodott. Az egyiknek nyitva volt az ajtaja, és kikandikált belőle
vagy fél tucat szépen felakasztott szürke kardigán.
– Jó reggelt, Robert! – szólt ki egy női hang az egyik irodából.
– Jó reggelt, Josie! – válaszolt apukám.
A nő kijött, hogy üdvözöljön minket, és megjegyezte:
– David már régen fent van. Már hatkor kukorékolt. Mabel
elkotyogta, hogy ma van a születésnapja.
– Mint mindig, Mabelnek most is igaza van – mondta apa,
majd mosolyogva felém fordult. – Josie, engedje meg, hogy
bemutassam a lányomat, Juliannát! Julianna, ő Josie
Gruenmakker.
– Nahát! Micsoda meglepetés! – derült fel Josie arca, és
megpaskolta a kézfejemet. – Felismertelek a David fotóalbumában
lévő képről. Lassan már gimnáziumba felvételizel, igaz-e?
Sűrűn pislogtam rá, aztán apára is. Nekem ez még sosem
fordult meg így a fejemben, de apára nézve láttam, hogy neki
viszont igen.
– Hát... azt hiszem, igaz.
– Josie végzi az itteni adminisztrációs munkát.
– És – tette hozzá mosolyogva Josie – nekem aztán meg sem
fordult a fejemben, hogy máshová felvételizzek, de nem ám. Itt
vagyok már tizenhét éve, és innen engem senki sem robbant ki,
annyi szent! – Ekkor odabenn megcsörrent a telefon, de még
sietve hozzátette: – Ezt muszáj felvennem. Majd később
csatlakozom önökhöz én is. Szerintem a közösségi teremben vagy a
szobájában van. De úgyis megtalálják!
Apukámmal befordultunk egy saroknál, és ahogy sétáltunk
előre a folyosón, az előbb még csak alig érezhető csípős szag egyre
erőteljesebben vett minket körül. Mintha évekig garázdálkodott
volna a Titkos Hugyos errefelé anélkül, hogy bárki megpróbálta
volna semlegesíteni a megjelölt területeket.
A folyosó végén egy összeaszott kis ember ült egy kerekes
székben. Először azt hittem, egy gyerek, de ahogy közeledtünk,
rádöbbentem, hogy egy néni. Szinte egyáltalán nem volt már haja,
és amint meglátta apukámat, felé villantott egy fogatlan mosolyt,
megragadta a kezét, és beszélni kezdett hozzá.
A szívem összeszorult. Ami kevés hangot ki tudott préselni a
torkán, az is azonnal elpárolgott a nyelve hegyéről. Egyetlen szavát
sem lehetett érteni, mégis olyan intenzitással csüngött a tekintete
apukám arcán, mintha tudná, hogy ő igenis érti, amit mondani
próbál.
Teljes döbbenetemre apa válaszolt is:
– Teljesen igaza van, Mabel. Bizony, ma van. Ezért is jöttem.
– Ezzel felmutatta a zacskót, majd azt suttogta: – Ez az ajándéka.
– Kva-aa-kóóó – motyogta Mabel.
– Hogy találta ki?
Mabel kacarászni kezdett, apa pedig óvatosan megpaskolta a
kezét, és így folytatta:
– Attól tartok, túlságosan is kiszámítható vagyok. De hát,
David annyira szereti őket... – Ekkor észrevette, hogy a néni
tekintete felém siklik.
– Ííí heee? – kérdezte.
– A lányom, Julianna. Julianna, szeretnélek bemutatni az
ellenállhatatlan Miss Mabelnek. Számon tartja mindenkinek a
születésnapját, és egy finom epres turmix bármikor leveszi a
lábáról.
Magamra erőltettem egy mosolyt, és óvatosan suttogtam:
– Nagyon örvendek. – Ám viszonzásképpen csak egy gyanús
pillantást kaptam.
– Hát, akkor mi megyünk is megkeresni Davidét – mondta
apa, és megrázta a zacskót. – És ami az ajándékot illeti –
hétpecsétes titok marad, ugye?
Követtem apát egy kis lakószoba bejáratához, ahol megállt, és
bekiáltott:
– David? David, én vagyok az, Robert!
Egy férfi jelent meg az ajtóban. Ha tíz ember közül kellett
volna kiválasztanom, hogy melyik apukám öccse, biztos, hogy nem
rá tippeltem volna. Zömök volt, vastag barna szemüveg csücsült az
orrán, puffadt arca pedig betegesen sápadt színben játszott.
Hatalmas öleléssel vonta magához apukámat, és örömmel kiáltott
fel:
– Vobet! Ivvagy!
– Igen, itt vagyok, öcskös.
Követtem őket a szobába, és észrevettem, hogy a falat
mindenütt kirakók borítják. Egyenesen a falra lettek felragasztva a
darabkák, sőt, még a mennyezetre is jutott jó pár. A szoba
otthonosnak, barátságosnak, és azt kell hogy mondjam, valahogy
izgalmasnak tűnt. Úgy éreztem magam, mintha egy
patchworkmintákkal kitapétázott barlangba léptem volna be.
Apukám még mindig David vállán tartotta a kezét, és úgy
nézett rám:
– És nézd, kit hoztam magammal!
Egy tizedmásodpercig őszinte riadalom ült ki David arcára,
majd apa bejelentette:
– Ő a lányom, Julianna!
David arcán felvillant egy mosoly.
– Ju-vii-an-na! – kiáltotta, és gyakorlatilag lehengerelt az
ölelésével.
Komolyan azt hittem, hogy megfulladok. Az arcom teljesen a
mellkasába nyomta, mialatt lassan kipréselte belőlem az összes
levegőt, és egyik lábáról a másikra állva dülöngélt. Aztán
felnevetett, hirtelen elengedett, és belehuppant egy székbe.
– Maa vaa a fuu-lí-napooom.
– Tudom, David bácsi. Boldog szülinapot!
Újra elnevette magát.
– Köö-fí!
– Hoztunk neked ajándékot – mondta apa, és kinyitotta a
papírzacskót.
Még mielőtt láttam volna a doboz méretét, hirtelen eszembe
jutott a furcsa zörgés, amit akkor hallottam, amikor megráztam.
Hát persze! Hogy nem találtam ki akkor? Ez egy kirakó!
David bácsi is egyből rájött:
– Kiii-vaaa-kóóó!
– Nem csak egy kirakó – állította le apukám, és kihúzott még
valamit a zacskóból. – Egy kirakó és egy szélforgó!
Apa a kirakót elegáns kék papírba csomagolta, és a pirossárga
szélforgót szépen ráerősítette, mint egy masnit. David bácsi egyből
lecsapott a szélforgóra, és elkezdte fújni. Először nagyon óvatosan,
aztán szinte vadul, köpködve.
– Aa-aa-csáá-gaa! – kiáltotta két fújás között. – Aa-aa-csá-
gaa!
Apa finoman kivette a kezéből, és mosolyogva magyarázta:
– A sárgából és a pirosból narancssárga lesz, ugye? – David
megpróbálta kitépni a kezéből, de apa így szólt: – Majd később
kivisszük, és akkor a szél fogja fújni helyetted. – Ezzel a kezébe
nyomta a kirakót.
Amint a csomagolópapír foszlányai a földre hullottak,
közelebb hajoltam, hogy lássam, milyen kirakót választott apa, de
visszahőköltem. Háromezer darabos! A kép pedig egyszerűen
fehér felhőket és kék eget ábrázolt. Semmi árnyék, semmi fa –
csupán az égbolt és a felhők.
Apa felmutatott a mennyezet közepére:
– Úgy gondoltam, hogy ez tökéletesen illik majd oda!
David bácsi felnézett, bólintott, majd újra a szélforgó felé
kapott, és megkérdezte:
– Ooo-daa-hinn?
– Persze! Akkor sétáljunk egyet! Ki akar a McElliotban
szülinapi fagyit enni?
David bácsi felemelte a kezét:
– Éééééé!
Szóltunk Josie-nak, hogy elmegyünk, aztán elindultunk lefelé
az utcán. Davidnek nem volt olyan könnyű lépést tartania velünk,
mert a teste valahogy sokkal inkább akart befelé, mint előrefelé
mozogni. A lábfejei egymás felé fordultak, a vállai pedig
roskatagon húzták le a felsőtestét. Ahogy
 Davidét tanulmányoztam, úgy tűnt, tényleg erőteljesen
támaszkodott apukámra, amíg sétáltunk.
A szélforgót azonban maga előtt tartotta folyamatosan, nézte,
ahogy belekap a szél, és néha-néha felkiáltott:
– Aa-aa-csáá-gaa, aa-aa-csáá-gaa!
Kiderült, hogy a McElliot egy illatszerbolt volt, amihez
tartozott egy fagylaltozó is. Egy piros-fehér ernyő árnyékában
hűsölt a fagyispult, körülötte pedig fehér asztalok és székek
álldogáltak egy piros-fehér tapétás sarokban. Nagyon kis
elegánsnak tűnt ahhoz képest, hogy igazából csak az illatszerbolt
része volt.
Apa mindannyiunknak vett fagyit, és amikor leültünk,
megpróbált egy kicsit beszélgetni Daviddel, de ő inkább a
csokifagyijára koncentrált. Apukám néha rám mosolygott, én
pedig viszonoztam, de valójában teljesen kívülállónak éreztem
magam. Hányszor jöttek már ide ketten fagyizni? Hány
születésnapot ünnepelt már ugyanígy az apukám Daviddel? Mióta
ismeri Mabelt, Josie-t és a többieket Greenhavenben? Hogy
lehetséges az, hogy ennyi év alatt egyetlenegyszer sem találkoztam
a nagybátyámmal? Mintha apukámnak lett volna egy titkos élete,
amit én sosem láthattam. Egy családja, aminek én sosem voltam a
része.
Nagyon nem tetszett ez az egész. Nem értettem. Már éppen jól
felhúztam volna magam az egész szituáció miatt, amikor David
tölcsérje szétroppant a kezében, és emiatt a fagyija szétloccsant az
asztalon.
Mielőtt apa bármit is tehetett volna, David felnyalábolta a
gombócot, és megpróbálta visszagyömöszölni a tölcsérbe. De a
tölcsérje már darabokra hullott, így a fagyi ismét leesett, csakhogy
ezúttal a földön landolt.
Apa próbálta megnyugtatni:
– Hagyd, David, mindjárt veszek neked egy másikat!
De már késő volt. David kirúgta maga alól a székét, és a fagyi
után vetődött.
– Ne, David! Hadd vegyek neked egy másikat! – próbálta
apukám a karjánál fogva felrángatni a földről, de David
hajthatatlan maradt. Megmarkolta a maradék fagyit, és próbálta
visszatömködni az igencsak megviselt tölcsérbe. Amikor a tölcsér
legalja is apró morzsákra esett szét, David üvölteni kezdett.
Rettenetes látvány volt. Mint egy kilencven kilós óriásbébi, aki
hisztit csap az áruházban. Számomra érthetetlen szavakat kiabált,
és miután látványosan csődöt mondott apa minden próbálkozása,
hogy valahogy mégis lenyugtassa, gyorsan odaszólt nekem:
– Julianna, kérlek, vegyél neki egy másik fagyit!
A fagyis ember olyan gyorsan lapátolt, ahogy csak tudott, de
az alatt a rövidke idő alatt mégiscsak sikerült Davidnek
felborítania egy asztalt két székkel, és minden lehetséges felületet
beterítenie csokifagyival. Az eladók és a pénztáraknál álló vásárlók
halálra váltan figyelték a jelenetet – mintha David valami
szörnyeteg lenne, aki a világ elpusztítására esküdött fel.
Gyorsan odaléptem apához az új fagyival, aki azon nyomban
David kezébe nyomta, függetlenül attól, hogy még mindig a földön
hempergett. Amíg David végre lenyugodva, bár még mindig a
földön fekve nyalogatta az új fagyiját, addig apukámmal
megpróbáltunk rendet teremteni körülötte. Felállítottuk a
bútorokat, és feltakarítottuk a fagyitócsát.
Visszafelé menet David úgy viselkedett, mintha mi sem
történt volna. Belefújt a szélforgójába, és időnként boldogan
elkurjantotta magát: „Aa-aa-csáá-gaa!” Mikor apa kinyitotta
nekünk az épület ajtaját, látszott, hogy David nagyon elfáradt.
A szobájában David letette a szélforgót az ágyára, majd a
kirakó után nyúlt.
– Nem akarsz egy kicsit pihenni, mielőtt belevágsz? –
kérdezte apa.
David hevesen megrázta a fejét.
– Mooott.
– Na jó, de akkor hadd segítsek elkezdeni!
Apukám kihúzott egy kempingasztalt az ágy alól, kipattintotta
a lábait, majd a fal mellé tolta. Fogott egy széket, és közvetlenül
mellé állította.
– Tessék, már készen is van.
David kinyitotta a dobozt, és elkezdte rendezgetni a
darabkákat.
– Eee naaaooo szééé, Vobet!
– Örülök, hogy tetszik. Szerinted szerdára ki tudod rakni? Ha
addigra kész lesz, fel tudom neked ragasztani a plafonra.
David bólintott, de már teljes mértékben beszippantotta a
kirakó, óvatosan helyezgette a darabokat az asztalra. Apukám a
vállára tette a kezét, és így szólt:
– Szerdán találkozunk, rendben?
David csak bólintott.
– Elköszönsz Juliannától?
– Sziiaa! – mondta anélkül, hogy felpillantott volna a
dobozból.
– Viszlát, David bácsi! – próbáltam egy kis vidámságot
csempészni a hangomba, de nem igazán sikerült.
Amikor már bent ültünk a furgonban, apukám becsatolta a
biztonsági övét, és csak annyit mondott, hogy „huh”.
Ránéztem, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
– Téged is annyira kimerített ez a látogatás, mint engem? –
kérdezte.
Bólintottam.
– Szerintem minden jó volt – a fagyis történetet leszámítva.
Apa csendesen felnevetett.
– Hm. A fagyis történetet leszámítva. – Aztán hirtelen
komolyra váltott. – Az a baj, hogy sosem tudod előre, mi lesz a
„fagyi”. Néha egy légy a szobában. Vagy a zokni varrása. Nehéz
előre megmondani. A fagyizás általában jól szokott elsülni –
csukta be a szemét és ingatta a fejét, olyan emlékekkel küzdve,
amelyeket elképzelni sem tudtam. Végül elfordította a
slusszkulcsot, és így szólt: – David anyáddal és velem élt egy
darabig. Mielőtt még megszülettetek volna. Azt gondoltuk, jobb
lesz, ha velünk él, mint egy otthonban. De tévedtünk.
– Végül is, ma minden rendben ment...
Apa tolatásba húzta a sebváltót.
– Davidnek sok, számtalan különleges igénye van, érzelmileg
és fizikailag egyaránt. Anyáddal egyszerűen nem tudtuk mindet
kielégíteni. Szerencsére itt jól érzi magát. Vannak olyan
foglalkozások, ahol megtanítják neki, hogyan gondoskodjon
magáról: miként öltözködjön, fürödjön, hogyan mosson fogat,
hogy viselkedjen másokkal, meg miként kommunikáljon. Mennek
kirándulni, és még munkája is van: egy orvosi rendelő irodájában
segít.
– Tényleg?
– Minden hétköznap reggel odamegy, hogy összehajtogassa és
borítékba tegye a levelezésüket. Greenhaven mindig annyira jó volt
hozzá. Rengeteg személyre szabott figyelmet kap. Van saját
szobája, vannak saját barátai, saját élete.
Egy perccel később megszólaltam:
– De hát ő is a családunk része, apa. És valahogy furcsa
nekem, hogy még sose volt nálunk látogatóban. Még karácsonykor
vagy hálaadáskor sem!
– Nem akar, kicsim. Egyik évben anyáddal ragaszkodtunk
hozzá, hogy velünk töltse a hálaadást, és a lehető legnagyobb
katasztrófa sült ki az egészből. Még a kocsi egyik ablakát is betörte,
annyira maga alatt volt.
– Akkor... miért nem mi jövünk hozzá? Tudom, hogy te
szoktad látogatni, de mi miért nem jövünk soha veled?
– Hát, nagyon leszívja az ember energiáját egy-egy ilyen
látogatás. Anyád ráadásul iszonyúan depresszívnek találja az egész
helyzetet, és én nem tudom ezért hibáztatni. Abban mindketten
egyetértettünk, hogy ez a hely nem kisgyerekeknek való.
Felgyorsított, hogy felhajtson az autópályára. Némán
szorította a kormányt maga előtt. Végül hozzátette:
– Az évek csak úgy repülnek, Julianna. Egyik nap egy kisbabát
tartasz a karjaidban, legközelebb meg rádöbbensz, hogy az a
kisbaba lassan igazi nővé érett – szomorúan mosolygott rám. –
Szeretem Davidét, de akárhogy is nézzük, ő mégiscsak teher, és azt
hiszem, szerettem volna, ha nektek nem kell cipelni. Most azonban
rádöbbentem, hogy ez az egész valahogy mégiscsak érintett téged
és az egész családot is.
– De apa, nem arról van szó, hogy...
– Julianna, csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. Olyan
sok dolgot szerettem volna adni neked. Mindannyiótoknak.
Egészen mostanáig még csak nem is tudatosult bennem, hogy
mennyire kevéssel kell beérnetek.
– Ez nem igaz!
– Hát, azt remélem, tudod, hogy a szívem mindig a helyén
volt, de ha mindent objektíven mérlegelünk, akkor egy olyan
ember, mint például Mr. Loski, sokkal jobb férjnek vagy apának
számít, mint én. Sokkal többet van a családjával, többet hoz a
konyhára, és biztos vagyok benne, hogy sokkal szórakoztatóbb is.
Apukám nem az a típusú ember, aki lehúzza magát csak azért,
hogy bókokat zsebeljen be másoktól, ennek ellenére egyszerűen
nehezemre esett elhinni, hogy ő valóban ilyennek látja magát.
– Apa, nekem nem számít, hogy papírforma szerint kinek mije
van, szerintem te vagy a legjobb apuka a világon! És ha egyszer az
életben hozzámegyek valakihez, az biztos, hogy nem egy Mr.
Loskihoz hasonló férfi lesz. Hanem olyan, mint te.
Úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének.
– Vagy úgy – vigyorodott el. – Na, majd emlékeztetlek az
elhangzottakra, ha elérkezik majd az „egyszer az életben”.
Ez az utolsó pár mondat teljesen megváltoztatta a hazafelé
vezető út hangulatát. Nevettünk és viccelődtünk mindenfélével, de
ahogy közeledtünk a házhoz, a beszélgetés során újra és újra
ugyanahhoz a témához lyukadtunk ki.
A palacsintához.
Anyukámnak azonban más tervei voltak. Egész reggel a padlót
suvikszolta, és egyszerűen leszavazta a palacsintát.
– Valami laktatóbb reggelire van most szükségem. Mit
szólnátok grillezett sonkához és sajthoz? Hagymával – tette még
hozzá. – Rengeteg hagymával.
– A padlót súroltad? – bámult rá értetlenül apukám. – Hiszen
vasárnap van, Trina. Miért kell ilyenkor a padlót suvikszolni?
– Csak az idegesség – felelte anyukám, majd rám nézett. –
Hogy ment?
– Rendben volt. Örülök, hogy elmentem.
Előbb apukámra sandított, majd ismét rám.
– Hát, akkor jó – sóhajtott, aztán hozzátette: – Azért is jött
rám a súrolhatnék, mert Patsy az előbb felhívott.
 – Mrs. Loski? – kérdezte apukám. – Valami baj van?
Anyukám hátrasimította a szemébe lógó hajfürtöket, és
folytatta:
– Nem... Csak azért keresett, hogy áthívjon hozzájuk
vacsorára péntek este.
Csak bámultunk rá egy hosszú percig, aztán kiböktem:
– Mindannyiunkat?
– Igen.
Szinte láttam apukám gondolatait: miért? Évek óta laktunk a
szomszédjukban, és még sohasem hívtak meg hozzájuk. Miért
éppen most?
Persze anyukám is tudta, hogy mire gondol. Sóhajtott egyet,
és így szólt:
– Robert, fogalmam sincs, hogy miért, de nagyon
ragaszkodott hozzá, hogy átmenjünk. Szinte már sírt, amikor
elmondta, mennyire sajnálja, hogy eddig sosem hívott meg
minket, és hogy mennyire szeretné jobban megismerni az egész
családot.
– Mit mondtál neki?
– Erre lehetetlen volt nemet mondani. Patsy annyira
kedvesnek tűnt, és Chet is annyit segített Julinak... – megvonta a
vállát, és folytatta: – Azt válaszoltam, hogy átmegyünk. Péntek
este hatkor.
– Komolyan? – kérdeztem vissza.
Ismét megvonta a vállát.
– Szerintem nagyon jó lesz. Persze kicsit furcsa, de attól még
lehet nagyon jó.
– Hát, legyen – mondta apa. – Akkor nem túlórázom
pénteken. Mi van a fiúkkal?
– A naptár szerint nincs próbájuk, és dolgozniuk sem kell
pénteken, de még nem beszéltem velük.
– Biztos vagy benne, hogy tényleg mindannyiunkat hívtak? –
kérdezte meg apa.
Anya bólintott.
