Feldmár András, Dr. Popper Péter, Dr.

Ranschburg Jenő:
Végzet, sors, szabad akarat
SAXUM Kiadó

Dr. Ranschburg Jenő: Szabad akarat, végzet és sors...

Ha az ember jó társaságban van, akkor az időjárás kivételével semmi másról nem

beszélget annyit, mint a végzetről, meg a sorsról és a szabad akaratról. Úgy
döntöttem, az időjárásra vonatkozóan a későbbiekben semmilyen előadást nem
fogok elvállalni, hiszen a végzet, sors, szabad akarat éppen eléggé "embert
próbáló" téma. Pedig látszólag olyan egyszerű. Amikor beszélgetünk róla, akkor
a legtöbbször különféle jóslásokra, jóslatokra hivatkozunk. Mindenki kíváncsi a
jövőjére. És akkor, amikor az ember jósnőhöz fordul - milyen érdekes, hogy a
jóslás ilyen női szakma lett, és valójában az ókorban is leginkább nők jósoltak,
bár Szophoklész egy nagyszerű férfi jóst is ismer -, lényegében elfogadja, hogy
a jövőnk ugyanolyan kiszámítható és megváltoztathatatlan, mint a múltunk.
Aki hisz a jóslatokban, automatikusan úgy véli tehát: viselkedése determinált, azaz
nem történhet vele más, csak az, amit egy különleges adottságokkal rendelkező
ember előre lát. Az ókorban ez a vélekedés teljesen természetes volt.
Oidipuszról például - Szophoklész drámájában - már születésekor megjósolták:
ha felnő, megöli az apját, és feleségül veszi az anyját. És annak ellenére, hogy
emiatt - ezt elkerülendő - kicsempészik csecsemőkorában a városból, mindez
megtörtént: miközben nagy király lett, kiderült, hogy akit véletlenül
meggyilkolt, az az apja volt, akit szerelemből feleségül vett, az az anyja. Ekkor
Oidipusz kiszúrja mindkét szemét - ahogy Szophoklész írja -, ott áll, csurog a vér
és a váladék a kiszúrt szemeiből, odaáll a nép elé, és azt mondja: Nézzetek
rám, Théba népe, itt a híres Oidipusz, ki a nagy talányt megoldta,
leghatalmasabb király. Tele keserűséggel és megadással: a végzet elől nincs
menekvés. Amikor arról beszélünk, hogy - mondjuk - egy gyerekgyilkosra
menekülés közben rászakadt a mennyezet, akkor is azt szoktuk mondani:
utolérte a végzet. Ezért van az, hogy a sors és a végzet csaknem szinonimaként
szerepelnek nemcsak a magyar nyelvben, hanem az idegen nyelvekben is. Bár
mindegyikre van külön szó, ezeket fel lehet cserélni, noha nem teljesen azonos
jelentésűek. Aki a végzetben hisz, valójában azt vallja: az emberi élet előre
megírt "forgatókönyv" alapján zajlik. Csak olyasmi történhet velünk, ami ebben
a forgatókönyvben megtalálható, a döntés, életünk autonóm irányítása puszta
illúzió.

10 - 11

A végzet filozófiája szerint az ember tehetetlen és sodródó bábu; élete színművének

már lejátszott része a múlt, ami még a darabból hátra van: a jövő. Ráadásul a
végzet szóban van valami pejoratív - a "vég"-re, azaz a halálra utaló - elem, ott
mindig valami rossznak - legszívesebben így mondanám: rossz halálnak -, a
törvényszerű bekövetkezéséről van szó. Az embernek lehet viszont "jó sorsa" és
lehet "rossz sorsa" is. A sors szorítása tehát egy kicsit lazább, mint a végzeté;
mintha a sors egy kicsit több teret adna az embernek arra, hogy - meghatározó
pillanatokban - beleszóljon a saját életébe. Nem sokat engedélyez, igaz, de
mégis: a sorsát megélő ember nem annyira kiszolgáltatott saját életének, mint
az, akinek "beteljesül a végzete". De mindez hol van még a szabad akarattól?
A tudomány - a filozófiát kivéve - a legritkább esetben használja a sors, a végzet, a
szabad akarat fogalmát, ugyanakkor "álnéven" mindegyik jelen van benne.
Ilyen álnév a determinizmus és az indeterminizmus. Amikor fölvetik a
problémát, hogy a viselkedést hogyan lehet interpretálni, akkor három
lehetőség kínálkozik, és a tudomány valamilyen formában e három lehetőség
közül választ. Az egyik ilyen lehetőség az emberi viselkedés értelmezésére az,

-1-
 hogy annak nincsen oka. Az angolok azt mondják erre, uncaused, vagyis ok
nélkül való. A másik lehetőség: self caused, vagyis a viselkedés önmaga oka. A
harmadik pedig az externally caused, vagyis valamilyen külső ok az, ami az
emberi viselkedést előidézi. Ha most elkezdjük logikailag elemezni, akkor az
első kettő látszólag teljesen értelmetlen. Nem mondhatjuk, hogy a
viselkedésnek nincsen oka, mert a világon mindennek oka van. Ami ok, az egy
másik nézőpontból okozat, mert annak is oka van, meg annak is van oka, ad
infinitum, a végtelenségig. Ok nélkül nem történik semmi, a semmiből nem lesz
valami, vagy a filozófia nyelvén szólva, semmiből csak semmi lehet, tehát nem
mondható az, hogy a viselkedésnek nincsen oka. Kétségtelen, hogy a 20.
