KERRY LONSDALE

Minden, amit
ELTITKOLTUNK

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018

 Írta: Kerry Lonsdale
A mű eredeti címe: Everything We Keep
(The Everything series Book 1.)
Text copyright © 2016 Kerry Lonsdale
All rights reserved.

This edition made possible under a license arrangement

originating with Amazon Publishing, www.apub.com.

Fordította: Kereki Noémi Valentina

A szöveget gondozta: Beke Csilla

A művet eredetileg kiadta:

Lake Union Publishing, Seattle, 2016.
Cover design by LEADesign

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 369 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Henrynek,
aki nyolcezer kilométert utazott,
hogy rám találjon.
Szeretlek!
 ELSŐ RÉSZ
A HEGYVIDÉK ÉKSZERDOBOZA
LOS GATOS, KALIFORNIA
 1. fejezet

JÚLIUS

Az ESKÜVŐNKRE A vőlegényem, James, koporsóban érkezett a

templomba.
Éveken át arról álmodoztam, hogy az oltárnál vár majd engem, arcán
azzal a mosollyal, amit csak nekem tartogatott, és ami mindig elbűvölt. De
ahelyett, hogy a legjobb barátom, az első és egyetlen szerelmem felé
sétáltam volna a padok között, a temetésén voltam.
A szüleim mellett ültem az ismerősökkel és rokonokkal teli térben. Ők
lettek volna az esküvőnk vendégei is, így viszont azért érkeztek, hogy egy
túl fiatalon elhunyt férfi emléke előtt tisztelegjenek. James éppen betöltötte
a huszonkilencet, és nincs többé.
Éreztem, hogy folyik a könny az arcomon, amit a tenyeremben lévő
zsebkendőcafattal próbáltam letörölni.
– Aimee, tessék! – Anyu odanyújtott egy tisztát, amit a markomba
gyűrtem.
– K… köszönöm. – A zokogástól elakadt a hangom.
– Ő az? – hallatszott egy suttogó hang mögülem, mire összeugrott a
gyomrom.
– Igen, James menyasszonya – érkezett a halk válasz.
– Ó, szegény! Annyira fiatalnak tűnik! Mióta voltak jegyesek?
– Nem tudom pontosan, de gyerekkoruk óta ismerték egymást.
Valaki nagyot sóhajtott a felismerésre:
– Gyerekszerelem, milyen borzasztó!
– Úgy hallottam, hetekbe telt, amíg megtalálták a testet. El tudod te ezt
képzelni? Milyen szörnyű lehet a bizonytalanság!
Erre már nyöszörögni kezdtem, az ajkam megállíthatatlanul reszketett.
– Kérhetnénk egy kis tiszteletet? – szólt apám halkan, de határozottan
a mögöttünk ülő nőkre. Felállt, átpasszírozta magát előttünk, közben
összekoccantak a térdeink, majd mellém ült, hogy anyuval közrezárjanak.
Magához vont, így a védőbástyám lett a pletykák és a kíváncsiskodó
tekintetek elől.
A szertartás kezdetét az orgonaszó felcsendülése jelezte, s mindenki
felállt. Én alig bírtam feltápászkodni, úgy éreztem, az egész testem sajog
és öreg, bele is kellett kapaszkodnom az előttem lévő pad támlájába,
hogy vissza ne dőljek a helyemre. Egyszerre mindenki a templom ajtaja
felé fordult, ahol a férfiak a vállukra emelték James koporsóját. Néztem,
ahogy a pap mögött lépkednek, és csak az járt a fejemben, hogy a
maradványainál – hiszen a teste állapota miatt alkalmatlan volt a nyitott
koporsós temetésre – sokkal többet cipelnek. A vállukra nehezedtek az
álmaink és a jövőnk. James ott akarta hagyni a családi vállalkozást, hogy
nyisson egy galériát a belvárosban, én pedig szerettem volna egy saját
éttermet, miután a szüleim nyugdíjba mentek. Még egy kisfiút is láttam, aki
kettőnk között áll, és a kis kezecskéivel fogja a miénket. Tudtam, hogy
ezek mind el lesznek temetve.
Kiszakadt belőlem az orgona szomorú hangját is túlszárnyaló zokogás,
és csak úgy visszhangzott a templom falai között.
– Ez nekem nem megy – suttogtam fájdalmasan.
Elvesztettem Jamest. A második sorban ültem, s éreztem a tarkómon a
szánakozó pillantásokat. A koloniál templom levegője fojtogató volt az
izzadság, a tömjén és a gyönyörűen elrendezett orchideacsokrok émelyítő
illatának keverékétől. A virágokat az esküvőnkre rendeltük, de James
édesanyja, Claire Donato elintézte, hogy a temetésre is kihozzák őket.
Ugyanaz a templom, ugyanazok a virágok, csak a szertartás más.
Émelyegni kezdtem, ezért a szám elé kaptam a kezem, és
megpróbáltam apám mellett a folyosó felé indulni, de anyu a csuklóm után
nyúlt, és megszorította. Összefonta a karunkat, én pedig a vállára
hajtottam a fejem.
– Ssss, ssss – próbált nyugtatni, de a könnyeim patakokban folytak az
arcomon.
A férfiak egy fémállványra engedték a koporsót, majd a helyükre
mentek. Thomas, James bátyja az első sorban álló Claire mellé oldalazott,
aki fekete kosztümöt viselt, ősz haját pedig pont olyan feszes kontyba
fogta, mint amilyen a tartása is volt. Phil, James unokatestvére Claire
másik oldalára állt, majd megfordult, rám nézett, és felém biccentett.
Nagyot nyeltem, és elkezdtem hátrafelé araszolni, amíg a vádlim hozzá
nem ért a fapadhoz.
Claire is megfordult.
– Aimee.
Odakaptam a tekintetem.
– Claire – suttogtam.
James halálhíre óta szinte nem is beszéltünk. Egyértelművé tette, hogy
a jelenlétem a veszteségére, a legfiatalabb fia elvesztésére emlékezteti. Én
pedig mindkettőnk érdekében tartottam is a távolságot.
A temetés a rituálék és az énekek jól megszokott sorrendjében zajlott.
Alig figyeltem a beszédekre, a felolvasásokat pedig szinte nem is
hallottam. Amint vége lett a szertartásnak, még azelőtt gyorsan kiiszkoltam
az oldalajtón, hogy bárki megállíthatott volna. Már két életre elég
részvétnyilvánítást hallgattam végig.
A vendégek kezdtek lassan az udvarra szivárogni. Miközben az
árkádok alatt igyekeztem észrevétlenül eltűnni, megláttam a halottaskocsit.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és a tekintetem találkozott Thomaséval.
Nagy léptekkel közelített felém, majd erősen átölelt. A zakója sprőd
anyaga dörzsölte az arcomat. Pont úgy nézett ki, mint James, a haja és a
szeme sötét, a bőre napbarnított. Thomas volt az ő termetesebb, idősebb
kivitele, az ölelésük viszont egyáltalán nem hasonlított.
– Örülök, hogy eljöttél. – A hajamon éreztem a leheletét.
– Nem sokon múlt.
– Tudom.
Elvezetett a körülöttünk lassan kialakuló tömegből, végül megálltunk az
árkád végében virágzó folyondár alatt. A levendulabokrok kék virágai
himbálóztak a júliusi délutáni szellőben. A ködnek, ami az óceán
közelsége miatt kora hajnalban még beborította Los Gatost, napkelte után
nyoma sem maradt. Sőt, napközben már forróság volt.
Thomas engedett az ölelésből, majd megszorította a felkaromat.
– Hogy vagy?
Megráztam a fejem, és próbáltam a nyelvem a szájpadlásomra
szorítani, hogy ki ne törjön belőlem a zokogás. Hátrébb léptem.
– Mennem kell!
– Ahogy mindannyiunknak. Gyere, elviszlek a sírhoz, majd utána a
torra is.
Megráztam a fejem, mert tudtam, hogy Claire-rel és Phillel érkezett a
templomhoz.
– Nem jössz, ugye? – sóhajtott nagyot.
– Csak a sírhoz – válaszoltam, és közben a ruhám kötőjével
bíbelődtem. A szüleimmel érkeztem, és velük is szerettem volna
hazamenni. – A tort anyukád rendezi, az ő rokonai és barátai lesznek ott.
– Ők a ti barátaitok is voltak.
– Tudom, de…
– Megértem – felelte, majd a zakója belső zsebébe nyúlt, és előhúzott
egy összehajtogatott papírt. – Nem tudom, mikor látjuk legközelebb
egymást.
– Én nem megyek sehová, csak azért, mert James… – Nagyot
nyeltem, majd a fekete telitalpú cipőmre meredtem. Nem éppen az a
fehér, nyitott orrú, szaténselyem magas sarkú volt, amiben lennem kellett
volna. – Nyugodtan hívj fel vagy látogass meg! – ajánlottam fel.
– Sokat fogok utazni.
– Tényleg? – kérdeztem, s közben ránéztem.
– Tessék, ez a tiéd!
Átnyújtott egy papírt, én kihajtogattam, majd elképedtem. Egy tetemes
összegről kiállított csekk volt, Thomastól nekem.
– Ez meg mi? – Az ujjam remegett, ahogy felfogtam, mit látok. 227
ezer dollárról szólt.
– James úgy tervezte, hogy az esküvőtök után módosítja a
végrendeletét, de… – Megvakarta az állát, majd leengedte a bal karját. –
Továbbra is én vagyok a kedvezményezett, és bár még nem kaptam meg
a számlájáról az összeget, ennyi járt volna neked. A Donato
Enterprisesban lévő tulajdonrészét a végrendelet nem érinti.
– Nem fogadhatom el, ez a te pénzed. – Felé nyújtottam a papírt, de
zsebre vágta mindkét kezét.
– De, igen, elfogadhatod. Ma házasodtatok volna össze, és ez téged
illetne.
Újra megnéztem a csekket, rengeteg pénzről volt szó.
– A szüleid nemsokára nyugdíjba mennek, igaz? Ebből megveheted az
éttermüket, vagy belevághatsz egy sajátba. James említette, hogy erre
vágysz.
– Még nem tudom.
– Akkor meg utazz, láss világot! Mennyi vagy, huszonhat? Előtted áll
az egész élet. Tedd azt, ami boldoggá tesz! – Feszülten elmosolyodott,
majd a vállam fölött elnézett az udvar irányába.
– Mennem kell! Vigyázz magadra! – És azzal arcon csókolt.
Az ajkai érintését még éreztem, de a szavait alig hallottam. Egyre
nagyobb lett kint a hangzavar, de a gondolataim messze jártak. Tedd azt,
ami boldoggá tesz! Már fogalmam sem volt, mi lenne az.
Felpillantottam, hogy elköszönjek Thomastól, de addigra már eltűnt.
Megfordultam, és láttam, hogy az édesanyjával és az unokatestvérével áll
az udvaron. Mintha Phil megérezte volna, hogy figyelem őket, oldalra
nézett, így találkozott a tekintetünk. Felvonta a szemöldökét, én pedig
nagyot nyeltem. Claire fülébe súgott valamit, majd felém indult.
A levegő úgy sistergett, mint a forró olaj. Hallottam James hangját,
visszhangzott a távolból. Húzzunk el innen!
A csekket gyorsan a táskámba dugtam, és megfordultam, hogy a
parkoló felé menjek. A múltam felől a bizonytalan jövőm felé tartottam,
bár fogalmam sem volt, hogy autó híján hogyan fogok elhúzni.
Megálltam a járdaszegélyen, elbizonytalanodva, hogy visszamenjek-e
az udvarra megkeresni a szüleimet, amikor egy idősebb, szőke, rövid hajú
hölgy lépett mellém.
– Ms. Tierney?
Intettem, hogy most nem alkalmas, nem bírtam volna elviselni még egy
részvétnyilvánítást.
– Kérem, fontos – mondta.
 A furcsa hanglejtése miatt elbizonytalanodtam.
– Ismerjük egymást? – kérdeztem.
– Egy barát vagyok.
– Jamesé?
– Nem, az öné. Lacynak hívnak – mutatkozott be, és felém nyújtotta a
kezét.
Én a levegőben tartott karra meredtem, majd a nőre néztem.
– Elnézést, de találkoztunk már?
– James miatt jöttem. – Leengedte a karját, majd hátrapillantott. –
Vannak információim a balesetéről.
A szemem sarkában ismét összegyűlt a könny, ezért nagy levegőt
vettem, s az elmúlt hetek hosszas sírása miatt a tüdőm már sípolt. James
azt mondta, hogy négy nap az egész, csak egy gyors üzleti út. Mexikóba
repül, ahol horgászik egy ügyféllel, vacsora közben átbeszélik a
szerződést, és jön is haza. A hajó kapitánya még emlékezett arra, hogy
James bedobta a zsinórt, viszont amíg ő ellenőrizte a motort, eltűnt. Így
egyszerűen. Eltűnt.
Két hónappal korábban történt.
Heteken át nem találták, majd halottnak nyilvánították. Thomas
elmondása alapján James teste a partra sodródott. Erről Lacy talán nem
tudott. Az ügy már le volt zárva.
– Elkésett, ő…
– Nem, James él.
Csak bámultam rá. Elakadt a szavam. Mégis mit képzel ez a nő
magáról? A halottaskocsira mutattam.
– Nézzen oda!
Odanézett. Láttuk, ahogy a sofőr lecsukja a csomagtartót, majd
megkerüli az autót, hogy beüljön a volán mögé. Behúzta maga mögött az
ajtót, és elindult a temető felé. Furcsa elégedettségérzéssel néztem a nőre,
aki még mindig a fekete szedánt figyelte, majd izgatottan csak annyit
mondott:
– Kíváncsi lennék, mi van a koporsóban.
– Várjon! – Lacy a nyomomban volt, miközben átvágtam a parkolón. –
Kérem, várjon meg!
– Tűnjön el!
Könnyes volt a szemem, a nyelvem összeragadt a nyáltól. Hánynom
kellett, de Lacy csak nem akart békén hagyni. Az utca irányába néztem.
Arra gondoltam, akár haza is gyalogolhatnék, hiszen alig két kilométerre
laktam.
Éreztem, ahogy feljött az epém. Istenem!
– Hadd magyarázzam meg! – kérte Lacy.
– Ne most!
A számra tapasztottam a tenyerem, és egy nagy furgon mögé hajoltam.
A testemet elöntötte a forróság, a hónaljam és a mellem alja csuromvíz
volt. Az egész belsőm háborgott. Előregörnyedtem.
Minden utat tört magának, amit addig visszatartottam, egyenesen a
napmeleg járdára. A hangposta, ami sosem érkezett meg Jamestől. A
magányos éjszakák, amíg a hírt vártam, hogy életben van-e. Thomas
hívása, amitől végig rettegtem. James meghalt.
És Claire, aki ragaszkodott ahhoz, hogy James temetése az esküvőnk
napján legyen. Hiszen a templomot már úgyis kibéreltük, a rokonok
lefoglalták a repülőjegyüket és a szállásukat. Miért kellene bármit is
lemondaniuk vagy áttervezniük?
Újabb remegés rázta a testemet. Addig öklendeztem, amíg a szívem
már sajgott és a gyomrom kiürült. Zokogni kezdtem, minden porcikám
megfeszült, úgy ziháltam. A könnyem az aszfaltra hullott, és belecsöppent
a friss tócsába.
A lelkem mélyén tudtam, hogy elértem a határt. Mert még ha otthon
zuhantam volna össze, James párnáját szorítva, de egy parkolóban
voltam, a tömeg alig harminc méterre tőlem, egy idegen nő pedig
mellettem.
Nekidőltem a furgonnak, és leültem a lökhárítójára. Lacy egy üveg
vizet nyújtott felém.
– Bontatlan.
– Köszönöm!
A kezem remegett, képtelen voltam a keskeny kupakot megfogni,
ezért Lacy elvette tőlem és kinyitotta. Egy szuszra kiittam az üveg
harmadát.
Lacy előhúzott jó pár zsebkendőt az oldaltáskájából.
– Tessék! – A táskája szíjával matatott, miközben nézte, ahogy
megtörlöm a számat és kifújom az orromat. – Jobban van?
– Nem. – Felálltam, mielőbb haza akartam jutni.
Lacy újra beletúrt a táskájába, majd elővette a névjegyét.
– Beszélnünk kell!
– Nem akarok semmit sem venni.
Erre elvörösödött.
– Nem is árulok semmit. Van valami… – Elhallgatott, majd
körbenézett a parkolón, mielőtt újra rám tekintett.
Megdöbbentem levendulaszínű szeme láttán. Az ösztöneim azt súgták,
hogy tud valamit.
– Nem árulok semmit, és sajnálom a módját, ahogy a tudtára hoztam,
de ez az igazság. Jöjjön el hozzám, amilyen gyorsan csak lehet! –
Megfogta a szabad kezem, a tenyerembe tette a névjegyét, majd
hátralépett, és eltűnt a furgon mögött.
Hallottam, hogy valaki közeledik, tűsarok kopogott az aszfalton.
– Végre megvagy! – kapkodta Nadia a levegőt. – Már mindenütt
kerestünk, a szüleid nem találnak. – Vörösesbarna loknik omlottak a
vállára, a kontya valószínűleg a sietős keresésem közben jött szét.
Kristen állt meg mellette, ő is zihált, a harisnyája felfutott a vádlija
oldalán.
Ők lettek volna a koszorúslányaim.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Kristen, a hangja magasabb volt a
szokásosnál, kimerülhetett a futásban.
– Én csak… – megtorpantam. Nem akartam elmagyarázni, hogy
bujkáltam, aztán egy idegen üldözött a parkolóban, és végül a cipőmre
hánytam.
– Te csak mi? – noszogatott Kristen.
Nadia a könyökével oldalba bökte, és a lábam mellé mutatott. Kristen
grimaszolt az aszfalton szétfröccsenő nyomok láttán.
– Ó, Aimee! – sóhajtott.
 Elvörösödtem, és lehajtottam a fejem. Elolvastam, mi van a
névjegykártyára írva.

LACY SAUNDERS
Médium, szellemi profilozó
Gyilkosságok, eltűnt személyek és megoldatlan rejtélyek
SEGÍTEK RÁTALÁLNI A VÁLASZRA

Kirázott a hideg. Lacy irányába fordultam, de már nem volt ott.

– Mi az? – kérdezte Nadia.
Odaadtam neki a névjegyet, mire forgatni kezdte a szemét.
– Basszus, a bolondok máris rád szálltak.
– Ki az? – Kristen Nadia háta mögül próbálta kiböngészni a betűket.
Nadia gyorsan összehajtogatta a kártyát, és a táskájába dugta.
– Ne legyél naiv, Aimee! Az emberek ki akarnak majd használni.
– Ki az? – kérdezte Kristen újra. – Mi van a névjegyen?
– Semmi, amire Aimeenek időt kellene pazarolnia.
És igaza is van, gondoltam magamban. Lacy megőrült. Micsoda
pofátlanság volt a temetés napján megkörnyékeznie! Még az is lehet, hogy
folyton a gyászjelentéseket pásztázza az újságban.
Kristen belém karolt.
– Gyere, drágám, kiviszünk a temetőbe! Keressük meg a szüleimet,
hogy tudják, velünk jössz. Nick az autóban vár ránk.
Nick. Kristen férje, James legjobb barátja. James.
Hagytam, hadd húzzon maga után.
– Haza akartam sétálni.
Kristen a tízcentis cipőmre nézett, majd felvonta szép szemöldökét.
– Naná, hogy akartál.

A temetés után Nick hazavitt minket, mert Kristen és Nadia is velem

jöttek. Megálltam a háromszobás házunkban az előszoba és a nappali
között, majd körbenéztem. Ott voltak a karamellbarna borszékek és a
tópszínű zseníliakanapé. A síkképernyős tévé a diófa szekrényben állt,
amelynek az ajtaja a legutóbbi alkalom óta tárva-nyitva maradt, bármikor
is volt az. James három bekeretezett festménye díszítette az
előszobaszekrény fölötti falat.
Minden a helyén volt, csak az ott élő férfi hiányzott.
A kulcsaimat és a táskámat a szekrényre tettem.
Nadia az étkezőn át a konyhába ment, tűsarkújának kopogása
visszhangzott a házban.
– Szeretnél inni valamit?
– Teát, köszönöm. – Kibújtam a cipőmből, és megmozgattam a
lábujjaimat.
Nadia elővette a turmixot, a mélyhűtőből jégkockákat dobált bele,
amik a meleg levegőn recsegni-ropogni kezdtek.
– Esetleg valami erősebbet?
Megvontam a vállam.
– Lehet, nekem mindegy.
Kristen a dohányzóasztalnál vette le a cipőjét, a kandalló melletti
borszékbe ült, majd maga alá húzta a lábait, és aggódó arcot vágott. A
hálószoba felé tartva éreztem, hogy engem néz.
Egyenesen a gardróbszekrényhez mentem, amin Jamesszel osztoztunk,
és kinyitottam a megvetemedett ajtaját. A ruháim az öltönyei mellett
lógtak, amik mind grafitszürkék, feketék vagy sötétkékek voltak.
Némelyik hajszálcsíkos, de a legtöbb inkább visszafogott. A fontos
öltönyök, ahogy ő hívta őket. Az otthon viselt kockás ingek és a
farmerek szöges ellentétei.
Ha valaki végignézett volna a ruhatárán, meg nem mondja, hogy
ugyanazé az emberé. Néha még én is úgy éreztem, hogy két férfival élek.
Az egyik a Donato Enterprisesnak dolgozott, távolságtartó és udvarias
volt, míg a másik egy szabad lelkű művész, aki feltűrt ingujjal járt, és
akinek az alkarja csupa festékfolt volt.
Mindkettejüket szerettem.
A kedvenc kék ingébe fúrtam az orrom, és beszívtam az illatát. A
kölnijének szantálfa- és gazdag ámbraillata keveredett az enyhe
terpentinnel, amit a festőkellékei tisztításához használt. Ezt az inget hordta,
amikor utoljára festett. A lelki szemeim előtt láttam, ahogy az ecset
forgatása közben a kopott kék pamut alatt mozognak a vállizmai.
– Szeretnél beszélgetni? – kérdezte halkan Kristen.
Megráztam a fejem, meglazítottam a csomót a derekamon, és
kibújtam a ruhámból. Az lecsúszott rólam és a bokámnál landolt. A
szekrénybe nyúltam, elővettem James ingét és a mackónadrágomat, ami
középiskolás korom óta megvolt. Melegséget éreztem, ahogy belebújtam
az ingbe, mintha az anyagon keresztül James ölelt volna át.
Sosem felejtelek el, Aimee.
A szívem még jobban megsajdult, elkezdtem zokogni.
Megreccsent mögöttem a parketta, az ágy nyikorgott. Becsuktam a
szekrényajtót, és Kristen felé fordultam, aki az ágytámlának dőlve az
ölébe vett egy párnát. James párnáját.
Előregörnyedtem.
– Hiányzik.
– Tudom – válaszolta, és megpaskolta maga mellett az ágyat.
Bemásztam, a vállára hajtottam a fejem, mire ő az állát a fejem
búbjának támasztotta. Ötéves korunk óta ültünk ugyanígy, összebújva,
miközben titkokat sugdolóztunk egymásnak. Az elmúlt két hónapban is
gyakran tettük. Kristen két évvel idősebb volt nálam, így ő töltötte be az
egyke gyermekkoromban a testvér szerepét. Átölelte a vállamat.
– Idővel könnyebb lesz, ígérem.
Újra sírni kezdtem. Kristen az éjjeliszekrényen matatott zsebkendő
után. Jó párat elvettem tőle, és kifújtam az orromat. Kifésülte a
halántékomból az elázott tincseket, majd egy zsebkendővel ő is letörölte a
szeme sarkát. Sírva felnevetett:
– Tiszta roncsok vagyunk, nem igaz?
Nemsokára csatlakoztunk a konyhában Nadiához, és margarita-
kortyolgatás közben arról beszélgettünk, milyen volt Jamesszel felnőni.
Pár órával és jó néhány koktéllal később Nadia a kanapéra dőlt, és
másodperceken belül horkolni kezdett, Kristen pedig már az ágyamban
aludt. Magányosnak éreztem magam a sötét házban, egyedül azok a
gyertyák égtek, amiket még Kristen gyújtott meg korábban. Felemeltem
Nadia lábát, leültem a kanapéra, majd visszaengedtem az ölembe. Tíz óra
volt. Ilyenkor kellett volna az esküvőn Jamesszel a táncparkettára
lépnünk, hogy a vezetésével a Two of Us című dalra bemutassuk a
nyitótáncunkat.
Nadia hortyogni és mocorogni kezdett a kanapén, majd felkelt, és a
takarót maga mögött húzva a vendégszobába botorkált.
Elfoglaltam az üresen maradt helyét, és hagytam elkalandozni a
gondolataimat. Az járt a fejemben, hogy James mégis miért ment
Mexikóba. Miért nem várt és hagyta, hogy Thomas intézze az ügyfelet? Ő
volt a Donato Enterprises vezérigazgatója, ő tartotta kézben a cég
bútorimportját és – exportját. Gazdasági igazgatóként James a
pénzügyekkel foglalkozott, nem a szerződéskötéssel, mégis foggal-
körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ezt az ügyfelet csak ő tudja elintézni.
Az esküvői meghívók postázását követő napon utazott el.
Leragadt a szemem, el is aludtam, a gondolataim azonban cikáztak. A
parkolóban megismert nőről álmodtam, tetőtől talpig feketében volt, a
szeme viszont irizáló színekben pompázott. Néztem, ahogy a kezét egy
földön fekvő test fölé emeli, a szája mozgott, dallamos kántálása csak úgy
vibrált körülöttük. Észrevettem, hogy a test megmoccan, majd megláttam,
hogy nem is akárkiről van szó. James volt az, és Lacy éppen
feltámasztotta.
 2. fejezet

– MIT KERESEL ITT?

Apám baritonja teljesen váratlanul ért. Ijedtemben összerázkódtam, és
rámeredtem. Ő meg vissza rám. Két szeplős karját a széles mellkasa
mellett lógatta. A The Old Irish Goat konyháját és éttermét elválasztó
csapóajtó lengett mögötte, a zsanérok minden egyes kilengésnél
nyikorogtak.
Hétfő volt, két nappal James temetése után, és mint minden áldott nap,
amióta a szüleim pubjában dolgoztam, aznap is ötkor keltem. James
eltűnése óta reggelente kivánszorogtam a fürdőszobába, öntöttem
magamnak egy bögre kávét, pedig nem is emlékeztem, hogy előző este
betöltöttem volna a kávéfőzőt, aztán a narancssárga színű Volkswagen
Bogaramhoz vonszoltam magam, és a szüleim előkelő, The Old Irish Goat
nevű pubjához vezettem, amit még a születésem előtt vettek. Az
étteremben nőttem fel, eleinte felmostam, és feltöltöttem a készleteket,
majd a konyhába kerültem, ahol anyu mellett dolgoztam. Ő volt a
főszakács, egy Dale nevű fickó pedig a helyettese, aki megtanított a pék-
és a cukrászmesterségre. A kenyér volt a specialitásom, és miután
elvégeztem egy komoly gasztronómiai képzést San Franciscóban, Dale
pedig elfogadta a főszakácsi állást a massachusettsbeli Cambridge egyik
legrégebbi éttermében, én lettem a helyettes.
Ahogy ott állva lassan kezdtem magam körül érzékelni a The Goat
berendezését, a rozsdamentes acélsütőket és a tűzhelyeket, a hűtőkamrát
és a mélyhűtőt, a karnyújtásnyira lévő lábasokat és tálakat, úgy éreztem,
mintha aznap másodszor ébrednék fel.
A halogénlámpáknak olyan zizegő hangjuk volt, mintha egy méhraj
költözött volna beléjük. A közelemben volt egy rádió, viszont le volt
halkítva, így alig hallottam valamit a helyi adó reggeli műsorából. Éppen
csak ki tudtam venni a bemondó szavait, de azt éreztem, hogy a hangja
kedves és mély. Minden olyan volt, mint szokott lenni. Egy ugyanolyan
reggel, mégis teljesen más.
Apám gyanakodva méregetett, hogy miért vagyok csendben. A
kenyérsütésnek kialakított helyen álltam, körülöttem a kelő veknikkel, s
közben egy alaposan belisztezett, hűvös tésztát gyúrtam. Fehér por lepte
be az egész pultot.
– Hány óra van? – kérdeztem rekedtesen.
Apám beljebb lépett.
– Kilenc.
Három órája indultam el otthonról. Hirtelen bevillantak képek:
leparkolok, beütöm az étterem riasztókódját, összeszedem az eszközöket
és a hozzávalókat. Igaz, ezek az emlékek a több ezer előző reggel
bármelyikéhez kötődhettek volna.
Kihúztam a kezem a tésztából, mire az cuppanó hangot hallatott.
Ráragadt az ujjaimra, és bement a körmöm alá is. Összedörzsöltem a két
tenyeremet, de a tapadós anyag ellenállt.
Általában imádtam ezeket a magányos reggeleket – valójában vágytam
rájuk –, amikor bedagaszthattam az aznapi tésztát. A ritmusosság elterelte
a figyelmem, és ez így volt gyerekkorom óta, amikor anyu megtanított
otthon sütni. Az ismétlődő mozdulatok közben elkalandozhattak a
gondolataim, megtervezhettem a napomat, a jövőmet, és elmélkedhettem
a múltamon. De aznap nem így alakult. A tészta úgy ragadt a kezemre,
mint a kiköpött rágógumi szokott a cipő talpára. Idegesítőn. Pont annyira
nem hiányzott ez, mint az emlékeztetés, hogy az a temérdek idő, amit a
jövő tervezésére szántam, a kukában landolt. A jövőm megszűnt létezni.
Egyre erősebben dörzsöltem, majd már a körmömmel kapartam a
kezemről a tésztát.
Apám mellém lépett egy nedves konyharuhával, és elkezdte letörölni a
kezemet. Nagyon finom mozdulatokkal csinálta, érződött rajta a szülői
féltés. Ügyelt arra, hogy ne bántsa tovább a bőröm, finoman érintette
azok a részeket, ahol megkarmoltam magam. A gyengédsége még jobban
feldühített. Nem akartam, hogy úgy bánjanak velem, mint aki az
összeroppanás szélén áll. Elkaptam a kezemet, kitéptem a markából a
konyharuhát, és nekiálltam durván dörzsölni a bőröm.
 – Menj haza, Aimee!
– És mégis mit csináljak ott? – kérdeztem, és a pultra dobtam a
rongyot.
Apám nem szólt semmit, csak nézte, ahogy megformázom a tésztát,
majd több veknit egy nagy fémtepsire rakok. A tepsit egy állványra
csúsztattam, aztán félregurítottam a kenyerekkel és a zsemlékkel együtt,
hogy később süssem ki őket.
Anyám viharzott a konyhába, kezében két papír bevásárlószatyorral.
Őszes haját ízlésesen hátrazselézte, így jól látható volt a fülcimpája alatt
spirál alakban tekeredő ezüst fülbevalója. Először apámra nézett, majd
rám mosolygott.
– Láttam kint az autódat. Miért vagy itt?
– Hogy kenyeret süssek. Pont úgy, ahogy minden áldott reggel,
hetente ötször. – A hangomtól még én is összerezdültem.
– Én már mondtam neki, hogy menjen haza – védekezett apám.
– Igaza van, pihenned kell.
– Szükségem van arra, hogy dolgozzak – válaszoltam, és felkaptam
egy fakanalat. – Neked szükséged van a segítségemre, ráadásul az
ebédhez és a vacsorához is szükségük van kenyérre.
A szüleim egymásra néztek.
– Mi az? – kérdeztem.
– Felhívtam Margie-t – mosolyodott el szélesen anyám.
Margie-t csak végszükség esetén hívta, például, amikor
megbetegedtem, vagy egy nagyobb magánrendezvényünk volt. Margie-é
volt a sarki pékség, és a környéken jó pár éttermet ő látott el.
Megéreztem a frissen sült kenyér nedves és meleg illatát. A kenyérét,
amit nem én sütöttem. A papírszatyrokra meredtem. MARGIE KÉZMŰVES
PÉKSÉGE.
– A vendégeink szeretik a kenyereimet – préseltem ki magamból. –
Nem helyettesítheted sem azokat, sem engem!
– Nem is akarunk… téged – hebegte apám.
Felhorkantam, és a combomnak csaptam a fakanalat. Nem akartam
hangosan kimondani, amit gondolok.
Anyu gyorsan mellém lépett.
 – Erről szó sincs. Azért kértem meg Margie-t, mert úgy gondoltuk,
szabadságra van szükséged.
– De nincs szükségem szabadságra! – Anyám összeszorította a száját,
mire felhorkantam: – Meddig?
Újra egymásra pillantottak, majd anyu megsimogatta a karomat.
– Amíg csak szükséged van rá.
– Lesz egy-két változás… – szólalt meg apám.
– Ne most, Hugh! – vágott közbe anyám.
– Milyen változás? – Kérdőn apámra néztem, aki az állát vakarta, és a
padlót bámulta. – Mit hallgattok el előlem?
– Semmiség, drágám.
– Mondd el, Cathy! Előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni.
Anyám apámra meredt.
– Apáddal nyugdíjba megyünk.
Erre megszorítottam a fakanalat.
– Nyugdíjba? Máris? – Elképedve bámultam rájuk. – Jóságos ég,
most temettem el Jamest, még nem tudlak kivásárolni titeket! Nem tudom
egyedül vinni a The Goatot.
– Nem is kell, mert eladtuk – jelentette be apám.
A fakanál a pulton csattant.
– Hogy mit csináltatok?
Anyám felnyögött, és elnézéskérőn rám nézett.
– Kilencven nap múlva aláírjuk a szerződést – tette hozzá apám.
Anyám a homlokára csapott.
– Hugh!
– Mi az, mit mondtam?
– Inkább mit nem mondtál. Megbeszéltük, hogy finoman közöljük
Aimeevel a hírt.
A tekintetemet egyikükről a másikra kaptam, arra várva, melyikük
szólal meg előbb, hogy ez az egész csak vicc. Ám mindketten engem
néztek, az arcukon bocsánatkérés és aggodalom látszott.
– Miért nem beszéltétek meg velem? – kérdeztem.
Anyám felsóhajtott.
– Egy ideje te is tudod, mekkora erőfeszítésünkbe került, hogy nyitva
maradhassunk. Aztán jött egy vevő, és felajánlotta, hogy átveszi tőlünk az
éttermet. Nagy tervei vannak vele.
– Ahogy nekem is nagy terveim voltak. Miért nem… Basszus! –
Megvakartam a halántékom. – Miért nem hagytátok, hogy én vásároljalak
ki titeket?
– Hogy rád hagyjuk a tartozásainkat? – Anyu megrázta a fejét. – Ezt
nem tehettük meg veled.
– Mégis mennyire lehet durva? Biztosan meg tudtam volna oldani.
Hirtelen rengeteg ötlet tolult a fejembe. Nem volt sok megtakarításom,
csak egy Jamesszel közös számlám, amit a jelzálog és a rezsi fizetésére
tartottunk fent. Az ő hozzájárulása abban a pillanatban megszűnt, hogy
halottnak nyilvánították. A magánszámlájáról az összeg Thomashoz került,
aki azt a temetés után mind nekem adta, és aminek a beváltására nem vitt
rá a lélek. Nem éreztem úgy, hogy az az én pénzem volna.
Talán fel tudnék venni egy újabb kölcsönt a házra. Vagy inkább
eladhatnám, és egy időre hazaköltözhetnék a szüleimhez.
– A The Goat túlságosan is el van adósodva. – A gondolataim
kavargását apám vallomása állította meg. Lehorgasztotta a fejét, és nagy
levegőt vett. Azt hittem, csalódott, de amikor felnézett, láttam, hogy
szégyelli magát. – Úgy kellene összekuporgatnod a pénzt, hogy lisztet
vegyél a kenyérsütéshez. A legutolsó, amit anyáddal szeretnénk, hogy
csődbe menjél.
– Csődbe? – horkantam fel.
Anyám bólogatott, könnytől csillogó szemmel.
– Felvettünk egy jelzálogot az étteremre, és egy másikat a házra, de
még így sem boldogulunk, ráadásul néhány beszállítónak is tartozunk.
Voltak olyan kedvesek, és elengedték a kamatokat, de attól még a
tartozást ki kell fizetnünk. Az új tulajdonos vállalta, hogy kifizet mindent,
kivéve a házunk jelzálogát.
– Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet – mondtam.
Apa átölelte anyámat.
– Miután felújították a szemközti plázát, és megnyitott az a két
étteremlánc, végig kellett néznünk, ahogy elszipkázzák a vendégeinket.
Voltak ötleteim a visszacsalogatásukra, például szerettem volna bővíteni a
vacsoránk kínálatát, helyre akartam pofozni az étterem belsejét, élő zenét
terveztem csütörtök és szombat estére, de bármit is találtam volna ki, nem
lett volna elég arra, hogy fizessük a törlesztőrészletet, és még nyereségünk
is legyen.
A kötényemet babráltam. Szinte biztos voltam abban, hogy a vevő egy
építkezési vállalkozó, aki nagy valószínűséggel le fogja dózerolni az
épületet. Az járt a fejemben, hogy kell lennie valamilyen megoldásnak,
hogy a The Goat tovább működhessen. Jamest már elveszítettem, nem
veszíthettem el azt is. Annyi emlékem fűződött azokhoz a falakhoz, amik
mind keveredtek a rozmaringos tepsis burgonya és a whiskey-s pácban
sült marhahús illatával.
– Bárcsak korábban tudtam volna! Talán segíthettem volna.
– El szerettük volna mondani, de… – Apám megvakarta a fejét. –
James meghalt, és valahogy sosem volt ideális az időzítés. Egyetlen szülő
sem szeretne béklyó lenni a gyermeke életén. És te akkor… már…
Igen, egy lelki roncs voltam.
Elengedtem az agyongyűrt kötényt, majd lassú, kimért mozdulatokkal
lesimítottam. Ingerült voltam, úgy éreztem, se jövőképem, se életcélom
nincs. Totálisan elvesztem.
– És most mit tegyek? Én csak a The Goatot ismerem. – A hangomon
érződött a bizonytalanságtól való félelem.
Anyám megfogta a kezemet.
– Fogd fel úgy, hogy ez egy új, izgalmas lehetőség. Kipróbálhatsz
valami mást.
– Például? – Elhúztam a kezemet, és letéptem magamról a kötényt. A
hír csak akkor kezdett leülepedni bennem.
A szüleim összepillantottak.
– Apáddal úgy gondoljuk, itt a jó alkalom, hogy megtudd, ki is vagy
igazán, és mihez szeretnél kezdeni.
Erre elkerekedett a szemem.
– Hogy értitek, hogy itt a jó alkalom? A The Goat eladására vagy
James halálára gondoltok?
Apám megköszörülte a torkát.
– Kicsit mindkettőre.
 Döbbenten bámultam.
– Jamesszel körülbelül nyolcéves korod óta együtt voltatok,
elválaszthatatlanul.
– Azt akarod mondani, hogy túlságosan függtem tőle?
– Nem teljesen – hebegett apám.
– De – vágta rá anyu kerek perec.
Rájuk meredtem.
– Aimee, jól tudod, hogy nekünk is mennyire hiányzik James. Apáddal
mindketten úgy érezzük, mintha a fiunkat veszítettük volna el. De a felnőtt
életedben először most minden csak rólad szól. Minden képzettséged és
tapasztalatod megvan, hogy ahhoz kezdj, amihez kedved van. Vágj bele a
saját éttermedbe, ha annyira szeretnél egyet vezetni!
Egyáltalán hogyan gondolhattam volna arra, hogy a semmiből
felépítsek egy éttermet, ha még a családi vállalkozásunkkal kapcsolatos
híreket sem tudtam felfogni? Csomóba gyűrtem és a pultra dobtam a
kötényt, amitől felszállt a liszt, majd hódaraként hullott a földre.
Felkaptam a táskámat és a kulcsaimat.
Apám arcán meglepődés látszott.
– Hová mész?
– El, haza… – ráztam meg a fejem –, valahová.
Teljes zűrzavar uralkodott bennem, nem tudtam logikusan
gondolkozni. Úgy éreztem, rám borulnak a falak, óriási súly nyomja a
mellemet, még a levegővétel is fájt. Kimentem a konyhából.
Anyu követett a parkolóba, ahol a kulcsaimmal ügyetlenkedtem.
Leestek a földre, és az orrom is majdnem egészen odáig lógott
bánatomban. Szakadozva kapkodtam a levegőt, majd kifújtam. A vállam
reszketett, a mellkasom feszült a bent rekedt zokogástól.
Anyu átölelte a hátamat, és a melléhez vont. A nyakába fúrtam az
arcom, és sírni kezdtem. Az ujjaimmal addig próbáltam a hátába
kapaszkodni, amíg sikerült. Ő finoman ringatott, simogatta a fejem, és
biztatott, hogy csak sírjak, engedjek ki magamból mindent.
– Nem tudom, hogyan kell.
– Ki fog alakulni, meglátod – válaszolta.
– Nem tudom, mit tegyek.
 – Ki fogsz találni valamit.
– Annyira egyedül vagyok!
Erre eltartott magától, megfogta az arcomat, és a hüvelykujjával
letörölte a könnyeimet.
– Nem vagy egyedül, mi itt vagyunk neked, drágám. Hívj minket,
amikor csak kedved van! Ott leszünk, ha ajánlólevelet kell írni, vagy ha
csak egy jót szeretnél sírni.
Hálás voltam a felajánlásáért, de nem éppen ezt akartam hallani. Akkor
még nem.

Nyolcéves koromban ismertem meg Jamest. New Yorkból költöztek Los

Gatosba, és lettek Nick szomszédjai. Én két háztömbnyire laktam tőlük a
szüleimmel, Catherine és Hugh Tierney-vel a ranch stílusú házunkban. Egy
nyári szombat reggelen Nick és Kristen átjöttek Jamesszel, hogy
bemutassanak minket egymásnak. Úgy emlékszem minden részletre, mint
abból az időszakból semmi másra. James mosolyogva integetett, amiből
tudtam, hogy izgul a találkozás miatt, szeretett volna ugyanis új barátokat
szerezni. Az iskolánkba járó fiúknál hosszabb volt a haja, nem is bírtam
levenni a szemem a fülcimpája körül tekergő vastag, barna fürtjeiről, amik
a New York Jets feliratú sapkája alól lógtak ki. Az ujjaival a hajába
szántott, mintha próbálta volna megzabolázni a rakoncátlan tincseket.
Mint szinte minden szombaton, a környékünk levegőjének átható,
frissen nyírt fűillata volt. A szomszédok öntözői dolgoztak, a háttérben jól
kivehető volt a monoton zúgásuk. Azt is minden egyes alkalommal
hallottam, amikor apám halk morajlás kíséretében elindította a
fűnyírónkat. És ahogy sok nyári szombaton lenni szokott, felállítottam a
kis limonádés-standomat, hogy pénzt gyűjtsek. Szerettem volna egy kis
zacskó csillámport venni a belvárosi játékboltban. Az eladó azt mondta,
ha esténként lefekvés előtt egy csipetet a fejemre szórok, nem fogom
elfelejteni, hogy hová tettem a cipőimet, és hogy mit kell csinálnom. Ezek
után tudtam, hogy nekem kell az a zacskó.
De az a szombat reggel más volt, mint a többi, és nem azért, mert
Kristen és Nick átjöttek az új barátjukkal. Robbie, a szemközti fiú és az
unokatestvére, Frankie látták, ahogy felállítom a standomat. Robbie
egymaga is szeretett szívatni, kettejük felbukkanása viszont azt jelentette,
hogy egész biztosan hajtépés, beszólás, tönkretett játékok és sírás lesz a
dolog vége.
Éppen kicsaltak tőlem egy-egy pohár limonádét, mert olyan nagyon
fényes huszonöt centeseket ajánlottak, amiket jobban szerettem volna
megszerezni, mint hogy békén hagyjanak, amikor megérkezett Kristen és
Nick.
– Szia, Aimee! – mondta Kristen. A Nick mellett álló fiúra mutatott. –
Ő James.
Miközben Robbie-nak öntöttem a limonádéját, Jamesre mosolyogtam.
– Szia!
Elmosolyodott, és felém intett.
– Nicsak! Ki van itt? – piszkálódott Robbie. – A szégyenlős és
nyámnyila Nicky. Ő az új barátnőd? – bökött az állával James felé.
James teste megfeszült. Nick ijesztően Robbie felé lépett.
– Húzz el, nyomorék!
– Óóó! – nyögött fel Frankie, majd a pohár kicsúszott a kezéből, ő
pedig a nyakához kapott, és két kézzel átkulcsolta. – Megmérgezett. Meg
fogok halni!
– Ne hülyéskedj! – Zavarba jöttem, így kétségbeesetten Jamesre
néztem, aki mogorván mustrálta Frankie-t.
– Hadd kóstoljam meg én is! – Robbie is meghúzta a limonádét, majd
elejtette a poharát. – Jaj, ne, mérgezett! – A standomra esett, mire a
műanyag poharak a földre zuhantak. – Megölt minket, Frankie.
– Nem igaz! – Meglöktem Robbie-t, de nem mozdult. – Szállj le róla!
– Gyerünk! – Kristen is rángatta Robbie karját.
– Agyő, kegyetlen világ! – Robbie az oldalára fordult, magával rántva
Kristent, aki a járdára esett, és sírni kezdett. Ahogy próbált felállni,
Frankie visszalökte.
Nick pár centire Frankie orrától a levegőbe bokszolt.
– Húzzatok el!
Frankie szeme elkerekedett, majd átfutott az utcán, egyenesen
Robbie-ék nyitott garázsába.
 Az asztal összedőlt Robbie súlya alatt. Előtte még éppen elkapta a
felsőmet, és addig csavarta, amíg a földre nem húzott, és rám nem esett. A
bordáim sajogtak, a hátam lüktetett. James lerántotta rólam Robbie-t,
akinek már lendült is az ökle. Sikerült szájon találnia Jamest, akinek
felrepedt a bőre. James felnyögött, majd bemosott egyet Robbie jobb
szemébe, aki erre sírva fakadt és hazaszaladt.
James segítségével lassan feltápászkodtam, és közben leporoltam a
ruhámat. Végignézett rajtam.
– Szép kis balhorgod van – szólalt meg mögöttem apám. – Ez egy
időre távol tartja majd Robbie-t és a sunyi unokatestvérét.
A járdán uralkodó katasztrófa láttán nagyot sóhajtottam. Kristen
szipogva megtörölte az orrát. Lehorzsolta a térdét, az egyik lábszárán
csorgott a vér.
– Sajnálom, ami a limonádés-standoddal történt – mondta.
Az állam remegni kezdett.
– Így sosem lesz csillámporom.
James úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
– Kristen, gyere be, Mrs. Tierney lekezeli a térded! – ajánlotta fel apu.
– Haza szeretnék menni – nyüszítette, és óvatosan megérintette a
lehorzsolt bőrét.
– Segítek neki – fogta meg Nick a könyökét. – Mi meg találkozunk
később – szólt oda Jamesnek.
Miközben elsétáltak, apám Jamesre nézett.
– Hogy hívnak, fiam?
– Jamesnek, uram. – Az ingébe törölte a tenyerét, majd kinyújtotta a
kezét. – James Donato.
Apám kezet rázott vele.
– Örülök, hogy találkoztunk, James. Gyere be hozzánk, hogy rendbe
tegyünk!
James gyorsan rám pillantott.
– Rendben, uram.
– Aimee, vezesd Jamest a konyhába, amíg én szólok anyukádnak,
hogy hozzon ragtapaszt.
Mire anyu megérkezett a kötéssel és a fertőtlenítővel, James szája már
nem vérzett. De mivel az ajka meg volt dagadva, egy zacskó fagyasztott
borsót szorított az arcához, miközben mellettem ült egy bárszéken.
Én pedig megsoroztam kérdésekkel, mert mindent tudni akartam róla.
Igen, ugyanabba az iskolába fog járni, mint én. Igen, imádta az amerikai
focit. Nem, még soha nem ütött meg más gyereket. Igen, fájt a keze.
Amikor megkérdeztem, hány éves, kétszer emelte fel az öt ujját, majd
még egyet.
– Van lánytestvéred?
Erre megrázta a fejét.
– És fiú?
Két ujját mutatta, majd megrázta a fejét, és egyet behajtott.
Felnevettem.
– Robbie jó nagyot bevághatott, ha még arra sem emlékszel, hány
testvéred van.
Rosszallóan nézett rám.
– Egy testvérem van, és Robbie kislány módjára üt.
Még jobban nevettem, de mindkét kezemet a szám elé kaptam, hogy
elfojtsam a kacagást. Attól tartottam, hogy James azt hiszi, rajta és a
félreszámolásán nevetek, és nem Robbie arckifejezésén, miután
bepancsolt neki. Még sosem láttam ilyen gyorsan hazarohanni.
James körülnézett a konyhában. Anyu a kockapartira almás pitével
készült, ami még a sütőben sült, a kertből pedig klasszikus zene hangja
szűrődött be, mert apa kivitt egy rádiót. James mocorogni kezdett a
széken.
– Jól érzem itt magam – bökte ki.
– Szívesen megnézném, te hol laksz – vágtam rá.
Reméltem, hogy szeretne a barátom lenni, mert én nagyon kedveltem.
Tetszett a mosolya, és nagyon bátor volt. Megütötte Robbie-t, amire én is
régóta vágytam, de soha nem mertem megtenni. Sokkal nagyobb volt,
mint én.
– A tiétek jobb – nézett vissza rám. – Mi az a csillámpor? Jól hangzik.
Elvörösödtem, mert eszembe jutott, milyen arcot vágott, amikor
korábban a csillámokról nyafogtam. A pultra támaszkodva, leszegett fejjel
elmeséltem neki, mi az. Közben megbűvölten néztem, hogy az ő karján
mennyivel sötétebb a bőr, mint mellette az enyém. Lemondóan vállat
vontam.
– Már mindegy is. A limonádés-standom tönkrement, így sosem lesz
annyi pénzem, hogy megvegyem.
James átnyúlt a pulton, és magához húzta a cukortartót. Az ujjai közé
csippentett kristálycukorszemeket, majd a fejem fölé emelte a kezét.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Hunyd le a szemed!
– Miért?
– Bízz bennem, hunyd le!
Lehunytam, mire csikorgó hangot hallottam a fejem fölött. Valami
zörgött a hajamon, és csiklandozta a fejbőrömet. Az orrom viszketett, úgy
éreztem, mintha eső hullana az arcomra, mégsem lettem vizes. Pislogtam,
majd felnéztem. Kristálycukorszemek hullottak rám.
– Ez mi volt? – tudakoltam, amikor befejezte, és leporolta a kezét.
– James csillámpora – válaszolta, s a szája ép sarka mosolyra
húzódott. – Így sosem fogod elfelejteni, hogy találkoztunk.
Elkerekedett a szemem, ő pedig zavarában elvörösödött. A szájához
kapta a zöldborsót, mire megrándult az arca.
– Sosem foglak elfelejteni – jelentettem ki, és az ígéretem jeléül még
keresztet is vetettem.
Az évek alatt James is sok ígéretet tett. Ketten leszünk, soha nem lesz
más, mert mi annyira szeretjük egymást. Együtt nőttünk fel, és
megfogadtuk, hogy együtt is fogunk megöregedni.
Képtelen voltam elképzelni, hogy más életet is akarhatnék, mint amit
elterveztünk.
 3. fejezet

NADIA ÉS KRISTEN már nálam voltak, mire hazaértem az étteremből.

Kristen elém futott.
– A tartalékkulcsot használtuk. Anyukád hívott, azt mondta, hogy
szükséged lehet társaságra. – Nagy levegőt vett. – Elmesélte, hogy mi
történt a The Goattal. Nagyon sajnálom.
Némán bólintottam, majd a kulcsot és a táskámat az
előszobaszekrényre dobtam.
A barátnőm fürkészve nézett rám.
– Minden rendben?
Vállat vontam. Miután elhajtottam a The Goattól, céltalanul köröztem
a városban, eleinte az étteremre, majd Jamesre gondoltam. Nem indultam
hazafelé, inkább kimentem a sírjához a temetőbe. A Donato család
sírboltjába temették az apja, Edgar Donato mellé, aki az év elején halt
meg tüdőrákban. James helyét egy lapos gránittábla jelezte: JAMES
CHARLES DONATO. A neve alatt kiírták a születési és a halálozási
dátumát. Thomas és Claire nem tudták a halála pontos idejét, a
boncmester szerint az utazását követő kettő-öt napon belül történhetett.
Így megállapodtak május 20-ban. Szép kerek szám.
Egy órát feküdtem a harmatos fűben, az arcomat a sírra fektettem, és
az elutazása előtti napokra gondoltam. Ragaszkodott ahhoz a mexikói
úthoz, és ahhoz is, hogy ő menjen, és ne Thomas. Én nem támogattam,
mert nagyon közel volt az esküvőnkhöz. Annyi mindent kellett még
eltervezni és előkészíteni. De meggyőzött, hogy nem marad sokáig. A
hazautazása után ki akart lépni a Donato Enterprisesból, hogy művészettel
foglalkozzon, mert imádott festeni. Így megenyhültem. Ha visszagondolok,
nekem éppen olyan makacsul kellett volna ragaszkodnom az otthon
maradásához, mint amennyire ő ragaszkodott az utazáshoz. És akkor még
élne. Házasok lennénk, és éppen Saint Bartson töltenénk a nászutunkat.
 Ott feküdve visszagondoltam azokra a napokra, amikor megtudtam,
hogy James eltűnt. Meglátogattam Claire-t, abban bízva, hogy olyan
emberrel lehetek, akit ugyanúgy megviselt James eltűnése, mint engem. De
tudnom kellett volna, hogy túl sokat várok. Claire-t jobban izgatták a
kiküldött esküvői meghívók, mint az, hogy bekövetkezik a legnagyobb
félelmünk. Megkért, hogy értesítsem a vendégeket az esküvő lehetséges
elmaradásáról.
Elsápadva néztem őt a szemközti fotelből a Donato-ház szörnyen
távolságtartó nappalijában. Én egyáltalán nem mondtam le Jamesről vagy
a közös jövőnkről. A szoknyámon keresztül hűvösnek és ridegnek
éreztem a fotel selyemanyagát. A szoba összes bútorát a Donato
Enterprises hozta be külföldről. Mindennek éles, durva sarka volt, pont
ugyanolyanok voltak, mint Claire arca. A finomság legapróbb jelét sem
mutatták.
– Képtelen vagyok felhívni az embereket. Még nem – jelentettem ki.
Elképzelni sem tudtam, hogy azt mondom nekik, az esküvő később
lesz, vagy ami még rosszabb, egyáltalán nem lesz. A beismeréstől James
helyzete megmásíthatatlanná vált volna.
A válaszomra Claire teste megfeszült.
– Pedig muszáj lesz.
Az ajtóban mozgást érzékeltem, így odakaptam a fejem. Phil sétált be,
aki úgy nézett rám, ahogy egy vadász néz a fegyver optikájába. Szó nélkül
a nagynénje mellé ült, és átkulcsolta a vállát. Túl jól volt ahhoz képest,
hogy az unokatestvére meg is halhatott.
Claire megpaskolta Phil combját, és egészen addig ott tartotta a kezét,
amíg arcon csókolta. A látványtól összeugrott a gyomrom.
– Aimee – bólintott felém Phil.
Nyugtalanul fészkelődtem a fotelben. Előző nyár óta nem láttam, és azt
sem tudtam, hogy megérkezett.
Claire megsimogatta a combját.
– Nem is tudom, mihez kezdenék Phil nélkül. Szörnyű év volt ez a
családunk életében. Nagyon hálás vagyok, hogy hozzám költözött, így
lesz társaságom. Vele át tudom vészelni a napokat.
Claire-re kaptam a tekintetem. Phil nála lakott? A párnába
mélyesztettem a körmeimet. A térdeim összekoccantak a reszketéstől, így
összeszorítottam őket, de addigra már hullámszerűen végigsöpört a
remegés az egész testemen, egészen a karomig.
Claire gyanakvón rám nézett.
– Jól vagy?
– Sajnálom, de mennem kell – mondtam, és felugrottam.
Ő is felállt.
– Ha nagyon muszáj… De várj egy pillanatot, van neked valamim.
Phillel maradtam a szobában.
Nem vette a fáradságot, hogy felálljon, de éreztem, hogy végigmér.
– Rég nem találkoztunk, Aimee. Hiányoztam?
Suttogva mondta, de úgy hallottam minden szavát, mintha a fülembe
kiabálta volna. A háta mögötti falra szegeztem a tekintetem.
Nagyot sóhajtott.
– Hát, jó. Te hiányoztál nekem. Jól nézel ki… a helyzethez képest.
A kanapé anyaga súrlódott, ahogy felállt. Ne állj fel, kérlek, ne állj
fel!
– Sajnálom, ami Jamesszel történt.
Szinte bűnbánó volt a hangja. Rámeredtem.
Elnevette magát.
– Hát, ez nem jött be!
Keresztezte a lábait, a két karját pedig teljes széltében a kanapé
háttámlájára tette, amitől a zakója alól kilátszott a hófehér inge.
Meztelennek éreztem magam a tekintete kereszttüzében. Még szerencse,
hogy szemmel nem lehet perzselni, mert a pillantásától már hólyagos lett
volna a bőröm.
– Érthető, hogy Claire olyan komolytalan, hétköznapi dolgokkal van
elfoglalva, mint az esküvőtök. Azért aggódik a vendégek miatt, mert túl
fájdalmas lenne Jamesen gondolkoznia.
– Mindannyiunknak nehéz.
Megdörzsölte a száját.
– Igen, hát… Gondolom, igen. Sajnálom.
A szavaitól megdermedtem, és rámeredtem.
– Úgy értem, ami Jamesszel történt – helyesbített.
 Erre elöntött a düh.
– Neked ennél sokkal több mindent kellene sajnálnod!
A folyosó felől meghallottam Claire cipőjének kopogását. Két
mappával a kezében lépett a szobába, majd felém nyújtotta őket.
– Mi ez?
A mappák remegtek a kezében.
– Telefonszámok és e-mail-címek.
Rosszallóan ránéztem.
– Kiké?
– James esküvői meghívottjaié. A lakcímüket már tudod. Így fel tudod
hívni őket, vagy tudsz e-mailt írni nekik, hogy elmondd, mi történt.
Gyorsabb, mint ha megint postázni kellene.
Komolyan gondolta? Eszembe jutott, hogy jól megmondom neki a
magamét, de rájöttem, annál rosszabb lesz, minél tovább maradok.
Gyanítottam, hogy Phil nem fogja kettesben hagyni velem Claire-t.
– Felhívom őket. – Elvettem a mappát, majd elköszöntem.
Phil felállt.
– Kikísérlek.
– Ne! – tiltakoztam.
Claire szeme elkerekedett. Mindig Phil volt a kedvence, jobban
szerette őt, mint a saját fiait, ráadásul odavolt az illemért.
– Nem kell, köszönöm – próbáltam a tőlem telhető legudvariasabb
hangon mondani. – Kitalálok.
Azelőtt eljöttem, hogy bármelyikük megszólalhatott volna.

Kristen megsimogatta a karomat, és ezzel visszahúzott a jelenbe.

Rápislogtam.
– Gyere, ülj le! Hozok neked valami innivalót.
Követtem a konyhába, és ledobtam magam egy székre.
– Hoztunk neked ebédet, és be is vásároltunk – mondta Nadia,
miközben a holmit a konyhát a nappalitól elválasztó pultra pakolta.
Kristen öntött nekem egy pohár limonádét, és a kezembe nyomta.
Mohón megittam, majd miután megtöröltem a számat, sírva fakadtam.
A két barátnőm némán meredt rám. Beletelt néhány másodpercbe, de
Kristen találta magát fel először. Letette a kancsót, leült a szemközti
székre, majd felém nyújtott egy szalvétát, hogy töröljem meg az orromat.
– Nem könnyű ez az időszak neked, Aimee. Kérlek, mondd el
nekünk, hogyan segíthetünk. Miről jutott eszedbe James? Mi zaklatott fel
ennyire?
Minden, gondoltam. James, az étterem, a karrierem, pontosabban
reggel óta annak a hiánya.
Nadia a szekrényből tányérokat vett elő, és elkezdett egy salátát
összeállítani.
– Enned kell valamit, szarul nézel ki.
Erre taknyosan felhorkantam.
– Kösz szépen! – mondtam, és belenevettem a szalvétába.
Elmosolyodott.
– Na, ez már jobban tetszik.
Kristen ismét megsimogatta a karomat.
– Kérlek, beszélgess velünk!
Belenyöszörögtem a szalvétába, és bólintottam. El kellett nekik
mondanom valamit, de nem mondhattam el mindent. Addig törölgettem a
szememet, amíg valamennyire száraz lett, de közben egészen kidörzsöltem
körülötte a bőrömet. Valami mást viszont bevallottam.
– Hibásnak érzem magam, ennyi.
Nadia az asztalra tette a salátát.
– Hogy érted?
– Jamesre gondoltam, és arra, hogy meg kellett volna győznöm arról,
maradjon itthon. – Belekotortam a salátámba. – Most lenne a nászutunk.
Kristen lebiggyesztette a száját, és megsimogatta az alkaromat.
– Nagyon rossz szokásod, hogy magadban tartasz mindent, de ne
csináld ezt. És ne is hibáztasd magad! Jól tudod, James milyen fafejű
tudott lenni. Hiába győzködted volna jobban, akkor is elmegy Mexikóba.
Ne legyen bűntudatod!
– Miért ne lehetne? – ellenkezett Nadia. – Nincs semmi baj egy kis
bűntudattal.
Kristen szája tátva maradt.
 – Ezt mégis hogy a fenébe érted?
Nadia megvonta a vállát, miközben egy rukkolalevelet próbált a
szájába tuszkolni.
– A gyász fázisai – szólalt meg, miután lenyelte a falatot. – Egy fokkal
közelebb van a továbblépés felé.
– Éppen csak elkezdett gyászolni – ellenkezett Kristen. – Alig két
napja volt James temetése.
Integetni kezdtem.
– Hahó, én is itt vagyok! Hozzám is nyugodtan beszéljetek!
– Valójában több mint két hónapja halt meg – hívta fel a figyelmet
Nadia.
Kristen felszisszent.
– Jó ég, teljes képtelenség, amiket beszélsz! – Felállt, a mosogatóhoz
vitte a tányérját, s közben halkan motyogott valamit.
Nadia előbb a plafonra nézett, majd rám, mint aki pontosan érti, mi
zajlik bennem.
– Én pont ugyanígy éreztem magam, amikor apám elköltözött.
Magamat hibáztattam.
Azt tudtam, hogy tizenhárom éves volt, amikor az apja elhagyta az
anyját.
– Pont azután történt, hogy apám megtalálta a sminkkészletemet,
emlékszel? Jól leteremtett és a szobámba küldött. Amikor előjöttem
vacsoraidőben, már nem volt ott. Újra nem fogadtam szót, és ezért azt
hittem, hogy mindennek ez volt az oka. Anyám csak később mesélt
nekem apám szeretőjéről. Ma már azt gondolom, azért kaptam a
büntetést, hogy menjek ki a szobából, és ne halljam a kiabálásukat.
– És ezt miért nem mesélted el korábban?
– Amiért te sem. Hibásnak éreztem magam, így nem mondtam el. Az
érettségiig nem tudtam apám kapcsolatáról, így öt éven keresztül magamat
hibáztattam. – Megszorította az ujjaimat. – Semmi baj nincs azzal, ha
lelkiismeret-furdalásod van. Csak ne kapaszkodj bele olyan sokáig, mint
én tettem, mert depressziós leszel, de a múlton már semmi nem változtat.
Ezt könnyebb volt mondani, mint megvalósítani.
– És most mit tegyek? – kérdeztem.
 Kérdőn nézett rám.
– Jamesszel?
– Nem, a munkával. Állást kell találnom.
Nekem főznöm, sütnöm, alkotnom kellett, ebben Jamesszel
ugyanolyanok voltunk. Amíg ő festett, hogy oldja a feszültséget, vagy
végiggondoljon valamit, én sütöttem. Jó sokat. Viszketett a tenyerem,
hogy elővehessem a spájzból a hozzávalókat. Hogy begyúrjak egy adag
tésztát, de nem olyat, mint reggel. Ám nagyon belemerültem a
gondolataimba, és túl sok vizet használtam. A tészta híg és ragacsos volt.
– Simán fogsz találni munkát, vagy… – hatásszünetet tartott –
utazhatnál.
– Ugyanezt mondta Thomas is.
A nászutunk miatt volt útlevelem, de soha sehová nem mentem James
nélkül, és furcsa lett volna egyedül. Ő improvizáló típus volt, mindig letért
a jól kitaposott útról, hogy ismeretlen helyeket fedezzen fel. Egyszer azt
mondta, így sosem tudhatjuk, milyen meglepetésre bukkanunk.
Nadia elmosolyodott.
– Tetszik Thomas gondolkodásmódja.
– Egyelőre nem tudok utazni – ingattam a fejem.
– Akkor nyiss egy éttermet!
– Apám kérte, hogy mondd ezt?
– Nem, de szerintem csodás ötlet – nevetett.
– James szerint is az volt. Szerinte nyitnom kellett volna egy kávézót,
mert jó kávét főzök.
– Érdemes legalább megfontolni.
Dermesztő kilátásnak tűnt James nélkül felépíteni egy új éttermet.
Hátranéztem Kristenre.
– Szerinted?
Felemelte a kezét.
– Én mindent támogatok, ami téged boldoggá tesz.
James és a The Goat tettek engem boldoggá.
Nadia is a mosogatóhoz vitte a tányérját. Kristen bekukkantott a
hűtőbe, kihúzogatta a fiókokat. Ahogy figyeltem őket, eszembe jutott,
hogy hétfő van.
 – Nem kellene nektek dolgoznotok?
– Engem helyettesítenek, így egész nap a tiéd vagyok – felelte Kristen.
Ő általános iskolai tanítónő volt, egész évben dolgozott. Az új tanév
kezdetéig már csak néhány hete maradt a nyári szünetből. Előző évben
házasodtak össze Nickkel, és gyorsan szerettek volna családot alapítani.
Úgy terveztük, hogy majd együtt neveljük fel a gyerekeinket.
Annak az ötletnek is lőttek.
Nadia a mosogatógépbe tette a tányérját, majd megtörölte a kezét.
– Én kettőig érek rá.
Kristen kidugta a fejét az ajtó mögül.
– Azt mondtad, egész nap ráérsz.
– Idefelé hívtak a belvárosi bolthelyiséggel kapcsolatban. A bérlő
elfogadta az ajánlatomat, és minél hamarabb szeretne velem találkozni.
– A North Santa Cruz Avenue-n lévőről van szó? – érdeklődtem. – A
táncstúdió és a borbár között? – Az volt az egyetlen szabad hely, amiről
ott tudtam. És arról is csak James miatt.
– Az bizony. Galériát nyitnak.
– Ez most komoly? – kérdeztem csalódottan.
Nadia furcsán nézett rám.
– Igen. Minden rendben?
– Pont azon a helyen tervezel egy galériát, amit James szeretett volna
kibérelni ugyanerre a célra.
– Sajnálom. – Nadián látszott, hogy nagyon rosszul érzi magát.
Legyintettem.
– Nem a te hibád.
Kristen újra benézett a hűtőbe.
– Hová tetted a bort, Nadia?
– Nem volt a többi dolog mellett? – Kristen megrázta a fejét, Nadia
pedig megvonta a vállát. – Lehet, hogy a boltban hagytuk.
– Kell lennie pár üvegnek a garázs hűtőjében – szólaltam meg,
érzelmektől elfojtott hangon. Még mindig a belvárosi galérián járt az
eszem. A kiadása megmásíthatatlanul azt jelentette, hogy az álom nem fog
valóra válni.
Kristen aggódó pillantást vetett rám, majd kiment a garázsba, az ajtó
becsapódott utána. Nemsokára egy üveg chardonnay-val tért vissza.
– Mikor takarítottad ki a garázst?
– Úgy fest, mint amit kitakarítottam?
A körülöttünk lévő térre mutattam: a kibontatlan levelek a pulton, az el
nem olvasott újságok egy halomban a földön tornyosultak, a sarkokban
porcicák kergetőztek.
– Nem érdekes – mondta, s közben kibontotta az üveget, majd három
pohárba töltött –, a garázs jól fest.
A bort kortyolgatva Nadia új tervezői megbízásáról beszélgettünk.
Nemsokára megszólalt a telefonján az ébresztőóra, mire a képernyőre
nézett.
– Mennem kell, holnap hívlak!
Adott egy puszit az arcomra, majd felkapta a táskáját, ám a füle
beleakadt a szék háttámlájába, így kiborult belőle minden. A járólapon
szétszóródott a rúzsa, a tolla, a cukorkái és egy csomó papír.
Nadia káromkodott egy cifrát, én meg lehajoltam, hogy segítsek neki.
– Hagyd csak! – Nem engedte, hogy segítsek, gyorsan összeszedte a
dolgait. – Sietnem kell! – hadarta, és az ajtóhoz futott.
Integettem neki, majd elindítottam a zenelejátszót, és azon
gondolkoztam, vajon Kristen meddig fog maradni. Újratöltötte a
poharakat, ami jó hír volt, mert azt jelentette, még nem megy el egy
darabig.
Táncoltunk, beszélgettünk, és megnéztünk egy romantikus filmet az
előfizetős csatornán. Tíz körül csengetett valaki. Nick érkezett, hogy
hazavigye a feleségét.
– Holnap hívlak – ígérte a barátnőm, miközben felkelt a kanapéról.
Az ajtóhoz kísértem, ahol erősen megölelt.
– Jó éjt, drágám!
Nick átkarolta és magához húzta Kristent. Tökéletes pár voltak.
Figyeltem, ahogy Nick az ujjával kifésül néhány szőke tincset a felesége
arcából. Az érintése nagyon intim volt. A látványba belesajdult a szívem.
Nekem erre már nem volt többé lehetőségem Jamesszel.
– Megleszel éjszaka? – kérdezte Nick.
Volt más választásom?
 – Rendben lesz minden.
– Hívj minket, ha szükséged van bármire!
– Köszönöm! – búcsúztam el tőlük.
Bezártam az ajtót, és hallgattam, ahogy Nick elhajt. A hátamat az
ajtónak támasztva a földre csúsztam, a szemem lecsukódott. A bortól úgy
éreztem, lebegek, viszont a hangok és az illatok még eljutottak a ködös
elmémbe. A szekrényen álló óra kattogása. A légkondicionáló búgása. Az
égő gyertyák citromfű- és kókuszillata.
Erre kipattant a szemem. El kellett fújnom őket. Feltápászkodtam, de
közben a konyhaszék alatt észrevettem egy papírdarabot. Félbe volt
hajtva, így egy apró sátorra emlékeztetett. Odamentem, és felvettem,
hogy megnézzem, mi van ráírva.
Lacy Saunders.
A látó James temetéséről, akiről már majdnem meg is feledkeztem.
Nadia hagyhatta itt, amikor kiborult a táskája. Meredten néztem a
névjegyet.
James él.
Hallottam Lacy suttogását.
Tiszta bolond. A pultra dobtam a papírt, végigsétáltam a házon,
elfújtam a gyertyákat, bezártam az ajtókat, és lekapcsoltam a lámpákat.
Ellenőriztem a garázst is. Még jó, mert Kristen égve hagyta az egyetlen
mennyezeti lámpát. Lekapcsoltam, majd azonnal újra fel.
A VW Bogaram mögött hatalmas üres tér volt, pedig nyolc doboznak
kellett volna ott lennie, tele James pufifóliába csomagolt festményeivel.
Eltűntek.
Megkerültem az autómat, és bambán néztem a csupasz betont.
Egyetlen doboz maradt, de hol volt a többi? Mióta nem voltak ott?
Annyira ki voltam bukva az elmúlt hónapokban, hogy bármikor
eltűnhettek. Az is lehetett, hogy James több helyre vágyott a garázsban, és
átvitte a festményeket a cég raktárába.
Thomas talán tudta, hol lehetnek. Fel kellett hívnom. Majd holnap,
gondoltam ásítozva.
Visszamentem a házba, és belezuhantam az ágyba.
 4. fejezet

OKTÓBER

A NAPOK JÖTTEK- MENTEK, egymásba folytak. Hosszú estéket töltöttem

Nadiával, sokszor vacsoráztam Kristennel és a férjével, és számtalanszor
néztem filmet a kanapéról. Amikor nem volt semmi érdekes, amit
nézhettem volna, sütöttem.
Néha elmentem a The Goatba, hogy ledolgozzam a műszakomat, de a
tudat, hogy nemsokára bezár, arra emlékeztetett, hogy ki kell találnom,
mihez kezdjek az életemmel. Így egy idő után már nem mentem.
A levelek kupaca egyre nőtt, az újságok egyre magasabban
tornyosultak, ahogy a koszos edények is a mosogatóban. A ház minden
szabad pontján poharak voltak, a konyhaasztalon egytálételek, torták és
kekszek maradékai. A mosó- és szárítógépet csak a legnagyobb
szükségben használtam, például, amikor nem maradt már tiszta
fehérneműm.
A napjaimat és az estéimet annyira telezsúfoltam, hogy csak elájulni
volt erőm. Amikor reggelente felébredtem, alig működött az agyam és a
testem, így az eszpresszómmal kezdtem el kísérletezgetni. Különleges
kávéfajtákat elegyítettem szirupokkal, hogy életben maradjak, majd
folytattam a sütést. A ház egy katasztrófa volt, ahogy az életem is. Totális
csőd voltam.
Mígnem egy nap felébredtem.
A fűnyíró hangjára. Kikukucskáltam az utca felőli napellenző rései
között, és megláttam Nicket, ahogy előre és hátra tologatja a gépet a
füvön. Kinyílt a bejárati ajtó, és Kristen meglepetten nézett rám.
 – Te ébren vagy?
– Gondoltam, csatlakozom az emberiséghez. – Az ablakon túlra
mutattam: – Abba kellene ezt hagynia.
Kristen becsukta az ajtót.
– Segíteni szeretne, és szerintem ez neki is segít.
Összetapostam egy üres zsebkendős dobozt.
– Hogyhogy?
– Hiányzik neki James.
– Mindannyiunknak – válaszoltam, és összegyűjtöttem a nappaliban
lévő koszos poharakat. – Az udvar csodásan néz ki, de már tizenegy hete
csinálja ezt. Nem vághatja a füvemet élete végéig.
– Mondja ezt az a nő, aki visszatért az élők sorába. – Kristen követett
a konyhába. – Megmondom neki, hogy felfogadtál egy kertészt.
– Remek.
Kristen beleszagolt a levegőbe. Fahéj és juharszirup édeskés illata
terjengett.
– Kávétorta? – tudakolta.
A konyhaasztalt beterítő sütőformákra és tálakra mutattam, mire
elkerekedett a szeme.
– Látom, elfoglalt voltál. Meg is fogod ezt mind enni?
Szégyenlősen ránéztem.
– Hát, mostanában én látom el a környéket.
Bár a szomszédasszonyom és a férje hálásak voltak a meleg ételekért,
amiket vacsorára kaptak, a három gyerekük pedig imádta a
nyalánkságokat, amiket vittem nekik, mégis megkértek, hogy tovább ne
etessem a családjukat, mert túl sokat költök rájuk. Abból a pénzből,
amim nem is volt, hiszen képtelen voltam rávenni magam, hogy beváltsam
Thomas csekkjét. A vásárlások miatt a hitelkártyámat már-már majdnem
lenulláztam. Végül úgy alakult, hogy a mániámból fakadó sok-sok ételt a
Szent Antal Alapítványnak ajánlottam fel, ahol rászorulókat láttak el, és
ahol anyám is önkénteskedett.
Kristen vett egy szeletet.
– Te jó ég, ez nem is anyukád receptje! Sokkal jobb annál! –
hümmögte.
 – Tettem bele egy kevés tejfölt, az változtatta meg az állagát.
Puhábbak és könnyebbek tőle a torták.
Belapátolta az utolsó morzsáig, majd vett még egyet.
– Szóval mi ez az őrületes főzés?
– Ismersz, el kell foglalnom magam, hogy ne gondoljak bizonyos
dolgokra.
Alig láthatóan elmosolyodott.
– Nem James volt az egyetlen művész ebben a házban.
Én is elmosolyodtam.
– Igen, jók voltunk együtt.
A mosogatóhoz mentem, és elmostam a tányérokat. Kristen befejezte
a kávétortát, majd rendbe rakta a konyhapulton több hónapja gyűlő
leveleket. Az egyik stósz felborult, a borítékok a földre zuhantak, mire
lehajolt értük.
– Ejha, ez mi?
Odanéztem, mi lehet a kezében. Thomas csekkje, eltemetve és
elfeledve a többi között.
– Thomastól kaptam.
– Micsoda? Mit?
– Ő volt James örököse, de megtudta, hogy a házasság után nekem
járt volna a pénz.
– Ez kedves tőle. – Kristen megfordította a papírt. – TE! JÓ! ÉG! A
kedves ki sem fejezi, ez elképesztő! Ennyi pénzből belevághatnál a saját
éttermedbe is.
– Hát, igen, ha úgy döntök.
Kristen a csekkre meredt.
– Az esküvőtök napján állította ki… Jaj, ne haragudj! James temetése
napján.
Megtöröltem a kezem, és elvettem tőle a csekket.
– Akkor adta oda, mielőtt még Lacy megkörnyékezett.
– Ki az a Lacy? Akit láttunk veled beszélgetni a parkolóban?
– Látó – bólogattam.
– Hogy micsoda? – tört ki a nevetés Kristenből.
– Médium.
 – Úgy érted, jósnő?
– Talán inkább szellemi profilozó.
– Nem csodálom, hogy Nadia elvette tőled a névjegyét. Én is
aggódnék, ha egy ilyen ember környékezne meg. Mit mondott neked?
– Hogy James él.
Kristennek leesett az álla. Az előszobában ütött az óra, majd újra.
Végül a barátnőm vett egy nagy levegőt.
– Ez ijesztő. Nem hiszel neki, ugye?
Megcsavartam az eljegyzési gyűrűmet az ujjamon. Jó párszor feltettem
már magamnak a kérdést, hogy mi van, ha mégis.
Kristen fürkészőn méricskélt.
– Aimee?
– Nem, nem hiszek neki.
Erre nagyot sóhajtott.
– Jó, mert rám hoztad a frászt. – Az órájára nézett. – Mennem kell, fél
óra múlva kezdődik a tanítás. Jaj, majdnem elfelejtettem! – A táskájába
nyúlt. – Ezt neked hoztam.
Egy újabb névjegy. DR. GRACE PETERSON, KLINIKAI PSZICHOLÓGUS,
GYÁSZTANÁCSADÓ.
– Örülök, hogy végre jobban vagy, de úgy érzem, még valami mindig
visszatart. Ha szívesen elmondanád valakinek, akkor beszélj egy
szakemberrel. Egy igazival. – Megfordította a kártyát, majd a kézírásra
bökött. – Foglaltam neked egy helyet ma tizenegyre. Módosíthatod az
időt vagy a napot, sőt le is mondhatod. Rajtad áll.
– Köszi! – mondtam, mert nem tudtam, hogy el szeretnék-e menni. A
konyhaasztalra tettem a kártyát, Lacyé mellé.
– Hívlak munka után. – Kristen megpuszilt, majd elment.
Mire rendet raktam, megfürödtem, felvettem egy farmert, egy könnyű
pulóvert és a cipőm, már 10:58 volt. Minden csillogott-villogott, beleértve
engem is, de lekéstem Kristen időpontját. Azon gondolkoztam, vajon
szándékosan húztam-e az időt indulás előtt.
Ott volt Lacy névjegye, a gyűrődés középen vonzotta a tekintetem.
Ahogy újra és újra elolvastam, mi van ráírva, egyre dühösebb lettem.
Teljesen begőzöltem. Miért kellett a temetésen odajönnie hozzám azzal,
hogy James még él, és ezzel teljesen összezavarnia? Kegyetlenség volt.
Thomas csekkje jutott eszembe, és az, vajon a nő tudhatott-e róla. Talán
csak megpróbált kihasználni.
De volt a névjegyen két szó, amiket minél tovább néztem, annál
nagyobbnak és vastagabbnak tűntek. ELTŰNT SZEMÉLYEK. Pontosan a
SEGÍTEK RÁTALÁLNI A VÁLASZRA szlogen fölött.
Jobban teszi, ha vannak válaszai, kezdésként mondjuk arra, hogy
honnan vette a bátorságot a megkörnyékezésemhez. Felkaptam a kártyát
és a kulcsaimat, fittyet hányva arra, hogy már magam is gondolkoztam a
megkeresésén.