– Patsy ragaszkodott hozzá.
Annyira már ismertem apukámat, hogy tudjam, a Loski-éknál
elköltött vacsora gondolata is több mint kellemetlen a számára, de
mindketten láttuk, hogy anyának valamilyen érthetetlen okból
kifolyólag nagyon sokat jelentett ez a meghívás.
– Hát akkor, rendben – mondta végül, és a tányérján lévő
sajtot és hagymát kezdte szeletelni.
A délután hátralévő részében csak lustálkodtam, olvastam
meg álmodoztam kicsit. Másnap az iskolában viszont egyáltalán
nem tudtam figyelni. Minden gondolatom David körül forgott.
Azon tűnődtem, milyenek lehettek a nagyszüleim, és miken
mehettek keresztül, amikor ez történt a fiukkal.
Rengeteget álmodoztam a platánomról is, először azt
gondoltam, hogy azért, mert annyira melankolikus hangulatban
vagyok. Aztán emlékeztem arra, amikor anyukám a platánt a
kitartás mintaképének nevezte. Túlélte a fiatal facsemeteként
kapott sérülést, és továbbfejlődött. A többiek azt gondolták, hogy
ronda, de nekem ez soha meg sem fordult a fejemben.
Talán csak az számított, hogy mit hogyan szemlélünk. Talán
vannak olyan dolgok is, amelyeket én csúnyának tartok, de mások
szerint gyönyörűek.
Mint mondjuk Shelly Stalls. Tökéletes példa! Számomra az
égvilágon semmi különleges nem volt benne, de a földön mindenki
más úgy tekintett rá, mintha ő tojta volna a spanyolviaszt.
Toj-toj.
Na mindegy, valahogy így folydogált a hetem. Egészen
csütörtökig. Amikor is töriórán átmentünk a könyvtárba, hogy
anyagot gyűjtsünk az esszénkhez, melyet egy híres történelmi
személyről kellett írnunk. Susan B. Anthonyt választottam, és a
szavazati jog kivívásáért folytatott küzdelmére akartam kiélezni a
dolgozatom. Éppen azon voltam, hogy megtaláljam a számomra
hasznosnak ígérkező könyveket, amikor Darla Tressler vadul
integetni kezdett nekem egy könyvespolc árnyékából.
Darlával néhány órára közösen jártunk, de nem igazán
mondhatnám, hogy barátnők voltunk, úgyhogy először inkább
hátrafordultam, és körülnéztem, ki másnak integethet.
– Gyere már! – olvastam le a szájáról, miközben úgy
csapkodott, mint egy szélmalom a viharban.
 Jobbnak láttam odamenni. A könyvespolc másik oldala felé
bökött, és ezt suttogta:
– Hallgasd csak!
Garrett hangja hallatszott odaátról. Aztán Bryce-é. És... rólam
beszéltek. A tyúkjaimról. És a szalmonellafertőzésről. És arról,
hogy Bryce kidobta a tojásaimat. És hogy én pedig rendbe tettem a
kertünket.
Bryce hangján hallatszott, hogy nagyon bántja, amit tett. De
aztán hirtelen meghűlt bennem a vér. Davidról mondott valamit!
Erre Garrett csak felröhögött, és ennyit mondott:
– Egy fogyi? Hát, ez sok mindent megmagyaráz, nem igaz?
Hát tudod... Julival kapcsolatban.
Egy pillanatra megfagyott a levegő. Szinte biztos voltam
benne, hogy odaát is hallják, milyen hangosan dobog a szívem a
mellkasomban. Ekkor Bryce felröhögött, és ennyit mondott:
– Ja, igaz.
Szó szerint magamba zuhantam. Egy pillanat múlva pedig a
hangok is odébbálltak. Darla kikukucskált a könyvespolc mögül,
majd leült mellém a földre.
– Jaj, Juli! Nagyon sajnálom. Azt hittem, hogy most akarja
elmondani Garrettnek, hogy beléd van zúgva.
– Mi van? Darla, Bryce nincs is belém zúgva!
– Ennyire nem lehetsz vak! Nem vetted észre, hogy bámul
téged folyamatosan? Én mondom, annyira beléd esett, hogy már
kimászni sem tud.
– Ja, biztos így van! Darla, nem hallottad, mit mondott az
előbb?
– Igen, de tegnap, tegnap észrevette, hogy figyelem, miközben
téged bámult. Erre tudod, hogy mit mondott? Hogy egy darázs volt
a hajadban. Egy darázs, most komolyan?! Nem ez a legbénább
hazugság, amit valaha hallottál?
– Darla, a dolgok jelenlegi állása szerint azon sem lennék
meglepődve, ha tényleg egy darázs lett volna a hajamban.
– Hm. Azt képzeled magadról, hogy olyan édes vagy? Csak
úgy vonzod magadhoz a darazsakat, mint a méz? Hát,
mézesmadzagom, az egyetlen darázs, akit sikerült errefelé
csalogatnod, az B-r-y-c-e. Cuki, az tény. De azok után, amit ma
hallottam, én biztos hogy a sarkamra állnék és bekeményítenék. Az
egyszer biztos! – felállt, és menni készült, de még egy pillanatra
visszanézett. – Nyugi, én nem pletykálok senkinek.
Megráztam kicsit a fejem, és már el is feledkeztem Darláról.
Hogy mennyire nagyot tévednek néha az emberek!
Amit Bryce és Garrett mondtak, azt viszont nem tudtam
kiverni a fejemből. Hogy lehettek ennyire kegyetlenek? És ilyen
bunkók? Apukámnak is ilyesmiken kellett keresztülmennie,
amikor kisfiú volt?
Minél többet gondolkoztam ezeken a dolgokon, annál jobban
felidegesítettem magam. Mégis milyen alapon merészelt Bryce így
beszélni a nagybátyámról? Akkor és ott elhatároztam, hogy
mindent befejeztem Bryce Loskival. Tartsa csak meg magának azt
a ragyogó kék szempárt! Meg a hazug mosolyát és... és a csókomat
is. így van! Azt is megtarthatja. Megfogadtam, hogy soha az
életben nem fogok többet szóba állni vele!
Visszasiettem ahhoz a könyvespolchoz, ahol a Susan B.
Anthonyról szóló könyvek sorakoztak, kikaptam kettőt, amiről úgy
ítéltem meg, hogy hasznosak lehetnek, és visszamentem az
asztalomhoz. Miután a dolgaimat összeszedtem és indultam volna
a kölcsönzőpult felé, hirtelen eszembe jutott valami. Másnap este
Loskiéknál vacsorázunk.
Becipzároztam a táskám, és a vállamra dobtam. A történtek
után jogom van megvétózni a közelgő eseményt!
Vagy mégsem?
 Rám hozzák a frászt
Bryce
Amikor rádöbbentem, hogy apukám és Garrett hasonló
humorérzékkel rendelkezik, komolyan a frász jött rám. Nemhogy
beszélni, de szinte ránézni sem tudtam apára. Ennek ellenére
péntek délután öt körül egy dologban száz százalékosan
egyetértettünk: a kerti sütögetést kellett volna jobban erőltetnünk.
Az valahogy sokkal, hogy is mondjam, visszafogottabb. Ehelyett
anyukám összevissza száguldozott a konyhában, szeletelt és
kockázott, miközben parancsokat osztogatott apának és nekem,
mintha csak az elnököt vártuk volna vacsorára.
Kisepregettünk, az asztalra is új terítő került, behurcoltunk
még öt széket, és megterítettünk. Persze a terítékek rossz helyre
kerültek, így anyának villámgyorsan meg kellett csereberélnie
néhány dolgot, de hamar elsimította apró tévedésünk. Szerintem
teljesen ugyanúgy nézett ki, mint előtte, de hát nem vagyok
szakértő, ugyebár.
Gyertyákat is tett az asztalra, miközben odaszólt apának:
– Rick, betennéd a mosatlant a gépbe, és beindítanád, kérlek?
Szeretném kicsit összekapni magam. Ha visszajöttem, te is
átöltözhetsz. Bryce? Te mit veszel fel?
– De anya! Csak Bakeréket várjuk. Azt akarod, hogy még
kényelmetlenebbül érezzék magukat?
– Trina és én úgy egyeztünk meg, hogy mindenki kicsit
kiöltözik, úgyhogy...
– De minek?
Apa a vállamra tette a kezét, és úgy mondta:
– Hogy mindannyian ugyanolyan kényelmetlenül érezzük
magunkat, fiam.
Nők. Anyára néztem, és úgy kérdeztem:
– Most akkor nyakkendőt is vegyek?
– Nem, de legalább keress valami inget a póló helyett.
Bevonultam a szobámba, és kivágtam a ruhásszekrényem
ajtaját, hogy találjak valamit, amin gombok vannak. Volt is egy jó
pár, nem mondom. Egy csomó idióta begombolós cucc.
Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen bojkottálom anyukám
megjelenésre vonatkozó követelményeit, de végül mégis elkezdtem
próbálgatni az ingeket.
Húsz perccel később még mindig csak a nadrágnál tartottam,
és iszonyúan ki voltam akadva a helyzet miatt, mert ugyan mit
számított, hogy mi volt rajtam? Ez csak egy nyomorult vacsora
lesz! Tisztára úgy viselkedtem, mint egy lány. Aztán, ahogy a
függönyöm meglibbent egy kicsit, láttam, hogy jönnek. Elhagyják a
házukat, kilépnek a kapun, és végigsétálnak az utcán. Mint valami
furcsa álomban. Úgy tűnt, a házunk irányába lebegnek. Mind az
öten.
Felkaptam az első kezem ügyébe kerülő inget, magamra
szuszakoltam, majd begomboltam.
Két másodperccel később megszólalt a csengőnk, és anya
hangja hasított bele a levegőbe:
– Kinyitnád, Bryce?
Szerencsére nagyapa beelőzött. Úgy üdvözölte őket, mintha
régen látott kedves családtagok volnának, és úgy tűnt, még Mattét
és Mike-ot is meg tudja különböztetni egymástól. Az egyikük lila, a
másikuk pedig zöld inget viselt, úgyhogy nem lett volna olyan
nehéz megjegyezni, hogy melyik melyik, csakhogy amikor
beléptek, egyből megcsipkedték az arcomat és odalöktek egy „Szia,
öcsisajt, hogy ityeg a fityeg?” szintű megjegyzést, mire úgy
eldurrant az agyam, hogy megint összekevertem őket.
Anyukám is előkerült a konyhából, és rákezdte:
– Gyertek be, gyertek csak be! Olyan jó, hogy mind el tudtatok
jönni! – Majd elkiáltotta magát: – Ly-net-ta! Rick! Megjöttek a
vendégek! – Aztán rögtön elhallgatott, amint meglátta Julit és
Mrs. Bakert. – Hát ezek meg micsodák? – kérdezte elkerekedett
szemmel. – Csak nem házi piték?
Mrs. Baker mosolyogva válaszolt:
– Áfonyás sajttorta és pekándiós pite.
– Mesésen néznek ki! Egyszerűen mesésen! – Anyukám
annyira túlpörgött, hogy nem hittem a szememnek. Elvette Julitól
a pitét, és Mrs. Bakerrel együtt eltűntek a konyhában.
 Lynetta is előbukkant valahonnan, mire Mattnek és Mike-nak
felcsillant a szeme, és megjegyezték:
– Szia, Lyn. Jól nézel ki.
Fekete szoknya, fekete körmök, fekete szemek – hát igen,
éjszakai rágcsálónak, gondolom, nagyon jól nézett ki.
Ők is eltűntek Lynetta szobájában, és mikor körülnéztem, azt
láttam, hogy nagyapám Mr. Bakert kíséri be a nappaliba, amiből az
következik, hogy én meg ott maradtam Julival az előszobában.
Egyedül.
Juli rám sem nézett. Úgy tűnt, minden más körülöttünk
jobban érdekli, mint én. Úgy éreztem magam, mint egy idióta, aki
ott áll a béna ingjében, összecsipkedett arccal, és egy kukkot sem
bír kinyögni. Annyira felhergeltem magam azon, hogy nem tudok
megszólalni, hogy a szívem egyszerűen bekattant. Olyan hangosan
kezdett odabenn dübörögni, ahogy a versenyek vagy a meccsek
előtt szokott.
Ráadásul Juli most még jobban hasonlított arra a hülye fotóra
az újságból, mint maga a kép, ha ennek egyáltalán van így értelme.
Nem azért, mert ki volt öltözve – mert egyáltalán nem vitte
túlzásba. Egy olyan normál kinézetű ruha volt rajta, normál
kinézetű cipővel, és a haja is ugyanolyannak tűnt, mint általában,
talán csak egy kicsit jobban ki volt fésülve. Inkább abban volt
valami, ahogy a dolgokat szemlélte maga körül, ahogy mindenre
nézett, csak rám nem. A vállát kihúzta, az állát felszegte, a
tekintete pedig lángolt. Valójában vagy öt másodpercig állhattunk
így egymással szemben, de nekem úgy tűnt, mintha évek teltek
volna el. Végül kinyögtem:
– Szia, Juli.
Rám villantotta a szemeit, és ekkor esett le a dolog: iszonyúan
mérges rám. Ezt suttogta:
– Hallottam, amikor Garrett-tel kicsúfoltátok a nagybátyámat
a könyvtárban, és nem akarok veled beszélni. Világos? Sem most,
sem a jövőben. Soha.
Az agyam vad vágtába kezdett. Hol a csudában volt?
Egyáltalán nem láttam még a közelemben sem a könyvtárban!
Vajon ő maga hallotta a beszélgetésünket, vagy valaki
elmondta neki?
Próbáltam Julinak elmagyarázni, hogy az nem is én voltam,
hanem Garrett, mindent ő mondott. De Julit nem érdekelte, mert
elindult, hogy megkeresse az apukáját a nappaliban.
Tehát ott álltam, és azt kívántam, bárcsak leütöttem volna
Garrettet a könyvtárban, mert akkor most nem skatulyázna be Juli
az olyanokkal, akik fogyis vicceket gyártanak. Ekkor érkezett meg
apukám, aki a vállamra tette a kezét, és megkérdezte:
– Na, milyen a parti, fiam?
Emlegetett szamár. Legszívesebben lesepertem volna a kezét a
vállamról.
Kicsit lehajolt, hogy jobban belásson a nappaliba, és
megjegyezte:
– Na, az apjuk is csak beiktatott egy mosakodást, nem
gondolod?
Próbáltam minél távolabb kerülni tőle.
– Mr. Baker neve Robert, apa.
– Persze, én is tudom. – Ezzel összedörzsölte a tenyerét.
– Gondolom, most be kéne mennem, hogy köszönjek nekik.
Te jössz?
– Most nem. Szerintem anyának kell a segítség.
Ettől függetlenül nem szaladtam hanyatt-homlok a konyhába.
Csak álltam ott továbbra is, és néztem, ahogy Mr. Baker kezet fog
apukámmal. Ahogy mosolyogva rázogatták egymás kezét, furcsa
érzés kezdett újra erőt venni rajtam. Nem Juli miatt – apukám
miatt. Ahogy Mr. Baker mellett állt, kifejezetten kicsinek látszott.
Mármint fizikai értelemben. És Mr. Baker erős arcéléhez képest
apukám arca úgy festett, mint valami menyété.
Hát, az ember nem kifejezetten vágyik arra, hogy így érezzen
az apja iránt. Amikor kicsi voltam, mindig azt gondoltam, hogy
apukámnak mindenben igaza van, és nincs olyan ember a világon,
akit ne tudna elintézni. De ahogy a nappali felé sandítottam,
rádöbbentem, hogy Mr. Baker egyetlen ökölcsapással szétnyomná,
mint egy szúnyogot.
A viselkedése még ennél is jobban zavarba ejtett. Látni, amint
jópofáskodik Juli apukájával, olyan volt, mintha azt hallgatnám,
ahogy hazudik. Mr. Bakernek, Julinak, nagyapámnak –
mindenkinek. Hogy lehetett ekkora álszent? Miért nem viselkedett
normálisan? Úgy értem, civilizáltan? Mi a csudának kellett ekkora
műsort rendeznie? Ez jóval túlment azon a határon, amit anyukám
elvárt volna. Egyenesen visszataszítónak tűnt a számomra.
Az emberek meg azt mondják, hogy kiköpött olyan vagyok,
mint az apukám. Hányszor hallottam már! Ezen eddig soha nem is
gondolkodtam, de most valahogy felfordult tőle a gyomrom.
Anyukám kezében megszólalt a vacsoracsengő, és elkiáltotta
magát:
– Kész az előétel! – Ekkor észrevette, hogy én még mindig az
előszobában toporgok. – Bryce, hol vannak a fiúk meg a nővéred?
Egy vállrándítással elintéztem:
– Lynetta szobájában, gondolom.
– Menj, szólj nekik, kérlek! Aztán gyere, és kóstold meg az
előételt!
– Jó – egyeztem bele. Bármit megettem volna, hogy
megszabaduljak ettől a keserű íztől a számban.
Lynetta ajtaja zárva volt. Normális körülmények között
kopogtam volna, és bekiabálom, hogy „Anya keres!”, vagy
„Vacsora!”, vagy ilyesmi, de abban a másodpercben, mielőtt az
ujjperceim koppantak volna a faajtón, úgy éreztem, hogy testem
megszállja a Gonosz Öcsisajt, így egyszerűen csak lenyomtam a
kilincset, és besétáltam.
Vajon Lynetta őrjöngeni kezdett, vagy megdobált, vagy rám
üvöltött, hogy takarodjak ki? Nem. Egyszerűen észre sem vett.
Matt-vagy-Mike biccentett egyet felém, aztán Lynetta is meglátta,
hogy ott vagyok, de a kezét a fülére szorítva, föl-le pattogva
hallgatott valamit egy walkmenen.
Matt-vagy-Mike suttogva szólt oda nekem:
– Mindjárt vége a számnak. Egy perc, és megyünk! – Mintha
egyértelmű lett volna, hogy csak és kizárólag azért vagyok ott, hogy
asztalhoz hívjam őket. Mert ugye mi mást is csinálhatnék én
Lynetta szobájában?
Valahogy ettől olyan kitaszítottnak éreztem magam. Ezek a
srácok még emberszámba sem vettek. Nekik nem voltam más,
mint öcsisajt.
Ez persze mindig is így volt, csak most valahogy
érzékenyebben érintett. Mintha egyszeriben sehová sem tartoznék.
Sem az iskolában, sem itthon... Bárhová fordultam, idegennek
tűntek azok az emberek, akiket ezer éve ismertem. Még saját
magamat is idegennek éreztem.
Az sem dobta fel a hangulatomat, hogy kis kerek kekszeket
kellett majszolnunk sajtkrémmel és kaviárral. Anyukám olyan
aktívan ügyködött, mint egy egész méhraj együttesen. Valahogy
mindenütt ott volt. Kijött a konyhából, beviharzott a konyhába.
Italokat kínálgatott, szalvétákat osztogatott. Elmagyarázta, hogy
melyik étel pontosan micsoda, de ő maga egy falatot sem evett.
Lynetta fittyet hányt anya jól körbemagyarázott előételére – a
sajátját szépen részekre szedte, olyan kategóriákat hozva létre,
mint undorító, visszataszító és hányadék.
A Baker fiúkat azonban Lynetta közelsége sem tántorította el
attól, hogy csak úgy, egészben dobálják befelé a gazdagon megkent
kekszeket. Öregem, komolyan csak arra vártam, hogy egy asztalláb
köré tekeredjenek, és megfeszítsék a testüket.
Juli, az apukája és nagyapám félreállva megállás nélkül
beszélgettek valamiről, apukám pedig Mrs. Baker mellett
ácsorgott, és legalább olyan hülyén érezhette magát, mint én, mert
ő sem beszélgetett senkivel, csak ott téblábolt.
Anyukám egyszer csak odaröppent hozzám, és megkérdezte:
– Minden rendben, drágám?
– Persze – nyugtattam meg, de ettől függetlenül odatuszkolt
nagyapa mellé. – Kitartás – suttogta –, egy perc, és kész a vacsora!
Szóval ott álltam, a csoport pedig egy kissé szétnyílt, de ez
szerintem leginkább csak reflexből történt. Senki sem szólt hozzám
egyetlen árva szót sem. Egyszerűen folytatták a beszélgetést az
örökmozgóról.
Örökmozgó?
Hát öregem, halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mi az az
örökmozgó. Zárt rendszerekről, nyílt rendszerekről, ellenállásról,
energiaforrásokról, mágnesességről beszéltek... Komolyan, mintha
az egész beszélgetés valami idegen nyelven folyt volna. És Juli, Juli
időnként közbevetett ilyeneket, mint „És mi van, ha a mágneseket
ellenkező felükkel tesszük fel – így megfordítjuk a polaritást?”,
mintha tényleg képben lenne azokkal a dolgokkal, amikről a
társalgás szólt. Aztán nagyapám és Juli apukája elmagyarázták
neki, hogy az ő ötlete miért nem működne, de ez csak arra
sarkallta Julit, hogy újabb kérdésekkel bombázza őket.
Teljesen elvesztettem a fonalat. Bár úgy tettem, mint aki
követi a beszélgetést, valójában csak és kizárólag arra tudtam
koncentrálni, hogy ne bámuljam feltűnően Julit.