század tudománya - a relativitás- és a kvantumelmélet - messze túllépett a
hagyományos newtoni szemléleten, mely szerint a kutató, mint megfigyelő,
regisztrálja a tőle függetlenül, egymással oksági összefüggésben zajló
eseményeket. Heisenberg és Bohr bizonytalanság-elméletében a kutató nem
elfogulatlan szemlélője, hanem része a folyamatnak; elméleteink, a világról
alkotott mentális képek csupán eszközök arra, hogy tapasztalatainkat
elrendezzük és megszervezzük, vagyis nem azt mutatják be: milyen a világ
"maga", hanem azt: milyennek látjuk a világot. A "bizonytalanság" a
kvantumelmélet fundamentális alkotóeleme, ami óhatatlanul vezet el a
"jósolhatatlanság"-hoz. Az elektronoknak - és más szubatomikus részecskéknek
- nincs meghatározható pályájuk: az egyik pillanatban itt találjuk őket, a
másikban ott, mozgásuk kiszámíthatatlan. Még azt sem tudjuk eldönteni:
részecskék-e vagy hullámok. Ezért aztán sok kutató tagadja, hogy minden
történésnek feltétlenül van valami oka. Az ok-okozat lánc - állítják - csak arra jó,
hogy Isten - mint a legvégső ok - létezése mellett érveljünk vele. Ugyanakkor a
kvantumfaktor megtöri ezt a (végtelen ok-okozat-) láncot; lehetőséget ad
különböző történéseknek arra, hogy ok nélkül forduljanak elő. Ha az atomok
szintjén minden ennyire megjósolhatatlan, mennyivel inkább így van ez -
mondják a kutatók - a komplex emberi viselkedés esetében. Mások viszont -
ezen a ponton - Einstein híres mondatát idézik: Isten nem szerencsejátékos
(God doesn't play dice): ha valaminek nem ismerjük az okát, ez nem jelenti
feltétlenül azt, hogy ez az ok nem is létezik! Kétségtelen azonban, hogy a
kvantumelmélet, Heisenberg és Bohr gondolatai alapjaiban rendítették meg
elképzeléseinket az események előreláthatóságáról, az okról és az okozatról -
de mondhatnám így is: a sorsról és a szabad akaratról.
A másik, amit említettem és szintén nem tartható: a viselkedés önmaga oka.
Logikailag ez is teljesen lehetetlen, mert ha a viselkedés önmaga oka, akkor
már azelőtt, hogy megszületett, léteznie kellett. Ennek következtében logikailag
tarthatatlan, csak hát ebben is van egy kis bibi. Ugyanis akkor, amikor én a
barátommal elmegyek pingpongozni, amit nagyon szeretek, akkor nem a
pingpongozás az oka a játékunknak, hanem az, hogy úgy döntöttünk:
pingpongozni fogunk, és ha úgy akarjuk, pingpongozni fogunk, ha nem akarjuk,
akkor nem fogunk. Vagyis az emberi szándék - mint ok - feltételezhető, és a
"pszichológiai determinizmus" kérdéskörében erre visszatérek még. Jean Paul
Sartre - és az egzisztencialista filozófia - az önmegfigyelésre (introspekcióra)
hivatkozva éppen ezt a "megoldást" hangsúlyozta (lényegében tehát azt, hogy
a viselkedés nem korábbi események, vagy külső faktorok, hanem saját, szabad
döntésünk következménye), ugyanakkor az "egzakt tudományok" képviselői
szerint a szabadságnak ez a tapasztalása illúzió csupán, az introspekció pedig
megbízhatatlan módszer az emberi viselkedés megismerésére. Éppen ezért a
tudományban a harmadik lehetőség jelenik meg a leggyakrabban - és én ezt
nagyon törvényszerűnek érzem -, vagyis hogy valami külső ok idézi elő a
viselkedést. A tudomány még ma is, bár korántsem olyan egyértelműen, mint
az elmúlt századokban, okkal és okozattal dolgozik, azaz feltételezi - mint annak
idején Newton - hogy a világ a megfigyelőtől független ok-okozati viszonyokkal
megmagyarázható.
De mi lehet az a külső ok, ami meghatározza az emberi viselkedést? A kérdésre persze
nemcsak tudományos válasz adható. Az ún. theisztikus determináció szerint -
 erről nemigen szeretnék most szót ejteni - ez a külső ok: Isten maga. Egy
mondatot mégis, annak ellenére, hogy nem akarok beszélni róla. Valójában ez a
teológiában is sokat vitatott kérdés, és már a 12-13. században nagy filozófus
egyéniségek - mint Aquinói Szent Tamás (1225-1274) vagy kortársa,
pontosabban a kicsivel előbb élt nagy zsidó filozófus Moses Maimonides (1135-
1204) is - rengeteget írnak arról, hogy valójában Isten szabad akaratot adott az
embernek, mert ha nem így lenne - mondják nagyon sok érvük mellett -, akkor
Isten lenne a felelős azért a sok disznóságért, amit az ember elkövet. Holott
ezért az ember a felelős, és ez nyilván azért van, mert az ember szabad
akaratot kapott Istentől. A másik: a tudományos megközelítés. Ebben pedig
beszélhetünk biológiai és pszichológiai determinációról. És most már kezdem
otthon érezni magam a témában. A biológiai determináció lényege az, hogy az
ember viselkedésének az oka a génjeiben keresendő. Ezt genetikai
determinációnak hívják, és a klasszikus genetikai determináció arról szól - úgy
is hívják a tudományban, hogy puppet-determináció, vagyis marionettbábu-
determináció - hogy az ember a génjei madzagjain táncol egész életében, a
génjeiben egész élete benne van előre. Egy nagyon kedves genetikus barátom
mondta egyszer, mikor a dohányzásom szóba került, hogy "ne aggódj Jenőkém,
csak mondd meg nekem, meddig élt az anyukád, meddig élt az apukád, és én
megmondom, hogy mikor fogsz meghalni". Itt genetikai értelemben megjelenik
ugyanaz a végzet, amit Szophoklésznél említettem, és tudják, ez természetesen
ma is foglalkoztatja az embert. Én gyermekpszichológus vagyok, és amikor azt
mondja az anyuka nekem, hogy "az apja is pont ilyen volt gyerekkorában, a
génjeiben van a gyereknek a sok disznóság", tapasztalom, hogy most a gén az,
amire hivatkozunk, a gén az, amivel - az egyéni felelősséget elhárítva - meg
lehet magyarázni bizonyos nem kívánt viselkedésformákat. Ettől függetlenül
ezek misztikus változatai is jelen vannak az ókortól kezdve egészen napjainkig.
Bizonyára hallottak arról az ókori költőről, akinek a legenda szerint megjósolták,
hogy egy kőszikla fog a fejére esni három napon belül, és meghal. Ez a költő
akkor úgy gondolta, hogy dacol a végzettel, megpróbál tenni valamit - itt jön a
szabad akarat és a determinált sors közötti összefüggés -, és kiköltözött a
szabad ég alá, elhatározva, hogy három napig ott fog lakni egy óriási rét
közepén, majd ő megmutatja, hogy a jóslat nem valósul meg. És mit ad Isten - a
legenda szerint legalábbis -, egyik nap egy óriási sas repült el a feje felett, a
karmai közül kiejtett egy kődarabot, ami pontosan a költő fejére esett, aki
azonnal meghalt.
Ugyanez a modern világ legendái, vagy történetei között is megtalálható. Az egyik
ilyen híres történet Irene Muza esete, ami nem is olyan nagyon régen történt. Ez
a hölgy egy francia művésznő volt, aki időnként hipnózisnak vetette alá magát.