A Lacy névjegykártyáján feltüntetett cím Los Gatos és Campbell határán

volt, egy családi házas övezetben. Az egyemeletes háza elé gurultam, az
előkertjében egy tábla állt a következő felirattal.

LACY LELKI TANÁCSADÁSA

TAROTKÁRTYA ÉS TENYÉRJÓSLÁS
BEJELENTKEZNI NEM SZÜKSÉGES

A kiírás egészen más benyomást keltett a médium Lacyről. Eszerint

nem volt más, mint egy dilis jósnő.
Arra gondoltam, hogy te jó ég, mekkora idióta vagyok. Pedig Nadia
figyelmeztetett, hogy ne legyek naiv.
Az anyósülés ablakán át megláttam Lacyt, aki a konyhából figyelt
engem. Éreztem, hogy a lapockáim között bizsereg a bőr, így gyorsan
elkaptam a szemem, és inkább a szélvédőre meredtem.
Szállj ki az autóból, Aimee!
Magamon éreztem a tekintetét, miközben kikönyörögtem magam a
volán mögül. Vagy az ő hangját hallottam a fülemben?
Elhessegettem a gondolatot, kiszálltam, és bevágtam magam mögött az
ajtót.
– Jó napot, Aimee! – köszöntött Lacy a járdán állva.
A hangra összerezzentem, és csak bámultam. Észre sem vettem, hogy
kijött a házból.
– Szeretne bejönni? – kérdezte mosolyogva.
– Én… – A szám mozgott, de mégsem jött ki rajta hang.
Lacy várakozva nézett rá, de elnézésfélét hebegtem, és az autóm
kilincse után tapogatóztam. Éreztem, hogy tud valamit Jamesről, amit én
nem, és ez megijesztett.
Beültem a kocsiba, és bedugtam a kulcsot az indítóba. Lacy
megkopogtatta az utasülés felőli ablakot, mire összerezzentem.
– Hová megy? – érdeklődött.
– Sajnálom, hiba volt ide jönnöm.
Felbőgettem a motort, Lacy pedig ellépett. Erősebben tapostam a
gázba, mint szerettem volna. Az autóm meglódult, és elhajtottam.
A hosszabb utat választottam hazafelé, a főút helyett a kis utcákon
mentem, miközben lehordtam magam, amiért ekkora marha voltam.
Atyám, teljesen megörültem! Amikor hazaértem, Lacy ott ült a
verandámon.
Megtorpantam a kerítésénél, mire felállt.
– Ne aggódjon, nem maradok! – mondta, és lassan közelített felém. –
Ezt találtam az utcán. – Felemelte a pénztárcámat.
Rezzenéstelen arccal néztem az olívzöld Guccira, amit két éve
Jamestől kaptam a születésnapomra, és ami a nő kezében nem nézett ki
olyan jól.
Elmosolyodott, amitől meglágyultak a vonásai, és fiatalabbnak tűnt,
mint annak a késő negyvenesnek, aminek saccoltam.
– Nem nyúltam semmihez – jegyezte meg, amikor elvettem a tárcámat
–, csak a jogosítványát vettem elő, hogy megtudjam a címét. Jó a fotó
önről.
– Miért, a médiumi képességei nem súgták meg, merre lakom? –
kérdeztem, miközben a táskámba csúsztattam az erszényt.
Megrándult az arca az epés megjegyzésemtől.
– Nem, sajnálom, így nem működik. Bár, gondolom, nem azért jött el
hozzám, hogy kiderítse, szélhámos vagyok-e. Jamesről akart megtudni
dolgokat. Már akkor kételkedett, amikor eltűnt, és még most is
kételkedik.
 Viszketett mindenem, nem bírtam a pillantását, ezért félrenéztem.
– Haragszik rám – vélekedett.
– Inkább azt gondolom, hogy menjen el. – Kényelmetlenül éreztem
magam a társaságában.
Lacy tétovázott. Beszédre nyitotta a száját, majd becsukta, aztán
bólintott, és az autójához ment. Figyeltem, ahogy elhajt, és magamat is
meglepve azon gondolkoztam, vajon találkozunk-e még.
 5. fejezet

MEGKORDULT A GYOMROM. Egy távoli motor zajában hallottam James

nevetését, a ruhámat fodrozó kellemes szellőben pedig a hangja csengett a
fülemben. Menjünk a Joe-ba!
A vasárnap reggeleket a Joe-ban töltöttük. Hirtelen úgy éreztem, egy
örökkévalóság telt el James halála óta. Hiányzott a nevetése és mély
hangjának karcossága. Többé már nem fogom hallani, ahogy azt mondja,
szeret, ennek ellenére nem voltam hajlandó semmi olyat tenni, ami
megerősítette volna azt, hogy nincs többé. Nem dobozoltam el a dolgait,
nem mondtam le a magazin-előfizetéseit, és nem ültem egyedül a Joe-beli
asztalunkhoz. Ám fél év elteltével hirtelen úgy éreztem, szeretnék
odamenni, hogy egy tál paradicsomleves és egy citrussaláta mellett üssem
el az időmet. A kávézóban csodásak voltak az ételek, viszont Joe, a
tulajdonos, nem főzött jó kávét. Sokszor viccelődött azzal, hogy csak
csináljam meg otthon, amit inni szeretnénk, és nyugodtan vigyük
magunkkal. Azt mondta, kizárólag a bögrehasználatot fogja felszámolni,
mint az italoknál szokták a dugódíjat. Joe keserű kávéja
köszönőviszonyban sem volt azzal az elixírrel, amit én készítettem.
Mivel nem akartam hazamenni az üres házba, ahol ráadásul csak lejárt
szavatosságú ételek voltak, inkább hat háztömböt sétáltam a Joe-hoz.
Útközben a lépteim visszhangjában Jamest hallottam. Számtalanszor
megtettük együtt ezt az utat, és nehéz volt elhinni, hogy nincs mellettem és
nem fogja a kezem. Így inkább ökölbe szorítottam. A tenyerem hideg és
magányos volt.
A kávézóhoz érve lenyomtam a kilincset, ám egyenesen beleütköztem
az üvegajtóba.
– Aú!
Az arcomhoz kaptam a kezem, a szemem könnybe lábadt, az orrom
lüktetett. Egy helyben toporogva és káromkodva simogattam sajgó
bőrömet. Megfogtam az orrnyergem, és újra lenyomtam a kilincset, de
nem történt semmi. Pénteken zárva lett volna?
Az üveghez szorítottam a homlokom, és bekukkantottam. A kávézó
üres és sötét volt, az üvegpult teljesen kiürült. Nem voltak muffinok,
húsfélék, saláták, se üveges italok. A jobb oldali ablak sarkába egy
feliratot ragasztottak.

KIADÓ

Hosszú másodpercekig csak bámultam. Joe kávézója örökre bezárt.

Azok a reggelek jutottak eszembe, amikor Jamesszel elsétáltunk
reggelizni. A pörkölt kávé, a frissen sült scone és a krumplis frittata
ismerős illata vonzott minket ide. A mi helyünk volt. Az én helyem volt.
Hirtelen elléptem az ablaktól.
– Ez lehetne az én helyem – mondtam a tükörképemnek.
Abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy mit szeretnék és mit kell
csinálnom. Megnyitom a saját éttermet a Joe régi helyén. James is ezt
akarta volna, és ezt megtehetném érte.
Úgy söpört végig rajtam az izgalom, mint egy koffeinlöket. Mielőtt
meggondolhattam volna magam, bepötyögtem a telefonomba az
ingatlanos nevét és számát, majd elmentettem.
Izzott bennem a tettvágy. Körbenéztem az utcán, s a szemem
megakadt a két háztömbnyire lévő kirakatokon. Elképzelhető volt, hogy
Nadia pont az épülő galériában van, így gyorsan elindultam arrafelé, és
közben felhívtam.

– Menj csak! Aztán mondd el, mit gondolsz! – biztatott Nadia.

– A galéria még nem nyitott meg, nem mehetek be – válaszoltam.
– Dehogynem mehetsz be! Wendy éppen a megnyitóra akasztgatja a
képeket.
– Nem is tudom. – Reménykedtem, hogy Nadia is ott lesz, szerettem
volna megosztani vele a Joe-val kapcsolatos terveimet. Újra megkordult a
gyomrom.
Nadia hangja türelmetlenül csengett:
– Akkor mondd neki azt, hogy én küldtelek. Nem fogja bánni, ha
körülnézel.
– Rendben, megnézem – egyeztem bele, és megálltam a sarkon. Egy
autó húzott el mellettem, mire beljebb ugrottam a padkáról.
– Most fel kell készülnöm egy konferenciahívásra. Munka után, este
meglátogatlak. Érdekel, mit gondolsz az elrendezésről és a színvilágról.
– Rendben.
– Akkor este! – És már le is tette a telefont.
Majdnem elmentem a galéria mellett, Nadia annyira átalakította a
külsejét. Mindent felújítottak. Nagyobbak voltak az ablakok,
többszárnyú, üvegezett ajtaja lett, a lámpákat pedig egy előtető alá
rejtette.
A kirakat két oldalán cserepes loncok nyúltak felfelé. Az üvegbe
elegáns betűtípussal a következőt gravírozták:

WENDY V. YEE GALÉRIA

HELYI FOTÓSOK A VILÁGHÍR FELÉ

Tehát fényképek, és nem festmények.

Nadia más stílust adott a galériának, mint gondoltam, és gyönyörű
teret álmodott Wendynek, hogy kiállítsa a művészei alkotásait.
Az ablak széles párkányára egy lélegzetelállító képet tett, amelyen a
lilás-narancssárgás ég beleolvad az akvamarinkék vízbe. A látvány
varázslatos volt, és egyszerűen a Belizi napfelkelte címet kapta. Úgy
éreztem, beszippant. Hogy ott ülök a homokban, és nézem, ahogy a
reggeli fények játszadoznak az árapályon, miközben a sós, párás levegő
csiklandozza a bőröm. El szerettem volna jutni oda.
A cím alá írt név alapján Ian Collins fényképezte. Amennyire én meg
tudtam ítélni, Ian egészen kivételes művész lehetett, ha a Belizi
napfelkeltén képes volt így megörökíteni a fényeket.
A galéria bejárati ajtaja nyitva volt. Belül a régi burkolatot világos
svédpadlóra cserélték, így a szemet nem a föld, hanem a képek
vonzották. A fehérre festett falak még üresen álltak, az egyterű galériát
viszont válaszfalakkal három részre osztották. Bár láttam a galéria végét,
ezzel a megoldással sokkal intimebb hangulata lett. Jamesnek nagyon
tetszett volna Nadia munkája.
Ahogy körbesétáltam, visszhangzott a cipőm az üres térben. A falak
mögül hangokat hallottam. Kalapács, puffanás, kiáltás, majd egy hosszas
káromkodás.
– Elég volt, Ian! Hadd hívjam fel a kivitelezőt, majd ő megcsinálja.
– Tedd le! Neki fizetned kell, én meg ingyen megcsinálom.
– Abban a tempóban, ahogy te haladsz, elsősegélyre fogsz egy csomó
pénzt költeni. Vigyázz az ujjaidra! Majd Bruce megoldja.
– Ez az utolsó kampó. – Újabb kalapácsolás. – Voilà, fini!– jelentette
ki az ezermester férfi borzalmas francia kiejtéssel.
Elkuncogtam magam, de gyorsan a szám elé kaptam a kezem.
– Kösz, Ian, de az állásod ezért fel ne add!
– Nincs is állásom – válaszolt Ian, majd hirtelen előbukkant a válaszfal
mögül.
Megtorpant, amikor meglátott, és egymásra meredtünk. Szemének
mély borostyánszíne vonzotta a tekintetemet, világos haja a homlokába
hullott, és hirtelen elkapott a vágy, hogy az ujjaimmal beleszántsak.
Éreztem, hogy elvörösödöm. Mégis honnan jött ez a gondolat?
Az állkapcsa megmozdult, alig láthatóan, de elmosolyodott.
– Szia! – köszönt.
Én csak bámultam rá bénán, mire már teljes pompájában mosolygott.
Te jó ég!
– Ian? – szólalt meg a nő. Finom léptek hangja után meg is jelent. – Ó,
nem tudtam, hogy látogatónk van. Segíthetek?
A nőre kaptam a tekintetem. Pici és vékony volt, tetőtől talpig
feketében. Egyenes, ébenfekete haja a vállára omlott. Rám mosolygott.
Gyorsan kézfogásra nyújtottam a kezem.
– Aimee Tierney vagyok, Nadia barátnője.
Kezet ráztunk.
– Wendy Yee, ő pedig Ian Collins. – A férfi felé biccentett. – Az egyik
fotósom.
– Láttam a kirakatban a képet, gyönyörű.
– Köszönöm! – mondta Ian, majd megszorította a kezem. – Örülök,
hogy találkoztunk, Aimee.
– Elnézést a zavarásért – szabadkoztam Wendynek. – Csak szerettem
volna megcsodálni Nadia munkáját.
– Nem zavar, bármikor szívesen látjuk. Jövő héten van a megnyitónk,
ha van kedve, jöjjön el.
– Érdemes – tette hozzá gyorsan Ian.
A tekintetem kettejük között járt.
– De semmit nem tudok a fényképezésről.
– Csak jól kell érezned magad – vigyorgott. – Nadia is itt lesz.
– Hozok egy meghívót. – Wendy elindult a galéria hátsó sarka felé.
Nem akartam Ianre nézni, de éreztem, hogy ő figyel.
Visszatérve Wendy odaadott egy szép, nyitott borítékot, amibe egy
meghívó volt csúsztatva.
– Jövő csütörtökön lesz, nyolckor.
– Köszönöm! – válaszoltam, és a táskámba dugtam.
Ian a hasára tette a kezét.
– Éhen halok, menjünk, együnk valamit, Wendy!
– Menj csak, nekem még itt be kell fejeznem valamit.
– Akkor hozok neked valamit.
– Kösz! – Azzal Wendy elvette tőle a kalapácsot, majd eltűnt a
válaszfal mögött.
Ian rám nézett.
– Ebéd?
Nem szándékosan, de hátraléptem, mire elvigyorodott.
– Ha alig egy perc alatt két nő utasít vissza, a végén még azt fogom
hinni, hogy elveszítettem a csáberőmet. – Keresztbe fonta a karját, és
megszagolta a hónalját. – Vagy, hogy nem fújtam be magam.
Ezt már nem bírtam nevetés nélkül.
– Köszönöm a meghívást, de most nem.
– Azért ennyire nem vagyok rossz társaság. Gyere, együnk valamit.
A gyomrom úgy gondolta, pont akkor fejezi ki, ő mit akar, és
emlékeztet, hogy miért is indultam el a belvárosba. Hangosan és hosszan
korgott.
Ian önelégült arcot vágott, majd az ajtó felé biccentett.
– Van a sarkon egy pizzázó, fatüzelésű kemencében sütnek. Ehetünk a
szabadban is.
Újabb korgás.
– Akkor legyen! – Követtem, majd az ablakban lévő képre böktem. –
Gyakran utazol?
– Négy-hathavonta elmegyek egy rövidebb útra, néhány évente pedig
egy hosszabbra. Nemsokára viszont egy expedícióra indulok – mesélte
sétálás közben.
– Jó lehet egzotikus helyekre eljutni.
– Megvannak az előnyei. – Rám pillantott. – Te sokat utaztál?
– Csak kirándulásokra, de külföldön még nem voltam.
– Ha bárhová mehetnél, mi lenne az?
Gyorsan kiböktem, ami eszembe jutott:
– A fotódon lévő strandra.
– Csodaszép, oda tényleg el kell menned.
– Szeretnék is, csak nagyon drága lenne.
Erre hunyorgott.
– Igen, úgy tűnik, minden a pénzen múlik.
Megálltunk a sarkon, és vártuk, hogy zöldre váltson a lámpa.
– Korábban még nem láttam a képeidet, máshol is kiállítasz? –
kérdeztem, miközben átkeltünk a zebrán.
– Online és Wendy Laguna Beach-i galériájában. Szívén viseli a helyi
művészek sorsát.
– Dél-Kaliforniában élsz?
– Régebben ott éltem. Idahóban nőttem fel, onnan költöztem
Kaliforniába, és csak néhány éve vagyok Los Gatosban. Beletelt egy kis
időbe, amíg sikerült Wendyt meggyőzni, hogy nyisson itt egy galériát.
Mostanában egyébként sokat voltam úton.
– Folyamatosan üldözöd a következő nagy dobást? – Amikor
bólintott, megkérdeztem. – És embereket is fotózol?
Erre elkomorodott.
 – A tájképek a gyengéim.
Félreléptünk az útból, hogy elengedjünk egy babakocsis nőt.
– És te mivel foglalkozol?
– Séfhelyettes vagy üzletvezető vagyok, attól függ, milyen nap van. –
Az utóbbi hetekben nagyon egyik sem. – Voltál már a The Irish Goatban?
Megrázta a fejét.
– Nem, de hallottam róla.
– A szüleimé volt.
– Volt?
Erre kicsit összegörnyedtem.
– Igen, eladták. Jövő héttől már másé.
– Akkor, gondolom, munkát keresel – tapogatózott.
– Úgy tűnik.
Ian kinyitotta előttem az étterem ajtaját. A pincérnő az utca felőli
teraszra vezetett minket, odaadta az étlapot, és felvette az
italrendelésünket. Ian vizet kért, én pedig jeges teát.
Amikor a nő elment, Ian az asztalra könyökölt, és az összekulcsolt két
kezére támasztotta az állát.
– És mi történt?
Értetlenül felvontam a szemöldököm.
Az arcom felé intett a fejével.
– Az orroddal. Mi történt vele?
Gyorsan elé kaptam a kezem, míg a másikkal a táskámban
kotorásztam a tükröm után.
Ian kuncogni kezdett, és megfogta a csuklómat.
– Annyira nem vészes, csak kicsit piros és duzzadt.
– Kösz szépen!
Felnevetett, majd ellágyult az arca.
– Fáj?
– Kicsit, de próbálok nem tudomást venni róla. – Bár a bámuló Ian
nem éppen segített ebben. Szívem szerint az asztal alá bújtam volna.
– Hadd nézzem! – Finoman lefejtette az orromról a kezem, óvatosan
megfogta a csontot és a porcot is, mire felszisszentem. – Érzékeny?
Bólintottam.
 – Vérzett?
– Nem. – Gyorsan pislogni kezdtem. Az érintésétől jobb lett.
Nyugtalanító volt, de jó értelemben.
– Lehet, hogy vörös és érzékeny marad néhány napig – jegyezte meg.
– Fényképész és orvos is. Tehetséges egy ember vagy te!
– Bár úgy lenne, de nincs ekkora szerencsém. Csak egy fotós vagyok,
aki már megsérült párszor.
– Bármit egy jó képért?
– Valahogy így – válaszolt, majd hátradőlt. – A galéria megnyitójára
újra csodaszép leszel.
– Miért, most nem vagyok az? – Nem bírtam ki, hogy ne ugrassam.
Elmosolyodott, amitől izgatott borzongás futott végig rajtam.
Megérkeztek az italaink, és megrendeltük az ebédet. Pizzát kértünk,
amire mindketten összeválogattuk a feltéteket.
– Ismered a Joe kávézót? – kérdeztem.
– A sarkit? Zárva van, nem?
– Én nem tudtam, így a csukott ajtóba rohantam.
Ian kezében a pohár megállt félúton, látszott rajta, hogy nagyon
igyekszik nem nevetni.
– Ha ennyire vágytál a kávéra, én is szívesen csináltam volna neked.
Nevetnem kellett.
– Senki nem készít nálam jobb kávét – közöltem.
– Még Joe sem?
– Főleg ő nem – feleltem, és felidéztem az égett utóízű, keserű
feketekávéját.
– Ennek kihívásszaga van. Valamelyik nap, te meg én, és majd
meglátjuk, melyikünk kávéja jobb.
– Újhullámos kávét készítesz? – Elmosolyodtam, és a kihívást
elfogadva kezet ráztunk. – Benne vagyok!
– Kávézót kellene nyitnod Joe régi helyén, főleg, ha olyan jó kávét
készítesz, mint mondod. – A vigyorától egészen elgyengültem. – A
láncokban felszolgált kávék borzalmasak. C’est la vie, ahogy a francia
mondaná.
– Borzalmas a francia kiejtésed – állapítottam meg, majd utánoztam a
Voilà, fini! – t, ahogy nemrég ő mondta.
– Tudod, mit? – Közelebb hajolt. – Én többet nem beszélek franciául,
ha te a saját üzletedben fogod készíteni a kávét.
Az ölembe hajtottam a szalvétát, és lefelé néztem, hogy eltakarjam a
mosolyom. Pont ugyanezt terveztem egy órával korábban.
Megérkeztek a pizzáink, és Ian rendelt egyet Wendynek is. Az
ebédidő gyorsan elrepült, és amikor a pincérnő hozta a számlánkat,
elővettem a pénztárcámat.
Ian is előbányászta a sajátját a farzsebéből.
– Hagyd, én voltam az ebédfelelős.
– Ez nem randi volt – tiltakoztam.
Látszott rajta, hogy jól szórakozik.
– Ha te mondod! De attól még egy potenciális vevő vagy. Jössz jövő
csütörtökön, ugye?
– Igen, de…
– Meg akarod majd venni az egyik képemet. Jövő hétre hozd a
malacperselyed.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Miért vagy ennyire biztos abban, hogy veszek bármit is?
– Álmodni csak lehet.
Az asztalra tette a bankkártyáját, én meg behúztam a pénztárcám
cipzárját. A fémfogak megakadtak valamiben. Kivettem, ami
megakasztotta, és kifutott az arcomból a vér. A mexikói Oaxacában lévő
Casa del Sol kártyája volt. Nem volt rajta se név, se beosztás, csak az
üdülő címe, telefonszáma és weboldala. Biztosan Lacy tette oda.
– Jól vagy?
Ianre néztem.
– Igen, minden rendben.
– Megbántottalak valamivel? Ha annyira szeretnél fizetni…
– Nem, nem, semmi baj – ráztam a fejem.
Figyelte, ahogy babrálok a pénztárcámmal. Eltűnt a szeméből a
csillogás, és éreztem, hogy visszahúzódott. El szerettem volna mondani,
hogy nem miatta romlott el a kedvem, de akkor azt is meg kellett volna
magyaráznom, hogy mi bánt. Furcsán hangzott volna, hogy egy médium
csempészte a kártyát a pénztárcámba, ja, és egyébként szerinte az elhunyt
vőlegényem valójában nagyon is él.
Ian kifizette a számlát, majd visszamentünk a galériához, és megálltunk
a bezárt ajtó előtt. Kinyújtottam a kezem.
– Köszönöm az ebédet!
Tartózkodónak tűnt, de mosolyogva megrázta a kezem.
– Egészségedre!
– Örülök, hogy megismertelek – mondtam, majd megfordultam, hogy
induljak, de akkor a nevemen szólított.
– Jössz csütörtökön? – mosolygott rám ismét.
Viszonoztam a mosolyt, és bólintottam.
– Jövök.
 6. fejezet

NADIA HÍVOTT, ÉS lemondta az estét. Egy új megbízásról tárgyalt, és az

ügyfél elhívta vacsorázni, hogy még az utazása előtt megbeszéljék a
terveket.
– Wendy említette, hogy meghívott a jövő csütörtöki megnyitóra.
Jössz?
– Talán – válaszoltam, és eszembe jutott Ian. Szerettem volna több
képét látni.
– Mehetünk együtt, legalább egymás párja leszünk.
– De csak akkor, ha utána nem csókolsz meg.
Erre felhorkant.
– Rendben. És mi a véleményed Ianről?
– Nagyon tetszett… – A dizájn. Legalábbis ezt szándékoztam
válaszolni, amíg le nem esett a kérdése.
Felnevetett.
– Csodás, nem igaz?
– A te munkád csodás.
– Kedveled?
– Nagyon tetszik, amit csináltál.
– Aimee… – ejtette ki lassan a nevem.
– Jó. Igen, kedvelem. Nagyon kedvesnek tűnik.
– Akkor hívd el randizni!
– Micsoda? – Soha senkit nem hívtam el randizni. Sőt, soha nem is
randiztam, mert Jamest nem számítottam ide. Mi ketten mindig egy pár
voltunk. – Nem megy, még túl korai.
– James öt hónapja halt meg. Az egész élet előtted áll.
– Még nem állok készen.
Nadia felsóhajtott.
– Rendben, értem. Nem fogom erőltetni. De egy nap majd készen
állsz rá. Az emberi lélek rendkívül rugalmas, az emberi test pedig
meglepően izgága. – Felnevetett, én pedig grimaszoltam. – Jövő héten
veszünk neked valami csinos ruhát.
– Jó – válaszoltam, inkább beleegyezőn, mint egyetértőn.
– Most készülnöm kell, majd beszélünk! – Elköszönt, és letette a
telefont.
Néhány órával később azon kaptam magam, hogy a pénztárcámba
dugott kártyát nézem. Az egyik hálószobát átalakítottuk James stúdiójává,
ott ültem a számítógép előtt. Az eszközei még mindig összevissza voltak
körülöttem, egy befejezetlen kép állt az állványon. Bekapcsoltam a
monitort, és beütöttem az üdülő weboldalát. Casa del Sol. A hacienda
stílusú, csempézett boltívek a Playa Zicatela nevű strand fölé emelkedtek.
A hotel Puerto Escondidóban volt, a mexikói Oaxacában található
Smaragd-parton.
Megpöccintettem a kártya sarkát. Ennek az egésznek semmi értelme
nem volt. James nem is járt Puerto Escondido közelében, hanem – a
telefonom térképe alapján – onnan majdnem kétezer kilométerre.
Cancúnba repült, hogy a Playa del Carmenen vacsorázzon, miután
Cozumelben horgásztak egész nap. Thomas Cancúnba repült James
testéért, vagy legalábbis nekem ezt mondta.
Hívd fel Thomast, Aimee!
Tisztán hallottam a szavakat.
James?
Ne fordulj meg! – szóltam magamra, úgysem lesz ott.
Thomas egy hónappal azelőtt látogatott meg utoljára. Beugrott, hogy
lássa, megvagyok-e, aztán vacsorára is maradt.
Felhívtam.
– Szia, Aimee! – szólt bele rekedtes hangon.
Valami zörgést véltem felfedezni, amit egy állandó, halk búgás követett.
Mintha kiment volna a szabadba, vagy egy ablak mellett állt volna.
– Hol vagy?
Újabb zörgés. Megköszörülte a torkát.
– A tengerentúlon.
Európában? Ott hajnal volt, így hát fáradt lehetett.
 – Ne haragudj, hogy felébresztettelek! Majd máskor hívlak.
– Ne, semmi baj! – tiltakozott. Elképzeltem, ahogy megvakarja a
homlokát. – Mizújs?
– Te… – Megakadtam.
Megkérdezni Thomast, hogy tényleg Cancúnból hozta-e haza James
testét, és nem máshonnan, például Oaxacából, nem tűnt valami kimódolt,
logikus felvetésnek. Ahogy az sem, hogy biztosan az öccse testét hozta-e
haza, és nem egy vadidegenét, mert ez lett volna a következő kérdésem.
Nem volt más bizonyítékom a szálloda kártyáján és egy médium
szaván kívül.
– Itt vagy? – kérdezte Thomas.
– Igen. Sajnálom, hogy zavartalak. Én csak… – Lehunytam a
szemem, és nagy levegőt vettem.
– Nekem is hiányzik – mondta hirtelen.
– Tudom, kösz. Menj csak! Jó éjt, Thomas!
– Vigyázz magadra, Aimee!
Thomas csekkje mellé tettem a telefonom. Csak bámultam, és közben
a belvárosi kiadótáblára gondoltam.
Tedd meg, Aimee!
Felkaptam a telefont, és felhívta apámat. Késő volt, a hangpostája
kapcsolt be.
– Szia, apa. Én… – Felemeltem a csekket. – Csak szeretném
elmondani, hogy… kitaláltam, mit szeretnék csinálni. Nem kell miattam
aggódnotok. Rendben leszek. Nem is, már most rendben vagyok. Ennyi.
Szeretlek, és anyát is. Puszi!
Megfordítottam a csekket, és a gyomrom is együtt fordult vele.
Gasztronómiai képzettségem volt, képes voltam több száz főre
megtervezni egy ötfogásos vacsorát, mégis ijesztőnek tűnt, hogy egy
kávézóban kávét készítsek és muffint süssek valakinek. Igaz, fel is
villanyozott egyben.
Aimee kávézója.
James javasolta, hogy legyen ez a neve. Az indulása előtti éjszaka még
a logóját is felvázolta. Ha a galéria megnyitásával megvalósíthatta volna az
álmát, tőlem is ezt várta volna. Hogy lépjek ki a The Goatból, és vágjak
bele a saját éttermembe, hogy azt csinálhassam, amit szeretnék, és ne azt,
amit az étterem előír. Tényleg ír ételeket akartam főzni életem végéig?
Megcsavartam az ujjamon a platina jegygyűrűmet. A monitor fényében
megcsillant benne a gyémánt. Jamesszel az oldalamon sem lett volna
egyszerű, de ideje volt továbblépni. Nadia azt mondta volna, hogy a gyász
újabb fázisába léptem. Hogy jobban vagyok.
Beváltottam a csekket, majd felhívtam az ingatlanost, és hagytam neki
üzenetet. Amikor letettem a telefont, szíven ütött a valóság. A
huszonhetedik születésnapom egy hét múlva volt esedékes, és nagyon úgy
tűnt, hogy addigra büszke és naiv tulajdonosa leszek egy olyan
vállalkozásnak, amelynek se terve, se terméke nem volt.

Brenda Wakely hétfőn tízkor a Joe kávézó előtt várt. Magas és vékony
volt, fehér selyemblúzát élénkkék szoknyába tűrte, hozzá pedig színben
passzoló magas sarkút viselt. Az őszes tincsekkel tarkított bubifrizuráját a
füle mögé igazította.
Megköszörülte a torkát, és bemutatkozott, majd kinyitotta az ajtót. A
riasztó hangosan vijjogni kezdett.
– Nyugodtan nézzen körbe, amíg ezt kikapcsolom. – Gyorsan
végigszaladt a folyosón, a személyzeti szobákon túli hátsó ajtóhoz.
Joe nem vitt el semmit a zárás óta. A terem tele volt asztalokkal, a
műbőr székeket egymásba csúsztatva a hátsó falnak támasztották.
Linóleumpadló volt, ami a gyakran használt helyeken foltos lett, és feljött.
Megcsapta az orromat az állott levegőben érezhető agyonpörkölt kávé és
szalonnazsír lappangó szaga, amitől előtörtek belőlem az emlékek.
A sarki asztalra pillantottam. Hány vasárnap reggelt töltöttünk
Jamesszel az ablak mellett?! Néztük az előttünk elsétáló embereket,
miközben keserű kávét ittunk, és Tabasco-szósztól tocsogó omlettet
ettünk.
Megfordultam, hogy szemügyre vegyem az étkezőt. Miközben a világ
megváltozott Joe körül, ő maga semmit sem változott. A hátsó falat
legalább ötvenéves fekete-fehér képek díszítették. A pénztár mellé
sorakoztatott laminált étlapon ugyanazok az ételek voltak, mint amikor
húsz évvel ezelőtt elkezdtünk ide járni.
– Mit gondol? – érdeklődött Brenda.
– Imádtam a Joe-t, hiányzik.
– Én is, de túl nagy konkurenciát jelentettek neki a menő helyek. De
egy rossz szavam sem lehet rájuk, mert imádom, hogy náluk az autóból is
rendelhetek.
A pult mögé mentem.
– A felszerelést modernizálni kell. – A kiszolgálóablakon keresztül a
csurom zsíros ipari tűzhelyre mutatott. – Valójában az egész helyet
alaposan ki kell pucolni – tette hozzá, és felemelte a kezét a koszos
pultról. – Mit is mondott, mit szeretne nyitni?
– Egy kávézót – válaszoltam, és megnyomtam az ősrégi kasszán a
gombokat. A kettes be volt ragadva. – Finom kávéval és ínyenc
ételekkel.
Fanyar mosolyra húzta a száját.
– Egy újabb kávézó. Elég kockázatos vállalkozásnak tűnik. –
Megpaskolta a bőrborítású irattartóját. – A tulajdonos hosszú távra,
tizenöt-húsz évre szeretné kiadni.
Az nem rövid idő.
– Kié az épület? – kérdeztem, miközben a pultot vizsgáltam.
– Joseph Russóé.
– Joe a tulajdonos? – Tudhattam volna, sőt akár közvetlenül fel is
hívhattam volna őt megbeszélni a részleteket.
– Ismeri?
– A szüleimé volt a The Old Irish Goat, így a kamarán és más
társaságokon keresztül nagyon jól ismerték egymást. Rajtam kívül más is
jelentkezett?
– Ketten. Ez a hely gyorsan el fog kelni, Joe csütörtökig el szeretné
dönteni, hogy kinek adja ki.
Három napom volt. Kapkodásnak éreztem, de nem akartam
lemaradni. A belvárosban szerettem volna a kávézómat megnyitni,
ráadásul ennek az üzletnek a sarki elhelyezkedése pont ideális volt. De
ami még fontosabb, Jamesre emlékeztetett.
Megcsavartam az ujjamon a gyűrűt.
 – Mennyibe kerül a havi bérleti díj?
Brenda elhadarta az árat, ami több volt, mint amennyire számítottam.
Egy újabb ok, hogy felhívjam Joe-t.
Arra gondoltam, hogy alaposabban meg kellene terveznem, és nem
szabadna semmit elkapkodnom, de nem akartam lecsúszni. Így Brendára
mosolyogtam:
– Szeretnék jelentkezni rá.
– Nagyszerű.
Kinyitotta az irattartóját, és átnyújtott néhány formanyomtatványt.
Részletesen átbeszéltük a feltételeket, és amíg én kitöltöttem a
jelentkezésemet és a banki ellenőrzésemhez szükséges adatokat, ő az
étterem túlsó végébe ment, és hevesen pötyögött a telefonján.
Amikor végeztem, megköszönte a találkozást.
– Lefuttatom az ellenőrzést, és ha minden rendben, a referenciáival
folytatom. – Kezet ráztunk. – Remélem, minden úgy alakul, ahogy
tervezte.
Brenda bezárta az ajtót, aztán elköszönt. Én bódultan értem haza. A
következő napokban kutattam, terveztem, kiváltottam a vállalkozói
engedélyemet, és rendeztem a pénzügyeimet. Öt hónap után végre volt
valami, amit várhattam.

Csütörtök reggel későn keltem, akkor is csak Nadia csengetésére, mert

késő estig az üzleti és a marketingtervemen dolgoztam. Az ajtóhoz
vonszoltam magam.
– Jóságos ég! Ebben nem jöhetsz vásárolni. – Fancsali arcot vágott a
gyűrött pólóm és a pizsamaalsóm láttán, majd odébb tolt, hogy
beléphessen.
– Neked is jó reggelt! – ásítottam, majd becsuktam az ajtót. – Mennyi
az idő?
– Pont annyi, hogy öltöznöd kelljen. Alig két óránk van a
munkaebédem előtt, hogy estére találjunk neked valami ruhát.
– Akkor majd abban megyek, amim van – válaszoltam, és ezzel vissza
is mentem a hálószobába.
 Nadia a nyomomban volt.
– Például miben?
Megvontam a vállam. Kitárta a ruhásszekrényem ajtaját, majd
megdermedt. Nagyot sóhajtva James felére nézett. A ruhái még mindig ott
voltak, hozzájuk sem nyúltam. Becsukta az ajtót.
– Öltözz fel, veszünk neked valami újat. Elmegyünk a Santana Row-
ra.
– Még fürdenem kell.
– Arra nincs időnk, inkább fújd be magad. – A fejem körül
hadonászott. – És fésülködj meg!
Huszonöt perccel később, az önálló életet élő hullámos hajamat
lófarokba fogva, farmert, pólót és tornacipőt viselve toporogtam Nadia
mellett, aki a ruhaállványokat tanulmányozta. Gyorsan lapozgatta a
fogasokat, a méretemben lévő összes ruhát szemügyre vette. Hármat a
kezembe nyomott, majd a próbafülkék felé tuszkolt.
– Még mindig nem értem, miért olyan fontos a ma este – jegyeztem
meg, majd a lábujjaimmal letoltam a másik tornacipőmet.
– Jó reggelt! Ian is ott lesz.
– Nem érdekel.
– Hiszi a piszi.
– Nadia! – pirítottam rá.
Kibújtam a farmeremből, és levetettem a pólóm. A plafonig érő
tükörben megláttam viseltes melltartómat és bugyimat.
– Akkor hagyjuk Iant! Magadért tedd meg! Ideje társaságba járnod
és randiznod.
– Nem randizom – válaszoltam keményen, majd szinte letéptem az
első ruhát a fogasáról.
– Ahogy akarod, de siess, mert fogy az időnk!
Felhúztam az első ruha cipzárját. Egy kobaltkék, ujjatlan selyemruha
volt, húzott derékkal és egyenes szabású, térdig érő szoknyával. Lehet,
hogy Ian ebben kihívónak tartana? Csodaszép darab volt, mégis túl
feltűnő egy galériába. Ez túl sok lenne Iannek, viszont Jamesnek nagyon
tetszett volna.
Gyorsan lehúztam a cipzárt, majd közönyösen néztem, ahogy a ruha a
lábamnál a földre hullt. Egyáltalán miért érdekel, hogy bármelyikük is mit
gondolna?
A következő egy fekete A vonalú, lábszárközépig érő ruha volt,
ugyanúgy húzott derékkal és a könyökömet eltakaró keskeny ujjal. Pont
illett volna hozzá a fekete bőr magas sarkú cipőm. Tökéletesnek
ígérkezett estére.
Megcsörrent a telefonom. Elkaptam a tekintetem a tükörről, és a
táskámba kotortam.
– Halló?
– Aimee? Brenda Wakely vagyok, elnézést a várakoztatásért.
– Semmi baj. – Próbáltam nyugodtnak hangozni, bár a szívem
majdnem kiugrott a helyéről.
– Értékeltem az anyagait, és bár a bankszámláján bőséges összeg áll
rendelkezésre, a megbízhatóságával vannak gondok. A legutóbbi
hiteltörlesztését későn fizette be, és ez sokat rontott az esélyein.
Összeugrott mindenem a szavai hallatán.
– Hadd magyarázzam meg…
– Nagyon bíztam abban, hogy minden rendben lesz a jelentkezésével,
mivel a családja Joe jó ismerőse, de így, sajnos, nem ajánlhatom önt neki.
Főleg, hogy van három másik, mindenben megfelelő jelentkezőm.
A próbafülke sámlijára rogytam.
– Tehetnék még valamit az ügy érdekében?
– Lenne esetleg egy kezese, akinek jobb lehet az értékelése?
Azonnal a szüleim jutottak eszembe, bár ezt nélkülük szerettem volna
megoldani. Majd beugrott az ő kétséges hátterük is, hiszen tartoztak a
beszállítóiknak.
– Nem tudom, utána kell néznem. Kérhetek egy kis időt?
– Sajnálom, de erre már nincs lehetőség. Ma délután, legkésőbb
holnap reggel el fog kelni a hely. Sok sikert kívánok a további kereséshez,
szép napot! – Ezzel le is tette a telefont.
Nagyot sóhajtva a plafonra meredtem.
Amikor Nadia dörömbölni kezdett az ajtón, majdnem frászt kaptam
ijedtemben.
– Itt vagy? Készen vagy?
 – Egy pillanat – válaszoltam, majd gyorsan levettem a ruhát, és
belebújtam a felsőmbe.
– Választottál?
Az ajtó tetejére tettem az A vonalú ruhát.
– Szép! – csicseregte. – Nagyon tetszik.
Esküszöm, hallottam, ahogy távolodva a fülkétől azt mormogta, hogy
szerinte Iannek is tetszeni fog.
 7. fejezet

NADIA NYOLCKOR VETT fel, hogy odaérjünk a megnyitóra. Csodásan

festett a szárított levendula színére hajazó, testre simuló ruhájában.
Vörösesbarna, oldalt elválasztott haja a vállára omlott. Smaragdzöld
szemét szürkés szemceruzával húzta ki, telt ajkait pedig áttetsző
szájfénnyel kente át.
Megpörgette a mutatóujját, én körbefordultam, mire az A vonalú
szoknya harangként libbent a lábaim körül. A hajamat is megcsináltam. A
nagyobb hullámokat magasan összefogtam, de kihagytam néhány tincset,
hogy keretezzék az arcomat. Nem öltöztem ki ennyire James temetése
óta.
Nadia vigyorgott.
– Szólj, ha tévedek, de jól érzed maga, ugye? Gyönyörű vagy!
– Ideges vagyok – ismertem be, és az ujjaim köré tekertem egy loknit.
Nadia félretolta a kezem, és megigazította a hajam.
– Csak egy kérésem van.
– Mi?
– Hogy érezd jól magad.
– Megpróbálom – sóhajtottam.
Kifújta a levegőt, és a plafonra emelte a tekintetét.
– Segít a mosolygásban – adta magyarázatul. Majd hátralépett, és a
fejem tetejétől a cipőm hegyéig végigmért. – Nagyon szép vagy!
Halványan elmosolyodtam.
– Sokkal jobb! – jegyezte meg.
Két háztömbre álltunk meg a galériától. Hűvös este volt, így a vállamra
húztam a kendőmet. Az ablakokon keresztül kiáradt a fény, és kellemes
jazz hangja hallatszott. Még mindig a Belizi naplemente volt a kirakatban,
viszont a 2750 dolláros árcédulája új volt. Leesett az állam.
Nadia értetlenül rám nézett.
 – Mi az?
Megkocogtattam az ablakot.
– Oltári jó fotós lehet.
– Az. És ha majd látod a többi képét… – Kinyitotta az ajtót. – Jössz?
Zsúfolásig tele volt a galéria. A pincérek óvatosan navigáltak Ian
rajongói között a pezsgőspoharakkal és falatokkal teli tálcájukkal, Iant
figyeltem, aki a főterem sarkában állt. Sötét nadrágja zsebébe dugta a
kezét, s amikor a mellette álló nőhöz hajolt, egy barna tincs a szeme elé
hullott. Néztem, ahogy a kezével lassan kisöpri az arcából, miközben
bólogat a nőt hallgatva. Egész elgyengültem, amit meglepődve vettem
tudomásul.
Nadia a könyökével oldalba bökött.
– Ne felejts el mosolyogni! – súgta.
Magamra erőltettem egy vigyorfélét.
Wendy sietett át a termen.
– Nadia, téged kerestelek.
– Szia, Wendy! – üdvözölték egymást, majd a barátnőm megérintette
a vállam. – Emlékszel a barátnőmre, Aimeere?
Wendyvel kezet ráztunk.
– Nagyon örülök, hogy el tudott jönni. Kérem, érezze jól magát, igyon
egy pohár pezsgőt. – A mellettünk elmenő pincérre mutatott, majd
visszafordult Nadiához. – Egy kedves barátom teljesen odavan az itteni
munkádért. Ipari épületekkel foglalkozó ingatlanbróker, és szeretne
megismerni téged.
– Nem bánod? – kérdezte tőlem Nadia.
– Dehogy, menj csak!
Wendy a galéria bal oldalához vezetett.
– Itt kezdje, hogy a kiállítás hatását egészen biztosan átélje. Úgy
tettem ki a képeket, hogy a látogató a napfelkeltétől a naplementéig járja
be az utat. Ian fényképei elképesztők. Nyugodtan keressen meg, ha
szeretne venni valamit – mondta, és azzal belekarolt Nadiába, hogy aztán
eltűnjenek az első válaszfal mögött.
Levettem a kendőmet, összehajtogatva a karomra fektettem, majd
bejártam a galériát. Külföldi, egzotikus helyen készült az összes fotó, amin
napfelkeltét vagy naplementét lehetett látni. Ian játszott a fénnyel, színek
tükröződtek a domboldalon, a tófelszínen vagy a fenyőerdőben, amitől a
képek egészen varázslatos, szürreális hangulatúak lettek.
Megálltam egy fotó előtt, amin a tüzes nap éppen lebukott a közel-
keleti homokdűnék mögött. A kiírás alapján a kép Dubajban készült.
Három teve mozdulatlanul állt a dűne gerincén, hosszan elnyúló árnyékuk
élénk narancssárga és aranyszínben terült el a homokon.
– Mi a véleményed?
A hangra elmosolyodtam.
– Hogy kivételes tehetséged van a napfény megörökítéséhez –
válaszoltam, és Ianre néztem. Ő vissza rám.
– Örülök, hogy eljöttél.
– Én is.
Elkomorodott, majd megkérdezte, hogy lehet-e egy kérdése. Áttettem
a kendőt a másik karomra, és bólintottam. Ő erre félretolta az anyagot,
mire kilátszott a bal kezem. A gyűrűsujjamra nézett, amin a lámpák
fényében megcsillant a jegygyűrűm.
– Miért nem mondtad, hogy házas vagy?
– Mert… – Elhallgattam, és beharaptam a számat. – Mert nem
vagyok.
Visszacsúsztatta a kendőt a karomra.
– El vagy jegyezve?
Erre megráztam a fejem.
– Akkor sajnálom, hogy így alakultak a dolgaid – mondta végül.
Elhúztam tőle a kezem, és a fénykép felé fordultam, hogy ne lássa a
könnyes szemem. Nem akartam, hogy sajnáljon, de éreztem, hogy figyel.
– Mikor készítetted ezt?
– Két éve – válaszolta kuncogva.
A szemem sarkából rásandítottam.
– Mi ennyire vicces?
Lehajtotta a fejét, hogy elnyomja a mosolyát.
– Lefogadom, hogy minden képnek megvan a maga története –
jegyeztem meg.
Megvakarta az állát.
 – Igen – értett egyet.
Vártam, hogy folytassa, de ő csak mosolyogva nézett rám.
Összekulcsoltam a kezem, és csak annyit mondtam:
– Egy nap majd úgyis kihúzom belőled.
– Nagyon remélem – mondta kacsintva.
Körbenézett a zsúfolt galérián, ahol egyre nagyobb lett a zaj, minél
több fogyott az ingyenpezsgőből. Kiszúrtam Wendyt, aki egy tablettel
rohangált, és heves pötyögés közepette próbálta megfejteni, hogy éppen
mi következik. Ian a fülemhez hajolt:
– Van bármi, amit szeretnél hazavinni?
Téged.
Hirtelen ez a gondolat villant az eszembe, annak a képnek a
kíséretében, ahogy Ian megcsókol. Éreztem, hogy lángol az arcom. Ian
kérdőn felvonta a szemöldökét. Hevesen pislogtam, és megköszörültem a
torkom.
– Te is tudod, melyik tetszik.
– A Belizi naplemente – mosolyodott el.
– Sajnálom, de nem volt elég apró a malacperselyben.
– Boldog szülinapot, Aimee! – szólalt meg hirtelen Nadia mellőlem,
mire rákaptam a tekintetem.
– Ma van a születésnapod? – tudakolta Ian.
– Igazából holnap. – Gyilkos tekintettel néztem Nadiára. – Bíztam
benne, hogy elfelejted.
Leemelt egy pezsgőt a tálcáról.
– A szülinaposra!
– Hagyd abba!
– Hadd szórakozzak! – Azzal magához szorított.
– Boldog szülinapot! – köszöntött fel Ian.
– Köszönöm!
Ian belekortyolt a pezsgőbe, de a pohara pereme fölött továbbra is
engem nézett. Nadia valamit motyogott a poharába, miközben rólam
Ianra, majd újra rám pislogott.
Wendy lépett hozzánk.
– Elnézést a zavarásért, de el kell rabolnom a főszereplőt.
 Ian egy közeli bárasztalra tette a poharát, és még mielőtt Wendy
elvezette volna, odaszólt nekem:
– El ne menj köszönés nélkül!
Nadia nézte őket, ahogy elsétáltak.
– Apám, milyen sármos! Kár, hogy csak te érdekled, le sem veszi
rólad a szemét. Harmadik keréknek éreztem magam a biciklimen.
– Pedig annak csak kettő van.
– Én szóltam – mondta, majd az állával a szoba túloldala felé bökött.
Odapillantottam, és észrevettem, hogy a csodálói gyűrűjében Ian
engem néz, és még mielőtt a mellette álló férfira figyelt volna, rám
mosolygott.

Azt est vége felé Nadia azon kapott, hogy a Belizi naplementét nézem.
– Csodás – állapította meg. – Mr. Ingatlanbrókerrel elmegyünk enni.
Gyere velünk!
– Hogy én legyek a harmadik kerék? Szó sem lehet róla.
– Ez nem randi – nevetett.
– Aha, persze. Majd hazasétálok.
– Ne bolondozz, hazaviszlek!
– Majd én hazakísérem – hallatszott váratlanul Ian hangja.
– Még jobb – vigyorgott Nadia.
– Nem baj? – kérdezte tőlem Ian.
– Ha neked nem jelent gondot.
Megrázta a fejét, és meghúzta a gallérját.
– Jól fog esni a friss levegő.
– Akkor ezt elintéztük. Megyek is. – Nadia megölelt, és kezet rázott
Iannel. – Szuper a kiállítás!
– Egy pillanat, és itt vagyok, csak szólok Wendynek, hogy elmegyek –
szabadkozott Ian.
Amíg vártam, még utoljára hosszan megcsodáltam a kedvenc
képemet. Valaki a kirakatból a galéria felé fordította, az árcéduláját pedig
lecserélték. Az eladva szó állt rajta kövér, fekete betűkkel.
– Csalódottnak tűnsz, miért lett ilyen rossz kedved? – faggatott Ian,
amikor visszaért.
A cédulára mutattam.
– Örülök, hogy eladtad, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
vagyok szomorú.
Ian a cédulát nézte.
– Hm, érdekes – jegyezte meg halkan, ahogy a tenyerét a hátamra
téve kivezetett az ajtón. – Merre?
– Nyolc háztömb arra. – Balra mutattam, majd a vállamra terítettem a
kendőt.
– Van valami terved holnapra? – érdeklődött sétálás közben.
Megráztam a fejem.
– Nincs, otthon leszek. Talán barátokkal vacsorázom.
– Én a huszonkilencedik születésnapomat az Everglades Nemzeti
Parkban töltöttem, és a krokodilok elől bujkáltam.
– Hát, engem ez nem kapcsolna ki – nevettem.
– De csodaszép fényképeket készítettem. Lássuk csak! – Megvakarta
az állát. – A harmincadikon pedig egész nap egy öszvér hátán ültem a
perui Andokban.
– Hadd találjam ki! Utána egész éjjel egy jeges vödörben ücsörögtél.
Most ő nevetett.
– Nem, de majdnem. Egy hétig sajgott a fenekem.
Átkeltünk az úton, és egy újabb háztömböt haladtunk.
– Kellene tudnom több születésnapról is, vagy harmincnál megálltak?
– Egyelőre.
Egy alig megvilágított beugróba vezetett.
– Mit csinálunk?
– Megünnepeljük a születésnapodat. – Kinyitotta előttem az ajtót,
majd belépett utánam. A La Petite Maison nevű francia étteremben
voltunk. A levegőbe emelte két ujját. – Ketten vagyunk, szeretnénk
kávézni és egy süteményt enni.
A pincérnő egy csipkés függönnyel díszített ablak előtt álló asztalkához
vezetett minket. Ian betolta alám a székemet, majd valamit súgott a
pincérnőnek, még mielőtt az átnyújtotta nekünk az étlapot és elment.
Körbenéztem. A fehér abroszok és ízlésesen összefűzött
kristálylámpák láttán nem bírtam szó nélkül hagyni:
– Valamiért nehezen tudom elképelni, hogy gyakran jársz ide.
– Soha nem voltam még itt. – Ian megfordult a székén, és szétnézett.
Huncutul vigyorgott, amikor újra rám nézett. – Nem feltétlenül ezt
választanám, de ez van nyitva. – Az órájára pillantott. – Mindjárt tizenegy.
A pincér nemsokára megjelent a kávéinkkal.
– Jó az illata. – Lepillantottam, miközben beszívtam a melegségét és a
pörkölt illatot.
Ian belekortyolt, majd vállat vont.
– Elmegy.
– Nem üti meg a mércéd, ugye? – Felemeltem a kezem. – Jobbat
készítesz, mi? – Megcsóváltam a fejem. – Hát, nem is tudom, Ian. Csak a
duma, és semmi bizonyíték.
Erre felcsillant a szeme.
– Még mindig áll a fogadásunk – emlékeztetett.
– Igazából… – végigsimítottam a terítőn –, vannak fejlemények.
Látszott rajta az érdeklődés.
– A kávézó ötlete kezd kikristályosodni.
– Remek! – Szélesen elmosolyodott. – Ki fogod venni Joe helyiségét?
– Talán. – Harapdálni kezdtem az ajkam, mert Brenda hívása óta azon
morfondíroztam, hogy felkérem Thomast a kezességre, vagy ha ő nem
vállalja, akkor Nadiát és Kristent. Tudtam, ha Joe elutasít, a többi főbérlő
is el fog.
– A legjobbakat kívánom, Aimee. Szólj, ha ki akarod deríteni,
melyikünk a jobb barista.
Eszembe jutott az előző heti ebédünk, és eltöprengtem, vajon tényleg
azt hiszi-e, hogy nálam jobb kávét tud készíteni.
– Mindenképp.
A pincérnő egy csokoládémuffinnal tért vissza, aminek egy szál gyertya
égett a közepén.
– Ezt meg miért? – kérdeztem.
– Mert holnap van a születésnapod. Kívánj valamit!
Elmosolyodtam, lehunytam a szemem, és elképzeltem a kávézóm
logóját az ajtó fölött. Aztán kinyitottam a szemem, és pont mielőtt elfújtam
volna a gyertyát, James jutott eszembe, és hogy a médium szerint életben
van.
Fulladozva köhögni kezdtem.
Ian kihúzta a gyertyát a tortából.
– Ajjaj, meglátszik a korod!
Nem sokkal később már hazafelé sétáltunk, és amikor a verandára
értünk, megköszöntem neki a muffint. Abban a fényben egészen
elbűvölően festett, az arca határozott vonalai élesen látszódtak, és késő
estére már borostás is volt.
– Nagyon jól éreztem magam – mosolygott. – Azt hiszem, hiányozni
fogsz.
Gyorsan elkapta a pillantását, mint aki zavarba jött, amiért ezt ki is
mondta.
– Tényleg? Miért? – tudakoltam.
– Pár nap múlva egy fotós expedícióra indulok.
– És meddig leszel távol? – kérdeztem, miközben a kulcsokkal
babráltam.
– Tíz napig.
– Az tényleg szörnyen hosszú idő.
– Egy örökkévalóság – ugratott, majd közelebb lépett. – Bízom
abban, hogy találkozunk, amikor hazaérek.
– Örülnék. Nagyon jól éreztem magam ma este.
– Én is – mondta, majd az ujjaival végigsimított az arcomon. – Mire
visszaérek, Joe kávézója talán már Aimeeé lesz.
Úgy éreztem, mintha az ujjai nyomán átforrósodott volna a bőröm.
– Talán.
A számra nézett, és egy futó pillanatig elidőzött rajta. Elakadt a
lélegzetem.
– Jó éjt, Aimee! – köszönt el kedvesen mosolyogva.
– Jó éjt, Ian!
Néztem, ahogy átkocog az utcán, és amikor a sarkon a belváros felé
fordult, megérintettem a számat. Ian meg akart csókolni.
 8. fejezet

Az OMINÓZUS ELSŐ szombat reggel óta össze voltunk nőve Jamesszel,

közelebb álltunk egymáshoz, mint a sziámi ikrek. Miután lejegeltük a
száját, segített rendbe rakni a felfordulást, amit Robbie és Frank okoztak
a limonádés-standom tönkretételével, majd együtt töltöttük a nap
hátralévő részét, utána pedig szinte az összes szombatot. A legjobb
barátok voltunk, akik egyik pillanatban az álmaikat osztották meg, a
következőben pedig szivacslövedékes puskával céloztak egymásra.
– Az egyetem után összeházasodunk, és három gyerekünk lesz –
jelentette ki James, miközben Kristennel és Nickkel lövöldöztünk a hátsó
kertjükben.
Azt is mondta, hogy híres művész szeretne lenni, amíg én otthon
maradok és sütök. És csak sütök és sütök, amíg a csípőm akkora lesz,
hogy nem férek be az ajtón.
– Hogy micsoda? – háborogtam, megsemmisítő pillantást vetve rá,
mire a földre huppant, és a hasát fogta a nevetéstől. – Pont olyan kövér
leszel, mint én. Az esküvőnk után mindent meg fogok veled etetni.
Fölé álltam, céloztam és lőttem, pont a homloka közepén találtam el.
Aztán elszaladtam, kivágott fák mögé bújtam, és nevettem. Akárhogy
próbáltam, nem bírtam Jamest kövérnek elképzelni.
A kedvenceim az esős szombat délutánok voltak. James az
amerikaifoci-meccse után átjött hozzánk, majd fáradtan a kanapéra
huppant. Fejtől s lábtól feküdtünk, ő képregényeket lapozgatott, én
könyvet olvastam. Meg sem mozdultunk, amíg anyu finomságai korgó
gyomorral be nem csalogattak minket a konyhába.
James tizenkettedik születésnapján már majdnem egy éve ismertem, de
még mindig nem hívtak meg magukhoz, ugyanis a középiskola kezdetéig
nem mehettek be hozzájuk lányok. Hülye szabály, panaszkodott gyakran
a szemét forgatva, mégsem szegült ellen. Nemegyszer azt is látta, ahogy
szíjjal verik a bátyja hátát. Thomas egy vizsga előtt meghívta magukhoz az
egyik osztálytársát. Az apjuk, Edgar Donato hazaérve elküldte a lányt,
majd nem szégyellte az övével jól megverni a fiát. Úgy gondolták, hogy a
lányok és a hobbik csak elterelik a figyelmet, a tanulás és a sport viszont
megalapozzák azokat a képességeket, amelyek egy befolyásos élethez
szükségesek. A szülők aprólékosan megtervezték a fiaik életét.
Kiválasztottam a tökéletes ajándékot Jamesnek. Pontosan tudtam,
hogy vágyik rá, mégsem merte volna a szüleitől kérni. Szépen
becsomagoltam, de a papír meggyűrődött, miközben a bejárati ajtajukon
kopogtam. Aznap volt a születésnapi bulija, amire csak fiúkat hívtak,
viszont én nagyon szerettem volna odaadni neki az ajándékát. Alig
vártam, hogy lássam, mit szól hozzá.
Egy ismeretlen fiú nyitotta ki az ajtót. Magasabb volt, mint James, és
idősebb, mint Thomas, de a színei ugyanolyanok voltak. Sötét haj és
szem, napbarnított bőr, ugyanaz az olasz származás. Gondoltam, ő lehet
Phil, az unokatestvérük. James mesélte, hogy gyakran van náluk,
leginkább akkor, amikor Phil apja, James nagybátyja és Mrs. Donato
testvére üzleti útra ment. Grant bácsi szinte mindig utazott.
James sosem szerette, amikor Phil ott volt. Azokat a napokat nálunk
töltötte, és csak akkor ment haza, amikor az utcai lámpák fénye már rég
kigyúlt. De Phil ott, az ajtóban rám mosolygott, és barátságosnak tűnt.
– Te vagy James barátja, Aimee, ugye? – kérdezte.
Bólintottam.
– Itthon van?
– James, ajtó! – kiabált a házba, majd visszafordult. – Sajnálom, hogy
nem jöhetsz a buliba, de James apjának van ez a hülye, lánymentes
szabálya. Pedig nagyon szeretett volna meghívni.
– Ki, Mr. Donato? – Elkerekedett a szemem.
Erre felnevetett.
– Nem, te bolond, James. Egyébként én Phil vagyok.
– Szia! – Előre és hátra dülöngéltem a sarkamon, már nagyon
szerettem volna látni Jamest.
Dübörgő léptek hangját hallottam az előszoba felől, majd James
kipréselte magát Phil és az ajtó között.
 – Szia, Aimee! – Köszönni még pont tudott, mielőtt Phil a hóna alá
fogta a fejét, és adott egy barackot a búbjára.
– Boldog születésnapot, kis nyomorék! – mondta Phil a Muppet
Show-ból ismert Breki, a béka hangján, mire kuncogni kezdtem.
James kiverekedte magát Phil szorításából, és jó erősen meglökte.
– Te vagy egy óriási nyomorék.
Sértettség villant át Phil arcán, amit nem igazán értettem, hiszen ő
ugyanúgy gúnyolta Jamest, aki akkor vette észre a kezemben lévő
ajándékot.
Vigyorogva megmutattam neki a becsomagolt dobozt.
– Neked hoztam.
– De jó! Mondd meg anyunak, hogy mindjárt jövök-szólt Philhez, és
lesietett a verandáról.
Követtem, majd hátrafordultam.
– Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is – morogta Phil, és bezárta az ajtót.
– Siess! – kiáltott James. – Harmincöt percem van a buli kezdetéig.
A kert végébe futott, majd átugrotta az alacsony kerítést, ami a
telküket elválasztotta a mezőtől.
– Az unokatestvéred aranyosnak tűnik – jegyeztem meg, ahogy
átsegített a kerítés fölött.
– Nem az – ellenkezett James, aki még azelőtt az erdőbe futott, hogy
megkérdezhettem volna, Phil gonoszkodott-e vele. Vagy cikizte? Talán
ezért lökött rajta akkorát.
– Várj meg! – lihegtem, ahogy próbáltam lépést tartani vele.
A dobozban lévő dolgok zötyögtek, a hang visszhangzott a tölgyfák
között.
James lelassított, majd mellettem kocogott.
– Hadd hozzam helyetted! – ajánlkozott, és a dobozért nyúlt.
Elkaptam előle.
– Nem! Ez az ajándékod.
– Mit vettél nekem? – Átugrott egy farönköt. – Focilabdát?
– Az már van neked.
Hátrafelé futott.
 – Egy Steve Young-mezt?
– Hülye! – Meglöktem, majd elsétáltam.
– Hadd nézzem!
– Nem, várnod kell. – Volt egy helyünk, egy farönkökből kirakott kör,
ahol gyakran találkoztunk Kristennel és Nickkel, hogy megtervezzük
következő kalandjainkat.
James elém ugrott, és kikapta a kezemből az ajándékot.
– Add vissza!
Magasan a feje fölé emelte.
– Még nem nyithatod ki!
– És ha szeretném? Az én ajándékom. – A körmével kapargatni
kezdte a ragasztót.
– Rendben, akkor nyisd! – Keresztbe fontam a karom, mint akit
egyáltalán nem érdekel.
– Tényleg? – Kétkedőn rám nézett, ám csak ugratott.
De én sem bírtam már tovább várni.
Amióta észrevettem a művészboltban, alig vártam, hogy lássam James
reakcióját. Közelebb léptem, száraz levelek ropogtak a lábam alatt.
– Igen, tényleg.
James letépte a papírt, majd a fadobozra meredt.
– Mi ez?
– Nyisd ki!
Letérdelt, letette a földre a dobozt, kipattintotta a réz kallantyúját, mire
kinyílt a teteje. A szeme elkerekedett, és tátva maradt a szája. Az ujjaival
végigsimított az ecsetsörtéken, majd egy barna festékestubust forgatott a
tenyerében.
– Művészkelléket vettél nekem?
A pulcsim ujjával babráltam. Talán inkább egy 49ers-sapkát kellett
volna vennem, amit apám javasolt.
– Azt mondtad, a szüleid úgysem vennének neked festéket, de ez nem
jelenti azt, hogy én ne vehetnék. Ráadásul hogyan akarsz híres festő lenni,
ha nincsenek festményeid?
James elmosolyodott.
– Nagyon tetszik, köszi!
 Fújtam egyet, és széles mosolyra húzódott a szám, nem kellett tovább
izgulnom. Jó ajándékot vettem.
Gyorsan szemügyre vette a dobozt, majd fejre állította. Az ecsetek, a
festékestubusok és a festőkések a tűlevelekre hullottak. A dobozból
állványt készített, és a szélének támasztotta a készlethez járó kifeszített
vásznat.
– Mit művelsz? – kérdeztem, miközben a kék festékből kinyomott egy
adagot a palettára.
– Festek neked egy képet.
– Most?
Nem válaszolt. A tekintetét egy vijjogó kék szajkóra fókuszálta, aki
egy faágba kapaszkodó mókustól védte a fészkét. Megfestette a jelenetet,
s már a tapasztalatlan mozdulatai is bizakodásra adtak okot. Miközben
figyeltem, éppen annyira elbűvölt a festménye, mint ő maga. Abban a
pillanatban kizárólag James alkotása számított. Ám egy távoli kiáltás
mégiscsak beszivárgott a világunkba. A hang irányába kaptam a fejem.
– Anyukád keres.
James megdermedt. Az ecset hegye megállt a vászon felett. Az arcából
kifutott a vér, amiért megfeledkeztünk az időről.
Félretette a nedves vásznat, majd gyorsan összeszedtük a földön
széthullott kellékeket, és a dobozba dobtuk őket. Lecsukta a tetejét, és
beakasztotta a kallantyút.
– Nyújtsd ki a kezed! – Kinyújtottam, ő pedig óvatosan az alkaromra
fektette a vásznat. – Vigyázz, még nedves!
Megigazítottam alatta a karomat, hogy teljesen kisimulhasson rajta.
– A tiéd. – Megpuszilta az arcomat, s a szája elidőzött a bőrömön.
Elakadt a lélegzetem, mert egyaránt meglepődtem az érintés kellemes
érzésétől és a váratlanságától. Bizseregtem tőle.
Elmosolyodott.
– Menjünk!
Követtem vissza a házukhoz. Az első festménye veszélyeztetése
nélkül, de olyan gyorsan haladtunk, ahogy csak bírtunk. Mrs. Donato a
hátsó teraszon várt ránk. Jamesre meredt, mint aki nem akar hinni a
szemének, és én is csak akkor vettem észre, hogy mit néz rajta. A karja
és a pólója festékfoltos volt, a térde csupa sár. A fadobozra mutatott.
– Mi van a kezedben?
James hirtelen rám nézett. A lábai mögé próbálta rejteni a dobozt.
– Festékek – vallotta be.
– Festékek – ismételte meg Claire elvékonyodott ajkakkal. – Festeni
koszos és gyerekes dolog. Elvonja a figyelmet, és időpazarlás. –
Rábökött a fia gallérján lévő kék ujjnyomra. – Látom, máris pazaroltad az
idődet. Jobb, ha most megérted, James, hogy a jövődben nincs helye
komolytalan dolgoknak. – Rám nézett. – Gondolom, te adtad neki a
festéket.
Bólintottam, mert túlságosan féltem ahhoz, hogy ne tegyem.
– Aranyos gesztus, kicsim, de nem fogadhatja el. James, kérlek, add
vissza, vagy kénytelen leszek erővel rákényszeríteni, hogy a kukába dobd.
– De…
– Te vitatkozol velem?
James lehorgasztotta a fejét.
– Nem, asszonyom.
Kikaptam James kezéből a dobozt, mert nem akartam, hogy az anyja
kidobja.
Mrs. Donato az ajtóhoz ment.
– Gyere be és mosakodj meg! Vedd át a ruháidat, mert mocskosak!
Siess! – kiáltotta, amikor James elnézéskérőn rám nézett. – A vendégeid
öt percen belül itt lesznek.
James szinte berohant a házba. Majdnem megszakadt a szívem a
csalódottságától. Annyira szerette volna a művészkellékeket.
– Menj haza, Aimee! Holnap találkoztok.
– Rendben, Mrs. Donato – válaszoltam rosszkedvűen. Könnyek
égették a szemem, de még az előtt letöröltem őket, hogy kicsordultak
volna.
Óvatosan az oldalsó kapuhoz mentem, mert az egyik kezemben a
dobozt, a másikban pedig James első és egyetlen festményét tartottam. A
szenvedélyének azelőtt vége lett, hogy kibontakozhatott volna. Próbáltam
lenyomni a kilincset, de erőlködés közben megbillent a kezemben a
doboz, a teteje kinyílt, a tartalma pedig a földre hullott.
 Leguggoltam, hogy összeszedjem az ecseteket és a festékeket, amikor
váratlanul megláttam egy mokaszint. Phil térdelt mellém, és egy festőkést
tett a dobozba.
– Sajnálom, ahogy anyu viselkedett.
Felemeltem a fejem.
– Anyu?
Leszegte a fejét.
– Úgy értem, Claire, bár olyan, mintha az anyukám lenne. Rajta kívül
nincs másom.
– Nincs apukád?
Bólintott.
– Ritkán találkozunk, mert sokat dolgozik. Ha még nem tudnád, Claire
azt szeretné, ha Thomas és James az apám cégében dolgoznának
felnőttkorukban. A festő James nem része a tervének.
A széthullott eszközökre meredtem, amiknek az ára kidobott pénznek
bizonyult. A sapkát kellett volna inkább megvennem.
– Mihez kezdjek ezekkel?
Phil szemügyre vette Jamesnek a madárról és a mókusról készített
festményét.
– Egész jó. Lehetne nálatok a készlet, és James festhetne ott. Claire-
nek és Edgarnak nem kell tudni róla. – Úgy tett, mintha becipzározná a
száját és félredobná a kulcsot. – Én nem mondom el, ha te sem.
Tetszett az ötlet.
Kezet ráztunk, majd befejeztük a pakolást. Phil a kezembe nyomta a
dobozt.
– Próbáld vízszintesen tartani. – A tetejére fektette a festményt. – Így
nem fog leesni.
Lassan felálltam.
– Köszönöm!
– Már értem, James miért kedvel téged. Aranyos vagy.
Erre elpirultam, és lehajtottam a fejem.
Kinyitotta előttem a kaput.
– Talán holnap is találkozunk.
Kedveltem Phil. Nem volt akkora hülye, mint amilyennek James leírta.
 – Talán – bólintottam.
De se másnap, se évekig nem láttam őt. James gyakrabban jött át
hozzánk, mint előtte, mert megengedtem neki, hogy a szobámban tartsa a
festőkészletét. Ahogy fejlődött és egyre több eszköze lett, a szüleim
átalakították neki a konyha melletti télikertet. Az elkövetkező években,
amíg én anyunak segítettem az új receptek fejlesztésében, ő festett. A
tehetsége és a barátságunk pedig egyre csak virágzott.
 9. fejezet