Amikor anya végre vacsorához hívott minket, mindent
megpróbáltam, hogy kicsit félrevonjam Julit, és bocsánatot kérjek
tőle, ő azonban csak hidegen végigmért, és nem reagált. De hát ki
tudná ezért hibáztatni?
Vele szemben ültem az asztalnál, és egyre kisebbnek éreztem
magam. Miért nem mondtam valamit Garrettnek a könyvtárban?
Még megütnöm sem kellett volna. Miért nem voltam képes
egyszerűen figyelmeztetni, hogy túl messzire ment?
Miután anyukám mindenkinek tett az ételből a tányérjára, úgy
tűnt, apukám eldöntötte, hogy ő fogja irányítani az asztalnál a
beszélgetést.
– Szóval, Mike és Matt – kezdte –, úgy tudom, ebben az évben
fogtok végezni.
– Ámen – vágták rá egyszerre.
– Ámen? Ezzel tehát azt akarjátok mondani, hogy örültök,
hogy vége a középiskolának?
– Totálisan.
Apukám elkezdte forgatni a villáját az ételben.
– És ha szabad kérdeznem, miért is?
Matt és Mike egymásra néztek, aztán ismét apukámra:
– A sok magolás könnyen az ember agyára mehet.
– Nahát, ez érdekes! – húzta fel a szemöldökét, és körbenézett
a társaságon. – Nekem a középiskolás éveim voltak talán az eddigi
legszebbek.
Matt-vagy-Mike erre beszólt:
– Most komolyan? Ember! Hát ez gáz!
Mrs. Baker szeme villámokat szórt, de ez sem állította le a fiát.
 – Most miért, anya? Az egész oktatási rendszerünk arra van
kitalálva, hogy robotokat képezzen. Korlátolt, kortalan, korrupt –
köszönöm, nekem ebből ennyi elég volt.
Apukám rávillantott anyukámra egy amolyan én-
megmondtam-neked vigyort, aztán így szólt Matthez vagy Mike-
hoz:
– Akkor, ha jól értem, a főiskola szóba sem jöhet.
Te jó ég, mi a fene ütött belé? Egy pillanatra úgy
megszorítottam a kezemben tartott kést és villát, mintha készen
lennék azonnal nekitámadni, amiért megsértette azt a két srácot,
akik az előbb még az arcomat csipkedték és öcsisajtnak neveztek.
Nagy levegőt vettem, és próbáltam lenyugodni. Igyekeztem
békésebb vizekre evezni. Elvégre ez nem az én harcom volt.
Ráadásul Matt és Mike egyáltalán nem sértődött meg a
megjegyzés hallatán.
– De, igen – válaszolták. – A főiskola totál belefér. Több
helyre is felvettek már minket, de először inkább megpróbálunk
kihozni valamit a zenélésből.
– Ó, a zenélésből – ismételte meg apukám.
A fiúk összenéztek, aztán megrántották a vállukat, és újra enni
kezdtek. Lynetta azonban apára meresztette a szemét, és
megjegyezte:
– Senki sem értékeli a szarkazmusodat, apa.
– Lyn, Lyn! – nyugtatgatta Matt-vagy-Mike. – Lazulj már el!
Mindenki így áll hozzá. Ez egy ilyen „hiszem, ha látom” dolog.
– Nem is olyan rossz ötlet! – ugrott fel Lynetta a székéről, és
már el is viharzott a szobája irányába.
Anya teljesen lefagyott. Fogalma sem volt, hogy most mit
csináljon Lynettával, de ekkor Mrs. Baker szólalt meg:
– A vacsora egyszerűen fenséges, Patsy.
– Köszönöm, Trina. Olyan... olyan jó, hogy mindannyian el
tudtatok jönni.
Pár másodpercig néma csendben ültünk, amikor visszatárt
Lynetta, és addig nyomkodta a lejátszó gombjait, amíg be nem
vette a CD-t.
– Lyn, ne már! Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet – mondta
Matt-vagy-Mike.
– Ja, Lyn. Nem egészen vacsorához való zenét játszunk.
– Kár – mondta Lynetta, és feltekerte a hangerőt.
Bumm, tücc! Bumm-bumm, tücc! A gyertyák majdnem fejest
ugrottak a gyertyatartókból, és amikor a gitárszóló is beúszott a
levegőbe, szinte elaludt a lángjuk. Matt és Mike felpillantottak a
hangszórókra, váltottak egy vigyort, majd odaszóltak apukámnak:
– Térhangzás – irtó klassz szerkó, Mr. Loski.
A felnőtteken látszott, hogy legszívesebben felpattannának és
levennék az irtózatos hangerőt, de Lynetta őrt állt a lejátszó
mellett, és tekintete megsemmisített mindenkit. Amikor vége lett a
számnak, Lynetta kivette a CD-t, kikapcsolta a lejátszót, és
rámosolygott – igen, nem elírás konkrétan rávigyorgott Mattre és
Mike-ra, majd így szólt:
– Ez a legbaróbb szám. Egyszerűen muszáj újra meg újra meg
újra meghallgatnom.
Matt-vagy-Mike odafordult apukámhoz:
– Lehet, hogy nem egészen az ön stílusa, Mr. Loski, de
ilyeneket játszunk.
– Ti írtátok ezt a számot, fiúk?
– Aha.
Erre intett Lynettának, hogy adja oda neki a CD-t, miközben
megkérdezte:
– Csak egy számotok van?
Matt-vagy-Mike elröhögte magát, és így szólt:
– Ember, van vagy ezer számunk, de a demón csak három
szerepel.
Apa a kezébe vette a CD-t.
– Szóval ez a demó?
– Hát, igen.
Kicsit közelebbről is megvizsgálta.
– Mondjátok, a Titkos Húgyosnak Titkos Pénztartalékai is
vannak, hogy CD-ket adjon ki, vagy hogy megy nálatok ez a dolog?
– Apa! – csattant fel Lynetta.
– Nyugi, Lyn! Apukád csak viccelt, ugye, Mr. Loski?
Apukám erre nevetett egy kicsit, és válaszolt:
 – Hát persze! – Aztán rögtön hozzátette: – Habár komolyan
érdekelne a válasz. Ezen a CD-n látszik, hogy nem otthon készült,
és véletlenségből tudom, hogy sok zenekarnak kifizethetetlen egy
profi felvétel, mert a stúdiók iszonyúan be vannak árazva...
Matt és Mike félbeszakították a mondandóját azzal, hogy
adtak egymásnak egy hangos pacsit. Amíg én kényelmetlenül
feszengtem a székemben, mert apukámnak sikerült előrukkolnia a
legkínosabb témával, vagyis a pénzzel, addig anyukám magában
dühöngött, és azon igyekezett, hogy kissé elsimítsa azt, amibe apa
olyan érzéketlenül beletenyerelt.
– Amikor Rickkel találkoztuk, ő is egy bandában játszott...
A főtt lazac hirtelen rossz csatornán kezdett el úszni a
gyomrom felé. Amíg én fuldokoltam, addig Lynetta –
mosómedvére hajazó szemeit kiguvasztva – levegő után
kapkodott:
– Te? Egy bandában? Mégis mi a csudán játszottál?
Klarinéton?
– Nem, kicsim – próbált normálisan válaszolni anya –, apád
gitározott.
– Gitározott?
– Királyság! – vigyorgott Matt-vagy-Mike. – Rock? Country?
Jazz?
– Country – válaszolta apukám. – És jobb, ha nem ezen
fogtok most lovagolni.
– Ember! Dehogy! Minden tiszteletünk, komolyan!
– Amikor a bandával demót szerettünk volna csináltatni,
kiderült, hogy csillagászati összegbe kerülne. Egy nagyvárosban
éltünk, nagy volt a konkurencia, tudjátok. Persze itt más dolog
lehet demót készíteni. Nem is tudtam, hogy van stúdió errefelé.
Matt és Mike még mindig fülig érő szájjal vigyorogtak.
– Nincs is.
– Akkor hová mentetek? És hogy tudtátok kifizetni a felvételt?
– Anyukám sípcsonton rúgta az asztal alatt, mire csöppet sem
diszkréten rávágta: – Csak érdekel, Patsy, ennyi az egész!
Matt és Mike közelebb hajoltak:
– Mi magunk vettük fel.
 – Ezt itt? Ti csináltátok? Az lehetetlen! – szinte mérgesnek
tűnt az arca. – Honnan a csudából volt felszerelésetek hozzá?
Anya ismét belerúgott, de apa egyszerűen felé fordult, és ezt
mondta:
– Hagyd már abba! Csak kíváncsi vagyok!
Matt-vagy-Mike így szólt:
– Semmi baj, Mrs. Loski. – Azzal apukámra villantva egy
mosolyt, folytatta: – Sokáig szörföztünk a neten, hogy valami olcsó
szerkót találjunk. Igazából mostanában mindenki meg akar
szabadulni az analóg cuccoktól, mert a digitális lett a divat. A
digitális, legalábbis szerintünk, vacak. Túl sokat veszítesz vele a
hangdiagramból. Nem igazán lesz telített a hangzás, mi pedig –
gondolom, hogy ez egyértelmű – egy kicsit zsírosabban szeretjük a
dolgokat.
Erre nagyapa felemelte a mutatóujját:
– De hát a CD az egy digitális eszköz, akkor...
– Pontosan, de ez az utolsó és egyetlen lépés, amiben
hajlandóak vagyunk kompromisszumot kötni. Ez ma
elengedhetetlen dolog ahhoz, hogy az ember talpon maradjon a
zeneiparban. Mindenki CD-t akar. De a hangfelvevőnk és a
keverőnk analóg. A szerkót pedig úgy tudtuk kifizetni, Mr. Loski,
hogy használt cuccokat vettünk. Meg egyébként is, tizenkét éves
korunk óta minden zsebpénzünket erre gyűjtöttük. – Ezután
rávigyorgott apukámra, és megkérdezte: – Még mindig szokott
játszani? Mert összedobhatunk egy felvételt, ha szeretné.
Apa egy hosszú pillanatig csak meredt maga elé, és képtelen
voltam eldönteni, hogy most iszonyú mérges, vagy mindjárt sírva
fakad. Innentől kezdve nagyon csendes lett. Néha-néha még
megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de öregem, éreztem, hogy
valami nagyon piszkálja legbelül. És egy kicsit megsajnáltam.
Vajon a régi szép időkön tűnődött, amikor a bandájában játszott?
Megpróbáltam elképzelni cowboycsizmában és cowboykalapban,
gitárral a nyakában, amint egy régi Willie Nelson-számot játszik.
Igaza volt – nem illett hozzá.
De a ténytől, hogy ez egyszer valóban megtörtént vele, még
inkább úgy éreztem magam, mint egy ismeretlen vidékre tévedt
idegen. Aztán, amikor végre befejeztük a vacsorát, és Bakerék
kezdtek lassan hazaszállingózni, még egy furcsa dolog történt. Juli
megérintette a karomat. És aznap este először végre a szemembe
nézett. Az a nézés volt, amivel ezúttal csak és kizárólag rám
fókuszált. Ezt mondta:
– Nagyon sajnálom, hogy olyan mérges voltam rád, amikor
megérkeztünk. Mindenki jól érezte magát, és nagyon kedves
anyukádtól, hogy meghívott minket.
A hangját alig hallottam. Szinte suttogva beszélt. Én meg
álltam ott, mint valami idióta, és csak bámultam rá.
– Bryce? – érintette meg újra a karomat. – Hallottad, amit
mondtam? Sajnálom.
Végül nagy nehezen biccentettem egyet, de a karom
bizsergett, a szívem pedig ki akart ugrani a mellkasomból, és úgy
éreztem, mintha egy hatalmas mágnes húzna hozzá egyre
közelebb.
Aztán már ott sem volt. Kilépett az ajtón, beleveszett az
éjszakába, csak egy kis hang volt a boldog búcsúzkodások
kórusában. Próbáltam magamhoz térni. Ez meg mi volt? Mi a fene
történt velem?
Anyukám bezárta az ajtót, és felsóhajtott:
– Tessék. Nem megmondtam? Ez egy nagyon kedves család! A
fiúk is... hát, nem gondoltam volna, hogy ilyen jóravaló gyerekek!
Lynetta, miért nem mondtad eddig, hogy ilyen... ilyen elragadóak
ezek a srácok?
– Droggal üzletelnek. Biztos vagyok benne.
Minden szem apára meredt, és konkrétan leesett az állunk.
– Micsoda? – kérdezte elképedve anya.
– Kizárt, hogy annyit csak úgy össze tudtak gyűjteni, hogy
ilyen felszerelést vegyenek maguknak! – majd Lynettára nézett. –
Nem igaz?
Úgy tűnt, már tényleg csak egy kevés hiányzott ahhoz, hogy a
nővérem szemei kipattanjanak a helyükről.
– Rick, kérlek – fogta könyörgőre anyukám – nem vádolhatsz
meg senkit alaptalanul!
– Ez az egyetlen ésszerű magyarázat, Patsy. Hidd el, tudom,
milyen a zenészélet! Egyszerűen nem lehet más forrásuk.
Lynetta teljesen kikelt magából:
– Véletlenül százszázalékos pontossággal tudom, hogy nem
használnak drogot, és nem is kereskednek vele. Hogy van képed
egyáltalán ilyet állítani valakiről? Annyira álszent, önelégült és
beszűkült vagy!
Egy tizedmásodpercig megfagyott a levegő, majd apa lekevert
Lynettának egy pofont, slutty, amitől oldalra csapódott a feje.
Ezzel aztán úgy magára haragította anyukámat, mint eddig
még soha, a nővérem meg válogatott szitkokat szórva rohant el a
szobája felé.
A szívem csak kalapált. Lynettának igaza volt, és kis híján, kis
híján én is nekitámadtam apának, és a fejéhez vágtam, hogy
minden, ami elhangzott, igaz. Csakhogy akkor nagyapa odalépett,
és félrevont, aztán mindketten elvonultunk a saját kis kuckónkba.
Ahogy a szobámban jártam fel-alá, hirtelen úgy éreztem, hogy
beszélnem kell Lynettával. El kell mondanom neki, hogy igaza volt,
és apa nagyon durván átlépett egy határt. De a falakon keresztül is
hallottam, ahogy sírt és kiabált a szobájában, amíg anya próbálta
megnyugtatni. Aztán fogta magát, kiviharzott a házból, ki tudja,
hogy hová, anyukám pedig újra rászállt apukámra.
Szóval maradtam a szobámban. Bár a földrengés tizenegy
körül megszűnt, még mindig voltak utórengések. Éreztem.
Ahogy az ágyamban feküdtem és az ablakon keresztül a sötét
eget bámultam, azon gondolkodtam, hogy apa mindig mennyire
lenézte Bakeréket. Hányszor tett megjegyzést a házukra, a
kertjükre, a kocsijukra, a munkájukra. Hányszor nevezte őket
parasztnak, és hányszor röhögte ki Mr. Baker festményeit.
Most pedig úgy éreztem, hogy van valami nagyon pozitív a
Baker családban. Mindannyiukban. Egyszerűen csak... valódinak
tűntek.
És kik voltunk mi? Ebben a házban valami rettenetesen
fékevesztett dolog őrölt minket. Olyan volt, mintha a Bakerék
világába való betekintés a mi világunkra is ablakokat vájt volna, és
meg kell hogy mondjam, a látvány rajtuk keresztül nem volt
valami lélekemelő.
Honnan jött ez a sok feszültség?
És én eddig miért nem vettem észre?
 A vacsora
Juli
Mire hazaértem, rájöttem, hogy igazán önző dolog lenne
tőlem, ha bojkottálnám Loskiék vacsoráját. Anyukám már így is
tengernyi időt töltött új pitereceptek levadászásával és azzal, hogy
az egész szekrényét áttúrja „valami normális ruha” után kutatva.
Apának vett egy új inget, és még azt is ellenőrizte, hogy a bátyáim
mit akarnak majd felvenni. A vak is láthatta, mennyire várta már
ezt a vacsorát – és attól még, hogy nem igazán értettem az okát,
nem akartam mindent elrontani azzal, hogy beszámolok neki a
Bryce iránt fellángoló gyűlöletemről.
Apát így is eléggé megviselte a Daviddel kapcsolatos ügy. Már
csak az hiányzott, hogy néhány éretlen nyolcadikos rosszindulatú
megjegyzései is eljussanak a fülébe.
Tehát aznap este anyukámnak segítettem pitét sütni, és
gondolatban meggyőztem magam arról, hogy helyesen cselekszem.
Egyetlen vacsora nem változtathatja meg senkinek az életét. Csak
túl kell élnem valahogy.
Pénteken az iskolában próbáltam elkerülni a kék szemű
veszedelmet amennyire csak tudtam, de amikor este, öltözködés
közben rápillantottam az apától kapott festményre a falamon,
ismét elöntött a méreg. Bryce soha az életben nem volt a barátom,
soha! Nem állt mellém, amikor a platánról volt szó, kidobta az
ajándékba kapott tojásokat, és képes volt kicsúfolni a nagybátyám
miatt... Miért kellett mégis úgy tennem, mintha régi barátok és jó
szomszédok lennénk?
Amikor anya felszólt, hogy indulunk, úgy mentem át az
előszobába, hogy márpedig én megmondom neki, hogy nem
megyek, nem mehetek Loskiékhoz vacsorára. Csakhogy azzal nem
számoltam, hogy anyukám ennyire fiatalosnak és boldognak fog
látszani, úgyhogy nem ment. Egyszerűen nem tudtam elmondani
neki. Így vettem egy mély lélegzetet, becsomagoltam az egyik pitét,
és végigkullogtam az utcán a szüleim és a bátyáim mögött.
Chet nyitott ajtót. Talán rá is haragudnom kellett volna,
amiért beszélt David bácsiról a családja többi tagjának, de
valahogy mégsem nehezteltem rá. Egyrészt nem is kértem, hogy
senkinek se mondja el, másrészt nem ő csúfolta ki a nagybátyámat.
Chet mögött Mrs. Loski sietett ki a fogadásunkra, majd
kedvesen beterelt minket a házba, és folyton körülöttünk
tüsténkedett. Habár nem sajnálta az arcáról az alapozót, kicsit
meglepett, hogy a szeme alatt sötét karikák nyoma látszott. Aztán
anyukám és Mrs. Loski a konyhába vitték a pitéket, a bátyáim
eltűntek Lynetta szobájába, apukám pedig Chettel együtt átsétált a
nappaliba.
Hát nem csodálatos? Így egyedül maradtam Bryce-szal az
előszobában.
Rám köszönt, de ez csak olyan volt, mintha olajat öntött volna
a tűzre. Felé fordultam, és felcsattantam:
– Hallottam, amikor Garrett-tel kicsúfoltátok a nagybátyámat
a könyvtárban, és nem akarok veled beszélni. Világos? Sem most,
sem a jövőben. Soha.
Ezzel elindultam a nappali felé, de megállított.
– Juli! Juli! Várj! – suttogta. – Hisz nem is én vagyok a rossz
fiú, hanem Garrett! Az ő hibája az egész!
Visszafordultam:
– Hallottam, amit hallottam.
– Nem! Van valami, amiről nem tudsz! Én... én iszonyúan
éreztem magam, tudod, a tojások miatt, és persze amiatt, amit a
kertetekről mondtam. Fogalmam sem volt a nagybátyádról, meg
erről az egész helyzetről, ami a családodat érinti, érted? Csak
szerettem volna valakivel megbeszélni.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és életemben először
a kékség nem vett le a lábamról.
– Hallottam, ahogy nevettél. Garrett arra célzott, hogy én is
fogyi vagyok, és te nevettél.
– Juli, ezt nem értheted. Igazából le akartam ütni. Most
komolyan! Csak hát a könyvtárban voltunk...
– Tehát inkább vele röhögtél.
Erre megvonta a vállát, majd eléggé szerencsétlenül és
bátortalanul nyögte ki:
 – Hát igen.
Otthagytam. Elindultam a nappaliba, őt pedig egyszerűen
magára hagytam. Ha csak kitalálta ezt az egészet, akkor jó színész.
Ha valóban így történt, akkor viszont Chetnek volt igaza: Bryce
gyáva. Bármelyik verzióról is volt szó, nem szerettem volna a
közelében lenni.
Apukám mellé léptem, és próbáltam bekapcsolódni a Chettel
folytatott beszélgetésébe. Valami olyasmiről folyt a szó, amit
mindketten az újságban olvastak. Apukám éppen ezt mondta:
– Amit felvet, ahhoz egy örökmozgóra lenne szükség. Úgyhogy
szerintem ezt nem lehet megcsinálni.
Chet azonnal válaszolt:
– Talán a tudomány mai állása szerint nem, de azért teljesen
nem lehet elvetni az ötletet.
Abban a pillanatban a tudományos érdeklődés legapróbb
szikrája sem parázslott bennem, de elkeseredett
próbálkozásomban, hogy Bryce Loskit sikerüljön totálisan kizárni
a I gondolataimból, megkérdeztem:
– Mi az az örökmozgó?
Apukám és Chet egymásra néztek, felnevettek, majd
megvonták a vállukat, és úgy csináltak, mintha némán
megegyeztek volna, hogy engem is bevesznek titkos társaságukba.
Apukám magyarázni kezdett:
– Az egy olyan gépezet, ami minden külső energiaforrás
nélkül működik.