Egyszer hipnotizálták, és azt kérdezte tőle a hipnotizőr a hipnózisban, hogy
látja-e a jövőjét? És akkor a hölgy rettenetesen keserűen és idegesen azt
mondta, hogy nem sokat lát, mert nagyon rövid időn belül valami szörnyű véget
fog érni, amit nincs bátorsága elmondani. Látták, hogy nagyon nyugtalan a
hipnotikus álomban, és a hipnotizőr felébresztette, de előtte adott neki egy
poszthipnotikus parancsot, hogy felejtse el mindazt, amit a hipnózisban látott és
elmondott. A hölgy felébredt, nem emlékezett semmire, élte tovább az életét,
ám két-három hónappal később a fodrásznál, ahol búra alatt ült, és a haját
szárította éppen, valami rövidzárlat keletkezett, a haja lángra kapott, és ez a
szerencsétlen hölgy néhány óra múlva a kórházban súlyos égési sérülések
következtében meghalt.
De számomra a legizgalmasabb Gerard Croiset "tudománya". Ez a férfi híres holland
parapszichológus volt - a múlt század második felében tevékenykedett, tehát
nem is olyan régen. A feladat, amit különböző változatokban, többször is
sikeresen megoldott - és ezt rengeteg tudományos kontroll igazolta -
lényegében a következő volt. Mutattak neki egy fényképet, amin egy teljesen
üres - azaz néptelen - ülésterem volt látható. Nem tudhatta, melyik városban,
melyik országban. Azt mondták neki - például -, hogy ebben a teremben két hét
múlva egy konferencia fog lezajlani. Nem mondták meg azt sem, milyen

-3-
 témakörben, ellenben megkérték arra: mondja el, milyen ember fog ülni az
ötödik sorban, a harmadik széken. Croiset megnézte a képet, és leírta, hogy a
megjelölt konferencián milyen ember fog ülni az ötödik sor harmadik székében.
Elmondta, hogy fog kinézni: öt láb kilenc hüvelyk magas lesz, a bal halántékán
lesz egy sérülés, művészetekkel foglalkozik, de a kereskedelmi életben is jelen
van - és még néhány jellemző karakterisztikus apróságot. És két hét múlva - az
ülés egyébként Denverben volt - kiderült, hogy mindent pontosan eltalált.
Illetve: egy kicsit magasabb volt a leírt férfi, nem öt láb, kilenc hüvelyk, hanem
öt láb kilenc és háromnegyed hüvelyk. Ezt leszámítva azonban minden
egyezett, a férfi mindenben olyan volt, ahogy ő leírta. Nem is Croiset
jóstehetségéről szeretnék most itt szót ejteni, hanem arról, hogy mennyiben
beszélhetünk szabad akaratról. Ezek szerint annál a férfinál, aki ott ült az ötödik
sor harmadik székén, szó sem lehetett szabad akaratról, hiszen a döntése, hogy
elmegy arra a konferenciára, csak látszólag volt a sajátja, mert valahol már
előre meg volt írva, hogy ott fog ülni, és ezen nem lehet (nem lehetett)
változtatni. Akkor pedig miért ne tételezhetnénk fel, hogy még nagyon sok
minden - az egész élete - meg volt és meg van írva róla a csillagokban?
A biológiai determinizmus, amelyről már beszéltem, tulajdonképpen a génekbe helyezi
az ember jövőjét - a csillagok helyett -, és azt mondja, hogy az ember
tulajdonképpen teljesen tehetetlen, a sorsa és végzete a génjeiben található. Ez
a puppet-determinizmus. Egy amerikai kutató drámai példával érzékelteti,
milyen tehetetlen, és milyen kiszolgáltatott lenne az ember, ha génjei valóban
ilyen mértékben meghatároznák viselkedését. Egy darázsfajtáról ír (latin neve
sphex, angolul digger wasp - ásódarázs). Ennek a darázsnak van egy sajátságos
tulajdonsága a szaporodásban. Amikor eljön az ideje, hogy a petéit lerakja,
akkor fúr magának a homokba egy kis fészket, lerakja petéit, majd keres egy
tücsköt, és megbénítja. Nem öli meg, csak teljesen magatehetetlenné teszi.
Utána megfogja - az antropomorf leírást tudatosan alkalmazom, hiszen a
példázat az emberi viselkedés genetikai meghatározottságáról szól -, odacipeli
a fészekhez, leteszi a küszöbre, majd bemegy, körülnéz, hogy odabent minden
rendben van-e. Ezután visszamegy a megbénított tücsökhöz, odahurcolja a
petéi mellé, aztán örökre távozik. Amikor a peték kikelnek, akkor a
magatehetetlen, de élő tücsök a kis darazsak táplálékává válik. Ezen nőnek fel,
ebből táplálkoznak, amíg el nem hagyják a fészket. A tudósok megnézték, hogy
mi történik akkor, ha valaki, amíg a darázs a fészket ellenőrzi, odébb teszi
néhány milliméterrel a küszöbön hagyott tücsköt? Dráma. Mert a darázs kijön,
meglátja, hogy nem ott van a tücsök, ahol hagyta, visszateszi a küszöbre, és
megint bemegy körülnézni, hogy minden rendben van-e. Közben azonban valaki
megint odébb teszi a tücsköt néhány milliméterrel. A darázs, amikor kijön a
fészekből, látja, hogy a tücsök nem ott van, ahol hagyta, megint odateszi,
ahová az elébb, megint bemegy körülnézni, hogy minden rendben van-e
minden, és így tovább... Kérem akár hiszik, akár nem, ezt
negyvenegynéhányszor játszották el, és a kutató unta meg előbb. Ennek a
mechanizmusnak le kellett zajlania, ezen tovább lépni nem tudott. A biológiai
determinizmusnak - mondja ez a kutató - ez a tragédiája, és ennek a darázsnak
a latin neve után sphexizmusnak nevezte el ezt a jelenséget.
A biológiai determinizmus lényegében felmenti az egyént a morális felelősség alól,
hiszen a felelősséghez a döntés lehetősége, szabad akarat szükséges. Ha az
emberi viselkedés biológiailag determinált, az egyén nem lehet felelős sem
önmaga, sem mások sorsáért. A kérdés morális oldala elől mi sem zárkózhatunk
el: ha a gyilkos a génjei alapján gyilkos, és elkerülhetetlen volt, hogy öljön,
akkor a moralitás szóba sem jöhet, ő erkölcsileg felelősségre nem vonható.
Csak abban az esetben vonható felelősségre, ha módjában állt dönteni, azaz: ha
máshogy akarta volna, akkor nem ölt volna.