A KÖVETKEZŐ NAPON, a születésnapom ünneplésére, feszes farmert,

vékony pántos, áttetsző blúzt és magas sarkút húztam. A két barátnőm
egy kínaiba vitt vacsorázni. Nadia köszönésképpen megölelt.
– Tegnap este nem lett volna szabad egyedül hagynom téged.
– Mr. Ingatlanbróker nem ugrotta meg a lécet? – tudakoltam.
– Béna volt – grimaszolt. – Kikezdett velem.
Felnevettem.
– És az nem jó?
– Bénán csókolózik? – érdeklődött Kristen, miközben a nappaliban az
étkezőasztal mellé állt.
Nadia a szemét forgatta.
– Nem és nem – válaszolta mindkettőnknek. – Jó volt. Túl jó, csak az
a baj, hogy házas.
– Upsz – szólalt meg Kristen.
– Nem volt rajta jegygyűrű? – kérdeztem, és a sajátomra néztem.
Nadia haragosan nézett.
– Nem.
Kristen a kezében lévő papírt olvasgatta.
– Hogyan tudtad meg?
– Wendyvel reggeliztem. Bakker! – nyögött fel Nadia. – Nem bírtam
befogni, csak locsogtam Markról, így Wendy elmondta. – A borszékre
huppant, a bokáját pedig a díványra tette. – Megkérdezte, hogy adnék-e
ajánlatot egy San Joséban lévő ipari épület átalakítására. A stadion
közelében van.
– Ezt a kikezdés előtt vagy után kérdezte? – ugratta Kristen, aki letette
a papírt, majd egy újabbat vett fel, amin tollal firkált jegyzetek voltak.
– Előtte, és szerintem belemegyek. Úgy értem, az ajánlattételbe.
– Lehet, hogy nem egy megbízható férfi. Hogy hívják?
 – Mark Everson. Magas, szőke és csodás. – A tenyerét a karfára
tette. – Tudom, hogy borzasztó közhelyesen hangzik, de így van. Idősebb
nálam, harminc közepe. Wendy meglepődött, amikor elmeséltem. Szerinte
nincs minden rendben a házasságukkal.
Összevontam a szemöldököm.
– Gondolod?
– Nem akarok udvariatlan lenni vagy témát váltani, de éttermet nyitsz?
– Kristen meglobogtatta a kezében lévő papírt.
A konyhaasztalon voltak ugyanis a felvázolt terveim, a
formanyomtatványok és az ajánlások, amiket a The Goat beszállítóitól
kaptam.
Odasétáltam hozzá.
– Úgy tervezem. – Vagy legalábbis reméltem, már ha találok egy
kezest a bérléshez. De szerettem volna rendbe szedni a pénzügyeimet,
mielőtt Thomast megkeresem. Csupán egyetlen esélyem volt arra, hogy
véghezvigyem a tervem.
– Te jó ég! – sikított Kristen. – Ez komoly? Imádok mindent, ami a
jegyzeteidben van. Csodás ötletek!
Nadia felállt, és átszelte a szobát. Belekotort a papírokba, majd
kihúzta az étlaptervezetet. Eljátszottam a receptek variálásával, különböző
ízeket párosítottam a különleges élmény érdekében. A kávékínálat más
helyen borlapnak is elment volna. Meg is kellett húznom a listát. Még az is
eszembe jutott, hogy évszakonként változó étlapot kellene inkább
kitalálnom. Nadia a levegőbe emelte a papírt.
– Tényleg ezeket fogod megcsinálni? A nulláról indulva?
– Igen.
Figyelmesen tanulmányozott.
– Kétségtelenül jobb, mint a bárányragu krumplival.
Elvettem tőle a listát, összeigazítottam a papírok szélét, majd az asztal
lapjához ütögettem őket.
– Ha a szüleim eladták volna nekem a The Goatot, nem nagyon lett
volna lehetőségem kísérletezni. A fúziós konyha nem igazán passzol egy ír
pubhoz.
– Na, most már csicseregsz – paskolta meg Kristen a hátam. –
Örülök, hogy meghoztad ezt a döntést. Végre továbblépsz.
Nadia körülnézett a szobában, majd megakadt a szeme a Jamesszel
közös fotóimon, amik a kandallópárkányon sorakoztak.
– Mondd el, hogyan segíthetnénk! Összepakolhatjuk együtt James
dolgait, ha nehezedre esik egyedül megcsinálni. Vannak jó alapítványok,
amiknek oda lehetne adni a ruháit. Kereshetünk egyet, amelyik nemes célt
szolgál. És szívesen segítek az étterem belsőépítészetében, sőt kivitelezőt
is tudok ajánlani.
Megmarkoltam a papírt, amitől meggyűrődtek a szélei.
– Köszönöm, hogy felajánlottad, de először helyiséget kell találnom.
Nadia arca felderült.
– Ebben is tudok segíteni, és nem fogadok el pénzt.
Amúgy is terveztem, hogy felkérem a belső kialakítására, sőt talán még
a kezesség vállalására is, ha Thomas elutasít, de arra nem számítottam,
hogy ingyen kapom. Óriási dolog volt, amit felajánlott.
– Hálás lennék a segítségért, de James dolgai miatt ne aggódjatok,
meg fogom oldani. – Majd később, például, amikor Lacy és a
pénztárcámba dugott kártyája már nem birizgálja a fantáziámat.
– Rendicsek! – lelkendezett Kristen. – Úgy tűnik, ma este nem csak a
születésnapodat ünnepeljük. Mindenki készen áll a bulira?

Vacsora után a San Jose belvárosában lévő Blue Sky Lounge-ba

mentünk. Elektronikus zene hangja vibrált a levegőben. Párok táncoltak a
táncparketten, a csípőjük összepréselődött, ahogy mozogtak. Nadia előre
foglalt asztalt, így azonnal odavezettek bennünket az íves alakban
elrendezett székekhez. Rendeltünk egy kancsó sangríát és egy kör
maracujás pezsgőt. Nadia a sangríát dédelgette, Kristennek és nekem
pedig folyamatosan rendelte a pezsgőt.
Amikor kivégeztük a kancsót, Kristen elkapta a csuklómat.
– Gyere, szülinapos, táncoljunk! – És azzal a parkettra rángatott.
Felhevült testek ütköztek nekünk. Kristennel összekoccantottuk a
csípőnket, mire elnevettem magam. A fülembe kiabált:
– Boldognak tűnsz.
 – Mert boldog vagyok – kiabáltam vissza. Újjáépítettem az életemet
és magamat is, és ez jó érzés volt.
Jó néhány dallal később a kezemmel legyezgettem az arcom, és a
melleim között csorgott az izzadság.
– Víz! – kiabáltam túl a zenét.
Akkor értünk vissza a fülkénkhez, amikor a pincérnő éppen letett egy
újabb kancsó sangríát és egy újabb kör pezsgőt, amit Kristennel gyorsan
le is gurítottunk. Teljesen eltompult az agyam. Megdörzsöltem az arcom,
így próbáltam a ködöt szerteoszlatni.
– Mit szóltál tegnap Ian kiállításához? – kérdezte Nadia.
Rásandítottam.
– A fotói csodásak.
– Ian az, aki csodás.
Elvigyorodtam.
– Tudtam! – Nadia rám bökött.
A mosolyom mélázássá változott.
– Egy fotós expedícióra megy.
– És találkoztok, amikor hazaér? – faggatott Kristen.
Megvontam a vállam.
– Talán. – Ian azt mondta, hogy hiányozni fogok neki, de nem kérte el
a számom. Hátradőltem a széken. – Nem tudom, hogyan lépjek vele
kapcsolatba.
Nadia újratöltötte az italomat.
– Wendynek megvan a száma, elkérem tőle.
Kihúztam magam, és hirtelen kibuggyantak belőlem a szavak:
– Ian jó fej, nagyon jól éreztem magam vele.
Bugyután mosolyogtam, amit az izgalom és az alkohol elegye okozott.
Nadia elnevette magát és kacsintott.
– Azt meghiszem.
A poharamba bámultam, figyeltem, ahogy a jégkockák egymásnak
ütődnek, és apró szigetként úszkálnak az italomban. James vízben úszó
testére gondoltam, amit Thomas nem engedett megnézni. Majd az óriási
összegről kiállított csekkre, amit praktikusan a temetésen adott oda. És a
hiányzó festményekre. Az olvadó jégre meredtem, és éreztem, hogy
valami nem stimmel.
A lányokra kaptam a tekintetem, akik Nick egyik esetéről
beszélgettek. Ügyvédként gazdasági peres eljárásokkal foglalkozott, és
Kristen örült, hogy valami lezáródott. Nick végre megnyugodhatott, és
elkezdhették tervezni a nyolc hónapja halogatott nyaralásukat. Ásítottam,
és a parketten táncoló embereket néztem. Legalábbis próbáltam. A
látásom ugyanis elhomályosodott, és a padló balra lejtett, vagy én voltam
az, aki dőlt.
Párok táncoltak valami őrült ritmusra. A csípők és a combok féktelen
hullámzásának a közepén egy szőke nő állt, és levendulaszínű szemével
engem nézett. Lacy.
Mire pislogtam egyet, már el is tűnt. Gyorsan a székem szélére
húzódtam, ahonnan még pont láttam a távolodó szőke haját és zöld
felsőjét. Miközben feltápászkodtam, fellöktem Kristen poharát, így a
vörös folyadék és a jégkockák a földre ömlöttek. A barátnőm rémülten
ugrott félre. Elmotyogtam egy bocsánatkérést, és megkerültem a
székeket.
– Hová mész? – kiáltott felém Nadia.
– A mosdóba. – Muszáj volt utolérnem Lacyt, mielőtt eltűnik.
Átpasszíroztam magam a táncparketten, közben lábujjakra léptem, és
felhevült testeknek ütköztem, amiért többen utánam káromkodtak.
Bizonytalanul pillantgattam körbe, hogy hol lehet Lacy, ám egyszer csak
megláttam, hogy kinyílt a mosdó ajtaja. Oda ment be.
Beléptem én is, és az ajtó becsapódott mögöttem. Remixelt zene
hallatszott a hangszórókból. Két agyonsminkelt, kócos hajú, tetovált nő
szépítkezett a mosdó előterében. Egy másik kezet mosott. Futólag rám
nézett a tükörben, majd elment.
Ott álltam a mosdókagylók és a fülkék között. Szinte teljesen üres volt
a helyiség, ami furcsa volt, mert általában a sor vége az ajtó előtt szokott
állni. Lacy viszont nem volt ott, elveszítettem a nyomát. Benéztem az ajtók
alá, végül bementem az egyik fülkébe. Miután végeztem, megmostam a
kezem, és amikor felnéztem, a tükörben megláttam Lacyt. Kirázott a
hideg.
Összefonódott a tekintetünk.
 Se másfelé pillantani, se megfordulni nem voltam képes. A szája
mozgott, és a szavait suttogásként hallottam a fejemben. James él.
Hevesen megráztam a fejem.
Még mindig él.
– Bizonyítsa be!
Nem halt meg. Ha halott lenne, azt tudná, érezné. Nem érzi őt
még mindig?
De igen. A fülemben hallottam a hangját, az érintését éreztem a
szellőben, a nevetését a földre hullott levelekben. De ezek nem
bizonyítottak semmit.
A tükörben láttam, hogy Lacy nem mozdul és nem is pislog. Úgy
éreztem, eldőlök, ezért a pultba kapaszkodtam, hogy megtartsam az
egyensúlyomat. A tenyerem nedves volt, a szám fölött gyöngyözött az
izzadság. Az ajtóra kaptam a pillantásom. Magamban könyörögtem, hogy
valaki lépjen be, és mondja azt, hogy nem őrültem meg, hogy Lacy
valójában nincs is ott, ezért nem is tarthat engem transzban. Képtelen
voltam megmozdítani a lábam.
A mosdó túloldalán magukat cicomázó nők elrakták a sminkjüket,
majd felém sem nézve kimentek. Miután becsukódott mögöttük az ajtó,
olyan csend lett bent, mintha kiszívtak volna minden hangot. Egy pillanatra
úgy éreztem, Lacyvel egy másik világban vagyunk, egy légüres térben
lebegünk. Néma csend volt, aztán hirtelen visszatért és betolult a
hangzavar a mosdóba. A szellőzők zümmögtek, zene szólt, és előttem
folyt a víz a csapból. Úgy éreztem, hogy amikor a nők kimentek, valami
más bejött, ami gondolatként jelent meg a fejemben.
Nem James veszett el, hanem ön.
– Megkértek, hogy keressem meg – mondta Lacy.
Hátradöntöttem a fejem. A fölöttem lévő spotlámpák fénye a
pupillámba hatolt, amitől hevesen pislognom kellett. Diavetítésként
villantak a képek a szemem előtt. James a víz alatt, golyók süvítenek
mellette, ő próbál a háborgó víz színén maradni. A teste partra sodródik,
az arca zúzódott, és egy nő hajol fölé. Sűrű, fekete haja James arcába
hullik, kávészínű szeme aggódást tükröz. A szája mozog, James nevét
kérdezi, de ő nem tudja megmondani.
 James, akartam kiabálni, Jamesnek hívnak.
Megszédültem, és a földre zuhantam, a fejem a csempének csapódott.
Csillagok ragyogtak a fejem fölött, aztán elhalványultak. Mielőtt
elvesztettem az eszméletemet, az volt az utolsó gondolatom, hogy túl sok
pezsgőt ihattam.

– Ébresztő, Aimee!
Az arcom sajgott, a fejem lüktetett.
– Hahó, felkelni! – Valaki megpaskolta és csipkedte az arcom.
– Mi történt vele? – kérdezte egy számomra ismeretlen hang.
– Jól van? – tudakolta egy másik.
– Túl sokat ivott. – Ez Nadia volt, mire elmosolyodtam. – De már
kezd magához térni.
– Ma van a születésnapja – tette hozzá Kristen.
A hangokból ítélve a magyarázat elfogadhatónak bizonyult. Távolodó
lépteket és kopogó cipősarkakat hallottam, majd becsapódó ajtókat és
zubogó WC-ket. Visszatért a való világ.
Eszembe jutott, hogy a női mosdóban vagyok, és ájultan fekszem a
földön.
Pislogva felnéztem. A lámpák fénye miatt hunyorognom kellett, de így
is láttam, hogy négy szempár mered rám. Felnyögtem.
– Mi történt?
– Abban bíztunk, hogy majd te tudod – felelte Nadia.
Megráztam a fejem, mert az emlékeim zavarosak voltak.
– Lehet, hogy nátrium-glutamát volt a vacsoránkban – vélekedett
Kristen.
Kínait ettünk, és bár allergiás vagyok rá, korábban mindig csak
szédültem, de el nem ájultam.
– Az étlap szerint nem használnak adalékanyagot vagy ízfokozót –
tudatta Nadia.
– Túl sokat ittam. – A fejem sajgott, ám azt nem tudtam, hogy az
alkoholtól vagy az ütéstől. Felemeltem a karomat. – Segítsetek felállni!
Ketten felhúztak, és közben valami olyat mondtak, hogy csak lassan
és óvatosan. A két bámészkodó eltűnt. A mosdópultnak dőltem, és
körbenéztem. Az ajtó előtt kígyózott a sor. Úgy, ahogy korábban is kellett
volna. Lacy viszont eltűnt. Egyáltalán ott volt?
Lüktetett a fejem, s amikor hozzáértem a púpomhoz, majdnem
felsikítottam.
– Nem gondolod, hogy agyrázkódást kaptál? – kérdezte Nadia.
– Kutya bajom sem lesz – mondtam fogcsikorgatva. Nem akartam a
születésnapomat kórházban tölteni, az ágyamat akartam. – Haza tudtok
vinni?
Nadia a kezembe nyomta a táskámat.
– A biztonság kedvéért nálad alszom ma este.
Kimentünk a mosdóból, majd átvágtunk az előtéren. Libabőrös lettem,
a tarkómon felborzolódtak a pihék. Hátranéztem, és bár egyetlen ismerőst
sem láttam, éreztem, hogy Lacy a közelből figyel.
 10. fejezet

NADIA , AHOGY ÍGÉRTE, velem maradt éjszaka, mellettem feküdt az

ágyban. Óránként felkeltett, míg végül hajnali ötkor egy párnával
bemostam neki, aztán kimásztam az ágyból, hogy még négy zaklatott órát
aludjak a kanapén. Reggel két lábon járó zombik voltunk, ő a
kialvatlanságtól, én pedig a másnaposságtól. Kora délután ment el, de
megesketett, hogy felhívom, ha lappangó fejfájást éreznék, mert akkor
elcipel a klinikára. Megígértem, hogy pihenni fogok a hétvégén, régi
filmeket nézek, és az üzleti tervemen dolgozom. Legalább elterelik a
figyelmem a mosdóban történt bizarr balesetről.
A lelkem racionális fele pontosan tudta, hogy Lacy csak egy látomás
volt, amit az a vágyam fűtött, hogy James életben van. Ettől függetlenül
kísértett a kép, ahogy a vőlegényemet a halál szélén, fuldokolva láttam.
Csupa vér volt az arca, mély sebeibe beletapadt a homok. Folyamatosan
mondogattam magamnak, hogy ez csak egy látomás. Muszáj volt annak
lennie. Fájt elképzelni, hogy igaz is lehet.
A konyhaasztalon átbogarásztam a jegyzeteimet, és megcsodáltam a
kávézó logóját. Egy kávéscsésze körvonala volt, ami szív alakban
gőzölgött, benne a név: Aimee kávézója. James utolsó alkotása.
Elképzeltem, hogy milyen színeket lenne jó használni. Sütőtökre,
mahagónira és padlizsánra gondoltam, és arra, hogy Ian Belizi
naplemente című fotója milyen tökéletesen mutatna a falon. Ki vehette
meg a képet, és vajon mi lehet Iannel? Merre járt, eszébe jutottam-e?
Fog még egy olyan képet készíteni, mint amit annyira szerettem?
Újra a vázlatra néztem, majd áthúztam a kávézója szót, hogy szimplán
Aimee legyen. Ian hívta így.
Ízlelgettem a kiejtését a nyelvemen: Aimee.
– Gyere, együnk valamit Aimeenél – mondtam vidáman. – Aimeenél
van a legjobb kávé.
 Elmosolyodtam. Tetszett a hangzása. Egyszerű és megjegyezhető volt.
Megszólalt a csengő, mire összerezzentem a székben. Az ajtó felé
tartva kikukucskáltam az utcára néző ablakon. Egy taxi állt a ház előtt, Ian
pedig a verandán. Amikor meglátott az ablakban, integetett.
Hirtelen melegség áradt szét a mellkasomban, felkúszott a nyakamon,
elvörösödött tőle az arcom. Káromkodtam egyet, és az ujjaimmal a fejem
tetején éktelenkedő katasztrófába fésültem. Elfintorodtam, mert tudtam,
úgy nézhet ki, mint egy fészek, ami ugyanolyan remekül mutathat, mint az
előző este részegen felhúzott gyűrött pizsamám.
A szobám felé pillantottam, de nem volt időm átöltözni, elbújni pedig
pláne nem. Ian már úgyis látott. Hála az égnek, hogy legalább eszembe
jutott fogat mosni, bár azt is csak azért, hogy a hányásízt kimossam a
számból.
Résnyire nyitottam az ajtót, kidugtam a fejem, és hunyorogtam a
szemközti ház teteje fölött lemenő nap fényétől.
– Jól telt a tegnap este? – kérdezte.
Morgásszerűen tört elő belőlem a hang:
– Mit csinálsz itt?
Egyik lábáról a másikra állt, megdörzsölte a tarkóját, és a taxira
mutatott.
– Éppen a reptérre megyek, éjszaka indulok Új-Zélandra, és
elfelejtettem… – Elhallgatva megvakarta a fejét.
Kérdőn néztem rá.
– Elfelejtettem, ezért… – Nagyot fújt, előkapta a telefonját a hátsó
zsebéből, és szégyenlősen elmosolyodott. – Elkérhetem a
telefonszámodat?
Hevesen kezdett verni a szívem. Az első gondolatom az volt, hogy
megspóroltam Nadiának egy hívást, magamnak pedig a kellemetlenséget.
Így nem kell ügyeskedéssel kicsalogatnia Wendyből Ian számát. Jobban
kitártam az ajtót, és a telefonért nyúltam. Addigra Ian már kinyitotta az új
kontaktlistáját, majd figyelte, ahogy beírom a nevemet és a
telefonszámomat. Mielőtt meggondolhattam volna magam, az e-mail és a
lakcímemet is bepötyögtem.
Félénk mosolya szélesre húzódott, amikor visszaadtam neki a telefont.
Az ujjával a képernyőre bökött, majd a füléhez tartotta. Hallottam, hogy a
telefonom megszólal a konyhaasztalon.
Ian az ujját a szájára tette.
– Ne vedd fel! – súgta, majd nagy levegőt vett.
– Szia, Aimee, Ian vagyok! Nagyon jól éreztem magam veled a
kiállításon, utána még annál is jobban. Este indulok Új-Zélandra, de nem
maradok sokáig. Utána felhívhatlak?
Ekkor rám nézett, felém biccentett válaszra várva, mire bólintottam.
Felcsillant a szeme.
– Szuper, akkor kereslek. – Letette a telefont. – Így neked is megvan
az én számom.
Felnevettem. Eltette a telefont, aztán finoman megpuszilta az arcomat.
Halkan levegő után kaptam, annyira meglepett.
– Tíz nap múlva találkozunk. – Lement a lépcsőn a taxihoz, és még
integetett, mielőtt beült.
Felemeltem a kezem, miközben az autó gyorsított. Mosoly bujkált a
szám sarkában, miközben lélegzet-visszafojtva bementem a házba. Újra
szédültem, de ezúttal nem a másnaposságtól, hanem az Ian nevű
jelenségtől. Visszaültem a székembe, és a papírok átnézése közben már
fülig ért a szám.

Hétfő reggelre a fejfájásnak nyoma sem volt, Lacyt pedig tudatosan

elnyomtam a gondolataimban. A hétre számos találkozót beszéltem meg a
beszállítókkal. Új üzlethelyiség megtekintésére is volt időpontom, bár a
szívem csücske a Joe volt. És még mindig nem beszéltem Thomasszal.
Nagyon reméltem, hogy nem bizonyul túl nagy kérésnek a kezesség
vállalása.
Éppen a papírokat és a kulcsaimat szedtem össze, amikor ismét
megszólalt a csengő. Ám ezúttal a kukucskáló túloldalán egy idősebb, ősz
hajú, termetes férfit láttam. Rövid ujjú felsőben és khakiszínű nadrágban
volt. A zsebébe dugta a kezét, miközben az előkert irányába nézett.
Kinyitottam az ajtót, ő pedig elmosolyodott, kilátszottak a
dohányzástól elsárgult fogai. Azonnal megismertem.
 – Hogy kerül ide, Joe?
– Rég nem találkoztunk, Aimee. – Felém nyújtotta két széles tenyerét,
és szeretetteljesen közéfogta az enyémet, amíg kezet ráztunk. – Hogy
van?
– Megvagyok.
Bólintott.
– Hallom, éttermet nyit.
– Igazából finom kávék és ínyenc harapnivalók lennének. De kell egy
kiadó helyet találnom.
Egyértelmű volt, hogy a megbízott ingatlanosa nem ajánlott neki
bérlőként.
– Bemehetek?
– Persze, ne haragudjon – szabadkoztam, és oldalra lépve kitártam az
ajtót.
Joe átlépett a küszöb fölött, zömök teste betöltötte az ajtókeretet.
Becsuktam az ajtót, és figyeltem, ahogy körülnéz, minden részletet
alaposan szemügyre vett. Megnézte James festményeit a falon, a
bekeretezett fotókat a szekrényen, az eljegyzési fényképünket a kandalló
párkányán, majd felém fordult.
– A szülei mesélték, hogy mi történt. Részvétem.
Nagy levegőt vettem, és bólintottam.
– James jó srác volt, kedveltem.
– Köszönöm!
Megfogta a képet, ami aznap készült, amikor James megkérte a
kezem, majdnem egy évvel korábban. A jegygyűrűmet mutogattam rajta.
Joe elkomorodott, én pedig levegőt sem mertem venni. Azon
gondolkoztam, vajon észreveszi-e, hogy a vastag smink az arcomon ejtett
karmolásokat és az államon a zúzódást takargatja.
Visszatette a keretet, és úgy állította be a támaszát, hogy fel ne
boruljon. Újra zsebre dugta a kezét, és rám nézett.
– Az én feleségem öt éve halt meg.
– Emlékszem.
Joe akkor hosszabb szabadságot vett ki. Közben a kávézóban
haldoklott a kiszolgálás, utána pedig képtelen volt felvenni a régi ritmust.
Abban az időben számos vendégét elveszítette, mert inkább a kényelmet
választották a nosztalgia helyett.
– Sok időbe telt, amíg legalább a normális élet látszatát tudtam kelteni.
– Megvonta a vállát. – Még mindig hiányzik.
Fájt érte a szívem, mert pontosan tudtam, mit érez. Űrt és hiányt. A
veszteség egy tátongó lyukat hagy az ember mellkasában.
Megköszörültem a torkom, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.
– Kér kávét?
Nagyot fújt.
– Igen, kérek szépen.
A kanapéra mutattam.
– Helyezze magát kényelembe, amíg elkészítem.
Kisiettem a konyhába, ahol megkapaszkodtam a pult szélébe, és jó
néhány mély lélegzetet vettem, amíg a magányosság okozta sírhatnék és a
torkomban lévő gombóc el nem múlt. Megőröltem egy szemeskávé-
keveréket, amit azoktól a beszállítóktól kapott mintákból állítottam össze,
akiktől majd rendelni szándékoztam, majd elindítottam a csepegtetést.
Mire visszamentem, Joe éppen James egyik régi Runner’s World
magazinját lapozgatta. Amikor meglátott, az asztalra tette.
– A doki azt mondta, hogy mozognom kellene.
Odanyújtottam neki a csészét. A felfelé szálló gőznek pörköltdió-illata
volt.
– A séta jót tesz.
– Gyalog jöttem a belvárosból – dicsekedett, majd belekortyolt a
kávéba, és elkerekedett a szeme. – Ez jó! – Megint kortyolt. – Ez
nagyon-nagyon jó!
– Köszönöm! Egyedi keverék – árultam el szégyenlősen.
Felém emelte a csészéjét.
– Ne feledje ezt a kínálatba venni! Én minden alkalommal ilyet fogok
rendelni.
Elmosolyodtam. Éveken át a Joe-ban ettünk, és könnyen
megtörténhetett, hogy a későbbiekben pedig ő lesz az én vendégem.
– Nem felejtem.
Megitta a kávét, letette a csészét, és miközben kissé távolabb
helyezkedett el a kanapén, a tenyerével megdörzsölte a combját.
– Azért zártam be a kávézót, mert nem bírtam a versenytársakkal.
Azok a francos láncok szart kínálnak… – Ökölbe szorított kezére
támaszkodva megköszörülte a torkát. – Elnézést. Ők csalogatták el a
vendégeimet. Honnan tudja, hogy ez magával nem fog megtörténni?
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De én nem szeretnék
versenyezni a láncokkal.
Joe a fejét ingatta.
– Nem fogja bírni néhány hónapnál tovább.
– Bízom benne, hogy mégis. Szeretnék mást kínálni, a kávézás
élményét nyújtani.
Megremegett a szája sarka.
– A kávézás élményét?
– Azoknak, akik megbecsülik a különleges kávékat. Kézműves, lassan
készített, ugyanolyan, amilyet önnek is csináltam. – És ráböktem az üres
csészéjére.
– Nagyon finom – ismerte el kuncogva.
– Köszönöm! – vigyorogtam. – Még ki kell gondolnom az egész
étlapot, meg kell állapodnom a beszállítókkal, és ami ennél is fontosabb –
lehajtottam a fejem, és az ölemben összekulcsolt kezemre néztem –,
találnom kell egy helyiséget.
– Régóta ismerem a szüleit, Aimee. Jó emberek, és nagyon jó
vállalkozók. Meglepődtem, amikor hallottam, hogy eladták az éttermet.
Azt hittem, hogy idővel majd örökli tőlük, vagy kivásárolja őket.
Én is, de nem akartam kiteregetni a szüleim pénzügyi helyzetét.
– Ideálisabb nekem, ha sajátot nyitok. Ez az, amit csinálnom kell. –
James akarta, hogy ezt tegyem, de magamnak is be kellett bizonyítanom,
hogy meg tudok állni a saját lábamon.
– Tudom, hogy ki szerette volna venni az üzlethelyiségemet.
– Igen, de…
Felemelte a kezét.
– Az ingatlanosom nem ajánlhatta a megbízhatósági kockázata miatt.
Én is tudok róla. És azt is tudom, hogy idén min ment keresztül.
Megértem, hogy ilyenkor minden szétesik, a csekkek befizetése elmarad,
az élet megáll. Én is szenvedtem. Ide figyeljen! – Előrehajolt. – Itt az idő
összeszednie magát.
– Éppen azt csinálom, uram.
– Én nem tettem, és így a feleségemnél többet veszítettem. –
Megköszörülte a torkát. – Elfogadom a jelentkezését, a hely ezennel az
öné.
Tátva maradt a szám.
– És mi lesz a megbízhatósággal?
– Á, hagyjuk! – Legyintett. – Elszúrta, de nem szándékosan. Nekem
olyan ember kell, akiben megbízhatok. Ismerem magát és a szüleit is.
Tizenöt éves szerződést akartam, de önnek ötöt ajánlok. Ha abbahagyja,
nem kell kifizetni a hátralévő részt. Ha pedig szeretné meghosszabbítani a
szerződést, megbeszéljük a feltételeket, de ígérem, nem fogok emelni,
akkor sem, ha közben felmennek az ingatlanárak.
Megvakarta az orrcimpáját. Én csak bámulni és bólintani bírtam,
amikor folytatta:
– Az a szokás, hogy a bérlőnek egy-három hónapig nem kell fizetnie,
amíg kiépíti az üzletét. Önnek a nyitás napjáig nem kell. Ha egy évbe telik
az átalakítás, akkor addig.
Pislogtam, miközben próbáltam felfogni az ajánlatot.
– Miért teszi ezt meg értem?
Elmosolyodott, és megcsillant a szeme.
– Mert vannak, akiknek fontos, hogy mi történik önnel.
Kihúztam magam.
– A szüleim kérték meg rá?
– Ennek semmi köze a szüleihez. Ez a kettőnk ügye. Nekem bérlő
kell, önnek pedig helyiség. Na, mit szól? Megállapodtunk?
Ez őrület volt. Az ajánlata képtelenségnek tűnt. Csak bámultam őt, Joe
pedig visszamosolygott rám. A keze a levegőben várta az enyémet.
Alig bírtam megállni, hogy a nyakába ne ugorjak. Helyette
elmosolyodtam, és belecsaptam a tenyerébe.
– Naná, hogy megállapodtunk!
Joe felállt, én pedig követtem az ajtóhoz. Úgy éreztem, én vagyok a
világ legszerencsésebb embere, és ezt el is mondtam neki.
 – Helyes, mert szüksége lesz a szerencsére. Az üzletben ugyanis
minden lepukkant, nem kevés munka lesz rendbe hozni.
 11. fejezet

– TE JÓ ÉG! Itt aztán lesz mit csinálni! – szólalt meg Nadia. Végighúzta az
ujját a pulton, majd felemelte. Jó vastagon zsíros por kenődött rá.
Elfintorodott. – Ez undorító.
– Inkább bájos. Mintha megállt volna az idő az American Graffiti
korában – vélekedett Kristen, és támogatón felemelte a hüvelykujját.
Apám a plafont bámulta, ahol a hiányos csempék között kilógtak a
vezetékek. A többi vagy törött, vagy foltos volt.
– Van benne lehetőség.
– Ugye? Pontosan – helyeseltem.
Nadia a konyhába ment.
– Gondolkozol azon, hogy kivedd?
– Már kivettem.
Hirtelen megtorpant.
– Micsoda? Mikor?
– Múlt héten.
Joe-val jó pár napot eltöltöttünk, mire végigbeszéltünk minden
szerződési pontot, végül pénteken aláírtuk. A következő kedden pedig
megkaptam a kulcsokat. Szombaton volt az első alkalom, amikor Nadia,
Kristen és apám is ráértek megnézni a helyet. Anyu a The Goatban volt,
és a Szent Antal Alapítványnak adományozott bútorok elszállítását
felügyelte. Apámnak nemsokára indulnia kellett segíteni neki. Az órámra
pillantottam. Nagyon reméltem, hogy a barátnőim sem akarnak utána
sokáig maradni.
– Ez a hely egy pukkanat – jelentette ki apám, Nadiával
egyetértésben. – De a mérete pont akkora, ami neked kell. Egy kis
szeretgetésre van szüksége.
– És egy ütvefúróra. – Nadia visszajött az étkezőrészre. – Alaposan
megnéztél mindent, mielőtt bérbe vetted?
 – Körbenéztem.
– Körbenéztél? – Nadia káromkodott egy cifrát. – Félre ne érts,
nagyon örülök, és csodás lesz az éttermed, de elég nagy az esélye a
bukásnak. – Apámra nézett megerősítésért, aki csak legyintett, majd
visszapillantott rám. – Nem szabad meggondolatlan döntéseket hoznod. –
A beázott lambériára mutatott. – Megkérdezted, hogy ezt mi okozta?
– Nem. – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Joe megmondta, hogy
nem kevés munka lesz a hellyel.
– Nem mondod! Teljesen ki kell pucolni, és ki tudja, mit találunk a
falak mögött. – Láttam, ahogy mindent megnéz, és tudtam, hogy ő
olyasmit is észrevesz, amit egy amatőr szem sosem. – Felhívhattál volna.
Szívesen megnéztem volna, aztán elmondom, hogy mire számíthatsz. A
felújítási költségek villámgyorsan összeadódnak, észrevétlenül túlléped a
kereted, és máris nem marad pénzed. Megnéztél más üzleteket is, hogy
legyen összehasonlítási alapod?
– Miért tettem volna? Itt nem kell fizetni.
Nadia pislogott.
– Tessék?
Apám füttyentett.
– Ejha! – motyogta Kristen, aki a kasszával játszott, ami hirtelen
megcsörrent.
– Meddig? – kérdezte gyanakvón Nadia.
– Amíg az átalakítás tart. Nem kell fizetnem a megnyitó napjáig.
Erre leesett az álla.
– Ez egy kedves ajánlat. És nagyon kedvelem ezt a helyet – közöltem.
Ráadásul rengeteg emlékem fűződött hozzá.
Apám elmosolyodott, ő tudta, hogy milyen különleges nekem ez a
hely. Ha kinéztem az ablakon, ugyanazt láttam, amit Jamesszel mindig,
amikor itt ettünk. Babakocsit toló kismamákat, elsuhanó autókat és a
dugóban szlalomozó bicikliseket.
Szakadni kezdett az eső, az évszak első nagy vihara volt. Az órámra
pillantottam.
Nadia elindította a tabletjét, leült a legközelebbi székre, majd a
virtuális klaviatúrán jegyzeteket pötyögött.
 – Már tudod, mit szeretnél itt csinálni?
Kristen kíváncsian rám nézett, aztán a Nadia melletti székre ült. Apám
is közelebb lépett.
Elmosolyodtam.
– Rengeteg ötletem van. Például csodás édességeket szeretnék sütni,
amik jól passzolnak a különleges kávéimhoz.
– Mi lesz a hely neve? – érdeklődött Kristen.
– Aimee – feleltem, s közben elővettem a mappámból a logó vázlatát,
és az asztalra tettem.
Mindhárman fölé hajoltak.
– Különleges kávék & ínyenc ételek. Tetszik! – Kristen megpaskolta a
vállam.
Nadia rendületlenül jegyzetelt.
– Ahogy saccolom, a felújítás nem lesz olcsó. Az átépítés, az
engedélyeztetés, a biztosítás, a berendezés, a fizetések és a saját
megélhetésed…
– Nyugalom, ne aggódj! – vágtam közbe, és masszírozni kezdtem
Nadia vállát. – Ésszel fogok költekezni.
– Remek, velem el is kezdheted. Ahogy ígértem, nem kérek a
munkámért pénz, és a lehető legjobb árakat fogom a többiekből
kipréselni.
– Engedd meg, hogy legalább valamennyit fizessek!
Felnevetett.
– Azt nem mondtam, hogy teljesen ingyen lesz, kislány. – Fülig ért a
szája. A székén fészkelődve felém nyújtotta a kezét. – Egy életre szóló
kávébérletet szeretnék kérni, amibe beletartozik a citromos süti is.
Szívből felnevettem, és megráztam a kezét.
– Megállapodtunk. Szerinted meddig fog tartani a felújítás?
Összeszorította a száját, és hümmögve gondolkozott.
– Nagy szerencse, ha nyolc hónapon belül tudsz nyitni.
Füttyentettem egyet.
– Az jó hosszú idő. – Alig vártam, hogy belevágjunk.
Nem tudatosan, de újra megnéztem, mennyi az idő.
Kristen megbökött, majd az órám felé biccentett.
 – Mész valahová?
Megráztam a fejem.
– Várok valakit.
– Kit?
Erre elvörösödtem.
– Iant.
Előző nap ért haza, és aznap reggel fel is hívott. Azt javasoltam, hogy
találkozzunk itt, semleges területen. Két hét gondolkodás után sem tudtam
pontosan, hogy mit is akarok tőle. Az egyértelmű volt, hogy ő a
barátságnál többet szeretne.
Kristen arca kivirult, persze, ő nem tudott a bennem uralkodó
káoszról.
– Ian már úton van – mondtam Nadiának és apámnak.
Apa kíváncsian figyelt.
Nadia mosolyogva felállt.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy indulnunk kellene.

Éppen a pultot mértem, amikor nem sokkal a többiek távozása után

megérkezett Ian. Lerázta a kabátját és a haját, amitől tiszta víz lett a
padló.
– Atyavilág, mintha dézsából öntenék! – Nagyon fújt, majd
elmosolyodott. – Szia, Aims!
A látványtól hevesebben kezdett verni a szívem. Jól nézett ki, nagyon
jól, olyan rendetlen, vizes kutya módjára. A kabátjáért nyúltam.
– Csuromvíz vagy, hadd vegyem el!
Kibújt belőle.
– Köszi! Otthonról idáig futottam.
– Hol laksz? – kérdeztem, miközben egy szék hátuljára akasztottam a
kabátját.
– Hét háztömbnyire, arra. – A másik irányba mutatott, mint amerre
múltkor a kávézóból indultunk. – Szomszédok vagyunk.
Felnevettem.
– Ha az egy kilométeres körben lakók azok, akkor igen. Milyen volt
az utad?
– Nagyszerű. Sikerült néhány csodás fotót készítenem. – A mellettem
lévő asztalra tett egy átázott papírzacskót, ügyelve arra, hogy a Nadiának
mutatott ötleteim nehogy vizesek legyenek. Finoman megbökte a vállam.
– Jut eszembe, igazam volt.
– Miben?
– Hogy hiányozni fogsz. – Elkerekedett a szemem, ő pedig elnevette
magát, és körbenézett. – Végül kivetted Joe régi helyét?
– Ööö… én… igen – motyogtam, mert még mindig a vallomása hatása
alatt álltam.
Hiányoztam neki.
– Alig várom, hogy lássam, mihez kezdesz vele. – Megkopogtatta a
konyhapultot. – Nézegettél már kávéfőzőket?
Az elutazása után alig volt időm arra, hogy befejezzem az üzleti
tervemet. Összefontam a karomat, és a csípőmmel a pultnak
támaszkodtam.
– Még nem. Miért?
Ő is a pultnak dőlt, majd a kezét a szívére tette.
– Boldogan ajánlanék neked egy-két márkát.
Fintorogva elhúztam a szám.
– Mitől vagy te ekkora szakértő? – kérdeztem, s a hangjában bujkáló
kedves ugratás ellenére is őszintén kíváncsi voltam. A fényképezésen és
az utazásain kívül alig tudtam róla valamit.
– Főiskola után jó néhány hónapot töltöttem Provence-ban, ahol egy
barista lánnyal jártam, aki megtanított… – Hirtelen elhallgatott, és el is
pirult. Kérdőn felvontam a szemöldököm. A szája sarka finoman
megrándult. – Sok mindenre.
– Azt meghiszem – válaszoltam sokat sejtetőn.
Ian kihúzta magát.
– Na, ne legyél féltékeny! – ugratott, amitől az én arcom már inkább
vörös lett. – Gyere, hoztam neked valamit!
Zizegett a papírzacskó, ahogy kihúzott belőle egy nagy üveget.
– Mi ez? – kíváncsiskodtam.
– Almabor.
 – Te gyümölcslevet hoztál nekem?
Felnevetett.
– Felnőtteknek valót. Kézműves termék, ezen éltem az utazás alatt.
Meglapogatta a mellkasát és a farmerét, mint aki keres valamit. Aztán
a kabátjáért nyúlt, a zsebébe kotort, majd két röviditalos poharat vett elő.
– Még nem ittam ekkora pohárból almabort – jegyeztem meg.
Ian grimaszolt.
– Mert te kortyolod, mi? Azért hoztam ezeket, mert belefértek a
zsebembe. – Kivett egy bornyitót is, amivel kihúzta a dugót, majd öntött a
poharakba. – Szobahőmérsékleten a legjobb inni, de olyan fránya hideg
van kint, hogy talán ez most túl hűvös. Persze, attól még jó. – Felém
nyújtotta az egyik poharat.
Megszagoltam, és hirtelen az almás pite meg az almatorta képe kúszott
a szemem elé.
– Kia ora – mondta Ian, és felemelte a poharát.
– Kia micsoda?
– Ez az Új-Zélandon őslakos maorik egyik köszönése. Valami
olyasmit jelent, hogy jó egészség, én pedig szeretem azt gondolni, hogy ez
az ő nyelvükön az egészségedre.
– Egészségedre!
Ian azon a széken ült, amelyikre a kabátját tettem, én pedig a
szemköztin. Hátradőlt, és az asztal alatt kinyújtotta a lábát, közben a
cipője hozzáért a bokámhoz. A röpke érintés nyomán bizsergés futott
végig a lábamon, aztán fel a gerincemen. Le nem vette rólam a tekintetét,
amitől fészkelődni kezdtem a székemen.
– Anyukád nem tanított meg arra, hogy nem illik másokat bámulni? –
szegeztem neki a kérdést.
A tekintete egy pillanatra eltompult, majd kíváncsiság csillant benne.
– Ha nem bámulnálak, nem tudnám megfejteni, hogy miért tartalak
még érdekesebbnek, mint múltkor – közölte.
Lebarnult bőre ráncokba szaladt a szeme körül, amikor
elmosolyodott, és bár vidámnak akart tűnni, a bizonytalansága szinte
tapintható volt.
Megnyaltam a számat, az alkaromat az asztalra tettem, és a kis
poharat a tenyeremben szorongattam.
– Veszítettél el már hozzád közel állót? – kérdeztem komolyan.
– Igen – válaszolta komor arccal.
Bár a Lacyvel való kapcsolatomról vonakodtam bárkinek mesélni,
vívódtam magamban, hogy mennyit meséljek Iannek Jamesről.
Eltemettem a vőlegényem, és még mindig gyászoltam. Nagyon hiányzott,
ami csak fokozódott, amióta Lacy bogarat ültetett a fülembe. Úgy
gondoltam, hogy amíg ez el nem múlik, nem helyes Iant abban a
hiszemben tartani, hogy a barátságnál többet szeretnék tőle.
– Amikor a galériában találkoztunk, megkérdezted, hogy jegyes
vagyok-e – kezdtem bele, és pontosan végiggondoltam, hogy mit
szeretnék mondani. Nem vágytam a sajnálatára, azt viszont akartam, hogy
tudja, mi zajlik bennem. – Az voltam, egy évig. A vőlegényem májusban
halt meg. Mexikóban tűnt el, amikor egy horgászhajóról a vízbe esett.
Végül meglett a teste, és az esküvőnk napján temettem el. Ez volt
júliusban. – Egy húzásra megittam az almabort, és a kézfejemmel
megtöröltem a számat. – Úgy tűnik, már én is profi módon iszom –
mondtam keserűen.
Ian elképedve bámult, teljesen megdermedt. Hirtelen megrázta a fejét,
mintha el akarná oszlatni a sokkot.
– Basszus, Aimee, sajnálom! – mondta, és megfogta mindkét kezem.
A hüvelykujjaival a kézbügykeimet simogatta.
– Nem láttam a testét, nem volt lehetőségem elbúcsúzni.
Ian valamit mondott, de nem értettem, csak éreztem, hogy erősebben
szorítja a kezem. Ha nem lett volna kettőnk között az asztal, tudom, hogy
magához vont volna, hogy az ölelése nyújtotta biztonságban legyek.
Az összekulcsolódott ujjainkat néztem. A keze meleg és erős volt, a
simogatása megnyugtató. Nagyon vágytam egy társra, az érzés a
mellkasomban lüktetett, és a forróság még a combomat is átjárta.
Felpillantottam rá, és megerősítésfélét láttam a szemében. Az én őrült, feje
tetejére állt világom egy hangos kattanással a helyére billent.
– Biztosan nagyon jó barátok leszünk, Ian.
Egészen furcsa hangot hallatott.
– Barátok? – ismételte meg, és látszott rajta a csalódottság.
 – Sajnálom, én csak… – Elhúztam a kezemet, és a combomra tettem
mindkettőt. – Én Jamesen kívül nem voltam mással.
– James? Ó, a vőlegényed. – A könyökét az asztalra támasztotta,
megvakarta az állát, ami kezdett már borostásodni. – Félsz mással lenni?
– kérdezte halkan.
– Nem, nem félek – válaszoltam, de a tekintete elbizonytalanított. – Jó,
talán egy kicsit. Nem állok készen egy komoly kapcsolatra. Még nem.
Ott volt a kávézó, amin gondolkodnom kellett. És James. Alig egy éve
temettük el, már ha tényleg eltemettük. Ez volt a bökkenő. A
bizonytalanság miatt nehéz volt elengedni a közös életünket.
– A szüleim szerint túlságosan függtem Jamestől – csúszott ki a
számon, bár nem terveztem.
Ian felhorkant, és körbemutatott az éttermen.
– Amit itt szeretnél véghezvinni, az nem egy függésben élő nőre vall.
Inkább olyasvalakire, aki úgy döntött, hogy a kezébe veszi a sorsát.
Erre halványan elmosolyodtam.
Megtöltötte a poharamat, és a levegőbe emelte az övét.
– Akkor kössünk alkut! Én koccintok a barátságunkra, ha te
megígéred, hogy szólsz, amikor többet szeretnél tőlem.
Elkerekedett a szemem, majd hátravetett fejjel jót nevettem a precíz
szóválasztásán. Amikor, és nem ha.
– Nem semmi alak vagy! – ugrattam.
Megrázta a fejét.
– Á, csak optimista.
– Rendben, legyen. – És felemeltem a poharam. – Áll az alku!
 12. fejezet

A KÖZÉPISKOLA ELŐTTI nyáron már hat éve ismertem Jamest, és már

nem csupán a barátja akartam lenni. Többre vágytam.
Nem hirtelen történt ez a változás, az előző iskolaév alatt lassan zajlott,
mint ahogy a pillangó kibújva a bábból idővel szárnyat bont és elrepül.
Olyan dolgokat kezdtem rajta észrevenni, amiket korábban nem. Például
az illatát. Neki nem büdös öltözőszaga volt, mint az iskolámban a többi
fiúnak, az ő kölnije jól passzolt a saját illatához. Ha mellettem állt, és
megéreztem, örömtáncot járt a lelkem, egészen bódító volt. Szédültem és
összezavarodtam, és nemegyszer vissza kellett fognom magam, hogy ne
nyomjam az orrom a mellkasának. Ha megteszem, nevetve eltolt volna
magától.
De a kínos helyzet ellenére is jobban ismertem, mint bárki más.
Fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy jobbak legyenek a festményei,
felzaklatta, hogy a szülei olyan munka végzésére kényszerítik, amit ő nem
akar csinálni, és csalódott volt, hogy az én családomon kívül másnak nem
tudta megmutatni a munkáit. Ha az anyjáék megtudták volna, akkor nem
engedik, hogy találkozzunk. Ez a sok minden egyszerre olyan mámorító
volt, hogy kezdtem beleszeretni a legjobb barátomba, és nagyon
hiányzott.
Már elkezdődtek az amerikaifutball-edzések, és volt jó pár más
teendője is, így azon a nyáron alig találkoztunk. Ám egy augusztusi
délutánon váratlanul meglátogatott. Éppen kekszet sütöttem Kristen
születésnapjára, akkor vettem ki egy tepsit a sütőből. Ahogy felálltam és
megfordultam, ott állt a konyhaküszöbön, és engem nézett. Grafitszürke
elegáns nadrágban és egy kigombolt nyakú fehér ingben volt. Tökéletes
öltözet lett volna vasárnap a templomba, de nem arra a forró és száraz
csütörtökre. Pláne nem a focira.
Tizenhat évesen James, a korabeli fiúkkal ellentétben, nem az a
vékony, esetlen típus volt, a sport miatt kirobbanó formában volt.
Rakoncátlan, napszítta tincseket láttam a sötét hajában, amibe az ujjával
bele is szántott. Valamit forgatott a fejében.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem meglepve. Nem értettem, hogy kerül a
házunkba, bár tudhattam volna. Apám adott neki kulcsot, mert már
megunta, hogy minden egyes alkalommal, amikor James átjött, fel kellett
kelnie, és ki kellett nyitnia az ajtót, ami nyár előtt sűrűn előfordult. – Nem
kellene edzésen lenned?
– Úgy döntöttem, ma délután nem megyek – vonta meg a vállát.
– És a szüleid megengedték? – faggattam gyanakvón.
Felhorkant, összeráncolta a homlokát, miközben felemelte a fejét, és
egyenesen a szemembe nézett. Ebből megértettem, hogy a szüleinek
fogalma sincs arról, hogy merre jár.
– Apám sokáig dolgozik, anyu pedig egy jótékonysági eseményen van
– magyarázta.
– Vagyis lógsz? – kérdeztem, és a gránitpultra tettem a tepsit.
Megvillantotta észbontó vigyorát, amitől nagyot dobbant a szívem, és
elpirultam. Lefelé néztem, hogy ne látszódjon, és inkább áttettem egy
rácsra hűlni a kekszeket.
– Festeni jöttél? – tudakoltam, amikor közeledni hallottam.
– És hogy lássalak.
Ezt már nem bírtam ki mosolygás nélkül. A csípőjével a pultnak
támaszkodott, és ellopott egy kekszet. Gyorsan elkaptam a csuklóját,
még éppen időben, pár centire a szájától. Felvonta a szemöldökét, én
pedig szúrósan álltam a tekintetét.
– Kristennek készítettem, ma van a születésnapja.
Gyorsan bekapta a süteményt.
– James! – szóltam rá.
A száját néztem, és a gondolataim egészen másfelé terelődtek. Vajon
hány lányt csókolt már meg azokkal az ajkakkal? Eszébe jutott valaha,
hogy engem megcsókoljon?
Az arcom lángolt, ő pedig önelégülten somolygott. Bosszús pillantást
vetettem rá, elengedtem a csuklóját, és visszatértem a kekszekhez.
– Többet ne! – figyelmeztettem. Ha lehetett volna, az egészet felfalja,
és ezúttal nem a futball okozta éhség miatt. – Nincs időm újat sütni.
– Még egyet? – A száját csücsörítve próbált rávenni.
– Jó – egyeztem bele, mert nem bírtam neki ellenállni.
A szájába toltam egy sütit, ő meg elégedetten felmordult.
A ruhája felé biccentettem.
– Miért öltöztél így?
– Mi a baj vele? – kérdezte értetlenül.
– Semmi – mondtam. – Jól nézel ki. Úgy értem, a ruháid néznek jól ki,
ennyi – dadogtam. Oka lehetett annak, hogy így öltözött. – Szóval, hová
mész?
– Úgy érted, honnan jövök? – Végignézett a ruháján, mintha
elfelejtette volna, hogy miben van. Megváltozott az arckifejezése. – Ez
anyám új programja. Szeretné, ha felkészülnénk a megbeszélésekkel és
vacsorapartikkal zsúfolt életre – háborgott.
Összedörzsöltem a két tenyerem, hogy lesöpörjem a morzsákat.
– Most éppen mit kell Thomasszal csinálnotok?
Megfeszült a szája.
– Aranyos vagy ebben a kötényben. – És meghúzta a fodros szélét. –
Hol vetted?
– Nem válaszoltál. – Ráadásul elvonta a figyelmem. Félretoltam a
kezét.
– Te sem. – Elkapta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat.
Sípolva szívtam be a levegőt. Mindketten a kezünkre néztünk, majd
gyorsan felpillantottunk. A tekintetünk összekapcsolódott. Meglepődést
láttam barna szemében, majd huncutul elmosolyodott. Felemelte a
kezünket, a szabad kezével pedig átkulcsolta a derekamat, és a
mellkasához húzott.
Elakadt a lélegzetem a váratlan érintéstől. Még sosem voltam hozzá
ennyire közel.
– Mit művelsz?
– Mutatok valamit.
– Mit? – kérdeztem hihetetlenül magas hangon.
James kuncogott.
– Megmutatom, mit csináltam mostanában. Én vezetek, te csak
kövess, és hallgasd, ahogy mondom a ritmust – súgta a fülembe.
A mellemnek dőlt, és hátralépésre kényszerített. Megbotlottam, mire
erősebben tartott. Az állát a fejem tetejére tette.
Az egész testem megdermedt, majd éreztem, hogy a hajamba
mosolyog.
– Nagyon feszes vagy, nyugalom, csak én vagyok.
Csak James. Ahogy tart. Az ujjatlanomon keresztül éreztem a teste
melegét, és ettől mosolyognom kellett. Ez a megfigyelés egyáltalán nem
segített az én naiv, túlbuzgó fantáziámon, viszont azt is észrevettem, hogy
az ő szíve legalább annyira kalapál, mint az enyém.
Elkezdtünk mozogni, s közben James suttogva számolt a fülembe.
Néhány ügyetlen lépés és jó pár sajgó lábujj után már gördülékenyen
táncoltunk a konyhában. Úgy igazán, elegáns felnőttek módjára, és nem
úgy, ahogy a középiskolások szoktak ugrálni.
– Táncórákat veszel.
Hümmögve erősítette meg, én pedig a lábujjaimban is éreztem a
hangja rezgését.
– Keringőzünk.
Hátradőltem, és felnéztem rá, miközben próbáltam a lépésekre
ügyelni.
– Mi köze a keringőnek a tárgyalásokhoz és vacsorapartikhoz?
Ez lelombozta a kedvét.
– A tárgyalásokhoz van. Úgy tűnik, anyu azt szeretné, ha Thomasszal
találékonyak lennénk, és megragadnánk az alkalmat, bárhol is érjen
minket.
Elképzeltem, ahogy James elegáns öltönyben egy selyemblúzt és
testhezálló szoknyát viselő gyönyörű nővel táncol.
– Táncolsz munka közben? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt,
hogy mit csinálnak a dolgozó emberek.
Hátravetett fejjel nevetni kezdett.
– Nem, te bolond. Én bolond barátnőm… – motyogta a hajamba, és
megcsókolta a fejemet, amitől végigszáguldott rajtam az izgatottság. A
barátnőjének hívott. – Apám gyakran megy munka után partikra, és nem
egy nagy megállapodást ezeken kötött meg.
 A szüleinek a Donato Enterprisesban betöltött szerepe rengeteg
mindenben különbözött az én szüleim éttermi munkájától. Lelki szemeim
előtt láttam a pompás életüket. Estélyi ruhák, szmokingos férfiak, akik
kristálypohárból isszák a pezsgőt, miközben egy húsztagú zenekar játszik
a háttérben.
Jamesszel megkerültük a konyhaszigetet, s újra megéreztem a csokis
keksz illatát és az ő közelségét.
– Nagyon jól csinálod – jegyeztem meg.
Igazából mindenben jó volt, bármit is próbált ki. Ha a focipályán a
védők között szlalomozva kellett futnia, abban, vagy ha autodidakta
módon kellett elsajátítani festési technikákat, abban. Az akrillal festett
képei egészen lélegzetelállítóak voltak.
– Ez miattad van – bókolt, majd hozzátette –, és gyorsan tanulsz.
A fejbőrömön éreztem a leheletét, a testünk hajszálnyira volt egymástól
táncolás közben, s ettől olyan akadálytalanul jutott eszembe egy gondolat,
ahogy ő vezetett engem az egy-két-há’ ritmusára.
– Ilyen közel táncolsz a lány csoporttársaiddal is? – súgtam.
James hosszú ideig nem szólalt meg. Lehorgasztottam a fejem, mert
hülyén és zavarban éreztem magam a kérdés miatt. De már a puszta
gondolattól, hogy más lányokat is így tarthat, elkapott a rosszullét.
Mikor lettem ennyire féltékeny arra, hogy James kivel és hol tölti az
idejét?
Főleg, miután azt mondta, hogy én vagyok a világon a legjobb barátja,
és sírhattam a vállán, amikor Roxanne Livingston testnevelésóra alatt
ellopta a bugyimat, majd csúzliként a plafonra lőtte, ahol fennakadt a
poroltón, így az egész iskola a csodájára járhatott. Emiatt James el akarta
kalapálni Roxanne-t. Régebb óta szerettem volna őt magamnak, mint azt
be mertem vallani.
– Nem – szólalt meg végül. – Így nem, mert veled más.
Felkaptam a fejem. Neki pedig elkomolyodott az arca.
– A legelső óra óta szeretnék veled táncolni.
Valóban?
Lassított a ritmuson, így először ringatóztuk, majd megálltunk.
– És más is van, amit meg szerettem volna tenni.
 – Mit?
– Megcsókolni téged. – És meg is tette.
Elkerekedett a szemem, és a karjába kapaszkodtam. Az ajkunk
összeért egyszer, kétszer, majd újra. A nyelvével végigsimított rajta, én
pedig levegő után kaptam. Aztán bedugta a számba. Ám olyan gyorsan
hátralépett, hogy felfogni sem volt időm, hogy James megcsókolt. Az én
Jamesem!
Meredten bámultam.
Szégyenlősen rám mosolygott.
– Szia!
– Ööö… szia! – pislogtam.
Oldalra döntötte a fejét, és gyanakvó pillantást vetett rám.
– Jól vagy?
– Ööö… igen. Azt hiszem.
– Azt hiszed? – nevetett, de idegesnek hangzott.
A nyelvemmel megérintettem lüktető ajkamat. Mindenem lüktetett. Új,
csodálatos, elképesztő érzés volt. Bizseregni kezdett a hasam.
– Miért csókoltál meg? – böktem ki.
– Nem tudod? – kérdezte.
Megráztam a fejem. Hiszen azt mondta, hogy a legjobb barátja
vagyok, de csak ennyi. Egy barát.
– Te vagy a legjobb barátom, Aimee – jelentette ki, visszhangozva a
gondolataim.
A vállam csalódottságomban előrebukott, mire James az ujjával az
állam alá nyúlt, és felemelte az arcomat.
– Igazából több vagy annál. – Halkan beszélt, és úgy tűnt, zavarban
van. – Már mondtam, hogy nálad jobban nem ismer senki. Fontos vagy
nekem.
Elkerekedett a szám.
– Óóó! – súgtam.
Elvigyorodott, fülig ért a szája, a mosolya vakítóbb volt, mint az
augusztusi napfény. Átölelt és felemelt a földről.
– Annyira örülök, hogy egy iskolába járunk. Így gyakrabban fogunk
megint találkozni.
 – Nem találkozunk így is éppen elégszer? – ugrattam.
– Ezen a nyáron nem voltunk eleget együtt. – Letett, de nem engedett
el. – És majd megint hagyhatsz nekem üzeneteket a szünetekben.
Erre elvörösödtem.
– Nagyon szerettem őket, hiányoztak.
Félénken mosolyogtam.
– Akkor fogok még írni.
Végre elengedett, és bekapott egy újabb kekszet.
– Hé, ne edd meg Kristen sütijét!
– Akkor ne süss ilyen finomakat. – Hirtelen a két keze közé fogta az
arcom.
Nem kaptam levegőt, a mozdulat teljesen váratlanul ért. Úgy bámult
rám, mintha meg lenne bűvölve.
– Atyám, ilyen közelről nézve csodálatos a szemed. Nagyon kék, pont
mint a Karib-tenger. Megcsókolhatlak még egyszer?
– Igen – suttogtam.
Ez az érzés nagyon új volt, és nem bírtam betelni vele. A pillangók a
hasamban verdesni kezdtek a szárnyukkal, és többet akartak. James rám
vigyorgott, én vissza rá, mire elnevettük magunkat, és csókolóztunk
tovább.
– Biztosan nem gond, hogy itt vagy? – szólaltam meg nemsokára, mert
eszembe jutott, hogy a szülei mennyire dühösek lesznek, ha kiderül, hogy
nem ment el edzésre.
– Ne aggódj, sosem fogják megtudni. Előttük fogok hazaérni. –
Megnyugtatásként megpuszilta az orromat.
Hirtelen megcsörrent a telefonunk, mire elugrottam James mellől. Jót
nevetett.
– Ez csak a telefon, Aimee. Nem a szüleid kaptak rajta minket.
– Ha-ha! – mondtam, de az arcom vörösebb lett, mint a sütő égője.
Felvettem a telefont, s közben láttam, hogy James feltűri az ingujját,
majd a pultra szórja a zsebe tartalmát, a pénztárcáját, egy számlát,
aprópénzt és a szüleitől a tizenhatodik születésnapjára kapott BMW
323Ci kulcsát. A télikertbe ment, annak a sarkában volt a stúdiója.
Thomas volt a vonal túlsó végén, és az öccsét kereste. Miközben
beszélt, a mosolyom lefagyott, majd amikor befejezte, és letettem, láttam,
hogy James engem néz.
Aggódva figyelt.
– Jól vagy?
– Menned kell! Anyukád hazafelé tart, Phil vele van.
James káromkodott egyet, mert nem bírta az unokatestvérét. Egyszer
azon kapta, hogy átkutatta az íróasztalát. Tudtam, hogy James az alsó
fiókban tartja a tőlem kapott csecsebecséket és lapokat. Az üzenetek és
a levelek is ott voltak. Vajon Phil elolvasta őket? James sem volt benne
biztos, de azt észrevette, hogy egy közös képünk eltűnt. Jégkrémet ettünk
rajta, és ő szokás szerint átkarolta a vállamat. Én tizenkettő voltam a
fényképen, és az első bikinimet viseltem. Anyut azzal a kikötéssel tudtam
rábeszélni a megvételére, hogy apám előtt sosem fogok mutatkozni benne.
Nem bírta volna a kislányát egy aprócska textilben látni. Amikor Kristen
anyukájától megkaptam a fotót, hogy tegyem a naplómba, Jamesnek
adtam. Nem akartam, hogy apám megtalálja. Helyette viszont azon
aggódhattam, hogy Phil elvette, ami sokkal kockázatosabbnak tűnt.
James körülnézett a konyhában, megvakarta a karját, és közben
gondolkozott.
– Mennem kell!
– James, az apád…
– Mi van vele? – kérdezte grimaszolva.
– Otthon van, és téged keres.
Erre kifutott az arcából a vér.
– James?
– Sietek, később hívlak! – Felkapta a konyhapultról a kulcsait, és az
ajtóhoz rohant.
– James, a pénztárcád!
A bejárati ajtó azonban már becsapódott. Megfogtam a tárcát, amiben
a jogosítványa is volt. Nála kellett lennie, ha a két háztömbnyire lévő
házuknál messzebb menne.
Mire az ajtóhoz értem, már csak azt láttam, hogy a BMW elfordul a
sarkon. A házukhoz rohantam, abban bízva, hogy odaérek, mielőtt
bemegy. A verandájukhoz vezető úton tudtam elcsípni.
 – James! – lihegtem.
Megfordult, és elképedve nézett, ahogy az autója melletti járdán
megálltam. Előrehajoltam, a térdemre támaszkodtam, és zihálva
kapkodtam a levegőt. Aztán felemeltem a fejem, és felé nyújtottam a
karomat.
– A pénztárcád.
Ő pislogva automatikusan a hátsó zsebéhez nyúlt, de érezte, hogy
üres. Odalépett, és elvette a pénztárcát.
– Köszi! – mondta, és a tekintetével egy mögöttem érkező autót
figyelt.
Hátrapillantottam, és láttam Mrs. Donato éppen megáll a felhajtón,
Phil ült az anyósülésen, és engem nézett.
– Menj haza, Aimee! – utasított James.
Visszafordultam. Edgar Donato állt a verandán, a száját vékony
vonallá összepréselve. Kitárta az ajtót, és Jamesre várt.
James hátranézett.
– Menj haza! – mondta újra, és volt valami különös él a hangjában. –
Kérlek! – tette hozzá, amikor nem mozdultam.
Edgarra néztem, majd Jamesre, és újra az apjára.
James arca meglágyult. A két keze közé fogta az arcomat, és a
hüvelykujjával végigsimított az arccsontomon.
– Megleszek. Menj haza! Este hívlak.
– Rendben.
Végignéztem, ahogy büszkeségtől egyenes gerinccel bemegy a házba.
Edgar futólag rám pillantott, majd követte a fiát. Még láttam, ahogy a
szíját kihúzza a nadrágjából.
Elakadt a lélegzetem, mert eszembe jutott, James mit mesélt
Thomasról és az övről. Ó, James!
– Helló, Aimee!
Megrázkódtam, és aggódó pillantással Philre néztem, aki egy járólapra
állt tőlem a járdán. Vigyorgott.
– Rég nem találkoztunk.
Az idegességem, amit inkább James helyzete, mint Phil hirtelen
felbukkanása okozott, enyhült a mosolyára. Megváltozott az öt évvel
korábbi találkozásunk óta. Furcsálltam, hogy azóta nem láttam, tudva,
hogy mennyi időt tölt a nagynénjénél.
Még mindig vékonyabb és magasabb volt, mint James vagy Thomas, s
a méretre szabott nadrágja és inge jó pár évet hozzáadott a meglévő
tizenkilenchez. Kifinomultnak és nagyképűnek tűnt. Sokkal idősebb volt
nálam, és nagyon más kategóriát képviseltünk. Nem értettem azt a világot,
amiben a Donatók éltek, a drága ruhák és autók, a vacsorapartik és a
társadalmi szerepeik között. A legtöbb ember ilyet a tévében lát. Zavarba
ejtő volt, ahogy Phil is.
A ház felé pillantottam, és az ujjaimmal babráltam.
– Jamesszel minden rendben lesz?
Phil megvonta a vállát.
– Edgar mérgesnek tűnt. Mit csinált James?
– Ellógta a futballedzést. – Ahogy kimondtam, görcsbe is ugrott a
gyomrom. Ehhez Philnek semmi köze nem volt.
Kuncogott.
– Akkor az aranyifjú talán már nem is olyan arany. – A házunk
irányába mutatott. – Hazakísérjelek?
– Ööö… Jó – egyeztem bele.
Lassan sétáltunk. Hol volt ez attól, amikor néhány perce még inam
szakadtából sprinteltem. A légzésem még mindig nem állt helyre, a
hajtövemből és a nyakamon folyt a víz. Meghúztam a pólómat, hogy
legyezzem a mellkasom. A szemem sarkából láttam, hogy Phil figyeli a
mozdulataimat. Elengedtem a felsőm, mert hirtelen eszembe jutottak az
apró melleim, amik csak előző évben mutatkoztak meg.
– Nőttél, amióta nem láttalak – jegyezte meg.
A futástól lángolt, az izzadságtól nedves volt arcom. Lehajtottam a
fejem, és elkerekedett a szemem. A kekszsütéshez felvett fodros kötény
még mindig rajtam volt. Gyorsan letéptem magamról.
– Aranyos vagy benne, jól áll.
Kis gombócba gyűrtem a kötényt, majd összefontam a karomat, hogy
a beszéd tárgyát és a mellemet is eltakarjam.
– Meddig maradsz? – érdeklődtem, próbálva valahogy elterelni a
beszélgetést, hogy végre Phil ne méregessen már olyan szégyentelenül.
Gyorsabban lépkedtem, szerettem volna már hazaérni.
– Nem sokáig, csak pár napig.
– Apukád megint utazik?
A szája gúnyos mosolyra húzódott, aztán rám nevetett. Már nem volt
szüksége felügyeletre, amikor az édesapja távol volt, nem úgy, mint
amikor utoljára találkoztunk. Már egyetemre járt. Micsoda hülye kérdés
volt!
Phil arca elkomolyodott, szinte már aggódó lett. Vajon James jutott
eszébe? Én is aggódtam. Nem bírtam kiverni a fejemből a képet, ahogy
Mr. Donato kihúzta a bőrövét, miközben a nyakán majdnem szétpattanó
gallérja fölött dühtől vöröslött a kerek arca. Az elmúlt néhány évben jól
meghízott.
– Jamesnek, ugye, nem lesz baja? – kérdeztem megint, mert
megerősítésre vágytam. – Mr. Donato nagyon mérgesnek tűnt.
– Jól lesz. Edgar ideges egy kicsit, ennyi.
És Jamesen akarta kitölteni? Pánikba esve néztem Philre. Ő
megvakarta az állát.
– Apám beteg, Aimee. Edgar vette át a helyét a Donato
Enterprisesban, egészen addig, amíg nem leszek akkora, hogy én
vezessem a céget. Még két évem van az egyetemen.
Két dolog ütötte meg a fülem a mondandójából. Nem Jamesre
gondolt, és az apja haldoklott. Ilyen önző lennék? Engem James csókja és
a büntetése tartott lázban.
– Sajnálom az apukádat. Szép tőle, hogy rád hagyja a céget. Nem kell
munkát keresned diplomázás után.
– Erről van szó. Apa már kiskoromban azt mondta, hogy szeretné, ha
egy nap átvenném a helyét. – Megállt, megérkeztünk.
– Köszönöm, hogy hazakísértél – mondtam.
– Bármikor.
Gyorsan intettem neki, miközben hátráltam a verandánk felé.
– Én köszönöm – tette hozzá –, hogy megemlítetted apámat. Sokat
jelent. Várj! – kiáltotta, amikor az ajtóhoz értem. – James még mindig fest
nálatok?
Phil adta az ötletet, hogy tartsuk nálam az eszközöket, de soha nem
mondtam neki, hogy így is tettünk volna. Ahogy James sem. A szüleimen
kívül csak Kristen és Nick tudta, hogy James műhelye a télikertünkben
van, és egyikük sem mondta volna el Thomasnak vagy Philnek, a szüleiről
nem is beszélve.
Majd eszembe jutottak az üzenetek, amik James fiókjában voltak.
Nemegyszer kérdeztem tőle írásban, hogy iskola után tervezi-e, hogy
átjön hozzánk festeni. A papírokat a középiskola szüneteiben nyomtam a
kezébe, amikor a folyosón találkoztunk. Biztos Philnél voltak.
Kihagyott a szívem, az arckifejezésem pedig elárulhatott, mert Phil
arcán vigyor terült szét, amiből egyértelmű volt, hogy rájött a titkunkra.
Éreztem, hogy szédülök.
Megrázta a fejét.
– Ne aggódj, nem mondom el senkinek, de nagyon szeretném
megnézni a festményeit. – És elindult felém.
Nagyot nyeltem. Elfordítottam a bejárati ajtó gombját, és résnyire
kinyitottam.
– Nem hívhatok be idegeneket a házba, amikor a szüleim nincsenek
itthon.
– De én nem vagyok idegen – tiltakozott, és megállt a veranda
lépcsőjén. – Ha Jamesszel nem úgy alakulnak a dolgok, szeretnélek
elhívni egy randira.
Csak néztem. Komolyan mondja? Sokkal idősebb volt nálam.
– Ne haragudj, de nem hívhatlak be. Szia, Phil! – mondtam és
besurrantam a házba. Olyan gyorsan szerettem volna becsukni az ajtót,
ahogy csak lehet.
– Gondold végig, Aimee! Gyakran eszembe jutottál az elmúlt évek
alatt, nagyon jó lenne. – Szalutált, aztán két ujjhegyét az ajkára
tapasztotta, és csókot dobott felém, mielőtt eltűnt a látómezőmből a
becsukódott ajtó mögött.
Bezártam, majd megpördültem, és a hátamat az ajtónak támasztva a
földre csúsztam. A kezembe temettem az arcom. Jaj! Phil elhívott
randizni, és tudott a festményekről, ami az én hibám volt. Nem lett volna
szabad az üzenetekben erről írnom, bár Jamesnek sem kellett volna
megtartania őket. De ő ilyen volt, érzelmes, és nem is tudtam ezért
hibáztatni. Tehetséges művész, nagy lélekkel.
Újabb két év telt el, amíg találkoztam Phillel, és utána is csak futólag,
általában a vasárnapi ebédeken, amiket Claire és Edgar szerveztek.
Néha-néha csatlakozott hozzánk, de szerencsére soha többet nem
kérdezett James festményeiről.
Ami Jamest illeti, az aznapi csókunk csak a kezdet volt. Attól kezdve
már nemcsak barátok voltunk, sokkal mélyebb kapcsolat fűzött össze
minket, ami az idő múltával egyre intimebbé vált. Soha nem vallotta be,
hogy az apja aznap megverte-e a bőrszíjjal, bár amikor véletlenül a
derekára tévedt a kezem, felszisszent, és kitért az érintés elől. Azt
mondta, hogy edzés közben meghúzódott egy izma, én pedig nem
kérdeztem, hogy mi is igazából az oka. Nem akartam, hogy még
rosszabbul érezze magát. Láttam rajta, hogy szégyelli az apjával szembeni
ellenszegülését, aki így hozta a tudtára, hogy a középiskola hátralévő
részében még egyszer eszébe ne jusson ellógni egy edzést.
 13. fejezet

JÚLIUS

EGY ÉVVEL JAMES temetése után az Aimee készen állt a megnyitóra.