– Sem elektromosság, sem benzin, sem vízgőz, sem semmi
egyéb. – Chet átnézett a vállam felett, és kissé szórakozottan
megkérdezte: – Szerinted ez lehetséges?
Vajon mit vett észre a hátam mögött? Bryce még mindig az
előszobában állt? Miért nem tűnt már el onnan?
Próbáltam úgy tenni, mint akit teljesen leköt a beszélgetés:
– Hogy szerintem lehetséges-e? Hát, nem igazán tudom.
Minden gép működtetéséhez kell valamilyen energia, nem igaz?
Még a leghatékonyabbakhoz is. És annak az energiának jönnie kell
valahonnan...
– És mi van akkor, ha a gép maga állítja elő a saját energiáját?
– kérdezte Chet, de fél szemmel még mindig az előszoba felé
sandított.
– Az meg hogy lehetséges?
Egyikük sem válaszolt. Helyette apukám kinyújtotta a kezét,
és ezt mondta:
– Jó estét, Rick! Köszönjük a meghívást.
Mr. Loski jó alaposan kezet rázott apukámmal, majd
csatlakozott hozzánk, és apró kis megjegyzéseket tett az időjárásra.
Amikor úgy tűnt, a témát már teljesen kicsontozták, megjegyezte:
– És le a kalappal, a kertetek eszméletlenül szép lett!
Mondtam is Chetnek, hogy mi is szívesen felbérelnénk. Ért az
ásóhoz, kapához, nem igaz?
Ezt viccnek szánta. Azt hiszem. De apukám nem találta
humorosnak, és szerintem Chet sem. Kicsit tartottam attól, hogy
mi következik, de abban a pillanatban Mrs. Loski megrázott egy
kis csengőt, és elkiáltotta magát: „Figyelem, mindenki! Előétel!”
Az előétel nagyon ízlett. De amikor apukám odasúgta nekem,
hogy az icipici fekete bogyók a keksz tetején nem is bogyók, hanem
kaviár, megállt a számban a falat. Halikra? Gusztustalan! Aztán
apa felhívta a figyelmemet arra, hogy mennyi tyúktojást eszek úgy
általánosságban, szóval mi értelme finnyáskodni a haltojás felett.
Ott a pont. Kissé bátortalanul lenyeltem a számban ragadt falatot,
majd kisvártatva már a következő kekszért nyúltam.
Bryce magában ácsorgott velem átellenben, és ahányszor csak
abba az irányba kalandozott a tekintetem, azt láttam, hogy engem
bámul.
Végül elegem lett, teljesen hátat fordítottam neki, és
megkérdeztem apukámtól:
– Egyébként ki akar örökmozgót feltalálni?
Apa csak nevetett:
– Nos, rengeteg tudós, a föld minden pontján.
– Tényleg?
– Igen, már évszázadok óta.
– És mikkel próbálkoznak? Egyáltalán hogyan kell elkép zelni
egy ilyet?
Nem kellett sokáig erőlködnöm, hogy Chetet is
visszarángassam a beszélgetésünkbe. És mikor végre úgy tűnt,
hogy sikerült megértenem valamit a mágnesességről, a
giroszkópikus részecskékről és a nullpontos energiáról,
megéreztem, hogy valaki ott áll mögöttem.
Bryce volt az.
Éreztem, amint a méregtől arcomba szökik a vér. Miért nem
értette meg, hogy szerettem volna, ha békén hagy? Próbáltam egy
lépéssel távolabb húzódni tőle, de ezzel a mozdulattal csak azt
értem el, hogy megnyitottam a kört, amiben álltunk, és őt is
beengedtem. Most aztán ott állt köztünk, és hallgatta a
beszélgetésünket.
Hát, abban egészen biztos voltam, hogy nem érdekli az
örökmozgó mint olyan. Engem is csak minimális szinten izgatott.
így arra gondoltam, ha tovább időzünk a téma felett, talán ráun, és
szépen odébbáll. Bele is adtam apait-anyait, és amikor azt éreztem,
a beszélgetés kezd kicsit ellaposodni, bedobtam a saját ötleteimet
az örökmozgó elkészítéséhez. Egészen olyan voltam, mint egy
örökmozgó ötletgyár, aki nevetségesebbnél nevetségesebb
javaslatokkal dobálózik.
És még ekkor sem ment el. Nem szólt egy árva szót sem, csak
állt ott, és fülelt. Amikor viszont Mrs. Loski jelezte, hogy kész a
vacsora, Bryce megragadta a karomat, és azt suttogta:
– Sajnálom, Juli! Soha semmit nem bántam még ennyire az
életben. Igazad van. Bunkó voltam, kérlek, bocsáss meg!
Kirántottam a karom a szorításából, és megjegyeztem:
– Úgy tűnik, feltűnően sok dolgot bántál meg mostanában! –
Ezzel pedig otthagytam őt a levegőben megakadt, megsebzett
bocsánatkérésével együtt.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, hibát követtem el.
Egyszerűen hagynom kellett volna, hogy elmondja, amit akar, és
aztán továbbra sem lett volna szabad tudomást vennem róla.
Ehelyett felcsattantam a bocsánatkérése kellős közepén, és így
mégiscsak én voltam a hunyó.
Az asztalnál titokban rápillantottam egyszer, de ő csak az
apukáját figyelte, aki a bátyáimat faggatta az érettségiről meg a
továbbtanulási terveikről.
 Mr. Loskit természetesen már sokszor láttam, de legtöbbször
csak távolról. Valahogy mégis furcsának tartottam, hogy eddig
sosem tűnt fel nekem a szeme. Ugyanis kék volt. Vakítóan kék. Bár
Mr. Loski szemei sokkal mélyebben ültek és valahogy jobban
elrejtőztek a szemöldökök és az arccsont árnyékában, mégsem
lehetett egy percig sem kétségem afelől, hogy Bryce kitől örökölte
az övéit. A haja is fekete volt, akárcsak Bryce-é, a fogai pedig
hófehéren és nagyon szabályosan sorakoztak a mosolya mögött.
Bár Chet azt állította, hogy Bryce az apukája kiköpött mása,
nekem eddig meg sem fordult a fejemben, hogy ők ketten esetleg
hasonlítanának. Most azonban rá kellett döbbennem, mekkora a
hasonlóság köztük, habár Mr. Loski inkább kicsit önelégültnek
tűnt, Bryce pedig... hát, nagyon úgy tűnt, hogy mérges volt.
Aztán az asztal másik oldaláról ezt hallottam:
– Senki sem értékeli a szarkazmusodat, apa.
Mrs. Loski felszisszent, és mindenki Lynettára nézett.
– Mi van? Tényleg nem.
A hosszú évek alatt, amíg Loskiékkal szemben laktunk,
összesen talán tíz szót szóltam Lynettához, és szerintem ő még
ennél is kevesebbet hozzám. Az a lány az én szememben ijesztőnek
tűnt. Tehát igazából nem lepett meg, hogy ilyen szemeket
meresztett az apukájára, bár kissé kényelmetlenül éreztük
magunkat. Mrs. Loski mosolyt ragasztott az arcára, de feltűnően
sokat pislogott, és idegesen leste a többiek pillantásait. Tekintetem
egyik arcról a másikra siklott, és azon töprengtem, vajon
Loskiéknál minden vacsora ennyire feszültséggel teli-e.
Lynetta hirtelen felállt, és elrobogott valahová, de egy fél
percen belül már vissza is tért, és egy CD-t tartott a kezében.
Amikor betette a lejátszóba, rádöbbentem, hogy a hangszórókból a
bátyáim egyik száma üvölt.
Ezt a számot, aminek „Jéggyertya” a címe, már vagy ezerszer
hallottuk kiszűrődni a fiúk szobájából, úgyhogy jól ismertük. Azért
lopva vetettem egy pillantást anyukámra, mert kicsit aggódtam,
hogy talán feszengeni fog a torz gitárok vagy a pikáns szöveg miatt.
Az biztos, hogy ez a zene I nem igazán illett a kaviárhoz.
Anya kissé bizonytalannak tűnt, de mégis boldognak.
Apukámmal titokban összemosolyogtak, és komolyan mondom,
szerintem még kuncogott is magában. Azt éreztem, hogy apa is jól
szórakozik, bár nagyon visszafogottnak látszott.
Csak a szám legvégére jöttem rá, hogy szerintem büszke volt.
Imponált neki, hogy ez a zaj a fiaitól származik.
Kicsit meglepődtem. Apukám soha nem fejezte ki tetszését a
bátyáim bandájával kapcsolatban, bár az is igaz, hogy nem is
nagyon kritizálta őket. Aztán Mr. Loski faggatni kezdte Mattét és
Mike-ot, hogy mégis hogyan tudták felvenni a saját zenéjüket ilyen
minőségben. Amikor a fiúk elkezdték magyarázni, mennyit
dolgoztak és gyűjtögettek, illetve hogyan próbáltak meg jó áron
felszereléseket vadászni a neten, akkor értettem meg, hogy
apukám miért olyan büszke.
A bátyáim is egész jól érezték magukat, az látszott. Nem is
csodálom, hiszen Lynetta folyamatosan csak arról áradozott, hogy
milyen klassz szám is a „Jéggyertya”. Komolyan, szinte olvadozott,
ami nagyon-nagyon furcsa, különösen, ha Lynettáról volt szó.
Ahogy körbenéztem, megdöbbentett, hogy egy csoport
idegennel vacsorázunk. Évek óta laktunk egymással szemben, de
fogalmam sem volt arról, hogy ezek az emberek valójában
kicsodák. Lynetta igenis képes volt mosolyogni. Mr. Loski kívülről
nagyon ápoltnak és vasaltnak látszott, de volt a modorában egy
halvány jele annak, hogy a felszín alatt valami rothadó dolog van
eltemetve. A maximálisan hatékony Mrs. Loski pedig riadtnak tűnt
és már-már túlmozgásosnak. Vajon a mi jelenlétünk tette őt ilyen
idegessé?
Aztán ott volt Bryce – számomra a leginkább zavarba ejtő
mindannyiójuk közül, mivel be kellett látnom, hogy őt sem
ismertem igazán. És arra alapozva, amit legutóbb hallottam tőle,
nem is voltam rá kíváncsi többé. Most, hogy rápillantottam, amint
ott ült velem szemben az asztalnál, csak egy furcsa, semleges érzés
támadt bennem vele kapcsolatban. Elmaradt a tűzijáték, nem
vetett fel a méreg, és nem maradt egy csöpp boldog izgalom sem
bennem.
Semmi.
Miután megettük a desszertet, és ideje volt indulni,
odasétáltam Bryce-hoz, és elmondtam neki, mennyire bánom,
hogy olyan kemény voltam vele, amikor megérkeztünk.
– Hagynom kellett volna, hogy bocsánatot kérj. És nagyon
kedves volt a családodtól, hogy így áthívtatok minket. Tudom,
hogy rengeteget készültetek, és azt hiszem, anyukám nagyon jól
érezte magát, számomra pedig ez a legfontosabb. – Amíg ezt
elmondtam, egymásra néztünk Bryce-szal, de úgy tűnt, mint aki
egészen máshol jár. – Bryce? Azt mondtam, hogy sajnálom.
Erre csak bólintott, aztán a családjaink jó éjszakát kívántak
egymásnak, és elköszöntek.
Anyukám mögött lépkedtem, aki apa kezét fogta, mellettem
pedig a bátyáim baktattak, a piték maradékával a kezükben.
Mindannyian a konyhában telepedtünk le. Matt öntött magának
egy pohár tejet, aztán odaszólt Mike-nak:
– Ez a Mr. Loski alaposan lekáderezett minket ma este, mi?
– Ja, durván. Lehet, hogy azt hiszi, a lányára hajtunk.
– Én biztos nem. Te?
Mike is töltött magának egy pohár tejet.
– Skyler vadászterülete. Nem szeretnék belemászni, az tuti! –
vigyorodott el. – De Lynetta nagyon jó fej volt. Láttad, hogy
szembeszállt papamacival?
Apukám kivett egy papírtányért a szekrényből, és vágott
magának egy szelet pitét.
– Nos, fiúk, ma este nagyon visszafogtátok magatokat. Meg
kell hogy mondjam, én valószínűleg nem maradtam volna ilyen
higgadt a helyetekben.
– Ja, Mr. Loski, hogy is mondjam... fedezék mögül beszélt –
fűzte hozzá Matt. – Csak hozzá kell szokni a perspektívájához,
aztán már könnyebben szót lehet vele érteni. – Aztán hozzátette: –
Nem mintha szeretném, ha az én apám lenne...
Mike erre szó szerint kiköpte a tejet.
– Öregem! El tudod képzelni?
Erre Matt jól hátba vágta apukámat, és így szólt:
– Soha. El nem cserélném a fatert senki másra.
Anyukám szája is fülig szaladt, amikor hozzátette:
– Én sem.
 Sosem láttam még apukámat sírni. És most sem az történt,
hogy leült és bömbölni kezdett, de tisztán láttam, hogy könnyek
gyűltek a szemébe. Amennyire csak tudta, próbálta őket
visszaszorítani, majd ezt mondta:
– Fiúk, nem akartok egy szelet pitét ahhoz a tejhez?
– Öcsém – mondta Matt, miközben terpesztett lábakkal
levágta magát egy székre –, pont erre gondoltam!
– Ja! – tette hozzá Mike is. – Éhen halok.
– Adjatok egy tányért nekem is! – szóltam oda, mikor láttam,
hogy Mike már nyakig a szekrényben van, és tányért vadászik.
– De hát most ettünk! – képedt el anyukám.
– Lazíts már egy kicsit, Trina, és egyél egy szelet sütit!
Mennyei!
Aznap este teli hassal és boldogsággal teli szívvel hajtottam
álomra a fejem. Ahogy ott feküdtem a sötétben, azon
gondolkodtam, vajon mennyi érzelem sűríthető bele egyetlen
napba, és mégis mennyire jó, hogy a végén ilyen nyugalmat
érezhetek. Ahogy befészkeltem magam és lassan álomba
szenderültem, úgy éreztem, a szívem kimondhatatlanul... szabad.

Másnap reggel még mindig remekül éreztem magam.

Kimentem, és meglocsoltam a kertet, vidáman szemlélve a víz
csobogását, ahogy elérte a sötét talajt, azon tűnődve, vajon mikor,
mikor fogja már kidugni a fejét az első fűszál.
Aztán hátramentem, kitakarítottam a tyúkólat, elgereblyéztem
az udvart, és kitépkedtem a kerítés tövében terpeszkedő nagyobb
dudvákat.
Mrs. Stueby hajolt át az oldalkerítésen, amíg én a dudvákat
meg a gereblyébe akadt szemetet lapátoltam egy kukába, és így
szólt:
– Mi újság, Julianna? Csak nem a kakasnak készíted a helyet?
 – A kakasnak?
– Hát persze. A tyúkjaidnak sem árt egy kis ösztönzés, hogy
többet tojjanak.
Igaza volt. Bonnie és Clyde és a többiek is fele annyi tojást
tojtak, mint régebben, na de egy kakas?
– Nem hiszem, hogy a szomszédok örülnének a kakasunknak,
Mrs. Stueby. Ráadásul akkor megint lennének kiscsibék, és
szerintem itt hátul már nem férne el több állat.
– Butaság. A tyúkjaid el vannak kényeztetve, mert övék az
egész udvar. Van még ott hely bőven! Nézd csak meg! Hogy fogod
így fenntartani az üzletet? Hamarosan ezek a tyúkok már
egyáltalán nem fognak tojni.
– Nem fognak?
– De nem ám! Vagy csak nagyon keveset.
Megráztam a fejem, és ezt mondtam:
– Ezek csak a csibéim, amikből aztán tyúkok lettek, és egyszer
csak elkezdtek tojni. Sosem gondoltam erre az egészre úgy, mint
valami üzletre.
– Attól tartok, ehhez hozzájárult az is, hogy sokszor csak
utólag fizetek, úgyhogy nagyon sajnálom. ígérem, hogy ezen a
héten elhozom végre a teljes összeget, amivel tartozom. A
helyedben megfontolnám a dolgot, és abból a pénzből vennék egy
kakast. A Newcomb utcában lakik egy barátnőm, aki egyszerűen
sárga az irigységtől, ha a kaszinótojásommal kínálom. Odaadtam
neki a receptet, de azt állítja, hogy az övé mégsem lett ugyanolyan
jó. – Ekkor rám kacsintott. – Biztos vagyok benne, hogy bőségesen
megfizetné, ha megtudná, hol lehet megszerezni a titkos
hozzávalót. – Ezzel már indult volna, de még hozzátette: – Viszlát,
Julianna! Meg kell hogy mondjam, kiváló munkát végeztél a
kertetekben. Le vagyok nyűgözve!
– Köszönöm, Mrs. Stueby – kiáltottam utána, és láttam, hogy
már nyitja a verandája ajtaját. – Nagyon köszönöm!
Nekiálltam befejezni a lapátolást, miközben végig Mrs. Stueby
szavai jártak a fejemben. Tényleg vennem kellene egy kakast? Már
máskor is hallottam, hogy a jelenléte valahogy arra ösztönzi a
tyúkokat, hogy többet tojjanak, még akkor is, ha nincs köztük
fizikai kapcsolat. Tenyészthetnék egy teljesen új csirkeállományt.
De tényleg végig akartam csinálni még egyszer az egészet?
Igazából nem. Nem pályáztam az őstermelő szerepére a
szomszédságunkban. Ha a lányok egyáltalán nem fognak majd
tojni, engem az sem érdekel.
Elpakoltam a gereblyét és a lapátot, dobtam egy puszit
minden egyes tyúkomnak, majd bementem. Örültem, hogy a
kezembe vehettem a saját sorsomat! Erősnek és határozottnak
éreztem magam.
Akkor még nem tudhattam, hogy pár nap múlva az iskolában
hogyan omlik össze ez az érzés úgy, mint egy kártyavár.
 Megfordul velem a világ
Bryce
A vacsora után Juli rendes volt velem a suliban. Amit
konkrétan utáltam. Amikor gyűlölt, az is jobb volt ennél. Amikor
idegesítően rám mászott, még az is jobb volt, mint a... rendes.
Olyan lettem a számára, mint egy idegen, és meg kell hogy
mondjam, ez bántott. Nagyon is bántott.
Aztán jött az árverés, ami még hatalmasabb problémákat
hömpölygetett magával.
Az árverés egy olyan hagyomány, amit a szülői
munkaközösség talált ki az iskola pénzügyi helyzetének javítására.
Próbálják a kölykökbe sulykolni, hogy megtiszteltetés
kiválasztottnak lenni, de a fenéket az! Lényeg a lényeg, húsz srácot
állítanak pellengérre. Puccos piknikkosarakkal kell érkezniük,
majd az egész iskola előtt sorra beégetik őket, mialatt a lányok
egymásra licitálnak, hogy kivel menjenek ebédelni.
Na, lehet tippelni, hogy ki került be az idei húszba!
Az ember azt gondolná, legalább az anyukák biztosan
felháborodnak, hogy „Hé, kizárt, hogy az én fiacskámat dobják oda
pénzért valami nőszemélynek!”, de nem. Sőt! Igazán hízelgőnek
találják, ha a gyermeküket beválasztották a kosaras fiúk közé.
Így van, öregem, így hívják őket. A hangosbemondón
keresztül ilyesmiket lehet hallani: „Ma ebédszünetben megbeszélés
lesz a díszteremben az újonnan választott kosaras fiúk részére.
Minden kosaras fiúnak kötelező a megjelenés!”
Hamarosan a nevednek is búcsút inthetsz. Te és a többi
tizenkilenc innentől kezdve csak Kosaras Fiúként futtok.
Anyukám, persze, azonnal ráállt a témára, és mindenféle
izgalmas dolgot akart a kosaramba pakolni, hogy én kapjam a
legmagasabb licitet. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy egyáltalán
nem életcélom csillagot kapni a Mayfieldi Általános Iskola Felső
Tagozatának Kosaras Fiúi részére létrehozott Hírességek
Sétányán, és egyáltalán nem számít, mi van a kosárban. A lányok
úgysem erre licitáltak. Ha csak a tényeket nézzük, akkor ez inkább
egy rabszolgavásárra hasonlított.
– Ugyan már, együtt ebédeltek a kislánnyal az iskolában, és
ennyi. Ez nem rabszolgavásár, Bryce. Ez egy megtiszteltetés. Még
az is lehet, hogy valami nagyon kedves lány licitál rád, és lesz egy
új barátod.
Az anyukák néha annyira nincsenek képben.
Aztán egyszer csak eljutott hozzám a hír – Garrett jóvoltából
–, hogy Shelly Stalls szakított Mitch Michaelsonnal, és ő, Miranda
Humes és Jenny Atkinson összekaptak azon, hogy ki licitáljon
rám.
– Öregem – huhogott Garrett –, a két legdögösebb csaj az
egész suliban! És arra is fogadni mernék, öcsém, hogy Shelly
miattad szakított Mitch-csel. Ezt konkrétan Shagreertől tudom, és
haver, Shagreer, a Fül, aztán mindenről pontosan értesül – itt
gúnyos vigyorra húzódott az arca. – Én azonban Bálna Bettynek
szurkolok. Totál megérdemelnéd, amiért ilyen kikapós kis kosaras
fiú vagy.