Ez a fajta biológiai determinizmus tulajdonképpen kizárja a döntés lehetőségét, és azt
sugallja, hogy a legegyszerűbb dolog az, ahogy a régi görög sztoikusok
gondolták - és hittek is ebben, bár a géneket még nem ismerték -, tehát ha az
ember lefekszik az ágyra, és a szó valódi és átvitt értelmében is, ha szüksége
 hozza, maga alá ereszti a székletét és a vizeletét, és nem csinál semmit az
égadta világon. Hiszen minden meg van írva a génekben, vagy a csillagokban -
ilyen szempontból teljesen mindegy -, ő önmagáért nem felelős, az ő döntései a
saját életét, a saját sorsát semmiféle módon nem befolyásolják.
Ennek a sphexizmusnak van néhány általam ismert, az elmúlt években könyvben
kiadott koncepciója. Az egyik ilyen Taylornak a könyve, mely könyv 1992-ben
jelent meg, a címe: Segítő ösztön (The Ten-ding Instinct). Arról szól, hogy a
férfias és a nőies viselkedés közötti különbségek is biológiailag determináltak. A
nő sajátos - a férfiétól karakterisztikusan különböző - magatartásformái ugyanis
mindenekelőtt a női hormonoknak - ezek közül is elsősorban az oxytocin nevű
hormonnak - köszönhetők, tehát veleszületettek, biológiailag meghatározottak.
Tudománytörténetileg ez nagy előrelépés, mert korábban azt hitték a tudósok,
hogy a nők viselkedésbeli "mássága" a férfi hormon hiányából ered. Aki nem
férfias, az nőies, és ezzel a dolog el van intézve. És akkor a századfordulón
megjelennek azok a kutatási eredmények, melyek szerint a jellegzetesen nőies
tulajdonságokért speciális "női hormonok" - mint például az oxytocin - felelősek.
Ezért aztán a nő feltétlenül és megkülönböztethetetlenül előnyt élvez például a
gyermekgondozásban, mert az oxytocin anyai hormon.
Hogyha a nőstény kecskébe oxytocint injektálunk, akkor az állat megindítóan
anyáskodóvá válik. Az oxytocin injekció hatására - írja a szerző - az anyakecske
gyakrabban ér hozzá kicsinyéhez, többször kurkássza őt, vagyis olyan
viselkedéseket produkál, melyek egyrészt az anya nyugalmát, gondoskodó
kedvét tükrözik, másrészt hasonló, békés állapotot váltanak ki az utódból is. És
nem csak az utóddal lesz ilyen "dédelgetős", hanem - ahogy a kutató leírja - a
társaságában lévő többi kecskével is barátkozó és kedves, csupa szeretet. Az
oxytocin injekció hatására a nőstények úgy viselkednek, mintha valaki
elfordította volna bennük egy szociális kapcsoló gombját: több szociális
kapcsolatot keresnek barátaikkal és rokonaikkal. Az oxytocin egyébként
nemcsak az utód gondozásakor, de stressz-helyzetekben is termelődik a női
szervezetben: csökkenti a stresszérzékenységet, hozzásegíti az anyát ahhoz,
hogy a gyermek gondozására koncentrálhasson. (Mellesleg: nem kevés olyan
anyát ismerek Magyarországon, akinek szívem szerint beadnék pár ilyen
oxytocin injekciót.)
Kialakult tehát egy iskola, egy olyan endokrinológiai iskola, amely egyértelműen
determináltnak mondja a nő hagyományos viselkedésformáit. A nő - írja Taylor -
biológiailag huzalozott arra, hogy gondozzon és gondoskodjék - de arra is, hogy
stressz idején szociális támogatást keressen. Amikor otthon valami baj történik,
a férfi merészen felveszi a harcot - vagy éppen visszahúzódik és duzzog. A nő
viszont valószínűleg a telefonhoz lép, hogy jól "kibeszélje magát" a
barátnőjével. A gyermek védelme és a táplálékról való gondoskodás alapvető
női ösztön, és a legprimitívebb vadászó-gyűjtögető kultúrákban a nők, akik
barátnőjükhöz fordultak segítségért, valószínűleg sikeresebbek voltak
életfontosságú feladataik megvalósításában, mint azok, akik ezt nem tették.
Természetesen aztán a feministák támadták ezt a koncepciót, mert hiszen - értjük
ugye, miért - azt a hagyományos szerepet próbálja biológiailag indokolni,
amiből a nők éppen kitörni készülődnek. Hogy joggal vagy anélkül, abba én nem
szívesen mennék most bele. A lényeg az, hogy a nő sorsa ebben az
értelmezésben biológiailag determinált, és a determináció alapja a
szervezetében termelődő oxytocin.
Rendkívül érdekes, hogy ezzel párhuzamosan hasonló álláspontra jut az evolúciós
pszichológia. 2002-ben jelent meg egy könyv, Campbell írta, a címe: A női lélek.
(A Mind of Her Own: The Evolutionary Psychology of Women.) Campbell szerint
a nő és a férfi közötti lélektani különbségeket lehetetlen pusztán eltérő
környezeti - szociális és kulturális - hatásokkal magyarázni. Gondolatmenetének
kiindulópontja az a generációkon és kultúrákon átívelő tapasztalati tény, hogy a
nő számára a szülő-gyermek kapcsolat összehasonlíthatatlanul fontosabb - és a
gyermek "túlélése" szempontjából vitathatatlanul jelentősebb - viszony, mint a
férfi számára. Bár a férfiak természetesen részt vesznek a gyermek

-5-
 gondozásában - védelmezik és élelmezik őt -, a nők igen gyakran szinte
kizárólagosan felelősek a gyermek életéért és sorsáért. Mi lehet ennek a
magyarázata? Az evolúciós pszichológia azt a választ adja: az anya személye
mindig biztos, az apáé - ami a biológiai lényeget illeti - sohasem. (A nők - az
emberiség történetében folyamatosan észlelhető - szigorú szexuális korlátai az
evolúciós pszichológia szerint szintén ezzel magyarázhatók: a férj biztos akart
lenni saját apaságában.) Az anyaszerep hangsúlyának másik evolúciós
magyarázata már a nők pszichológiájának más területeit is érinti: a férfi
szervezete naponta több millió hímivarsejtet termel, a nőnek viszont havonta
egyetlen petesejttel kell "gazdálkodnia". Érthető, hogy - míg a férfi elegáns
könnyelműséggel szórja szét ivarsejtjeit a világban, a nőnek erre a havi egy
petesejtre - és a belőle megszülető gyermekre - különös figyelemmel és
odaadással kell vigyáznia. Ebből következik, hogy a nő - önmaga és gyermeke
biztonságát tartva szem előtt - csak kevés kockázatot vállalhat, az agressziónak
csak közvetett formáit alkalmazhatja: fél a fizikai bántalmazástól, és ez az érzés
meggátolja a nyílt agresszivitás alkalmazásában. Az evolúciós pszichológia
szerint tehát a nő, mielőtt anyává válna, úgy tekint saját testére -
természetesen öntudatlanul és biológiailag meghatározottan -, mint egy értékes
ékszerdobozára: éppen úgy kell védelmeznie testében érlelődő petesejtjét, mint
később, a megszületendő gyermekét. Campbell - mint Taylor a stressz erejét
csökkentő oxytocin esetében - a női hormonokat teszi felelőssé a testet - és az
utódot - védelmező félelemérzés kiváltásáért. Ezek a tanulmányok, kutatások
egyre gyakoribbak és egyre divatosabbak.