Visszanézve el sem tudtam képzelni, hogy ilyen messzire jutok, vagy ennyi
mindent elérek. Sosem gondoltam volna, hogy az egyedülálló, független
vállalkozónők életét fogom élni. Pláne azt nem, hogy James nélkül.
De megcsináltam, sőt meglepően boldog és elégedett voltam a felújítás
okozta káosz és a kétségek ellenére is. Kételkedtem ugyanis a
képességeimben és továbbra is a James halálát övező körülményekben,
viszont ezekről nem beszéltem senkinek, teljesen magamba zártam a
gondolataimat. A mexikói üdülő kártyáján kívül továbbra sem volt olyan
bizonyítékom, amely meggyőzött volna arról, hogy James életben van.
Úgy kellett kutakodnom, hogy a szüleim, Thomas és a barátaim nehogy
azt gondolják, elment az eszem, mert egy látónak hiszek, pedig ott voltam
James temetésén. Voltak napok, amikor még én is azt gondoltam, hogy
megőrültem, mint például a szórakozóhely mosdójában tapasztalt
hallucinációk után.
Az utolsó kilenc hónap a rengeteg teendő miatt pillanatok alatt elrepült.
A szüleim gyakran bejöttek ellenőrizni a munkát, ahogy Ian is
meglátogatott a fényképek retusálásának szünetében. Mindent kétszer
ellenőrzött, az elmondása alapján azért, nehogy az alvállalkozók
átverjenek az elnagyolt a munkával és a kispórolt minőségi
alapanyagokkal. Megmondtam neki, hogy Nadia mindent felügyel,
ráadásul vele senki sem mer ujjat húzni, bár közben pontosan tudtam,
hogy Iannek ez csak ürügy volt, hogy velem lehessen. Így hát hagytam,
hadd kövesse a munkálatokat. Amúgy is szerettem, amikor ott volt.
Júliusra felvettem és kiképeztem az alkalmazottakat, a polcokat pedig
feltöltöttem áruval. A kilátszó vakolat és a festék jellegzetes szaga eltűnt, a
helyüket átvette a sütemények édeskés és a kávék markáns, mogyorós
illata. Minden a helyén volt.
Szombat késő este volt, egy nappal az Aimee nem hivatalos
megnyitója előtt, amire rokonokat és barátokat hívtunk meg, hogy
próbálják ki az étlapot, és ami egyben nagyszerű alkalom volt arra, hogy a
csapatom gyakorolhassa a tanultakat. Egészen aznapig nem volt semmi
komoly fennakadás, ami miatt el kellett volna halasztanunk az egy héttel
későbbi hivatalos megnyitót, viszont Gina, a műszakvezetőm és baristám
váratlanul felmondott. Egy barátja felajánlotta, hogy osztozzanak egy
lakáson Londonban, és másnap reggel már indult is.
Huszonnégy órával a nem hivatalos megnyitó előtt nem volt tapasztalt
baristám, Ryant és Jillyt pedig Gina tanította be.
Föl-alá járkáltam a pult hosszában. Az Aimee egyik különlegessége az
volt, hogy egyedi kávékat fog kínálni. Tudtam, hogy a másnapot még
túlélem igazán jó barista nélkül, de a hivatalos megnyitóra kell valakit
találnom, aki egyszerre ért a keverékek készítéséhez, a szirupokhoz és a
fűszerekhez is. Valaki olyan kellett, aki ismeri a felszereléseket, és hogy mi
mindent lehet velük csinálni. És hogy mit kell tenni, ha valami nem
működik.
Megszólalt az ajtó fölötti csengő, Ian érkezett meg. Ian!
– Szükségem van rád – kiáltottam, és odafutottam hozzá.
Megszorította a vállam.
– Mi a baj? Megsérültél? – kérdezte, és közben végignézett rajtam.
– Gina most mondott fel – hadartam. – Holnap van a megnyitó. –
Mintha nem tudta volna.
Huncutul elvigyorodott.
– Segítenem kellene, ugye? Gondolom, kávét kellene készíteni, nem?
– Ne legyél már ennyire önelégült! – Összefont karral pufogtam. –
Igen, Ian, szükségem van a segítségedre. Itt a jó alkalom, hogy
megcsillogtasd a pult mögött a tudásod.
– Milyen kevés a hitetek!
 Úgy ment a pult mögé, mintha az övé lenne a hely, amit grimaszolva
figyeltem. Végignézett a kávésdobozokon, a szirupokon és a csészéken.
Sok időt töltött nálam a találkozásunk óta.
Filmeket néztünk, vagy csak beszélgettünk. Én receptekkel – raguk,
torták és kenyerek – kísérleteztem, ő pedig megkóstolta őket. Egyszer
azon kaptam, hogy azt a mappát lapozgatja, amiben az italkeveréseimet
gyűjtöttem össze, mire még ugrattam is, hogy nem kell érdeklődést
mímelnie. Másnap azonban a sajátjaival érkezett, emlékszem, még ki is
gúnyoltam az amatőr ízlése miatt. Igaz, végül belevettem a kínálatba a
kávéit, mert elkészítettem őket, és elképesztően jók voltak.
Kihívón rám nézett a kávéfőző gép fölött.
– Elfelejtetted a fogadásunkat?
Fintorogva idéztem fel, hogy miről is beszéltünk az első
találkozásunkon. A tőle kapott receptekből ítélve elég nagy volt az esélye
annak, hogy nálam jobb kávékat készít.
A végén még kénytelen leszek meghunyászkodva beismerni.
– Nem, nem felejtettem el. – Összehúzott szemmel néztem rá. Nagyon
el fogja veszíteni. – Jól van, te jössz, de ezt a különlegességet készítsd el!
A pultnak dőltem, magamhoz húztam a mappát, és a Pangi mogyoró-
lattéhez lapoztam, amit India mogyorótermesztő vidékéről neveztem el. Ez
volt a legnehezebb recept, mert különböző kávék egyedi keveréke, és
különleges fűszerek kellettek hozzá. Még Gina is nehezen birkózott meg
vele. Ha a fűszerek egy gondolatnyit nem stimmeltek, már nem volt olyan
kifinomult a kávé íze.
Ian elolvasta a leírást, majd összedörzsölte a tenyerét.
– Most figyelj, kislány!
Felhorkantam, és a csípőmmel a pultnak dőltem. A kávéfőző körül
járkált, kiválasztotta és megőrölte a szemeket, majd elkészítette az
eszpresszót. Az előmelegített csészébe folyt le a sötét, sűrű folyadék.
Megcsapta az orromat a szédítő illat, és a feszültségem máris enyhült.
Ian tejet gőzölt, majd a kiöntőt szépen mozgatva a kávéra folyatta.
Elmosolyodott, aztán felém nyújtotta a csészét. A tetején egy szívecske
volt, tökéletes mása az Aimee logójában lévő szívnek.
– Értesz a latte arthoz! – motyogtam magamban. – Azt hiszem,
szerelmes vagyok.
Erre felvillant a szeme.
– Kóstold meg!
Az orromhoz emeltem a csészét. Mogyoró, fahéj és valami más illatát
is éreztem.
– Megváltoztattad a receptet.
– Előbb igyál, utána mondd el a véleményed!
Így is tettem, és az az igazság, hogy elolvadtam.
– Gyömbér… és?
Nem szólt, csak várt.
– Kardamom.
Bólintott.
– Jó. – Még egyet kortyoltam. – Nagyon-nagyon jó. Atyám, ez már
bűn! – Újabb kortyolás. – Fel vagy véve!
– Csodás, és mikor kezdek?
Ránéztem, próbáltam az arckifejezéséből megfejteni, hogy komolyan
mondja-e, vagy csak viccel.
Összehajtogatta a konyharuhát, és megkerülte a pultot.
– Szükséged van egy műszakvezetőre, aki tudja, hogy mi az ördögöt
csinál, nekem pedig szükségem van a munkára.
– És mi lesz a fotózással?
– Még mindig szeretnék utazni és kiállítani a munkámat. De ez nem is a
pénzről szólna, szeretném magam elfoglalni az utazások között. Mit hittél,
miért lődörgők itt egész nap?
– Mert unatkozol? – kérdeztem elcsüggedve. – Azt hittem, azért jössz,
mert szeretsz velem lenni.
Az ujjával végigsimított az arcomon.
– Ne vágj ilyen szomorú képet! Nagyon szeretek veled lenni.
A bőröm a homlokomtól a dekoltázsomig átforrósodott, Ian pedig
elmosolyodott.
– Egy ideig nem tervezek hosszabb utakat. Talán egy-két naposakat,
de be fogom tanítani a többieket azokra az alkalmakra, amikor nem
vagyok. Na, mit szólsz? – tudakolta, és felém nyújtotta a kezét.
Hogy mit szólok? A felajánlása életmentő volt, ráadásul így mindennap
találkozhattunk. Nem mintha nem találkoztunk volna az első alkalom óta
naponta. Megráztam a kezét.
– Megállapodtunk. Hozom a felvételedhez szükséges papírokat.
Mindjárt jövök.
Amíg Ian kitöltötte a formanyomtatványokat, én befejeztem James
festményeinek a kiakasztását, amit Gina hívása előtt kezdtem el. Bár a
garázsban egyszer még nyolc nagy doboznyi festmény állt, csak tizenkét
darab maradt kiállítani, nem számolva ide azokat, amik otthon voltak.
Thomas raktárvezetője sosem látta James festményeit, ahogy a rendőrség
sem tudott mit csinálni.
A feljelentést hónapokkal később tettem meg, mint ahogy észrevettem
az eltűnésüket, bár nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy tényleg
ellopták őket. Amikor a rendőrség helyszínelt, nem volt nyoma
betörésnek, nem voltak ujjlenyomatok, és semmi más nem hiányzott a
garázsból.
Ian átvágott a termen, hogy tartsa nekem a létrát.
– Ezeket még nem láttam. Csodálatosak.
Miután végeztem, lemásztam.
– A garázsban voltak. Több is volt, de nem találom őket.
– Felszívódtak? – Olyan mozdulatot tett, mint amikor egy bűvész
eltüntet valamit.
– Nagyon úgy fest. Hiába kerestem őket. Feljelentést is tettem a
rendőrségen.
Figyelmesen tanulmányozott.
– Sajnálom. Nagyon tehetséges volt.
– Igen – válaszoltam, és a szomszédos falhoz mentem. – Ez pedig a te
mesterműveidre vár.
– Ma este otthon leszel? – érdeklődött, és amikor bólintottam,
folytatta: – Átviszek néhányat, válaszd ki azokat, amik tetszenek, és az
lesz holnap az első dolgom, hogy kitegyem őket.
– Csak akkor, ha megígéred, hogy közben nem beszélsz franciául.

Ian nem sokkal nyolc előtt érkezett, pont amikor elkészültem a citromos-
áfonyás torta bevonásával. Farmerben és fekete pólóban állt a verandán,
félszegen mosolygott. Kitártam az ajtót, ő pedig becipelt egy óriási, lapos,
képszállító táskát.
– Több is van az autóban. Ezt hová tehetem?
A konyhaasztalra mutattam. Óvatosan ráfektette a táskát, és
kicipzározta.
– Három van benne. Kettőt kitehetünk, az eladásuk után
természetesen tiéd a jutalék, a harmadikat pedig neked hoztam.
– Nekem? – Mögé álltam.
Kihúzta a legnagyobb képet a táskából, és felém fordította. A Belizi
napfelkelte volt. Teljesen elképedtem, és Ianra kaptam a tekintetem.
– A tiéd – nyújtotta felém.
– Ian… – dadogtam –, azt hittem, eladtad.
Megrázta a fejét.
– Már nem akartam eladni, mert a tiéd, a te ajándékod. – Majdnem
egy évig őrizte, és kivárta a tökéletes alkalmat, hogy odaadja.
Görcsbe ugrott a gyomrom. Megcsavartam a jegygyűrűmet, majd
megérintettem a fakeretet, ami úgy nézett ki, mintha kikötői pallóból
készült volna. Hirtelen eszembe jutott az ára.
– Nem fogadhatom el.
Ian a falra pillantott, ami tele volt James festményeivel.
– Ha itt nincs hely, akkor tedd ki a kávézóban.
– Jaj, nem így értem! Nagyon drága – szabadkoztam, közben viszont
viszketett a tenyerem, hogy elvegyem tőle a képet.
A kerettel babrált.
– Te is tudod, hogy szeretnéd.
– Az biztos. – Iannek fontos volt, hogy az enyém legyen. Nem
foszthatom meg ettől az örömtől. – Akkor köszönöm szépen!
– Nagyon szívesen! – A széknek támasztotta a képet.
– Ez a kép járt az eszemben, amikor kiválasztottam a kávézó
színvilágát – vallottam be. Meglepettnek tűnt. Megérintettem a karját. –
Nagyon szeretem a munkáidat.
Valami megvillant a szemében, és az állkapcsa megfeszült.
– Köszönöm!
 Különös vágy kerített hatalmába, így gyorsan elkaptam róla a szemem.
– Kérsz sört? – A hangom furcsa és magas volt.
Ian nagy levegőt vett, és a csípőjére tette a kezét.
– Aha.
Kivettem két üveget a hűtőből, lepattintottam a tetejüket, majd egyet
Ian kezébe nyomtam. Néztem, ahogy az ádámcsutkája minden egyes
korttyal le-föl mozog, és ösztönösen nagyot nyeltem. A levegőbe
szimatolt.
– Milyen illat ez? – A pultra meredt. – Az egy torta?
– Citromos-áfonyás.
Kajánul elvigyorodott.
– Nincs szükséged próbakóstolóra?
Elfintorodtam.
– Sör és torta?
– Naná, miért ne? – kérdezte, és kihúzta a fiókokat. – Tiszta
főnyeremény!
Megkereste a tortalapátot, én pedig elővettem két tányért a
szekrényből, amíg felvágta az édességet. Kifolyt a közepéből a
gyümölcsös töltelék.
– Ez mi?
– Áfonya. Frisset használtam, nem konzervet.
Felsóhajtott, majd a legközelebbi tányérra tett egy szeletet.
– A krémsajtos mázban pedig citromkrém, citromlé és – héj is van.
Kóstold meg!
Gondolkodás nélkül a mutatóujjammal belenyúltam a krémbe, majd a
szájához emeltem. Ian szeme felvillant, aztán bekapta az ujjam hegyét.
Éreztem, ahogy a nyelvével lenyalja a mázat, ami áramütésként hasított
végig a testemen. Tágra nyílt a szemem. Te jó ég! Elképesztően jó érzés
volt.
Kihúztam az ujjamat az ajka fogságából, mire egy halk pukkanó hang
visszhangzott a konyhában. Ian az ő mély, vonzó hangján jót nevetett. Az
arcom lángolt, bár az közel sem volt annyira forró, mint a bensőmet
perzselő lángolás.
Ian figyelte a reakciómat, majd lassan evett egy falatot az áfonyával
átitatott tortából. Megint a torkát néztem, és teljesen kiszáradt a szám.
– Ez bomba jó! – suttogta, majd lenyalta a mázat a szájáról.
Túlságosan közel állt hozzám. Összeszorítottam a térdeimet, hogy neki
ne dőljek. Elképzeltem, hogy milyen érzés lenne, ha átölelne, és a nyelve
úgy csiklandozná az enyémet, mint amikor az ujjamról lenyalta a mázat.
Pontosan tudtam, hogy teljesen más lenne, mint amit addig valaha
éreztem. Más lenne, mint Jamesszel. Talán még jobb is.
De Ian a barátom volt, ahogy ezt a legelején egyértelművé tettem, bár
nagyon is vonzódtam hozzá.
Szaporán pislogva elfordultam.
– És még mit hoztál?
Letette a tányérját, elővett még két bekeretezett képet a táskából,
majd a kanapé hátuljának támasztotta őket. A Ködös reggel címűről
elmesélte, hogy a Sierra Nevadában készítette egy nyárfaligetről, a másik
pedig az Alkonyati sivatag volt.
– A dubaji kép – mosolyodtam el.
– Hogy? – nézett rám kérdőn.
– Megígérted, hogy elmeséled a történetét. Szóval mi is volt ezzel a
képpel?
– Utálom a tevéket – mondta.
– Ennyi?
Összefonta a karját.
– És ők is utálnak engem. Legalábbis ez biztosan. – A sorban utolsó
tevére bökött. Felemelte a sörösüvegét, leült a kanapéra, és megpaskolta
maga mellett a párnát. Odaültem, magam alá húztam a lábamat, ő pedig a
kanapé szélére fektette a karját. – Nem nagyon szeretek a hátukon ülni.
– Emlékszem, a perui öszvér.
– Pontosan. – Belekortyolt a sörébe. – Sokáig kellett menni, hogy
megtaláljam a tökéletes dűnét a képhez. Minden egyes kihagyott dűnénél
ez a bestia ledobott. Minél meredekebb volt a lejtő, annál könnyebb volt
neki, mert egyszerűen legurultam róla. Utána, persze, vissza kellett
másznom. Estére két lábon járó homokzsák voltam. A hajam, a ruhám és
a… – elvigyorodott az üveg fölött –, érted úgyis. A fényképezőszettem
sem szerette túlságosan.
 – Jesszus!
– Hát, igen. Elég drága utazás volt, egy jó darabig biztosan nem
szeretnék ilyenre menni.
– És a nyárfák?
A félig tele üvegét az asztalra tette, és felém fordult.
– Egy másik történet egy következő alkalomra.
A pillantása a számra tévedt. Éreztem, hogy megfeszül a bőröm.
Csend telepedett a szobára, csak a légkondicionáló zümmögését, a kint
elhajtó autók és a lélegzetvételünk hangját lehetett hallani. A konyhában
korábban érzett vibrálás visszatért, és megtöltötte a kettőnk között lévő
teret. Úgy hatott, mint a mágnes, egymás felé húzott minket. Ian lassan,
szinte óvatosan hajolt felém, én lehunytam a szemem, az ajkam szétnyílt.
– Ne! – súgtam, amikor a szája már majdnem az enyémhez ért.
Megállt, de nem húzódott hátra.
– Tényleg nagyon kedvellek, Ian – hallottam a saját hangomat.
Halk nevetés hagyta el a torkát. A kettőnk közötti levegő örvényéből
éreztem, hogy mosolyog.
– Az jó – suttogta.
– És vonzódom is hozzád. – Megnyaltam a számat. – De…
– De? – nógatott, amikor elbizonytalanodtam.
Bizsergett a nyakam, nagyot kellett nyelnem. Amikor nem szólaltam
meg, hátradőlt. Összeráncolta a homlokát, és lassan végigsimított az alsó
ajkán.
A sörömet az övé mellé tettem, majd a kandallóhoz sétáltam, és az
eljegyzési fotónk alá álltam. Szükségem volt a távolságra, hogy
elmondjam, amit szeretnék.
– Szeretném, ha tudnád, hogy én… – Az arcomat elöntötte a forróság.
Megint nyeltem egyet. – Akarlak. Érzem, hogy mi van közöttünk.
Erre megtorpant a száján az ujja, a szeme pedig felvillant.
Megráztam a fejem, és megállítottam, amikor felém akart nyúlni.
– Ne, ne tedd! Hallgass meg! Nem tudom megtenni, vagyis nem
fogom, amíg… – Elhallgattam, és nagy levegőt vettem, hogy
összegyűjtsem a bátorságomat.
Ian ugyanolyan jó barátom lett, mint Nadia és Kristen, és megvolt
annak is az esélye, hogy sokkal több is lesz. Megbíztam benne, és szinte
mindenről beszélhettem vele. Mindenről, kivéve a James halála körüli
aggályaimról.
Jól tudta, hogy mennyi ideig voltunk együtt Jamesszel, és hogy milyen
nehéz volt hirtelen egyedül maradnom. Minden álmunk és tervünk úgy tört
ripityára, mint a szélvédő egy autóbalesetben. Megállíthatatlanul és
robbanásszerűen. Miközben próbáltam folytatni az életem, Ian gyakran
nevetett velem a történeteken, amiket a Jamesszel töltött éveimről
meséltem. Máskor pedig engedte, hogy kisírjam magam széles, erős
vállán. Ha bárki megérdemelte, hogy megtudja, mi bánt, az ő volt.
– Ha kiderülne, hogy akit elveszettnek hittél, még él, de nem tudnád,
hol van, mit tennél?
Az arca elkomorodott, nagyot fújt, majd nemsokára megszólalt:
– Felkutatnám érte a világ minden sarkát.
Összeszorítottam a számat, és feszesen bólintottam. Arra gondoltam,
hogy talán pont ezt kell tennem, először el kell mennem a mexikói Puerto
Escondidóba.
Ian felemelte a fejét, és rám nézett.
– Miről van szó?
– Jó okom van azt hinni, hogy James életben van – mondtam ki
gyorsan.
Ian szemöldöke felszaladt, és lassan csóválta a fejét.
– Micsoda?
– Úgy gondolom, hogy James él – súgtam.
– Hogyan? Miért? – hadarta. – Hát nem temetted el?
Bólintottam.
– De sosem láttam a testét.
– Ez nem jelenti azt, hogy… – Elhallgatott. Mindkét tenyerével
megdörzsölte az arcát, majd előrehajolt és a térdére támasztotta a
könyökét. – Miért gondolod, hogy ő… – A levegőben körözött a
kezével, képtelen volt beszélni.
– Hogy miért gondolom, hogy él? – kérdeztem, és megcsavartam a
jegygyűrűmet. – Ez egy bonyolult történet.
– És nem gondolod, hogy elhinném. Ezért nem mondtad el eddig.
 Bólintottam.
– Másnak elmondtad?
Megráztam a fejem, és gyorsabban csavartam a gyűrűmet.
Egy feszült pillanatig csak néztük egymást, majd nagyot sóhajtva felém
nyújtotta a karját.
– Gyere, mesélj el mindent!
Belekapaszkodtam, és hagytam, hogy a kanapéra húzzon. Nem
engedte el a kezem, az összekulcsolt ujjainkat a combjára tette, miközben
szembefordultunk egymással, a másik karját pedig a kanapé hátára
fektette. Mielőtt meggondolhattam volna magam, elmeséltem neki a látót,
aki James temetésén odajött hozzám, és azt is, hogy a házához autóztam,
ahol a nagy rohanásban elveszítettem a pénztárcámat. Elmondtam, hogy
amikor visszakaptam, egy Casa del Sol nevű üdülő kártyája volt benne.
– Azt gondolod, hogy James abban a hotelban lakik?
Megvontam a vállam.
– Az az igazság, hogy már nem tudom, mit gondoljak.
Elmeséltem azt is, hányszor rágtam végig magam Lacy szavain,
beszéltem neki a szórakozóhely mosdójában tapasztalt furcsa látomásról,
James festményeinek eltűnéséről, és hogy nem nézhettem meg a testet,
amit Thomas elvileg Mexikóból hozott haza. Egyrészt szerettem volna, ha
Ian megérti, miért nem lehetünk addig többek barátnál, amíg szét nem
oszlanak ezek a kételyek, másrészt a lelkemnek szüksége volt a
megerősítésére, hogy ezek a kételyek jogosak.
Nem szólalt meg azonnal, ezért kényelmetlenül fészkelődni kezdtem.
– Azt gondolod, hogy megőrültem, amiért egy látónak hiszek.
– Hiszel neki? Nézd, Aimee! – kezdett bele, mielőtt válaszolni tudtam
volna. Közelebb araszolt hozzám, a térdünk összepréselődött. – Nem
gondolom, hogy földtől elrugaszkodott gondolat lenne egy idegennek hinni
a szeretteiddel szemben, főleg, ha sérülékeny vagy és gyászolsz. Ez
emberi tulajdonság. Van nekem is egy történetem, elmesélem neked. –
Hátradőlt a kanapén, és közelebb húzott magához. – Az utazásaim során
is nagyon sok furcsaságot láttam. A mai napig nehezemre esik elhinni
őket. Vannak dolgok, amiket nem tudunk megmagyarázni. Elképzelni sem
tudom, hogy a látó, akit apám felbérelt, hogyan talált meg engem.
 – Komolyan? Mi történt?
A vállamra hulló hajjal játszott.
– Anyám nem igazán volt a topon itt. – A mutatóujjával finoman
megkopogtatta a halántékomat. – Hosszú időkre eltűnt. És az apám sem
volt sűrűn jelen az életemben. Aztán egyszer, amikor kilencéves voltam, és
még Idahóban éltünk, én tűntem el. Öt napig nem kerültem elő, apám
csak akkor talált rám. A rendőrség nem jutott semmire, így felbérelt egy
látót, hogy segítsen. A nő azt mondta, varázslatból tudta meg, hogy hol
bujkálok. Sosem fogom elfelejteni a külsejét. Hosszú, szőke haja, világos,
szinte már fehér bőre volt, és hihetetlen színű szeme. Azt hittem, egy
angyal.
– Egy angyal – ismételtem meg.
Világos bőrű és tündéri, mint Lacy. Libabőrös lett a nyakam.
– Hm. – Ian megrázta a fejét, és kérdőn nézett rám. A szája sarka
mosolyfélére húzódott. – Ezt eddig még soha senkinek nem meséltem el.
Örültem, hogy nekem elmondta. Jobban éreztem magam tőle, kevésbe
bolondnak.
A kézfejével végigsimított az arcomon, majd elidőzött a tekintete az
eljegyzési fényképünkön.
– Hosszú ideig voltatok együtt Jamesszel, és értem, hogy nagyon
nehéz lehet őt elengedned. De ígérd meg, nem használod a látót ürügyként
arra, hogy távol tartsd magad egy új szerelemtől. – Mélyen a szemembe
nézett. – Mert én kezdek nagyon beléd habarodni.
 14. fejezet

IAN MÁSNAP REGGEL az Aimee ajtajában várt, amikor hajnali ötkor

odaértem. Feltette a képeket a falra, én megcsodáltam őket, majd
megállapítottam, hogy igazam volt. A Belizi napfelkelte tökéletesen illett a
kávézó stílusába.
Amikor lemászott a létráról, megkérdezte:
– Miért mosolyogsz?
– Tudtam, hogy a fotód jól fog itt mutatni.
A szerszámosládába tette a kalapácsot.
– Az én képeim mindig jól néznek ki – kérte ki magának, mire
játékból vállon löktem.
Amikor megérkezett a személyzet, tájékoztattam őket Gina
döntéséről, és bemutattam nekik Iant mint az ő helyettesítőjét. Mandy volt
a séf, akivel már a The Goatban is együtt dolgoztam, Ryan és Jilly a
baristák. Rajtuk kívül volt még négy pincérnőm és egy pincérem, de
közülük csak ketten, Emily és Faith dolgoztak a nem hivatalos megnyitón.
Tíz perccel az indulás előtt összetereltem a csapatot. Elmondtam nekik,
hogy ez csak egy próbanap, amin megnézzük, gördülékenyen megy-e a
munka, és kóstolásra kínáljuk az étlapunkon szereplő ételeket a hibák
kijavítása érdekében. Csak rokonokat és barátokat hívtunk, és mindent a
ház áll.
Büszke voltam a kávézó kinézetére és dekorációjára, elégedett voltam
az étlappal, amit Mandyvel állítottunk össze, és odavoltam a bőséges
kávékínálatért. Megláttam a szüleimet az ablakban, és hirtelen gombóc
nőtt a torkomban.
– Nézz rám! – súgta Ian a fülembe.
Megfordultam. A tekintete gyengéd volt, és a két keze közé fogta az
arcomat.
– Minden rendben lesz. Te is jó leszel!
 Gyorsan és aprókat bólintottam.
Az órájára pillantott, majd elmosolyodott.
– Itt az idő!
– Rendben – bólintottam, alig bírtam beszélni.
Kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, de hirtelen ledermedtem.
– Várj!
Felvonta a szemöldökét, én meg a nadrágomba töröltem a tenyeremet.
Jamesnek is ott kellett volna lennie, nagyon szerette volna látni. Valahogy
nem tűnt igazságosnak, hogy Ian van velem, mégsem akartam, hogy
máshol legyen, mint ahol van. Mellettem. Megfogtam a kezét.
Megszorította az ujjaimat.
– Minden rendben. Itt leszek végig veled.
Pont ezt akartam hallani. Nagy levegőt vettem, kinyitottam az ajtót, és
üdvözöltem a rokonokat és a barátokat. Kóbor szellő csapta meg az
arcom, ami James hangját hozta.
Megcsináltad, Aimee.

A próbaüzem nem is sikerülhetett volna jobban. Ian fantasztikus volt a

kávépultban, a rendelés pillanatában már készítette is az italokat. Ryan és
Jilly alig bírták tartani vele a tempót, de legalább tanultak. Ian kis
poharakba különleges kóstolót töltött, hogy Emily és Faith körbevigyék a
vendégeknek, tovább bővítve ezzel az amúgy is óriási kínálatunkat.
Mandy cukkiniropogósa és vegyes zöldségekkel kínált thai csirkés
paninije fenomenális volt.
Néztem, ahogy Emily a szüleimnek felszolgálja az ételeket, és
majdnem kiugrott a szívem a helyéről.
– Nyugalom – suttogta Ian a hátam mögött.
Nagy levegőt vettem. Szántál- és szappanillata volt, amibe árnyalatnyi
fahéj is keveredett.
– Az egész életüket az éttermek világában töltötték.
– Ahogy te is. – Megmasszírozta a vállamat. – Hagyd abba a
kötényed facsarását!
Elengedtem a markomban szorított anyagot.
 – Mi van, ha nem ízlik nekik az étel? Ha Emily az ölükbe önti a vizet?
Ha…
– Ők a szüleid. Menj oda hozzájuk beszélgetni!
Újabb nagy levegő.
– Igazad van. – Gondolkodás nélkül lábujjhegyre álltam, és egy puszit
nyomtam a szájára.
Természetes dolognak tűnt, mégis mindkettőnket meglepett. Egy
pillanatig megdöbbenve néztük egymást. Ő tért először magához. A
hüvelykujjával megérintette az alsó ajkamat, majd leengedte a karját.
– Sajnálom. – Megcsavartam a gyűrűmet.
– Ne sajnáld!
A szüleim felé néztem, mire az irányukba tolt.
– Menj!
Egy üres asztaltól elhúztam egy széket, majd hátrapillantottam Ianre.
Rám mosolygott, amitől egészen elolvadtam, aztán visszafordult a
kávéfőzőhöz. Anyám és apám közé ültem.
– Szóval? – kérdeztem sóhajtva. – Mit szóltok?
Apám szeme fátyolos volt, és ettől az enyém csillogni kezdett.
Elmosolyodott.
– Nagyon büszke vagyok rád.
– A ropogós mennyei – mondta anyu, ahogy lenyelt egy falatot. – Add
át Mandynek a nevemben.
– Tényleg? Ízlik? – Hátradőltem a széken. – Hála az égnek! Úgy
izgultam!
Anyu belevágott egy újabb ropogósba.
– Hálásak vagyunk, hogy felvetted Mandyt. Amikor mindenkit
elküldtünk, aggódtam. Sokan évek óta velünk voltak, olyanok voltunk,
mint egy család. – Megsimogatta a karomat. – A kávézód nagyon bájos.
A kezére tettem a kezem.
– Nagyon sok munka volt.
– Csodásan véghezvitted. – A tekintete meglágyult. – Ahogy az elmúlt
év után talpra álltál, apáddal… – Nem tudta befejezni. Megdörzsölte a
szemét, és apám felé biccentett.
– Tudtuk, hogy képes vagy rá, kislányom – fejezte be apu helyette.
 Anyu belekortyolt a vizébe.
– Miért Ian áll a pult mögött?
– Gina tegnap felmondott.
Anyám hümmögött, és csak nézte Iant.
– Milyen kézenfekvő.
Apám megpaskolta a hátam.
– Ez a vállalkozói élet velejárója. Szokj hozzá, mert nem Gina lesz az
utolsó, aki szó nélkül felmond.
Ian, mintha megérezte volna, hogy nézzük, ránk pillantott, és intett.
Nemsokára Nadia is megérkezett Markkal, az ingatlanbrókerrel,
akivel Ian kiállításán ismerkedtek meg. És akinek felesége volt.
Meglepődve néztem őket.
– Csak üzlet – mondta a barátnőm.
– Vasárnap?
– Éttermet szeretne nyitni, és megmutatom neki, hogy itt mit csináltam.
Széttárva felemeltem a kezem.
– Én elhiszem.
– Nem randizunk – folytatta. – Egyébként éppen most vált el a
feleségétől.
Markra pillantottam, aki bár Nickkel beszélgetett, áhítattal figyelte
Nadiát. Szemmel látható volt, hogy érdekli a barátnőm, és ezt el is
mondtam neki. Nagyon szerettem volna, hogy ő is rátaláljon a
boldogságra.
Nadia Markra pillantott, majd elmosolyodott, amikor látta a két férfi
kézrázását.
– Nem is olyan rossz ötlet randizni vele – támogattam. – Főleg, ha már
elvált.
Kristen megállás nélkül fényképezett.
– Majd e-mailben elküldöm neked a fotókat. Használd őket a
weboldaladon, vagy nyomtasd ki a faliújságra. Ugye, van faliújságod? –
kérdezte, és körbepillantott.
– Úgy érzem, jobb, ha csinálok.
Gyorsan felfirkáltam az ötletet a jegyzetfüzetembe, amit a kötényem
zsebében tartottam. A következő heti teendőim listája egyre csak bővült.
 Néhány órával később az étteremben sétálgattam, megálltam minden
asztalnál, hogy megkérdezzem az ott ülők véleményét az ételről és a
kiszolgálásról. Észrevettem Thomast annál a sarki asztalnál, ahol mi ültünk
mindig Jamesszel még a Joe-ban. Leültem vele szemben. Miközben
James festményeit nézte, megláttam a szeme alatti sötét karikákat.
– Nagyon tehetséges volt. Büszke lenne arra, hogy kitetted őket.
– Bárcsak több lenne! – Nem azok voltak a legjobb művei.
– Bárcsak megtaláltam volna neked őket!
Megfogalmazódott bennem egy kérdés, és egész meglepődtem, hogy
eddig nem jutott eszembe feltenni neki.
– Thomas – kezdem óvatosan –, nem anyukád vitte el a képeket,
ugye?
Talán szeretett volna Jamestől valami emléket, vagy ami rosszabb lett
volna, meg akarta őket semmisíteni. Phil ellophatta neki. És mi van
Thomasszal? Ha ő vitte el, csak nem meri bevallani, hogy kicsempészte a
garázsomból a dobozokat? Amikor megkértem, hogy vigyázzon rájuk,
nagyon magam alatt voltam és sírtam.
– Kétlem. Sosem érdekelték a művei.
Kifújtam a levegőt, amit addig benn tartottam. Bár
megkönnyebbültem, hogy nagy valószínűséggel nem az anyjánál vannak,
csalódott is voltam. Legalább kiderült volna, hogy hová kerültek.
– Nem bánnád, ha megkérlek, hogy kérdezd meg tőle?
Megrázta a fejét, majd ledöntötte az üres feketekávéját. Aztán
elmosolyodott, de látszott rajta, hogy szomorú.
– Sok mindent elértél egy év alatt.
Körbenéztem a kávézón, és figyeltem a hangokat. A konyhában
lábasok koccantak, Mandy kiabálta a rendeléseket, Ian kávét őrölt, majd
a kávéfőző felszisszent és gőzölgött. A kezemre pillantottam, s akkor
vettem észre, hogy idegesen próbálom kikaparni a nem lévő koszt a
körmeim alól.
– Még mindig érzem itt bent. – A tenyeremet a mellem fölé tettem. –
Éppen ezért nehéz elhinnem, hogy meghalt. Egy év után is pont ugyanúgy
érzem. Te el tudod képzelni… – kezdtem bele habozva, és a pillám alól
felnéztem Thomasra. Nagy levegőt vettem, és gyorsan kimondtam, mielőtt
meggondolhattam volna magam: – El tudod képzelni, hogy a test, amit
eltemettünk, nem az övé volt?
Thomas összerándult. Egy pillanatig összeszűkült szemmel méregetett,
majd olyan hirtelen múlt el belőle a feszültség, ahogy a cunami szippantja
vissza kiáradás előtt az óceánt.
– Nem – válaszolta, talán túlságosan is nyugodtan. – James volt.
A kérdésem felzaklatta, ami nekem egyáltalán nem hozott
megnyugvást.
– Sajnálom, felejtsd el, hogy kérdeztem!
Megcsóválta a fejét.
– Ugyanúgy érzek, mint te, Aimee.
Összeszorított szájjal bólintottam. Eltolta magától a csészéjét.
– Köszönöm a kávét, finom volt. – Felállt, és kisimította a nadrágja
gyűrődését. – Örülök, hogy Joe végiggondolta a jelentkezésedet. Tudtam,
hogy jó dolgokat fogsz itt csinálni.
Értetlenül néztem rá, miközben felálltam. Honnan tudhatta, hogy Joe-
tól kaptam egy második esélyt? Azt sem mondtam el neki, hogy az
ingatlanos visszautasította az elsőt. Joe pedig még azelőtt gondolta meg
magát, hogy esélyem lett volna Thomast felhívni és megkérni a
kezességre.
Elnézett mellettem, és egészen megkeményedett az arca. Követtem a
tekintetét, de semmi különöset nem láttam. Az emberek sorban álltak,
hogy rendeljenek, valaki pedig elment, pont becsukódott mögötte az ajtó.
Mire visszafordultam, Thomas már vörös volt.
– Jól vagy?
– Igen – préselte ki magából. – Azt hittem, egy ismerős.
Betolta a székét, majd köszönés után gyorsan távozott.
Letakarítottam az asztalát, aztán a konyha felé menet Emily megállított.
– A nyolcasnál ülő nő megkért, hogy ezt adjam oda neked. – A
kezembe nyomott egy képeslapot, majd sietett, hogy kiszolgáljon egy
másik asztalt.
A nyolcas asztal üres volt. Bárki is ült ott, már elment. A képeslapra
néztem, és majdnem elájultam. Egy mexikói galéria, az El estudio del
pintor szóróanyaga volt. Az elején egy ecsettel festett kép a Karib-tenger
jól ismert kékjét idéző színben, amit James a szignójaként szokott
használni, alatta pedig az eltűnt festményei. Mi a…?
Hirtelen óriási robaj hallatszott a konyhából. A vendégek a hang
irányába kapták a fejüket. A lapot a kötényem zsebébe dugtam, majd a
konyhába siettem. A kezem őrülten remegett, ahogy leguggoltam segíteni
Mandynek a törött tányérok összeszedésében, így többet ejtettem vissza
a földre, mint dobtam a kukába.
Mandy türelmetlenül elhessegetett, mire a mosdóba mentem. A zárt
ajtónak döntöttem a hátamat, s alig kaptam levegőt, mert eluralkodott
rajtam a pánik. Remegő ujjakkal lassan előhúztam a zsebemből a
képeslapot, és meredten bámultam. A hajam tövében kiütött az izzadság.
Hogy létezik ez?
– Aimee! – Emily kopogott az ajtón. – Ott vagy?
Ijedségemben összerezzentem.
– Igen, egy pillanat.
– Mandynek szüksége van rád a konyhában.
– Mondd meg neki, hogy mindjárt megyek! – kiabáltam ki.
Visszadugtam a lapot a zsebembe, és az agyam leghátsó zugába
száműztem azt a gondolatot, hogy ez mégis mit jelent. Egyelőre.
Pillanatnyilag arra kellett koncentrálnom, hogy túléljem a napot.

A Donato család könyvtárának közel kétméteres plazmatévéjén a New

York Mets dobója éppen hátralendítette a karját a San Franciscó-i AT&T
Park dobódombján. A Giants játszott, a meccs végén jártunk, az utolsó
inning második felében, mindhárom bázison álltak. A dobó százötvennel
megküldte a labdát a hazai bázis felé, ahol az beletrafált Barry Bond
ütőjébe. Bumm! A labda átrepült a pálya fölött, egyenesen a fallal
elválasztott lelátó második sorában álló szurkoló bőrkesztyűjébe.
Hazafutás!
James és Thomas felugrottak a helyükről, kurjongattak és kiabáltak,
két kézzel pacsiztak.
– Vége! – tapsolt Thomas. – Ideje fizetni.
Edgar Donato káromkodva vette tudomásul. Oldalra dőlt a
bőrfotelben, hogy elő tudja venni a pénztárcáját, amiből kihúzott két
százdollárost.
– Mondtam már, Aimee, hogy milyen csalódott vagyok, amiért egyik
fiam sem maradt hűséges a Metshez?
– Igen, uram, nem is egyszer. – Összemosolyogtunk.
A Donato család New Yorkból költözött Los Gatosba, a fiúk pedig
azonnal a San Francisco 49ers és a Giants szurkolói lettek.
Edgar odaadta mindkét fiának a pénzt, akik örömükben
összeöklöztek. James fölém hajolt, a két keze közé fogta az arcomat, és
egy hangos, cuppanós csókot nyomott a számra.
– Elmegyünk a héten vacsorázni, bébi.
– Jól hangzik!
James kihúzta magát, és a zsebébe gyűrte a pénzt.
– El kellene majd jönnöd Palo Altóba, mert vizsgáim lesznek, és nem
tudok visszajönni érted.
Edgar meggyújtott egy szivart, a dohány élénk narancsos színben
izzott, ahogy apró lélegzetekkel próbálta felszítani a tüzet.
– Mondd, Aimee – kezdett bele, és kifújt egy óriási adag füstöt –,
gondolkoztál már azon, hogy mihez kezdesz a középiskola után?
– Igen, uram. – A kanapé végén ülve a mellettem lévő fotelje felé
fordultam, hogy szemben legyek vele. A ballagás hat hét múlva volt, ami
miatt egyszerre voltam ideges, feszült és izgatott is. – Azt már tudja, hogy
a De Anza College-ba fogok menni az első két évre, hogy továbbra is
segíthessem a szüleimet a The Goatban. Viszont úgy tervezem, hogy utána
a San Francisó-i California Culinary Academyre jelentkezem, ott fejezem
be a tanulmányaimat és szerzem meg a diplomát.
– Okos gondolat. – Edgar bólintott, s a kezét a térdére tette. A szivar
füstje felfelé kavargott, és homályos falként emelkedett kettőnk közé. –
Ha egyszer nyugdíjba mennek, minden képzettséged meglesz, hogy
átvedd tőlük az éttermet.
James grimaszt vágott. Az apjának ez volt a vesszőparipája. Edgar
ugyanis úgy gondolta, hogy a szülőknek az a kötelességük, hogy
örökségül hagyjanak valamit a gyerekeikre, akiknek pedig kötelességük
felkészülten várni ezt az alkalmat.
 – Gondolom, ez az ő tervük is – törődtem bele.
– Szerintem diplomázás után a saját éttermét kellene megnyitnia. –
James elvette az üres poharamat, és a bárpulthoz ment. Hallottam, ahogy
hátul pukkan és felszisszen egy dobozos üdítő, öntött nekem még egy
kólát.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Talán egy nap majd lesz saját
helyem, de először a szüleimnek van rám szükségük.
Thomas követte Jamest, és öntött magának egy újabb whiskey-t.
– Ha egyszer tényleg nyitsz egy éttermet, én mindennap ott fogok enni.
Felnevettem, és hátranéztem Thomasra.
– Kövér leszel.
Thomas a whiskey-s üveget Edgar felé emelte, aki bólintott.
– Szeretem, ahogy a szüleid főznek a The Goatban – jegyezte meg az
apjuk.
Értetlenül néztem.
– Már evett ott?
– Jó néhányszor.
A szüleim sosem mondták, hogy látták volna James szüleit. Azt hittem,
hogy a pub nem üti meg a Donato házaspár által elvárt színvonalat.
Claire lépett a szobába és szólt, hogy Marie nemsokára elkészül a
vacsorával.
– Jó. – Thomas az órájára pillantott. – Időben haza kell érnem, mert
még ajánlatot kell írnom a Chahaya Teak üzlethez. Kedden repülök
Indonéziába.
Thomas nemrég diplomázott a Stanfordon, de huszonkét évesen már
egyedül intézett jó néhányat a Donato Enterprises nagyobb ügyleteiből.
Lépéseket hallottam a folyosó felől.
– Phil, drágám! Nem számítottam rád – kiáltott fel Claire, az arca
sugárzott az örömtől. – Velünk vacsorázol?
Mindenki Phil felé fordult. Megölelte Claire-t, és valamit a fülébe
súgott. Alaposan szemügyre vette a szobát, végül a tekintete
megállapodott Mr. Donatón.
– Edgar, tudunk váltani pár szót? – kérdezte, és kibújt Claire
öleléséből.
 Edgar felállt, és kisimította a nadrágja gyűrődését.
– Majd vacsora után.
– Kinyírtad a Costas-megállapodást – fakadt ki vádlón Phil, és
egyáltalán nem foglalkozott a nagybátyja kérésével.
A férfi fejét elöntötte a vér, és meredten bámulta Philt.
– Vasárnap van. Mondtam, hogy később megbeszéljük.
– Nem! Most beszéljük meg! – kiabálta Phil.
Én ijedtemben csaknem felugrottam a helyemről, James
megmerevedett, egész megnyúlt a gerince, Thomas pedig összeszűkült
szemmel nézett.
Phil egyre beljebb jött a szobába, a kanapé mögött állt meg, ahol
fölém tornyosult.
– Egész héten nem reagáltál a hívásaimra.
Majdnem megsüketültem a hangjától, így talpra ugrottam, és a
bárpulthoz támolyogtam. Jamesszel elővigyázatos pillantásokat váltottunk.
– A Costas zsíros üzlet volt, a Donato rengeteg pénzt keresett volna
vele.
– És milyen áron? – Edgar hangszíne már azonos volt az
unokaöccséjével. – Brazil mogyorófából készítenek bútort. Az összes
nyomozásunk és kutatásunk alátámasztja, hogy a fát nem fenntartható
erdőgazdálkodásból nyerik, ráadásul még illegálisan is.
– Ez baromság, beszélj velük! Mindjárt kéretem telefonon a
vezérigazgatót.
– Időpazarlás. A Donato kizárólag a környezettudatosság iránt
elkötelezett bútorgyártókkal áll kapcsolatban. A Costas nem ilyen. A
beszélgetésnek vége.
Edgar durván elnyomta a szivarját a hamutartóban, majd felkapta a
poharat, amit Thomas whiskey-vel töltött meg. Az ajtó felé indult, míg Phil
a szoba kellős közepén állt.
– Itt ne merj hagyni! – ordította Phil, amikor Edgar a küszöbhöz ért. –
Még nem végeztem!
Jamesre pillantottam, aki bénultan állt mellettem.
Úgy éreztem, ebben a beszélgetésben nem csak a visszamondott
üzletről van szó.
 Phil a mutatóujjával Edgar felé bökött.
– Nem volt jogod úgy dönteni, hogy előtte nem egyeztettél velem.
– Én vagyok a vezérigazgató, minden jogom megvan.
– Miattad egy baromnak tűntem.
Edgar felnevetett.
– Megy az nélkülem is. Azt akarod, hogy más legyen rólad az
emberek véleménye a Donatóban? Azt akarod, hogy végiggondoljam az
elnöki pozíciódat? Akkor hagyd abba a beleszarós ügyleteidet, a
kockázatos megállapodásokat, és akkor majd beszélhetünk. Nem fogom
hagyni, hogy tönkretedd a céget a rombolásoddal, különben…
– Különben mi? – kérdezte Phil gúnyosan. – Tommy fiúnak adod a
céget? Benne nincs semmi tökösség az elnökséghez. Az ügyfeleink át
fognak gázolni rajta. A Donatónak olyan vezetőre van szüksége, aki
beleáll a kockázatos megállapodásokba, ha új szintre szeretnénk juttatni a
céget. – Majd James felé bökött. – Pláne nem Jimbóra, aki inkább
virágokat festeget, és a kurváját döntögeti.
Elakadt a lélegzetem a megaláztatástól. James összepréselte a
tenyerében az üdítős dobozt. Még soha nem láttam ennyire idegesnek.
Phil vad tekintettel körbenézett a szobán, és a mellkasa dagadt a
büszkeségtől, amikor észrevette rajtunk az ijedséget. Jamesen állt meg a
szeme, aki dühödten nézett rá. Phil arcáról hitetlenkedést lehetett
leolvasni.
– Még mindig nem tudják? Ennyi éven át sikerült előlük eltitkolnotok?
– Állatias hangon nevetett. – Csodás! Sokkal jobbak vagytok a
titoktartásban, mint gondoltam. Bravó, Jimbo! – Eltúlzott mozdulatokkal
tapsolt.
– Phil, ne… – szólaltam meg.
– Ami azt jelenti – felém kapta a fejét –, hogy ő még mindig nem tud
rólunk?! – Először Jamesre, majd Thomasra, végül a saját szegycsontjára
bökött.
– Fogd. Be. A. Pofádat – figyelmeztette James.
– James, miről beszél? – kérdezte Claire, az arca hófehér volt. – Mit
ért azon, hogy festesz?
– Azt, hogy a fiad semmit nem akar a Donato Enterprisesszal kezdeni
– válaszolt Phil James helyett. – Szép képeket akar festeni, és azóta teszi
ezt, amióta rászóltál, hogy adja vissza Aimeenek az ajándékát. –
Összefonta a mellkasa előtt a karját. – Valójában egész jó. Mármint a
festésben. Arról fogalmam sincs, hogy milyen jól dugja a kis barátnőjét.
Éreztem, hogy a lábamba fut a vér, és a földbe gyökerezik a lábam.
Miért volt ennyire kegyetlen és nyers? És honnan az ördögből tudta, hogy
James tehetséges? Látta a festményeit? Próbáltam az emlékeim között
kutatni és rájönni, vajon járt-e a szüleim házában. Nem emlékeztem, hogy
bármikor is mondták volna, hogy Phil volt ott.
De a bejelentése okozta sokk ellenére túlláttam a szívtelen szavain.
Dühös és megbántott volt, és rajtunk töltötte ki.
Gúnyos fejbiccentéssel nézett rám.
– Talán te fel tudsz minket világosítani a nemi életetekről.
– Phil! – kiabálta Claire megdöbbenve.
James hirtelen előrelépett, de Thomas elkapta a derekánál fogva és
visszatartotta.
– Nem éri meg. Soha nem is érte meg.
– Tűnj a picsába a házamból! – követelte Edgar.
Phil feléje fordult.
– A Donatónak az enyémnek kellett volna lennie! – kiabálta. Nyál
fröcsögött a szájából. – Születésemnél fogva engem illetett. Engem! –
Azzal kiviharzott a szobából, és olyan erősen vágta be az ajtaját, hogy
újra kinyílt.
– Phil! – Claire követte.
James csaknem felrobbant a dühtől, és levakarta magáról Thomast.
Szörnyen éreztem magam miatta. A festményei pariban voltak a szülei
falait díszítő alkotásokkal, viszont a dédelgetett tehetségének ilyen durva
kiteregetése övön aluli ütés volt. Soha nem fog megbocsátani Philnek.
– A festményei galériába valók, Mr. Donato – jegyeztem meg, amikor
James nem szólt egy szót sem. Felém kapta a fejét, a szeme lángolt. – Ez
az igazság, James – súgtam nagy hévvel.
– Ezzel akarsz majd foglalkozni? – kérdezte Edgar a fiát. Úgy
hangzott, mint akit legyűrtek.
– Nem tudom, mi a faszt akarok. – És azzal James kiviharzott a
szobából.
– Talán hagynunk kéne, hogy fessen – motyogta Edgar az üvegben
látszó tükörképének. Megvonta a vállát, és rám nézett. – Claire sosem
volt oda az ötletért. Nem akarta, hogy a fiúknak olyan hobbijuk legyen,
ami egy Donatón kívüli pályára inspirálja őket. És én attól függetlenül
belementem a támogatásába, hogy ott akarnak-e dolgozni, vagy sem. A
dédnagyapjuk alapította a céget, azóta minden egyes generációból egy fiú
a cégben dolgozott. Ahogy Claire hitte a fiairól is. – Visszafordult az
ablakhoz. – Egy újabb hiba, amivel együtt kell élnem.
Thomas odajött hozzám, és megsimogatta a karomat.
– Jól vagy?
Thomasról a könyvtár küszöbén túli folyosóra néztem, majd vissza rá.
– Phil egy pöcs – jelentette ki, majd azzal folytatta, hogy nagy volt
rajta a bizonyítás súlya. – Mindketten az elnöki pozícióra hajtunk, ami
apám után maradt üresen Grant bácsi halálát követően. És ahogy
hallottad, Phil nem éppen a legbölcsebb céges döntéseket hozta meg
mostanában.
Bólintottam, bár szinte meg sem hallottam, amit mondott.
– Megyek, megnézem Jamest.
Kikéredzkedtem a szobából, és James keresésére indultam. Végül a
járó motorú autójában találtam rá. Az anyósülésre ültem, és amint
becsuktam az ajtót, már indultunk is. A kerekek csikorogtak az aszfalton,
én pedig próbáltam becsatolni az övemet.
James a surranóutakon hajtott, fel a dombon, a Skyline Boulevard
felé, a rétünkhöz, a mi különleges helyünkre, ahol kettesben lehettünk.
Durva sebességváltásaiból sugárzott a dühe, a hajtűkanyarokat élesen
vette be, és egyre gyorsabban hajtott. A kilincsbe kapaszkodtam.
– Semmi értelme a mezőre menni szeretkezni, ha meghalunk, mielőtt
odaérnénk.
James lassított. Alig láthatóan elmosolyodott, káromkodott egyet, és
belebokszolt a kormányba.
– Honnan a francból tudja?
– Ki, Phil? Szerintem az üzeneteinkből.
– A mikből?
 – Az üzenetekből, amiket az iskolában adtunk egymásnak. Emlékszel,
hogy egyszer azon kaptad, hogy átkutatta az asztalodat? Szerintem
elolvasta, ahogy akkor te is gyanítottad.
Újra elmeséltem neki a több évvel korábbi alkalmat, amikor Phil
hazakísért.
James rám pillantott.
– Ezt soha nem említetted – közölte szemrehányón.
Megállt a Skyline kereszteződésnél, és a visszapillantó tükörbe nézett.
Egy autó gurult mögénk, a reflektora fel volt kapcsolva.
– De, igen. Morogtál, hogy Phil egy barom, és nem akarsz róla
beszélni. Ahogy sosem. Nem mellesleg, sokkal jobban izgatott, hogy
engem fogdoss, úgy emlékszem. Ez pontosan az első csókunk után volt.
James elmosolyodott, és szenvedélyesen rám nézett.
– Arra emlékszem.
Elpirultam.
– Phil megígérte, hogy nem mondja el a titkod, bár én soha nem
vallottam be neki, hogy festesz.
– Úgy tűnik, nem tudja befogni a pofáját. – James a Skyline
Boulevardra fordult. – Amikor legközelebb meglátom, a szart is ki fogom
verni belőle.
A mögöttünk lévő kocsi reflektora zseblámpaként világított be James
autójába, aki káromkodva a visszapillantóba nézett.
– Ennek a balfasznak meg kellene szereltetnie a lámpáját.
A visszapillantóba néztem én is. Az autó a fenekünkbe mászott, alig
volt pár méter közöttünk.
– Azt viszont nem értem, Phil honnan tudja, hogy nagyon jól festesz.
– Látta a képeimet?
Megráztam a fejem.
– Soha nem volt bent nálunk. Amikor én otthon voltam, biztosan nem,
és a szüleim sem mondták egyszer sem. Bár arról sem szóltak, hogy
apukádék a The Goatban ebédeltek. Ezt ma hallottam először.
James felsóhajtott.
– Nos, a szüleim már tudják.
Átnyúltam, és megsimogattam a combját.
 – Már nem tizenöt vagy. Nem tilthatják meg, hogy fess.
– Tudom, csak… – Megvakarta a karját. – Nem akartam, hogy így
tudják meg.
Ez új volt.
– El akartad nekik mondani?
Megvonta a vállát.
– Úgy képzeltem, hogy meghívom őket egy kiállításra, és meglepem
őket. A saját kiállításomra. Talán vettek volna egy képet, és kiakasztják a
könyvtárban. Vagy, basszus, adtam volna nekik egyet.
Jaj, James! Annyira sajnáltam. Nem volt elég neki, hogy elismerjék a
munkáját. Arra vágyott, fogadják el, hogy a festészet nem egy múlandó
hobbi nála.
– Hülye ötlet volt.
– Szerintem pedig nagyszerű.
– Már késő – morogta.
Elhajtott a mezőnk leágazása mellett.
Hátranéztem.
– Eltévesztetted a lehajtót.
– Tudom.
A tekintetét az útról a visszapillantóra kapta, majd vissza. Még
mentünk néhány száz métert, majd hirtelen lehajtott az útról, hogy a
követőnk továbbhajtson.
– Ez nem Phil autója volt? – kérdeztem meglepetten.
James megvárta, amíg a kocsi eltűnik a kanyarban, majd megfordult,
és visszamentünk a mezőnkhöz vezető lehajtóhoz. Befordult, és
lekapcsolta a lámpát.
– A biztonság kedvéért.
– Basszus, nagyon felhúzhatta magát, ha még követ is minket.
– Nem tudom, ki volt, de nem bízom a véletlenre. Nem akarom, hogy
bárki tudjon az ittlétünkről.
– Mit értett ma azon, hogy ti hárman mik vagytok? – kérdeztem, rá,
Thomasra és Philre értve.
Éreztem, hogy James megfeszül mellettem.
– Rendben, nem kell elmondanod.
 Leállította a motort.
– Nem nagy dolog, ne aggódj!
Próbálta elbagatellizálni. De lerítt róla az idegesség, és még valami,
amit nem tudtam megfogalmazni. Látszott rajta, hogy aggódik, bár nekem
azt mondta, hogy ne tegyem. Úgy gondoltam, hogy majd elmondja, ha
idejét érzi.
Kinyitotta az ajtót, mire belül felkapcsolódott a lámpa. Pislogtam, amíg
a szemem alkalmazkodott a fényhez, James viszont vigyorgott.
– Gyere, a szüleim csalódottak lesznek, hogy kihagytuk a vacsorát, de
este vissza kell mennem tanulni a Stanfordra. – A mosolya huncut lett. –
Szórakozzunk egy kicsit!
Felkapta a takarókat, a kihangosítót és az iPodját. Követtem az
autótól egy alacsony kerítésen át. Fák között vándoroltunk, amíg ki nem
nyílt a tér a csillagos égre. A kedvenc helyünk a Santa Cruz-i hegyekre
néző gerincen volt. Nem volt felhő az égen azon a hűvös tavaszi estén.
James elindította az iPodját OutKast The Way You Move című dalánál,
mire felkaptam a fejem.
– Nagyon bátor vagy ma este, nem igaz?
James körzött a vállával, miközben lassan és csábítón mosolygott. A
látványtól hevesebben vert a szívem.
– Gyere ide, bébi! – A karjába húzott, majd lehajolt, hogy
megcsókoljon.
Mielőtt összeért volna a szánk, megfeszült a teste. Felemelte a fejét, és
a hátam mögé meredt. Libabőrös lettem.
– Mi az?
Gyanakvón nézett, majd megrázta a fejét, és rám pillantott.
– Azt hittem, hogy hallottam valamit.
– Egy állatot? – Hátrakukkantottam, de csak árnyékokat láttam,
hátborzongatón kimerevedve a holdfényben.
– Talán – mondta James, és megpuszilta az orrom. – Gyönyörű vagy.
Elmosolyodtam. Hátraléptem az öleléséből, és lehúztam a vékony
pulcsimat. Hagytam, hadd essen a földre. James egészen addig kuncogott,
amíg a szoknyám cipzárjának a hangja bele nem hasított az éjszakába. Az
arca elkomolyodott, majd nézte, ahogy az anyag a bokámig csúszik.
Kiléptem a balerinacipőmből és a szoknyám gyűrűjéből.
A nedves fenyő és fafüst illatú szellő simogatta és borzolta a bőrömet.
Megdörzsöltem a karomat.
– Hideg van.
– Olyan szép vagy!
James odalépett hozzám, és erősen megcsókolt. A kezével a
derekamon körözött, az ujjaival pedig benyúlt a bugyim gumija alá.
Lehúzta, majd letérdelt, és a lábamat csókolgatta. Nagyot sóhajtottam,
kirázott a hideg a párás levegőtől és James csókjaitól.
A többi ruhámra dobta a bugyimat, majd a földre húzott. Kikapcsolta
a melltartómat, megcsókolta a szabaddá vált bőrömet, majd lefektetett, és
betakart egy másik takaróval, hogy ne fázzak. Gyorsan ő is levetkőzött,
aztán bebújt a takaró alá, és magához húzott.
– Szeretlek! – suttogta a számba, majd megcsókolt.
– Én is szeretlek téged!
Fölém dőlt, majd hallottam, ahogy szakad a csomagolás. Mocorgott,
elhelyezkedett, belém hatolt, majd mozogni kezdett. A kezemmel
átkulcsoltam a nyakát, a lábammal pedig a derekát, alkalmazkodva az
általa diktált ritmushoz.
– Ne engedj el! – súgta a fülembe.
Mélyre hatolt, és vadul mozgott.
– Soha!
 15. fejezet

TIZENNÉGY HÓNAP TELT el James mexikói utazása óta, és egy éve

temettem el. Volt, amin azóta tovább tudtam lépni, viszont sok mindenben
egyáltalán nem haladtam. A ruhái még mindig a gardróbban lógtak, a
művészkellékei pedig a stúdióban porosodtak.
Az asztalomnál ülve Kristen e-mailben átküldött fotóit nézegettem a
reggeli megnyitóról. Mindegyiket szemügyre vettem, hátha észreveszem
rajta a nőt, akiről nem gondoltam, hogy még látni fogom. Készültek
képek a rokonokról, a barátokról és az alkalmazottakról is. Elkapott
pillanatok a baristákról és a konyhában dolgozó Mandyről. Ianről a
kávéfőzőnél. Ianről, ahogy a szüleimmel beszélget. Ianről és Nadiáról.
Ianről, ahogy a bekeretezett képe mellett áll. Ianről megint. Basszus,
Kristen, hogy ennyi képet készítettél róla! És basszus, Ian, hogy ennyire
jól nézel ki!
A következő képre kattintottam, és nagyot fújtam. Megvolt. A nyolcas
asztalnál ült abban a sarokban, ahol James festményei és Ian fényképei
találkoztak. Lacy. A kezében volt a szórólap, amit Emilynek adott, és
egyenesen Kristen fényképezőjébe meredt. A titokzatos levendulaszínű
szeme elkerekedett, a képből egyértelmű volt, hogy nem számított Kristen
kattintására.
A lap átadása után miért ment el olyan gyorsan? És miért nem adta
közvetlenül nekem? Kristen és a fényképezője elijesztették? Valami –
vagy valaki – elijeszthette? Thomas? Ő látott valakit elmenni a kávézóból,
akiről azt hitte, hogy az ismerőse. Az egész viselkedése megváltozott,
dühös lett. Lehet, hogy az a valaki Lacy volt.
Kivettem a farzsebemből a galéria szórólapját. El estudio del pintor
volt a neve, és a mexikói Puerto Escondidóban volt. A kártya nem volt
nagy, talán kilencszer tizenhárom centi, az apró akrilfestményről készült
kép pedig még kisebb. A festményt néztem, és közben az ujjaim bütykeit
harapdáltam. Ezt a képet már évekkel korábban is láttam, a szüleim
télikertjében volt James állványán. Lehetetlen. A képen látható festmény
tökéletes mása volt James Száradó tölgyek című akriljának, amit a házuk
mögötti erdő fáiról festett.
Megfordítottam a lapot, és kiderült, hogy a galéria ugyanabban a
városban van, mint a Casa del Sol nevű üdülő, aminek a kártyáját egy
évvel korábban megtaláltam a pénztárcámban. Gyorsan kihúztam az asztal
középső fiókját, és addig kutattam a papírfecnik halmában, amíg meg nem
lett a kártya, amit Lacy rejtett a pénztárcámba.
Kinyitottam egy új ablakot a böngészőben, és rákerestem a Casa del
Sol honlapjára. Semmi nem változott rajta a legutóbbi látogatásom óta, és
az üdülőn sem láttam semmi szokatlant. Majd beütöttem az El estudio del
pintort, de semmi. Se egy honlap, se egy link. Megpróbáltam más
böngészőkben is, de egyik sem adott fel Puerto Escondidóból El estudio
del pintor nevű galériát, így rákerestem a címére. Egy üzlet kirakatának
fotója ugrott fel, majd rákattintottam a megjelölt linkre. A fotó egy
ingatlaniroda honlapjáról volt, amin jól látszott, hogy az épület régi, a
vakolata töredezett, és a festése megkopott. Nem volt rajta felirat. A
hirdetés legalább kétéves volt, és fel volt tüntetve, hogy már eladták.
Akárki is vette meg a helyet, az elmúlt huszonnégy hónapban valamikor
nyitott ott egy stúdiót.
Lacy Puerto Escondidóba akart engem vezetni? De James Cancúnba
repült, ahol bejelentkezett a Playa del Carmen nevű hotelbe, majd
Conzumel partjainál horgászott. Thomas azt mondta, hogy James testét
Mexikó Quintana Roo nevű államából hozta haza, és nem Oaxacából.
Ha viszont tényleg nem ez történt, James miért hazudott nekem az
utazásról? Vagy lehet, hogy Thomas hazudott, ami azt jelentette, hogy
egészen odáig kizárólag Lacy szava volt hihető.
James életben volt.
A szívem hevesen kalapált. Gyorsan felhívtam Kristent.
– Átmehetek?