Mondtam neki, hogy fogja már be, de igaza volt. Amilyen
szerencsés voltam mostanában, még tényleg kifogom Bálna Bettyt.
Már szinte láttam is a lelki szemeim előtt: a száznyolcvan centis
tömör gyönyör éppen jóízűen tolja be az én részem is a közös
ebédünkből, aztán rám veti magát. Betty az egyetlen lány, vagy fiú,
szóval lény a suliban, aki simán tud zsákolni, amikor kosarazik. Az
egész tesiterem beleremeg, amikor visszaérkezik a földre. És mivel
teljes mértékben hiányt szenved a... hogy is mondjam... női bájak
terén, simán leborotválhatná a haját, és szerintem bevennék az
NBA-be. Most komolyan. Még gyanút sem fognának.
A szülei pedig mindent megadnak neki, amit csak szeretne. A
pletykák szerint a garázsukat is átalakították egy full-extrás
kosárpályává, csak neki.
Ami azt jelentette, hogy a kosaras fiúk játékában engem
bármikor simán bezsákolhatott.
Hacsak, hacsak Shelly vagy Miranda nem hajlandó magasabb
árat adni értem. De hogy a csudába bizonyosodhattam meg arról,
hogy ez megtörténik? Az agyam hirtelen kattogni kezdett, és lassan
kiforrt bennem egy terv. Végül arra jutottam, hogy egyetlen
ésszerű megoldás van csak a probléma kezelésére.
Mindkettőjüknél be kellett vágódnom.
Fél nappal a terv gyakorlatba helyezése után kezdtem úgy
érezni magam, mint egy igazi görény. Nem mintha túlzásba vittem
volna a nyalizást, vagy ilyesmi, mert igazából csak kellően
barátságos voltam velük. Bár Shelly és Miranda látszólag nem
érzékelte a hátsó szándékot, Garrett azonnal rájött.
– Öregem! – jött oda hozzám csütörtökön. – Látom, miben
mesterkedsz, ne izgulj!
– Miről beszélsz?
– Nem kell tagadni, öcsém. Mindkettőt szédíted, látom én –
lépett közelebb, majd a fülembe súgta: – Kosaras fiú, vagy sem,
minden elismerésem.
– Fogd már be!
– Most komolyan. A Fül azt mondta, hogy cicaharc volt
tesiórán.
Muszáj volt rákérdeznem:
– És mit tudsz... Bálna Bettyről?
Erre csak vállat vont:
– Fogalmam sincs. De holnap kiderül, hát nem, öreg harcos?

Anyukám pénteken egy túlméretezett piknikkosár kíséretében

tett ki az iskola előtt. Mivel minden kosaras fiúnak kötelező volt
kiöltözni, én is egy nyakkendőben fulladoztam, és úgy éreztem
magam a vászonnadrágban és a fényes lakkcipőben, mint valami
ficsúr.
A mellettem elhaladó diákok füttyel jutalmazták a kinézetem,
és utánam szállingózott néhány „Juhú, bébi!”, amint az iskola felé
vettem az irányt. Aztán Bálna Betty sétált el mellettem,
hármasával szedve a bejárathoz vezető lépcsőket.
– Váú, Bryce – vizslatott engem a válla fölött visszafordulva –,
valaki ma nagyon... fincsi.
Te jóságos ég! Szó szerint futva tettem meg azt a néhány
métert, ami a kosaras fiúk találkozási helyeként megnevezett
terem és a bejárat között volt. Komolyan mondom, sokkal jobban
éreztem magam, amikor beléptem. Körülöttem csupa ficsúrokat és
selyemfiúkat láttam, akik őszintén örültek annak, hogy engem is
odasodort az élet:
– Hé, Loski!
– Csá, haver!
– Ez annyira gáz...
– Miért nem busszal jöttél?
Bajban ismerszik meg az igazi barát.
Aztán Mrs. McClure, a munkaközösség elnöknője – az a hölgy,
aki csapdába ejtett mindannyiunkat – tipegett be a terembe.
– Egek! – kiáltott fel. – Hogy ti milyen kis helyes fiúk vagytok!
A kosarainkról egy szót sem ejtett. Komolyan, még csak bele
sem kukucskált titokban egyikbe se. Őt aztán az sem érdekelte, ha
mind kong az ürességtől.
Rabszolgavásár?
Meghiszem azt!
– Nem kell annyira izgulni, fiúk! – próbált minket biztatni
Mrs. McClure. – Csodálatos napnak néztek elébe! – Ezzel
előhúzott egy listát, és elkezdett minket sorokba rendezni.
Számokat kaptunk, a kosarainkra is került egy szám, kitöltöttünk
egy kérdőívet, amin agyament részletességgel kellett számot adni
magunkról és a kosarunkról. Mire mindannyiunkkal végzett és
megbizonyosodott afelől, hogy mindenki tudja, mit kell és mit nem
szabad tennie, már el is repült az első óránk, és a másodiknak is
jócskán a felénél jártunk.
– Rendben, uraim – mondta. – A kosarakat itt lehet hagyni,
és akkor mindenkinek jó... hányadik óra is van? Még csak a
második? – pillantott az órára. – Tehát jó második órát kívánok!
– És mi van, ha megállít egy tanár, mert azt hiszi, hogy lógunk
az óráról? – kérdezte egy értelmes kosaras fiú.
– A tanároknál van lista. De ha valakinek mégis problémája
lenne, csak mutassátok meg a nyakkendőtöket, és minden rendben
lesz! Itt találkozunk, mielőtt az árverés elkezdődne. Világos? Senki
ne kóboroljon el!
– Jó, jó – morogtuk kelletlenül, és szétszéledtünk az
iskolában. Annyit azért mondhatok, hogy egyikünk sem figyelt
egyetlen szóra sem, ami aznap elhangzott a suliban. Hogy a
csudába tudnál koncentrálni egy hurokkal a nyakad körül, sajgó
lábujjakkal, és egy rakás idióta között, akik azt hiszik, hogy a
kosaras fiúk közmegegyezés szerint szabad prédák? Akárkinek is
volt az agyszüleménye ez a hagyomány, az biztos, hogy bele kéne
gyömöszölni egy kosárba, és le kéne ereszteni egy igen sebes
sodrású folyón, de persze merőkanál nélkül.

Én voltam a kilences számú kosaras fiú. Ami azt jelentette,

hogy addig kellett ott állnom a tesiterem színpadán, amíg a fiúk
mintegy fele el nem kelt. A legminimálisabb licit tíz dolcsi volt. Ha
senki sem licitált, akkor egy beépített tanár kezdte el a licitet.
Igen, barátom, a lehetséges megaláztatások tárháza
végtelennek bizonyult.
Néhány anyuka is felbukkant, és a falhoz támaszkodva,
beélesített kamerával vagy profi objektíves fényképezőgéppel
készen állva izgett-mozgott, integetett és gyakorlatilag ugyanolyan
esetlenül viselkedett, mint ahogy a fia odafenn a színpadon. Én
már csak tudom. Az én anyukám is eljött a munkahelyéről egy
órára, csak hogy egyike lehessen az előbb említett
hölgykoszorúnak.
Tim Pello volt az ötös számú kosaras fiú. És az anyukája
licitált rá. Nem viccelek. Fel-le ugrált, és így kiabált:
– Húsz! Adok érte húszat!
Öregem, azt hiszem, az ilyen egy életre elreszel. Tim
szerencséjére Kelly Trott huszonkettő ötvenet ajánlott érte, és
ezzel megmentette Timet az egyetlen sorstól, ami talán még a
kosarasfiú-létnél is kegyetlenebb, hogy mindörökre mama
kisbabájának bélyegezzék meg.
Caleb Hughes volt a következő, akin összesen tizenegy ötvenet
keresett a szülői munkaközösség. Aztán Chad Ormonde jött, aki
egyébként majd összecsinálta magát, amikor Mrs. McClure
megkérte, hogy lépjen előre. Az elnöknő felolvasta a cetlijét,
megcsipkedte az arcát, majd besöpört kerek tizenöt dollárt.
Ezen a ponton engem a licitáló tömegtől már csak Jon Trulock
választott el. És nem kifejezetten izgatott az sem, hogy mi volt a
kosarában, vagy mit sportol, esetleg mivel tölti legszívesebben a
szabadidejét. Túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy a
tömeget pásztázzam, Bálna Betty után kutatva, és patakokban folyt
rólam a víz.
Egyszer csak Mrs. McClure hangját hallottam a mikrofonban:
– Jól hallom, hogy valaki tíz dollárt ajánlott? – Egy egész perc
kellett ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, senki sem mondta azt,
hogy „tíz”. Senki sem mondott semmit.
– Gyerünk, hölgyeim! Micsoda ínycsiklandozó ebéd! Epres
tortácskák, hm...! – Erre Mrs. McClure elkezdte felolvasni Jon
Trulock kosarának tartalmát az egyik cetliről.
Hát igen, ha már a cikis dolgoknál tartunk... Ez talán még a
„mama kisbabája” státusznál is kínosabb volt. Talán még annál is
gázabb, mint ha valakinek Bálna Bettyvel kellene ebédelnie!
Egyáltalán hogy a fenébe szavazták meg kosaras fiúnak, ha az
égvilágon senki sem akart együtt ebédelni vele?
Aztán a terem jobb széléről meghallottam egy hangot:
– Tíz!
– Tíz? Tízet hallottam? – suhant át egy mosoly Mrs. McClure
arcán.
– Tizenkettő! – jött egy másik hang körülbelül ugyanonnan.
Az első hang folytatta a licitet:
– Tizenöt! – És abban a másodpercben felismertem, hogy
kinek a hangja szólt.
Juli Bakeré.
Őt kezdtem el keresni a tömegben, majd végül meg is
találtam. Keze a magasban, arcán az a különös kifejezés.
 – Tizenhat! – kiáltott a másik hang.
Pillanatnyi szünet következett, de aztán Juli bekiabálta, hogy
tizennyolc.
– Tizennyolc! – kiáltott fel Mrs. McClure, és látszott rajta,
hogy szinte mindjárt összeesik a megkönnyebbüléstől. Aztán egy
pillanatig hezitált, majd rákezdett: – Tizennyolc először...
Tizennyolc másodszor... És elkelt! Tizennyolc dollárért.
Juli vette meg? Ő volt az utolsó személy, akiről azt
feltételeztem volna, hogy hajlandó licitálni egy piknikkosárra.
Bárkinek a piknikkosarára.
Jon visszatántorgott a sorba. Én pedig tudtam, hogy előre
kellett volna lépnem, de egyszerűen mozdulni sem bírtam. Úgy
éreztem magam, mint akit hasba rúgtak. Julinak vajon tetszik
Jon? Ezért volt velem mostanában ennyire... ennyire... rendes?
Mert már egyáltalán nem érdeklem? Egész életemben ott
nyüzsgött körülöttem, arra várva, hogy meneküljek a közeléből, és
most úgy tűnt, mintha megszűntem volna létezni a számára.
– Lépj csak előre, Bryce! Gyerünk, ne légy ilyen szégyenlős!
Mike Abenido megbökött, majd ezt suttogta:
– Rajtad a világ szeme. Húzzál már kifelé!
Úgy éreztem magam, mint aki egy kivégzőosztag elé lép. Ott
álltam, és patakokban folyt rólam a víz, amíg a szülői
munkaközösség üdvöskéje elméletben felboncolta a kosaramban
található teljes menüsort, és elkezdte felolvasni, miket szeretek
csinálni a szabadidőmben. Még be sem fejezte a mondókáját,
amikor Shelly Stalls keze a magasba lendült:
– Tíz.
– Tessék? – nézett fel Mrs. McClure.
– Tízet adok érte.
– Ó! – nevette el magát, és letette a jegyzeteit. – Hát, akkor
azt hiszem, tízet hallottam, nem igaz?
– Húsz! – kiáltotta be Miranda valahonnan a terem közepe
felől.
– Huszonöt – hallottam ismét Shellyt.
A nyakamat tekergetve Bálna Bettyt kerestem a
tekintetemmel, abban reménykedve, hogy hátha beteg lett és
hazament, vagy valami hasonló, miközben Shelly és Miranda
ötösével vitték egyre feljebb a licitet.
– Harminc!
– Harmincöt!
– Negyven!
És akkor kiszúrtam őt a tömegben. Mirandától jó öt méterre,
a terem hátsó részében állt, és éppen a fogával tisztogatta a
körmeit.
– Negyvenöt!
– Ötven!
– Ötvenkettő!
– Ötvenkettő? – szakította félbe a licitet az elnöknő. – Hát, az
ár eddig nagyon szépen kúszott felfelé! És ahogy ezt a gusztusos
kis kosarat elnézem, biztos, hogy nem csalódik, aki elviheti.
Mennyiért is?
– Hatvan!
– Hatvankettő! – kiáltotta Shelly.
Miranda forgolódni kezdett, és a barátait nyaggatta, hogy
adjanak neki kölcsön, miközben Mrs. McClure megindította a
visszaszámlálást.
– Először!
De ekkor Betty felpattant, és elbőgte magát:
– Száz dollár!
Száz dollár. Mindenkiben meghűlt a vér egy pillanatra, aztán
az összes jelenlévő egy emberként fordult felé.
– Nahát! – nevetett fel Mrs. McClure. – Száz dollár! Azt
hiszem, ez minden idők eddigi legmagasabb licitje. Köszönjük ezt a
nagylelkű adományt a munkaközösség nevében!
Nagylelkűen inkább lelöktem volna a színpadról. Ez
megpecsételte a sorsomat. Biztos voltam benne, hogy a rám váró
rettenetes élményt sosem tudom majd kiheverni.
Aztán egyszer csak kavarodás támadt, és a következő
pillanatban Shelly meg Miranda ott álltak egymás mellett, és ezt
kiabálták:
– Százhuszonöt... ötven! Adunk érte százhuszonöt ötvenet!
– Százhuszonöt dollár ötven centet? – Azt hittem, hogy az
elnöknő menten táncra perdül. – Összedobtátok a kettőtök pénzét,
csak hogy ezzel a remek fiatalemberrel ebédeljetek?
– Igen! – válaszolták, majd vetettek egy pillantást Bettyre.
Erre mindenki Betty felé fordította a fejét.
Betty csak megrántotta a vállát, és tovább tisztogatta a
körmeit.
– Hát akkor! Százhuszonöt ötven először! Százhuszonöt ötven
másodszor! És eladva a két gyönyörű fiatal hölgynek minden idők
eddigi legmagasabb összegéért: százhuszonöt dollár ötven centért!
– Öregem – suttogta Mike, amikor visszaléptem a sorba –,
Shelly és Miranda? Ezek után hogyan rúgjak labdába?
Mike meg sem közelítette az előbbi árat. Terry Norris vette
meg tizenhat dolcsiért, és a legmagasabb ár is csak negyven dollár
volt az árverés további részében. Amikor vége lett a műsornak, a
fiúk mind odagyűltek körém.
– Öcsém! Te vagy az alfahím! Söpörted a pályát!
De én egyáltalán nem tartottam magam alfahímnek. Úgy
éreztem magam, mint aki teljesen megsemmisült.
Anyukám odafurakodott hozzám, megölelt, majd nyomott az
arcomra egy puszit, mintha aranyérmet nyertem volna, vagy
ilyesmi, aztán ezt suttogta:
– Édes kicsikém! – Azzal magas sarkújában tipegve vissza is
indult a munkahelyére.
Megsemmisülten, égő fejjel álltam ott, amikor Shelly és
Miranda gyakorlatilag magukkal ráncigáltak az ebédlőbe.
A szülői munkaközösség kitett magáért: az ebédlőben kis,
kétszemélyes asztalok álltak, a rózsaszín, a kék és a sárga különféle
árnyalataival dekorálva, lufival és konfettivel megspékelve. Úgy
éreztem magam, mint a húsvéti nyuszi, két kézzel szorongatva a
hülye kosaram fülét, amíg Miranda egyik oldalról karolt belém,
Shelly meg a másik karomba csimpaszkodott.
Mi kaptuk a legnagyobb asztalt, sőt, egy pluszszéket is
kerítettek nekünk. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Mrs.
McClure így szólt:
– Fiúk és lányok! Azt hiszem, nem kell emlékeztetnem senkit
a jelenlévők közül, hogy ma már nem kötelező bemennetek
egyetlen órára sem. Élvezzétek az ebédet és egymás társaságát...
Nem kell sietni, addig maradtok, amíg jólesik! Még egyszer
köszönjük a támogatást! Ne felejtsétek: mi nem lennénk
nélkületek!
Hát ott voltam, és az iskola két legjobb csajával ebédeltem. Én
voltam az alfahím, minden fiú engem irigyelt a suliban.
Én mégis szánalmasan nyomorultul éreztem magam,
Úgy értem, lehet, hogy ez a két lány eszméletlenül dögösnek
tűnt, de amit az ebéd alatt Bálna Bettyről összehordtak, az már-
már zavarba ejtően ocsmány volt. Miranda teljesen felhúzta
magát:
– Mégis mi a csudát gondolt? Hogy te valaha is járnál vele,
vagy mi? Most komolyan, Bryce!
Hát igen, sosem járnék vele. De az ember ilyet nem mond ki.
– Figyeljetek, válthatnánk inkább témát?
– Persze. Miről akarsz beszélni?
– Tök mindegy. Bármi másról. Például arról, hogy mentek
valahová a nyáron?
Miranda csapott le először:
– Mi hajókázni megyünk a mexikói Riviérára. Megállunk
majd minden gyönyörű kikötőben, és vásárolgatunk, meg ilyenek
– megrebegtette a szempilláit, ahogy folytatta. – Hozhatok neked
valamit, ha szeretnéd...
Shelly kicsit beljebb húzta a székét, és úgy kezdte:
– Mi felmegyünk a tóhoz. Apukámnak van ott egy kis
nyaralója. Olyan eszméletlen jól le lehet ott barnulni, hogy az nem
igaz. Emlékszel, milyen színem volt év elején? Komolyan,
csokibarna voltam. Idén is ezt tervezem. Csakhogy ezúttal
készítettem magamnak egy haditervet, hogy valóban mindenütt
egyenletes színem legyen – itt kuncogni kezdett, majd hozzátette:
– Anyukámnak egy szót sem, világos? Pánikrohamot kapna!
És hát, öregem, így kezdődött a nagy Napozós Csata. Miranda
odavágta Shellynek, hogy év elején fel sem tűnt neki a színe, illetve
tökéletesen lebarnulni csak egy hajó fedélzetén lehet. Shelly erre
azzal érvelt, hogy aki szeplős, az nem is tud igazán lebarnulni, és
mivel Miranda tele volt szeplőkkel, a hajókázás az ő esetében
konkrétan egy hatalmas pénzkidobás. Nagy nehezen magamba
tuszkoltam az ebéd rám eső részét, majd körülnéztem az
ebédlőben, azon igyekezve, hogy elengedjem az asztalunknál folyó
beszélgetést a fülem mellett.
És akkor megláttam Julit. Két asztallal odébb ült, éppen velem
szemben. Csakhogy nem rám nézett, hanem Jonra. Csillogó
szemmel figyelte, és közben felnevetett.
Elszorult a szívem. Vajon min nevetett? Miről beszélgettek?
Hogy ülhetett ott és nézhetett ki ennyire... gyönyörűen?
Teljesen elvesztettem az uralmat magam felett. Nagyon
különös érzés volt. Mintha nem tudtam volna irányítani a saját
testemet. Bár mindig is kedveltem Jont, most mégis
legszívesebben odamentem volna, hogy kirúgjam alóla a széket.
Shelly hirtelen megragadta a karomat, és így szólt:
– Minden rendben, Bryce? Nem is tudom... olyan fejet vágsz,
mint egy... egy megszállott.
– Mi van? Ja...– próbáltam mély levegőt venni.
– Most meg mit bámulsz? – nyávogta Miranda. Aztán
mindketten megfordultak, majd vállat vonva újra piszkálni
kezdték az ételüket.
De én nem tudtam levenni a tekintetem Juliról. Valahol a
gondolataim mélyén meghallottam nagyapám szavait: „Mostani
döntéseid befolyásolni fogják életed hátralévő részét. Tedd azt,
amit a szíved diktál...”
Tedd azt, amit a szíved diktál...
Tedd azt, amit a szíved diktál...
Miranda rántott vissza a valóságba:
– Föld hívja Bryce-ot! Bryce, jelentkezz! Azt kérdeztem, te mit
fogsz csinálni nyáron?
– Fogalmam sincs – csattantam fel.
– Akkor talán feljöhetnél hozzánk egy kis időre a tóhoz –
javasolta Shelly.
Emberkínzás volt, amit csináltak. Legszívesebben rájuk
kiáltottam volna, hogy fogják már be és hagyjanak békén! Jó lett
volna kirohanni az épületből, és addig futni, amíg ez az érzés el
nem múlik idebenn.
 – Nagyon fincsi az ebéd, Bryce – nyávogta Miranda. – Bryce?
Hallottad, amit mondtam? Irtó gusztusos minden, amit
csomagoltál.
Egy egyszerű „köszi” is megtette volna. De hát vajon beértem
egy egyszerű köszönömmel? Persze hogy nem. Odafordultam
hozzá, és durván leoltottam:
– Beszélhetnénk valami egyébről, mint a kaja, a napozás és a
hajatok?