Ezzel párhuzamosan kibontakozott azonban egy olyan kutatási irányzat is, mely
megpróbálta összeegyeztetni a biológiai determinációt és a környezet alakító
hatását. Ez az irányzat azt feltételezi, hogy sorsunk, mint valami mozdulatlan és
stabil genetikai bázis (prediszpozíció), megszabja az embert érő környezeti,
szociális hatások - és a szabad akarat - lehetőségeit. Hiszen - ne felejtsék el -
mindaddig, amíg az emberi magatartást tisztán biológiailag meghatározottnak
tekintjük, a "szabad akarat" kérdésköre jóformán szóba sem kerülhet. Ez
utóbbiról a viselkedésnek abban a szegmensében beszélhetünk - mondják ezek
a kutatók - amely a környezeti hatások terméke, és így az egyéni döntések által
is könnyebben módosítható. Az intelligencia például - e kutatók szerint - 80
százalékban velünk született, génjeink révén determinált tulajdonság, a
környezeti hatásoknak tehát - ha jól számolok - 20 százalék mozgásterük
marad. Statisztikai nyelven kifejezve: intelligenciánk velünk született, biológiai
része az "állandó", a környezet hatására kibontakozó része pedig a "változó":
20 százaléknyi lehetőségünk van tehát arra, hogy gyermekeinket okosabbakká
neveljük, mint amilyenekké - génjeik alapján - amúgy is válhatnának, és
ugyanez a 20 százalék áll rendelkezésünkre akkor is, ha saját elhatározásunkból
szeretnénk intelligenciánkat fejleszteni.
Visszatérve a férfi és a nő magatartásbeli különbségeire, Reinish - ennek az
irányzatnak egyik jellegzetes képviselője - azt mondja, hogy a "férfi agy" és a
"női agy" a hormonok hatására már a méhen belüli életben kialakul. Ez azonban
nem kész magatartást jelent, sokkal inkább prediszpozíciót, hajlamot, melyet -
amikor a fiúk és a lányok megszületnek - a társadalom hatásai, a nemek iránt
támasztott elvárásai megerősítenek. Azt mondja még bizonyítékként Reinish,
hogy éppen a tizennégy éves kortól kezdve, amikor az, hogy valaki férfi, vagy
nő, heteroszexuális vonatkozásban egyre fontosabbá válik, akkor erősödnek fel
ezek a különbségek. És amikor valahova az én koromba jut el az ember, attól
kezdve megint ellazulnak, mert a társadalom számára a kérdés nem fontos
többé, így ettől kezdve a férfi és női vonások megint egyre jobban hasonlítani
kezdenek egymásra. Én ez ellen személy szerint tiltakozom. Nekem
meggyőződésem, hogy az ember hatvankilenc éves korában is férfi marad -
vagy nő - de ez más kérdés. Reinish mindenesetre ezt írja, és vannak kutatások,
melyek eredményei mintha ezt bizonyítanák.
Ugyanakkor számos - egyelőre főként állatokon végzett - kutatás felveti egy olyan
interpretáció lehetőségét is, melyben a hormonális és a környezeti tényezők - a
 determinált és az indeterminált - közösen és egyidejűleg, egymástól
elválaszthatatlanul alkotják meg azt a feltételrendszert, mely a nemre jellemző
biológiai és viselkedésbeli sajátosságok kibontakozásához és fejlődéséhez
szükséges. Ismerünk például halfajokat, melyeknél a hímnek más hímekkel kell
kapcsolatba kerülnie ahhoz, hogy hormonálisan képessé váljon a reprodukcióra,
illetve olyan madárfajokat, melyeknél a tojó a hím hangjának hallatára választja
ki a tojás növekedéséhez szükséges hormonokat. Bizonyos hüllőfajtáknál a nemi
szervek differenciációja nem annyira a kromoszómák, mint inkább a külső
hőmérséklet függvénye az embrió-genezis idején, egyes halfajok pedig
hermafroditák, és nemük változása a szociális környezet hatására (például a
domináns hím vagy a domináns nőstény eltűnése) alakul. A gyíkok egyik
fajtájánál egyáltalán nincs szexuális differenciáció, valamennyien nőstények, és
a reprodukció aszexuálisan (parthenogenezis - önmegtermékenyítés révén)
megy végbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az állatok egyáltalán nem
lépnek szexuális kapcsolatba egymással: a nőstény párok szabályosan
"eljátsszák" a szexuális aktust, és a kutatók feltételezik, hogy ennek hatására a
parthenogenezis több tojást eredményez. Tudjuk, hogy a nőstény rhesus
majmok képtelenek szexuális kapcsolatba lépni, illetve utódaikat gondozni, ha
más majmoktól izoláltan nevelkednek, és az ember esetében tudjuk azt is, hogy
a férfiak testosteron szekréciója erős stresszhelyzetben csökken, míg a sport
vagy a szexuális fantázia hatására emelkedik.
Ami pedig a női és a férfi hormonokat illeti: évekkel ezelőtt világossá vált, hogy az ún.
"női hormonok" - az ösztrogén és a progesteron - aktív szerepet játszhatnak a
férfi szexualitásában, míg a testosteron az emberi agyban ösztrogénné
alakulhat át, és mind a férfi, mind a nő szexuális viselkedését aktiválhatja. Nos
tehát: biológiai determináció (végzet) vagy biológiai és környezeti
meghatározottság (mondhatnánk: sors), illetve indetermináció, azaz: szabad
akarat? Nem tudom, ismerik-e azt a régi kis történetet, ami a három vakról és
az elefántról szól. A három vak odakerül az elefánt elé, az egyik megtapogatja a
lábát, és azt mondja "fa". A másik megtapogatja az agyarát, és azt mondja
"dárda". A harmadik megtapogatja az ormányát, és azt mondja "kígyó". Azt kell
mondanom, se nem fa, se nem dárda, se nem kígyó. Se nem genetikai bázis, se
nem környezet - nem végzet, nem sors és nem is szabad akarat - hanem
mindhárom egyszerre.