Kristen és Nick Garner Saratogában laktak, tíz percre tőlem. Kristen

sportalsóban és Hello Kitty-s pólóban nyitott ajtót, magas lófarokba
kötött haja himbálózott minden lépésnél, miközben keresztülvezetett a
házon.
– Nick a konyhában van. Nem bánnád, ha megkérném, hogy
csatlakozzon hozzánk?
Megráztam a fejem.
– Jobban ismeri Thomast bármelyikünknél.
– Én is erre gondoltam. Aimee – megállított a folyosón, és
szembefordult velem –, vannak kétségeim. Amit elmondtál a telefonban,
az annyira…
– Őrültség, tudom – értettem egyet, és remegő ujjakkal
megigazítottam a táskám pántját. – De utána kell járnom, hogy mi folyik
itt.
A karomra tette a kezét.
– Ezért nem randiztál, amióta James, hmm… eltűnt?
– Mindig is ott motoszkált bennem.
Alig láthatóan bólintott.
– Hallgassuk meg, Nick mit gondol!
Nick a konyhaszigetnél állt, és éppen barna sört öntött egy előhűtött
pohárba. Pólót és rövid edzőnadrágot viselt, a haja nedves volt. A helyi
sportközpont focicsapatának tagja volt, és úgy festett, mint aki pont
akkor ért haza egy meccsről.
Megkínált sörrel, de nem kértem.
– Gratulálok a megnyitóhoz – mondta.
– Kösz. Mit ettetek?
– Mediterrán omlettet. – Megpaskolta a hasát. – Az új kedvencemet.
Elmosolyodtam. Népszerű volt a vendégek körében, hiszen tele volt
kecskesajttal, olajbogyóval, friss édesköménnyel és kaporral.
– Remélem, gyakran jössz majd.
– Az biztos. – Megitta a sörét, majd összedörzsölte a két tenyerét. –
Szóval, mid van?
A táskámból elővettem a galéria szórólapját és a kártyát, majd a pultra
tettem őket.
– Lacy dugta az üdülő kártyáját a pénztárcámba.
 Nick kérdőn nézett rám.
– Hosszú történet – válaszoltam, és a galéria papírjára böktem. –
Megkérte Emilyt, az egyik pincérnőmet, hogy ezt adja oda nekem.
Nick felkapta a fejét.
– Ott volt ma reggel?
– Úgy tűnik.
– Aimee szerint még le is fotóztam – tette hozzá Kristen.
Nick kihúzta magát, és közelebb lépett a feleségéhez.
– És mondott neked valamit?
Kristen megrázta a fejét.
– Nagyon sokan voltak, és mivel soha nem találkoztam vele, fogalmam
sincs, hogy melyikük volt.
– Megmutatom. – Bekapcsoltam a telefonomat, és a fényképek között
Lacy fotójához pörgettem.
– Emlékszem rá – mondta Kristen. – Szerintem ráhoztam a szívbajt,
amikor lefotóztam. Közvetlenül utána el is ment.
– Lacy Saundersnek hívják, és szerintem azért ment el, mert meglátta
Thomast. Ő egy látónő, aki a megoldatlan rejtélyekre és az eltűnt
emberekre specializálódott – fejtettem ki Nick kedvéért, aki a fényképet
nézte.
– Kristen említette, hogy James temetésén találkoztál vele először.
– Én nem egészen így mondanám – válaszoltam.
– Lacy követte a templom parkolójában – pontosított Kristen. – Azt
mondta Aimeenek, hogy James életben van. Nadia azt hitte, hogy egy
szélhámos, és az az igazság, hogy én egyet is értek vele.
– Régebben én is, amíg észre nem vettem, hogy James festményeinek
a többsége eltűnt, majd ezt kaptam. – A szórólapon lévő festményre
mutattam. – Attól tartok, hogy Lacy igazat mond.
Nick megdörzsölte a vállát.
– Ne vonjunk le egyből következtetéseket! Legalábbis egyelőre –
javasolta. – Mit mondtak a zsaruk, amikor jelentetted a lopást?
Kristennek a képek eltűnésekor elmeséltem, hogy feljelentést tettem a
rendőrségen. Biztosan ő mesélte el Nicknek.
– Nem sok mindent tudtak tenni. A mi kettőnk ujjlenyomatán kívül
nem volt a garázsban másé, nem volt nyoma betörésnek, így még az is
megkérdőjelezhető, hogy ellopták-e a festményeket. A feljelentés volt a
legtöbb, amit tehettem. Ha bármelyikük előkerül egy aukción vagy a
feketepiacon, össze tudják vetni a leírásukkal.
– Bárhol lehetnek már – vélekedett Kristen.
– Például Mexikóban? – kérdeztem.
Nick megvonta a vállát.
– Európában, Ázsiában, egy közeli városban vagy a szomszédod
nappalijában. – A festmény képére koppintott. – Ha ez Jamesé, akkor
elképzelhető, hogy a galéria tulajdonosa nem megbízható forrásból vette a
vásznat. Többet akarok tudni arról a nőről, aki ezeket adja neked.
Egyáltalán nem vagyok attól nyugodt, hogy ti ketten kapcsolatba léptek
vele. Gyanús nekem.
– Annál többet nem tudok, hogy Campbellben lakik. Van egy tábla az
előkertjében, ami a látói szolgáltatásait hirdeti. És még a… – Elhallgattam,
és egyikükről a másikra kaptam a tekintetem.
– És még mit hirdet? – nógatott Nick.
– Tarotkártya- és tenyérjóslást.
Nick felhorkant, majd kőkeményen rám nézett.
– Te odamentél?
– De be nem mentem! – keltem a védelmemre. – Ő osont ki onnan.
– Talán az lenne a legjobb, ha távol tartanád magad tőle – javasolta.
– Ezt az egy esetet leszámítva mindig ő keresett meg engem, és nem
fordítva. Hülyeségeket beszélt Jamesről, vagy legalábbis én azt hittem,
hogy azokat.
Nick egy újabb sört ivott.
– Bolondnak tűnik.
– És miért ennyire rejtőzködő? – kérdezte Kristen.
Egyetértve bólintottam.
– Én is azt kívántam, hogy kerüljön elő és mondjon el mindent.
– Számtalan oka lehet annak, hogy nem tette – morfondírozott Nick. –
Valaki felbérelte, hogy adjon át neked információkat. Vagy ellenkezőleg,
hogy odacsalogasson téged. Bármi is a szándékuk, nem akarják felfedni
magukat. Bár ez a legkevésbé valószínű magyarázat.
 – És mi a leginkább valószínű? – kérdeztem.
– Hogy egy csaló, és csak etet téged – lengette meg a szórólapot –,
elnyeri a bizalmad, és úgy tesz, mintha többet tudna, majd elkezd pénzt
kérni. Gyakran keres meg?
Megráztam a fejem.
– Sosem kért pénzt.
– Mert még nem vagy abban a helyzetben, hogy lehessen. Ne vegyél
róla tudomást, és akkor talán lekopik.
– És ha továbbra is zaklatja Aimeet?
– Akkor távoltartási végzést kérünk.
Beharaptam az alsó ajkam.
– És ha – kezdtem bele félénken, és közben a cipőmmel a pult alját
kocogtattam – igazat mond?
Nick komolyan nézett rám.
– Együttérzek veled, Aimee, komolyan. James halála mindannyiunknak
nehéz volt, főleg Thomasnak. Imádta az öccsét, és nagyon vigyázott rá.
Nem volt könnyű olyan szülőkkel felnőniük.
– Tudom – bólintottam, és eszembe jutott, mennyi áldozatot hozott a
két fiú az évek alatt.
– Thomas egy zűrös céget örökölt. Nem vagyok meggyőződve arról,
hogy ő ezt annyira akarta, a működtetése pedig teljesen kikészíti –
folytatta Nick. – Hogy őszinte legyek, én nagyon megdöbbentem, hogy
ott volt reggel a megnyitódon. Alig van ideje enni. Jó és becsületes ember,
aki nem legyintene, ha kérdések merülnének fel James halálával
kapcsolatban. Ő lenne az első, aki Mexikóba repülne, hogy kiderítse a
válaszokat.
Nagyot fújt, az arca ellágyult, és az alkarjával a konyhaszigetre
támaszkodott.
– Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy James nem halt meg. Miért
hagyná el a családját? Miért hagyna el téged? Sajnálom, Aimee, de James
meghalt.
A szemem égett, pislogva próbáltam visszanyelni a könnyeket.
Nicknek ugyanazok voltak a kérdései, amiket magamnak is állandóan
feltettem. Viszont a Thomasról alkotott véleményem nem volt ennyire
kegyes. Már nem. Ami pedig Lacyt illeti, ő rejtély volt. Összeszedtem és
a táskába dugtam a kártyákat.
Nick megfogta a kezem.
– Ha az segít, van egy magánnyomozó ismerősöm, aki dolgozott
néhány polgári peres ügyemen. Ray Milesnak hívják, és… – Elakadt. –
Hát, nem tudom máshogy mondani, csak ahogy van. Zűrös, de marha jó.
És nem olcsó. Elküldöm neked az elérhetőségét, hívd fel! Utánanéz
Lacynek, elmegy a galériába, talán még a festő nevét és a vásárlás helyét
is kinyomozza.
A telefonja kijelzőjét nyomkodta, néhány pillanat múlva pedig
hallottam, hogy pittyent az enyém.
Még beszélgettünk pár percig, majd elköszöntem. Reggel korán kellett
kelnem, hogy az Aimee hivatalos megnyitójára előkészüljünk.
Másnap kora délelőtt a kávézó irodájából felhívtam Ray-t. Röviden
átvettük a helyzetemet, elmondtam neki, szeretnék arról
megbizonyosodni, hogy ki Lacy, és mit állít, hogy James tényleg
Cancúnba utazott-e, és a Puerto Escondidó-i galériában vannak-e a
festményei. Ray megmondta a munka árát, és Nicknek igaza lett.
Szörnyen drága volt. A tartalék pénzem rohamtempóban kezdett olvadni,
hiszen a kivitelező és az alvállalkozók utolsó számlái is akkor voltak
esedékesek. Mivel a kérésem nem volt sürgős, pusztán a kíváncsiságom
fűtötte, Ray beleegyezett, hogy majd a pénz meglétekor kezdi el a
munkát. Ráadásul más ügyeken is dolgozott, így nyolc-tíz hétig nem is
tudott volna foglalkozni az enyémmel. Az pont elég idő volt, hogy
félretegyem a szükséges összeget.
Lacyt többé nem láttam. Olyan volt, mintha soha elő sem került volna.
Úgy lépett be, majd ki az életemből, hogy felfogni sem volt időm az
útjaink kereszteződését. Az Aimee megnyitóját követő hónapban Thomas
többször jött kávézni, majd a látogatásai megritkultak, végül már
egyáltalán nem voltak rendszeresek. Minden alkalommal egyre
zárkózottabb lett, az arca beesett, és lefogyott. A Donato Enterprises
megtette a hatását. Amíg Edgar Donato hízott, Thomas egyre véznább
lett.
Október közepére, a huszonnyolcadik születésnapomon, bőven volt
pénzem Ray-t felbérelni. Úgy gondoltam, ha valami, az ő nyomozása
segíteni fog lezárni az életem egy fejezetét. Végre teljesen továbbléphetek
szellemileg, fizikailag és lelkileg is. Ray megígérte, hogy pár héten belül
küld több mindent, és akkor eldönthetem, hogyan tovább.
A nappali zseníliakanapéján ültem, amikor végeztünk a részletek
átbeszélésével, és meglepetésemre Ian kúszott a gondolataimba. Az év
során tapasztalt, nem múló támogatása és az egyre mélyülő barátságunk.
A mosolya mélyen felkavart valamit a lelkemben, ahogy a bőre melege is,
bármikor is állt közel hozzám. Ray segítségével Iannek is megadhattam
volna végre, amire vágyik. De vajon én ugyanazt szerettem volna tőle?
Igen!
De mi lesz, ha Ray megtalálja Jamest?
Az eljegyzési képünk felé fordultam, amin összeölelkezve álltunk a
festői égbolt alatt, a naplemente narancsos-vöröses színében. Elkezdtem
remegni. Az ujjaim és a térdeim is reszkettek. És nem az izgalomtól,
hanem a félelemtől. Ha James valóban élt, akkor valami olyan zajlott
körülöttem, amit én túl naiv voltam észrevenni.
 16. fejezet

NOVEMBER

RAY NOVEMBER MÁSODIK hetében végre jelentkezett. A kora hajnali

órákban küldött egy e-mailt, nem sokkal azután, hogy lefeküdtem.
Munkába indulás előtt olvastam el, majd még vagy tizenhétszer.
Utána pláne nem volt kedvem Alan Cassidy udvarlásához, főleg, hogy
eszem ágában nem volt vele randizni.
– Tessék, Alan, a szokásos. Egy zsírszegény, tejszínmentes, három
presszóból álló vaníliás latte két adag mogyorósziruppal. Adhatok ma
valami mást is? – kérdeztem, de feszültebb és türelmetlenebb voltam, mint
akartam.
Még mindig mosolygott.
– Elbűvölsz, Aimee. – A méretre szabott zakója zsebéből előhúzott
két jegyet, és meglegyezte őket a levegőben. – A ma esti Sharks-
meccsre. Eljössz velem?
A jegyekre pillantottam. Nem ez volt az első alkalom, hogy elhívott, és
Alant ismerve biztosan a legjobb helyre szóltak, de megráztam a fejem.
– Bocs, Alan! De kösz, hogy megkérdezted!
Vidám arckifejezése lelohadt, és a jegyeket villámgyorsan a zakójába
dugta.
– Nemsokára olyan helyre hívlak el, aminek nem tudsz majd ellenállni.
– Felém emelte az elviteles poharát, majd az ajtó felé bandukolt.
Ian felhorkant mögöttem, és esküszöm, még dörmögni is hallottam a
bajsza alatt.
– Jesszus, haver!
 Amikor egy újabb kancsó kávét készítettem, észrevettem, hogy Ian és
Emily pénzeznek. Ian összehajtott egy ötdollárost, a farzsebébe
csúsztatta, majd rám mosolygott.
– Ez meg mi volt? – dörrentem rá.
Ian szeme elkerekedett, mire elszégyelltem magam, és bocsánatot
kértem.
– Öt dolcsival jössz nekem. – Emily játékosan a karomba püfölt, és
eliszkolt mellettem. Fogott egy kukászsákot, és a reggeli dömping után
elkezdte letakarítani az asztalokat.
Kérdőn Ianre néztem, de háttal állt, éppen egy nedves rongyot húzott
ki az övbújtatójából, hogy megpucolja a kávéfőzőt. Füttyentett egyet,
mire összeszorítottam a fogamat. Szinte hallottam benne a győzedelmes
mosolyát.
– Ian? – nógattam.
Az állával a bejárat felé bökött.
– Alan hetente legalább egyszer elhív randizni. Emily szent
meggyőződése, hogy nemsokára beadod a derekad.
Összefontam a karomat.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy elfogadod a hülyegyerek meghívását.
– Alan nem hülyegyerek. Aranyos és…
– Piperkőc – segített Ian.
Mogorván néztem fel rá, de a szemében bájos huncutságot láttam.
– Fogd be! – morogtam.
És akkor mi van, ha lányos kávét kér? Engem ez nem zavart.
Feltéptem egy zacskó őrölt kávét, az illata lélekemelő volt. Mélyen
beszívtam, lehunytam a szememet, s az ötórányi állástól megfeszült izmaim
elernyedtek.
– Már kezdesz is hajlani rá?
Kipattant a szemem, és hunyorogva Ian öntelt arcára meredtem. A
kétnapos borostája sem bírta eltakarni, hogy milyen jól szórakozik, és
abban sem akadályozott meg, hogy vonzónak tartsam. Az ingujját
felhajtotta, az alkarja csupaszságát csak a bozontos hajához illő
aranyszínű, vékony szőr foltozta. Megvonta a vállát.
 – Mindegy is, a fogadást már megnyertem.
Az őrleményt a filterbe kanalaztam.
– Nem hiszed, hogy elmegyek vele randizni, ugye?
– Biztos vagyok benne. – A jegygyűrűmre nézett. – Nem randizol. Se
velem, se senki mással.
A hüvelykujjammal megcsavartam a gyűrűmet, hogy a gyémánt a
tenyeremben legyen.
– Pedig fogok. – Előbb vagy utóbb.
Ian összefonta a kezét.
– Akkor bizonyítsd be! Gyere el velem!
Elakadt a lélegzetem, a sok-sok hónap alatt, amióta ismertem, ez volt
az első alkalom, hogy kerek perec elhívott randizni.
– Ian, tudod, hogy nem lehet. – Még nem. Ráadásul még mindig
próbáltam magamhoz térni a sokkból, amit Ray e-mailje okozott.
– Vagyis nem fogsz – állapította meg, majd visszafordult a
kávéfőzőhöz.
– Pedig igaza van – szólalt meg a hátam mögül Nadia.
A süteményekkel és a salátákkal megrakott hűtőpultnak dőlt, s a
mutatóujja felemelésével köszönt. Kristen állt mellette. Mindketten
sportruhában voltak, az arcukat élénkvörösre csípte a hűvös reggeli futás.
Összedörzsöltem a két tenyeremet, hogy leporoljam róluk a
kávéőrleményt.
– Azt mondjátok, hogy randiznom kellene?
Nadia Ian felé biccentett, aki éppen egy másik vendéget szolgált ki.
– Fontos vagy neki.
Ezt tudtam. Ian nemegyszer őszintén elmondta az érzéseit, én voltam a
kerékkötő.
– Ő a barátom és egyben az alkalmazottam is.
– Ha te mondod!
Erre elfintorodtam, mert még én is éreztem, hogy ez gyenge kifogás.
– Menjetek, ma nem jár kávé! – A mosogatóhoz fordultam, és
megindítottam a csapot, hogy elmossam a koszos csészéket.
– Egy pillanat, és elkészítem a szokásos kávédat, Nadia.
– Kösz, Ian! – válaszolta, majd ellépett a pulttól.
 Áruló, tátogtam Ian felé, aki csak kuncogott.
Nadia elvett egy újságot a vendégeknek kitett olvasmányok közül. A
címlap hasábjait pásztázta, ahogy átsétált az éttermen.
Kristen a pult mögé csusszant, és nekidőlt a mosogatónak.
– Nadiát csak a boldogulásod érdekli, ahogy mindannyiunkat –
jegyezte meg.
Nézte, ahogy beáztatok egy beleszáradt kávétól koszos csészét.
Kirívóan élénk rózsaszín rúzs nyoma látszott a karimáján. Erősebben
súroltam, a szivacs durvább felével.
– Mi a baj? Zaklatottnak tűnsz – mondta, amikor nem szóltam egy
szót sem.
Bosszúsan fújtam egyet.
– Ma reggel kaptam egy e-mailt Ray-től.
– A magánnyomozótól? És mit írt?
Kilögyböltem a vizet a csészéből, de kicsúszott a kezemből, és
ripityára tört a mosogatóban. Káromkodtam egyet. Ian hirtelen felém
fordult.
– Jól vagy?
– Jól – vakkantottam vissza.
Ian megvakarta a homlokát, és egy pillanatig csak nézett.
– Megvagyok, köszönöm! – válaszoltam ezúttal kedvesebben.
Kivárt, majd folytatta a kávékészítést.
– Sajnálom – suttogtam Kristennek, miközben a mosogatót
takarítottam.
Ő is segített összeszedni a kerámiadarabkákat.
– Ray megerősítette, hogy James Cancúnba utazott – meséltem
halkan, hogy Ian ne hallja –, ahol tényleg bejelentkezett a Playa del
Carmenbe. A helyi újság még írt is az eltűnt amerikai férfiról, aki
horgászás közben a vízbe esett, sőt Jamesnek a hajóútra váltott jegyét és
a halotti bizonyítványát is megtalálta. Minden igaz. Ray beszélt az utazási
iroda tulajdonosával is, és minden egybecseng azzal, amit Thomas
mondott nekem.
Egy tincs kiszabadult a hajcsipeszem alól, amit kisöpörtem az
arcomból. A szám remegett. Kristen megsimogatta a hátamat.
 – Több mint két évig megkérdőjelezted James halálát. Örülök, hogy
Ray tudott segíteni. Pontot tehetsz az ügy végére.
– És Lacyről sem talált semmit. Nincs nyoma, ő is eltűnt. A ház egy
Douglas Chin nevű fickóé, és bérbe van adva. A szórólapon, a kártyán és
Lacy képén kívül nem tudtam neki mást adni. Egy akkora idióta vagyok!
Annyira ideges is… Nem – ráztam meg a fejem –, inkább csalódtam…
magamban. Egészen izgalomba jöttem a reménytől, hogy James eltűnése
és a temetése csak színjáték volt.
– És mi van a szórólapon látszódó festménnyel? – érdeklődött Kristen.
– Az El estudio del pintor nevű galériának a tulajdonosa festette, aki
szerint a stílusbeli hasonlóság csak a véletlen műve. Hacsak el nem
megyek a galériába, el kell hinnem, amit Ray állít, mert nincs arra pénzem,
hogy odaküldjem.
– És akkor most mit fogsz tenni?
Amit hónapokkal korábban kellett volna.
– Továbblépek.
– Szerintem csodásan csinálod. Megnyitottad az éttermedet, ami
sikeres – vigasztalt, majd Ian felé biccentett –, ha pedig készen állsz az
ismerkedésre, tudok egy srácot, akit nagyon érdekelsz.
Elvigyorodtam.
– Ha-ha!
Ian éppen tejszínhabot nyomott Kristen csokoládés kávéjára, majd
odanyújtotta neki. Az étterem felé mutattam.
– Mondd meg Nadiának, hogy nemsokára viszem a kávéját. Már
majdnem lefőtt.
Kristen felnevetett.
– Végül mégis kap?
A felső polcról levettem egy csészét.
– Ha nem én adnám, akkor idejönne, és öntene magának. Képtelenség
róla nem tudomást venni.

Aznap este későn értem haza, mert órákon át pucoltam a kávézó

padlóját, a pultokat és a polcokat, abban reménykedve, hogy így sikerül
felülemelkednem a csüggedésemen. De nem jött be, pont ugyanolyan
levert maradtam.
Amíg nem voltam otthon, érkezett egy doboz, a lábtörlőmön várt. A
hónom alá kaptam, bementem a házba, ahol a táskámat és a kulcsaimat a
szokásos helyükre dobtam, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy
megnézzem, mi van a csomagban. A feladó címe nem látszott, csak az
enyém, és hogy külföldön adták fel. Mexikóban. A bélyegre nyomott
pecséten a következő állt: Oaxaca, MX.
A szívem a torkomban kezdett dobogni, és gyorsan feltéptem a
dobozt. Egy festmény volt pufifóliába tekerve. Az étkezőasztalom mögötti
falon lógó Erdei tisztás című akril kisebb változata, ráadásul a kezemben
lévő volt az igazi. Még én győztem meg Jamest arról, hogy örökítse meg
nagyban is a mezőnket, mert imádtam a színeit. Csodás volt, ahogy a
magas fű visszaverte a kora reggeli fényeket. A jobb alsó sarokban az a
Karib-tenger kékjét idéző árnyalat, amit James a szemem színében kevert
ki, és amit mindig a szignózásra használt. JCD.
A kezem remegni kezdett. Megfordítottam a vásznat, aminek a
hátuljára egy üzenetet ragasztottak. Kézzel írták egy hotel logójával
megnyomott papírdarabra. CASA DEL SOL.

Kedves Aimee!
Itt a bizonyíték. A veszély végre elmúlt, és James
biztonságban van. Felkértek, hogy keressem fel önt,
ideje Jamesnek is megtudnia az igazságot. Jöjjön, el
Oaxacába!
Lacy

James életben volt? Atyám! James életben volt!

Megállíthatatlanul remegni kezdtem, majdnem elejtettem még a
festményt is. A szám és a szemöldököm vonalán kiütött a veríték, az epém
zúgolódott.
Mi a franc folyik itt?
 Nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy James él.

Így kezdődött Ray e-mailje.

Ne pazarolja az idejét és a pénzét! Nincs okunk a további

nyomozásra. Azt javaslom, hogy fejezzük be a keresést.

A Ray által találtak megegyeztek a Jamesről készült jegyzőkönyvekkel

és okmányokkal. James halála ezek szerint pont úgy történt, ahogy
Thomas elmondta.
De akkor hogy a fenébe kerülnek James festményei Mexikóba?
Letöröltem az izzadságot, és csak akkor vettem észre, hogy már
csöpög le az arcomról. Felkaptam a telefont, és az egyetlen embert
hívtam, akiről tudtam, hogy meg fog érteni.
– Halló? – A hangja álomittas volt.
– Kristen. James biztosan életben van.

Miután foglaltam szállást egy Puerto Escondidó-i hotelben, az éjszakát

plafonbámulással és le-föl járkálással töltöttem.
Nadia hajnali négy után hat perccel ébresztett, hevesen dörömbölt az
ajtómon. Két óra alvás után összeragadt szemekkel botorkáltam át a
házon.
– Éppen ideje volt – pufogta, amikor kinyitottam az ajtót, és
befurakodott mellettem. – Gondolom, nem számítottál rám ilyen pokoli
korán.
A szoba közepén, a borszékek között állt meg. Vakító színű
sportruhában volt, a nyaka köré gyapjúsálat tekert, és engem bámult.
Bevágtam az ajtót.
– Kristen elmondta neked.
– Néhány órája hívott. Egész éjjel fent volt, és halálra aggódta magát,
hogy valami hülyeséget készülsz csinálni. – Az ajtó mellé állított gurulós
bőröndömre kapta a tekintetét. – Például egyedül Mexikóba repülni.
 Büszkén felemeltem az állam.
– Nem tudsz megállítani.
– Mexikó, Oaxaca? Hát, nem éppen a legbiztonságosabb úti cél.
– Ez pont olyan, mintha azt mondanád, hogy egész Kalifornia
veszélyes. – Megráztam a fejem, és a konyhába mentem. Arra
gondoltam, hogy talán még kávét is főzök, úgysem fogok tudni már aludni
a repülés előtt.
Nadia követett.
– Kristen nagyon aggódik. Nem akarja, hogy odamenj.
– És téged küldött, hogy lebeszélj róla.
– Pontosan tudja, hogy rá nem hallgatsz.
– Ahogy rád sem fogok. – Beadagoltam az őrölt kávét, majd vártam,
hogy az ital lecsöpögjön. – Délután megy a gépem, és egyáltalán nem
érdekel, hogy mit szóltok hozzá. Megyek, és kész – jelentettem ki, és a
fürdő felé vettem az irányt.
– Jó.
Megtorpantam.
– Mi?
Elindult felém. Sminktelen szemét összehúzva nézett rám.
– Azt mondtam, hogy jó. Menj!
– Miért?
Kihúzta magát.
– James halála óta a sárban dagonyázol.
– Nem dagonyázom, csak…
– Nézz már körül! – kiabált. Összerezdültem, mintha megütött volna.
Nadia nem könnyen húzza fel magát, és szemmel láthatóan nekem akkor
sikerült elérnem. – Mindenütt Jamest látni. A ruhái még ott lógnak a
gardróbban, ahogy a festményei az összes kibaszott falon. Tovább kell
lépned!
– Próbáltam…
– Nem eléggé.
– Az étterem…
Rám legyintett.
– Igen, nyitottál egy éttermet. Jó neked. Kívülről úgy tűnik, haladtál,
de itt – bökött a szegycsontomra – megrekedtél. A gyászolás
mintapéldánya vagy. Minden fázisán átverekedted magad, kivéve egyet.
Az emberek meghalnak, Aimee. Te semmi mást nem tehetsz azonkívül,
hogy összeszeded magad és továbblépsz. Miért nem bírod elfogadni,
hogy James meghalt?
– Mert nem halt meg – tiltakoztam hevesen.
Az öklét a csípőjére tette, és lehunyta a szemét, könny csillogott a
pilláin.
– Értem, miért csinálod ezt. Miután apám elhagyta anyámat, borzasztó
nehezemre esett továbblépni, amíg egyszer csak elfogadtam, hogy elment.
Elhagyott minket, így én elengedtem. Teljesen. Megszűnt létezni. – A
levegőbe csapott. – De tudod, mi volt ezzel a probléma?
Bizonytalanul ingattam a fejem, mert fogalmam sem volt, hová akar
kilyukadni.
– Baromi könnyen pattintottam le a hozzám közeledő férfiakat. Nem
bíztam bennük, ezért ők elhagytak. Talán nem aznap, de rá egy hónapra.
Előbb-utóbb biztosan. Elegük lett, és tovább akartak lépni, így gyorsan,
még előttük leléptem én. – Zihálva vette a levegőt. – És tudod, ebben mi a
nagy szívás?
– Mi?
A mellkasa előtt szorosan összefonta a karját.
– Hogy magányos vagyok. Tessék, bevallom. Nagyon magányos
vagyok, és tudom, hogy te is. És egészen addig az leszel, amíg el nem
engeded Jamest.
A padlót bámulva szaporán pislogtam. Tényleg magányos voltam, de a
kettőnk helyzete nem ugyanaz volt.
– El sem tudom mondani, hányszor akartam már eldobozolni a ruháit
és összepakolni a kellékeit. Olyan régóta nem nyúltam hozzájuk, hogy
már csurom porosak. – Arra a szobára mutattam, amit James régen
stúdiónak használt, én pedig utána irodának. – Akármikor próbálok
megszabadulni a dolgaitól, valami megállít. Nem tudom, hogy azt érzem-e,
hogy él, vagy abban reménykedem, hogy egy nap majd a küszöbön fog
állni. De az érzés megvan, és nem tudok nem tudomást venni róla. Szóval
a kettőnk helyzete teljesen más. Te tudtad, hogy apád soha nem megy
vissza hozzátok, viszont annak elég nagy az esélye, hogy James valahol
még él. És nekem meg kell őt találnom. Biztosnak kell lennem.
– Ezért akarsz Mexikóba menni. – Egyenesen rám bökött. – Azt
akarom, a saját szemeddel lásd, hogy az a látó kurva hogyan manipulált
téged. És ha rájössz, hogy megvezetett, és hazudott neked Jamesről, talán
majd megengeded magadnak a gyászt. És végre képes leszel továbblépni.
Ledermedtem, mert könnyen megeshetett, hogy Nadiának van igaza,
és Lacy manipulált engem.
– És mi van, ha megtalálom Jamest?
– Komolyan? – Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire összefontam a
karomat. Aztán elkomolyodott. – Tegyük fel, hogy tényleg él. Azon már
elgondolkoztál, hogy akkor miért nem jött vissza?
Bólogattam.
Állandóan ezen gondolkoztam.
– Mik a terveid?
Hátrapillantottam, és a mezőnkről készített Erdei tisztás című képét
néztem. James az egész festményt a zöld különböző árnyalataival festette
meg, és egy olyan hűvös reggelen örökítette meg, amikor a tél lassan utat
engedett a tavasznak. Finom, meleg és hívogató volt. Érintetlen, pont
olyan, ahogy szerettem volna emlékezni rá. Nem mocskosan, ahogy
otthagytuk.
A lánykérés másnapján levettem a falról, ami miatt James dühös lett, és
ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon. Úgy kellett tennünk, mintha semmi
nem történt volna a mezőn. Hogy Phil nem rombolta majdnem szét az
álmainkat. James miatt volt még mindig a falon. Azon gondolkoztam,
vajon Lacy tudta-e ezt, amikor a kisebb, eredeti festményt elküldte
nekem.
– Szeretném elmondani Jamesnek, hogy mennyire szeretem, hogy
nagyon hiányzik, és szeretném, ha hazajönne velem.
– És mi lesz, ha nem akar?
A földre szegeztem a tekintetem.
Nadia nagy levegőt vett.
– Ugye, nem fogsz ott maradni? Mi lesz a kávézóval? Rengeteget
dolgoztál, hogy eljuss oda, ahol most vagy. Fogod magad, és feladod?
 – Nem! Én… – Igazából fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
Imádtam a kávézómat és az új életemet, és nem tudtam volna csak úgy
magam mögött hagyni. Ahogy Jamest sem. Még nem. Meg kellett
találnom, hogy kiderítsem, miért ment el. – Muszáj elmennem Mexikóba.
Nadia hosszan bámult rám. Aztán fújt egyet, a derekára tette a kezét,
megcsóválta a fejét, majd szorosan átölelt. A vállamra fektette az állát.
– Tudom, hogy el kell menned, de ne menj egyedül. Várj itt! –
mondta, majd átvágott a szobán a bejárati ajtóig. Kitárta, és valakinek
intett, akit én nem láttam.
Ian lépett be, kezében egy sport- és egy fényképezőtáskával. A
gurulós bőröndöm mellé tette őket, és óvatosan rám nézett.
Nadia becsukta az ajtót, és Ian mellé állt.
– Becsomagolt, és készen áll az útra, csak tudnia kell, melyik repülővel
mész, és hogy hol szállsz meg.
Felhorkantam, mire Nadia a maga védelmében széttárta a karját.
– Az ő ötlete volt, nem az enyém. Felajánlotta, hogy elkísér téged.
Felsóhajtottam, mert komplett őrültségnek tartottam az ötletet.
Ian is felemelte a kezét.
– Ne aggódj, mindent elintéztem a kávézóban. Trish vezeti addig, már
ott is van. Mandy pedig segíteni fog neki.
Trish volt a másik műszakvezetőm, de soha nem kellett egyedül
irányítania. Ian mindig helyettesített, ha valamiért nem tudtam az
étteremben lenni, de ezúttal elég nehéz lett volna megbízni ezzel, ha velem
van.
– Kristennel majd segítünk a nyitásban és a zárásban is, és persze
bármiben, amit közben meg kell oldani – ajánlotta fel Nadia, majd
idegesen felnevetett. – Azért bízom abban, hogy sok tüzet nem kell majd
oltani.
Az alsó ajkamat rágcsáltam, miközben kettejük között pattogott a
tekintetem. Ők meg engem néztek. Ian zsebre vágta a kezét, odasétált
hozzám, és a fülembe súgta:
– Gyere, keressük meg!
Elszomorodtam a hangjában lévő levertségtől. Az arcán alkalmanként
el-elcsípett vágyakozásnak nyoma sem volt, bár én nagyon vágytam arra,
hogy lássam. A mellkasomban érzett üresség kisugárzott a karomba.
Hiba Jamest keresni.
A kávéfőző csipogni kezdett, s ijedtemben összerezzentem. Bármin is
gondolkodtam, szertefoszlott. Leengedtem a karomat.
– Hát, akkor… Remélem, nem felejtetted el az útleveledet.
Ian bűvészeket meghazudtoló gyorsasággal húzta elő az útlevelét a
farzsebéből.
– Sosem indulok el otthonról nélküle.
MÁSODIK RÉSZ
SMARAGD-PART
PUERTO ESCONDIDO, MEXIKÓ
 17. fejezet

KÉT ÁTSZÁLLÁS ÉS tizenkilenc óra repülés után bejelentkeztem a Casa

del Solba, a vízparti butikhotelbe, amely a Puerto Escondidóban található
Playa Zicatelára nézett, majd a lobbiban vártam, hogy Ian gépe is
megérkezzen. Csütörtök késő délután volt, két nappal egy nemzetközi
szörfverseny előtt, amiről fogalmam sem volt, amikor nagy rohanás
közepette lefoglaltam mindent. A verseny egyike volt a Fiestas de
Noviembre nevű, egy hónapon át tartó ünnepségsorozatnak, amely a helyi
kultúráról és a hagyományokról emlékezett meg.
A tágas előtérben turisták és szörfösök nyüzsögtek, akik a
deszkájukat a falnak támasztották vagy a csomagjaikkal együtt a földön
hagyták. Gurulós bőröndöket húztak a cement járólapokon, és lármás
nevetések zaja visszhangzott a sós levegőben. Hullámok hallatszottak a
boltívek felől, az óceán illata beszivárgott az előtérbe, ahol keveredett az
utazásban megfáradt és naptejben tocsogó emberek orrfacsaró
izzadságszagával. Ám mindez beleolvadt a háttérbe, ahogy egyre
távolabbra mentem a tömegtől.
Az idegeim majdnem szétpattantak. Már akkor a rosszullét kerülgetett,
amikor San Joséban felszálltam a repülőre, aztán amire a taxi behajtott az
üdülő parkolójába, elkapott a hányinger is, a bőröm hideg izzadságban
fürdött. Bár meg akartam találni Jamest, rettegtem attól, hogy végül
tényleg megtalálom. A halála és a temetése megrendezett volt, Thomas
hónapokon át hazudott nekem, James pedig nem került elő. Abban a
hiszemben hagytak engem és mindenki mást is, hogy a vőlegényem
meghalt.
Ennyi idő és hazugság után vajon vissza akarom őt kapni?
Nem tudtam válaszolni erre a kérdésre.
Megszédültem, ezért egy oszlopnak dőlve kerestem támaszt, és
továbbra is Ianre vártam, aki más gépre vett jegyet, mert az enyém
addigra megtelt. A legutóbbi üzenete szerint már a taxiban ült, és a hotel
felé tartott.
Egy világoskék szemű, markáns arccsontú nő közeledett felém.
Mogyorószínű haja nagy hullámokban omlott vékony vállára, és éppen
súrolta a gallérján a szállodavezető kitűzőt. A kiírás szerint Imelda
Rodrigueznek. hívták. Odanyújtott nekem egy pohár vizet.
– Hola, señorita, isten hozta a Casa del Solban! – Aggódva nézett
rám. – Jól van?
Örömmel elfogadtam a vizet, és mohón inni kezdtem.
– Most már igen, köszönöm.
– Magas itt a páratartalom, és váratlanul csap le az emberre. Ügyeljen
arra, hogy eleget igyon. – Elmosolyodott, majd végigmért. – A torneo
miatt jött?
– A mi miatt? – Értetlenül pislogtam. – Ja, nem, nem szörfözöm.
Sosem próbáltam. Bár az óceán közelében lakom, régóta nem jártam ott.
Pontosabban, amióta… – James meghalt. A pohár mögé bújtam,
megittam a vizet, és ellenálltam a késztetésnek, hogy szóba hozzam
Jamest. Lacy veszélyt emlegetett, és ezt nem felejtettem el.
Imelda elvette tőlem az üres poharat.
– És akkor mi hozta Puerto Escondidóba?
– A művészet.
– Sí, nagyon szép – helyesek. Gyorsan és tagoltan beszélt angolul, de
tagadhatatlanul spanyolosan. – Rengeteg minden van Oaxacában,
leginkább horgászni és szörfözni tud, de van pár galériánk is.
– Esetleg meg tudná mondani, hogy ez hol van? – A táskámba nyúltam
a Lacytől kapott szórólapért, és megmutattam Imeldának.
– Ez egy elég jó hely, és közel is van. El tud odáig sétálni. – Az előtér
boltívén keresztül az üdülő háta mögött húzódó útra mutatott. – Hadd
mutassam meg, un momento.
Felemelte a mutatóujját, én pedig követtem a portás asztala mellé
kitett szórólapos állványhoz. Kinyitott egy Puerto Escondidót ábrázoló
térképet, majd a Playa Marinero és a Playa Zicatela között egy pontra
bökött.
– Most itt vagyunk, ön pedig ide szeretne menni. A galéria az el
Adoquin nevű utcában van, a turisták egyik kedvelt helye.
Újra a térképre mutatott, ezúttal egy másik pontra.
– Ez a városháza, ma este élőzene lesz ott, ha érdekli és szeret
táncolni, pár napon belül pedig a felvonulás, persze, ha marad addig.
Nagyon jó móka az ünnepség.
Felemeltem a térképet, és próbáltam megjegyezni az útvonalat és a
szomszédos utcákat, majd összehajtogattam.
– Tessék, ez a galéria szórólapja. – Imelda az állványról leemelt egy
fényes képeslapot, ami nagyobb volt, mint amit Lacy küldött nekem. –
Carlos munkái elképesztőek.
J. Carlos Dominguezről, az El estudio del pintor tulajdonosáról nem
volt kép, de a kártyán jó néhány akrilfestményt mutattak a galéria
kínálatából. Nem James eltűnt képei voltak, de a stílusuk nagyon
hasonlított.
– Carlos más művészek alkotásait is kiállítja? – kérdeztem.
– Van egy helyi szobrász, akiét igen, de leginkább a saját akril- és
olajfestményei láthatók. Jó néhány művészünk szerzett magának komoly
nevet az oaxacai művészközösségen belül. Van valaki, akit kifejezetten
keres?
– Egy régi barátot.
Imelda mosolya hirtelen lehervadt.
Egyre nagyobb lett a hangzavar az előtérben, ami elterelte a figyelmét.
A nemrég érkezett vendégek elégedetlenek voltak a szállásukkal, mert
egy különálló bungalót foglaltak, és nem egy kis lakosztályt.
Imelda visszafordult hozzám.
– Sok sikert kívánok a barátja megtalálásához, és élvezze az ittlétet!
És ha most megbocsát… – Azzal elsétált, meg sem tudtam köszönni a
segítséget.
Üzenetet kaptam, Ian megérkezett. Az előtér külső bejáratánál
találkoztunk. A ruhái gyűröttek voltak, az arca borostás. Az átszállásokkal
és késésekkel tarkított út így neki több mint huszonkét óráig tartott. Úgy
festett, mint akin áthajtott az úthenger. Intett, amikor meglátott, és elnyűtt
arcán óriási mosoly terült szét. Én is mosolyogtam és visszaintegettem.
Kifizette a taxisofőrt, majd a fényképezőtáskája pántját átvette a feje és a
válla fölött, miközben a sporttáskáját is felemelte.
– Milyen volt az utad? – kérdezte, amikor odaért hozzám.
– Hosszú – válaszoltam morogva.
– Nem mondod? – évődött, majd a recepciós pult felé mutatott. –
Hadd jelentkezzek be, addig kérlek, vigyázz a csomagjaimra!
Azzal a lábamhoz tette őket.
Pár perccel később a szobája kártyájával a kezében tért vissza.
– Innom kell egy sört.
Felhúztam az orrom.
– Előbb fürdened kéne. A kávézó az óceánra néző teraszon van. Te
csak menj, zuhanyozz le, ott találkozunk!
A pólóját húzogatva legyezte magát.
– Jó ötlet.
Húsz perccel később a lenti partra néző egyik asztalhoz ültettek le.
Óriási hullámok sodródtak az üdülő előtt elnyúló fehér homokú
partszakaszra, s a kávézó egész hosszában pálmafák suhogtak. A jeges
teám ugyanakkor érkezett, mint Ian, aki fintorogva pillantott rá.
– Ez most komoly? – Jelzett a pincérnek. – Dos cervezas.
– Sí, señor.
A pincér letett két poháralátétet az asztalra, majd a bárpulthoz ment
leadni a rendelésünket.
Ian átöltözött, vászon rövidnadrágot, gyűrött, de lezser inget és
vietnámi papucsot viselt. A haja hullámos volt, és még nedves a fürdéstől.
Szemben ült velem, a fényképező táskáját a kettőnk közötti székre tette,
majd nagy levegőt vett.
– Atyám, de szeretem Mexikót!
Megéreztem Ian illatát. Végigsöpört rajtam tőle a perzselő vágy.
Erősen és nyersen. Riadtan elkaptam a tekintetem, és a medence
környékére meredtem.
– Jól vagy?
– Aha, jól. – Elemeltem a nyakamtól a hajam, bár egyáltalán nem
segített lehűlni.
A pincér megjelent a sörünkkel, amit én félretoltam, és inkább a teás
poharamért nyúltam, amikor Ian az üvegéért. Erre a homlokát ráncolta.
 – Nem koccintok teával.
– Nem akarom, hogy alkoholszagom legyen, amikor Jamesszel
találkozom.
– Ha találkozol.
Hirtelen rádöbbentem, hogy mi is valójában a helyzetet, és rájöttem,
hogy körültekintőbbnek kell lennem. Hiszen Ian pont annyira akart
engem, mint amennyire én rá akartam bukkanni Jamesre. És meg kellett
találnom, vagy legalább választ kellett kapnom a halála körüli kérdésekre.
Ez volt az egyetlen elképzelhető módja annak, hogy tovább tudjak lépni.
Megmutattam Iannek a szórólapot. Felvonta a szemöldökét.
– Ez a stúdió?
Bólintottam.
– Nem úgy néznek ki, mint James festményei? – kérdeztem.
– Te tényleg azt gondolod, hogy ennyi időn át Mexikóban volt, és
festett? – Egy ideig tanulmányozta a papírt, majd megvonta a vállát. – A
stílus nagyon hasonló, de nehéz megmondani. Ahhoz ezen túl kicsik a
festmények.
Fürkészve nézegettem a képet.
– Én meg tudom mondani.
Ian újra meghúzta a sörét.
– Nekem az összes festmény ugyanolyannak tűnik.
– Vagyis a te összes fényképed is ugyanolyan, mint a többi fotósé?
Visszatette az üveget az asztalra, majd elismerő arcot vágott.
– Ott a pont!
Elé toltam a szórólapot.
– James egyszer azt mondta, hogy minden festőnek van egy jól
meghatározható stílusa. Van Gogh vonalakban vitte fel a festéket, Monet a
színárnyalatokkal érzékeltette a fény változását, Kinkade képein pedig
olyan erős a fény, hogy szinte magukat világítják meg. Jamesnek is volt
egy saját stílusa.
Ian az asztal fölé hajolt.
– Tehát mit nézzek?
– Az akril volt a kedvence, mert gyorsabban szárad, mint az olaj. A
nagyobb munkák alkalmával óriási adag festékeket kevert ki, hogy végig
egyforma legyen a szín. Az egyik festék kékeszöld színű volt, és a Les
bleus de mon bébé nevet kapta.
Ian felhorkant.
– A kedvesem kékje?
Meglegyintettem a kezemmel.
– Ugyanolyan, mint a szemem színe.
Ezt hallva Ian az égre emelte az övét, de tudomást sem vettem róla.
– James ezt a színt használta a festményei szignózására. Mint ez a
festő, itt. – Az egyik festmény karibi kék foltjára böktem.
Ian hunyorgott, a homlokunk majdnem összeért, ahogy a kettőnk
között lévő festményt vizsgáltuk. Majd hátradőlve felsóhajtott.
– Biztosan nem akarsz valamit beleképzelni? Én nem tudnám
megmondani.
– Nézd, itt van James egyik festménye! – Végigpörgettem a telefonom
fényképalbumán, amíg meg nem találtam a Napa-völgyről készített képét,
amin a szignója kirítt a festmény mustársárga rétjéből.
Odaadtam neki a telefont.
Kifutott az arcából a vér, és rám kapta a tekintetét.
– Ez hol készült? A kávézóban?
Egészen elvörösödtem.
– Ezt még nem láttad, mert a hálószobámban van.
– Ez nem festmény. – Felém fordította a telefont, és a kijelzőn egy
szőke hajat pillantottam meg.
– Ó, elnézést! – Véletlenül továbbpörgethettem a képek között. –
Megkeresem, amit mutatni akartam.
– Ki az a nő? – tudakolta.
Az a kép volt, amit Kristen készített Lacyről a kávézó nem hivatalos
megnyitóján.
– Ő a látó, aki Jamesről beszélt nekem. Lacynek hívják.
– Mármint Laney. Mikor volt a kávézóban?
– A nem hivatalos megnyitón. Kristen fotózta le.
Ian a szája elé kapta a kezét, és csak meredten nézte a képet.
– Nem hiszem el, hogy nem vettem észre.
– Nem maradt sokáig. – Gyanakodva méregettem. – Igazából Lacy
Saundersnek hívják.
Ian megrázta a fejét.
– Laney. Elaine Saunders. Ő az a látó, akit apám felbérelt. Évek óta
próbálom megtalálni.
Tátva maradt a szám.
– Ő az angyalod. De miért változtatta volna meg a nevét?
– Egyszerű, mert nem akarja, hogy megtalálják. – Visszaadta a
telefont. – Elküldenéd nekem a fényképet?
Bólintottam, és pár gombnyomással el is küldtem.
– Legalább van valami, amit tudunk róla.
– Mit? – kérdezte Ian, a telefonja pedig csipogva jelezve, hogy
megkapta az üzenetet.
– Hogy volt itt. Az üzenetét ennek a hotelnak a papírjára írta.
Valakinek kellett őt látnia. Talán megvan itt a címe is.
– Talán – mondta halkan. Az óceán horizontja felé fordult, és a
gondolataiba mélyedt.
A kibontatlan sörösüvegem az éppen csak megkóstolt jeges teám
mellett állt, az oldalán csorgott le a pára. Mi a fene! Elkaptam az üveget.
– Tósztot szeretnék mondani.
Ian visszafordult felém.
– Mire?
– Ránk, hogy mindketten találjuk meg azt, akit keresünk.
Ian fürkészve nézett, s a tekintetéből arra a következtetésre jutottam,
hogy nem szeretné, hogy megtaláljam azt, akit keresek. Az azt jelentette
volna, hogy a legapróbb reménye is szertefoszlik, hogy kettőnk között
lesz valami komolyabb. Kellemetlenül éreztem magam, és nagyot nyeltem.
Kiitta a sörét, felállt, és néhány mexikói pesót dobott az asztalra.
– Rendben, akkor gyerünk, keressük meg a festődet!
 18. fejezet

Az ADOQUIN, AZ Avenida Alfonso Pérez Gasga korzós szakasza, a

Playa Principallal párhuzamosan futott. Az utcát harsány és feltűnő
kirakatok övezték, a fejünk fölött ünnepi zászlók lobogtak, cikcakkban
tűzték ki őket a macskaköves útra. Utcai előadók álltak a sarkokon, és
acéldobokat püföltek. Átpréseltük magunkat a turisták között, minden
lépéssel egyre sebesebben haladtam.
– Mi ez a sietség? – kérdezte Ian, miközben egy türkiz házról készített
fotót, amire a lemenő nap hosszú csíkokban vetett árnyékot.
– Kezd késő lenni.
A fejemmel intettem, hogy kövessen, és csak mentem tovább. A
hétvégi verseny a világ minden pontjáról odavonzotta a szörfkedvelőket.
Dél-afrikai akcentus keveredett ausztrállal. A turisták az utcára
sereglettek, ahol ettek, nevettek és táncoltak. És egyben az utamban is
voltak.
Ian elkapta a karomat, és visszahúzott. Elvezetett a turistatömegből,
majd megállt, hogy lefényképezzen két idős férfit. Egy dohánybolt
ajtajában szivaroztak. Kövér hasuk kilógott az izzadságtól foltos pólójuk
alól. Nem tűntek túl vonzónak, és talán annál már csak a szaguk lehetett
rosszabb.
Vajon mit látott bennük olyan lenyűgözőnek, és egyáltalán minek
fotózta le őket? Ezeket a képeket soha nem állította volna ki.
Elengedte a karomat, és lassított a tempón.
– Nagy levegő! Nézz körül, annyi látnivaló van!
– Nem városnézésre jöttem – vágtam oda.
Eltakarta a fényképezőgéppel az arcát, és megnyomta a gombot. A
vakító villanástól csak foltokat láttam.
– Basszus – korrigálta a beállítást –, nem ezt akartam. Mint egy
zöldfülű. – Visszakereste a fényképet, aztán kuncogni kezdett, majd felém
nyújtotta, hogy nézzem meg. – Pont, mint egy reflektorba néző szarvas.
Illik is most rád.
– Ne fényképezz! – csattantam fel.
A stúdió néhány utcasarokra volt az Imeldától kapott térkép szerint, és
szerettem volna odaérni.
– Miért? A késő délutáni fények tökéletesek.
Türelmetlenül pufogtam, amíg a nyakába akasztotta a gépét.
– Nyugalom, Aims! Nagyon feszült vagy. – Megsimogatta a vállamat.
– Nagy valószínűséggel a stúdió már bezárt.
A lemenő nap felé biccentett.
– Azzal, hogy ide jöttem, és nem máshová, megváltoztak a terveim,
úgyhogy a következő kiállításom Puerto Escondidóról fog szólni. A
hétvégén lesz egy szörfverseny, amit fotózni fogok, meg szeretnék még
néhány képet lőni a helyi látványosságokról és a kultúráról.
– De te sosem állítasz ki emberekről készült fotókat.
– Ezúttal talán nem lesz más választásom. – Úgy mondta, mintha ez a
gondolat őt is nyugtalanítaná.
Úgy tervezte, hogy a megtakarításából a Costa Rica-i esőerdőbe
megy, de arról az útról lemondva inkább eljött velem Mexikóba.
Mert fontos vagyok neki.
Ez a gondolat járt a fejemben. Megdörzsöltem az arcom, és közben a
tenyerembe sóhajtottam.
– Sajnálom.
– Ne tedd! De ígérd meg, hogy akkor is élvezni fogod az ittlétet, ha
nem találod meg Jamest. Szeretném úgy érezni, hogy jó dologra költöttem
a pénzem.
Bólintottam, és leengedtem a karomat. Iannek igaza volt. Önmagában
az, hogy James képei ott lehetnek, még nem jelentette azt, hogy ő is ott
van.
Ahogy Ian tanácsolta, nagy levegőt vettem. Szivar, és a szemközti
stand felől áradó sült hal illata csapta meg az orromat. Gondolatban
feljegyeztem, hogy az Aimee tavaszi étlapjára majd csempésszek mexikói
ízeket. Közben a testem elkezdett járni a dob ritmusára. Még el is
mosolyodtam.
 – Na, ez máris jobb. – Ian viszonozta a mosolyt, és egy kattintással
megörökítette a pillanatot. Ezúttal nem vakuzott. – Gyere, keressük meg!
Legyen az a mai terv, hogy megtaláljuk a stúdiót, holnap pedig, egy jó
nagy alvás után, bekerítheted Carlost. Akkor nem leszel ennyire…
– Ideges?
– Igen. – Lenézett a kezében lévő fényképezőgépre, így próbálta
elrejteni, hogy milyen jól mulat.
Mogorván pillantottam rá.
– Nem gondolod, hogy meg fogom találni, ugye?
Felnézett.
– Ezt nem mondtam.
– Azt hiszed, ez az egész egy nagy vicc.
Ian védekezőn felemelte mindkét kezét.
– Állj, én nem…
– Nem akarod, hogy megtaláljam.
Nagyot sóhajtott, végignézett az utcán, majd ismét rám.
– Nem tudom, mit akarok. Én… – Összeszorította a száját.
– Te mit?
Az ujjaival a hajába szántott. Én továbbra is rászegeztem a tekintetem,
mire megvonta a vállát.
– Szeretnélek boldognak látni. Hogy a pillanatban élj és önfeledten
mosolyogj, mert olyankor az egész arcod kivirul. Gyönyörű.
Csak pislogtam, mert a szavaitól elakadt a lélegzetem.
– Már megint reflektorba néző szarvas arcot vágsz – jegyezte meg
halkan, majd elindult a stúdió irányába.
Bódultan néztem utána. Jó néhány lépéssel odébb megállt.
– Jössz?
– Ööö… igen.
Sétálás közben Ian továbbra is fényképezett. Hozzáigazítottam a
lépteimet, megálltam, amikor megállt, és emlékeztettem magam, hogy
figyeljem meg jobban a környezetemet. Állítgatta a gépét, majd célba vett
egy öreg épületet. Próbáltam megfejteni, vajon mi tetszhet neki az
omladozó vakolaton, de végül inkább megkérdeztem. Válasz helyett
engem kezdett fotózni.
 – Hagyd abba! – nyafogtam, és megragadtam a pántot.
Nevetve elfordult.
– Az első napom óta nem hagytam abba, miért gondolod, hogy pont
most fogom?
Újra követtem a ritmusát, ahogy átment az utcán, és valami mást
figyelt.
– Hogyan kezdted? – Azt már tudtam tőle, hogy amióta az eszét tudja,
érdekelte a fotózás.
– Apám sportfotós volt, és egyszer engedély nélkül kölcsönvettem a
fényképezőjét, hogy lefotózzam a kerti bogarakat. – Szégyenlősen nézett
rám. – Rengeteg képet készítettem, és ez még a digitális korszak előtt
volt, így amikor előhívta a filmet, a fele tekercsen bogarak voltak. Komoly
büntetésre számítottam, de ehelyett nekem adta a gépét.
– A sajátját? – Elképzeltem a sportfotósok drága fényképezőit, az
óriási objektívjeikkel, amiknek a stabilan tartásához már állvány is kell. –
Hány éves voltál?
– Nyolc, és igen, nekem adta a fényképezőgépét. Legalább volt
ürügye, hogy megvegye az újat, amire régóta fájt a foga – mondta Ian,
majd megtorpant. – Megérkeztünk.
A mellettünk lévő épület cégérére mutatott.
A tükörképemre meredtem az El estudio del pintor kirakatüvegében.
Bent sötét volt, és ahogy Ian gyanította, a galéria már bezárt. A keze után
kaptam, mert a lábaim remegni kezdtek.
A szemembe nézett, és megszorította a kezemet.
– Semmi baj, Aims. Itt vagyok veled. – Nyújtogatta a nyakát, hogy
minél jobban belásson a galériába. – Szerintem az udvarból nyílik a
bejárat.
Maga után vont, és kihúzta egy kovácsoltvas kapu reteszét. Az
elkopott zsanérok nyikorogtak a használattól. Cserepes növények és
trópusi virágok töltötték meg az apró udvart. Bugenvillea kúszott a falon,
magentaszínű, légies virágokkal pettyezett indák nőttek felfelé, és víz
csobogott egy mázolt kerámiakútból, elnyelve az utca zaját.
Két másik bolt volt még ott, egy elegáns fazekas- és kerámiaműhely,
illetve egy ingatlaniroda, aminek nyitva volt az ajtaja. Megkopogtattam a
stúdió üvegajtajára belülről felakasztott táblát.
– Mit írtak ki?
– Elkapott az ihlet. Horgászni, festeni vagy futni mentem.
Hamarosan visszajövök, de valószínűleg inkább később. – Ian
felhorkant. – Egészen magamra ismerek.
Úgy nyomtam az orrom az üveghez, ahogy a gyerekek szokták a
cukrászdánál, majd a tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, hogy lássak
is valamit. A stúdió feleakkora sem volt, mint otthon Wendyé, a kiállított
művek láttán mégis elállt a lélegzetem.
– Gyönyörűek a festmények! – súgtam az ajtónak, amitől
bepárásodott az üvege.
Különböző technikákkal – olajjal, akrillal és vízfestékkel – készített
vásznak borították a két falat. Óceáni látképek, naplementék és helyi
látványosságok, legalábbis én annak gondoltam őket. Néhány portré is
volt közöttük. Ahol én álltam, onnan nem lehetett kivenni, hogy a
mellettem lévő falon mi van, az utca felőli fal pedig csupa üveg volt. Színes
állványokra kiállított szobrokkal volt tele a köztes tér.
Egy kis faasztal volt a távolabbi sarokban, amin festékestubusok,
ecsetek és lapok voltak, a tetejére pedig egy apró állványt tettek, ami a
gyerekszobám kreatív asztalára emlékeztetett. A falnál stószokban álló
újságok és könyvek emelkedtek.
– Vajon Carlos ma még visszajön? – mondtam még mindig az ajtónak,
újra bepárásítva az üveget, amit a karommal letöröltem.
Ian körbenézett az udvaron.
– Várj, hadd kérdezzem meg! – ajánlotta, majd bement az
ingatlanirodába.
Visszafordultam a galéria felé, és a képeket tanulmányoztam. A
különböző technikákat leszámítva a stílus nagyon hasonló volt. Ugyanaz a
művész készítette őket, de onnan nem tudtam elolvasni a vásznon szereplő
aláírását.
Elléptem az ajtótól, és megdörzsöltem a halántékomat, ami nyirkos
volt a párától és az idegességtől. Az ingatlaniroda ablakán keresztül
láttam, hogy Ian az egyik munkatárssal beszélget, de a hangjukat elmosta
az udvari szökőkút hangja. Szerettem volna tudni, hogy Carlos mikor ér
vissza, és a festményeket készítő művész neve is érdekelt. Külön
ellenőrizni akartam a galéria szórólapján látható mű aláírásának kék
árnyalatát.
Visszamentem az üzlet elé, és megnéztem a kirakatban kiállított
darabokat. Volt egy hullámokba merülő faragott sirály, egy bekeretezett,
vízfestékkel készült kép, amit a művész ugyanazzal a szürke árnyalattal írt
alá, mint ahogy a napot megörökítette a durva papíron, és volt még egy
akril, amit kékkel írtak alá. Közelről szemügyre vettem a festmény
ecsetvonásait. Akármennyire is akartam hinni abban, hogy James festette,
nem voltam biztos benne. Voltak hasonlóságok, de óriási különbségek is.
Az otthoni festményekkel szemben, amiket szabályos és visszafogott
technikával készített, ezeken az ecsetvonások rendezetlenek és lazák
voltak. Felszabadult, ez a szó jutott eszembe, a végeredmény pedig pont
ugyanolyan csodás volt, mint az otthonunk falait díszítők. A kék festékben
vagy túl sok zöld volt, vagy az ablak torzította a színét, mindenképpen be
kellett jutnom, hogy jobban lássam.
Előkerült Ian, és belekezdett a beszámolójába, miközben kilépett a
kovácsoltvas kapun.
– Celine, az ingatlanos azt mondta, hogy Carlos gyakran zár be korán,
mert a maratonra készül. Ma is látta az apró futónadrágjában távozni. –
Felemelte a kezét, az ujjait széttárta, és úgy préselte össze a levegőt,
mintha egy zsemlét akarna összenyomni.
Elkerekedett a szemem, mire megköszörülte a torkát.
– Ő csinálta ezt, nem én. Én csak bemutattam.
Grimaszolva vettem tudomásul.
– Celine szerint ma már nem fog visszajönni. Majd megpróbáljuk
holnap korán, jó? Az ajtón lévő kiírás szerint tíz körül nyit. – A tíz körült
macskakörömben mutatta.
Nem szóltam, csak hanyagul bólintottam. Elkomorodott, amiért nem
bizonyultam lelkesnek. Még a felsőm ujját is meghúzogatta.
– Ne már, Aims, örülnöd kellene! Egy lépéssel közelebb vagy az eltűnt
vőlegény rejtélyének megfejtéséhez.
Bosszúsan ránéztem, de a hüvelykujjával hátrafelé bökve az ablakra
mutatott.
 – De azt sikerült megtudnom, hogy ez a galéria. Carlos stúdiója az
emeleten van, ahol különórákat tart.
Éreztem, hogy Ian engem figyel, de nem tudtam levenni a szemem a
kirakatban kiállított akrilfestményről. Úgy gondoltam, ha elég sokáig
nézem, talán a szignó színe megváltozik. A fények voltak rosszak, vagy én
akartam valami olyat látni, ami nem is volt ott?
Ian egyik lábáról a másikra állt.
– Mi a baj?
Megkocogtattam az ablak alsó sarkát.
– A kékek nem stimmelnek. Abban bíztam, hogy… – Elakadt a
hangom.
Miben bíztam? Hogy rábukkanok a hevesen festő Jamesre, aki örül,
hogy rátaláltam, és akkor gyorsan hazamegyünk? Ez egy földtől
elrugaszkodott képzelgés volt csupán.
Leültem az ablak alatti fapadra. Ian mellém telepedett, és átölelte a
vállamat.
– Holnap megkapod a válaszokat.
Az órájára pillantott, és a közeli piac felé biccentett.
– Gyere, szerezzünk valami ennivalót és sört! Utána elmegyünk velük
a strandra, és megnézzük a naplementét.
Azon kaptam magam, hogy mosolygok.
– Újabb fotók?
Ian vigyorgott.
– Naná!
– Menj előre, és vedd meg a vacsorát, én még várok itt egy kicsit. –
Még nem álltam készen arra, hogy elmenjek. Az ablaknak dőltem, és
feltettem a napszemüvegemet.
Ian megpaskolta a lábamat.
– Sietek. – Felállt és elindult, majd az utca közepéről visszafordult, és
azt kiabálta: – Ne csinálj semmi hülyeséget!
Integetéssel elhessegettem, és a gyalogosokat figyeltem a
napszemüvegem biztos takarásából. A telefonom rezgése jelezte, hogy új
üzenetem érkezett. Az utolsó volt a meg nem válaszolt szöveges üzenetek,
hangposták sorában, amiket az utóbbi negyvennyolc órában kaptam.
Elővettem a telefonomat az oldaltáskámból, és láttam, hogy megint
Kristen írt.

Hívj fel!

Átpörgettem a bejövő hívásaimat. A legtöbb hangposta is tőle érkezett.

Meg kellett hallgatnom őket, sőt hallgatnom kellett volna rá, hogy ne
utazzak el. Tényleg ki akartam magam tenni a legnagyobb csalódásnak? A
legutóbbi üzeneteit néztem.

Nem hiszem el, hogy Mexikóba mentél! Sikeresen

odaértél?

Hol szálltál meg?

Milyen Puerto Escondido?

Kiderítettél már valamit?

Már megtaláltad?

Volt egy hangposta anyámtól is: Miért kellett Mexikó, Aimee? James
meghalt. Szellemeket üldözöl. Aggódunk érted. Kérlek, gyere haza!
Felhívtam Kristent, aki a második csörgésre fel is vette.
– Te! Jó! Ég! Kurvára képtelen vagyok felfogni, hogy elmentél. Mi az
ördögöt gondoltál? Basszus, a vendégeid furcsán néznek rám. Várj,
bemegyek az irodádba!
Ruhasusogást hallottam közben, majd becsukta az ajtót.
– Neked is szia! – mondtam, amikor újra a vonalban volt.
Nagy levegőt vett.
– Haragszom, hogy nem hallgattál Nadiára. Túlságosan bízol Lacyben.
Atyám, hát nem is ismered azt a nőt! Mi van, ha egy gyilkos? Te lehetsz a
következő áldozata. Miért mentél oda?
– Tudod, hogy el kellett jönnöm. Nem mellesleg Nadia egyetértett.
– Hogy mit csinált? – Kristen káromkodott egyet. – Inkább le kellett
volna beszélnie téged.
– Miért, neked nem mondta?
– Nem. Ezt az apró részletet kihagyta, amikor közölte, hogy
segítenünk kell a kávézóban. – Megállt, és elképzeltem, ahogy az ujjaival
összecsípi az orrnyergét, amit gondolkodás közben mindig tett. – Jesszus,
jól vagy?
– Jól.
– Hol vagy most?
– Az El estudio del pintor előtt ülök egy padon.
– És?
– És semmi. A galéria zárva van. Holnap reggel majd visszajövünk. Ian
éppen most vesz ennivalót, én pedig várok. Hogy megy a kávézó?
– Zsúfolásig tele van. Forgalmas, de az jó hír, nem?
– Nagyszerű – mondtam, és máris hiányzott a megszokott rutin.
– Holnap felhívsz? Nem, várj, inkább majd hívlak én. Ne tűnj el,
rendben? Aggódom érted.
Elköszöntünk, aztán eltettem a telefonomat. Néztem a bandukoló
embereket, akik megálltak a galéria ablakában, hogy bekukkantsanak.
De voltak, akik siettek, és leszegett fejjel tudomást sem vettek a
körülöttük zajló ünnepségről.
Lassíts, nézz körül! Annyi látni- és tapasztalnivaló van.
Iannek igaza volt. Csak a célszalag érdekelt, de az odavezető utat nem
élveztem. Mennyi időt vesztegettem már Jamesre?
A szórólap és a festmény nem bizonyították azt, hogy életben van. Ott
próbáltam válaszokra lelni, ahol talán nem is voltak. Például a szignó
kékjében és a James stílusára hajazó festményekben. Egyik sem stimmelt
pontosan.
Akárcsak a felém futó férfi. Hasonlított Jamesre, ahogy előbb
kocogásra, majd egy gyors sétára váltott. Ellenőrizte a sportóráját.
Ujjatlan atlétája csuromvíz volt, így a mellkasára tapadt. Egy iPodot
szíjazott a felkarjára, a fülhallgató zsinórja a hátán futott végig a füléig.
Bizonytalan lábakon felálltam, miközben közeledett.
– Hola – tátogta mosolyogva, ahogy elment mellettem.
Tátott szájjal bámultam rá.
Megállt, és kihúzta a fülhallgatót a jobb füléből.
– ¿Está usted bien?
Egy szót sem szóltam, csak meredten néztem.
Tetőtől talpig végigmért.
– Amerikai? – kérdezte komoly akcentussal. – Jól van? Úgy fest, mint
aki szellemet látott.
Szellemeket üldözöl.
A szívem a fülemben dobogott, az arcomból kifutott a vér. Éreztem,
hogy szédülök és finoman dülöngélek is.
Közelebb lépett, és kissé lehajolt, hogy fátyolos szemembe nézzen a
sportnapszemüvegén keresztül.
– Segíthetek valamiben? – A szavai kellemesnek és egzotikusnak
hangzottak. Csak úgy gördültek.
Ez őrület! Végig itt volt. Ennyi időn át itt volt. Tizenkilenc kibaszott
hónapon át.
Számtalan kérdés merült fel bennem, de csak a nevét bírtam
kimondani:
– James.
Ő kihúzta magát mind a száznyolcvanöt centiméterére. Óriási,
végtelenül ismerős mosoly terült szét az arcán.
– Már értem, én vagyok az a szellem. – Felém nyújtotta izzadságtól
csillogó tenyerét. – Carlosnak hívnak.
 19. fejezet

LEROGYTAM A PADRA .
– Miért hagytál el? – kérdeztem sírva. – Basszus, James, én
eltemettelek!
Egyszerre éreztem leküzdhetetlen vágyat arra, hogy bemossak neki
egyet és hogy megöleljem. Jó három méterre állt tőlem, és úgy forgatta a
fejét, mintha keresne valakit. A kézfejével letörölte a szemöldökénél
összegyűlt izzadságot, és gyanakodva méricskélt engem.
– Miért néz így rám? – Úgy bámult, mintha soha nem látott volna.
Érj hozzám!
Csuklottam.
Ölelj meg!
Megint csuklottam, és a torkomon akadt a levegő. Beszívtam, majd
újra és újra. A rengeteg apró, szaggatott levegővétel feszítette a tüdőmet,
de egyszerűen nem bírtam kifújni.
Uramisten, nem tudok lélegezni!
Elkezdtem ütni a mellkasomat.
Ő letérdelt, és bár láttam, hogy mozog a szája, nem hallottam, mit
mond. Belekapaszkodtam a vállába. Érints meg, James!
Meg is tette, elkapta mindkét csuklómat, és újra mozgott a szája.
Tessék?
Nyugodjon meg! – tátogta.
A szájára fókuszáltam, arra a gyönyörű szájára.
– Kérem, señorita, próbáljon megnyugodni!
Éreztem, hogy valaki a tarkómhoz nyúl, és az arcomat a térdeim közé
nyomja. A szemhéjam mögött csillagok szikráztak. A tüdőm hirtelen életre
kelt. Levegő után kaptam, az óceán sósságát és a mellettem lévő férfi
illatát szívtam be. Atyám, ez az ő illata! Az én Jamesemé.
A kéz elengedte a fejemet. A férfi feltolta a napszemüvegét, és megint
elakadt a lélegzetem. James pillantása összekapcsolódott az enyémmel.
– Ez az! Összpontosítson! – mondta mosolyogva. James mosolyával.
– James – súgtam, és elöntött a boldogság –, megtaláltalak!
Megrázta a fejét, de még mindig mosolygott.
– Rám figyeljen, és arra, amit mondok. Nagy levegő! – Beszívta, az
orrlyuka kitágult, én pedig utánoztam. – Jó. Most pedig lassan fújja ki!
A hüvelykujját a jobb csuklóm belsejére tette, pont az ütőeremre. A
leheletfinom érintéstől elgyengült a karom.
– Hunyja le a szemét, és figyelje a légzésemet! – kérte, és én
becsuktam a szemem.
A világ elsötétült, az utca zaja elnémult. Csak mi ketten voltunk, ahogy
rég. A kezemet tartó erős, nagy tenyere ugyanolyan volt, mint Jamesé,
ahogy a légzése is. Ugyanezt a kiegyensúlyozott, nyugodt ritmusú
levegővételt hallottam, amikor reggelente mellettem ébredt.
De amikor megkért, hogy hunyjam le a szemem, nem úgy beszélt, mint
ő. A hangja kellemes és telt volt, de a hangszíne az amúgy sem túl jó
állapotban lévő idegeimre ment. Az erőteljes akcentus alatt mélyebb és
karcosabb hangot hallottam. Öregebbet. Sötétbarna haját gumival fogta
hátra. A bal szemöldökétől az arccsontján át egy rózsaszínes heget láttam.
Soványabb volt, viszont a mozdulatai ugyanolyanok voltak, például,
ahogy oldalra biccentette a fejét, hogy fürkéssze az arcomat.
Nagyot nyeltem.
– James?
Elmosolyodott.
– Nem, sajnálom.
A szám remegni kezdett.
– Én vagyok, James, Aimee. Nem ismersz meg?
– Bárcsak ismerném! Nem olyan, akit könnyen el lehet felejteni –
kuncogta.
Haragos tekintettel néztem, és feltoltam a napszemüvegemet.
– Basszus, James, nézz már rám!
Rám nézett. Egy futó pillanatra zavart láttam a szemében, de elmúlt.
Nyoma sem volt benne felismerésnek, csak aggodalomnak.
– James? – nyöszörögtem.
 – Carlosnak hívnak. Szerintem összekever valakivel.
Az előttem térdelő férfira meredtem, aki üres tekintettel bámult vissza
rám. Semmit nem érzett irántam. Azt sem tudta, ki vagyok.
Kicsordult a könnyem, mire ő a hüvelykujját a szememhez emelte, és
letörölte. Taszított az érintése. Ez az ember egy idegen volt.
A mögöttem lévő galéria felé biccentett.
– Ez az enyém, kér vizet vagy bármi mást? Telefont?
Éreztem, hogy el kell onnan mennem. Össze kellett szednem a
gondolataimat, és ki kellett találnom, hogy mi legyen a következő lépés.
Menj haza!
Teljesen elkeseredtem.
– Van önnel valaki?
– Nincs – válaszoltam automatikusan, majd bólintottam, és a piac felé
mutattam. – De, Ian, a barátom itt van. Éppen vásárol.
Felállt, és felém nyújtotta a kezét.
– Szeretné, hogy elkísérjem a piacig?
– Nem, köszönöm. – A segítsége nélkül álltam fel.
– Minden rendben lesz? – tudakolta, és végignézett rajtam.
Erre nem válaszoltam semmit, mert nem tudtam mit mondani.
Úgy éreztem magam, mint akin átgázoltak, akit legyőztek, és aki
teljesen össze van zavarodva. Elsétáltam Jamestől. Vagy Carlostól. Vagy a
jó ég tudja, kitől.