Erre lesajnáló mosollyal az arcán megkérdezte:
– Hát, akkor te miről szeretnél beszélgetni?
Mirandára pillantottam, aztán Shellyre:
– Mondjuk az örökmozgóról. Arról tudtok valamit?
– Örök micsodáról?
Miranda erre felröhögött.
– Mi van? – kérdeztem tőle. – Most mi olyan vicces?
Egy percig csak méregetett a szemével, majd újra kuncogni
kezdett:
– Nem is tudtam, hogy egy intellektuelre licitáltam.
– Hé... Nem is gondolnátok, milyen okos vagyok!
– Igen? – vigyorgott Miranda. – El tudnád betűzni azt, hogy
intellektuel?
– Ahhoz ő túl okos, Miranda.
– Jól van, nem kell ennyire nyalizni, Shelly! Nehogy azt
mondd már, hogy az esze miatt jön be neked! Te jó ég, hányni
tudnék attól, ahogy nyomulsz rá!
– Én nyomulok? Mi van?
– Jól hallottad. Egyébként sem téged fog elhívni a végzősök
báljára, úgyhogy jobb, ha már most feladod!
Ezzel elszabadult a pokol. Anyukám egyik almás kosárkája
Miranda hajában landolt, a maradék salátaöntet pedig Shellyére
került. Még mielőtt Mrs. McClure elkiálthatta volna magát, hogy
„A szülői munkaközösség nevében kikérem magamnak, hogy ilyen
ocsmány módon viselkedjetek!”, ők már a földön hemperegtek, és
egymás sminkjét próbálták lekaparni.
Kihasználva a kedvező alkalmat, elhagytam az asztalunkat, és
elindultam Juliék felé. Megragadtam a karját, és közöltem vele:
 – Beszélnünk kell!
Juli felpattant az asztaltól, és ijedten nézett rám:
– Mi folyik itt, Bryce? Miért estek egymásnak?
– Bocsáss meg nekünk egy pillanatra, Jon! – mondtam, és
közelebb húztam magamhoz Julit.
Csakhogy nem tudtunk hová menni. A kezét az enyémben
tartottam, és egyszerűen képtelen voltam gondolkodni. Tehát ott
álltunk, az ebédlő közepén, és én csak bámultam őt. Az arcát. Meg
akartam érinteni, hogy tudjam, milyen bársonyos. Meg akartam
érinteni a haját is, hihetetlenül selymesnek tűnt.
– Bryce – suttogta. – Mi a baj?
Alig bírtam magamból kipréselni a kérdést:
– Szereted őt?
– Úgy érted... Jont?
– Igen!
– Hát persze. Kedves, és…
– Nem, úgy értem, szereted? – A szívem eszeveszett iramban
dobolt odabenn, amíg megfogtam a másik kezét is, és a válaszát
vártam.
– Ja, nem. Mármint nem úgy...
Nem! Azt mondta, nem! Nem érdekelt, hogy hol vagyok, sem
az, hogy ki lát minket. Szerettem volna... egyszerűen muszáj volt
megcsókolnom őt. Közelebb hajoltam, becsuktam a szemem,
aztán...
Juli hátralépett.
Hirtelen az egész terem elnémult. Miranda és Shelly
döbbenten meredtek rám csatakosan szemükbe hulló
hajkoronájukon keresztül. Mindenki úgy bámult, mintha teljesen
elmentek volna nálam otthonról, én pedig csak álltam ott,
próbáltam visszaszívni az ajkaimat, és összeszedni magam j úgy
általában.
Mrs. McClure megragadta a vállam, odavezetett egy székhez,
és lenyomott rá:
– Leülsz, és itt maradsz!
Aztán kitessékelte Mirandát és Shellyt, közben pedig jól
leszidta őket, és rájuk parancsolt, hogy keressenek két különböző
mosdót, aztán ott szedjék rendbe magukat, amíg ő elmegy a
takarítókért, hogy eltüntessék a rendetlenséget, amit csináltak.
Ott ültem egyedül, és még az sem érdekelt, hogy valahogy
szépítsem a történteket. Julival akartam lenni. Beszélni akartam
vele. Ismét fogni szerettem volna a kezét.
Meg akartam csókolni.
Még suli vége előtt megpróbáltam újra beszélni vele, de
valahányszor a közelébe kerültem, ügyesen lerázott. Az utolsó
csengő után pedig egyszerűen nyoma veszett. Mindenütt kerestem,
de már elment.
Garrett azonban még ott maradt. Azonnal rám szállt, és
faggatni kezdett:
– Öregem! Mondd, hogy nem igaz!
Egyetlen árva szót sem szóltam hozzá. Egyenesen a
biciklitároló felé vettem az irányt, hátha ott még összefutok
Julival.
– Ó, apám... hát tényleg igaz!
– Szállj le rólam, Garrett!
– Megkapod a suli két legdögösebb csaját, erre faképnél
hagyod őket Juli miatt?
– Nem értesz semmit.
– Az egyszer biztos, haver! Totálisan meg vagyok zavarodva.
Most akkor tényleg meg akartad csókolni Julit? Ezt azért már nem
hittem el. Julianna Bakerről beszélünk? Csak hogy tisztán lássuk a
részleteket... Rémálmaid hőséről? A kis tudálékos okostojásról? A
zizis tyúkról a szomszédból?
Megállt bennem az ütő, és hátralöktem Garrettet. Mindkét
tenyeremet nekitámasztottam a mellkasának, és teljes erővel
ellöktem.
– Az már régen volt. Húzzál már el!
Garrett a kezeit feltartva visszalépett hozzám.
– Haver, totálisan bekattantál, azt tudod?
– Kopj már le rólam, jó?
Erre elállta az utamat:
– Egyszerűen nem hiszem el! Két órával ezelőtt te voltál az
alfahím. Az alfahím! Az egész suli térden kúszott előtted! És most
nézz magadra! Komolyan, még a környezetedre is veszélyt
jelentesz! – gúnyosan felnevetett, majd hozzátette: – Haver, az az
igazság, hogy ha ilyen maradsz, akkor jobb, ha engem többé nem
látnak veled.
Belemásztam a képébe, és úgy mondtam:
– Rendben! És tudod, mit? Nekem is jobb, ha többé nem
látnak veled!
Félrelöktem az utamból, és rohanni kezdtem.

Végül gyalog indultam haza. Ez a kosaras fiú bizony lakkos

cipővel a lábán sétált szépen haza, miközben edények
csörömpöltek ragacsos piknikkosarában. Bennem pedig gyilkos
ütközet dúlt. A régi Bryce legszívesebben visszament volna az
időben, szeretett volna Garrett-tel kosarazni, és szerette volna
ismét gyűlölni Juli Bakert.
Szeretett volna az alfahím lenni megint.
De a lelkem mélyén tudtam, hogy a régi Bryce-nak lőttek.
Innen már nem lehetett visszafordulni. Sem Garretthez, sem
Shellyhez, sem pedig Mirandához vagy bárki máshoz, aki úgysem
értene meg. Juli, ő különbözött tőlük, de ennyi hosszú év után már
egyáltalán nem érdekelt. Nekem tetszett a különbözősége.
És Juli is tetszett.
Valahányszor csak megpillantottam, egyre szebbnek tűnt a
számomra. Olyan volt, mintha ragyogna. És most nem egy 100-as
égőről beszélek, hanem arról a természetes melegségről, ami
belőle áradt. Talán akkor kezdődött ez a ragyogás, amikor először
mászott fel arra a platánra. Vagy amikor elkezdett énekelni a
tyúkjainak. Esetleg akkor, amikor beverte az első kerítéscölöpöt,
vagy amikor az örökmozgóról kezdett álmodozni. Fogalmam sincs.
Csak annyit tudok, hogy hozzá képest Shelly és Miranda
egyszerűen annyira... átlagosak.
 Soha az életben nem éreztem még így senki iránt. Soha.
És csupán a tény, hogy ezt bevallottam magamnak, és nem
próbáltam többé rejtegetni, erőssé tett. És boldoggá. Lekaptam a
cipőmet és a zoknimat, majd beledobtam a kosárba. A
nyakkendőm csak úgy verdeste a hátam, amint mezítláb futásnak
eredtem hazafelé. Közben rádöbbentem, hogy Garrettnek azért egy
dologban mégis igaza volt: tényleg bekattantam.
Teljesen.
Végigbaktattam az utcánkon, majd észrevettem Juli oldalára
dőlt biciklijét a házuk előtt. Otthon volt!
Addig nyomtam a csengőt, amíg már lassan azt hittem, hogy
letörik az ujjam.
Semmi válasz.
Kopogtam az ajtón.
Semmi válasz.
Hazamentem, és megpróbáltam telefonálni neki, mire végre,
végre felvette az anyukája:
– Bryce? Nem, sajnálom, de nem akar veled beszélni.
Aztán suttogva hozzátette:
– Szerintem adj neki egy kis időt, jó?
Adtam neki egy órát. Na jó, majdnem egy órát. Aztán
átsétáltam a házukhoz.
– Könyörgöm, Mrs. Baker, muszáj beszélnem vele!
– Bezárkózott a szobájába, édesem. Inkább holnap próbáld
meg telefonon keresni.
Holnap? Nem várhattam addig! Így tehát megkerültem a
házukat, átmásztam a kerítésen, és elkezdtem kopogni az ablakán.
– Juli, Juli, kérlek! Muszáj beszélnünk!
Meg sem rezzentek a függönyök, viszont a hátsó ajtó kinyílt,
és Mrs. Baker sietett felém, hogy hazaküldjön.
Otthon aztán nagyapa várt a bejáratnál.
– Bryce! Mi a csuda folyik itt? Ki-be szaladgálsz Bakerék
kertjébe, átmászol a kerítésükön... Úgy viselkedsz, mintha
összedőlt volna a világ!
– Nem hiszem el! Egyszerűen nem tudom elhinni! Nem
hajlandó velem beszélni! – hadartam a fejemet fogva.
 Bejött velem az előszobába, és közben értetlenül nézett rám:
– Ki nem hajlandó beszélni veled?
– Juli!
Egy pillanatig eltöprengett.
– Mérges rád... valamiért?
– Nem tudom!
– Van valami oka arra, hogy mérges legyen?
– Nem! De! Mármint, nem tudom!
– Na, akkor mi is történt pontosan?
– Megpróbáltam megcsókolni! Egy rakás ember előtt, amíg
éppen a hülye kosarasfiú-ebédemet kellett volna elfogyasztanom
Shellyvel és Mirandával, megpróbáltam őt megcsókolni!
Egy mosoly növekedett lassan az arcán:
– Tényleg?
– Úgy viselkedtem, mint valami megszállott. Egyszerűen nem
bírtam magammal. De Juli csak elhúzódott tőlem, és... – kinéztem
az ablakon Bakerék háza felé –, és most nem hajlandó velem szóba
állni.
Nagyapám halkan megjegyezte:
– Talán úgy gondolja, hogy mindez kicsit hirtelen jött.
– Nem is!
– Nem?
– Mármint... – fordultam oda hozzá. – Az egész azzal a hülye
cikkel kezdődött. Nem is tudom... azóta vagyok ilyen fura. Teljesen
másként néz ki, teljesen megváltozott a hangja is, olyan, mintha
egy egészen más személy lenne, mint azelőtt. – Itt megint
elfordultam, és Bakerék házát kezdtem nézni. – Juli valahogy...
megváltozott.
Nagyapám odaállt mellém, és ő is kinézett:
– Nem, Bryce – mondta halkan. – Juli ugyanaz maradt, mint
aki mindig is volt. Te változtál meg. – Ekkor a vállamra tette a
kezét, és hozzátette: – És mostantól fogva már sosem leszel a régi,
fiam.
 Lehet, hogy nagyapámnak tetszik minden úgy, ahogy van, de
én iszonyatosan érzem magam. Nem tudok enni, nem tudok
tévézni, úgy tűnik, lassan már semmit sem tudok csinálni.
Hamar lefeküdtem, de aludni sem tudok. Már órák óta nézem
a házukat az ablakomból. Bámultam az eget is egy jó darabig, meg
számoltam bárányokat, de öregem, egyszerűen nem tudom
abbahagyni az önmarcangolást amiatt, hogy évekig ekkora idióta
voltam.
És most? Mégis hogyan érjem el, hogy legalább
végighallgasson? Még arra a rettenetes platánra is felmásznék, ha
tudnék. Egészen a legtetejéig. Ott aztán, a háztetők felett,
elkiáltanám a nevét, hogy az egész világ visszhangozza!
Mivel köztudomású, hogy mennyire inamba szökik a
bátorságom, ha falmászásról van szó, így azt hiszem, ezzel
egyértelművé tettem: gyakorlatilag bármire képes lennék, csak
hogy újra szóba álljon velem. Öregem, még egy tyúkszaros ólba is
bemásznék utána, ha ezen múlna. Vagy biciklivel járnék suliba az
idők végezetéig, ha ez azt jelentené, hogy végre vele lehetek.
Valami kell. Valami, amivel bebizonyíthatom, hogy
megváltoztam. Ami segít abban, hogy elhiggye: most már
megértem őt.
De micsoda? Hogy mutathatnám meg neki, hogy nem az a fiú
vagyok, akinek képzel? Hogyan törölhetnék ki mindent, amit
elfuseráltam a múltban, és hogyan kezdhetnék új lapot nála?
Talán lehetetlen. Talán nincs is olyan módszer, ami működne.
De ha egyetlen dolgot is tanultam Juli Bakertől, az az, hogy teljes
szívemet és lelkemet beleadva legalább meg kell próbálnom.
Bármi is történjék, tudom, hogy nagyapának egy dologban
igaza van.
Már sosem leszek a régi.
 A kosaras fiúk
Juli
A Loskiék vacsorája utáni hétfőn Darla letámadott az
iskolában, visszakényszerítve Bryce Loskit a gondolataimba.
– Juli! Hé, csajszi, várj már! Mi újság veled?
– Velem minden rendben. És te hogy vagy, Darla?
– Most komolyan – suttogta. – Minden oké? – Erre odébb
csúsztatta a hátán a táskáját, és mindkét válla fölött
hátrasandított. – Gondolkodtam a dolgokon, tudod, és meg kell
hogy mondjam, nagyon nagy szemétség volt Bryce-tól, ahogy
viselkedett. Főleg, mivel neked meg tetszik.
– Ezt meg honnan veszed?
– Komolyan, szerinted vak vagyok? Ne hülyéskedj már! Ez
egy tény. Ezért is kezdtem el igazából aggódni miattad. Biztos,
hogy kihevered?
– Persze. De azért köszi, hogy aggódsz miattam – feleltem,
aztán elkaptam a tekintetét. – És Darla? Ez többé már nem „tény”.
Erre csak nevetett egyet.
– Vajon ez a diéta meddig fog tartani?
– Ez nem diéta. Egyszerűen csak, na, nincs többé étvágyam,
ha róla van szó.
Szkeptikusan méregetett.
– Aha.
– Tényleg így van. De köszi, hogy... tudod, hogy próbálsz
segíteni.
Az első órán még erősnek, határozottnak és biztosnak éreztem
magam, de aztán Mrs. Simmons negyedórával hamarabb fejezte be
az óránkat, és így szólt:
– Tegyetek el az asztalról mindent, egy toll vagy ceruza
kivételével!
– Mi van? – kezdődött az általános felháborodás, és nem
tagadom, én is a tömeggel tartottam. Nem készültem dolgozatra!
– Mindent! – hangsúlyozta. – Igyekezzetek, szaladnak a drága
percek!
 A termet betöltötte a morgolódás zaja, a mappák dühösen
csapódtak be itt-ott, és amikor végre nagyjából teljesítettük a
kérését, felemelt egy köteg rikító sárga papírt a tanári asztalról,
ördögi mosollyal meglebegtette őket a levegőben, majd ezt
mondta:
– Eljött az idő, hogy megszavazzuk az idei kosaras fiúkat!
A megkönnyebbülés hulláma sepert végig a termen.
– Kosaras fiúk? Hát akkor nem lesz dolgozat?
Átszámolta a lapokat, és megjelölte őket, miközben
elmagyarázta:
– Ez majdnem olyan, mint egy dolgozat, mert most sem
szeretném, ha megbeszélnétek egymással, hogy ki mit ír. És abban
is hasonlít egy dolgozathoz, hogy csak bizonyos mennyiségű idő áll
a rendelkezésetekre. – Ezzel lecsapott egy adag szavazólapot az
első oszlop legelső padjára, aztán továbblépett a második
oszlophoz. – Egyenként fogom beszedni a lapokat, amikor
kicsengettek, és mindenkinél ellenőrizni fogom, hogy betartotta-e
a következő szabályokat. – Ezzel odébb sétált a harmadik
oszlophoz. – Válassz ötöt, kizárólag ötöt a listán szereplő fiúk
közül! A lapra ne írd rá a neved, és a választásod ne beszéld meg a
padtársaddal! – Ekkor már a negyedik oszlopnál tartott, és egyre
gyorsabban beszélt. – Amikor készen vagy, egyszerűen fordítsd
meg a lapodat! – csapta le a maradékot az utolsó padra. – Ne,
ismétlem, ne hajtsátok össze a papírt!
Robbie Castinon feltette a kezét, majd kifakadt:
– Miért kell a fiúknak is szavazniuk? Olyan béna, hogy
nekünk is muszáj szavazni!
– Robbie... – figyelmeztette Mrs. Simmons.
– Most komolyan! Mit kéne tennünk? A barátainkra vagy az
ellenségeinkre szavazzunk inkább?
Sokan felröhögtek, Mrs. Simmons haragos tekintettel
pásztázta az osztályt, de Robbie-nak igaza volt. Húsz nyolcadikos
fiút kényszerítenek arra, hogy állítson össze egy ebédet, amit majd
később az érte legtöbbet kínáló lánnyal kell elfogyasztania.
– Kosaras fiúnak lenni megtiszteltetés – kezdte Mrs.
Simmons, de Robbie félbeszakította:
 – Ez hülyeség! – hadarta. – Az egész tiszta ciki! Ki a csoda
akar kosaras fiú lenni?
Úgy tűnt, a fiúk mind osztották a véleményét.
– Hát én biztos nem – hangzott több irányból.
Mrs. Simmons köhintett egyet, majd így szólt:
– Pedig mindenkinek jobb lenne, ha szeretnétek kosaras fiúk
lenni. Ez egy olyan hagyomány, ami az iskola alapításától kezdve
nagyon sokat segített rajtunk anyagilag. Kosaras fiúk generációi
tették ezt az intézményt azzá, amit ma láttok. Ezért vannak például
virágágyak az iskola előtt. Ezért vannak csodálatos, árnyékot adó
fáink és almáskertünk is. Nézzetek meg néha más iskolákat, és
akkor talán megtanuljátok értékelni ezt a kis oázist, amit mi
iskolánknak hívhatunk.
– És mindezért a kosaras fiúk adják életüket és vérüket –
morgott Robbie.
Mrs. Simmons felsóhajtott.
– Egy nap, Robbie, amikor a te gyermekeid fognak ezek között
a falak között tanulni, talán majd megérted. Egyelőre azonban elég
lesz annyi is, hogy bejelölöd azoknak a neveit, akikre szerinted a
többiek hajlandóak licitálni. Egyébként pedig – tette hozzá – már
csak kilenc percünk maradt!
A terem elcsendesedett. Ahogy végigolvastam a közel
százötven nyolcadikos fiúból álló névsort, rádöbbentem, hogy
számomra mindig csak egy fiú létezett. Csak és kizárólag Bryce.
Nem hagyhattam, hogy elérzékenyüljek. Túlságosan is elfogult
voltam vele szemben, és éppen ezért nem szavazhattam rá. De
fogalmam sem volt, hogy ki mást választhatnék. Felnéztem Mrs.
Simmonsra, aki sasszemmel figyelte felváltva az osztályt és az órát.
Mi van, ha senkit nem választok? Mi van, ha üresen adom be a
lapot?
Azt hiszem, büntetésből itt kellett volna maradnom iskola
után. Így a maradék két percben inkább ceruzával tettem egy kis
pöttyöt azoknak a fiúknak a neve mellé, akikről tudtam, hogy nem
bunkók vagy beképzeltek, hanem nagyjából normálisak. Amikor
elkészültem, összesen tíz név volt megjelölve a papíromon, és
ebből a tízből végül ötöt karikáztam be: Ryan Noll, Vince Olson,
Adrian Iglesias, Ian Lai és Jon Trulock. Biztosan nem őket
választják majd végül kosaras fiúknak, de mivel úgysem állt
szándékomban senkire sem licitálni, ezért nem nagyon érdekelt a
dolog. Amikor megszólalt a csengő, beadtam a papíromat, és
eszembe sem jutott többet az árverés.
Egészen másnap ebédig. Darla ugyanis elkapott könyvtárba
menet, és odarángatott az asztalához.
– Láttad már a listát? – kérdezte.
– Milyen listát?
– Hát a kosaras fiúkét! – Ezzel elém tett egy kissé megviselt
papírt húsz fiúnévvel, majd körbekémlelt. – A főételed tálalva van!
Fölülről az ötödik név valóban Bryce Loskié volt.