És ezzel tulajdonképpen el is jutunk a pszichológiai determináció kérdéséhez. A
pszichológiai determináció, ugyanúgy, mint más tudományokban is, valamilyen
előfeltétele volt annak, hogy a tudomány működjék. Ennek primitív változata a
viselkedés-lélektani determináció. Skinner volt ennek kiemelkedő képviselője,
aki megjelentetett egy könyvet, melynek az volt a címe: Túl a szabadságon és a
méltóságon (Beyond Freedom and Dignity). E könyv lényege az, hogy a
szabadság puszta illúzió, az ember inger és reakció függvénye. Meghatározott
ingerekre, meghatározott reakciókat produkál. Hogy ott belül mi történik, ott a
black boxban, azzal nem kell törődni. Inger van és reakció. Nekem mindig az jut
eszembe, ha olvasom, hogy az ember tulajdonképpen instrumentumává,
eszközévé válik az inger-reakció viszonynak. Nem egy önálló emberi lény,
inkább olyan, mint egy kés a hentes kezében, vagy mint a kalapács egy
asztalos kezében, hogy ennek az ingerreakció folyamatnak ne szakadjon vége,
és működhessen tovább. Erről nem is beszélek, mert primitív, és a viselkedés-
lélektan leágazásai ezen már messze túlléptek.
De a pszichológia legnagyobb alakja, Sigmund Freud számára a determináció szintén
teljesen egyértelmű! Azt írja a Bevezetés a pszichoanalízisbe című könyvének
bevezetőjében, hogy valójában az emberi méltóságot - és gondoljanak
Skinnerre, aki azt mondja, hogy túl a méltóságon... - három nagy felfedezés
rázta meg.
38.o.

Az emberiség naiv önimádatának az idők során két súlyos sérelmet kellett

elszenvednie a tudománytól. Az első az volt, amikor tudomásul kellett vennie,

-7-
 hogy Földünk nem az Univerzum közepe. A második, amikor a biológiai
kutatások megfosztották attól a kiváltságos érzéstől, hogy őt speciális módon
alkották, hanem ehelyett visszautalták őt az állatvilágból kivezető
kapaszkodóra. De az ember feneketlen vágyakozása a grandiozitásra, most,
napjaink pszichológiai kutatásaitól szenvedi el a harmadik és egyben
legkeserűbb csapást. A pszichológiától, mely bizonyítani törekszik
mindannyiunk egója számára, hogy egyáltalán nem mester a saját házában,
hanem meg kell elégednie az információmaradványokkal arról, mi megy végbe
tudattalanul a saját fejében. Ez a magva annak az egyetemes lázadásnak, ami
tudományunk ellen végbemegy.
A pszichoanalízis nézőpontjából a szabad akarat puszta illúzió; az embert elfojtott,
tudattalan vágyai, indulatai irányítják, vagyis cselekedetei ezekkel a vágyakkal
és indulatokkal - és csakis ezekkel - magyarázhatók meg. Tehát a viselkedés
determinált, az ember nem szabadon cselekszik, vélekedése, hogy racionális
döntések meghozatalára alkalmas, tévedés csupán. Hiszen gondolkodását,
döntéseit olyan irracionális biológiai és szociális késztetések torzítják,
melyeknek nincs is tudatában. Képtelen tehát ezeknek a késztetéseknek a
kontrollálására, hiszen csak a tudatát ellenőrizheti, tudattalanját nem. Ami
számára objektívnak és ésszerűnek tűnik, egyfajta "ál-ésszerűség", mely
valójában saját önző érdekeit és vágyait szolgálja. Amikor részvétet érez,
mögötte ott húzódik a megelégedettség, hogy másokat ért baj, nem őt, amikor
mentséget keres a vétkes számára, tulajdonképpen gyilkos indulatait
kompenzálja - és folytathatnánk a sort. Az ember viselkedése determinált, mert
nincs tisztában saját motívumaival, az őt mozgató erőkkel; nem cselekedhet
másképp, csak úgy, ahogy cselekszik. Ilyenkor - bár Freud és a pszichoanalízis
nagy tisztelője vagyok - sokszor gondolok arra: ha az emberi viselkedés ennyire
determinált, miért nem képes a pszichoanalízis jósolni? Vajon mi lehet az oka
annak, hogy az analitikus mindig csak utólag tudja értelmezni betege
magatartását, - elmondani neki, hogy miért volt szükségszerű így, és nem
másként cselekednie - ahelyett, hogy a személy ismeretében megjósolná előre:
hogyan fog egy elkövetkező szituációban viselkedni?
Eszembe jut Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című műve, melyben, mikor
már jönnek azok a bizonyos vonatok - amikor az író agyában az elváltozások
már jellegzetes tünetekkel jártak -, egy tehetséges pszichoanalitikus
fiatalemberrel beültek egy kávéházba. Ahol az analitikus néhány óra
beszélgetés után megmagyarázta, hogy miért mennek a vonatok. Más kérdés,
hogy utána kiderült: a tüneteknek mindehhez semmi közük sincs, Karinthynak
agydaganata van, és meg kell műteni őt. (Freud egyébként foglalkozott az
"előrefelé értelmezés" kérdésével - és elvetette a "tudományos jóslás"
lehetőségét.) A lényeg tehát az, hogy a pszichoanalízis ok-okozati
összefüggésekkel dolgozik, az emberi viselkedés okait keresi és megpróbálja
megmagyarázni, hogy az egyén miért éppen úgy cselekedett, és nem másképp.
Tanítása szerint az emberi viselkedés - a múltbeli tapasztalatok által és a
tudattalan indítékok miatt - egyértelműen determinált, az összefüggések
felfejtése azonban csak visszafelé lehetséges.
Mégis, az utóbbi tizenöt-húsz évben kibontakozott a pszichológiának egy olyan ága -
fejlődési pszichopatológiának hívják - amely "jósolni" próbál, azaz a biológiai
jellemzők és a környezeti hatások folyamatos együttműködésének elemzésével
megkísérli a személyiségfejlődés prognosztizálását! A fejlődési pszichopatológia
nézőpontjából az embernek "sorsa van", azaz - amint ezt a pszichoanalízis
esetében is láttuk - a viselkedése a környezeti és biológiai tényezők által
együttesen determinált. Ahogy korábban említettem már, a sors azonban nem
azonos a végzettel: az élet bizonyos periódusaiban - a legtöbbször külső
segítség igénybevételével - lehetőséget biztosít az akaratnak (ha úgy tetszik, a
szabad akaratnak) a pályamódosításra. Ezek közül említenék néhányat, hiszen
ezek mondhatni összefüggenek egymással, együtt adnak egyfajta longitudinális
képet az ember fejlődéséről, bizonyos emberi magatartásformák fejlődéséről.