Ian a piac ételeket áruló részén bukkant rám. Meglepetten pislogott, mint
aki nem egészen érti, hogyan kerülök oda. Mindkét kezemben egy eper
volt, amiket az ujjaim között görgettem. A gyümölcsről rám nézett, láttam
a szemében az aggodalmat.
– Mi a baj, Aimee?
Lekonyult a szám. Ian az egyik kezéből a másikba tette a kosarát.
– Mi történt?
A szám remegni kezdett, és leengedtem a karjaimat. Az eprek a földre
estek, én pedig nem bírtam tovább tartani magam.
Ian ledobta a kosarat, majd magához húzott. A mellkasán zokogtam,
és nem akartam, hogy elengedjen.

A Playa Marinerón feküdtünk azon a gyapjútakarón, amit Ian egy utcai

árustól vett, és néztük a naplementét. A tüzes égitest már alacsonyan állt a
horizonton, az égboltot a narancs és a rózsaszín árnyalatai festették meg.
A hullámok lágyan simogatták a partot.
Ian falta a halas tacóit, minden egyes falatnál elmondta, hogy
farkaséhes. A tacók között elővette a fényképezőgépét, és megörökítette
a szemünk előtt zajló eleven látványt. Én a salátámat turkáltam, csak
tologattam a babszemeket és az avokádót, egyáltalán nem voltam éhes.
– Ezek a tacók csodálatosak. Az Aimeeben is fel kell venni valami
hasonlót az étlapra. Szerintem a szósz miatt van, a chipotle megbolondítja
– vélekedett Ian teli szájjal, miközben a halat és a tortillát rágta.
Rosszallón nézett, amikor lecsuktam az elviteles dobozom tetejét. – Nem
eszel?
– Talán később.
Az államat a felhúzott térdemre támasztottam, a lábfejemet pedig a
homokba fúrtam. A felszínen napmeleg volt, néhány centivel lejjebb
viszont már hűvösebb. Csiklandozott, ahogy a lábujjaim között átfolytak a
homokszemek. Próbáltam bennük James tapintását érezni, vagy a
szellőben a hangját hallani, de a temetése óta először nem volt semmi.
Soha nem éreztem még magam ennyire egyedül.
Ian az állával az óceán felé bökött.
– Nem rosszak itt a hullámok. Hogy saccolod, fél méter megvan? Azt
olvastam, hogy holnap, ahol a versenyt rendezik, a hotelünk mellett lévő
zicatelai strandon, akár tizenhárom méteresek is lehetnek. – Egy harmadik
tacót gyömöszölt a szájába. – Az egészen őrületes.
– Hmm. – Lehunytam a szemem, és beittam az utolsó napsugarak
melegét, mert a szívem fagyos volt.
Éreztem, hogy előttem kinyúlt egy kéz, és árnyékot vetett a szememre.
– Ott, a Playa Principalnál, látod azt a sok horgászcsónakot? Egy nő a
piacon azt mondta, hogy közvetlenül a kikötés után kiválaszthatjuk a
nekünk tetsző halat, amit a férfiak egyből meg is pucolnak, majd
elmehetünk egy étterembe, ahol elkészítik nekünk vacsorára. Na, ezt
nevezem én friss árunak. Ki kellene próbálnunk még hazautazás előtt.
Haza, James nélkül.
Ian csendben ette meg az utolsó tacóját, amíg én a fejemben
visszajátszottam az este történéseit. Amikor végzett, hallottam, ahogy
letörölte a kezét, és félretolta a dobozokat, majd éreztem, hogy engem
figyel.
– Biztos vagy benne, hogy James volt?
– Igen. – Nem. Megvontam a vállam, és a térdeimnek mormoltam a
szavakat. – Nem tudom. Carlos úgy néz ki, mint ő. Vagy, mondjuk úgy,
hogy nagyjából. Viszont heges az arca. – Végighúztam egyik ujjam a
halántékomtól az arccsontomon át.
Ian a még élénk színű sávra szegezte a fényképezőgépét, ahol a fekete
óceán találkozott a sötétedő égbolttal, majd megnyomta a gombot.
– Csak megismert volna, ha ő az. Lett volna valami reakciója.
– Ha te mondod! – válaszoltam egyhangúan. – Talán amnéziája van.
– Akkor gyanakvóbb lett volna. Derengett volna neki, hogy a múltban
ismerhetett téged.
– Úgy tűnt, mint akinek egyáltalán nincs emlékezetkiesése. Mint
akinek egy teljesen új személyisége van.
Ian csendben maradt. A pillantása rám szegeződött.
Elhajoltam tőle.
– Mi az?
Megrázta a fejét.
– Semmi.
Visszanézett a horizontra, az arca elé emelte a fényképezőgépet, de
nem készített fotót. Látszott, hogy a gondolataiba merül, és messzire jár
Puerto Escondido homokos partjaitól.
 20. fejezet

Az EL ESTUDIO del pintor csak két óra múlva nyitott, de én már húsz
perce úgy mustráltam Carlost, mint ahogy a festményeivel szándékoztam
tenni. Az utca túloldalán álltam, és a galéria óriási ablakán át néztem. A
kereteket igazgatta a falon, néha-néha megállt, hogy szemügyre vegye a
változást, miközben összekulcsolta a kezét a tarkóján, vagy a karját
vakargatta. Pont, mint James.
Egyszer csak eltűnt a hátsó szobában. A lámpaoszlopnak dőltem, és
vártam, hogy kinyisson a galéria. A turisták a part felé özönlöttek,
törülközőket cipeltek, és naptejillatuk volt. Úgy tettem, mintha egy regényt
olvasgatnék.
Újabb húsz perc telt el, de Carlosnak még mindig nyoma sem volt.
Éppen elértem a 285. oldal végére, igaz, villámgyorsan átlapoztam csak
az egész könyvet. A türelmem kezdett elfogyni. Eltettem a könyvet, majd
átkeltem az úton a galéria oldalára.
Még mindig a bejárati ajtón lógott az a ZÁRVA tábla, amit Ian előző
nap lefordított, de nem érdekelt, bementem. A fejem fölött megszólalt a
csengő. Visszafojtott lélegzettel vártam Carlost. Nem került elő, így
körbesétáltam. Eszembe jutott, vajon megtalálom-e James ellopott
festményeit.
A szemközti falra kitett akrilfestményhez mentem, és szemügyre vettem
a művész szignóját. JCD. A képen látszó naplemente Jamesnek a Half
Moon Bay-ről készített festményére emlékeztetett, de az aláírás nem pont
olyan volt, mint az övé. Túl meredeken dőltek a kezdőbetűk.
Körbejártam a szobát, majd megálltam a hátul lévő asztalnál. A falhoz
pakolt könyvek számos műfajt és kort képviseltek Stephen Kingtől
Shakespeare-ig, sőt spanyol című regények és angol nyelven íródott
művészi szakkönyvek is voltak. A Runner’s World, az Outside és a Sport
Fishing magazinokat három különböző stószba tornyozták fel.
 Az asztalon megrendelőlapok, a helyi újság jó néhány példánya és
koszos bögrék komplett kollekciója gyűlt. Egy szórólapon fel voltak
sorolva Carlos különórái, amelyeken a kezdő technikáktól kezdve akár a
komoly ecsetkezelést is el lehetett sajátítani.
– Ya cerramos – szólaltak meg mögülem. Zárva vagyunk.
Megpördültem, és szemben találtam magam Carlosszal. Amikor
meglátott, ledermedt a másik szobába vezető ajtóban, a mosolya lassan
elhalt.
– ¡Hola, señorita! – Köszönt, majd az elülső szobába lépett. – Nem
tudtam, hogy fogom-e még látni. Aimeenek hívják, ugye? – kérdezte,
angolra váltva.
Bólintottam, és a hátsó zsebembe tettem a szórólapot. Terpentin és
faolaj szaga töltötte meg a levegőt. Abból a koszos rongyából áradt,
amivel Carlos az ujjairól igyekezett letörölni a festéket. Csípőfarmert és az
előző évi szörfversenyre készített nyomott pólót viselt, és mezítláb volt.
Csupasz, napbarnított és vonzó.
Elöntötte a forróság a mellkasomat és a nyakamat, a futótűznél is
gyorsabban terjedt. A megelőző negyvenöt percet kémkedéssel töltöttem,
mégsem készültem fel arra, hogy előttem fog állni a hullámos hajával, az
ívelt szemöldökével és azzal az orrnyereggel. Egyszer biztosan eltörhetett,
mert nem volt teljesen egyenes.
– Még mindig azt hiszi, hogy én vagyok James? – kérdezte
barátságosan.
Pislogtam.
– Elnézést, nagyon hasonlít rá.
Felvidult a szeme.
– Akkor nagyon jóképű lehet.
– Igen, az volt. Úgy értem, még mindig az.
Elkomorodott az arca, látszott rajta az aggodalom.
– Hogy érzi magát?
– Ma már jobban, köszönöm. – Körbenéztem a galérián. – Nagyon
tehetséges. Hol tanulta?
– Leginkább autodidakta módon képeztem magam. Régebben
északon is vettem órákat egy intézetben.
 – Mióta van meg a galériája?
– Néhány éve. – Erősen dörzsölte a makacs foltot a bal tenyerén.
Nézz rám! Emlékezz rám!
– Mikor érkezett Puerto Escondidóba? – kérdezte.
– Pár napja.
– És mi hozta ide?
– Egy barátomat keresem. Elveszítettük egymást.
Az övbújtatójába akasztotta a rongyot.
– És már megtalálta?
Ugyanez a kérdés járt a fejemben egész éjszaka, nem is nagyon
tudtam aludni.
– Nem, még nem.
Rám mosolygott.
– Remélem, megtalálja.
Remélem, emlékszik majd rám.
– Én is.
Carlos válla fölött megláttam egy festményt, amely pont úgy nézett ki,
mint egy, amit James nem fejezett be. Egy nő boldogan áll rajta az
óceánparton. Carlos képe élénkebb és színesebb volt, mint az otthon
lévő. James az akrilképeit a szürke és a barna árnyalatival festette meg,
amitől a nő inkább kétségbeesettnek tűnt.
– Mutathatok valamit?
A táskámba kotortam a telefonomért. Meg akartam keresni James
festményét, hogy összevessük kettejük stílusát. Átpörgettem az
albumomat, ami pont az eljegyzési fotónkon állt meg. A kezem tétovázva
megállt, így a kép visszameredt rám.
– Mit talált? – Carlos a vállam fölött kukucskált.
Egye fene. Megmutattam neki a kijelzőt.
– Ő James. Látja, mennyire hasonlítanak?
Carlos a homlokát ráncolva megfogta a kezem, hogy közelebb húzza
az arcához a telefont. Ő a kijelzőt nézte, én őt, reakcióra várva. Egy ránc,
egy szemöldökvonás, a szeme legkisebb elkerekedése. Bármi, ami arról
árulkodott volna, hogy valamit titkol. De semmit nem ismert fel.
Ó, James! Mi történt veled!
 – Van valami hasonlóság, nem igaz? Bár az orrunk másmilyen, és
nekem magasabb a homlokom. – Vigyorogni kezdett. – De lehet, hogy
ezt inkább a kopaszodás okozza.
A fotóról Carlosra néztem, majd vissza. Igaza volt. Az orra még a
feltételezett törés ellenére is vékonyabb volt. Ám figyelmen kívül hagyva
az orrát, a haja vonalát és a hegeit, Carlos más ember volt.
A szomszéd szoba felé biccentett.
– Be kell fejeznem a keretezést, és vannak megrendeléseim. Ezért,
hacsak nem szeretné megnézni a többi munkámat, akkor… – Elhallgatott,
és összevonta a szemöldökét. – Látom még?
Kénytelen lesz. Nézni akartam munka közben, ahogy régen Jamest is
néztem, de ürügyre volt szükségem.
A különórái! Hirtelen villant be az ötlet. Gyorsan kihúztam a
zsebemből a szórólapot.
– Szeretnék eljönni az egyik órájára.
Megrándult a szája szeglete.
– Komolyan?
– Érdekesnek tűnnek.
– Festett már korábban?
Beharaptam az alsó ajkam.
– Az ujjal festés számít?
Felnevetett.
– Nem, az nem. Ráadásul az órák hétköznap vannak. Holnap pedig
már szombat, és azt mondta, csak pár napig marad.
Gyorsan gondolkozni kezdtem. Kellett valami ok, hogy lássam. Valami
hihető és nem átlátszó, ami miatt nem tűntem egy őrült nőnek, aki a halott
vőlegénye hasonmását üldözi.
Elővette a rongyot, és gyűrögetni kezdte a sarkait.
– Tudja, mit? Jöjjön holnap tízre, és végigcsináljuk a kezdőknek szóló
órát. De csak akkor, ha utána elmegyünk ebédelni. Mit szól?
Elmosolyodtam.
– Nagyszerűen hangzik.
Jó érzés áradt szét bennem, mert tudtam, hogy másnap ebéd közben
megbizonyosodhatok arról, hogy Carlos tényleg James-e.
A hotel vízparti kávézójában ülő tömeget pásztáztam. Ian azt mondta,
hogy találkozzunk ott, de nem láttam. A telefonom rezegve jelezte, hogy
üzenetet kaptam.

Nézz hátra!

Megfordultam. Ian a terasz szélén álló kétfős asztaltól integetett.

– Elmentél mellettem – mondta, amikor leültem vele szemben.
Elhelyezkedtem a székemen, és körülnéztem. A strand dugig volt, főleg
lejjebb, ahol a napozók a Puerto Escondidó-i hullámokat lovagló bátor
embereket csodálták.
– Fogalmam sem volt, hogy a káosz kellős közepére érkezünk.
– Nekem sem, de milyen jó, nem?
Az asztalon lévő laptopja felé biccentettem.
– Hogy az ördögbe tudsz itt bármit is elvégezni?
– Megvan az a csodás képességem, hogy ki tudom zárni a hangzavart.
Ezt nézd!
Megnyomott pár gombot, majd felém fordította a számítógépet. A
képernyőn egy óriási hullámot láttam, aminek elképesztő gyomrából egy
szörfös éppenhogy ki tudott jönni. Ian utómunkában úgy szerkesztette
meg a fotót, hogy az szinte kicsattant a színektől. A napfény csillogott a víz
élénktürkiz felületén.
– Mexikói erőnek neveztem el, érthető okokból.
– Elképesztő. Mikor csináltad?
– Ma reggel, mielőtt túl erős lett a napfény. Látnod kellett volna a
vizet, Aims. Azok a hullámok őrületesek voltak, legalább öt-hat
méteresek. És nagyon hosszúak, ami miatt nehéz meglovagolni őket.
Látszott a szemében az izgalom, a kezével gesztikulálva mutogatta a
hullám mozgását, és azt, ahogy megtört a partnál. Visszafordította maga
felé a laptopot, majd hevesen nyomkodta a billentyűzetet.
– Idáig szerkesztgettem a fotókat, hogy lássam, melyiket fogom
használni a következő kiállításomon.
Elcsíptem egy hideg sült krumplit a tányérjáról. A képernyő fölött rám
nézett.
– És te mit csináltál? Várj, ne mondd el! – Széttárta a kezét. –
Megtaláltad Carlost, és addig vallattad, amíg azt nem mondta, hogy ő
James.
– Ha-ha! Nem vicces, de igen, találkoztunk. – Újabb sült krumplit
loptam, mire Ian felém tolta a tányért. – Szólhattál volna, el akartam menni
veled.
Amikor felkeltem, ő már kint volt a strandon, és mivel reggeliig sem ért
vissza, elveszítettem a türelmemet, és egyedül mentem a stúdióhoz.
– Teljesen biztonságos volt.
Ian felhorkant.
– Hogyan lehetsz ebben biztos? Te mondtad tegnap, nem vagy
meggyőződve arról, hogy Carlos tényleg James. Amennyit tudsz róla, még
tömeggyilkos is lehet.
Az égre emeltem a tekintetem.
– Ha Kristenen és rajtad múlna, holnap reggelre már halott lennék.
– Ha egy szó nélkül eltűnsz, hogy idegenekkel találkozzál…
– Ian…
Felemelte a kezét.
– Nem fogok az elővigyázatosságomért bocsánatot kérni. De ígérd
meg, hogy óvatos leszel! És a biztonság kedvéért legalább szólj, ha
elmész.
Egy újabb krumplit rágcsáltam.
– Jó.
– Köszönöm! – Megkönnyebbülten sóhajtott. – És mi történt?
– Háromnegyed órán keresztül csak kukkoltam az utca túloldaláról,
majd bementem, és beszéltem vele.
– És…?
– És semmi. Nem tudok rajta kiigazodni. Carlos soványabb és
barnább. Meg a haja is ritkább Jamesénél.
– Elég egyszerű a magyarázat. Napfény és öregedés.
– Igaz. Az illata ismerős, és a kézmozdulataiban is van hasonlóság. Az
arca viszont más, vékonyabb az orra és keskenyebb az arccsontja. –
Mintha álarcot hordana. – Különben – mondtam vállat vonva – van még
pár napom, hogy megismerjem. Beiratkoztam egy festőtanfolyamára.
Ian felhorkant.
– Mi az?
– Te és a festés! – kuncogott, és a billentyűzetével játszott.
– Fogd be! – morogtam, és megettem egy újabb sült krumplit. – Ha ő
tényleg James, valamilyen oka biztos van annak, hogy miért nem ismer
meg, igaz? Amnéziája lehet, mi más? A megérzésem azt súgja, hogy…
– Éhes vagy? – Ian intett egy pincérnőnek, aki erre megtorpant az
asztalunk mellett, majd rám mutatott. – Egy hamburgert szeretnénk kérni,
és két adag sült krumplit.
Ianre mosolyogtam.
– És inni? – kérdezte a nő, aki zaklatottnak tűnt, miközben a
jegyzetfüzetébe firkálta a rendelésünket.
– Sört szeretne – javasolta Ian.
– Egy mai tai koktélt kérnék.
Ian füttyentett, majd az asztalra öklözött.
– Legyen kettő.
– Valami mást önnek? – kérdezte a pincérnő Iant, és közben a
laptopjára pillantott. A ceruzája hegyével a képernyő felé bökött. – Az
Lucy?
Ian elkapta rólam a tekintetét, és a pincérnőre nézett, akinek az
Angelica felirat állt a névkártyáján.
– Ismeri? – tudakolta, és jobban kihúzta magát a székében.
– Imelda Rodriguez barátnőjére hasonlít. – Mivel Ian értetlenül nézett
rá, magyarázatként hozzátette: – Mrs. Rodriguez a szállodánk vezetője.
Lucy itt szállt meg pár hete, gyakran meglátogat minket.
Valaki kiabált a bárban, mire Angelica hátranézett.
– Nemsokára hozom az italaikat.
– Ez meg mi volt? – szólaltam meg, amikor a nő elment.
Ian megmutatta a képernyőt, amin a látó fotója látszott.
Megszerkesztette a képet, és felnagyította Lacyt – Laney-t, Lucyt, vagy
mi a fene volt a keresztneve. Úgy tűnik, Ian nem csak a szörfös
fényképeken dolgozott. Mélyen a szemembe nézett.
– Mindig hallgass a megérzéseidre!
A gyomrom korgással erősítette Ian kijelentését.
 21. fejezet

EBÉD UTÁN LEMENTEM a strandra, Ian pedig Imelda keresésére indult.

Többet akart tudni Lacyről, és ragaszkodott ahhoz, hogy kettesben
találkozzanak. Azt nem mondta el, hogy miért olyan fontos neki
megtalálnia Lacyt – akit ő Laney-nek hívott –, csak annyit árult el, hogy
segíthet neki rábukkanni valakire, akinek rég nyomát vesztette. Megígérte,
ha sikerül kiderítenie, hol tartózkodik, nekem is odaadja az elérhetőségét.
Engem az érdekelt, hogy honnan szerezte meg James Erdei tisztás című
festményét, és ki kérte fel, hogy keressen meg engem.
Egy fiatal pár éppen akkor kelt fel a napozóágyukról, amikor
közeledtem feléjük. Nászutasok voltak. A nő gyémántgyűrűje csillogott a
napfényben, mosolygott, ahogy elment mellettem, és a karjával átölelte a
férfi derekát. Figyeltem őket, és hirtelen rádöbbentem, hogy közben az
ujjam körül csavargatom a jegygyűrűmet. A szappan és az idő mattá tette
az aranyszínt.
A strandszatyromat és egy plusz törülközőt a szabadon maradt ágyra
dobtam, hogy foglaljam a később csatlakozó Iannek, majd úgy
igazítottam a napernyőt, hogy a lábamat érje a napfény, viszont az arcom
árnyékban maradjon. Otthon a novemberek hűvösek voltak, Mexikóban
viszont a délutáni napsütés meleg és csábító.
A strand lejjebbi szakaszán komoly tömeg gyűlt össze a verseny miatt.
A hangosbemondó szinte minden pillanatban recsegve közölt valamit, s a
háttérben a Red Hot Chili Peppers zenéjét hallottam. De egyik sem bírta
elnyomni a partnak csapódó hullámok morajlását; mennydörgésszerű
hangjuk volt.
Egy pincér lépett elém, és takarta el előlem a Csendes-óceánt. Egy
nagy kancsó jeges vizet rendeltem két pohárral, és egy újabb mai tait.
Kényelmesen elhelyezkedtem a napozóágyon, és egy könyvet
olvasgattam, hogy elüssem az időt. Tudtam, hogy Ian lassan végez a
találkozón, és hogy másnap reggelig nem fogom Carlost látni.
A pincér nemsokára hozta a vizet és a koktélomat, majd az ágyak
között lévő faasztalra tette őket. Éppen aláfirkantottam, hogy a rendelést
írják a szobaszámomra, amikor a telefonom pittyent egy beérkezett üzenet
miatt.
– Gracias, señorita – mondta, ahogy visszaadtam neki a számlát,
majd átvágott a perzselő homokon egy közelben napozó szállóvendéghez.
Belekortyoltam a mai taiba, majd megnéztem a telefonomat. Egy újabb
üzenet Kristentől.

Ne felejts el felhívni, különben én is Mexikóba repülök.

Már foglalom is a jegyet. 3, 2…

Felhívtam, első csörgésre fel is vette.

– Hála az égnek, még élsz!
– Élek és virulok. A kávézóm még egészben van?
– Naná! Miért ne lenne? – pufogott. – Minden rendben van vele,
velem, Nadiával. Ja, és Alannel is.
Mr. Lányos úr. Megdörzsöltem a szemöldököm.
– Vele mi van?
– Ma reggel beugrott a szokásos kávéjáért, és csalódott volt, hogy
nem talált itt téged. Bolondul érted.
– Ez nagyon kedves tőle – válaszoltam lassan. – Csak az a baj, hogy
engem nem érdekel.
– Ez vajon azért van, mert Ian érdekel? Ó, szent ég! – Hirtelen elakadt
a szava. – Hiszen együtt utaztatok…
– Kristen! – figyelmeztettem.
– Teljesen odavan érted, te meg úgy teszel, mintha észre sem
vennéd…
– Észrevettem – csattantam fel védekezésképpen.
– Valóban? Akkor tegyél az ügy érdekében valamit.
– Nem lehet. James…
A barátnőm színpadiasan felnyögött.
 – Figyelj, Aimee, minden furcsaságot félretéve, én még mindig azt
gondolom, hogy Lacy hazudik. Gyere haza! Az, hogy elküldte neked
James egyik festményét Mexikóból, még nem jelenti azt, hogy James is ott
van.
– De, igen, megtaláltam.
– Micsoda? – visította fülsiketítőn.
– Vagy legalábbis azt hiszem, hogy megtaláltam. Ő Carlos, a galéria
tulajdonosa, bár másképp néz ki.
– Ennek semmi értelme.
– Pont ezért van szükségem még egy kis időre, pár napra.
Kristen elhallgatott, én pedig a szörfösöket néztem, akik lemaradtak
egy ravasz hullámról, de már a deszkájukon hasaltak, hogy újra
nekifussanak.
– Mikor jössz haza? – kérdezte.
– Hétfő reggel megy a gépem.
Elgondolkoztam, vajon James is velem lesz-e, és folytathatjuk-e ott az
életünket, ahol abbahagytuk. Biztosan nem. A lelkem mélyén tudtam,
hogy semmi nem lesz ugyanolyan vele, és ez legalább annyira
elszomorított, mint amikor kiderült, hogy meghalt.
– Vigyázz magadra! – mondta Kristen.
Nagyon sóhajtottam.
– Rendben.
– Várj! – szólt még a telefonba, mielőtt letehettem volna. – Majdnem
elfelejtettem. Thomas reggel bejött a kávézóba, és felőled érdeklődött.
Megmondtam neki, hogy Puerto Escondidóban vagy.
Az egész testem megfeszült. Felültem a napozóágyon, majd talpra is
ugrottam, és képzeletben püföltem a homlokomat. Szólnom kellett volna
nekik, hogy semmit ne mondjanak Thomasnak.
– És elárultad, hogy miért?
– Azt mondtam, hogy pihenni szerettél volna. Ő azonban egészen
furcsán viselkedett, és faggatózni kezdett. Megkérdezte, hogy miért pont
Puerto Escondidót választottad, és régóta tervezted-e az utat, vagy
hirtelen ötlettől vezérelve mentél.
– Gondolod, hogy csupán érdeklődött?
 – Talán, de ismered őt. Mostanában olyan furcsa.
Ian sétált felém, és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy telefonálok.
Mutattam neki, hogy üljön le, mire ő félretolta a plusz törülközőmet, és
elnyújtózott a szomszédos napozóágyon.
– Megjött Ian, mennem kell – mondtam Kristennek, és amikor
megkért, megígértem neki, hogy hazaindulás előtt felhívom.
A nap lejjebb ereszkedett, izzasztó volt a hőség. Ianre hunyorogtam.
– Sikerült valamire jutni Imeldával?
Megrázta a fejét, majd öntött magának egy pohár vizet. A kancsó
oldalán összegyűlt páracseppek a homokba hullottak.
Szerettem volna Lacyről és az elveszített valakiről kérdezni. Úgy
akartam támogatni, ahogy ő engem, és szerettem volna, ha megbízik
bennem. Nagyon meg akartam becsülni a legféltettebb, legszemélyesebb
titkait.
Akartam őt.
Nagyot fújtattam. Nem értettem, hogy miért pont akkor jutott ez
eszembe. Mi az ördög volt velem a baj? Én Jamest akartam, érte mentem
oda.
– Imelda nem ért rá – válaszolt James –, de holnap kora délelőttre
kaptam egy időpontot. – Két nagy kortyban ki is itta a pohár felét. –
Egyébként érdeklődött rólad.
– Rólam? – kérdeztem meglepődve.
– Igen, hogy mi a véleményed Carlos galériájáról.
– Honnan tudja, hogy te velem vagy? – Kócos kontyba fogtam össze
a hajam. – Talán látott minket együtt.
Ian megvonta a vállát.
– Őt kérdezd! Fel is ajánlotta, hogy holnap ebédeljetek együtt.
– Carlosszal fogok ebédelni, Ian rosszallón nézett.
– Akkor utána igyál meg vele valamit.
– Milyen furcsa ez az egész! – A törülközőm sarkával letöröltem a
homlokomról az izzadságot. – Hiszen alig váltottunk néhány szót tegnap.
– Ő a szálloda vezetője, talán csak nagyvonalú vendéglátó.
– Ugye, ezt te sem hiszed el? – meredtem rá.
– Egy pillanatig sem – vágta rá gondolkodás nélkül.
 Egymást néztük, és úgy éreztem, Ian szeretne még valamit mondani, de
csendben maradt. Így megigazítottam a napernyőt, ő pedig bekapcsolta a
laptopját. Valami kutatás, azt mondta, én pedig visszatértem a
könyvemhez.
Körülbelül harminc perc elteltével Ian a forróságra panaszkodott, és a
nyakát törölgette.
– Mivel az óceán baromi veszélyes, a medencében leszek – morogta,
majd felállt, és összehajtogatta a törülközőjét. A szörfösök felé nézett,
aztán odamutatott. – Nézd! Még a legjobbakat is ki kell húzni a
hullámtörés területéről.
A kezemmel beárnyékoltam a szemem, és néztem, ahogy a jet skik és
a vízimentő csónakok a part mentén tolonganak. A vízbe esett
szörfösöket figyelték, akiket a partra kellett vinni.
Ian leállította a laptopját, betette a táskájába, és a törülközőt a vállára
csapta.
– Jössz fürdeni?
– Nemsokára.
Miután elment, bekentem naptejjel a lábamat. A pincér megjelent egy
újabb vizeskancsóval, én pedig kértem egy újabb mai tait. Hátradőltem,
lehunytam a szemem, és a könyvet kinyitva a combomra tettem.
– Aimee.
Kipattant a szemem. Az erős napfényben hunyorogva próbáltam
kivenni a napozóágyam végében álló sziluettet. Valami durva szövésű
anyagot terítettek a lábamra.
– Leégett a bőre.
Carlos.
Elém hajolt, így kitakarta a napot, majd megigazította a törülközőt,
amit rám borított. Felültem, és a napernyő árnyékába húztam a lábamat.
Carlos megfordult, majd spanyolul kiáltott valamit a parton álló három
férfi felé. Mutogatta nekik, hogy menjenek csak előre nélküle. Ők
integettek, aztán a víz mentén továbbsétáltak a város felé.
Az asztalom felé biccentett.
– Pedro nagyszerű mai tait készít. Az öné milyen?
A megrendelt italom az asztalon volt, a pohár oldalán lecsapódott pára
már tócsában állt alatta. Nem értettem. Mennyit aludtam? Annyit
mindenképpen, hogy jól leégjek. Úgy éreztem, mintha a sípcsontjaim
megpörkölődtek volna.
– Pedrónak hívják a Casa del Sol pultosát – magyarázta Carlos, mert
félreértette zavarodott szótlanságomat. A napozóágyam végére mutatott.
– Szabad?
– Persze.
Odébb húzódtam, amikor leült. Igyekeztem úgy elhelyezkedni az
ágyon, hogy fel ne boruljunk. Mosolyogva áthajolt, hogy felvegye a
könyvemet, ami alvás közben eshetett le. Kirázta belőle a homokot,
megjelölte, hol tartok, majd az asztalra tette.
A korábbi tömeg eltűnt, az aznapi megmérettetés véget ért. Carloson
még mindig az előző évi verseny pólója volt, de a farmerét szörfnadrágra
cserélte. A homloka gyöngyözött a melegtől.
– A versenyen volt? – érdeklődtem.
– Csak egy kicsit. Idén nagyon jók az indulók.
– Szörfözik?
– Az elmúlt két évben nem. – A bal szeme körül húzódó hegre
mutatott. – Elég rosszul festettem. Az arccsontomat és az orromat a
helyére kellett tenni, de az itteni orvoslás múlt századi, úgyhogy beletelt
egy kis időbe a gyógyulás. – Félszegen elmosolyodott.
Tátva maradt a szám. Basszus! Olyan erősen beüthette a fejét, hogy
elvesztette a memóriáját. Totális kiütés. A baleset és az arcműtét
megmagyarázta, hogy az arcberendezése miért tért el Jamesétől, de az
emlékezetkiesés még mindig kérdés volt. Miért nem próbálta meg
kideríteni, hogy mégis kicsoda? Miért nem jött haza? Úgy tűnt, mint
akinek fogalma sincs a balesete előtti énjéről.
Éppen kérdezni akartam valamit tőle, amikor Ian megjelent. A
laptopját a fényképezőgépére cserélte. Carlos felkelt, amikor Ian megállt
az ágyam mellett, a combja súrolta a felkaromat. Erőt kellett venni
magamon, hogy ne dőljek hozzá.
– Nem akartam zavarni – szabadkozott Ian.
– No problema. – Carlos a barátai irányába mutatott. – Úgyis
mennem kell.
 Ian Carlos felé nyújtotta a kezét.
– Be sem mutatkoztam, Ian vagyok.
– Sí, Ian. El amigo. – Megszorította Ian kezét. – Carlos.
– Örülök, hogy találkoztunk. – Ian rám pillantott, mielőtt megszólalt: –
Láttam a galériája szórólapját. Nagyon jók a festményei.
– Gracias.
– Az összes az öné?
Carlos az oldalzsebébe tette a kezét.
– Csak a festmények. A szobrokat a Joaquin nevű barátom készítette.
Ian keresztbe fonta a karjait.
– Érdekelne, hogy miért JCD szignóval írja alá a festményeit. A J mit
jelent?
– Ian… – szóltam rá.
Carlos elmosolyodott.
– Egyenes kérdés. A teljes nevem Jaime Carlos Dominquez.
Belém szorult a levegő. James Charles Donato. A szívem hangosan
kalapált a fülemben. A kezdőbetűk azonossága már túl komoly egybeesés
volt ahhoz, hogy ne jelentsen semmit.
Carlos kedvesen rám nézett.
– Akkor holnap reggel tízkor?
Kifejezéstelen arccal bólintottam. Ő elnevette magát, és a barátai után
kocogott.
– Jól vagy? – kérdezett Ian, majd elkomolyodott. – Menjük el a
napról, sápadtnak tűnsz.
Nem is nagyon hallottam meg, amit mondott.
– Jól vagyok. – Felálltam, hogy felvegyem a strandruhámat, de
meginogtam.
Ian megszorította a vállamat.
– Ülj le, és igyál egy kis vizet! – Megtöltötte a poharam, látszott rajta,
hogy aggódik. – Lassan – mondta, amikor mohón inni kezdtem a
napmeleg folyadékot.
Amíg vártam, hogy elmúljon a szédelgés, Ian összehajtogatta a
törülközőket, és összepakolta a strandszatyromat. Átkarolt, miközben a
hotel felé sétáltunk.
 – Már majdnem vacsoraidő van, enned kell. Fürödjünk le, aztán
menjünk el vacsorázni! Én vagyok a vendéglátó.
Azt is mondhatta volna, hogy repüljünk el a holdra, abba is
belementem volna. Carlos és a nap miatt a fejemben totális zűrzavar volt,
így Iannek dőltem, aki az üdülőhöz vezető úton végig átölelve tartott.
 22. fejezet

MIRE IAN ÉRTEM jött, eldöntöttem, hogy abban a kék ruhában leszek,
amelyikről tudtam, hogy tetszik neki.
A kezem remegett, miközben az apró gombokat próbáltam átbújtatni.
A felső kettőt nem gomboltam be, majd úgy döntöttem, hogy még egyet
szabadon hagyok. Utoljára még belepillantottam a tükörbe, és magam is
meglepődtem, milyen nyugodtnak tűnök annak ellenére, hogy majdnem
kiugrott a szívem. Hiába szédelegtem a délutáni napozástól, nem tudtam
másra gondolni, mint hogy az esti vacsora igazából egy randevú. Életem
első randevúja. Jamesszel nem éreztem magam zavarban, amikor párként
először vitt el moziba. Addigra már sok-sok éve ismertük egymást, és jó
néhány filmet megnéztünk együtt.
Amikor Ian kopogott, összerezzentem, és az ajtó felé kaptam a
tekintetemet. Megszorítottam az ajtógombot, és olyan erővel tártam ki az
ajtót, hogy a falnak csapódott.
– Hűha! – mondta Ian, majd a tenyerével kitámasztotta az ajtót, hogy
ne vágjon hátba.
V nyakú fekete pólót, élére vasalt, khakiszínű nadrágot és vietnámi
papucsot viselt. Csodás illata volt a friss fürdő és a strand elegyétől.
Huncutul elvigyorodott, ami túlságosan vonzóvá tette ahhoz, hogy a
vacsoránk egy egyszerű baráti időtöltés legyen.
Figyelmes lettem a fényképezőgépe pántjára, amelyet keresztben
átvetett a mellkasán. Meg volt csavarodva, ezért remegő ujjakkal
megigazítottam.
A kezemet a melléhez nyomta.
– Ne izgulj!
– Nem megy. – A szoba forogni kezdett. A mellkasára meredtem, és
nekidőltem.
– Nézz rám! – mondta karcos hangon. A tekintetünk találkozott. –
Hagyjuk a kávézót és a következő kiállítást. Felejtsük el Laney-t, Lacyt
és azt is, hogy miért vagyunk itt. Ma este csak mi vagyunk, senki más.
Meg tudjuk ezt tenni?
Bólintottam, és képtelen voltam levenni róla a szemem. Volt valami a
hangjában és a kellemes hanghordozásában. Már nem volt elég a csókja,
azon gondolkoztam, milyen érzés volna, ha fölöttem lenne, meztelenül.
Hogy milyen lehet a bőre tapintása a pólója alatt. Az ujjaimmal
belekapaszkodtam a pamutba.
Atyám, biztosan napszúrást kaphattam, ha ilyeneken jár az eszem.
Ian összekulcsolta az ujjainkat, majd a folyosóra húzott.
– Nagyon ki vagy melegedve, gyere, szerezzünk valami ennivalót.
Lefoglalt egy asztalt az üdülő strand felőli éttermének második
emeletén, ami a medence környékére nézett. Rendeltünk, majd a pincérnő
távozása után elnémultunk. Néztem, ahogy az evőeszközökkel babrál, a
szalvétán lévő villákat pakolgatja, és a kés élességét ellenőrzi. Pont olyan
ideges volt, mint én, és ez csodálatos érzés volt. Jól tudtam, hogy nagyon
fontos vagyok neki, hiszen átutazta velem a fél világot, miközben én egy
másik férfit üldöztem.
Felkutatnám érte a világ minden sarkát.
Ian szavai visszhangoztak a fejemben. Vagy nagyon bolond volt, vagy
nagyon szerelmes. Belém.
Félrepillantottam.
– Min gondolkozol? – kérdezte halkan.
Elpirultam, majd megköszörültem a torkomat.
– Rajtad. Rajtunk. Azon, hogy miért vagy itt – vallottam be
egyszerűen. – Miért jöttél el velem?
Örökkévalóságnak tűnő ideig csak nézett rám.
– Egy hozzám nagyon közel álló embert azért veszítettem el, mert nem
indultam utána. Dühös voltam és megbántott, így hagytam elmenni. De
amikor lecsillapodott a mérgem, rájöttem, hogy nem szándékosan bántott
engem. Nem tehetett arról, ahogy viselkedett, de addigra már késő volt.
Rég eltűnt, nekem pedig fogalmam sem volt, hol lehet.
Ian az óceán felé pillantott, a szellő megborzolta a haját. Eszembe sem
jutott féltékenynek lenni arra a nőre, akit a szívében őrzött, a fájdalma
olyan réginek és mélynek tűnt. Így csak végigsimítottam a hullámos haján,
hogy megnyugtassam.
– Ki volt?
– Az édesanyám. – Felém hajolt, és megfogta a kezemet. – Az ő
esetéből tanultam meg, hogy ne engedjem el könnyen azokat az
embereket, akiket szeretném, ha az életem részei lennének. Barátok és
mások, akik fontosak nekem – mondta, és a hüvelykujjával simogatta az
ujjaimat. – Fontos vagy nekem, Aimee. Jobban, mint gondolnád.
Értettem a szavai súlyát, az érintése megbizsergette a bőrömet, az
érzés végigfutott a karomon.
– Örülök, hogy itt vagy. Örülök, hogy elhívtál vacsorázni, nagyon
jólesik.
Egy rakoncátlan tincset a fülem mögé igazított.
– Meg merem kockáztatni, hogy az étel nem lesz olyan jó, mint amit te
készítesz, de én már annak is örülök, hogy veled lehetek.
– Még meg sem érkezett a vacsoránk, és te már megszólod – róttam
meg.
Felnevetett.
– Az utazásaim alatt gyakran eszem éttermekben, de az elmúlt
hónapokban minden délután csomagoltál nekem főtt ételt. Nagyon nehéz
úgy rászánni magam valami újra, hogy a legjobbat már kóstoltam. –
Elkomolyodott az arca, a gyertya kellemes fényében szomorúságot láttam
rajta. – Nagy kár lenne, ha nem jönnél vissza a kávézóba. Túl tehetséges
vagy ahhoz, hogy ne élj vele. Meg kell mutatnod a világnak.
– Mint a képeidet?
Bólintott.
– Varázslat van a receptjeidben, és szerintem elérted azt, amit kitűztél
magad elé. Megteremtetted a kávézás különleges élményét, és a
vendégeid azért térnek vissza, mert az ételektől és az italoktól jól érzik
magukat. Ahogy a Belizi naplemente azt az érzést váltja ki belőled, hogy
szeretnél odautazni. Az igazi művészek az alkotásaikon keresztül
érzelmeket váltanak ki, és te, Aims, művész vagy.
Elpirultam és elfordultam, mert Ian dicsérete miatt legszívesebben
táncolni és énekelni lett volna kedvem, bár a szavai egyben aggasztottak
is.
– Nem fogom magára hagyni a kávézómat.
– És mi lesz Carlosszal? – tudakolta. – Minden jel arra mutat, hogy ő
James. Mi lesz, ha nem akar elköltözni Mexikóból? Itt fogsz maradni
vele?
Ian nem palástolta a félelmét. Le lehetett olvasni az arcáról és a válla
feszességéből. Rettegett attól, hogy elveszít engem.
– Bízom abban, hogy erre nem kerül sor – válaszoltam, pedig
pontosan tudtam, hogy majd döntést kell hoznom.
A pincérnő megérkezett az ételekkel. Miután megettük, és fizetett, Ian
a fényképezőgépén finomhangolta az objektívet és a beállításokat.
Néztem, ahogy a hold fénye fodrozódik az óceán felszínén, miközben a
kattogásokat és a pittyenéseket hallottam. Elmosolyodtam. Amíg élek,
ezek a hangok Ianre fognak emlékeztetni. Aznap este megállapodtunk,
hogy se a kávézóról, se a fényképezésről nem fogunk beszélni, mégis
szóba került az üzlet, és engem ez egyáltalán nem zavart. Nagyon
szerettem, hogy ilyen szenvedéllyel űzi a munkáját. Nagyon szerettem…
Ian lefotózott. A vaku felvillant, és szerteoszlatta a gondolataimat.
Pislogtam.
– Ezt miért csináltad?
– Mert gyönyörű vagy. – Az apró kijelzőt nézte. – Az óceánt
csodáltad, és nagyon tetszett az arckifejezésed. Békés volt.
– Ó! – Ennyit tudtam mondani, és összehajtottam az ölemben a
szalvétát.
– Még sosem láttam ilyennek az arcodat, és szerettem volna
megörökíteni.
Megmutatta a képet, de csak egy pillanatra láttam, mielőtt kikapcsolta.
Az egészből annyit érzékeltem, mintha egy idegen lett volna.
– Hogy sikerülnek a képeid?
Az ottléte alatt nem készített nagyon tájképet, inkább a helyi kultúrát
és a történéseket fényképezte. És embereket.
– Nem annyira rosszak, mint gondoltam.
– Ez azért van, mert nagyon jó vagy.
Megvonta a vállát.
 – Nem mindig tetszettek a munkáim.
Látszottak az arcán az érzelmek, a halvány szarkalábaiban a
nyugtalanság. Megsimogattam az ujjait.
– Szerintem a munkáddal kölcsönösen szeretitek egymást.
Észreveszed ott a szépséget, ahol senki más. Vagy inkább, ahol mások
nem akarják. Ez egy képesség.
Felhorkant, és visszatette az objektívre a sapkát.
– Néhányan beleegyeztek, hogy lefotózzam őket, és kiállítsam a
fényképüket. Téged zavarna, ha a rólad készült képekből is állítanék ki?
Hátradőltem.
– Rólam?
– Nem fogom őket eladni. Téged nem tudnálak eladni – mondta szinte
önkéntelenül, majd félretette a fényképezőgépét. – Otthon megkérem
Wendyt, hogy küldjön neked egy beleegyezési nyilatkozatot. – Az üres
tányéromra mutatott. – Végeztél?
Bólintottam.
– Jó. Nézzük meg, milyen kalamajkába tudunk belekeveredni! –
Huncutul elvigyorodott, mire felnevettem.
A szalonba mentünk, hogy a bárpultnál igyunk egy koktélt. Egy
mariachi zenekar játszott a medence felé nyíló apró színpadon, amely egy
lámpafüzérekből készített baldachin alatt állt.
Ian elkapta a kezemet, és a színpadra húzott. Tiltakozni próbáltam.
– Túl késő arra hivatkozni, hogy nem szeretsz táncolni – mondta a
trombitát túlharsogva.
– Sosem állítottam, hogy nem szeretek táncolni – kiabáltam a fülébe. –
Imádok táncolni. Ez a zene olyan…
– Pattogós?
– Olyan polkás.
Felemelte behajlított karját, a bal vállánál tapsolt, majd jobbra
szökdécselt, a mozdulatai eltúlzottak voltak, de nagyon szórakoztatók.
Nevettem, utánoztam, majd felemelt karral körbetáncoltunk. A szoknyám
a combjaim körül pörgött, és amikor körbeértem, lefotózott.
– Hagyd abba! – szidtam le, és a fényképezőgép felé nyúltam, de
hátralépett. Csípőre tett kézzel néztem rá. – Megállapodtunk. Tedd azt el!
 – Maradj itt!
A bárpulthoz ment, ahol a pultossal beszélt, majd pénz kíséretében
odaadta neki a fényképezőgépet. A férfi eltette a gépet, a pénzt pedig a
zsebébe dugta.
A zene lelassult, a rézkürtökből megbűvölő dallam áradt, a
gitárpengetés ritmusa csípőringatásra hívogatott. Figyeltem, ahogy Ian
felém tart, a tekintetünk összekapcsolódott. Az ajkam szétnyílt. A
szemében látszó erőtől és eltökéltségtől földbe gyökerezett a lábam.
Hozzám lépett, és a karjába vont. Kívánós borzongás futott végig rajtam.
Közelebb préseltem magam hozzá.
Kínzóan lassan végigsimított a testemen, majd a két keze közé fogta az
arcomat, végighúzta a hüvelykujját a számon, és megcsókolt. Egyszerre
volt heves, kétségbeesett és gyengéd.
A testünk szinkronban mozgott, ahogy áttáncoltunk a parketten. A
zene hangosabb lett, a csókunk vadabb, a nyelvünk felfedezőbb. Majd
hirtelen eszembe jutott, hogy hol vagyok, és miért.
– Mit művelsz velem? – Alig bírtam végiggondolni, amit mondani
akarok.
– Csókollak – mormolta a számba. – Szeretlek.
Úgy csókolt, mint semelyik más férfi, bár egészen addig csak egyetlen
fontos férfi csókolt meg. De az rég volt, és szinte már felidézni sem
tudtam, hogy milyen volt.
Teljesen összezavarodtam attól, hogy Ian mit tesz velem, hogy mit
érzek iránta, és úgy általában mit jelent nekem. Úgy éreztem, hogy el
kellene taszítanom magamtól, ehelyett inkább kapaszkodtam belé.
A kezével eszeveszett módon bejárta a hátam minden
négyzetcentiméterét. Mindenütt megcsókolta az arcomat, az államat és a
nyakamat, a nyelvével végigsimított a nyaki eremen, amitől úgy éreztem,
felperzselődik a bőröm. Ez már túl sok volt. Kibontakoztam a
csókunkból.
– Miért csinálod ezt? – ziháltam. – Miért most?
Megpuszilta az arcomat, és finoman megharapta a fülcimpámat.
– Egy halott férfival nem tudtam versenyezni, mert imádattal gondoltál
rá.
 – Hogy ne felejtsem el – válaszoltam kétségbeesetten. Úgy éreztem,
elveszítettem az irányítást.
Ian az ujjaival a hajamba szántott, és az enyémbe fúrta a tekintetét.
– De él, Aimee. Hús-vér ember. Na, ezzel már tudok versenyezni.
– Ez nem verseny, Ian. Nem egy főnyeremény vagyok.
Elkomorodott a tekintete.
– Soha nem is lehetnél, nekem ennél te sokkal többet jelentesz. És
hidd el, jóval több érzelmet érdemelsz, mint amennyit megengedsz
magadnak.
Jól éreztem magam. Már csaknem az az érzés szétfeszített, amit Ian
tekintete kiváltott bennem, az érintéséről és a csókjáról már nem is
beszélve. Nem értettem, mi történik velem.
Told el magadtól, és koncentrálj arra, amiért itt vagy!
– Az alkalmazottam vagy – emlékeztettem bénán.
– Akkor felmondok. – Újra megcsókolt, majd felnyögött.
Vagy én voltam az?
Az ujjaimmal a mellkasát simogattam, ahogy átadtam magam és
mindent elengedtem. Mindent, ami biztonságot és kiszámíthatóságot
jelentett. De hát én James miatt jöttem ide! Eltoltam magamtól Iant,
megszakítva ezzel a csókunkat.
Mélyen a szemembe nézett, a tekintetében érzelmeket és izgalmat
láttam. Teljesen lecsupaszodott.
– Ian…
– Szeretlek!
– …ne!
– Szeress engem, Aimee!
Az egész világom a darabjaira hullott.
– Nem lehet. – Azzal sírva fakadtam, és kiszaladtam a szalonból.
Az előtérben találtam egy sötét sarkot, ahol egy rattanfotelba rogytam.
A vérem száguldott, a szívem dübörgött. Ian nem rést ütött a magam köré
vont vastag pajzson, hanem dinamittal szétrobbantotta. Ripityára törte, és
engedte, hogy meglássam őt.
Mozgást érzékeltem az előtérben. Ian tartott mogorva arccal a lift felé,
de elfelejtette a fényképezőgépét.
 Felpattantam a fotelból, és visszamentem a bárba, ahol meggyőztem a
pultost, hogy adja oda nekem. Visszaültem az előtér sarkába, és nem
bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy megnézzem az albumban lévő
képeket. Zseniálisak voltak, az élet apró pillanatait kapta el csodálatos
színekben. Minden képnek volt egy története, ahogy az enyémnek is.
Csak bámultam azt a fotót, amit vacsora közben készített rólam.
Olyasvalaki volt, akit fel sem ismertem, akit régóta nem láttam. Magamat.
Ellazultan, védtelenül. Egy szerelmes nő képe volt.
Elakadt a lélegzetem, a gyomrom összeugrott, és hevesen ingattam a
fejemet, pedig az igazság ott bámult vissza rám. Amikor Ian a fotót
készítette, éppen azon gondolkoztam, mennyire szeretem benne, hogy
annyira rajong a munkájáért, és azon, hogy mennyire szeretem őt.
Ó, Ian!
Kikapcsoltam a fényképezőgépet, a szobájához rohantam, és
hangosan dörömböltem az ajtaján. Kitárta, én meg alig kaptam levegőt.
Ott bámult rám, meztelen felsőtesttel, csak egy pizsamanadrág volt rajta.
Éreztem, hogy végem van.
– Bemehetek? – kérdeztem, és megmutattam neki a gépét.
Még jobban kinyitotta az ajtót, és akkor sem csukta be, miután
beléptem. Átemeltem a fejem fölött a pántot, de nem adtam neki oda a
fényképezőgépet. Még nem.
– Megnéztem a képeidet – vallottam be.
Hangos, rekedtes nevetés zaja visszhangzott a folyosóról. A késő
éjszakai bulizók a szobájuk felé tartottak. Ian hagyta, hogy az ajtó
becsukódjon. Összefonta a karját, a nyakán megfeszültek az izmok. Nem
volt boldog.
Nagyot nyeltem.
– Ne haragudj, de elkezdtem nézegetni a képeket, és nem bírtam
abbahagyni. Tudom, hogy nem akarsz portrékat kiállítani, valami miatt
nem szereted őket, és ezt értem is. De csodásak, sőt, zseniálisak. –
Megnyaltam a számat, és egy lépéssel közelebb léptem hozzá. – Hatással
vannak rám.
Kinyújtotta a kezét a gépért.
Egy újabb lépés felé.
 – Hatással vagy rám.
– Aims – szólalt meg. – Nekem ez nem megy. Nem tudunk úgy
elkezdeni valamit, hogy te eltolsz magadtól. Akkor inkább maradjunk
barátok, ha te nem szeretnél többet. Kérem a fényképezőgépet.
A mellettem lévő székre tettem.
– Nem foglak eltolni magamtól.
Összenéztünk. Az egyetlen figyelmeztető jel az lehetett volna, hogy Ian
állkapcsa megfeszült, mert a következő pillanatban már az ajtónál volt, és
a testemhez préselődött. Az ujjaival a hajamba szántott, miközben
megcsókolt. A korábban felpiszkált érzelmek teljes erővel tombolni
kezdtek.
Mindenütt megérintettem a mellkasát, majd átkulcsoltam a nyakát és a
fejét. Nem akartam, hogy abbahagyja a csókolózást. A vállamon
keresztül végigsimított a hátamon, lehúzta a ruhám cipzárját, így az anyag
a földre hullott. Majd folytatta, és lehúzta a bugyimat is. Ott állt előttem,
és nem bírtam betelni az érintésével. A sima mellkasa és a feneke fölötti
homorú rész vonzotta leginkább a kezemet. Kemény volt, ahol én puha,
és erős, ahol én gyenge. A barátom volt, és én teljesen odavoltam érte.
Megfogta a melleimet, mire felszisszentem, majd addig tolt az ágy felé,
amíg a szélére nem kellett ülnöm. Letérdelt, a kezével megfogta a
combomat, majd széttárta a lábamat. Teljesen kinyíltam előtte, védtelen
voltam. Rám nézett. Az volt az utolsó lehetőség a megállásra. Az utolsó
lehetőség, hogy azt mondjam, én mégsem erre vágytam. Mégsem rá
vágytam.
De akartam. Mindenét akartam.
Bólintottam, mire rekedtes hangon felnyögött, és lehajtotta a fejét. A
nyelve érintésére és a szája cirógatására felsírtam. A fejébe
kapaszkodtam, magamhoz szorítottam, és elvesztem. Aztán hirtelen eltűnt.
A szemem kipattant. Ian ott állt előttem, éppen a nadrágját húzta le, és
kétség sem férhetett ahhoz, hogy mennyire kíván engem.
Az ágyra mászott, engem is felsegített a párnákhoz, majd fölém
helyezkedett. Az éjjeliszekrény felé nyúlt, és kihúzta a fiókját.
– Ian – kérleltem.
– Itt vagyok, Aims – súgta a fülembe.
 Hallottam, ahogy feltépi a csomagolást, majd mocorgott,
elhelyezkedett, és belém hatolt.
– Szeretlek! – mondta, és csak utána kezdett el mozogni.
Belekapaszkodtam, alig bírtam követni a testemen és a testemben
végigsöprő érzéseket.
– Szeress belém, Aimee! – Erősebben mozgott, én pedig éreztem,
hogy elér a lelkemig. – Engedd el magad!
Így is tettem. Átszakadt minden gát, atomjaimra hullottam, Ian pedig
ott volt, hogy elkapjon.

Lassan kinyitottam a szemem, és körülnéztem a szobában. Ian

szobájában. Az ágyában voltam, hason feküdtem, és a légzését
hallgattam. Megnyugtató volt az egyenletes ritmusa, el is képzeltem,
milyen lenne minden reggel mellette ébredni. A gondolattól
elmosolyodtam.
Nagyon korán volt, a résnyire nyitott spaletták között alig jött be fény,
én mégis teljesen ébren voltam. Mélyen átaludtam az éjszakát, az elmúlt
hónapok legpihentetőbb alvása volt. Ian sokáig szeretett engem, a
testemmel olyanokat tett, amiket elképzelni sem tudtam, a szívemmel
pedig, amiről nem is álmodtam. Ahogy visszaidéztem, az egész testem
égett a tűztől.
Majd eszembe jutott a valóság, és az éjszakai szeretkezés eufóriája
úgy illant el, mint a forró serpenyőre hulló vízcsepp. Elárultam a James
iránti érzelmeimet. Elárultam magamat.
Könnyek csorogtak az arcomon, miközben óvatosan felkeltem az
ágyból. Nem mertem Ianre nézni. Nem engedtem meg magamnak a
pillantást, hogy lássam, milyen csodálatosan nézhet ki reggel. Álomittasan,
jóképűen és védtelenül.
Belebújtam a ruhámba, a szandálomat a kezembe fogtam, majd
kimentem a szobából. Ám mielőtt az ajtó becsukódott volna, mégis
rápillantottam. Engem nézett, az arcán zavarodottság látszott. Megszakadt
a szívem. Az egyik fele Jamesért, a másik Ianért.
 23. fejezet

NEGYEDÓRÁVAL A FOGLALKOZÁS kezdete előtt értem az El estudio del

pintor galériához, mert már meguntam a strandon bóklászást. Azelőtt
jöttem el a szállodából, hogy Ian megkereshetett volna. Megbántottam, és
még nem álltam készen arra, hogy az elmúlt éjszakával foglalkozzam.
Pedig minden arra emlékeztetett. A szoknyám súrolta a testem azon
pontjait, amiket megérintett, és amik még mindig érzékenyek voltak az
éjszakától. A sós levegőnek olyan íze volt, mint a bőrének, a nyakamat
simogató szellő pedig olyan volt, mint a csókjai.
Ian olyan magasságokba emelt, amiknek a megmászásához mással
sosem voltam elég bátor, majd ahogy kérte, elengedtem magam, és a
szívembe fogadtam őt.
De nem ott volt a helye, bár tudtam, hogy jóval Mexikó előtt
beengedtem oda. A szívemet Jamesnek kellett fenntartanom, miatta
voltam ott.
Egy fiatal nő üdvözölt, amikor beléptem a galériába. Mélybarna
szemével rám nézett, majd letette az olvasmányát.
– ¡Hola! ¿Cómo está?
– Muy bien, gracias. – Bocsánatkérő mosoly kíséretében
válaszoltam. – Elnézést, de nem beszélek spanyolul.
Elkerekedett a szeme.
– Akkor ön az a gyönyörű amerikai nő, akiről Carlos mesélt.
Felvontam a szemöldököm és a mellkasomra böktem.
– Én?
A nő kuncogott.
– Sí. Talán ezt nem lett volna szabad mondanom, de Carlos többször
is megemlítette, hogy ma reggel jönni fog hozzánk. – Megkerülte az
asztalt, és kezet ráztunk. – Pia vagyok. Én vagyok itt szombatonként,
mert ő sosem jön be ilyenkor. – A sosem szót heves gesztikulálással
támasztotta alá. – Sí, biztosan sokat jelenthet neki.
Érdekes.
– Miért gondolja ezt? – kérdeztem, majd áttettem a másik vállamra a
táskámat. Az ujjaim remegtek. Izgultam és ideges is voltam, hogy
találkozom Carlosszal.
– Mert a szombat a festésé – fintorgott az orrával – és a futásé.
Nagyon sokat fut.
– Nem a maratonra edz?
– Elmondta önnek? – kérdezte hitetlenkedve, majd a fejem búbjától a
szandálom talpáig végigmért. – Carlos nem tudja önt hová tenni.
Különórát vesz, pedig nem szeret festeni. Szerintem azért nem tudja
megfejteni, mert képtelen kiverni a fejéből. – Pia az ujjával megkocogtatta
a halántékát. – Hogy lehet ez?
Értetlenül néztem rá.
– Nem értem, mire céloz.
Gyanakvón méregetett.
– Miért akar festeni? Kedveli Carlost, ugye?
– Nagyszerű festő. – És igen, kedveltem. Nem igaz, szerettem.
A bárban kellett volna hagynom Ian fényképezőgépét, és akkor nem
mentem volna a szobájába.
Basszus! Még mindig James jegygyűrűjét viseltem.
– Carlos csodálatosan fest – folytatta Pia. – De szombatonként soha.
Sí, kedveli önt, és nagyon boldog vagyok emiatt. Nagyon szomorú volt,
amikor elveszítette… – A homlokára csapott és kuncogni kezdett. –
Ajjaj! Szokás szerint megint túl sokat beszéltem, de kedvelem önt, így
csendben maradok. Carlos fent van. – Az ajtóra mutatott. – Menjen
vissza az udvarra, a bal oldalon lévő ajtón túl találja a lépcsőt.
– Köszönöm – mondtam. – Örülök, hogy találkoztunk.
– Jó szórakozást! – kiabálta még utánam, amikor az ajtó becsukódott.
Beléptem a Pia által megjelölt ajtón, majd felmentem a szűk
lépcsőházban, ami egy napfényben úszó szobába nyílt. Csupa üveg volt a
plafon, az utca felé óriási ablakok néztek, a tetők fölött vékony csíkban
kilátszott az óceán. Különböző technikákkal – pasztell, olaj, akril, tinta és
szén – készült festmények díszítették a falakat. A festőállványok szépen
sorba voltak rendezve, egy állt külön a terem elejében. Az lehetett
Carlosé.
Szólítottam, de nem válaszolt. Elgondolkoztam, vajon hol lehet.
Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Nem szerettem festeni,
viszont szerettem volna időt tölteni vele. Nézni őt, és azt, ahogyan fest. Ő
is balkezes, és ő is a sörték szélessége és anyaga alapján rendszerezi az
ecseteit? Mert James így csinálta.
A dél felé néző falon három ajtó volt. Az egyik tárva-nyitva, ami
mögött egy polcrendszer húzódott tele festékestubusokkal, ecsetekkel,
terpentines konzervdobozokkal és üres vásznakkal. Megpróbáltam a
középső ajtót is, de az zárva volt, majd Carlost keresve benyitottam a
harmadikba, és kitártam az ajtaját. Ez a szoba még világosabb volt, mint a
terem, hunyorogtam is, amíg a szemem alkalmazkodott a fényhez.
Egy festőállvány volt a szoba közepén, egy festékestubusokkal és
koszos rongyokkal teli asztal mellett. Konzervdobozokban,
befőttesüvegekben és bögrékben ecsetek és festőkések, a szomszédos
falnak támasztva rengeteg vászon. Voltak, amik be voltak fejezve, míg
másokon félbemaradt jeleneteket láttam. A stílusuk nagyon hasonlított
Jamesére. Azonnal felismertem, hogy ezeket Carlos festette. Ez a szoba
volt az ő magánstúdiója.
Beljebb mentem, majd megdermedtem. Hirtelen úgy járt át a
fagyosság, mint amikor az ember túl sok hideg ételt eszik. Az ajtóból nem
lehetett látni, de az asztal mögött, a hátsó falnak támasztva álltak James
eltűnt festményei.
Mi a fene! Vajon hogyan és mikor kerültek ide?
Körbenéztem a szobán. Carlos nemrég készült festményeit leszámítva
az összes Jamesé volt. Kivéve az a nő a vásznon, amit a szoba túlsó
végében láttam. A Karib-tengert idéző kék szemével hívogatott.
Az én szemem.
Többtucatnyi festmény volt erről a nőről, amiket csak úgy lehetett látni,
ha valaki jobban bement a szobába. A mandula formájú szem és a
ceruzával kihúzott szemöldök az enyémre hasonlított, bár a szem kék
árnyalatában volt eltérés. A következő festményhez léptem. Ez egy másik
szögből készült, mintha Carlos lenézett volna a lányra. A haja és a szeme
színe ezen is hasonlított az enyémre.
Úgy lapozgattam át a vásznakat, mint az iratokat szokás egy
mappában. A modell színei hátrébb egyre jobban eltértek az enyémtől, és
a dátumozásuk is régebbi volt. Minden festmény különbözött az előzőtől,
mintha Carlos a lelki szemei előtt látta volna a nőt, de a vásznon nem tudta
volna a tökéletes színt elérni. Mintha a nem tökéletes másolataim lettek
volna. Ahogy a szignózásra használt festék sem volt James kékjének
tökéletes mása.
Miért festett meg engem Carlos, ha nem emlékszik rám? Miért
tagadja, hogy ő James?
Éreztem, hogy csuromvíz vagyok. Apró tincsek tapadtak a tarkómra.
A gondolataimban káosz uralkodott. Körbenéztem a szobában, és
megláttam egy állványra feszített vásznat. Egy újabb kép rólam. Ezen már
pontosan olyan volt a szem és annak a színe, mint az enyém.
Carlos látta a szememet!
Azt gondoltam, hogy csak bebeszéltem magamnak a zavarát, amikor
az első találkozásunkkor a fejem tetejére toltam a napszemüvegemet, és
könyörögtem neki, hogy ismerjen meg.
Az asztalon egy műanyag bödönben volt a kikevert festék.
Lecsavartam a tetejét, majd kitört belőlem a zokogás. Carlos megcsinálta.
Ott volt James karibi kékje.
Ó, James, megtaláltalak!
Különböző érdekességeket vettem észre a szobában. Fogkrém
módjára középen benyomott festékestubusok. Tiszta ecsetek, amiket a
sörte vastagsága és anyaga szerint állítottak sorba. Az állvány bal oldalára
rendezett eszközök és felszerelések, mert Carlos balkezes volt. Mint
James.
Vízcsobogást hallottam a szomszédos szobából, onnan, aminek az
ajtaja zárva volt. A kilincset lenyomták, a parketta nyikorgott, majd
Carlos jelent meg az ajtóban. Tétovázva pislogott.
Az állványon lévő vászonra mutattam.
– Meg tudnád ezt magyarázni?
Az álla megfeszült, és a kezemben lévő festékesbödönre meredt. A
stúdiója valószínűleg nem állt nyitva a hallgatók előtt, a jelenlétem
meglepetésként érte. De a nyitott ajtó hívogatott, és így betekinthettem
abba a világba, ami bár kísértette, nem emlékezett rá, vagy ellenkezőleg,
amit el akart felejteni.
A karizmaim görcsbe ugrottak, ahogy szorítottam a bödönt. Azon
gondolkoztam, mi van, ha James mégsem akart feleségül venni? Ha a
művészetet választotta helyettem? Ha a családja elvárásai az üzlettel
kapcsolatban arra kényszerítették, hogy mindent adjon fel, beleértve
engem is? Ellopatta a saját festményeit, eljátszotta a halálát, majd
elköltözött, és új életet kezdett.
Azt én is éreztem, hogy valami nem stimmel a gondolatmenetemben.
Az egésznek nem volt értelme, kivéve egyvalaminek. Hogy James nem
akart engem.
A szemeim elkerekedtek a felismerésre, majd a tizenkilenc hónapnyi
teher krokodilkönnyek formájában csorgott le az arcomon.
Carlos mindkét kezével megdörzsölte az arcát, körbenézett a szobán,
majd rám meredt.
– Mi a baj?
– Semmi. – Egy nagyot káromkodtam. – Minden! Össze vagyok
zavarodva. – Durván a vállamba töröltem az arcomat. – Örülök, hogy
megtaláltalak, de sajnálom, hogy elhagytál. Bakker! – szakadt ki belőlem.
– Mi a francot keresel itt, James?
Erre megfeszült.
– Nem James vagyok.
– Akkor magyarázd ezt meg! – A mutatóujjammal az állványon lévő
festményre böktem. – És ezeket is! – James falhoz támasztott
festményeire mutattam. – Azt meg tudod magyarázni, mégis miért van az,
hogy egyik sem mexikói helyszínt ábrázol? Tudtad, hogy ezek
Kaliforniában vannak? Nem találod ezt furcsának?
Felizzott a szeme.
– Először is, ez az én magánstúdióm, másrészt azokhoz a
festményekhez semmi közöd.
– De van, ha rólam festetted! – kiabáltam.
– Az nem te vagy! – vágott vissza. – Nem is ismertelek két nappal
ezelőttig. Ő egy… – Káromkodva az állványhoz ment, majd rábökött a
vászonra. – Szinte minden éjszaka egy nőről álmodom. Ugyanaz a francos
álom újra és újra, és… – Elhallgatott és félrepillantott.
Zavarban volt, talán szégyellte is magát. Lehet, hogy dühös volt
magára, mert eszébe jutott, hogy ez nem tartozik rám.
– Soha senkinek nem meséltem róla. Még a… – Elhallgatott és
megrázta a fejét.
– És elgondolkoztál már azon, hogy miért álmodsz róla? – faggattam.
– Mindig ezen gondolkozom.
– És próbáltad megkeresni?
Nagy levegőt vett.
– Ő nem létezik.
– Dehogynem! – A tenyeremmel megpaskoltam a mellkasomat. – Itt
áll előtted.
Láttam a szemén, hogy dühös, tomboló vihart érzékeltem a zord
külseje mögött. Haragudott, mert a személyes területére léptem, és a
bizonytalanság érzésével fenyegettem. Belekapaszkodtam ebbe az
érzésbe, és követtem a tekintetét. Meredten nézte az állványra tett
festményt, az a nő megbabonázta.
Felemeltem a festékesbödönt.
– A Stanfordon keverted ki ezt a festéket, ami pontosan olyan színű,
mint a szemem. Akartál valamit, ami minden festményen emlékeztet rám.
Tudom, hogy ez nyálas, de sosem töltöttünk pár napnál többet külön.
Nagyon megviselt minket a távolság, amíg egyetemre jártál. Ezt a színt
használtad szignózásra, ahogy az a lenti festményeken is látszik. Ezt a színt
próbáltad annyira kikeverni. – Megráztam a dobozt, mire a sűrű, ragacsos
anyag lassan megindult benne. – Az az egyetlen magyarázata annak, hogy
Carlosként is kikeverted ezt a színt, hogy végre megláttad a szemem.
Úgy nézett rám, mintha először találkoztunk volna. Végigmért tetőtől
talpig, majd az arcomat figyelte, de nem szólt egy szót sem. Az asztalra
tettem a dobozt.
Carlos nagyot nyelt.
– És mi történt vele?
Végighúztam a körmeimet a faasztalon, majd nagy levegőt vettem.
– James Cancúnba utazott egy üzleti útra, hogy az egyik ügyfelet
elvigye horgászni. Valami baleset történhetett a hajón, mert eltűnt. A
bátyja hozta haza a maradványait, miután sikerült megtalálnia. A temetése
az esküvőnk kitűzött napján volt, tizenhét hónapja. – Az ablak felé
fordultam, és az alacsony tetők fölött az óceánt néztem.
– Akkor meg miért keresed, ha meghalt? – kérdezte Carlos mögülem.
– Miért pont itt, amikor az ország túloldalán tűnt el?
– Okom van azt hinni, hogy nem halt meg, mert olyan információkat
kaptam, amik szerint itt kell lennie. – Visszafordultam felé. – Nem tudom,
hogy mi történt az arcoddal, mert másképp nézel ki, és azt sem tudom,
hogy a memóriáddal mi a baj, hiszen elfelejtettél, de egyet mégis tudok,
megtaláltalak. Megvannak az elveszett művek, és láttam a rólam készített
festményeidet is. Te vagy James, csak azt nem tudom, miként segítsek,
hogy újra magadra találj. Egyáltalán emlékszel valamennyire ránk?
Bármire?
Megrázta a fejét.
– Akkor hazajössz velem? Talán az ismerős környezet majd segít
felidézni az emlékeket, visszaszerezni őket.
Nem szólalt meg, összeszorította a száját, de tudtam, hogy közben
száguldoznak a gondolatai. Emlékezni próbált? Valami ismerős jellemzőt
keresett rajtam?
– Kérlek, mondj valamit! – könyörögtem.
A szemében bizonytalanságot és kétségeket láttam, egy pillanatra le is
hunyta, mintha próbálná őket szertefoszlatni.
– Osztozom a fájdalmadban, de én nem James vagyok. Nem lehetek.
Engem ide köt az életem, a barátaim és a családom. Imelda, a nővérem…
Elakadt a lélegzetem.
– Imelda Rodriguez?
– Ismered?
– Tudom, hogy ki ő. – Felnyögtem, mert kezdtem érteni, hogyan érnek
össze a szálak. Viszont fogalmam sem volt, mi folyik.
Megállás nélkül csak azt mondogattam magamban, hogy gondolkozz,
gondolkozz, gondolkozz, miközben a halántékomat dörzsöltem.
Carlos összefonta a mellkasa előtt a karját, majd nagy levegőt vett.
– Most menj el!
 – Tessék? Miért?
– Csak, és most – szólt rám.
Egy pillanatig nem mozdultam. Ő sem moccant, de nem is gondolta
meg magát. Pont olyan makacs volt, mint mindig. Miután nem szólt egy
szót sem, elindultam, ám az ajtóban megálltam.
– Nem tudom, Imelda mit mondott neked, de ő nem a nővéred.
Neked egy Thomas nevű bátyád van, és egy menyasszonyod.
– Tévedsz.
– Ebben az egyben biztos vagyok.
Carlostól a strandig szaladtam. Úgy éreztem, szükségem van arra,
hogy tisztázzam a gondolataimat. Leültem a homokba, arccal a szél felé
fordultam, és abban bíztam, hogy a szellő majd magával viszi a
fájdalmamat. Az elutasítás, a cserben hagyás és az elveszett közös
álmaink fájdalmát.
 24. fejezet

NEM SOKKAL KÉSŐBB visszamentem a hotelba, ahol a strand bárjában

rendeltem magamnak egy mai tait és két tequilát. Mindhármat megittam,
majd egy vízhez közeli napozóágyra rogytam, és vártam, hogy utolérjen a
zsibbadás. Carlosszal elcsesztem mindent, az pedig, ahogy Iannel bántam,
helyrehozhatatlan volt. Arra gondoltam, hogy Carlos soha többé nem akar
majd látni, Ian pedig már halálra aggódhatta magát miattam, és égen-
földön kereshetett. Az alvás sokkal jobb ötletnek tűnt, mint az általam
okozott káosz felszámolása.
A hasamra fordultam, a homokba fúrtam az ujjaimat, egyre lejjebb és
lejjebb, ahol már hűvösnek éreztem. Ugyanolyan ritmusosan
gyömöszöltem a finom szemcséket, ahogy sütéskor szoktam gyúrni, és így
az alkoholgőzös elmém az Aimee konyhájába repített. Mandy mellett
álltam, nevetve az aznapi étlapot terveztük, miközben a reggeli
péksüteményekhez való tésztát állítottuk össze. A strand sós levegője a
rájuk szórt tengeri sóra, az ujjaim között átszivárgó homok pedig a kezem
alatt életre kelő tészta selymességére emlékeztetett. Aminek az
elkészítésére anyu tanított meg. Anyura gondolva pedig még inkább
visszarepültem az időben. A frissen kisült almáspite-illatú konyhájába, ahol
az egykor jól ismert fiú mellett ültem.