Nem kellett volna, hogy meglepjen, de mégis végigsöpört
rajtam a birtoklási vágy. Vajon ki szavazott rá? Rengeteg
szavazatot kellett hogy kapjon, ha őt is kiválasztották a százötven
fiú közül! Hirtelen beugrott egy kép: egy csapat lány nagy köteg
pénzt lóbálva könyörög a szülői munkaközösség elnökének, hogy
ők kaparinthassák meg Bryce-ot egy ebéd erejéig.
Visszalöktem a listát Darlának, és kijelentettem:
– Ő nem a főételem! És ha tudni szeretnéd, még csak nem is
szavaztam rá.
– Ó-ó, Juli! Úgy tűnik, valaki nagyon szigorúan tartja a
diétáját!
– Ez nem egy diéta, Darla, értsd már meg végre! Engem már...
már nem érdekel többé Bryce, világos?
– Örömmel hallom. Ugyanis a pletykák szerint az az üresfejű
Shelly már előre lefoglalta magának.
– Shelly? Shelly Stalls? – szökött az arcomba a vér.
– Úgy bizony – lóbálta meg a listát a magasban Darla, amíg
odakiáltott két másik lánynak. – Liz! Macy! Gyertek ide! Megvan a
lista!
Darla barátnői hanyatt-homlok indultak meg felénk, és úgy
csaptak le a listára, mintha valami kincsestérkép lett volna. Macy
felkiáltott:
– Chad Ormonde is rajta van! Ő olyan helyes! Simán
megadnék érte tíz dolcsit.
 – Denny neve is itt van! – visított Liz. – Az a srác olyan – itt
kicsit megrázta a vállát, majd vihogni kezdett – cúúúki.
Macy elbiggyesztette az ajkát, és megjegyezte:
– Jon Trulock? Jon Trulock? Mi a csudát keres ezen a listán?
Egy pillanatig nem akartam hinni a fülemnek. Kikaptam Macy
kezéből a papírt.
– Biztos, hogy az ő nevét olvastad?
– Aha, itt – válaszolta Jon nevére mutatva. – Ki a franc
jelölhette?
– Valami csendes lány, gondolom – jegyezte meg Darla.
– Engem valahogy jobban érdekel Mike Abenido. Szerinted
lesz konkurenciám?
Macy csak vihogott:
– Ha te őt akarod, akkor én nem mászok bele a képbe, nyugi!
– Én sem! – biztosította Liz.
– Juli? Neked mik a terveid? – kérdezte Darla. – Lesz nálad
pár dolcsi pénteken?
– Kizárt.
– De hát ellóghatnád a tanítás felét...
– Nem érdekel. Nem fogok licitálni senkire.
Ő csak nevetett.
– Jó neked!
Aznap iskola után úgy tekertem haza, hogy közben Bryce és a
kosarasfiú-árverés járt a fejemben. Éreztem, ahogy kezdek
visszacsúszni oda, ahonnan már egyszer sikerült kikecmeregnem
ebben az egész Bryce-históriában. De miért is érdekel ennyire,
hogy Shellynek tetszik? Egyáltalán nem is kellene gondolnom rá
többé!
Bryce mellett persze szegény Jon Trulock is foglalkoztatott.
Csendes fiú volt, az tény, és nagyon megsajnáltam, hogy miattam
egy kosarat szorongatva fogják elárverezni egy nagy rakás diák
előtt. Mégis mi a csudát műveltem?
De ahogy felpattantam a kocsibehajtónkra, a kosaras fiúk is
azon nyomban kipattantak a fejemből. Valóban jól láttam?
Zöldellni kezdett a fekete föld a házunk előtt? Igen! Így volt!
Ledobtam a biciklimet, és négykézlábra ereszkedve kezdtem
vizsgálgatni a talajt. Olyan parányinak és törékenynek tűntek, és a
szálak olyan messze voltak egymástól. Alig látszottak ki a sötét
földből, de határozottan ott voltak. Egyenesen a délutáni nap felé
nyújtózkodtak.
Kiabálva rontottam be a házba:
– Anya! Anya, nő a fű!
– Tényleg? – bukkant elő vödörrel és gumikesztyűvel a
fürdőszobából. – Már kicsit aggódtam, hogy nem is fog
megindulni.
– De most megindult! Gyere! Gyere, nézd meg!
Először nem volt nagyon lenyűgözve. Aztán, amikor rávettem,
hogy álljon négykézlábra és úgy nézze meg őket, közelről,
elmosolyodott, és ezt mondta:
– Olyan kis törékenynek tűnnek...
– Olyan, mintha ásítoznának, szerinted nem?
Félrebillentette a fejét, és még jobban szemügyre vette őket:
– Ásítoznának?
– Vagy inkább nyújtózkodnának, az jobb. Mintha most ültek
volna fel földdel teli ágyukban, ég felé nyújtották volna a karjaikat,
és álmosan így szólnának: „Jó reggelt, szép világ!”
Erre anyukám elnevette magát:
– Éppen így néznek ki, igen.
Felálltam, és letekertem a locsolócsövet.
– Szerintem jólesne nekik egy reggeli zuhany, nem igaz?
Anyukám egyetértett, és otthagyott engem, amint énekelve
locsoltam a sarjadó füvet. Teljesen újszülött kis zöld fűszálaim
bűvkörébe kerültem, amikor meghallottam az iskolabusz
döccenését a Collier utcai megállóban.
Bryce. Cikázott végig a neve az agyamon ismét, mint egy
villám. Ezzel együtt olyan pánik tört rám, amit egyszerűen
képtelen voltam irányítani. Mielőtt ésszerűen végig tudtam volna
gondolni a dolgokat, már el is dobtam a locsolócsövet, és bent
voltam a házban.
Bezárkóztam a szobámba, és próbáltam a házi feladatra
koncentrálni. Hová lett a nyugalmam? Hová lett a
magabiztosságom? Hová lett a józanságom? Azért hagytak volna
el, mert Shelly Stalls kivetette Bryce-ra a hálóját? Vajon csak régi
barátom, a féltékenység késztetett rá, hogy így érezzek? El kellett
engednem Bryce és Shelly ügyét. Megérdemelnék egymást – mégis
miért nem hagyott nyugodni a dolog?
De a szívem mélyén tudtam, hogy – a frissen kicsírázott fűhöz
hasonlóan – én sem voltam elég erős ahhoz, hogy végiggázoljanak
rajtam. És addig, amíg meg nem erősödöm, egyetlen dolgot
tehettem: távol kellett tartanom magam tőle. Valahogy ki kellett
szorítanom az életemből.
Tehát próbáltam nem meghallani semmilyen hírt a kosaras
fiúkkal kapcsolatban, Bryce-ot pedig nagy ívben elkerültem az
iskolában. Amikor véletlenül mégis összefutottunk, úgy köszöntem
neki, mintha alig ismerném.
Ráadásul ez a módszer működött! Napról napra erősebb
lettem. Kit érdekeltek a kosaras fiúk meg az árverés? Engem ugyan
nem!
Péntek reggel korán keltem, összeszedtem azt a pár tojást,
amit az ólban találtam, meglocsoltam a kertet, ami mostanra már
határozottan zöld színt öltött, megreggeliztem, majd elkészültem
az iskolába.
Ahogy a hajamat fésültem, valahogy eszembe jutott Shelly
Stalls. Mára tűzték ki az árverést. Biztos voltam benne, hogy ő már
öt óra óta fent van, és azóta is tupírozza a haját a tükör előtt.
„És akkor? – gondoltam magamban. – Akkor mi van?” Ahogy
a széldzsekim vettem fel éppen, megakadt a szemem a
malacperselyemen, és elbizonytalanodtam. Mi lenne, ha...
Ne! Ne-ne-ne!
Elfutottam a garázshoz, megragadtam a biciklimet, és
végigtoltam a behajtón. Már az utcán tekertem az iskola felé,
amikor Mrs. Stueby lépett hirtelen elém.
– Julianna! – kiáltotta, és a levegőben kezdett el kalimpálni
felém. – Állj meg, tündérem! Itt a pénz! Nagyon sajnálom, hogy
ilyen sokáig tartott. Valahogy mindig elkerültelek reggelente.
Azt sem tudtam, hogy mennyivel tartozott. És – őszintén
szólva – abban a percben nem is érdekelt. Csak annyit láttam,
hogy a kezében szorongatott papírpénzek közül a legfelső egy
tízdolláros volt, amit ha megkapok, annak beláthatatlan
következményei lesznek.
– Mrs. Stueby, kérem, ne... ne adja most ide! Nem is kell
kifizetnie a tojásokat.
– Ne butáskodj, gyermekem! Persze hogy kifizetem őket. Itt
van! – mondta, és az orrom elé dugta a pénzt.
– Nem, komolyan. Most nem... nem szeretném elvenni.
Betömte a pénzt a farmerem zsebébe, és hozzátette:
– Micsoda butaság! Na, indulj! Vegyél végre egy kakast! –
Aztán már el is tűnt a háza árnyékában.
– De Mrs. Stueby... Mrs. Stueby? – kiáltottam utána. – Én
nem is akarok kakast...!
Ezt már nem hallotta.
Az iskolához vezető úton Mrs. Stueby pénze lyukat égetett a
zsebembe és az agyamba is. Mennyit is adott?
Amikor megérkeztem, leparkoltam a biciklimet, aztán nem
bírtam tovább, és megnéztem, mennyi pénz volt nálam. Tíz,
tizenhat, tizenhét, tizennyolc. Összehajtottam a bankjegyeket, és
visszacsúsztattam őket a zsebembe. Vajon Shellynek több pénze
volt?
Egész első óra alatt iszonyú mérges voltam magamra, amiért
egyáltalán megfordult a fejemben ez a kérdés. Második óra alatt
pedig próbáltam nem rápillantani Bryce-ra, de hát nem ment
olyan egyszerűen! Sosem láttam még nyakkendőben és
mandzsettával!
Aztán szünetben éppen a szekrényembe pakolásztam, amikor
Shelly Stalls bukkant fel a semmiből. Megállt velem szemben, és az
arcomba vágta:
– Úgy hallom, hogy te is licitálni fogsz rá.
– Mi van? – léptem automatikusan hátra egyet. – Ezt meg ki
mondta neked? Nem is igaz!
– Valaki azt mondta, hogy látta, mikor reggel egy köteg pénzt
számolgattál. Mennyid van?
– Semmi... semmi közöd hozzá. Egyébként sem fogok licitálni.
Csak hogy tudd... már nem is jön be nekem.
Erre felröhögött.
 – Ja, persze! Higgyem is el!
– Pedig igaz – vágtam be a szekrényem ajtaját. – Menj csak,
és pazarold rá a pénzed! Engem aztán nem érdekel.
Tátott szájjal bámult utánam, amikor faképnél hagytam. Ez
talán még annál is jobban esett, mint amikor legutóbb
megszorongattam a nyakát.
A jóleső érzés egészen tizenegy óráig elkísért, amikor is az
egész diákságot lehajtották a tesiterembe. Én pedig eldöntöttem,
hogy csak azért sem fogok Bryce Loskira licitálni, de nem ám!
Aztán a kosaras fiúk felálltak szép sorban a színpadra. Bryce
olyan cuki volt, ahogy a kosarát szorongatta. Mindkét oldalon
piros-fehér kockás szalvéta kandikált ki belőle, és arra a
gondolatra, hogy Shelly Stalls fogja hamarosan az ölébe teríteni az
egyiket, a zsebemben lévő bankjegyek szinte lángra lobbantak.
Darla megállt a hátam mögött, és ezt suttogta:
– Azt csicseregték a madarak, hogy egy pénzeszsákon ülsz.
Igaz ez?
– Mi van? Dehogy! Mármint, igen, de én... én nem licitálok!
– Hu-húúú! Nézzenek oda! Jól vagy egyáltalán?
Valójában nem. Egyáltalán nem voltam jól. A gyomrom
émelygett, a térdeim pedig remegtek, mint a nyárfalevél.
– Persze – nyugtattam meg. – Minden rendben.
Darla felpillantott a színpadra, aztán ismét rám nézett:
– Tudod, a méltóságodon kívül nincs mit veszítened.
– Fejezd már be! – sziszegtem mérgesen. Úgy éreztem,
mindjárt pánikrohamom lesz. Nem kaptam levegőt. Szédültem, és
minden porcikámban reszkettem – mintha nem lettem volna ura a
saját testemnek.
Darla megfogta a karomat:
– Jobb lenne, ha leülnél.
– Jól vagyok, Darla, jól vagyok!
Erre összeráncolta a homlokát.
– Szerintem itt maradok egy kicsit veled, ha mégis lenne
valami...
A szülői munkaközösség elnöke, Mrs. McClure ott ugrált a
kosaras fiúk körül. Megigazította a nyakkendőjüket, és ellátta őket
még egy-két fontos tanáccsal. Aztán hirtelen lecsapott a pódiumra
a kalapácsával, és beleszólt a mikrofonba:
– Amennyiben mindnyájan elhelyezkedtetek, kezdetét veszi az
árverés.
Sosem gondoltam volna, hogy hatszáz gyerek képes ilyen
gyorsan elnémulni. Gondolom, Mrs. McClure sem, mivel
elmosolyodott, aztán megjegyezte:
– Nahát, köszönöm. Köszönöm szépen! – Aztán így folytatta:
– Szeretettel köszöntünk mindenkit az ötvenkettedik Kosarasfiú-
árverésen! Tudom, hogy tanáraitok már ismertették a szabályokat
az osztályfőnöki órán, de arra kértek, hogy emlékeztesselek
benneteket néhány dologra: ez egy civilizált esemény. A füttyszót,
a bekiabálásokat és a degradáló viselkedést kérjük hanyagolni.
Amennyiben valaki licitálni szeretne, kérjük, hogy emelje magasra
a kezét. A kéz feltétele nélküli bekiabálás szigorúan tilos, és ha
valaki humorizálni próbál az aukció során, arra súlyos büntetés
vár. Ezt mindenki jegyezze meg. Világos? – Ennél a résznél a
terem egyik sarkából a másikba vándorolt a tekintete. – Látom,
hogy a tanárok már elfoglalták a helyüket.
Erre hatszáz diák szeme pásztázta végig a terem egyik végétől
a másikig húzódó tanárbarikádot.
– Öcsém! – suttogta Darla. – Ettől aztán tényleg mindenkinek
elmegy a kedve a humorizálástól, nem?
Mrs. McClure folytatta a mondókáját:
– A licit alsó határa tíz dollár, a felső határ természetesen a
csillagos ég, de ne feledjétek: hitel nincs! – Ekkor kicsit jobbra
lépett. – A licit nyerteseit arra kérnénk, hogy fáradjanak az északi
ajtónál elhelyezett asztalhoz, rögtön azt követően, hogy
megnyerték az aukcióra bocsátott kosarat. Ahogyan azt bizonyára
mindannyian tudjátok, a nyerteseknek és a hozzájuk tartozó
kosaras fiúknak a mai nap már nem kell több órára bemenniük, és
fel vannak mentve a holnapi házi feladat elkészítése alól is – itt a
blokádra mosolygott. – Kedves tanárok, köszönjük a támogatást
ezen a téren is!
– Hát akkor... – tette fel a szemüvegét, és kezdte el olvasni a
jegyzeteit –, az első kosarat Jeffrey Bisho hozta. – Ránézett a
szemüvege fölött, és így biztatta: – Gyere csak előre, Jeffrey! Ne
légy olyan szégyenlős! – A fiú lassan előrearaszolt, amíg az
elnöknő folytatta: – Jeffrey kosarában csirkésszendvicsek, ázsiai
tésztaköltemények, friss szőlő, jeges tea és néhány szerencsesüti
lapul. – Itt rámosolygott a fiúra a szemüvege fölött. – Ez az
összeállítás nemcsak ínycsiklandozó, hanem csupa játék is!
Akárcsak – mondta, és itt ismét a tömegre nézett – Jeffrey maga!
Szeret gördeszkázni, 221 síelni, úszni, de hölgyeim, figyelem, mert
szívesen sétálgat a parkban is, és szereti Humphrey Bogart
filmjeit. – Ekkor odafordult Jeffrey-hez, és rákacsintott. –
Valóságos csemegék, nemde?
Szerencsétlen Jeffrey megpróbált valami vigyorfélét erőltetni
az arcára, de eléggé egyértelmű volt, hogy legszívesebben főbe lőtte
volna magát.
– Rendben! – vágott bele Mrs. McClure, és lekapta a
szemüvegét. – Jól hallom, hogy valaki tízet ajánlott?
Nemcsak tízet, hanem tizenkettőt, tizenötöt, húszat, sőt
huszonötöt is hallott!
– Először... másodszor... elkelt! – kiáltotta Mrs. McClure.
– A lila tunikás fiatal hölgyé!
– Ki az a lány? – kérdeztem Darlától.
– Azt hiszem, Tiffany a neve – felelte. – Hetedikes.
– Komolyan? Hűha. Tavaly még eszembe sem jutott volna,
hogy licitáljak. És... és úgy emlékszem, mintha nem mentek volna
fel ilyen magasra az árak.
Darla rám meresztette a szemét.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy idén mondjuk eszedbe
jutott, hogy te is licitálj? Mégis, mennyid van?
Ránéztem, és majdnem elsüllyedtem ott helyben.
– Darla. Én ma szándékosan nem hoztam magammal pénzt!
Az iskolába jövet azonban a szomszéd nénitől muszáj volt
elfogadnom a tojásaim árát, amivel tartozott nekem.
– A tojásaid árát? Amiről Bryce beszélt a könyvtárban?
– Pontosan, és... – Ám ekkor megláttam a tekintetét, ahogyan
meredten bámul rám, és bennem rekedt a mondat.
– Hogy juthat egyáltalán eszedbe, hogy arra a fiúra licitálj?
 – Nem akarok licitálni rá! De olyan régóta tetszik nekem.
Darla, már hétéves koromtól kezdve! És bár tudom, hogy gyáva és
sunyi és többé sohasem lenne szabad beszélnem vele, még mindig
nehezemre esik csak a rossz oldalára fókuszálni. Főleg azóta, hogy
Shelly Stalls is kivetette rá a hálóját. És most itt ez a pénz, ami
lyukat éget a zsebembe!
– Hát, én megértem, amit Shelly Stallsról mondtál, de ha
tudod, hogy az a fiú egy hatalmas nagy szelet habos-babos vajas
piskóta, amivel csak elrontod a gyomrod, miután befaltad, hát, én
tudok egy módszert, amivel segíthetek kicsit a diétádban –
mondta, és kitette a kezét. – Add ide a pénzed! Majd én vigyázok
rá.
– Nem!
– Nem?
– Úgy értem... majd én elintézem. Meg kell tanulnom
uralkodni magamon.
Megrázta a fejét.
– Hát, csajszi. Már nekem fáj, amit magaddal csinálsz.
Újra a színpadra emeltem a tekintetem. Az árverés olyan
gyorsan haladt! Pillanatokon belül Bryce következik! Ahogyan a
licitálás folytatódott, bennem is egyre magasabbra csaptak a
hullámzó érzelmek. Most mihez kezdjek?
Hirtelen teljes csend támadt a tornateremben. Még a légy
zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mrs. McClure mellett
Jon Trulock ácsorgott, teljesen leforrázva. Az elnöknő a tömeget
pásztázta a szemével, és rajta is látszott, hogy igencsak kínos
perceket él át.
– Most mi van? – kérdeztem suttogva Darlától.
– Senki sem licitál rá – súgta vissza.
– Csak nem tíz dollárt hallok? – kiáltotta el magát Mrs.
McClure. – Csak bátran, csak bátran! Jon olyan ínycsiklandozó
ebéddel készült! Epres tortácskák, füstölt sonkás és kék sajtos
szendvicsek...
– Jaj, ne! – suttogtam Darlának. – Nem hiszem el, hogy ezt
tettem vele!
– Te? De hát mi közöd van neked ehhez?
 – Én szavaztam rá.
– Valószínűleg nem csak te...
– De miért nem licitál rá senki? Jon annyira... annyira rendes.
Darla csak bólintott.
– Pontosan.
Ekkor döbbentem rá, hogy mit is kell tennem. A kezem már
fent is volt a levegőben, amikor elkiáltottam magam:
– Tíz!
– Tíz? – csicseregte Mrs. McClure. – Jól hallottam, hogy
valaki tízet mondott?
Még magasabbra emeltem a kezem, közben pedig odasúgtam
Darlának:
– Mondd, hogy tizenkettő!
– Mi van?
– Mondd, hogy tizenkettő, én majd úgyis túllicitállak!
– Kizárt!
– Darla! Nem lehet, hogy tízért menjen el, gyerünk már!
– Tizenkettő! – kiáltotta Darla, de a kezét szinte alig tette fel.
– Tizenöt! – folytattam a licitet.
– Tizenhat! – kiáltotta Darla, és nevetve forgatta a szemét
felém.
Odasúgtam neki:
– Darla! Csak tizenöt dollárom van!
Erre elkerekedett a szeme.
Nevetni kezdtem, majd bekiabáltam:
– Tizennyolc! – Ám itt már lefogtam a kezét, és határozottan
kijelentettem: – Ennyim van, de most tényleg.
Egy pillanatra beállt a csend, aztán hallottuk, hogy:
„Tizennyolc először... tizennyolc másodszor... Elkelt tizennyolc
dollárért.”