Ha az ember tizenöt-tizenhat éves bűnözővel találkozik, mint pszichológus, akkor az
 anamnézisben - a kórelőzmény fölvételekor - gyorsan kiderül, hogy ez a gyerek
már nyolcévesen nevelési tanácsadóba járt. Járt pszichológusnál, pszichiáternél,
kezelték így, kezelték úgy, és most mégis itt van, bűnöző lett belőle.
Véleményem szerint ennek a döntő oka az, hogy a gyerek kezelése későn
kezdődött el: biológiai adottságai és a környezeti hatások sajátos
"összeműködésében" már csecsemőkorától kimutathatók azok a kóros vonások,
melyek a gyermek "sorsát" a deviáns magatartás felé terelik. Nézzük most meg,
melyek azok a magatartási jegyek, amelyek a szakember számára ezt a sorsot
előre jelzik? Nos, ilyen például az agresszivitás. A longitudinális vizsgálatok
jelentős része kimutatja, hogy az ötéves korig igen magas szintű agresszivitás a
tizennyolc éves kori antiszociális magatartással statisztikailag igen szorosan
összefügg. A gyermekkori agresszivitás (mely a későbbi antiszociális
magatartás előképe) a gyermek és a környezet születéstől megnyilvánuló,
sajátos és folyamatos tranzakcióinak következménye. A longitudinális
vizsgálatok azt mutatják, hogy az agresszió mennyisége kettő- és ötesztendős
kor között csökken ugyan (ennek speciális okai vannak), ugyanakkor a
legagresszívabb gyerekek - e viszonylag hosszú periódus során - minden
kétséget kizáróan azonosak.
De mi a helyzet azzal az időszakkal, ami a születéstől a kétesztendős korig telik el? Az
adatok szerint kapcsolat mutatható ki a baba veleszületett temperamentum
jellemzői és az évekkel később regisztrált beilleszkedési rendellenesség,
agresszív viselkedés között! Mindenekelőtt az ún. "hangulati jellemzők" (a
negatív emocionalitás), a figyelemkereső magatartás és a harag csecsemőkori
kifejezésének gyakorisága mutatott világos kapcsolatot az óvodáskorra
kibontakozó oppozíciós, agresszív karakterrel. A kutatók úgy vélik: ez a karakter
egyrészt közvetlenül (a háttérben hormonális és egyéb biológiai változókkal),
másrészt az anyai magatartás közvetítésével jön létre!
Nézzük először a deviáns fejlődés jeleit mutató óvodáskori "oppozíciós karakter"
jellemzőit, majd a szülő-gyermek kapcsolatnak azokat a vonásait, melyek a
gyermek viselkedésének torzulását okozzák. Az ilyen gyerekek mindenekelőtt
ingerlékenyek és impulzívak - azaz előbb cselekszenek, és csak azután
gondolkoznak. Az engedelmességet még hírből sem ismerik; simán
belenevetnek a "törvényhozó" (a szülő vagy az óvónő) szemébe, és amint
elfordul, nyugodtan teszik tovább azt, amit megtiltott nekik. A
kortársközösségbe képtelenek beilleszkedni; a sorukat képtelenek kivárni,
örökké attól félnek, hogy kimaradnak valamiből, nyugtalanok és kötözködők. A
többi gyereket rendszeresen fenyegetik és bántalmazzák, ugyanakkor örökké
arra hivatkoznak, hogy méltánytalanság érte őket. Talán a legfontosabb
ismertetőjegyük azonban: nem tudnak különbséget tenni a véletlen és a
szándékos között!
Bizonyára tapasztalták már, minden fiút arra nevelnek otthon: "Te soha ne
kezdeményezz, de ha téged bántanak, üss vissza, ne hagyd magad!" (A
lányoknak nagyon ritkán mondják ugyanezt. Inkább azt tanácsolják neki, ha
bántják, kérjen segítséget az óvónénitől.) Nincsen szándékomban vitába szállni
ezzel a "filozófiával", csak óvatosan megjegyzem: soha, senki nem néz utána
annak, mikor hiszi azt egy gyermek, hogy bántják őt? Illetve mégis: az amerikai
Dodge végzett olyan kísérleteket hat-hét-nyolcesztendős gyerekekkel,
melyekben nem lehetett pontosan eldönteni, hogy az "áldozatot" véletlenül
vagy szándékosan bántalmazták. Dodge megállapítása szerint a nem agresszív
gyerekek a bizonytalan oki hátterű bántalmazást általában véletlennek, az
agresszívak pedig szándékosnak minősítették. Az agresszív gyerek tehát
hajlamos arra, hogy az "elkövetőnek" minden esetben szándékot tulajdonítson -
és ennek megfelelően reagáljon is. De hogyan alakul ki ez az "oppozíciós"
gyermeki karakter?
Elmondanék ezzel kapcsolatban egy fejlődés-pszichopatológiai modellt, mely a
környezet és az öröklött - determinált - tulajdonságok folyamatos és önkéntelen
együttműködésére épül, és egyfajta példázat arról is: miért rossz kérdés az,
hogy determinált-e az ember, vagy szabad-e az akarata? Mert az én

-9-
 megoldásom az - mint ezt korábban bizonyára észrevették már -, hogy ez
nézőpont kérdése, ugyanúgy, mint az elektronnál (emlékeznek? - hullám-e,
vagy részecske?). Az ember biológiai adottságai és korai tapasztalatai által
determinált lény, ugyanakkor akarata szabad, tetteiért önmagának és
környezetének felelősséggel tartozik. Igen, determináltak vagyunk, és közben
akaratunk is van, szabad akaratunk (mert hiszen Skinnernél is van az embernek
akarata, csak nem szabad).
Bő 20 éve tudjuk (az amerikai Patterson írta le 1982-ben), hogy három-négyesztendős
korra a szülő és a gyermek interakciói sajátos "kényszerpályára" kerülhetnek,
ami óhatatlanul az agresszív viselkedés erősödéséhez vezet. Patterson
modelljének lényege az, hogy amikor a szülő megkísérli fegyelmezni
gyermekét, illetve útját állni a problematikus viselkedésnek, a gyerek, növekvő
engedetlenséggel, hisztivel reagál. Ennek hatására a szülő visszavonul, és ezzel
mintegy megerősíti a negatív viselkedést! A modell a rossz értelemben vett
engedékenységről szól; a gyerek megtanulja, hogy agresszivitással,
tombolással céljai megvalósíthatók, hiszen a szülő előbb-utóbb úgyis meghátrál.