Kristálycukrot szórt a fejemre, a csillámporomat, és azt mondta, hogy így

sosem fogom elfelejteni, hogy találkoztunk.
Bárcsak ő is így lett volna ezzel!
Szipogva összeszorítottam az öklömet, s a homok úgy préselődött át
az ujjaim közül, mint a tészta szokott. A sírás lassan elmúlt, a helyét
átvette a némaság, én pedig álomba szenderültem.
Amikor felébredtem, lassú és zavarodott voltam. Felvonszoltam
magam a szálloda lépcsőin, úgy terveztem, hogy a szobámban alszom még
pár órát. Képtelen voltam gondolkozni, és abban a pillanatban a
problémáim halogatása tűnt a legjobb ötletnek.
A medence mellett mentem el az előtér felé.
– Aimee!
Összerezdültem. Ian jött felém. Gyorsabban kezdtem sétálni, ám elém
kocogott, és elállta az utamat.
– Elmentél.
A mellkasára meredtem.
– A múlt éjszakának nem lett volna szabad megtörténnie – jelentettem
ki.
– Baromság! – Mindkét kezével durván a hajába szántott, majd
lehalkította a hangját: – Nézz rám, kérlek!
Felemeltem a fejem, és láttam, hogy az arcára kiült az elutasítottság.
Belül zokogtam miatta. Én tettem ezt vele. Már majdnem felé nyúltam, de
magamra szóltam.
– Hiba volt, Ian. Ne haragudj, és felejtsd el!
– A legszebb éjszakám volt… – Nagyot nyelt, majd elpillantott a
vállam fölött. Látszott rajta az indulat. Majd visszanézett rám. A halvány
ráncok elmélyültek az arcán. – Sosem fogom elfelejteni.
Ahogy én sem, de be kellett fejeznem, amibe belekezdtem. Válaszokat
akartam kapni.
– Vele voltál?
– Ez nekem most nem megy – mondtam, és kettőnkre mutattam. –
James miatt vagyok itt, minden róla szól.
– És mikor fog rólad szólni?
Összeszorítottam a fogamat. Ez is rólam szólt.
– Gyere, mutatok valamit!
Megfogta a kezem, és egy napernyő alatti asztalhoz vezetett, amin a
laptopja nyitva állt. Kihúzott nekem egy széket, majd a mellettem lévőre
ült. Hátrébb tolta a gépet, és felém fordult.
– Megtaláltam James eltűnt festményeit – böktem ki.
Ian hatalmasat fújt.
– Az emeleten voltak, Carlos magánstúdiójában. – A körmömmel a
szék megkopott festékébe kapartam. – Nem emlékszik rám, és úgy tesz,
mintha emlékezetkiesése sem lenne. Felajánlottam a segítségem, mire
megkért, hogy menjek el. Azt is mondta, hogy Imelda a nővére.
Egyszerűen nem értem, hogy mi történik vele.
Ian a tenyerével megvakarta az állát.
– Mit meséltem neked eddig az édesanyámról?
Hátradőltem.
– Mi köze neki Jameshez? – Ian egyenesen a szemembe nézett, amitől
elszégyelltem magam. – Nem sokat. Csak annyit, hogy valamilyen
mentális betegsége volt.
– Disszociatív identitászavar, ami azt jelenti, hogy a betegnek több
személyisége van. Anyunak kettő volt. Sarah, a domináns énje volt az
anyám, és ott volt még Jackie. – Ian végigsimított a sortján, és
fészkelődött a székén. – Na, ő halálra rémisztett. Igazából anyu nagyon
hasonlított Jekyllre és Hyde-ra. Sosem tudtam, iskola után kit találok
otthon.
– Jackie bántott téged?
– Fizikailag nem, de utált engem és az apámat is. Nem gondolta magát
házasnak, így gyakran eltűnt, akár hosszú napokra is. Amikor apám
elutazott, magamat kellett ellátnom.
– Anyukád borzalmasan érezhette magát, amiért otthagyott.
– Miután elmondtam neki, hogy mit csinált, vagy megmutattam neki a
fényképeket, igen.
Felvontam a szemöldököm.
– Nem emlékezett semmire?
– Sarah egyáltalán nem emlékezett arra az időre, amíg Jackie volt a
domináns énje, ahogy Jackie sem tudott semmit Sarah-ról. Teljes volt az
időkiesés mindkettejük esetében. Nagyon leegyszerűsítve, két külön
ember voltak, még másképpen is beszéltek.
Megfogtam Ian kezét.
– Szörnyű lehetett neked.
Keserédesen rám mosolygott.
– Anyu az oka annak, hogy nem készítek portrékat. Mindig megkért,
hogy fotózzam le, ha Jackie előkerül. Tudni akarta, hogyan néz ki, hogyan
öltözik, és milyen a haja. Hogy mit csinál. A fényképeim mindig a
legrosszabb állapotában örökítették meg. Anyu utálta azokat a fotókat, én
pedig utáltam azt az embert, akit láttam rajtuk. Egy falra kitett óriási
képen sokkal több részletet látsz, mint a fényképezőgép kijelzőjén. Látod
azt a sok mocskot, amit titkolni próbálnak. Mert a szemükben
kristálytisztán látszik.
– Mi lett vele?
– Nem tudom. – Elnézett mellettem, a pillantása a távolba révedt. –
Aznap, amikor Laney rám talált, már egy hete egyedül voltam. Anyuval
elmentünk vásárolni. Akkor még Idahóban laktunk, ahol úgy vezethetsz
hosszú kilométereken át, hogy a legelőkön kívül az égvilágon mást nem
látsz. A semmi közepén egy kereszteződésben Sarah eltűnt, és Jackie
előkerült. A visszapillantóban rám nézett, és csak annyit mondott, hogy
szálljak ki. Nem volt szükségem többre, egyszerűen kipattantam, és bele
sem gondoltam abba, hogy haza már nem mehetek. Csak arra vágytam,
hogy őt magam mögött hagyjam.
Rövid időre elhallgatott, aztán folytatta:
– Laney is ott volt azon a vacsorán, ahol apám és a rendőrség
átnézték a terület térképét. Próbálták megfejteni, hol nem kerestek még.
Laney a családjával érkezett, és felajánlotta a segítségét. A rendőrök
nevettek, amikor azt mondta, hogy látó, de apám nyitott volt minden
ötletre. Végül egyenesen hozzám vezette őt. Mocskos voltam, és
majdnem éhen haltam, egy csatornában bujkáltam. Nem akartam, hogy
Jackie megtaláljon. Anyu két nappal utánam ért haza. Apám talált egy
szakembert, akiben megvolt a remény, hogy elnyomhatja Jackie-t. Az
orvos elmagyarázta, hogy anyámat durván bántalmazták kiskorában, ez
lehetett a disszociatív identitászavarának az oka, és hogy az elméje
védekezésképpen így zárta ki a traumát. A születésem után pár hónappal
érkezett meg Jackie, majd az évek alatt egyre gyakoribb lett a
személyiségei közötti váltakozás. Az orvos azt mondta apámnak, hogy a
gyereknevelés túl stresszes anyunak, ezért el kell hagynia minket. Ez az
egyetlen reménye. Azóta nem láttam.
– Akkor ezért keresed Lacyt… Mármint Laney-t – mondtam. –
Szeretnéd, hogy segítsen megkeresni anyukádat.
Ian bólintott.
 – Hiányzik.
Megszorítottam az ujjait.
– Remélem, megtalálod.
– Egyszer biztosan. – Elhúzta a kezét, hogy az asztalon doboljon
velük. – Ezt csak azért meséltem el, mert gondolkoztam azon, amit egyik
nap mondtál Carlosról és arról, hogy úgy tűnik, fogalma sincs az
emlékezetkieséséről. Anyukámra emlékeztet. – Magához húzta a
laptopját. – Nem gondolom, hogy amnéziája van.
– Azt gondolod, hogy… Mi is a neve? Disszociatív identitászavara
van?
– Nem, én…
– Akkor meg mi a franc baja van? – kérdeztem, kezdtem türelmetlen
lenni. – Biztosan amnézia, hiszen nem emlékszik rám.
– Ahogy a saját nevére, sem a régi életére. Családra, barátokra,
senkire. Gyanítom, fogalma sincs Jamesről, ugye?
– Azt hiszem.
Ian továbbra is dobolt.
– Szerintem disszociatív amnéziája van.
– Hogy mije? Én ezt nem…
Felemelte a kezét.
– Hallgass meg! Nem tudom bizonyítani, hogy ez a baja, csak tippelni
tudok. Meg kellene erről kérdezned egy orvost, vagy rávenned Carlost,
hogy ő tegye meg, de ez logikusnak tűnik nekem. Komoly érzelmi trauma
hatására alakul ki. Valami történhetett Jamesszel, amikor Mexikóba jött.
Bármi is volt az, az elméje kizárta, és vele együtt minden mást is. – Már a
laptopja billentyűzetén dobolt. – Olyasmi, mint amikor egy számítógép
tönkremegy, és a merevlemezről törlődik minden.
– És hogyan segíthetnék neki?
Megenyhült a tekintete.
– Nem hiszem, hogy tudsz.
Eszembe jutott, mit mondtam Carlosnak.
– De az ismerős környezet segíthet, nem?
– Ott sem biztos, hogy helyreáll. Az esetek többségében az emberek
órákon belül visszanyerik az emlékezetüket. Talán napokba telik, de olyan
hirtelen jönnek vissza, ahogy eltűntek – csettintett az ujjaival.
– De ő már így van majdnem két éve.
– Vannak esetek, amikor ez az állapot évekig eltartott. És vannak
egyedi esetek, amikor a tünetek, hát… örökké fennmaradnak. Sajnálom,
Aimee. – Felém tolta a laptopot.
Néztem, ahogy a képernyő feketére vált, és alvó állapotba kerül.
– Lehet, hogy soha nem jönnek vissza az emlékei?
Ian nagyot sóhajtott.
– Én azt mondom, készülj fel lélekben arra, hogy James örökre
elveszett.
Hevesen rázni kezdtem a fejem.
– A disszociatív identitászavarban szenvedőknek egyszerre két vagy
még több személyiségük van, amelyek váltakoznak – magyarázta. – De a
disszociatív amnéziával nem ez a helyzet. A meglévő személyiség elveszik,
és egy új születik. Hacsak valaki el nem mondja annak az embernek, hogy
mi a baj, az újnak fogalma sincs a változásról. Ez lehet a magyarázat arra,
hogy James, úgy értem, Carlos, nem próbálta visszanyerni a memóriáját.
Ugyanis nem tudja, hogy ő James, és nagy eséllyel senki nem is mondta el
neki.
Ian gyengéden a térdemre tette a kezét.
– Aimee, valószínű, hogy James már nincs. Ha úgy vesszük, meghalt.
Erre félrelöktem a kezét. Széttárta az ujjait, és csak utána tette a kezét
az asztalra. Kavarogtak benne az érzelmek. Abból láttam, ahogy ökölbe
szorította a kezét, és nagyokat fújt. Hozzám akart érni, de tartotta a
távolságot. Szükségem volt erre, hogy gondolkozni tudjak.
Erősen megmasszíroztam a homlokomat.
– Hogyan tűnhetett el James, ha Carlosban felfedezem a nyomait?
Elmeséltem Iannek a James védjegyének számító festékszínt és a
visszatérő álmait. Hónapokon keresztül engem próbált megfesteni.
– Nem vagyok szakértő, ezekre nincsenek válaszaim.
Ian elmélete szürreálisnak és tragikusnak tűnt. Nem álltam még készen
arra, hogy feladjam a reményt.
– És mi lesz, ha egyszer visszajön az emlékezete?
– Na, az már érdekes. Ha így történik, ami az idő elteltével egyre
inkább kétséges, akkor nagyon zavart lesz, főleg az időkiesés miatt.
– Milyen időkiesés?
– Akkor James fog visszatérni, és Carlos az összes emlékével együtt
eltűnik.
Hitetlenkedve bámultam.
– Semmire nem fog emlékezni a mexikói életéből?
– Úgy fogja érezni, mintha előző nap jött volna el otthonról. Többet
viszont nem tudok már mondani, de érdemes lenne ebbe beleásnod
magad, és olvasnod róla. Nyitva hagytam pár honlapot. – A tapipadhoz
ért, amitől elindult a laptop. – És Aimee…
Felnéztem a monitorról. Ian arcán féltést láttam, miközben a szálloda
előtere felé nézett.
– Legyél óvatos! Az amnézia segítségével védekezik az elme valami
olyan ellen, amit nem tud feldolgozni, vagy ami túlságosan fájdalmas. Oka
van annak, hogy James itt ragadt a családja és a barátai nélkül. Valaki
nem akarja, hogy emlékezzen, de gyanítom, hogy már benne is
felmerültek kérdések.
– Ezt hogy érted?
– Imeldával nem tudtam mindent megbeszélni, mert Carlos ment hozzá.

Ian hátratolta a székét, majd elköszönt.

Felugrottam.
– Hová mész?
A hüvelykujjával a háta mögé mutatott.
– Az előtérbe, hátha sikerül Imeldával beszélnem, miután végeztek
Carlosszal.
Felkaptam a táskámat.
– Megyek veled.
Ian elém lépett.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Miért nem?
Megragadta a karomat, úgy éreztem, mintha feltartóztatna.
– Sok mindent rád zúdítottam. Kell egy kis idő, amíg leülepszik.
 – Szeretnék Imeldával beszélni.
– Ne siess ezzel, most nagyon mérges vagy.
– Lószart! Bántotta Jamest!
Ian szeme döbbenten elkerekedett a kirohanásom miatt. Én viszont
mindenre tettem magasról. Imelda elvett két évet James életéből, a
kettőnk életéből.
Ian erősebben szorított.
– Nem tudhatod, hogy így volt.
– Ahogy te sem! – Sírva próbáltam kiszabadulni.
– Most nem tudsz józanul gondolkodni. Figyelj, Aimee! Kétlem, hogy
Imelda az egyetlen, aki átverte Jamest.
Összeszorítottam a számat.
– Thomas – robbant ki belőlem. Benne kellett lennie, és arra is nagy
pénzt mertem volna tenni, hogy végig pontosan tudta, hol van az öccse és
a festményei.
Ian egyenesen a szemembe nézett, látszott rajta, hogy ugyanerre jutott
ő is.
Száguldott bennem az adrenalin, amitől az egész testem remegett,
válaszokat akartam kapni.
– Beszélnem kell Imeldával! Most!
– Ne kockáztasd meg azt, hogy ezzel elijeszd. Akkor beszélj vele,
amikor már lenyugodtál. – Az ujjait belemélyesztette a vállamba.
Rengeteg érzelmet láttam az arcán. Éreztem, hogy szeretne magához
szorítani, és messzire szaladni velem. El attól a férfitól, aki visszatart tőle.
De nem nyúlt felém. A közelség ellenére úgy éreztem, kilométerekre van
tőlem. Már kezdett gondolatban elengedni.
– Tudom, hogy nehéz, de hadd beszéljék meg, amit kell – mondta. –
Amíg te fel nem bukkantál, Carlosban fel sem merült a gyanú, hogy
megvezették. Használd ezt az időt annak a megemésztésére, hogy mivel
állsz szemben. Olvasd el a cikkeket, írd össze az Imeldának szánt
kérdéseidet, és találd ki, hogy mit fogsz Thomasnak mondani, amikor
legközelebb találkoztok.
Vadul járkálni kezdtem. Ian aggódva figyelt.
– Kérsz vizet? Hozok neked egy poharat.
 – Nem, vizet nem kérek. – A laptopjára pillantottam. A józanabbik
felem pontosan tudta, hogy úgy kellene cselekednem, ahogy Ian javasolta.
Megnyugodni, olvasni, és csak utána kérdezni.
– Rendben, akkor… – Durván végigsimított a fején, a napszítta
szőrszálak az idegességtől égnek álltak az ujjain. – Keress meg, amikor
készen állsz! Majd elkísérlek Imelda irodájához.
Néztem, ahogy eltűnik az előtérben, és kényszerítenem kellett
magamat, hogy ne fussak utána. Hirtelen úgy éreztem, szeretnék elmerülni
az együttérzésében, amit önként kínált, és ami biztos pontot jelentett volna
a James helyzete okozta őrületben. Ugyanakkor Imeldához is be akartam
rontani, és követelni, hogy mondja el, mit tett Jamesszel.
Bár tudtam, hogy az nem vezetne sehová, ahogy azt a reggelem is
bizonyította. Ian is azt javasolta, és én sem akartam semmit elsietni. Már
Mexikóba is minden előzetes nyomozás nélkül rohantam, de felfogtam,
hogy ezúttal alaposan utána kell néznem a dolgoknak. Értenem kellett
mindent, mielőtt Imeldával beszélek, és Thomast szembesítem a
helyzetével. És főleg Carlos megkeresése előtt kellett alaposan
felkészülnöm, tudtam, hogy különben újra el fog zavarni.
Visszaültem a székre, elindítottam Ian laptopját, majd a képernyőt
meglátva elkerekedett a szemem. Megszámlálhatatlan ablak volt nyitva,
egymás hegyén-hátán.
Ahogy Ian mondta, James emlékezetkiesését nem fizikai, hanem
valamilyen lelki trauma okozhatta, ami annyira megviselte, hogy képtelen
volt vele megbirkózni. Az elméje úgy szabadította ki abból a helyzetből,
hogy mindent kitörölt. Majd – tényleg, mint egy üres merevlemez – az új
információkat már egy új személyiség birtokában gyűjtötte össze.
Carlos.
Pontosabban, Jaime Carlos Dominguez.
Valaki új életet kreált neki, a kezdőbetűi sem voltak véletlenek.
Imeldára és arra gondoltam, hogy mit mondhatott az elveszett és
zavarodott Jamesnek, amit az ő tiszta elméje készpénznek vett. Majd
eszembe jutott Thomas. Hogyan tudott olyan aljas lenni, hogy eljátszotta a
saját öccse halálát?
Mi történt veled, James?
 Átfutottam a cikkeket, és olyan gyorsan próbáltam felfogni a
látottakat, amilyen gyorsan a szemeim bírták. Linkekre kattintottam, még
több oldalt megnyitottam, míg másokat a könyvjelzők közé mentettem.
Arra gondoltam, majd megkérem Iant, küldje át nekem a honlapokat,
hogy később mindent újra átnézhessek.
Azt is elolvastam, amit Ian mesélt a disszociatív zavarról és arról, hogy
James ebben az állapotban teljes amnéziától szenved, majd amikor
visszatérnek az emlékei, mindent elfelejt abból az időből, amit Carlosként
töltött.
Ha visszajönnek az emlékei.
Arról is olvastam, hogy egyes betegek éveket töltöttek ebben a zavart
állapotban, de folyamatosan dolgoztak a régi énjük helyreállításán. Az
viszont nagy különbség volt, hogy ők az állapotuk tudatában voltak,
James azonban nem.
Vagy legalábbis az előkerülésemig nem volt.
Mert senki nem beszélt neki a valós énjéről. Jamesnek azt
mondhatták, hogy a mexikói Puerto Escondidóban él, és hogy komoly
sérülést szenvedett.
Például szörfözés közben.
De miért csapták be? És hogy került több száz kilométerre onnan,
ahol lennie kellett volna? A dokumentumok alapján tényleg megszállt a
Cancúntól délre található Playa del Carmenben. Ezek szerint azokat a
dokumentumokat meghamisították, hogy a családja és a barátai azt
higgyék, üzleti úton halt meg, nagyon messze onnan, ahol valójában élt.
Így senki sem bukkanhatott rá.
Felugrott a képernyőn egy ablak, ami arra figyelmeztetett, hogy már
csak tíz százalékon áll a laptop töltöttsége. Pillanatokon belül el is
sötétedett. Becsuktam a gépet, és az előtérbe mentem. Ian biztosan még
Imeldával volt, mert nem láttam. A recepción kaptam egy térképet az
üdülőről, amin bejelölték azt a szárnyat, ahol a vezetőség irodái vannak.
Az előtér folyosójának a végén meg is találtam, a zokogó Imelda
mellett állt. Láttam, hogy Ian szája mozog, de a nő annyira sírt, hogy egy
szót sem értettem belőle. Carlos mellettük állt, egyedül. A fejét lehajtotta,
a karjait a falnak támasztotta, úgy festett, mint aki próbál biztos fogást
találni egy zűrzavaros helyzet közepette.
Odafutottam hozzá. Felkapta a fejét, én pedig megdermedtem,
képtelen voltam a belőle áradó dühöt nem tudomásul venni. Úgy ért,
mintha gyomorszájon vágtak volna.
– James?
– Nem így hívnak! – szólt rám durván, majd kihúzta magát, és a
vállamat elsodorva kifurakodott a helyéről.
Utánamentem.
– Sajnálom! Carlos, hallgass meg…
Éreztem, hogy valaki megfogja a könyökömet, és visszatart.
– Aimee, ne…
Megfordultam, és kitéptem a karomat.
– Mit művelsz, Ian? Engedj el!
– Ne most! – tanácsolta, majd megfogta a másik könyökömet. – Nem
ez az alkalmas időpont.
A falnak dőlő Imelda felé biccentett.
– Mindent elmondott Carlosnak.
– Mindent? – Mégis mi a franc volt a minden? Imeldára meredtem. –
Mondja el, hogy mit tett vele! – kiáltottam felé, és próbáltam kiverekedni
magam Ian szorításából. – Basszus, Ian, hagyj békén!
A béketűrésem végén jártam, legszívesebben Imeldához ugrottam
volna, hogy kitekerjem a nyakát. Az ujjaimmal a levegőbe markolásztam,
és éreztem, hogy kezdem elveszíteni a józanságomat. James, Imelda,
Thomas, Lacy… James eltűnt festményei, színlelt halála… Lefekvés
Iannel, a szívembe fogadása… Túl sok volt.
Ian nem engedett, az ujjai a karom puha húsába vájtak. Mérgemben
sikítani kezdtem.
Imelda hátrahőkölt, és a fal felé fordult.
– Nyugodj le! – kiabált rám Ian, majd próbált csitítással megnyugtatni.
– Cseszd meg! Nem azért utaztam idáig, hogy hátradőljek, és
megvárjam, amíg mindenki megnyugszik – kiabáltam. – Már rég
túlmentünk a jófejség határán. Éppen elég ideje volt elmondani Jamesnek
a tizenkilenc kibaszott hónap alatt. Tudni akarom, hogy mi a franc zajlik
itt! – Megrántottam a karomat, és próbáltam kicsavarni a szorításból.
 Ian elkezdett végigrángatni a folyosón, el Imeldától.
– Az istenit, Ian! Engedj el!
– Igaza van.
Abbahagytuk a birkózást, és mindketten Imeldára meredtünk, Ian
engedett a szorításon, így végre kiszabadítottam magam, és simogatni
kezdtem a kipirosodott bőröm, hogy csillapítsak a viszkető érzésen.
Imelda ellépett a faltól.
– Hónapokkal ezelőtt el kellett volna mondanom neki. Megbántottam,
most borzalmasan érzi magát, ráadásul utál is engem. – Ianre nézett, aki a
vállamon tartotta a kezét, hogy ha kell, utamat állja. Még mindig égett
bennem a vágy, hogy a nőre rontsak. Imelda Ian felé bólintott. – Semmi
baj, tudnia kell. És… – Ianről rám nézett – már vártam önt.
– Hogy? – kérdeztük egyszerre.
Ian leengedte a karját, én meg gyorsan elléptem mellőle. Imelda
egyenesen engem nézett.
– Jöjjön velem!
Elment mellettem, én pedig Ian mellkasának nyomtam a laptopját. Ez
kijárt neki az ujjnyomokért, amiket a karomon hagyott.
– Lemerült – mondtam morogva, majd követtem Imeldát.
– Aimee – szólt utánam határozottan. Megálltam, de nem fordultam
meg. – A strandon lévő kávézóban leszek, ha szükséged van rám.
Bólintottam, aztán mentem tovább.
 25. fejezet

IMELDA A STRANDRA vezetett. A szurkolók tömegén át követtem, és

nagyon igyekeztem nem szem elől téveszteni. Miközben elhaladtunk a
verseny mellett, közelebb kerültem hozzá, majd együtt sétáltunk tovább.
A Playa Zicatela felé tartottunk, és azon gondolkoztam, vajon el akar-e
menni egészen a La Puntáig, a strand túloldalánál lévő sziklás
partszakaszig, amikor hirtelen megállt, és az óceán felé fordult.
– Itt találtam rá.
Követtem a tekintetét a háborgó hullámok felé.
– Ott, kint?
– Nem, itt. – A lábához mutatott a homokban, karakteres akcentusa
tele volt érzelemmel. – Az egyik esti sétám alkalmával bukkantam rá.
Csuromvizesen bolyongott a strandon, kábult, zavart és kimerült volt. –
Elgyötört arccal rám pillantott. – Az egész testét vágások és horzsolások
borították, az arca olyan puffadt és véres volt, mintha verekedett volna,
de nem gondolom, hogy az történt.
– Nem szörfözött, ugye?
Imelda megrázta a fejét.
– A zicatelai hullámok deszkát és csontot is törnek, akkora erejük van.
Itt tisztelni kell az óceánt. – A La Punta irányába mutatott. – Szerintem az
áramlás azoknak a szikláknak taszíthatta, bárhonnan is úszott.
Kirázott a hideg. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy Jamest dobálják a
hullámok, majd újra és újra a szikláknak csapják, miközben próbál kijutni
a partra. Majd eszembe jutott az a furcsa látomás, amit a szórakozóhely
mosdójában láttam, közvetlenül a Lacyvel való találkozás után, de még az
ájulás előtt. Igaz lett volna?
– Mi történt vele? – kérdeztem.
– No sé. – Imelda szája lekonyult. – Nem tudom.
Visszapillantott az üdülő felé.
 – A hotel épülete a néhai férjem családjának a tulajdonában áll több
generáció óta. A házasságunk után örökölte meg a földet, és ő kezdte
tervezni a szállót. Az ő álma volt, de idővel az enyém is lett. Három
évünkbe került, amíg megszereztük hozzá a kölcsönt, közben feléltük a
megtakarításainkat. Olyan gyönyörű volt. Magnifico. – Bizonytalanul
elmosolyodott, majd látszott a szemén, hogy elszomorodik. – A férjem hat
hónappal a nyitás után szívrohamot kapott, a kezem között halt meg.
Mindent én örököltem. A szállót, amiről fogalmam sem volt, hogyan kell
egyedül működtetni, és a véremet szívó hitelezőket is.
Összefonta a karját, és megdörzsölte a könyökét.
– Négy hónappal a halála után el kellett döntenem, hogy vagy eladom
a szállót, vagy még alszom rá egyet. Ide jöttem gondolkozni. Készen
álltam feladni a reményt a közös álmunkkal kapcsolatban. A hotelen kívül
másom nem maradt a férjem után. Ekkor találtam Carlosra.
– Mit mondott, amikor rátalált?
– Nem tudta a nevét, a lakcímét, és azt sem, hogyan került a strandra.
Jó pár hónapja említette meg éppen, hogy én vagyok az első emléke.
Elvittem a klinikára. Az arccsontja és az orra el volt törve, de az
orvosaink nem elég képzettek, így nem tudták, mihez kezdjenek vele.
Ráadásul nem emlékezett semmire.
– De be lett jelentve az eltűnése – mondtam. – Valaki csak rájött volna
arra, hogy kicsoda.
Imelda lenézett, és közben továbbra is idegesen dörzsölte a könyökét.
– A conzumeli partoknál jelentették az eltűnését, így a klinikán senki
nem kapcsolta össze őt a majdnem kétezer kilométerre eltűnt férfival. És
egyébként is, mire eltűntnek nyilvánították, a klinikát és engem is
lefizettek.
– Ki fizette le? – kérdeztem, bár volt sejtésem.
Megnyalta a száját.
– Néhány órával később, hogy bevittem Carlost, egy amerikai
érkezett. Azt mondta, hogy Carlos barátja, de én rokonnak gondoltam.
Ugyanolyan volt a szemük.
Remegni kezdtem, bár nem voltam meglepve.
– Thomas.
 – Olyan ajánlatot tett, amit nem tudtam visszautasítani.
A homokba rogytam. Ahogy Imeldát, Thomas engem is lefizetett, hogy
folytassam az életem. Váltsd be a csekket, mondta nemegyszer. Nyiss
egy éttermet, sürgetett, én pedig megtettem. Mindezt azért, hogy elterelje
a figyelmem az eltitkolt igazságról.
Imelda mellém ült.
– Ez nagyon fájhat önnek. Házasodni készültek, sí?
– A temetése az esküvőnk napján volt.
– Ó, lo siento – mondta halkan, bocsánatkérőn.
Meredten bámultam a homokot.
– Az elején Thomas csak annyit kért, hogy figyeljek Carlosra –
folytatta. – Hogy vigyázzak rá, és szóljak neki, ha valami gyanús történik.
Felemeltem a fejem.
– Például mi? Üzleti úton volt.
– Veszélyben volt az élete. Valaki megpróbálta megölni.
A szívem hevesen kalapálni kezdett. Lacy az üzenetében említett
valamilyen veszélyt, de már a gondolat is abszurd volt. James normális
életet élt.
– Ki volt a nyomában?
– Nem tudom. A megállapodásunk része volt, hogy nem
kérdezősködöm.
– Miért fogadta el egy idegen ajánlatát? – Imelda szája remegni
kezdett. Hirtelen megértettem. – Kifizette a hotel tartozását, ugye? És
megérte? A vőlegényem élete az ön adósságmentes jövőjéért?
– Egy újat adtam neki – védekezett. – Egy jobbat.
– Ezt Thomas mondta önnek? Kár, hogy nem tudja megkérdezni
Jamest, hogy ő mit gondol erről. Jó élete volt – kiabáltam. – Csodálatos.
– De itt szabad lehet. Nem kell titkolóznia.
– Titkolóznia? Nem voltak titkai.
Rám nézett.
– Egészen biztos ebben?
Az óceánra pillantottam, aminek éppen annyira háborogtak a hullámai,
mint az én elmém. Elültették a bogarat a fülembe, és vastag indaként
beszőtte az egész testemet. Nem, nem voltam benne biztos. Többé már
nem. Ha Jamesnek nehezére esett, hogy Philről és az eljegyzési esténkről
beszéljen, akkor lehettek más dolgok is, amiket nem osztott meg velem.
– Ian, a barátom azt gondolja, hogy Jamesnek disszociatív amnéziája
van – mondtam.
Imelda felvonta a szemöldökét, le volt nyűgözve.
– Igaza is van. Az orvosok úgy gondolják, hogy az
emlékezetkiesésének lelki oka van. Thomas biztosra akart menni, hogy
Carlos ne emlékezzen a korábbi életéből semmire, így kitaláltunk neki egy
újat. Még szakembereket is bevont. Átalakították Carlos arcát, hogy
senki ne ismerjen rá. És mindenki kapott egy tetemes összeget, hogy
maradjon csendben. A pénz mindennél többet ér itt, főleg az amerikai
dollár. Amíg én Carlost ápoltam az otthonomban, Thomas új életet kreált
neki dokumentumokkal, születési anyakönyvi kivonattal,
személyazonossággal… – Rám pillantott. – Carlos régi festményeit is
idehozatta Amerikából, hogy úgy tűnjön, galériát nyitni érkezett a
városunkba. És hogy ő az én rég nem látott, örökbe fogadott öcsém.
Mindenki úgy tudta, hogy mexikói állampolgár.
Némán hallgattam.
– Thomasnak az volt a véleménye, hogy minél aprólékosabban
alakítsuk ki az életét, mert annál kisebb a valószínűsége, hogy az emlékei
majd visszatérnek. Sí, voltak lyukak a történetünkben, de mivel Carlos
nemrég bukkant rám, a fogadott nővérére, így nem kellett
megválaszolnom a kérdéseit, mivel nem tudhattam. Az volt a mese, hogy
éppen a szörfbalesete előtt próbáltuk egymást újra megismerni.
Úgy mondta ezt, mintha maga is megvetné a Jamesnek mondott
hazugságokat.
Próbáltam felfogni ezt a szerteágazó becsapást. Elképzelni sem
tudtam, hogy olyannak adjam ki magam, aki nem vagyok.
– És hogyan tudott ilyen sokáig hazudni?
Imelda összeszorította a száját.
– Az elején nagyon nehéz volt. Mindig azt hittem, hogy Carlos át fog
látni rajtam, de továbbra is kaptam a pénz Thomastól. – Újra felém
pillantott, majd a lábujjai alatt lévő homokot nézte. – Még mindig kapom.
Megdörzsöltem az arcom. Te jó ég, Thomas még mindig fizeti!
 – Megpróbálta valaha elmondani Jamesnek az igazságot?
Elvörösödött, és a kezére meredt. Azonnal megértettem.
– Beleszeretett!
– Úgy, ahogy egy nővér szeretheti az öccsét. Kérem, próbálja
megérteni, hogy senkim nem volt – védekezett, és széttárt kezekkel
könyörgött. – A férjem meghalt, a szüleim egy évvel előtte, az örökbe
fogadott öcsémet pedig még gyerekként veszítettem el. Egyedül
maradtam, és végre volt mellettem valaki. Ezért adtam neki az öcsém
nevét. Carlos Dominguez. A Carlos szabad embert jelent, és én úgy
gondoltam, illik hozzá ez a név. Thomas ragaszkodott ahhoz, hogy a
keresztneve J betűvel kezdődjön a festmények miatt. Az apámat hívták
Jaimének.
– De miért akarhatta Thomas elrejteni Jamest a múltja elől? Miért volt
ez az egész? – Thomasnak nagyon sok mindent kellett idővel
megmagyaráznia. Hacsak előtte meg nem ölöm.
– Ne haragudjon rá, csak az öccsét védte! – Imelda felállt, és hátat
fordított az óceánnak. Egy szellő az arcába fújta a haját, a tincsek a barna
bőrét súrolták. Félresöpörte őket, amik így a tenyerére tekeredtek. –
Vigyázzon Carlosra, mert most nagyon haragszik rám. Szüksége van
valakire. Elmondtam neki, hogy ön kicsoda, és hogy pont ugyanolyan
áldozat, mint ő.
Eszembe jutott a legutolsó alkalom, amikor találkoztunk a folyosón, és
én Jamesnek neveztem.
– Azt hiszem, engem sem szeretne látni.
– Adjon neki időt! Addig maradhat fizetés nélkül a szállodában,
ameddig csak szükség van rá. Ez a legkevesebb, amit a bűneimért
cserébe megtehetek.
– Azt mondta korábban, hogy számított rám – emlékeztettem, amikor
elindult visszafelé.
Megállt, majd felém fordult.
– Én egy keresztény nő vagyok, és nagyot vétkeztem. Féltem a
lelkem, de attól jobban félek, hogy Thomas mit fog tenni. Haszonélvezeti
joga van a szállómon, és nem akarom, hogy elvegye tőlem. De hibásnak
éreztem magam Carlos megtévesztésében, ezért megkértem Lucyt, hogy
keressen fel valakit, akit Carlos egykor ismert.
– Lucy? – kérdeztem értetlenül, majd eszembe jutott. Lacy.
– Abban bíztam, hogy talál egy olyan rokont vagy barátot, akit meg
tud győzni arról, hogy Carlos él, de közben nem derül ki, hogy én
bujtottam fel. Nem akartam, hogy Thomas megtudja. – Meggörnyedve
elfordult tőlem.
– Lacy… úgy értem, Lucy egyébként kicsoda?
Csillogni kezdett Imelda szeme, és a mellkasára tette a tenyerét.
– Gyakran száll meg a Casa del Solban, általában akkor jön, amikor a
legnagyobb szükségem van rá, és még mielőtt egyáltalán
megfogalmazódna bennem, hogy segítségemre lehetne a bölcsességével.
A barátom.
Amikor nem mondott többet, szép sorban kiböktem a fejembe toluló
kérdéseket.
– Hol lakik? Hogyan kereshetem meg? – Ian ugyanannyira akarta
tudni, mint én.
– Ő egy… Hogy is mondják? Egy enigma? Sí, az.
Imelda elindult a La Punta felé. Napbarnított arcán halovány, de
beszédes mosoly jelent meg. Olyan helyzetben mosolyog így az ember,
amikor tudja, hogy egy életre elég bűne van, és nincs remény a
helyrehozásukra.
– Lucy egy sejtelmes lény, nem igaz? – mondta, majd megfordult, és
otthagyott a strandon.
A visszaút hosszabbnak tűnt, mint amikor kisétáltunk, csak vonszolni
bírtam a lábamat a homokban. Észrevettem, hogy Ian szomorú arccal
figyel a terasz egyik asztalánál. A szívem majdnem megszakadt ettől. Egy
részem szeretett volna odamenni hozzá, és magam mögött tudni az egész
káoszt, amit Thomas okozott, de az elmondottak után nem hagyhattam ott
Jamest. Így inkább kerültem a tekintetét, és elsétáltam a kávézó mellett.
Amikor a szobámba értem, hallottam, hogy cseng a telefon.
Megkerültem az ágyat, és az éjjeliszekrényen matattam a kagyló után.
– Halló?
– Na, végre! Egész délután hívtalak.
– Kristen?
 Felhorkant.
– Ki más lenne? Miért nem vetted fel a mobilodat?
Felemeltem a készüléket, négy nem fogadott hívásom volt.
– Ne haragudj, lenémítottam.
Kristen nevetett.
– Ennyire jól ment a festés? És Carlos tényleg…
– James? – fejeztem be helyette a mondatom. – Igen, ő. Thomas tehet
róla.
Nagy levegőt vett, majd káromkodott. A fülem és a vállam közé
szorítottam a kagylót, és megdörzsöltem a karomat, mert csupa libabőr
volt. Eszembe jutottak az alkalmak, amikor Thomas felhívott, vagy kávét
rendelt az Aimeeben. Amikor a napomról érdeklődött. Makulátlan,
normális beszélgetések voltak, ő pedig közben mindenkinek, Jamest is
beleértve, hazudott. Éreztem, hogy háborog az epém.
– Szóhoz sem jutok – hebegte Kristen. – Nem csodálom, hogy
Thomas ennyire kíváncsi volt.
– Imelda azt mondta, hogy…
– Ki az az Imelda? – Hallottam a barátnőm hangján, hogy türelmetlen.
– Az elején kezdd, és mondj el mindent!
És én így is tettem.
– És Ian hogy viseli ezt a helyzetet? – tudakolta, amikor befejeztem.
A hüvelykujjam körmét rágcsáltam.
– Mit nem mondasz el nekem? – faggatott.
– Lefeküdtem vele.
– Kivel? – szisszent fel. – Iannel? – Mivel nem válaszoltam azonnal,
mély és kaján hangon felnevetett. – Akkor nagy bajban vagy!
– Mondj olyat, amit nem tudok – válaszoltam, és egy újabb körmöm
rágtam.
– Nagyszerű pasi. Fontos vagy neki, és fogadni mernék, hogy
szerelmes is beléd.
– Az – vallottam be.
– Mondta is neked? – kérdezte megdöbbenve. – Meg ne bántsd!
– Már késő.
Csalódott hangot hallatott.
 – Érdekel a véleményem?
– Miért kérdezed? Úgyis elmondod.
– Aimee, figyelj rám! – könyörgött. – Tudom, hogy arra tetted fel a
lelked, hogy megtalálod Jamest, de Iannek igaza van. James személyisége
talán már soha nem tér vissza. Fel kell készülnöd a legrosszabbra.
– Adjam fel pont most, amikor rátaláltam? Segítenem kell neki, hogy
emlékezni tudjon.
– Két nap múlva indulsz haza, mégis hogyan akarsz neki negyvennyolc
óra alatt segíteni? – Erre rágcsálni kezdtem a számat, és magamban
káromkodtam. – Ugye, nem akarsz ott maradni? Mi lesz a kávézóddal, a
családoddal? Velem? – tiltakozott. – Mindannyian itt vagyunk.
– James viszont itt van. – A hajamba kotortam, és az ujjaim köré
tekertem a tincseket. Éppen megtudta, hogy egy jól kitervelt becsapás
áldozata lett, nem hagyhattam egyedül. Segítenem kellett neki. – Imelda
felajánlotta, hogy addig maradhatok a szobámban, amíg csak kell.
– Aimee – esedezett Kristen –, tényleg ezt akarod csinálni?
– Ha te azt hinnéd, hogy Nick meghalt, majd egyszer csak megtudnád,
hogy életben van, és a közös életetekből egy pillanatra nem emlékszik, ott
tudnád hagyni?
– Gondolom, nem – szólalt meg egy kis idő után. – Nem, biztosan
nem.
– Akkor érted már, hogy miért kell maradnom, és megpróbálnom
segíteni neki?
– Értem, hogy miért szeretnél, de nem kényszerítheted Carlost, hogy
másvalaki legyen. Ne tedd vele azt, amit egész életében Jamesszel tettek a
szülei. Jamesszel összetartoztatok, de Carlosszal ez már egy másik
történet. Mielőtt megkeresed, találd ki, hogy te mit szeretnél – tanácsolta.
– Nem biztos, hogy ott akarja hagyni a mexikói életét. Ráadásul,
miközben őt győzködöd, hogy mennyivel jobb lenne neki Kaliforniában,
megkockáztatod, hogy elveszítesz egy olyan férfit, aki szeret téged.
Lassan kezdtem beletörődni abba, hogy már elveszítettem Iant. Rá és
Jamesre is vágytam, de Jamesnek nagyobb szüksége volt rám.
Elköszöntünk Kristennel, majd letettem a telefont. Valaki kopogott az
ajtón, s ijedtemben összeugrott mindenem. Ian. Beszélni akart velem, és
nem lett volna helyes, ha továbbra is kitérek előle.
Az ajtóhoz mentem, kinéztem a kukucskálón. Olyan gyorsan
engedtem el az ajtógombot, mintha égette volna a bőrömet. Nem Ian állt
az ajtó túloldalán, hanem Carlos.
 26. fejezet

MIT KERES ITT?

Vettem két mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, lesimítottam a
szoknyámat, majd kinyitottam az ajtót.
Carlos egyedül állt a folyosón. Felemelte a fejét, s a mennyezeti
lámpák fényében látszott, hogy mennyire feszíti az állkapcsát.
Megköszörülte a torkát, és a folyosó irányába nézett.
– Elnézést a korábbi viselkedésemért.
Éreztem, hogy kerülget a sírás. Lerítt róla a fájdalom, hiszen a lehető
legborzalmasabb módon csapták be.
– Ó, én… Semmi baj.
Megvakarta a nyakát, a keze remegett.
– Mondd el, hogyan segíthetnék! – Kiléptem a folyosóra, s az ajtó
becsukódott mögöttem. – Kérlek, nagyon szeretnék.
A kezét olyan mélyen a zsebébe süllyesztette, hogy a válla szinte
hozzáért a füléhez. Még mindig abban a koptatott farmerban, testhezálló
lenvászon ingben és vietnámi papucsban volt, amiben reggel láttam, ahogy
én sem vettem át azt a blúzt és szoknyát, amit fürdés után kaptam fel.
Félresöpörtem ezt a gondolatot, és igyekeztem úrrá lenni az
arckifejezésemen.
– Bennem bízhatsz. – Közelebb léptem hozzá.
Egy izom ugrált az arcán, úgy festett, mint aki mindjárt felrobban.
– Bízz bennem! – ismételtem meg, majd nagyon finoman
megérintettem a csuklóját.
A tekintetével követte a mozdulatomat, s ahogy egyre lejjebb nézett,
az állkapcsa ellazult.
Talán igaza volt Imeldának, és Carlos megértette, hogy mindketten
áldozatok vagyunk. Thomas sakkbábukként játszadozott velünk, és attól
tartottam, hogy a meccsnek még messze nincs vége. Jamest úgy kellett
visszaszereznem, hogy meggyőzöm Carlost arról, hogy az ő élete
mellettem van.
Hátralépett, megszakítva az érintkezésünket. A körmeimet a
tenyerembe mélyesztettem. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt:
– Eredetileg ebédelni szerettelek volna elvinni.
– Ó! – Kihúztam magam. – Ez…
– Viszont most vacsorázni akarlak elhívni.
– Ó, rendben. Ööö… – Idegesen forgolódtam. – Hadd hozzam ki a
táskámat!
Az ajtó gombjával birkóztam, de a szoba zárva volt. Basszus!
– A recepción elkérem a főkártyát – ajánlotta fel.
– Ne! – tiltakoztam. – Nem kell, jó ez így. Majd később kihozom. –
Nem akartam, hogy Carlos elmenjen. És ha meggondolja magát a
vacsorával kapcsolatban? – Majd utána odaadom a részemet.
Mosolyra húzta a száját, de semmi melegség nem volt benne.
– Hagyd, én állom a számlát.
Elindult, majd megfordult, és felém nyújtotta a kezét. Összekulcsoltuk
az ujjainkat. Leginkább sírni lett volna kedvem. Úgy éreztem, egy
örökkévalóság telt el azóta, hogy így, egymás mellett sétáltunk.
A liftben Carlos az előtér szintjének gombját nyomta meg. A falnak
dőlt, karba font kézzel állt, és felém fordult. Én a lift másik oldalához
mentem, és őt néztem. Sistergett közöttünk a levegő a ki nem mondott
szavak és meg nem válaszolt kérdések miatt. Összekulcsoltam a kezemet,
mert kellemetlenül éreztem magam a nyílt bámulása miatt. Sütött belőle az
elfojtott düh, és végigsöpört a bőrömön. Bár az érzelmei nem felém
irányultak, nyugtalanítottak. Ezért a szoknyám szegélyébe kapaszkodtam,
bár inkább Thomas nyakát kellett volna kitekernem.
– Hol vacsorázunk? – kérdeztem halkan.
– Amikor még ebédről volt szó, arra gondoltam, hogy Ricondába
megyünk, de most… – Elhallgatott, és megvakarta az alkarját. – Egy
közelebbi hely jobb lenne.
Mély ráncok jelentek meg a szemöldöke között, és szóra nyitotta a
száját. De végül nem szólalt meg. A lábára meredt, és keresztezte
egymáson a bokáit.
 – Hát, szerintem… ehetnénk a Playa Principalnál, a strandon. Gyalog
el tudunk oda menni.
A csengő megszólalt, és kinyílt a liftajtó. Carlos ellökte magát a faltól,
én pedig az előtéren át követtem a strand felé. A késő délutáni szél elült, a
nap már alacsonyan állt, így tüzes színekben pompázott az égbolt.
– Gyönyörű – állapítottam meg.
– A kedvenc napszakom – jegyezte meg mellettem.
Ugyanúgy sétált, mint James, nagy lépésekkel, teljesen lazán, viszont,
amint megszólalt, Carlos volt. Vaskos akcentussal beszélt angolul, néha-
néha spanyol szavakkal megspékelve. Elmesélte, hogyan dolgoznak ott a
halászok. Éjszaka a parttól távol lehorgonyoznak, majd a felcsalizott
horgot a csónak oldalának támasztják, és várják a másnap reggeli kapást.
A feleségük közvetlenül a parton, a pálmafák alatt pucolja meg és készíti
elő a halakat a szomszédos éttermeknek és a helyi piacoknak. A
pálmafák felé mutatott, amiknek a törzse boltívként hajolt a homok fölé.
Mindenről szívesen beszélt, kivéve rólunk, és arról, amit délután
megtudott. Hevesen gesztikulált, miközben magyarázott. Megint azon
kaptam magam, hogy Jameshez hasonlítom, amit nehéz volt megállni.
Ahogy ment, ahogy megérintette a karomat valami fontos hangsúlyozása
közben, James volt. Amikor elmondta, hogy mennyire szereti Puerto
Escondidót, és elképzelni sem tudná máshol az életét, azon
gondolkoztam, vajon lehet-e egyszerre boldognak és szomorúnak is lenni.
– Mondtam valamit, amivel megbántottalak? – kérdezte.
A halványuló fény felé fordultam, és letöröltem egy kiguruló
könnycseppet.
– Nem, nem mondtál semmi olyat. Én csak… – káromkodtam egyet
–, ez annyira…
– Nyomasztó?
Erőtlenül felnevettem.
– Igen, pontosan az.
Ő elmosolyodott, engem pedig lenyűgözött az önuralma. Hiszen azzal
a nővel vacsorázott éppen együtt, aki egykor a menyasszonya volt, bár
arra nem emlékezett, hogy megkérte a kezét. Tiszta őrület! Azon
töprengtem, vajon tényleg nincsenek kérdései, nem mérges? Az elmúlt
közel két évben azok hazudtak neki és manipulálták, akikben a leginkább
bízott.
– Elképzelni sem tudom, hogy min mész keresztül – jegyeztem meg.
– Én egyelőre meg sem próbálom – vallotta be. – Ebben a pillanatban
legalábbis.
Az étterem egy fapallós emelvény volt a homokban. Fényfüzéreket
tekertek a közeli pálmafákra, a fejünk fölött áttetsző égők lógtak. Színes
napernyők árnyékolták a táncparkettnek fenntartott hely köré állított
asztalokat. Éppen egy latin jazzkvartett játszott.
Carlos biztosan gyakori vendég lehetett, mert a pincérnő azonnal
hellyel kínált minket, megkerülve a várakozók sorát. Nagyot mosolygott
Carlosra, majd az emelvény szélére vezetett minket, ahonnan láttuk a
naplementét. Carlos kihúzta nekem a széket, aztán a mellettem lévőre ült.
Az óceánnal szemben voltunk. Ellentétben a Playa Zicatela vad
hullámaival, itt sokkal békésebb volt a víz.
A pincérnő odaadta az étlapot, majd elment. Körülnéztem, és láttam,
hogy javában zajlik az élet az étteremben. Egzotikus és izgalmas hangok
keveredtek az élő zenével. Beszívtam az esti meleg levegőt, amiben a
grillezett tengeri herkentyűk, a mangó és az óceán trópusi illata
keveredett. A zenekar könnyed ritmusára elmosolyodtam, és a vállaimat
mozgattam.
– Ez a hely fantasztikus és gyönyörű.
– Gondoltam, hogy tetszetni fog – jegyezte meg Carlos, majd
elkomorodott.
Megdermedtem.
– Mi a baj?
Csak nézett, mire a hajamhoz kaptam a kezem, és csavargatni
kezdtem a tincseimet.
– Min gondolkozol? – faggattam, amikor nem szólt egy szót sem.
Fészkelődni kezdett a székén, majd végigsimított a combján.
– Gondolom, sejted, hogy sok kérdésem van.
– Persze, kérdezz bármit, segíteni szeretnék – ajánlottam fel újra.
Bármit, hogy segítsek magunkon.
– Gracias. – Visszafordult az óceán felé. A nap egy neonsárga
narancsgerezdre emlékeztetett, ami éppen a horizontba készült
beleolvadni. – Úgy terveztem, hogy ma este beszélgetni fogunk, de most
nem akarok. ¡Dios! – Felsóhajtott, majd a tarkóján összekulcsolta a
kezét, pont úgy, ahogy James tette, amikor valamit át akart gondolni.
Másfelé pillantottam. Tudtam, hogy abba kell hagynom az
összehasonlítgatást a régi énjével.
– Ez egy kibaszott őrültség. Amiket Imelda mondott… – Elhallgatott,
és az ujjával a szemöldökét dörzsölte. – Sajnálom.
Nem tudtam, hogy a káromkodásért kér-e elnézést, vagy annak a
feltételezéséért, hogy én egész este magunkról szeretnék beszélgetni.
Bár tényleg így volt, jobban szerettem volna csak vele lenni. Mellette
ülni, és nézni, ahogy a lemenő nap fénye játszik az arca metszett élein.
Szinte még tettetni is tudtam, hogy az élet ilyen egyszerű és normális.
Hogy csak mi ketten vagyunk.
– Akkor mit szeretnél?
Az ujjaim viszkettek a vágytól, hogy megérintsem, hogy érezzem
feszes bőre melegségét. De nem lehetett. Idegenek voltunk egymásnak.
Ezért csak a szememmel simítottam végig az állkapcsán, az arccsontja
határozott ívén. A ráncok újak voltak, a formák nem teljesen
ugyanolyanok, de ettől még változatlanul csodálatos nekem.
Gondolkozás közben összeszorította a száját.
– Csak vacsorázni szeretnék veled. Nem bánod, ha holnap beszélünk?
Időre van szükségem, hogy átgondoljam.
A pincérnő visszajött, így megrendeltük az italokat és az ételeket.
Amíg ettünk, Carlos mesélt a Puerto Escondidó-i életéről, a festés iránt
érzett szenvedélyéről, hogy a baleset után mindent újra el kellett
sajátítania, és hogy nagyon szeret fiatalokat tanítani. Én mindent
elmeséltem az életemről, aminek nem volt hozzá köze, a kávézómról, a
szüleimről és a barátaimról. Hogy imádok sütni, és arról is, ahogyan
rátaláltam a különleges kávék piaci résére. Ő nem kérdezte meg, hogy mi
hozott a városba és miért voltam ott, én pedig nem firtattam, hogy mi
történt vele és miként akar felgyógyulni. Valójában a legelső randevúnkon
voltunk. Történeteket meséltünk, mosolyogtunk és nevettünk.
A zenekar egy új dalra zendített rá, a szaxofonos hosszan játszott, a
dobos gyorsabb ritmust diktált. A teste szinkronban mozgott vele, és
egyre fokozódott a dal gyorsulásával. A párok a parkettre mentek, és
táncolni kezdtek. A kezemmel és a lábammal is doboltam. Carlosra
nevettem.
A koktélját kevergetve figyelt engem.
– Szeretsz táncolni, ugye?
– Igen. És te?
Feszülten a zenekarra nézett.
– Én nem táncolok.
De igen!
– Táncolj velem! – böktem ki.
Felém fordult.
– Tessék?
– Gyere, és táncolj velem! – Felálltam, és hívogatón nyújtottam felé a
kezemet.
Csak nézte, és amikor nem fogta meg, az ujjaim remegni kezdtek. A
tekintete felkúszott a karomon, egészen addig, amíg nem találkozott az
enyémmel.
– Mondtam, hogy nem táncolok. Többé nem.
Egy hosszú pillanatig mozdulni sem bírtam. Ő elfordult, és
visszapillantott az óceán felé. Egy ideg rángatózott az állkapcsa, és a szék
karfáját markolta. Leengedtem a karomat, és a székemre huppantam.
Valami megváltozott bennem, és akkor, ott először láttam meg benne azt a
férfit, aki ő volt. Carlos.
A pincérnő kihozta a számlát. Carlos készpénzzel fizetett, a bankókat
az asztalra dobta, majd felállt, a széke csikorogva karcolta a pallókat.
– Visszakísérlek.
 27. fejezet

A PLAYA MARINERO mentén sétáltunk vissza a Casa del Solhoz. Carlos a

hüvelykujját a nadrágja zsebébe akasztotta, és figyelte, ahogy a lába
nyomot hagy a vizes homokban. A körmével szórakozottan kapargatta a
farmere anyagát, és közben ráncolta a homlokát.
Egy tincset az ujjam köré tekertem, és oldalról rápillantottam. Mi
történhetett az étteremben? Jól éreztük magunkat, azt hittem, egy
hullámhosszon vagyunk. Amíg James felpattant volna a székéből, hogy a
táncparkettre menjünk, Carlos lefagyott. Eszembe jutott, hogy
megkérdezem, mi okozta, de megígértem, hogy aznap este nem beszélünk
semmi komolyról.
Carlos teljesen belemerült a gondolataiba, amióta kiléptünk az
étteremből, egy szót sem szólt. Majd hirtelen megtorpant és hátranézett.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– A stúdiónál hagytam a Jeepem. – Megvakarta az állát, és
körbepillantott. – Előbb visszakísérlek a szállóba.
Elindult, majd kérdőn rám nézett, amikor nem követtem. Az ujjammal
a hátam mögé böktem.
– Elmegyek veled, így nem kell kétszer megtenned az utat.
– Biztos? – kérdezte bizonytalanul.
– Persze, kellemes az este – válaszoltam, ráadásul nem akartam a
szobámba menni, hogy egyedül töltsem az éjszakát, úgysem tudtam volna
elaludni.
Fogalmam sem volt, hogy mit hoz majd a másnap, miután Carlos
megkapja a kérdéseire a választ. Azon gondolkoztam, vajon Mexikóban
fogok-e vele maradni, vagy hazautazom? Ian szeretne majd még a
barátom lenni? Bár megígértem, hogy nem fogom eltaszítani magamtól,
megtettem.
Carlos Jeep Wranglere a galéria mögötti sikátorban parkolt.
Felsegített, megvárta, amíg elhelyezkedem az anyósülésen, majd becsukta
az ajtót, és ő is beszállt az autóba. A Casa del Solhoz hajtott, ahol a
főbejárat előtti járdánál állt meg. Egy parkolófiú közelített felénk, de
elküldte. Nem állította le a motort, és erősen szorította a kormányt.
Nem akartam kiszállni a Jeepből, és Carlos sem kért meg rá. Lassan
ránéztem.
– Úgy hallottam, ünnepség van a belvárosban.
Bólintott, és közben folyamatosan mozgott a térde.
– Szép idő van. – Az égboltra emeltem a tekintetem. A szálló élénk
lámpái tompították a csillagok fényét. – Szeretem az ilyen meleg estéket.
Újra bólintott.
– Sí, én is.
Azon gondolkoztam, vajon hová ment volna, ha nem hívom el az
ünnepségre, így megkérdeztem:
– A közelben laksz?
Déli irányba mutatott.
– A Zicatelától alig két kilométerre.
A profilját és a ritmusosan fel-le süllyedő mellkasát néztem. Hirtelen
belém hasított, hogy sem egyedül, sem egy zsúfolásig telt, hangos
fesztiválon nem szeretném tölteni az estémet.
– Szívesen megnézném az otthonodat – böktem ki.
Carlos rám nézett, alaposan szemügyre vett, majd sebességbe tette a
Jeepet.
Végighajtottunk a Calle del Morón, amely párhuzamosan futott a
Playa Zicatelával, el az éttermek, a szörfboltok, az éjszakai
szórakozóhelyek és a hotelek mellett, amíg egy part menti, családi házas
övezetbe nem értünk. Carlos behajtott egy beállóra, majd megállt egy
kovácsoltvas kapu előtt. A napellenzőjére csíptetett távirányítón
megnyomott egy gombot, és a kapu kinyílt. Amikor elég nagy volt a rés,
behajtott, és egy olyan háromemeletes ház mellett parkolt le, amelyik
magasabb volt, mint amilyen széles. Tátva maradt a szám, a legfelső
emeletet bámultam.
Carlos leállította a motort.
– A harmadik emeleten egy tetőtéri terasz van. Főleg tiszta napokon
csodás onnan a kilátás a hegyre és a strandra.
A telek határát szegélyező pálmafák mögül hallatszott az óceán
morajlása.
– Te a parton laksz – sóhajtoztam irigykedve.
Szélesen elmosolyodott.
– Gyere, megmutatom! – mondta, miközben kipattant a Jeepből.
Elmentünk egy apró medence mellett, majd keresztül egy
homokszemcsés, rövidre vágott pázsiton, végül a telkét a strandtól
elválasztó alacsony vályogfal nyílásán át. Megfordult, és elkapta a
csípőmet. Belém szorult a levegő. Nevetve felemelt a falra, és mellém ült.
A karunk súrolta egymást.
Kibírtam, hogy ne dőljek neki.
Inkább a csodás kilátás felé biccentettem.
– Redben, bevallom, irigy vagyok.
– Nem tudnám máshol elképzelni az életem. – Akkorát fújt, hogy az
arca egész kidudorodott. – Legalábbis egészen ma délutánig nem tudtam.
Most már fogalmam sincs, hogy mit gondoljak.
A hullámzó vízen túl a csillagos eget néztem, és azt kívántam, bárcsak
ne lenne közöttünk a Csendes-óceánnál is nagyobb távolság. Legalább
látnék magam előtt valami kapaszkodót. Abban viszont
elbizonytalanodtam, hogy James számára létezik-e ilyen. Vajon kigyógyul
ebből az állapotból?
– Ne gondolkozz! – kérleltem. – Még ne!
– Ez a baj. – Kihúzta magát. – Nem bírom megállni. Nagyon zavar,
pontosabban nagyon meg vagyok zavarodva. – Felemelte a bal kezemet,
és szemrevételezte a jegygyűrűmet. – Imelda azt mondta, hogy a
menyasszonyom vagy… voltál…
– Az eljegyzésünkkor adtad ezt a gyűrűt.
Kételkedve nézett rám.
– Nem kellene erre emlékeznem?
– Az amnézia meggátol ebben…
– Valamit éreznem kellene irántad. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
beharapta a száját. – De az égegyadta világon semmit.
Ettől majdnem megszakadt a szívem.
 – Tudok segíteni. Engedd, hadd segítsek az emlékezésben –
ajánlottam fel pánikszerű hangon. Nem akart emlékezni rám?
– Ezt nem csak az emlékezetkiesés okozza, Aimee. Akit szerettél, nem
én vagyok. Ő eltűnt.
– Fogd be! – sírtam halkan. – Ne mondd ezt, kérlek… –
Megszorítottam a kezét. – És mi van az álmaiddal? Rólam álmodtál.
– A stúdióban találtam egy rólad készült festményt, ez válthatta ki az
álmaimat.
– Nem hiszek neked. – Fellobbant bennem a düh. – Azok után, amit
ma megtudtál, hogyan tudsz ilyen távolságtartó lenni? Hát, nem érzel
semmit?
Keserűen felnevetett.
– De, igen, igazad van. Borzasztóan haragszom a testvéremre…
Thomasnak hívják, ugye? És Imeldára is. – Ingatta a fejét. – Azt mondta
nekem, hogy a nővérem, én pedig hittem neki. Kibaszottul hittem neki. De
veled kapcsolatban… – nézett rám kutakodón –, a kíváncsiságon kívül
semmit nem érzek. Sajnálom.
Kirántottam a kezem az övéből, majd tétován lábra álltam. Háttal
voltam Carlosnak.
– Tizenkilenc hónapnál régebbre nem emlékszem. Ennyi, és kész.
Mindent megőrzők, magazinokat, könyveket, fényképeket keretezek be,
hogyha egyszer megint elveszíteném az emlékezetemet, maradjon valami a
múltamból.
A galéria jutott eszembe, és az ott tornyokban álló magazinok és
könyvek. A be nem fejezett festmények csak egy szignóra vagy egy utolsó
ecsetvonásra vártak. Aláírt festmények, amiket sosem állított ki.
Carlosként mindent megőrzött, de nekem mindenem Jameshez kötődött.
– Neked is van múltad, tudok fényképeket mutatni. Megvannak még a
ruháid és a többi festményed is. A stúdiód az otthonunkban, mert
otthonunk is van.
– Az én otthonom itt van.
Szorosan átkulcsoltam a hasamat, odébb támolyogtam, majd
megálltam, amikor a nevemen szólított.
– Nem tudom, hogy akarok-e a múltra emlékezni.
 Éreztem, hogy valami összetört bennem.
– Legalább meg tudnád próbálni?
– Minek? Akkor megkockáztatnám, hogy elveszítek mindent, ami
ismerős, mindenkit, aki fontos.
Összeszorítottam a szemem. Carlos pontosan értette az állapotáról
szóló kifacsart logikáját.
– Tizenkilenc hónapot hasonlítasz össze huszonkilenc évvel. Milyen
alapon fosztasz meg engem Jamestől? Te nem ebbe a testbe tartozol.
Nem ő vagy.
Erre összerándult.
– Sí, így van. Nem ő vagyok, többé már nem. Bármit is mondasz, nem
tudsz meggyőzni arról, hogy hagyjak magam mögött mindent. Nem fogok
veled menni. Nem is ismerlek.
Hátrafordultam, hogy a szemébe nézzek.
– Nem emlékszel rám, és azért az nem ugyanaz.
Carlos az ökölbe szorított kezét a combjára tette.
– Nem mehetek el, rám itt szükség van.
– Bárhol tudsz festeni. – Széttártam a kezem. – Mégis mi tart itt?
Imelda biztosan nem, mert ő nem a testvéred. A családod Kaliforniában
van, én is Kaliforniában vagyok. Akkor mégis mi a francot tartogat neked
ez a hely?
Láttam, ahogy megfeszül az álla, és a vállam fölött elnéz.
Hátrapillantottam.
– Az óceán? – kérdeztem hitetlenkedve. Amikor nem szólt egy szót
sem, elálltam a kilátása útját. – Az lehet, hogy neked semmit nem jelentek,
de nekem te vagy a mindenem. Nem te vagy az egyetlen, aki a poklok
poklát éli meg – sírtam rekedtesen. – A világ legszörnyűbb érzése, hogy
pont az az egyetlen ember nem emlékszik rám, akit képtelen vagyok
elfelejteni. A férfi, akit nem bírtam elengedni.
Kiszáradt a torkom, a hangom elment, majd mélyen és fájdalmasan
köhögni kezdtem. Rohamot kaptam, így előregörnyedve krákogtam.
Éreztem, hogy Carlos átöleli a hátamat.
– Vízre van szükséged, menjünk be! – mondta, majd beterelt a házba.
Követtem a konyha teraszajtaján át. Odabent vaksin pislogni kezdtem
a felkapcsolt vakító, fluoreszkáló fények miatt. Alig kaptam levegőt,
miközben próbáltam megfékezni a köhögést. Borzalmasan éreztem
magam a könnyes arcommal, így megkérdeztem, hogy hol a fürdőszoba.
– A folyosó végén, balra – szólt hátra, miközben poharakat vett ki a
szekrényből.
Végigmentem a sötét folyosón, amerre mondta, majd bezárkóztam a
fürdőszobába. Felkapcsoltam a lámpát, megindítottam a csapot, és
többször megmostam az arcomat, arra pedig külön ügyeltem, hogy a
pókhálóként elkenődött szempillaspirált lemossam. Csukott szemmel a
törülközőért nyúltam, megtöröltem az arcomat, majd a tükörben
megnéztem magam. Egy vérben úszó szemű, sápadt arc bámult vissza
rám.
Hogy hihette Carlos azt, hogy az utolsó tizenkilenc hónap fontosabb,
mint James huszonkilenc éve? Elvette tőlem James életét, és megfosztotta
azoktól az évektől, amiket velem tölthetett volna, ráadásul a leginkább
érintett férfi ebbe bele sem szólhatott. James nem tudott kiállni magáért.
Nekem kellett meggyőznöm Carlost, hogy adjon a vőlegényem múltjának
egy esélyt.
Összehajtogattam a törülközőt, kisimítottam a gyűrődéseket, majd a
mosdópultra tettem, közvetlenül egy rajzos gyerekkönyv mellé.
Megdermedtem, és valami elpattant bennem. Megpördültem, és egy
csomó gyerekkönyvet láttam a WC mellett, és játékokat a fürdőkádban.
Nyöszörögni kezdtem, a törülköző és a mesekönyv is a földre esett,
majd kirohantam a fürdőszobából, és az alig megvilágított folyosóra
támolyogtam. A fal tele volt bekeretezett fényképekkel, ahogy a
nappaliban is több tucat állt a polcokon. Carlost, Imeldát és ismeretlen
embereket láttam rajtuk, köztük egy barna hajú és bőrű nőt is. Boldognak
tűnt, ahogy a vállát átölelő Carloshoz simult.
A képek többségén két fiút láttam, egy kisebbet és egy csecsemőt. Az
egyik fényképen Carlos babusgatta az újszülöttet. Egy másikon a nagyobb
fiú festett egy gyerekeknek készült kisasztalnál. Ugyanezt az asztalt láttam
a galériában. Több tucat fénykép volt a két fiúról, sokukon csak a
nagyobb fiút lehetett látni, ahogy a szülei ölelgetik. Carlos, akinek az arcán
a hegek még vörösek és gyulladtak voltak, míg a rejtélyes nőnek óriási
pocakja volt.
Megfordultam, majd mind a tíz ujjammal a hajamba kapaszkodtam, és
erősen meghúztam. A fejbőröm sajgott, de a fájdalom meg sem közelítette
azt, amit a lelkemben éreztem. Levettem egy képet, egy iskolai portrét. A
fiú egyáltalán nem hasonlított James óvodai fényképére. Ki volt ez a fiú, és
miért szerepelt az összes fotón?
– Ötéves, és nagyon szeret horgászni – szólalt meg mögöttem Carlos.
– A fiam.
– Az hogy létezik? Alig két éve tűntél el.
Hallottam, hogy toporog.
– Örökbe fogadtam.
A kezem remegni kezdett.
– És a csecsemő? – nyögtem ki alig hangosabban, mint egy sóhajtást.
– Ő az enyém.
Ezeknek a gyerekeknek a létezése, minden mással együtt, egyre
mélyebbre ülepedett a lelkemben.
Rám itt szükség van.
– Hol van az anyjuk?
– A feleségem az, Raquelnek hívják. Ő… – Nem bírta befejezni a
mondatot, helyette káromkodott egyet.
Legördült egy könnycsepp az arcomon, amit gyorsan letöröltem.
– Marcus születése közben meghalt – szólalt meg nemsokára. –
Hirtelen történt, egy aneurizma okozta. Az orvosok nem tudtak semmit
tenni.
Lassan Carlos felé fordultam, aki a szoba közepén állt, kezében két
pohárral, az arca feldúlt volt. Én ugyanígy nézhettem ki a James temetése
utáni napokban.
– Szeretted – állapítottam meg lehangoltan.
– Nagyon.
Megnyaltam a száraz számat.
– Most hol vannak a fiaid?
– Barátoknál. Jó gyerekek.
– Ebben biztos vagyok.
Visszatettem a képkeretet a polcra, fel-alá járkáltam a kis szobában,
és a jegygyűrűmet csavargattam. A kezem megállíthatatlanul remegett, és
a rángások továbbterjedtek, már a combomban is éreztem őket.
– Sajnálom – mondta Carlos nyers és rekedtes hangon. Nagyot nyelt
és pislogott, a szemében el nem sírt könnyeket láttam. – Nem
gondoltam… Nem tudtam, hogyan… – Megköszörülte a torkát, és a
dohányzóasztalra tette a poharakat. – Nagyon furcsa lehet neked a
gyerekeimet látni.
– Ki a feleséged? Hogyan találkoztatok? Mikor… – Becsuktam a
számat, mert gyűlöltem a hangomból kiérezhető kétségbeesést.
– Ő volt a fizioterapeutám. Juliant az esküvőnkkel egy időben
fogadtam örökbe, Marcus pedig nem sokkal utána érkezett… – Megállt,
és megdörzsölte a tarkóját. – Raquellel nem sokáig voltunk házasok,
de… – Félrepillantott. Amikor visszafordult, mélyen a szemembe nézett. –
Mással nem tudok táncolni. Ez volt a szenvedélye, nekem pedig
nehezemre esik… ¡Dios! – sóhajtott szomorúan. – Ha egyszer azt
éreztem irántad, amit Raquel iránt, akkor hidd el, tudom, min mész át. A
veszteség egyszerűen elviselhetetlen.
Megint nyöszörögtem. Örült tempóban csavartam a jegygyűrűmet, ami
így kidörzsölte a bőrömet. Carlos a kezemre nézett, majd a gyűrűre
fókuszált.
– Én már több hónapja levettem – jegyezte meg halkan.
– Én nem tudom – sírtam összetörve.
Óvatosan közelebb lépett.
– Vagy nem fogod?
Gyorsan megráztam a fejem.
Úgy éreztem, a szoba egyre szűkül, és a falak rám dőlnek. Carlos még
közelebb lépett, majd finoman az enyémre tette a kezét, és megállította az
eszeveszett mozdulataimat.
– Nagyon szerettem Raquelt, és nagyon nehéz volt, amikor meghalt,
de tovább kellett lépnem, mert nem volt más lehetőségem. A két
égetnivaló és csodás fiamnak szüksége van rám.
A szám reszketni kezdett.
– De élsz, James, nem haltál meg. Életben vagy, és nekem szükségem
van rád.
 Carlos szomorúan ingatta a fejét.
– Meghalt, Aimee, el kell őt engedned.
Engedd el, bébi! Egyszerűen engedd el! Ian szavai visszahangoztak a
fülemben.
Carlos a kanapéhoz vezetett, és addig húzta a kezemet, amíg a párna
szélére nem ültem. Letett velem szembe egy széket, majd a két tenyere
közé fogta a kezemet.
– James szerencsés ember volt, hogy egy nő ennyire szerette. Mesélj
róla! Mondd el nekem, miért van rá annyira szükséged.
– Mi lenne, ha inkább elkezdenél emlékezni?
A tekintetében lelkiismeret-furdalást véltem felfedezni.
– Az nem tud elkezdődni. Mindketten jól tudjuk, hogy az egy éles
váltás lesz, feltéve, ha bekövetkezik, de szerintem nem fog.
Nem hittem Carlosnak. James még mindig ott volt valahol az ő
testében. Az összekulcsolt ujjainkat néztem, éreztem a meleg bőre
érintését. Azon gondolkoztam, vajon tudok-e olyan erős lenni, hogy
nélküle utazom haza. Hogy tovább tudok-e lépni, ha ő tőlem messze és
nélkülem él.
Szomorúan nagyot sóhajtottam, majd a helyzetembe beletörődve
elmeséltem Carlosnak a történetünket.
 28. fejezet

JAMES ELTŰNÉSE ÓTA semmihez nem nyúltam. Sem a házunkban lévő

stúdiójához, sem a falakon lógó festményeihez, sem a gardróbban lévő
ruháihoz. Ahogy Nadia a Mexikóba utazásom előtt mondta, mindenütt
James nyoma volt.
És én ezekbe mind kapaszkodtam. A közös életünk álmába, abba,
hogy még él és hamarosan hazajön. A kettőnk emlékeibe, közöttük abba
az egybe, amire megesküdtem, hogy soha senkinek nem fogok beszélni
róla.
Nehéz ígéret volt, de Jamesért megtettem. Megállapodtunk abban,
hogy amikor majd ő készen áll, átrágjuk magunkat a traumán, és együtt
begyógyítjuk a sebeket. Addig azonban vonakodott beszélni az esetről,
vagy ahogy kezdtem sejteni, túlságosan is félt tőle.
A temetés után az járt a fejemben, vajon eljön-e majd a nap, amikor
nem kell némán, egyedül szenvednem. Kristen hónapokkal korábban azt
mondta, hogy mindent magamban tartok. Hát, ha tudta volna az eltemetett
titkomat.
Egyetlen utolsó alkalomra vágytam, hogy elmondhassam Jamesnek,
mit éreztem aznap. Hogy a réten mennyire magányos voltam és féltem. És
ezúttal ott ült velem szemben – bár tudtam, hogy nem ő az –, és készen
állt arra, hogy meghallgasson.
Carlos fogta a kezem, az érintése magabiztosságot jelentett, miközben
a megismerkedésünkről meséltem neki. Furcsa volt úgy felidézni a
Jamesszel kapcsolatos emlékeket, hogy ő ezekből semmire nem
emlékezett. Elmondtam neki, hogy az ő családjával ellentétben az enyém
mennyire támogatta a tehetsége ápolásában. Megosztottam vele az első
csókunk és táncunk történetét. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott,
hogy James az egyetemről eljőve meglátogatott, majd a csillagok alatt, a
réten szeretkeztünk. Felidéztem azt is, hogyan kérte meg a kezemet.
 Az ujjainkat néztem, majd kihúztam Carlos tartásából.
– Tovább is van még, ugye? – tudakolta.
Bólintottam, és le-föl tologattam a jegygyűrűmet.
– Mi történt veled? – érdeklődött óvatosan.
Előkúsztak az emlékek a sötét lyukból, ahová az elmémben űztem
őket.
– A kettőnk helyén, a hegygerincen található mezőn voltunk – szólaltam
meg rövid hallgatás után. – James egy takarót terített a földre, együtt
néztük a dombok mögött lemenő napot, majd megkérte a kezemet.