Darla felkacagott, és ezt mondta:
– Hü, csajszi! Micsoda tempó!
Én csak bólintottam.
– Hát, igen.
– Na, ezek után nem jár neked desszert. Úgy tűnik, valami
sokkal... ööö... laktatóbb táplálék akadt a horgodra – felelte, majd
a színpad felé bökött. – Most odamész az asztalhoz, mint ahogyan
illik? Vagy inkább maradsz még, hogy végignézd a vérengzést?
Szinte nem is maradt választási lehetőségem. Még mielőtt
Mrs. McClure két szót tudott volna szólni Bryce-ról vagy az
ebédjéről, Shelly már be is kiabált:
– Tíz!
Aztán a terem közepe felől jött egy újabb kiáltás:
– Húsz!
Miranda Humes volt az, a keze úgy lógott a levegőben, hogy
majd hanyatt esett. Oda-vissza mentek a licitek, az ár pedig egyre
magasabbra szökött, míg végül Shelly elkiáltotta magát, hogy:
„Hatvankettő!”
– Ezt nem hiszem el! – suttogtam Darlának. – Hatvankét
dollár! Gyerünk, Miranda, gyerünk!
– Szerintem neki már nincs több pénze. Shelly győzött.
– Hatvankét dollár először! – kiabált Mrs. McClure, de
mielőtt eljutott volna a „másodszor” részig, hátulról egy hang
süvített végig a tornatermen:
– Száz!
Mindenkiben meghűlt a vér, és egy emberként fordultak
hátra, hogy lássák, kitől jött ez az elképesztő licit. Darla rémülten
suttogta:
– Ez Betty.
– Atkinson? – kérdeztem.
Darla rámutatott.
– Nézd, ott!
Nem volt nehéz kiszúrni a tömegben, mivel legalább egy fejjel
tornyosult mindenki más fölé. A hetes számmal ellátott kosaras
pólója volt rajta, amit szinte sosem szokott levenni.
– Hú! – suttogtam. – Azért ezt nem gondoltam volna.
– Talán bezsákolja majd Bryce-ot a kosaradba – kacsintott
rám.
– Kit érdekel? – vihogtam. – Shellyt már bezsákolta!
Mrs. McClure átszellemülve áradozott a mikrofonba arról,
hogy micsoda rekordot döntött a legutóbbi licit, amikor egy kis
kavarodás támadt a teremben valahol Miranda körül. Shelly haja
ott tornyosult a közelében, és az első gondolatom az volt, hogy
most egymásnak esnek. Ehelyett azonban Shelly és Miranda Mrs.
McClure felé fordultak, és bekiabálták: ;
– Százhuszonkettő ötven!
Erre kitört belőlem:
– Micsoda?
– Összefogtak – vonta le Darla a következtetést.
– Jaj, ne-ne-ne! – pillantottam ismét Bettyre. – Gyerünk már,
Betty!
Darla csak ingatni kezdte a fejét, és közölte:
– Ő már elengedte.
Igaza volt. Bryce-ot végül Shelly és Miranda vitte el
százhuszonkettő dollár ötven centért.

Kicsit furcsa volt Jonnal találkozni és átsétálni az ebédlőbe.

De ő annyira kedves volt velem, meg szerintem hálás is, amiért
licitáltam rá, hogy mire helyet foglaltunk az asztalunknál, már
nem is éreztem magam olyan hülyén és kínosan. Végül is csak egy
ebédről volt szó.
Kicsit talán könnyebb lett volna, ha nem éppen olyan
asztalhoz ültetnek, ahonnan panorámakilátás nyílik Bryce-ra és kis
háremére. Én azonban megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne
oda figyeljek. Jon a távvezérlésű repülőjéről „mesélt, amit az
apukájával raknak össze, teljesen az alapoktól. Elmondta, hogy
lassan három hónapja csak azon dolgoznak, és ezen a hétvégén
végre ki fogják próbálni. Nevetve mesélte, hogy egyszer rosszul
kötötte be a kábeleket, így kis híján felgyújtotta a pincéjüket, erre
én megkértem, hogy magyarázza már el körvonalakban egy
távirányítós repülőgép működését, mivel nem igazán értem.
Végre lazíthattam, és azon kaptam magam, hogy szinte
élvezem a Jonnal való ebédet. Emellett annyira
megkönnyebbültem, hogy nem licitáltam Bryce-ra. Mekkora
hülyét csináltam volna magamból! Látni, ahogy Shelly és Miranda
Bryce körül legyeskedik, fele annyira sem zavart, mint gondoltam.
Most komolyan! Az egész tiszta ciki volt!
Jon a családomról kérdezett, így meséltem neki a bátyáimról
meg a zenekarukról, amikor hirtelen nagy felfordulás támadt
Bryce-ék asztalánál. Shelly és Miranda a földön hemperegtek, mint
valami hatalmas szőrlabda, és étellel kenték összevissza egymást.
Aztán Bryce bukkant fel az asztalunknál a semmiből.
Megragadta a kezem, arrébb húzott, majd suttogva ezt kérdezte:
– Szereted őt?
Teljesen ledöbbentem.
Megragadta a másik kezem is, és még egyszer nekem szegezte
a kérdést:
– Szereted őt?
– Úgy érted... Jont?
– Igen!
Arra nem emlékszem, hogy mit mondtam. Mélyen belenézett
a szemembe, megszorította a kezem, és aztán lassan maga felé
kezdett húzni. A szívem majd kiugrott a helyéről, és láttam, ahogy
lecsukódnak a szemei, és az arca egyre közelebb kerül az
enyémhez... Ott, a többi kosaras fiú, az asztaluknál ülő lányok és a
teremben sürgölődő rengeteg szülő előtt meg akart csókolni.
Meg akart csókolni!
Teljesen bepánikoltam. Egész életemben erre a csókra vártam.
És most?
Kirántottam magam a szorításából, és visszaszaladtam az
asztalomhoz. Amikor leültem, Jon közelebb hajolt, és suttogva ezt
kérdezte:
– Megpróbált megcsókolni?
Elfordítottam a székemet, úgy, hogy ne lássam Bryce-ot, és
könyörgőre fogtam:
– Beszélhetnénk valami másról? Bármi másról?
Az ebédlőben mindenki sutyorogni kezdett, és nyíltan
meresztgették a szemüket felém. Amikor azonban Shelly Stalls
visszajött a mosdóból, ahol kicsit rendbe szedte magát,
elhallgattak. Shelly haja szörnyen nézett ki. Olajtól csillogva tapadt
a fejére, és itt-ott még kikandikáltak belőle az ebéd maradványai.
Olyan képpel meredt rám, mintha a szeméből próbálna
lézersugarakat kicsiholni.
Néhány szülő visszakalauzolta őt a helyére, aztán
újrakezdődött a pletykaáradat, ezúttal kétszer olyan intenzitással.
Bryce-ot meg mintha egyáltalán semmi sem érdekelte volna!
Folyton próbált odajönni az asztalunkhoz, hogy beszéljen velem,
de vagy egy tanár állította le, vagy én rohantam el a közeléből,
mielőtt alkalma lett volna bármit is mondani.
Amikor végre megszólalt a csengő, gyorsan búcsút intettem
Jonnak, és kirohantam az ajtón. Alig vártam, hogy végre a
biciklimnél legyek. Én voltam az első, aki aznap elhagyta az iskola
épületét, és olyan gyorsan tekertem a pedált, hogy azt hittem,
kiköhögöm a tüdőmet.
Mrs. Stueby odakinn öntözte éppen a virágait, és próbált
nekem valamit mondani, de én csak ledobtam a biciklimet a
kocsibehajtóra, és bemenekültem a házba. Most biztos hogy nem
szerettem volna kakasokról csevegni!
Anyukám hallotta az ajtócsapkodást, ezért benyitott a
szobámba, hogy megnézze, mi történt velem.
– Julianna. Mi a baj?
Megfordultam az ágyamon, hogy lássam az arcát, majd
elbőgtem magam.
– Annyira össze vagyok zavarodva! Már azt sem tudom, hogy
mit gondoljak vagy érezzek vagy csináljak...!
Leült mellém az ágyra, és megsimogatta a hajam.
– Mondd el, mi történt, kicsim!
Egy pillanatig haboztam, majd széttártam a karom.
– Megpróbált megcsókolni!
Bár anyukám igyekezett palástolni érzelmeit, komoly tekintete
mögött rejtett mosoly bujkált. Kicsit közelebb hajolt, és úgy
kérdezte:
– Kicsoda?
– Bryce!
Egy kicsit eltűnődött.
 – De hát mindig is tetszett neked...
Ekkor valaki csengetett. Kétszer is. Anya lassan felkelt az
ágyamról, de megragadtam a karját, úgy kértem.
– Ne nyisd ki!
Újra csengettek, és szinte azonnal valaki kopogni kezdett az
ajtón.
– Anya, kérlek! Ne nyisd ki! Ez biztos, hogy ő!
– De kicsim...
– Már rég túltettem magam rajta! Egyáltalán nem érdekelt!
– Mégis mióta?
– Múlt péntek óta. A vacsora óta. Ha eltűnt volna a föld
színéről Loskiék vacsorája után, hidd el, nem érdekelt volna!
– De miért? Történt valami azon a vacsorán, amiről én nem
tudok?
Visszadobtam magam a párnámra, és magyarázkodni
kezdtem:
– Túl bonyolult, anya! Egyszerűen... egyszerűen nem tudom
elmondani.
– Jaj nekem! – mondta egy kicsit később. – Egészen úgy
beszélsz, mint egy kamasz.
– Sajnálom – nyafogtam, mert éreztem, hogy kicsit
beletapostam a lelkivilágába. Felültem hát, és így folytattam: –
Anya, emlékszel arra, mennyit mondogattam régen, hogy tetszik
nekem? Na, akkor nem is ismertem őt igazán. Csak annyit tudtam,
hogy neki vannak a legcsodásabb kék szemei a világon, a mosolya
láttán pedig úgy olvad el a szívem, mint a napon a vaj. Most
azonban már tudom, hogy legbelül gyáva és sunyi, szóval itt az
ideje, hogy túllépjek végre azon, ahogy kinéz!
Anyukám kiegyenesedett, és összefonta a karját.
– Hát – mondta –, ez már valami.
– Ezt most hogy érted?
Erre a szája szélét kezdte el harapdálni előbb az egyik, majd a
másik oldalon. Végül ennyit mondott:
– Ezt most nem veled kellene megbeszélnem.
– De miért?
– Mert... nem. Ráadásul úgy tűnik, neked is vannak olyan
dolgaid, amiket kényelmetlennek tartasz velem megosztani.
Egy hosszú percig némán farkasszemet néztünk egymással.
Végül lesütöttem a szemem, és ezt suttogtam:
– Amikor Chettel a kerten dolgoztunk, elmondtam neki, hogy
a ház valójában nem a mi tulajdonunk, aztán David bácsiról is
meséltem egy kicsit. Ezt valószínűleg elmondhatta a család többi
tagjának is, mert a Loskiék vacsorája előtti nap hallottam, amikor
Bryce és a barátja David bácsival viccelődik. Iszonyatosan mérges
lettem, de nem akartam elmondani neked, mert attól féltem, azt
gondolod majd, hogy csak sajnálatból hívtak át minket. –
Anyukámra néztem, és úgy folytattam: – Annyira boldognak
tűntél, amikor meghívtak minket arra a vacsorára. – Ekkor
megálltam egy pillanatra, mert még valamire rádöbbentem. – És
tudod, azóta még boldogabbnak látszol.
Megfogta a kezem, és elmosolyodott.
– Számtalan okom van rá, hogy boldog legyek – felelte, aztán
sóhajtva folytatta. – Egyébként pedig már tudok róla, hogy
hallottak David bácsiról. Semmi baj nincs azzal, hogy meséltél róla
Chetnek. Ő nem valami szégyellni való titok.
Erre kicsit felültem az ágyon.
– Várjunk csak... ezt honnan tudod?
– Patsy mondta.
Csak pislogtam rá.
– Igen? Még a vacsora előtt?
– Nem, nem. Utána – egy kicsit habozott, majd hozzátette: –
Patsy többször is átjött ezen a héten. Ez most... egy nagyon nehéz
időszak az életében.
– Hogyhogy?
Anya nagyot sóhajtott, majd ezt mondta:
– Azt hiszem, elég érett vagy már ahhoz, hogy ezek a dolgok
köztünk maradjanak, és csak azért mondom most el őket, mert...
azt gondolom, témába vágnak.
Levegőt sem mertem venni, úgy vártam, hogy mi következik.
– Patsy és Rick mostanában nagyon sokat veszekednek.
– Mr. és Mrs. Loski? Mégis min?
Anya csak sóhajtott.
 – Úgy tűnik, mindenen.
– Még mindig nem értem.
Anyukám nagyon halkan folytatta:
– Patsy életében először olyannak látja a férjét, amilyen. Húsz
év és két gyerek után ez kicsit későnek tűnhet, de ez a helyzet –
szomorúan rám mosolygott. – Patsy is hasonló dolgokon megy
most keresztül, mint te.
Megcsörrent a telefon, mire anya csak ennyit mondott:
– Ezt fel kell vennem, ha nem baj. Apád azt mondta, hívni fog,
ha túlóráznia kell. Biztosan ő az.
Amíg anya elment, azon gondolkodtam, amit egyszer Chet
mondott valakiről, aki sosem tanult meg a felszín alá látni. A saját
lányáról beszélt volna? És ez egyáltalán hogyan történhetett Mrs.
Loskival húsz év házasság után?
Amikor anyukám visszajött, csak úgy mellékesen
megkérdeztem:
– Akkor apa túlórázik?
– Nem apád volt, édesem, hanem Bryce.
Erre teljesen felültem.
– Most meg már hívogat? Itt lakom velük szemben hat éve, és
még sohasem keresett telefonon! Azért csinálja ezt az egészet, mert
féltékeny?
– Féltékeny? Mégis kire?
Úgyhogy elmeséltem neki részletesen mindent, kezdve Mrs.
Stueby pénzével, folytatva Darlával, majd az árveréssel és a
szőrgombolyaggá torzult verekedéssel, befejezve azzal, hogy Bryce
megpróbált megcsókolni a többiek előtt.
Anya a kezét összecsapva hahotázni kezdett.
– Anya, ez egyáltalán nem vicces!
Erre megpróbált uralkodni az érzelmein.
– Tudom, kicsim, tudom.
– Nem szeretném úgy végezni, mint Mrs. Loski!
– Jaj, nem kell egyből hozzámenned ahhoz a fiúhoz, de
legalább hallgasd meg, hogy mit szeretne neked mondani! Olyan
kétségbeesettnek tűnt a hangja a telefonban.
– Mégis mi mondanivalója lehetne? Már így is Garrettre akart
kenni mindent, amit David bácsiról mondott, úgyhogy bocsánat,
de ezt már nem veszem be. Hazudott nekem, nem állt ki mellettem
soha... ő... egyáltalán nem egy olyan fiú, akit kedvelni szeretnék.
Csak szükségem van egy kis időre, hogy túltegyem magam azon a
jó pár éven, amíg sóhajtoztam utána.
Anyukám rekordhosszúságú ideig ült mellettem némán, a
szája szélét rágva. Végül megszólalt:
– Az emberek néha változnak. Talán mostanában ő is
rádöbbent sok dologra. És őszintén szólva, egy olyan fiú, aki egy
egész teremnyi diák szeme láttára próbál megcsókolni, nekem
egyáltalán nem tűnik gyávának – megsimította a hajam, és a
fülembe súgta: – Talán Bryce Loski több, mint aminek gondolnád.
Aztán magamra hagyott a gondolataimmal.

Anyukám tudta, hogy időre lesz szükségem ahhoz, hogy

átgondoljam a dolgokat, de Bryce nem tágított. Folyamatosan
hívott a telefonunkon, vagy az ajtón dörömbölt. Még az
udvarunkba is besurrant valahogy, hogy az ablakomon
kopogtasson! Ahányszor csak megfordultam, Bryce ott volt, készen
arra, hogy rám szálljon.
Szerettem volna nyugodtan öntözni a kertünket. Szerettem
volna, ha nem kell folyton Bryce-ot kerülgetni az iskolában, vagy
Darlát megkérni arra, hogy fedezzen. Miért nem tudta felfogni,
hogy egyszerűen nem érdekel, amit mondani akar? Egyáltalán mi
mondanivalója lehetett?
Olyan nagy kérés volt az, hogy hagyjon békén?
Aztán ma délután a nappaliban olvastam éppen egy könyvet,
behúzott függönyök mellett, mivel egész héten rejtőzködnöm
kellett Bryce elől, amikor az udvarunk felől különös zajra lettem
figyelmes. Kikémleltem, és Bryce-ot láttam, amint éppen átsétál a
füvön. Áttrappol az én fűszálaimon! És egy ásó volt nála! Azzal
meg mi a csudát akart?
Leugrottam a kanapéról, kivágtam a bejárati ajtót, és
egyenesen belefutottam apukámba.
– Állítsd meg! – kiáltottam.
– Nyugodj meg, Julianna! – mondta, és szépen visszakísért a
házba. – Én engedtem meg neki.
– Megengedted? Mégis mit engedtél meg neki? – ugrottam
vissza az ablakhoz. – Egy gödröt ás.
– Úgy van. Mondtam neki, hogy áshat.
– De miért?
– Mert szerintem ennek a fiúnak támadt egy kitűnő ötlete.
Hát ezért.
– De...
– Ennyi meg se kottyan majd a füvednek, Julianna. Hagyd,
hogy Bryce végigcsinálja azt, amiért idejött!
– De miért jött? Mit csinál odakinn?
– Csak nézd! Rájössz te magadtól is.
Valóságos kínzás volt végignézni, ahogy Bryce feltúrja a
füvemet. A gödör, amit ásott, óriásinak tűnt! Hogy engedhette meg
apukám, hogy ezt csinálja a kertünkkel?
Bryce sejtette, hogy figyelem, mivel egyszer észrevett, és
biccentett egyet felém. Nem mosolygott, nem integetett, csak
biccentett.
Odavonszolt egy zsák virágföldet, kiszúrta a zacskót az ásóval,
és elkezdett földet lapátolni a gödörbe. Aztán eltűnt.
Amikor visszajött, egy hatalmas, zsákvászonba bugyolált
gyökérzetet cipelt két kézzel átfogva a gyepen keresztül. A növény
gyenge ágai ide-oda imbolyogtak, ahogy lépett.
Apukám is csatlakozott hozzám a kanapén, hogy ő is
kikukucskáljon az ablakon.
– Egy fa? – suttogtam. – Egy fát ültet?
– Felajánlottam, hogy segítek, de azt mondta, hogy ezt
egyedül kell végigcsinálnia.
– Ez egy... – kezdtem, de a szavak a torkomban ragadtak.
Valójában fölösleges volt bármit is kérdeznem, és ő is tudta,
hogy nem kell válaszolnia. A levelek alakjából, a törzs
mintázatából már felismertem. Egy platán volt.
Elfordultam az ablaktól, és csak bámultam magam elé.
Egy platán.
Bryce befejezte az ültetést, megöntözte a fát, visszarendezte a
dolgokat, és hazament. Én pedig csak ültem ott, és fogalmam sem
volt arról, hogy mitévő legyek.
Már órák óta ülök itt, bámulok ki az ablakon, és nézem a kis
fát. Most még nagyon aprócska, de növekedni fog, napról napra.
Száz év múlva pedig jócskán a háztető felé terebélyesedik majd. Fel
fog nyúlni az egekbe! Már most látszik – egy csodálatos, fenséges
faóriás lesz belőle egy napon.
Egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne gondoljak arra,
vajon száz év múlva lesz-e egy gyerek, aki úgy fog rá felmászni,
mint én a Collier utcai platánra. Vajon ő is megcsodálja majd fenn,
az ágak között azokat a dolgokat, amiket valaha én? Ő is úgy fog
érezni odafenn, mint én? Vajon az ő életét is annyira meg fogja
változtatni, mint az én fám az enyémet?
Bryce-ot sem tudom kiverni a fejemből. Mit akart annyira
elmondani nekem? Ő vajon most min gondolkodik?
Tudom, hogy otthon van, mert olykor-olykor kidugja a fejét az
ablakán. Nem is olyan rég a kezét is megemelte, és ide intett
nekem.
Nem tudtam megállni, erőtlenül visszaintegettem.
Talán át kellene mennem megköszönni a fát. Talán
leülhetnénk a verandán és beszélgethetnénk. Csak most döbbenek
rá, hogy a hosszú évek alatt, amióta ismertük egymást, sosem
tettük ezt meg. Mármint sosem beszélgettünk úgy igazán.
Talán anyukámnak igaza van. Talán tényleg több Bryce Loski,
mint gondolnám.
Talán itt az ideje, hogy végre rendes fényben lássam.
 Table of Contents
Tartalomjegyzék
Alámerülök
Megfordul velem a világ
Vigyázz, öregem!
A platán
Kot-kot-kot
A tojások
Szedd már össze magad, haver!
A kert
Valami lóg a levegőben
A látogatás
Rám hozzák a frászt
A vacsora
Megfordul velem a világ
A kosaras fiúk