– Megfestem neked a naplementét, és még sok mást, ha ezt hordani

fogod – mondta. Egy nyitott, fekete selyemdoboz volt a tenyerében,
benne egy platinába foglalt négyzet alakú gyémánttal.
– Ó! – kiáltottam fel. – Ez gyönyörű!
Széttártam az ujjaimat, James megcsókolta őket, és felhúzta a gyűrűt.
Pont olyan tökéletesen illett rá, mint mi egymáshoz.
– Aimee Tierney, gyere hozzám, legyél a feleségem!
– Leszek! – kiáltottam könnyes szemmel, és átöleltem. – Ezerszer is!
– Hála az égnek! – nevetett, és megpörgetett.
Felsikítottam.
– Miért, voltak kétségeid? – cukkoltam.
Forgott velem a világ, amikor letett a földre, a testem reszketett,
amikor elengedett.
– Egy szál sem – válaszolta, és megcsókolt. – Hoztam pezsgőt, a
kocsiban van. Maradj itt!
Néztem, ahogy az autója felé kocog, majd eltűnt a fák között.
Hallottam, hogy kinyílt a csomagtartó, majd üvegcsörömpölés
következett.
– Minden rendben? – kiáltottam felé.
– Minden – jött a feszült válasz. – Mindjárt megyek.
Ahogy ott álltam, a nap felé fordítottam a gyémántot, a drágakő csak
úgy csillogott.
– Tökéletes, James – lelkendeztem, amikor lépéseket hallottam a
hátam mögött.
Megfordultam, és Philbe ütköztem.
Halványan elmosolyodott.
– Helló, Aimee!
Hirtelen nagy levegőt vettem, és hátráltam egy lépést.
– Mit keresel itt?
– Ünneplek veletek.
– Nem értem. James hol van? – néztem el mellette.
– Ő… elfoglalt.
Azzal kinyújtotta a karját, elkapta az állkapcsomat, a hüvelykujja az
arcomba mélyedt. Mozdulni sem bírtam.
Úgy terjedt szét a testemben a pánik, mint a kifolyt olaj szokott.
Lassan és sűrűn.
– Mit művelsz?
Nem úgy nézett ki, mint aki jól van.
A tekintete fátyolos volt, a homlokán izzadság gyöngyözött. A
mellkasához rántott, a körmei karcolták a bőrömet, a leheletének
alkoholszaga volt.
– Phil, ez fáj nekem! – kiabáltam.
– Ne haragudj! – És durván megcsókolt, giníze volt.
Sírni kezdtem, a félelemtől elszorult a torkom. Kiszabadítottam magam
a szorításából, és hátrafelé támolyogtam.
– James! – sikítottam.
– Picsába Jamesszel! – Phil arca elvörösödött a dühtől. Felém kapott,
majd arccal lefelé a földre taszított.
Kiszakadt belőlem a levegő.
– A barátod és a kibaszott bátyja mindent elvettek tőlem. Mindent –
ordította a fülembe. – A Donato az én cégem. Az enyém!
A tenyerével összeszorította a fejemet, és a mocsokba nyomta. Még
csak sikítani sem bírtam, levegőt sem kaptam. A körmeimmel a földet
karmoltam.
– Thomastól már elvettem valamit. Ő egy kibaszott idióta, fogalma
sincs arról, hogy mit tettem az ő becses cégével. – A mondandója végén
hallottam, hogy lehúzta a cipzárját. A bokáim közé fúrta a lábfejét és
széttárta a lábaimat. – Most James következik. Leszarja a Donatót, de te!
Te vagy a kibaszott mindene. – A fülemben éreztem a leheletét, a nyála az
arcomba fröcsögött. Felrántotta a szoknyámat, és félretolta a bugyimat,
aminek a gumija a bőrömbe vájt. – Ő megfosztott engem, most én
fosztom meg őt.
Azzal belém nyomta az ujjait, durván és szárazon. Fájt, elakadt a
lélegzetem. A csupasz talaj az arcomat dörzsölte, ahogy levegőért
kapkodtam. A hátamat érő, a belém hatoló nyomás a tüdőm feszítő
érzésével együtt már túl sok volt. Elhomályosult a látásom, a széleken
sávokban el is feketült.
Majd hirtelen minden nyomás megszűnt.
Kapkodni kezdtem a levegőt, és köhögve feltérdeltem. Poros nyál
folyt a számból.
– Aimee. – James térdre borult előttem. – Kicsim. – A hangja feldúlt
volt. Végigtapogatott, kisimította a ruháimat, és hátratolta az izzadt
arcomba tapadt tincseket. – Itt vagyok.
Éreztem, hogy elönt az epe, ezért félretoltam a kezét, és
összegörnyedtem. Öklendeztem, majd kihánytam mindent. Mindent,
kivéve Phil undorító érintését. Nem tudtam nem érezni a kezét.
James mellém lépett, és segített felállni. A keze iszonyatosan remegett.
– Gyere, húzzunk el innen!
James mögé néztem. Phil elterülve feküdt a magas fűben, és nem
mozgott.
– Ő…?
– El, és ne nézz oda! – Összeszedte a paplant, és mutatta, hogy
siessünk az autó felé.
– Csak így itt hagyod?
– Igen.
Gyorsan besegített az anyósülésre, és bevágta az ajtót. A másik
oldalra futott, majd még az ajtó becsukódása előtt elindította az autót.
Csikorogva indultunk el és száguldottunk le a domboldalon.
Remegni kezdtem, majd az egész testemet rázó reszketés lett úrrá
rajtam.
– Vége, Aimee.
 Száraz fű és gallyak tapadtak a szoknyámra, a körmöm alatt csupa
kosz volt, próbáltam kikaparni.
– Mocskos vagyok, annyira mocskos! Haza kell mennünk, vigyél
haza! – Éreztem, hogy elkap a hányinger.
– Nem lehet… Bassza meg! – A kezével a kormányra csapott. – A
szüleim várnak minket, és érdeklődni fognak, főleg anyám, ha nem
megyünk. Azt akarom, hogy Phil előtt érjünk haza.
Alig tudtam megszólalni:
– Miért, ő is ott lesz?
– Nagyon remélem, hogy nem, de nem bízom a véletlenre. Gyorsan
találkozunk a szüleiddel, mert megígértem apukádnak, hogy a lánykérés
után meglátogatjuk őket.
Nyöszörögve a visszapillantóba néztem. Falevelek és fűszálak voltak a
hajamban, a jobb arcfelem és az állkapcsom tiszta karmolás volt. Az
állam kezdett bedagadni, a sminkemnek már nyoma sem volt. A
szempillaspirál után kotorásztam, és próbáltam kifesteni a szemem, de az
arcomra kenődött.
James az út szélére húzódott, és elővett egy törülközőt az edzésre
összepakolt sporttáskájából. Remegett a keze, ahogy vizet öntött rá.
– Nézz rám! – kérte, és finoman letörölte az arcomat. – Senkinek nem
beszélhetsz Philről. Se a szüleidnek, se a rokonoknak, se a barátnőidnek.
Senki sem tudhatja meg, mi történt. Értesz? – Letörölte a koszt az
állkapcsomon végigszántó friss horzsolásról. Összerándultam a
fájdalomtól.
– Valami szarság zajlik a Donatóban, és Phil benne van – mondtam.
Kivette a kezemből a neszesszert, és előkereste az alapozót.
Bepaskolta az arcomat a púderral, ami így keveredett a korábbi sminkem
maradványaival.
– Philt bízd rám! Soha többé nem fog téged bántani. – Letekerte a
szempillaspirál kupakját. – Nézz föl! – Úgy tettem, ő pedig a magabiztos
festőkezével kifestette a szememet. – Nekem kell megvédenem téged, és
ez mindig így is lesz. Hallasz engem?
Beharaptam az alsó ajkam, és bólintottam.
– Nézz rám, kicsim!
 A szemébe néztem, s a benne látott düh egészen megijesztett. A
tekintete kőkemény volt, ahogy az arca is.
– Teszek róla, hogy Phil távol maradjon. Többet nem fog hozzád érni.
Akkor vettem észre, hogy a halántékán vér csorog le.
– Megsérültél. – A fején lévő púphoz értem, mire összerezdült.
– Nem vészes, csak egy vágás.
Elvettem tőle a törülközőt, és még öntöttem rá vizet. Finoman a
bőréhez nyomtam, és figyeltem, ahogy a sötét folyadék rózsaszínné
halványul a fehér anyagon.
– Szeretlek.
– Tudom. – James egy pillanatra lehunyta a szemét. – Atyám, utálom,
hogy így van, de mennünk kell! A szüleid várnak minket. Ha késünk,
kérdezősködni fognak.
– Nekem is vannak kérdéseim – sírtam. – Phil azért tette, hogy neked
fájjon. Ezt mondta. De miért, James? Mi folyik köztetek?
James elhallgattatott. A keze közé fogta az arcom, a homlokát az
enyémhez nyomta.
– Megválaszolom minden kérdésed, amikor már lehet. Elmondok
majd mindent, ígérem. – A hangja olyan volt, mint aki magába fojtja a
sírást. – Addig viszont bíznod kell bennem, hogy biztonságban
tudhassalak. Tudom, mit csinálok. Kérlek, bízz bennem!
– Rendben – egyeztem bele, és próbáltam a lelkem egy elérhetetlen
pontjára taszítani Phil emlékét.
A szüleim házához hajtottunk, és mosolyt erőltettünk magunkra.
Pezsgővel koccintottunk, négyen megittunk egy egész üveggel. Minél
többet ittam, annál könnyebb volt elfelejteni, hogy mi is történt a mezőn.
Aztán átsétáltunk James szüleihez, hogy végigcsináljuk ugyanazt újra.
A házban csend volt, amikor megérkeztünk.
– Van itthon valaki? – kérdeztem Jamest, miközben a nappaliba
sétáltunk.
A pezsgő behűtve állt a tálalón egy ezüst vödörben. Legalább
számítottak ránk.
Láttam James arcán az aggodalmat, ahogy körülnézett a szobában. Az
apja egy ideje beteg volt. Megfogtam a kezét.
 – Gyere, keressük meg a szüleimet!
Ebben a pillanatban lépett be széttárt karokkal Claire Donato.
– Gratulálok! – csiripelte, és megölelte a fiát, majd hozzám fordult, és
összefogta a kezeimet. – Isten hozott! Boldogok vagyunk, hogy egy újabb
Donatóval bővül a családunk.
Igyekeztem mosolyogni, de összerándult az arcom az állkapcsomból
sugárzó fájdalomtól.
– Ugye, felveszed a nevünket? – kérdezte, mert félreértette az
arckifejezésem. – Isten ments, hogy megtartsd a vezetékneved, vagy még
rosszabb, hogy kötőjellel írd a kettőt.
– Hát, én… – Elhallgattam, és Jamesre pillantottam.
Ő mogorván nézett, majd a pezsgősüveghez ment, hogy kinyissa.
Hangos pukkanás törte meg a dermedt légkör csendjét. Én levegőért
kaptam, Claire pedig egész összerezzent ijedtében. Mogorván a fiára
pillantott.
– Büszke lennék, ha viselhetném a Donato nevet – folytattam gyorsan.
– Szeretem Jamest.
– Persze hogy szereted, drágám.
James megtöltött két pezsgőspoharat.
– Apa hol van?
– A szobájában, este nem volt jól. – Claire bocsánatkérőn nézett rám.
– A tüdeje ma nagyon szeszélyes.
James az anyjára pillantott, majd öntött még egy pohár pezsgőt.
– Mikor van a következő vizsgálata?
– Ismered apádat. Makacsabb, mint ti ketten Thomasszal együtt.
James megrázta a fejét, de látszott, hogy nem akar az anyjával
veszekedni, így inkább odaadta neki a poharat.
Claire finoman megvonta a vállát.
– Ha apád nem hagyja abba a szivarozást, vissza sem megy az
orvoshoz. Már így is kétszer hívta fel a nővért, hogy lemondja az
időpontját.
James nem tűnt boldognak, mérgesen nyújtotta oda nekem a poharat.
– Mikor lesz az esküvő? – tudakolta Claire.
– Még nem választottunk időpontot. Talán jövő nyáron, júliusban? –
Érdeklődve Jamesre néztem.
– Az csodás lenne! A mi templomunkban kell tartani.
– Úgy terveztük. – James megfogta a kezemet, és közelebb húzott
magához. – A fogadást pedig a The Irish Goatban szeretnénk.
Claire arcán látszott a döbbenet.
– Jaj, ne, az nem jó! Túl kicsi az az étterem.
– Az az étterem Aimee szüleié, és ők nagylelkűen felajánlották, hogy
tartsuk ott.
– Szörnyen zsúfolt lesz annyi vendéggel. Hová ültetünk le annyi
embert?
Idegesen markolásztam a pezsgőspoharam.
– Jamesszel pici esküvőre gondoltunk. Csak a szűk családi és baráti
kör.
És ebbe a családba nem tartozott Phil. A gyomrom már a gondolatára
is görcsbe ugrott.
Becsapódott a bejárati ajtó. Megdermedtem, és elkerekedett
szemekkel Jamesre meredtem. Egy óriási hurrá! hallatszott a folyosóról.
– Csak nem esküvő hírét hallottam?!
Thomas jelent meg az ajtóban. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt,
James pedig megszorította a kezemet. Odajött hozzánk, megölelt, és egy
nagy puszit nyomott az arcomra.
– Gratulálok! Isten hozott a családban, hugi! – Megcsípte az állam,
elkenve így a karcolásaimon az alapozót.
Összeszorítottam a fogamat. James finoman eltolta a bátyja kezét, mire
Thomas játékosan belebokszolt a vállába, majd jól megölelte az öccsét.
James gyorsan eltolta magától, a türelme végén járt.
– Aimee éppen az esküvői tervükről mesélt nekem – mondta Claire a
fiának, akinek adott egy pohár pezsgőt. – James, mi volna, ha Phil lenne
az egyik tanúd?
Éreztem, hogy kifut az arcomból a vér. Thomas fürkészve pillantott rá,
Jamesnek pedig megfeszült az álla.
– Nem akarom, hogy ott legyen.
– De családtag, James.
– A fogadást majd később megbeszéljük, anyu – válaszolta
kedvetlenül.
Thomas szinte csak belekortyolt a pezsgőjébe, aztán a poharat a
tálalóra tette.
– Hagyunk is, Aimee, hogy anyuval egyeztessétek a részleteket. –
Jamesre mutatott. – Van egy perced? Beszélnünk kellene.
James arca megfeszült.
– Van. – Megcsókolta a homlokomat, és megkérdezte, hogy jól
vagyok-e. Amikor bólintottam, halkan még annyit mondott, hogy mindjárt
jön, majd elment.
Claire Thomas pohara mellé tette a sajátját. Szépen manikűrözött
körmeivel a hajamba fésült, hogy kisimítsa a rakoncátlan hullámokat.
Kérdő pillantással kísérve kihúzott egy száraz levelet.
– Csodaszép menyasszony leszel, ha a hajadat megcsináljuk. Most
viszont nagyon keszekusza – állapította meg, miközben ingatta a fejét és
ciccegett. – És borzasztóan sok smink van rajtad.

Húsz kimerítő perc után azzal az ürüggyel sikerült Claire-től és az esküvői

terveitől elszakadnom, hogy ki kell mennem a mosdóba. Nagy
szerencsémre a telefon is megszólalt, amit fel kellett vennie.
James keresésére indultam. A folyosón állva a dolgozószoba irányából
hallottam a hangját. A dupla ajtók alatt kiszűrődött a fény, ahogy Thomas
határozott zúgolódása is.
– Nem rúghatom ki Philt. Grant kikötése ezt megtiltja – ellenkezett.
A résnyire nyitott ajtón keresztül láttam, hogy James a szoba szélén áll,
dühtől eltorzult arccal, a bátyja pedig le-föl járkál.
– Akkor majd én megoldom – válaszolta James.
– Nem a te dolgod.
– Van egy tervem.
Halkabban kezdtek el beszélni, és bár levegőt sem vettem, hogy
halljam őket, csak a kivehetetlen mormolás ért el hozzám.
– Ha ebbe bevonod a Kábítószer-ellenes Hivatalt, akkor a cégnek
annyi – vágta rá Thomas, amikor James befejezte a mondandóját.
– Hadd oldjam meg én! Hidd el, működni fog a tervem!
 – Lófaszt! – csattant fel Thomas. – A terved egy nagy szar. Phil
kiszámíthatatlan. Ki fogod nyíratni magad.
Elakadt a lélegzetem, és a szám elé kaptam a kezem.
– Az ég szerelemére! Próbálj már meg halkan beszélni! – James a
dolgozószoba ajtaja felé nézett, mire hátrébb léptem.
Mi folyik itt?
– Adj egy évet, hogy véget vethessek Phil mesterkedésének – kérlelte
a testvérét Thomas. – Két nagyágyú le tudja kapcsolni.
– Nem, mi intézzük el Philt. Nem várok tovább! – tört ki Jamesből. –
És elegem van abból, hogy ebben a családban mindenki félrenéz, amikor
Phil mosott pénzen vásárol külföldről árut. Ha ennek az illegális mutyinak
nincs vége, én kiszállok…
Thomas megdörzsölte az arcát.
– Időre van szükségem, James, amit te nem adsz meg…
Egy széles kéz fogta meg a vállamat, mire összerezzentem és gyorsan
megfordultam. Edgar Donato nézett rám szigorú tekintettel. A mutatóujját
a szája elé emelte, és elmosolyodott, szinte már jókedvűen.
– Gyere velem!
A pezsgő és a hallottak hatására zavart köd ülepedett az elmémre.
Jamesről az apjára pillantottam, majd vissza.
Edgar addigra borzalmasan elhízott, egy mankóval botorkált előre,
maga mögött pedig oxigénpalackot húzott. A kerekek csikorogtak a
márványpadlón.
Egy utolsó pillantást vetettem még az ajtó nyílásán keresztül a szobába,
majd Edgar után mentem. Meg akartam kérdezni Jamest, Thomas hogyan
értette azt, amit mondott. És már én is ugyanannyira akartam, hogy
otthagyja a családi vállalkozást, mint ő.
Edgar a könyvtárba vezetett, ahol egyenesen a bárszekrényhez ment.
Kihúzta egy kristályüveg dugóját, amiben borostyánszínű folyadék volt.
Kétujjnyit töltött az egyik pohárba, a másikba négyet.
– Szabad innia? – kérdeztem tőle, amikor a kevesebbet felém
nyújtotta.
– Drágám – szólt, majd nagyot krákogott –, az én állapotom már rég
visszafordíthatatlan. Sok mindent nem tehetek, csak asszisztálhatok ahhoz
az úthoz, amilyen irányt ez a dolog vett. – A szájához emelte a poharat, és
kuncogott. – Fenékig! – Egy korttyal a feléig kiitta a poharát, majd
hozzátette: – Isten hozott a családban!
Megszagoltam a szeszt, majd bizonytalanul belekortyoltam. Edgar
megfogta a poharam alját, és a számhoz emelte. Gyorsan beleittam. A
whiskey égette a torkomat, és úgy éreztem, kilyukasztja a gyomromat.
Alig kaptam levegőt.
Edgar nevetett, még a válla is rázkódott.
– Ebből jóval többre lesz szükséged, ha a házasság után túl akarod
élni ezt a családot. Jobban teszed, ha már most elkezded.
A pezsgőre megivott whiskey-től úgy éreztem szédülök, sőt be is
csíptem. A gyomrom összeugrott.
Edgar visszament a füles foteléhez, leült, majd megigazította a
mankóját és a tartályt. Elkapta a köhögés, hangosan és erősen krákogott,
mint akinek szakad fel a váladék a tüdejéből. Az egész teste rázkódott.
– De ne aggódj – fuldoklott kimerülten –, majd megszokod. Minél
többet iszol, annál jobban fog ízleni. Egy nap – a pálcával sétáló skótra
mutatott – Johnnie Walker lesz az egyetlen, aki segít megőrizni az ép
elmédet ebben a családban.
Miközben beszélt, az ajtó felé kaptam a tekintetem. Nagyot nyeltem,
nem éreztem ott jól magam. Annyi év alatt, amióta Jamest ismertem, még
sosem voltam kettesben az apjával. Korábban szinte alig beszéltünk.
– Gyere, gyere csak ide! Ülj le! – Megpaskolta maga mellett a széket.
Leültem, és bátran még egy kortyot ittam a tüzes italból. Az utolsó,
fogadtam meg.
– Kedvellek, Aimee. Mindig is kedveltelek. A szüleid is jó emberek.
Felvontam a szemöldökömet.
– Nagyon jó vagy Jamesnek. Szüksége van rád. – Elmosolyodott, de
a szeme szomorú volt. – Thomas nagyon hasonlít az anyjára. Hajthatatlan,
ha a célokról van szó, már-már könyörtelen. Azt hiszi, hogy egyedül
meghódíthatja a világot. De James – bólintott Edgar –, ő a kisöcsémre
emlékeztet. Bátor és álmodozó.
– Én soha nem is álltam az útjába. Nem kényszerítettem, hogy
olyasvalaki legyen, aki nem ő… – Elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy
kivel is beszélek. A férfival, aki megakadályozta Jamest az áhított élete
megvalósításában. Így inkább megköszörültem a torkom, és a poharamba
meredtem.
– Ezt a tanácsot évtizedekkel korábban kellett volna megfogadnom.
Most már attól tartok, hogy… – Ő is elhallgatott, és a távolba meredt.
Meglepődtem az őszinteségén. Talán a gyógyszerei okozták. Az
megmagyarázta volna a nem várt megnyílását. Egészen megdöbbentett. A
réveteg tekintet, a betegsége csendes elfogadása, a nyugodt lelkiállapot,
amit időskorban egy megbánásokkal teli életen való elmélázás okoz.
Edgar Donato magányosan élt egy világban, amelytől – és ezt csak
akkor kezdtem felismerni – James távol tartott.
Amikor nem folytatta, megkérdeztem.
– Mitől fél, Mr. Donato?
Erre felkapta a fejét.
– Hmm? Ó, semmitől. – Az öklébe köhögött, majd krákogott. Újra
elkapta a roham, és egyre durvább lett.
A bárszekrényhez mentem, és öntöttem neki egy pohár vizet. Amíg
összeszedte magát, körbenéztem a szobában, és a szemközti falon
megakadt a tekintetem a Donato család bekeretezett címerén.
– Emlékszem, amikor James az iskolanapra behozta a címerüket. –
Próbáltam beszélgetést kezdeményezni. – Évekkel ezelőtt volt, mindent
elmesélt a sasról.
– Milyen sasról? – fuldoklott.
– Arról, ott, fönt. A családja címerében.
Edgar fészkelődött, majd felnézett. Csaholva nevetni kezdett.
– Az nem az én családom címere, hanem Claire-é. – Meghúzta a
poharát, és kiitta a whiskey-t.
Tátva maradt a szám.
– Aimee, mehetünk?
Megfordultam. James állt az ajtóban.
 29. fejezet

– AIMEE, JÓL VAGY?

Carlosra pillantottam. Kihúzott háttal, sápadt arccal ült a szoba túlsó
végében egy széken. Zavarodottan körülnéztem. Fel-alá járkálhattam,
miközben beszéltem. Az ujjaimmal szorosan a jegygyűrűmbe
kapaszkodtam.
– Aimee. – kérdezte határozottabb hangon.
Mindent alaposan megfigyeltem magam körül. A falakat mély
narancssárgára festették, a padlót mahagóniburkolat fedte, a merész
bútorokat díszpárnák borították, egy nő egyértelmű keze nyoma. A
sarokban felhalmozott játékok. Rend és számtalan fénykép egy valaha
teljes családról, aki elveszítette az anyát. Carlosra itt jobban szükség volt,
mint nekem Jamesre.
Megértettem. Visszanézve a kapcsolatunkra, annak ellenére, hogy
teljes szívemből szerettem, láttam a hibáinkat is. James nagyon szerette
szőnyeg alá söpörni azokat a problémákat, amik miatt rosszul érezte
magát, én pedig túlságosan engedékeny voltam. El kellett volna mondani a
családjának, hogy Phil mit tett.
Miközben Carlos döbbent arccal figyelt, megértettem, hogy talán nem
is lett volna nekem olyan jó, ha hozzámegyek Jameshez.
A Mexikóba utazása óta eltelt tizenkilenc hónapban, bár nagyon nehéz
volt, erősebb és magabiztosabb lettem. És nem akartam elveszíteni azt az
életet, amit magamnak teremtettem.
Halk suttogás, a hang, amit egy ideje nem hallottam. Nem baj, ha
elengeded, Aimee.
Elkerekedett a szemem. Nem James beszélt hozzám a szélben vagy
érintett meg egy könnycseppben. Én voltam, az a felem, amelyik elég
bátor volt már továbblépni. Az a felem, amelyik tudta, hogy egyedül is
tudok boldogulni.
 Carlos odajött hozzám. James lánykérése óta először húztam le az
ujjamról a gyűrűt. Tökéletes volt, de a tökéletesség illúzió is tud lenni. A
csupasz ujjamra meredtem, egy vékony csíkra a halvány és puha bőrön.
Felemeltem Carlos kezét, és a tenyere közepére tettem a gyűrűt.
– Mit csinálsz? – kérdezte, miközben megmarkolta.
– Amit már nagyon régen kellett volna. Egyszer megígértem Jamesnek,
hogy nem fogok az álmai útjába állni. Igazából utáltam, hogy
meghunyászkodott a szülei előtt. Azt akartam, hogy hagyja ott a Donato
Enterprisest, nyisson egy galériát és fessen, mert gazdagabb és boldogabb
élete lehetett volna. Éppen azelőtt akarta megtenni, hogy… – nagyot
nyeltem és mély levegőt vettem – hogy meghalt. – Carlosra pillantottam,
és végre megláttam benne Jamest. – De odanézzenek, tényleg
megcsináltad! Azt az életet éled, amire vágytál. És nem fogom elvenni
tőled. Nem foglak kényszeríteni valamire, ami nem te vagy. Soha nem
tenném azt, amit a szüleid csináltak.
– Aimee…
– Ne, semmi baj! Saját családot akartál, mert amiben felnőttél,
szörnyen…
– Zavaros volt? – segített Carlos.
– Finoman szólva. – Megértőn ránéztem. – A fiaidnak szükségük van
rád.
Ahogy rám is szükség volt otthon. Hiányzott a kávézóm, a frissen
főzött kávé és a finom fűszerek illata. Az ajtó csilingelése, amikor egy új
vendég vagy egy régi ismerős érkezett. Hiányzott Mandy, a séfem, és
Emily intrikái, aki a fogadásaival próbált meg pár dollárral többet keresni.
De leginkább Ian hiányzott. Az Aimee nélküle egyáltalán nem tartott volna
ott, ahol tartott. Ahogy én sem lettem volna nélküle az, aki vagyok. Se
érzelmileg, se fizikailag, se sehogy. És nem akartam őt elveszíteni.
– Dios, Aimee… Amiket elmondtál… – Carlos káromkodva a
tarkóját vakarta. – Jól leszel? – Meggyűrt arccal nézett rám, és nem volt
meggyőzve, amikor bólintottam. Órákon át sötétebbnél sötétebb
történeteket meséltem neki. – Biztos vagy te ebben?
Befelé figyeltem. A sok rossz felidézése után nyugalom árasztott el,
jelezve, hogy végre elfogadtam a helyzetem. Egy ideje már ott volt, és
csak arra várt, hogy belekapaszkodjak. Tudtam, hogy Nadia le lesz
nyűgözve. Kész voltam továbblépni.
– Most először vagyok biztos abban, hogy jól leszek. Sőt, nagyon jól!

Hajnali fél négy volt, amikor a Casa del Solnál kiszálltam Carlos
autójából. Egyedül álltam a járdán, és egészen addig néztem, ahogy elhajt,
amíg már nem látszódtak a lámpái. Fogalmam sem volt, hogy mikor
fogom újra látni. Ha egyáltalán fogom. Abban a pillanatban sokkal
biztosabbnak tűnt a kapcsolatunk vége, mint amikor eltemettem.
Imelda lépett oda hozzám, miközben átvánszorogtam az előtéren. A
ruhája gyűrött volt, a haja bozontos. Kimerültnek látszott.
– Itt van Thomas – figyelmeztetett.
Rákaptam a tekintetem.
– Hol?
– A bárban.
A széles ajtón keresztül a szálloda szalonja felé néztem. A lámpák
halvány fénye alatt a pultos monoton mozdulatokkal törölgette a pultot.
Az egész helyiség üres volt, leszámítva egy férfit, aki a szemközti fal előtt
ült egy asztalnál. Egy üveg és egy pohár volt a társasága.
A pultos felnézett, amikor meglátott, majd Thomas asztalához vezetett.
Egy tiszta poharat tett a faasztalra, mintha számított volna az érkezésemre,
majd visszament a pult mögé.
Leültem Thomasszal szemben, aki lassan felemelte a fejét. Az ingét
kigombolta a gallérjánál, a nyakkendőjét meglazította, a zakója gyűrött
volt. Éveket öregedett, amióta nem láttam, és az jó pár hete volt, amikor
egyszer kávézni jött hozzánk. A ráncai egészen elmélyültek. Többujjnyit
öntött a pohárba, aminek az alján szétfröccsent a borostyánszínű
folyadék.
– Nagyon szeretett téged. Mindkét testvéremnek és nekem is fontos
voltál, a magunk őrült módján – mondta keserűen.
Nagyot sóhajtottam.
Lassan ingatta a fejét.
– Nincs több titok.
 Az nem az én családom címere, hanem Claire-é.
Valami a helyére került bennem, és tiszta lett a kép.
– Phil a bátyád.
– Grant bácsi és anyám fia. Nagyon közel álltak egymáshoz, amíg
Grant nem alkalmazta apámat, és anyám bele nem szeretett. Apám vette
fel az ő nevüket, amikor összeházasodtak. Szerintem ez segítette a
Donato elnöki pozíciójában.
Nem csoda, hogy James nem sokat mesék nekem a családjáról.
Biztosan szégyellte a saját anyját és nagybátyját. Hiszen Phil annak a
kapcsolatnak volt a gyümölcse. Legalább kiderült, hogy a Donato család
jól őrzi a titkokat.
Lenéztem az asztalra, azon morfondírozva, igyak-e a whiskey-ből,
majd újra Thomasra emeltem a tekintetem. Igaza volt, nincs több titok.
– Egy pillanatig sem hiszem el, hogy Philnek fontos lettem volna.
Megtámadott aznap, amikor James megkérte a kezem.
Thomas egészen hátrahőkölt.
– Basszus, Aimee, én ezt nem tudtam! – Félrepillantott, majd a
sarokba meredt. – Akkor már értem, miért volt James olyan elszánt, hogy
megszabaduljon tőle.
– Most hol van?
Visszafordult felém.
– Phil? Nem fog többé bántani.
A hangsúlya alapján ez végleges állapotnak tűnt.
– És mi történt Jamesszel? Miért hazudtál nekünk? – Tizenkilenc
hónapnyi fájdalom és veszteség érzése tört ki belőlem ezekkel a
kérdésekkel. Éreztem, hogy sós könnyek gyűlnek a szememben.
– Philtől védtem, aki a Donato Enterprisest használta a
pénzmosásaihoz. A bútorainkat drogkereskedelemből származó pénzből
vette meg, majd Mexikóba szállíttatta, ahol azokat a kartell pesóért
értékesítette, így igazolhatóvá vált a pénzük – magyarázta rekedtes
hangon. – Tönkre akart tenni minket. Grant bácsi apámra hagyta a céget,
aki nekem adta, és nem Philnek. Ő viszont úgy érezte, hogy neki járna.
Mindent elvettek tőlem. Újra hallottam Phil szavait. Akkor azt hittem,
hogy megőrült.
 – Apámmal együttműködtünk a Kábítószer-ellenes Hivatallal, akik a
Philnél nagyobb halat üldözték. Úgy kellett tennünk, mintha fogalmunk
sem lenne arról, mit művel, hogy addig folytassa az ügyleteit, amíg a
hivatal meg nem kapja azt, amit akar, és el nem kapja azt, akit üldöz.
Hogy Phil kiknek dolgozott? Olyanoknak, akik egy pillanatig sem
gondolkoztak volna azon, hogy megöljék azt, aki kideríti, mi zajlik.
Eszembe jutott, amikor James és Thomas veszekedtek. James be
akarta vonni a hivatalt, közben Thomasék már együttműködtek vele.
– Tehát James nem tudta, hogy már velük dolgoztok – összegeztem.
Thomas megrázta a fejét.
– Apámmal egyetértettünk abban, hogy minél kevesebben tudnak
erről, annál kisebb a minket és a céget érintő kockázat. Utólag már
tudom, el kellett volna mondanom Jamesnek. Hiszen nagyon okos. Ő
kezelte a pénzügyeket, és gyorsan rájött, hogy Phil mit művel.
– És te nem tettél semmi, amikor James szólt neked – tippeltem.
– Nem tehettem. Addigra már megvolt a tervünk, ám James egyre
türelmetlenebb lett, hiszen úgy tűnt, nem érdekel az egész, és nem
szándékozom tenni ellene semmit. Ezért fogta magát, egyedül eljött
Mexikóba, és szembesítette Philt. Most, hogy tudom, Phil mit tett veled,
Jamesben biztosan rengeteg düh gyűlhetett össze.
Az biztos. Teljesen begőzölt, amikor le akartam venni a mezőnkről
készült festményét.
Nem fogjuk hagyni, hogy a faszkalap befolyással legyen az életünkre,
kiabálta.
– Arról viszont fogalmam sincs, hogy mi történt, amikor találkoztak –
folytatta Thomas. – És talán soha ki sem fog derülni, hacsak James
egyszer nem fog emlékezni. Phil azt állította, hogy horgászni mentek,
amikor James leesett a fedélzetről, így én is ezt mondtam. Szerintem Phil
egyszerűen meg akarta ölni.
Megszólalni sem bírtam, annyira sok volt, amit hallottam. Annyi
minden zajlott James családjában, amivel meg kellett birkóznia, miközben
engem próbált védeni.
– A Kábítószer-ellenes Hivatallal közös ügyünk miatt mindenkit abban
a hiszemben hagytam, hogy James meghalt. Azt akarták, hogy Phil
folytassa az ügyleteit, mert ha megtudta volna, hogy James valójában él,
biztosan hajtóvadászatba kezd. Egy második kísérletet valószínűleg nem
élt volna túl. Ha pedig a kartell megszakította volna Phillel a kapcsolatot,
akkor az egész ügynek annyi. – A mellkasára bökött. – Én bújtattam el
Jamest, hogy biztonságban legyen.
– De itt hagytad! – kiabáltam.
– Néhány hétig kellett volna meghúznia magát, maximum három
hónapig. De a hetek hónapokká, majd lassan egy évvé nyúltak. A
hivatalnak tovább tartott mindennek utánajárnia. Addigra viszont James
már bőszen Carlosként élte az új életét.
– A feleségét is megismerte.
– Addigra már házas volt, és az első közös gyereküket várták.
Nagyon gyorsan szerelmes lett Raquelbe.
Thomas ledöntötte a whiskey-met, mivel hozzá sem nyúltam, majd az
üres pohár fenekét bámulta.
– Biztos voltam abban, hogy hamarabb rájössz. A magánnyomozód jól
megkopasztott. Azzal fenyegetőzött, hogy elmondja neked, hol van
James. Le kellett fizetnem, hogy befogja a száját.
Ahogy lefizette Imeldát és engem is.
Túl sok volt ezt megemészteni, és már éppen eleget hallottam. Ideje
volt hazamenni, így felálltam, és lesimítottam a szoknyámat.
Thomas felkapta a fejét, és megfogta a csuklómat.
– Nagyon sajnálom, Aimee!
A csuklómat szorító ujjairól lassan a szemébe néztem.
– Nem tőlem kell bocsánatot kérned.
– James hogy van? Hazajön?
– Nem. Szükség van itt rá, de vannak kérdései. Ne menj el úgy, hogy
nem látogatod meg!
– És mi lesz veled? Hazamész?
– Nekem ott a helyem. A kávézóm…
A szorítása erősebb lett.
– Tudtam, hogy meg tudod csinálni. Szóltam Joe-nak… –
Elkerekedett a szemem, mire elmosolyodott. – Én voltam. Én fizettem a
bérleti díjat a felújítás alatt. Ez volt az egyetlen módja, hogy Joe
beleegyezzen.
Kitéptem a kezem a szorításából.
– Igen… Segíteni akartam. – Feltápászkodott a székből, a bárpulthoz
támolygott, majd egy bárszékre zuhant.
Indulni készültem, de megálltam.
– James tényleg elment Cancúnba?
Thomas megrázta a fejét.
– Azt akarta, higgyük ezt, amíg Philt üldözi.
– És a koporsó? Mi volt benne?
Értetlenül nézett rám.
– James temetésén – magyaráztam. – Mi volt a koporsójában?
– Homokzsákok. – Úgy vonta meg a vállát, mintha ez semmiség lenne.
Félrepillantottam, és lehunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam,
Thomas már a bár felé fordult, és a kezére támasztotta a fejét.
Többet nem néztem rá, el sem köszöntem, csak kisétáltam a bárból,
és azzal a Donato család életéből is.
 30. fejezet

– NYISD KI, AIMEE! – Ian tompa kiabálása hallatszott kintről. Hangosan

püfölte az ajtómat.
Éppen egy szoknyát tettem a nyitott bőröndbe, majd gyorsan az
ajtóhoz rohantam, nehogy a vendégeket felkeltsük. Még csak hajnali fél
hat volt.
Nagy lendülettel kitártam az ajtót, mire beviharzott.
– Atyám! Egész éjszaka hívtalak. Hol voltál?
– Carlosszal.
Láthatóan nagyot nyelt.
– Szólhattál volna. Izgultam.
– Véletlenül itt hagytam a telefonomat, és nem úgy terveztem, hogy
egész éjszaka távol leszek. Sajnálom.
– Akkor beszéltél Imeldával?
Bólintottam.
– Carlosszal is. Idejött a szobámhoz, elmentünk vacsorázni, aztán…
– Lefeküdtél vele? – kérdezte feszült hangon.
– Nem! Semmi sem történt. – Közelebb léptem felé, mire ő hátrált, így
megálltam. – Beszélgettünk, ennyi.
– Hazajön veled?

Megráztam a fejem, és megszokásból csavargatni kezdtem volna a

jegygyűrűmet, de rájöttem, hogy már nincs az ujjamon. A mozdulat a
kezemre vonzotta Ian tekintetét, aztán gyorsan rám nézett.
– Hol van a gyűrűd?
– Visszaadtam neki.
Ian úgy helyezkedett, hogy teljesen szemben álljon velem. Végignézett
rajtam. Nyugalmat erőltettem magamra, sőt még halványan mosolyogtam
is. Aggódva figyelt.
 – És hogy vagy?
– Egész jól – mondtam. Annyira vágytam arra, hogy mondjon valamit
kettőnkről. – Akkor szent a béke? – És magunkra mutattam.
Kiszúrta a gurulós bőröndömet, és felvonta a szemöldökét.
– Csomagolsz?
– Már nincs miért maradnom. – A szekrényhez mentem.
– Semmi? – kérdezte keserűen.
– Semmi. Ideje továbblépni. – felkaptam egy rakás koszos ruhát. –
Ha elég gyorsan pakolsz, akkor elérjük a mai első gépet.
Ian nem mozdult, miközben a bőröndbe dobtam a szennyest. Aztán a
fürdőszobában összegyűjtöttem a tisztálkodószereket és a sminkemet.
Egy gyors ellenőrzés után visszamentem a szobába. Ian csípőre tett kézzel
állt a teraszajtó mellett, és a hajnali égboltot nézte. Róla a csomagra
néztem.
– Te nem pakolsz?
Megrázta a fejét.
– Imelda megígérte, hogy segít megtalálni Laney-t. Holnap megyek
haza, ahogy terveztem.
Nagy levegőt vettem, és a számat rágcsáltam. Meg is feledkeztem
arról, hogy érdeklődik Laney-Lacy után. A bőröndbe dobtam a
piperémet, és az ujjamat kezdtem rágcsálni.
– Szeretnéd, hogy segítsek?
Hosszan hallgatott, majd megrázta a fejét. Úgy éreztem, mintha egy
elefánt ülne a mellkasomon.
– Rendben. Akkor szerdán találkozunk a kávézóban?
Egyenesen a szemembe nézett.
– Felmondtam, emlékszel?
– Ó, igen, igaz – mondtam kedvetlenül. – Akkor sok szerencsét!
Remélem, megtalálod anyukádat. Ha bármiben segíthetek, szólj, jó?
Ian lassan bólintott, és visszafordult a terasz felé. Egy apró mozdulat
volt a bólintása, mégis kilométerekre kerültünk egymástól. Nem akarta,
hogy vele maradjak, így leküzdöttem a vágyat, és nem kérdeztem meg
újra. Nem mondott semmit, ezért úgy éreztem, talán már túl késő
helyrehozni a kárt, amit okoztam a barátságunkban. Ő kinyitotta a szívét,
én pedig elsétáltam, egyedül hagytam az ágyában. Majd azt mondtam,
hogy amit csináltunk, annak soha nem lett volna szabad megtörténnie. Ez
volt a legrosszabb, amit tehettem. Pedig csak segíteni akart, mert
szeretett.
Befejeztem a pakolást, lecsuktam a bőrönd tetejét, és káromkodtam
egyet, amikor a cipzár a ruháimba akadt.
– Hagyd, majd én! – Finoman odébb tolta a kezemet, megoldotta a
beakadást, és lezárta a bőröndömet. Felém fordult, és a kézfejével
végigsimított az arcomon. Az érintésétől elakadt a lélegzetem. Gyorsan
leengedte a karját, és leemelte az ágyról a csomagomat. – Elkísérlek a
taxihoz.
A járdánál köszönésképpen megölelt, de nem volt se csók, se egy
későbbi találkozás ígérete. Kifizette a sofőrt, majd becsukta utánam az
ajtót. Sebesen letekertem az ablakot.
– Ian! – kiáltottam utána, miközben elsétált. – Mikor látlak
legközelebb?
Az arca tartózkodó volt, az ujjaival a kusza hajába fésült.
– Tudod, hol találsz.
Wendy galériájában, a következő kiállításán, ahol udvariasak és
távolságtartók leszünk egymással. Majd megszakadt a szívem.
A sofőr elhajtott a járdától, én pedig kihajoltam az ablakon, hogy
lássam Iant, amíg el nem kanyarodtunk, és ő el nem tűnt. A reptérhez érve
értettem meg, hogy nemcsak Jamest engedtem el, hanem Iant is.

A repülőgép tizenkilenc óra és két átszállás múlva, késő éjjel szállt le San
Joséban. A terminálon alig lézengett pár utas, miközben egyedül vártam a
bőröndömre. Rázott a hideg, ezért szorosan összefogtam a nyári ruhámon
a kabátot, és az esőverte ablakokat bámultam. Elindult a futószalag, és
nemsokára fejjel lefelé elő is került a gurulós bőröndöm. Leemeltem, majd
Nadiába ütköztem.
Ő felnyögött, aztán megszorította a vállamat.
– Isten hozott itthon!
– Te hogy…?
 – Ian hívott. – Átkarolta a derekamat. – Gyere, hazaviszlek! Szarul
nézel ki.
– De jó, kösz! – méltatlankodtam, és elindultunk a garázs felé.
Miközben Nadia vezetett, elmeséltem neki James állapotát, Thomas
beismerését, Ian szerelmi vallomását, és azt, ahogy mindhármukat
otthagytam.
– Atya-gatya! – hüledezett, és az útról rám pillantott. – Ez aztán a
hétvége! Akkor James végleg nincs? Nem maradt belőle semmi
Carlosban? Micsoda út!
– Carlos a maga ura, akinek van két fia és egy karrierje. Beletelt pár
napba, amíg elfogadtam, hogy James már nem James. Én is éreztem, hogy
valami megváltozott. Más volt az érintése. Bár James teste, de nem James
lakik benne. Ennek van értelme?
Felvonta a szemöldökét.
– Egészen furcsa, de van. Őrület, te csaj! És jól vagy nélküle?
Megszorítottam a kezét.
– Azt leszámítva, hogy meghalt a felesége, boldog Mexikóban. Sokkal
egyszerűbb volt elengedni, mint gondoltam.
Rám mosolygott.
– Szerintem sikerült valaminek a végére pontot tenned. Te is erre
vágytál. De ígérd meg, hogy felhívsz, ha beszélgetni szeretnél. Ismerlek,
még számtalanszor végig fogod magadban rágni ezt a hétvégét. De ne ásd
el magadban, beszéld ki! Én itt vagyok.
– Ígérem. – Újra megszorítottam a kezét. Nem akartam többé
eltemetni a múltamat.
A házam előtt voltunk, de Nadia nem állította le a motort, miközben
kiszedtem a csomagom a hátsó ülésről.
– És mi lesz Iannel?
Erre lekonyult a szám.
– Semmi. Megbántottam, és már nem érdeklem.
– Higgy nekem, nagyon is érdekled. Szörnyen aggódott, amikor
telefonált, és csak a hülye nem veszi észre, hogy fülig szerelmes beléd.
Már mondta is neked, hogy szeret. Nálad jobban pedig senki nem tudja,
hogy nem lehet valakiből egykönnyen kiszeretni. – Csettintett. – Ne szokd
meg, hogy minden könnyen elengedhető! Adj annak a férfinak egy új
esélyt!
– Meglátjuk – mondtam, aztán megvontam a vállam, és becsuktam a
kocsiajtót.
Nadia akkor hajtott el, amikor látta, hogy beértem a házba. A házba,
amihez azóta nem nyúltam, hogy James majdnem két éve elutazott. A
bőröndömet a hálószobába húztam, ahol kinyitottam a gardróbszekrény
megvetemedett ajtaját. James ruhái bámultak vissza rám. Végigsimítottam
a dolgain, és leemeltem egy inget. Az arcomat az anyagba nyomva nagyot
lélegeztem. Viszketett tőle az orrom. Semmi mást nem éreztem, csak a
port.
Amennyi fogast egy kézzel bírtam, megfogtam, majd a vendégszobába
vittem, és az ágyra terítettem. Úgy döntöttem, hogy másnap bedobozolom
a ruhákat, hogy Thomas elvihesse. Majd ő eldönti, hogy mihez akar
kezdeni az öccse dolgaival.
Ahogy mentem vissza a hálószobába, megálltam a tálalón lévő
bekeretezett képek mellett. Négy fénykép volt Jamesről. Megfogtam
mindet, és a ruhás kupacra tettem azokat is. Thomas el tudja küldeni
Carlosnak.
A következő egy órában James összes dolgát, festményeket,
művészkellékeket, ruhákat és fényképeket a vendégszobába cipeltem.
Egyetlen fotót tartottam meg, egy picit, amin James régi BMW-je előtt
állunk. Úgy terveztem, hogy azt majd kiteszem az asztalomra.
Amikor mindennel végeztem, a Jamesszel együtt vásárolt
zseníliakanapéra rogytam. Végigsimítottam a kopott anyagon, és arra
jutottam, hogy idővel majd annak is mennie kell.
Nemsokára leragadt a szemem, így az oldalamra fordultam, és a fejem
alá gyömöszöltem egy párnát. Elaludtam, és még álmodtam is.

Jó néhány héttel később, a munkanap végén éppen a kávézó üvegpultján

lévő ujjnyomokat törölgettem, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengő,
majd beáramlott a hideg. Léptek zaját hallottam a hátam mögül.
– Zárva vagyunk – mondtam, de hátra sem pillantottam.
 – Csak én vagyok – szólt Nadia.
Ránéztem, kezemben a ronggyal és az ablakpucolóval. Burgundi vörös
koktélruhát viselt a gyapjúkabátja alatt. A haját lazán feltűzte, a szája ki
volt rúzsozva, az arca piros volt a hideg levegőtől.
– Hová mész ma este?
Elmosolyodott.
– Markkal randizom.
– Tényleg? – kérdeztem, és közben mechanikusan törölgettem egy
makacs foltot az üvegen. – Mi miatt gondoltad meg magad?
– Miattad – vágta rá. Kihúztam magam, ő meg beljebb sétálva a
pultnak döntötte a derekát. – Nagyon könnyen elengedem a férfiakat.
Mark viszont egy rendes pasas, és már nem kötődik a feleségéhez. Adni
akartam neki egy második esélyt.
Felvontam a szemöldököm.
– Nagyon kedveled.
– Igen.
Összehajtogattam a koszos rongyot.
– És hová mentek ma este?
– Vacsorázni, utána pedig – előhúzott egy meghívót a táskájából, és
felém csúsztatta a pulton – Ian kiállítására.
A kártyára meredtem, amin Ian neve vastagon ki volt emelve Wendy
logója alatt. Az elején két olyan fénykép volt, amit még nem láttam a
gyűjteményében, de ott voltam, amikor Puerto Escondidóban készítette
őket. Az ujjammal végigsimítottam a két férfi képén, akik egy bolt előtt
szivaroztak.
– Vannak emberek a fényképein – állapítottam meg halkan.
– El kell menned, adj neki egy új esélyt!
Megráztam a fejem.
– Találkoztatok Mexikó óta?
– Nem.
– És hívtad?
– Ő sem hívott.
– Te tudod, hogy ő mit érez. És te elmondtad már neki, hogy
szereted?
 – Még nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Nadia elmosolyodott.
– Tudtam én, hogy szereted!
Megnyaltam a számat, és a kártyát bámultam.
– Mennem kell, de gyere el a galériába! Kristen és Nick is ott lesznek.
– Nem is tudom… – kezdtem, majd a kötényem zsebébe csúsztattam
a kártyát. – Fel kell tölteni a polcokat.
Nadia begombolta a kabátját.
– A polcok nem mennek sehová.
De valaki elmehet.
A ki nem mondott szavak ott lógtak a levegőben. Végül a barátnőm
megpuszilta az arcomat.
– Akkor este találkozunk! – szólt vissza az ajtóból, és finoman
elmosolyodott a szépen kifestett szájával.
Bezártam utána az ajtót, és folytattam a takarítást. Tovább suvickoltam
a pultot, egy újabb adag mosatlant tettem a mosogatógépbe, és
kipakoltam még jó pár doboz szállítmányt. Csak a magazinok és az
újságok igazgatása közben jöttem rá, hogy húzom az időt.
Elővettem a meghívót. Ian fényképei gyönyörűek voltak, és szerettem
volna őket élőben látni. Miért gondolhatta meg magát a képekkel
kapcsolatban?
És Iannel is akartam találkozni, mert nagyon hiányzott.
Akkor meg mire várok?
A ruhám gyűrött volt, a hajam egy komplett káosz, de ha hazamentem
volna átöltözni, biztosan találok ürügyet arra, hogy miért ne menjek el. Így
leoltottam a lámpát, bekapcsoltam a riasztót, bezártam a kávézót, és két
háztömbnyit sétáltam Wendy galériájához.
Ahogy a korábbi alkalmakkor is, a galéria zsúfolásig tele volt. Jó
néhány arcot felismertem, ők voltak Ian csodálói. Az előzőekkel
ellentétben nem különböző utazások alkalmával készített fényképekből állt
a kiállítás, valamennyi kiállított fotó Puerto Escondidó-i volt.
Megbabonázva álltam, majd lassan körbeindultam a legnagyobb
teremben. A földtől a plafonig érő képek az élet egy-egy pillanatát
örökítették meg. Szörfösök, akik a félelmetes hullámmal gyürkőznek,
naplemente előtt ölelkező párok, és Carlos, ahogy egy pálmafának dőlve
mereng az óceán horizontja felé.
Carlos.
Megérintettem a gyomrom, de se idegességet, se aggodalmat nem
éreztem. Se várakozást, se veszteséget. A lábfejemre pillantottam, majd
újra a fényképre. Elmosolyodtam, mert Carlost láttam a fotón, és nem
Jamest.
Az összes fénykép annyira élénk volt, hogy az egész terem színekben
pompázott. Semmire sem hasonlított, amit korábban láttam Iantől.
– Furcsa, nem? – kérdezte Nick mellőlem. – Jamest látom, de a
szeme más. Majd a következő pillanatban már nem ő az, hanem valaki
más.
Ian jutott eszembe, aki elmesélte, milyenek voltak az édesanyjáról
készített fényképek, amikor Jackie volt a domináns énje.
– Carlosnak hívják – mondtam halkan. – Jaime Carlos Dominguez.
– Meglátogathatom?
Nickre néztem.
– Nem fog rád emlékezni.
Elkomorodott a tekintete.
– Thomas jól átvert mindannyiunkat – dühöngött, majd bocsánatkérőn
rám nézett. – És elnézést kérek Ray-ért. Nem érem utol azt a rohadékot.
Elmosolyodtam.
– Kétlem, hogy valaha is hallani fogsz még róla – jegyeztem meg.
Hála Thomasnak, Ray, akit Nick ajánlott, hogy béreljem fel James
felkutatására, nagy valószínűséggel éppen egy kis szigeten éldegélt,
margaritát iszogatott, és egy kisebb vagyonon üldögélt.
Észrevettem, hogy oldalt egy kisebb tömeg gyűlt össze az egyik kép
előtt. A sárga és az arany árnyalatait láttam a fejük fölött. Elnézést kértem
Nicktől, és átfurakodva az emberek között közelebb mentem. Majd
megdermedtem. Rólam készült a kép, amire úgy bámultam, mintha
először látnám magam.
Ian lefényképezett, ahogy a Casa del Solban táncoltam.
Felszabadultan átadtam magam a zenének.
Az ébenfekete pillák keretezte, Karib-tengert idéző kék szememet
kiélesítette, így képtelenség volt nem azt nézni. Barna loknijaim keretezték
az arcomat, a ragyogó fényekben úgy tűnt, mintha azok is táncolnának.
Úgy csillogtak, mint a szentjánosbogarak és az aranypor szoktak a
sötétben.
Ilyennek látott engem Ian? A fotó megható volt, egy olyan művész
készítette, aki nemcsak szerette a munkája alanyát, hanem szerelmes is
volt belé. Fojtogatott a sírás.
Előbb éreztem meg magam mellett Iant, mint hogy hozzáért a
karomhoz.
– Gyönyörű – mondta olyan halkan, hogy csak én halljam.
– Ian… – szóhoz sem jutottam.
– Gyönyörű vagy – súgta a fülembe, amitől felgyorsult a szívverésem.
– Hiányoztál.
Könnyes volt a szemem.
– A fényképeid… – Csak ingattam a fejem, mert nem találtam olyan
szavakat, amik kellőképpen leírták volna, milyen csodálatosak a művei. –
Emberek vannak a fényképeiden.
Megmozdult mellettem.
– Valaki egyszer azt mondta, hogy van egy képességem. Úgy tűnik,
meg tudom örökíteni az emberek jó oldalát. El kell hinnem, hogy nem
mindenkinek van csúnya rejtegetnivalója. – Éreztem, hogy engem néz. –
Te féltél Jamest elengedni, de megtetted, és azt hiszem, ettől erősebb
ember lettél. Én elmentem veled Mexikóba, közben rettegtem, hogy
elvesz tőlem. Nem is tudod, mennyire szerettelek. Hogy még mindig… –
Elhallgatott és csendben maradt.
A keze után nyúltam, ő pedig összekulcsolta az ujjainkat.
– Gyere velem! – hívott, és a sarokba vezetett, el a tömegtől.
– Nagyon hiányoztál! Sajnálom, hogy nem maradtam veled
Mexikóban – mondtam, ahogy kettesben voltunk.
Átölelt.
– Megértem, Aims. Egy kis távolságra volt szükséged azok után, amin
átmentél, én pedig megadtam neked, hogy visszatalálj hozzám. – A hangja
simogatta a fülemet, majd az ajkával meg is érintette az érzékeny
fülcimpámat.
 Az egész bőröm bizseregni kezdett.
– Megtaláltad Laney-t? – kérdeztem, és direkt azt a nevet használtam,
ahogy Ian ismerte Lacyt. – Megtudtál valamit anyukádról?
– Nem.
– Nagyon sajnálom.
– Ne sajnáld! Ha még él, egyszer megtalálom.
– Szeretlek, Ian! – Nem bírtam tovább magamban tartani. – Már
korábban el kellett volna mondanom…
Megcsókolt.
– Szeretlek! – súgtam a szájának. – De van egy kérdésem.
Megszakította a csókot.
– Mi az? – tudakolta óvatosan.
– Vacsoráznál velem?
Lassan és csábítón elmosolyodott.
– Te most randevúra hívsz?
– Igen, miért ne? – vigyorogtam.
– Ebben az esetben, igen. Vacsorázom veled, és másnap reggelizem is
– ígérte meg, miközben összeért az ajkunk. – Ahogy az azt követő összes
többi reggelen is.
Határozottan megcsókolt, kóstolót adva az előttünk álló jövőből.
Ez volt az a jövő, amire vágytam.
 Epilógus

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

ÚJRA A LÁNYRÓL álmodott. A ragyogó és tüzes kék szeme beleégett a

lelkébe. A barna loknik simogatták a mellkasát, ahogy fölé hajolt, és
megcsókolta a felforrósodott bőrét. Két hónap múlva házasok lesznek.
Már alig várta, hogy mindennap mellette ébredjen, és úgy szeresse, mint a
feleségét. Pont úgy, ahogy most a lány szerette őt.
Valami fontosat el kellett neki mondania. Valamit gyorsan el kellett
intéznie. De bármi is volt, nem tudta felidézni. Jobban koncentrált, próbált
a gondolatra fókuszálni, amíg be nem villant…
Meg kell védenie.
Meg kellett védenie a menyasszonyát. A bátyja bántotta, és újra
bántani fogja.
Látta a testvérét, az elszántságot a szemében. Már-már az elmebajjal
határos volt. Egy hajón voltak, fegyver volt nála, és fenyegetőzött.
Ráfogta, és nem habozott volna őt lelőni, ezért a vízbe ugrott. Az óceán
háborgott, és lehúzta a mélybe. Érezte, ahogy süllyed. Golyók csapódtak
a vízfelszínnek, majd süvítettek el centikre a feje és a teste mellett.
Erősen és gyorsan úszott, a tüdeje égett, miközben a lehető
legnagyobb rettegés lett úrrá rajta. Meg kell védenie.
Az óriási, kemény hullámok a szikláknak taszították. Bénító fájdalmat
érzett az arcában és a testén. Az óceán fel akarta falni, de a szándéka,
hogy megvédje élete szerelmét, erősebb volt. Előbb kellett odaérnie, mert
a testvére újra hozzá fog nyúlni. Az áramlás lehúzta a vízfelszín alá,
lebegett és sodródott. Előre, hátra, le és fel, majd leszállt a sötétség.
 – ¡Papá! ¡Papá! – kiáltotta egy vékony kis hang.
Kipattant a szeme. Egy kisgyerek ugrált fölötte, és összegyűrte a
takarót. A fiúra nézett, aki vigyorgott, miközben pattogott az ágyon.
– ¡Despiértate, papá! Tengo hambre.
A gyerek spanyolul beszélt. Kutatott az agyában, próbálta felidézni az
egyetemi spanyolóráit. A fiú éhes volt, és az apjának hívta.
Mégis hol a francban van?
Hirtelen felült és gyorsan hátradőlt. Az ágytámlának ütközött. Egy
bekeretezett képekkel teli hálószobában volt. Rengeteg képen látta meg
magát, de egyetlen készítésére sem emlékezett. A jobbján lévő ablakok a
teraszra néztek, azon túl pedig az óceán volt. Mi a fasz?
Érezte, hogy kifut az arcából a vér, a teste hideg verítékben úszik. A
gyerek közelebb ugrott, és a levegőben mindig megpörgött.
– ¡Quiero el desayuno! ¡Quiero el desayuno! – kántálta.
– Hagyd abba az ugrálást! – dörmögte, majd felemelte a kezét, hogy a
fiú ne menjen olyan közel hozzá. Meg volt zavarodva, a pániktól elszorult
a torka. – Hagyd abba! – kiabálta.
A gyerek megdermedt. Elkerekedett szemmel meredt rá, majd leugrott
az ágyról, és kiszaladt a szobából.
Összeszorította a szemét, és tízig számolt. Tudta, hogy minden visszaáll
majd a régi kerékvágásba, amikor újra kinyitja. Stresszes volt, ott volt a
munka, az esküvő és a bátyjai. Csakis ez lehetett az oka. Ez csak egy
álom volt.
Kinyitotta a szemét, de semmi nem változott. Kapkodni kezdte a
levegőt. Ez nem egy álom, hanem egy rémálom volt, aminek ő a része
volt.
Az éjjeliszekrényén meglátta a telefonját. Felkapta, és megérintette a
képernyőt. A szíve kihagyott, amikor meglátta a dátumot. Májusnak
kellett volna lennie, de akkor hogy a francba lehetett december? Ráadásul
hat és fél évvel az esküvőjük után?
Zajt hallott az ajtó felől. Odakapta a fejét. Egy idősebb fiú állt ott,
sápadt arccal.
– ¿Papá?
Jobban kihúzta magát.
 – Te ki vagy? Hol vagyok? Mi ez a hely?
Úgy tűnt, a kérdései megijesztik a fiút, de mégsem ment el. Ehelyett
egy széket húzott a szekrényhez. Felállt rá, és levett egy fémdobozt a
legfelső polcról. Odavitte neki, majd beütötte a négyjegyű kódot. A
doboz teteje kipattant. A fiú levette a tetejét, lassan kihátrált a szobából,
az arca csupa könny volt.
A fémdobozban hivatalos papírok voltak. Útlevelek, születési és
házassági anyakönyvi kivonatok, Raquel Celina Dominguezé is. Több
pendrive és adathordozó CD a doboz alján, egy jegygyűrű mellett. Jól
ismerte azt a gyűrűt. A lányé. A fény felé tartotta, és csak nézte, de nem
értette. Miért nem hordta?
Visszatette a gyűrűt a fémdobozba, és meglátott egy borítékot. Neki
szólt, Jamesnek. Feltépte a borítékot, és kivette belőle a levelet.

Az ajándékba kapott idő alatt írom ezt neked. Félek

attól, hogy egy nap majd emlékezni fogok arra, ki
voltam, régem, és elfelejtem, ki vagyok ma. Jaime
Carlos Domingueznek hívnak, egykor James Charles
Donatóként ismertek. Ha úgy olvasod ezt a levelet,
hogy nem, emlékszel a megírására, akkor egy dolgot
tudj:

Én te vagyok.
 Köszönetnyilvánítás

Ahogy Aimee útja a könyvben, úgy a kiadók világában a saját utam is tele
volt kisebb-nagyobb kanyarokkal. Egy őrült és kimerítő időszak áll
mögöttem, mégis a legcsodásabb embereket ezalatt ismertem meg. Hála
az ő lelkesedésüknek és szakértelmüknek, illetve a családom és a
barátaim nem szűnő támogatásának, megoszthattam az olvasóimmal
Aimee történetét.
Köszönettel tartozom az ügynökömnek, Gordon Warnocknak a Fuse
Literary Agencytől, amiért meghallgatott és bátorított, és külön azért, mert
az ő segítségével lelt otthonra a Minden, amit eltitkoltunk. Ahogy Jane
Karsbaeknek is, aki a kéziratok halmából pont az enyémet húzta ki.
Boldog vagyok, hogy annyira szereted Aimee történetét, mint én.
Az egész Lake Union Publishing csapata csodálatos volt, főleg
Danielle Marshall és a szerkesztőm, Kelli Martin. Köszönöm, hogy a
munkátokkal hozzájárultatok a történet kibontakozásához. Rendkívül
hálás vagyok, öröm veletek dolgozni.
A Minden, amit eltitkoltunk nem lenne ilyen az előolvasóim –
Elizabeth Allen, Bonnie Dodge, Vicky Gresham, Addison James és Orly
Konig-Lopez – nélkül, akik türelmesen átnéztek minden egyes javítást. Az
őszinte visszajelzéseitek miatt jobb elbeszélő és író lettem.
Amíg írtam, valakinek eszébe jutott az az őrült ötlet, hogy alapítsunk
egy társaságot. A Women’s Fiction Writers Association-beli
alapítótársaimnak üzenem, hogy ti vagytok a példaképeim. Könyveket
írunk, és egy országos társaságot építünk, hát nem csodás?
Köszönettel tartozom a szüleimnek, Bill és Phyllis Hallnak. Sok-sok
évvel ezelőtt mondtam nekik, hogy könyvet szeretnék írni, s azóta a
legnagyobb szurkolóim. Köszönöm, hogy megmutattátok egy kislánynak,
miként kell nagyot álmodni.
És a gyerekeimnek, Evennek és Brennának. Köszönöm, hogy mindig
érdeklődtetek a könyv iránt, maradjatok mindig ilyen kíváncsiak. Nagyon
szeretek írni, de annál sokkal jobban szeretek az édesanyátok lenni.
És végül köszönök mindent a legjobb barátomnak, a türelmes és
fantasztikus férjemnek, Henrynek. Csodálok mindent, amit teszel, és
amilyen ember vagy. Köszönöm, hogy vagy.
 KERRY LONSDALE

hisz abban, hogy az életet jó izgalmasan élni, talán éppen ezért szereti a
főszereplőit váratlan helyzetekbe, külföldi környezetbe helyezni. Bár
végzettsége szerint mérnök, ma már az írás tölti ki minden idejét, még
társaságot is alapított a szépirodalommal foglalkozó írónőknek. Az
ismerősei szerint vicces, kedves, nagylelkű, határozott és okos. Észak-
Kaliforniában él a férjével, a két gyerekével és egy idősödő golden
retrieverrel, akinek szent meggyőződése, hogy még kiskutya. A Minden,
amit eltitkoltunk az első regénye.