Sokéves klinikai gyakorlatom során olyan eset is előfordult, amikor az ötéves kisfiú
rendszeresen megvárta, amíg a szomszéd hazaérkezik, és csak olyankor kezdte
el a hisztit, mert pontosan tudta, hogy anyjának kellemetlen, ha mindezt a
szomszéd is hallja, ezért neki kevesebb energia-befektetésre van szüksége célja
eléréséhez. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy ilyenkor a
szülő nem saját "jóságának", vagy éppen gyermeke iránt érzett szeretetének
áldozata: azért hátrál meg (azért teljesíti a gyerek kívánságát), amiért a recsegő
rádiót is kikapcsolja: nem érdekel, hogy mi történik, csak legyen végre csend!
Persze előfordul az is - amikor már végképp tűrhetetlennek érzi gyermeke
viselkedését -, hogy a szülő durva agresszióval válaszol, magyarul szólva:
megveri hisztiző gyermekét, ami ideig-óráig eleinte csakugyan használ. Az
illúzió, ami ilyenkor keletkezik ("Lám, ez a hatékony eszköz a gyerekneveléshez.
Már korábban is ezt kellett volna tennem!") most a szülő durvaságát támogatja:
legközelebb ugyanis még jobban meg kell vernie a gyermeket ahhoz, hogy a
korábbi hatás elérhető legyen, és a folyamat - néha egészen a brutalitásig -
megállíthatatlanul eszkalálódik.
Összegezve: A családi interakciós minták kétirányúak, kölcsönhatásban épülnek ki: a
gyerek és a szülő egymás - hibás és káros - reakciómintáit erősíti meg.
Patterson modellje azonban csak az óvodás- és a kisiskolás korra koncentrál.
Napjainkra azonban látjuk, hogy a gyermekkori agresszivitás - mely, mint
említettem, a későbbi antiszociális magatartás előképe - a gyermek és a
környezet születéstől megnyilvánuló, sajátos és folyamatos tranzakcióinak
következménye. Említettem már azt is, hogy az emberi temperamentum
jelentős mértékben veleszületett tulajdonság, és azt is, hogy bizonyos
temperamentum-jellemzők és a később kibontakozó antiszociális magatartás
között összefüggés mutatható ki. Ugyanakkor a mindennapi életben a szülő
értelmezi gyermeke viselkedését, és a veleszületett jegyek hatása ezen az
értelmezésen átszűrve érvényesül.
A vizsgálatok szerint ennek a szülői interpretációnak döntő szerepe van a szülő és a
gyermek közötti "kötés" minőségében és abban, hogy a szülői diszciplínák az
előbb említett kényszerpályára kerülnek-e. Ha a szülőnek tetszik kisfia
mozgékonysága és "kalandvágya" - úgy véli például, hogy ez az igazi férfias
viselkedés -, a veleszületett tulajdonságok következményei egészen mások
lehetnek, mint akkor, ha mindez szorongással, a gyermek jövője iránti
aggodalommal, vagy éppen türelmetlen és ideges indulattal tölti el.
Képzeljék el, ha egy ilyen alacsony toleranciával rendelkező családba beleszületik egy
magas temperamentumszintű baba. Ez már az első hetekben kiderül.
Rendszerint úgy, hogy a gyerek az éjszakákat végigüvölti. Ekkor a rémült szülők
hívják a gyerekorvost, aki azt mondja, hogy hasfájós a baba, vagy azt, hogy ne
kényeztesse őt a szülő, hagyja, hadd sírjon. Általában azonban fogalma sincs,
mi az oka a baba viselkedésének. Holott a válasz igen egyszerű: arról van szó,
hogy éjszaka túlságosan ingerszegény számára a környezet. Nappal egész jól
 alszik, hiszen akkor ingergazdag környezetben van, és ahhoz, hogy belső
egyensúlyát biztosítsa, kicsit vissza kell húzódnia. De éjszaka, amikor saját kis
külön szobájában alszik (egyáltalán nem baj, sőt inkább előny, ha egy
gyereknek élete első éveiben nincs külön szobája - ezt ugyanis ebben az
időszakban csak a szülő igényli, a gyerek nem), az aktív, magas
temperamentumszintű gyerek számára túlságosan sötét van, túlságosan nagy a
csend, vagyis felborul az egyensúly belső igényszintje és a külvilág között.
Tehát: ezt az egyensúlyt helyreállítandó, elkezd üvölteni, mint a sakál. (Ez az
"üvöltés" szakszó, mert ilyenkor még a gyereknek nincsenek könnyei, így nem
mondhatjuk, hogy sír.) És akkor mi történik? A szülők ilyenkor ülnek az ágy
szélén, ülnek mindketten tehetetlenül, és a kezüket tördelik. Amikor aztán az
anya nem bírja tovább, felveszi, és hosszú-hosszú ideig járkál a nehezen
megnyugvó gyermekkel föl-alá a szobában. Mire a gyerek hat hónapos lesz,
általában kialakul egy meghatározott szokásrend: amikor a gyerek éjszaka sír,
akkor az anyuka átmegy, felveszi. Vagy melléfekszik az ágyra (az apa ilyenkor
mérges, mert másképp képzelte ezt az éjszakát, azonfelül reggel korán kell
kelnie stb.), és amikor látja, hogy elaludt, felkel mellőle, óvatosan, nehogy
valami megreccsenjen, halk léptekkel, mint egy indián, megy a kilincsig. De
abban a pillanatban, ahogy a kilincshez ér a kezével, a gyerek felriad, és
kezdődik minden elölről. A lényeg ebben az, hogy a gyerek és a szülő elkezdi
egymást tanítani, természetesen anélkül, hogy ezt észrevennék.
A helyzet pontosan olyan, mint a Patterson-modell esetén, amelyről az óvodás- és a
kisiskolás korú gyerekek kapcsán már beszéltem. Mire tanítja a szülő a
gyereket? Arra tanítja, hogy az üvöltés következménye ránézve mindig
kedvező, mert a szülő ugyan egy darabig ellenáll, de aztán mindig enged -
sokszor nem is az elomló nagy szeretete miatt, hanem mert zavarja a zaj. Végül
tehát ölbe veszi a gyereket, megadja neki, amiért annyit harcolt. (Pontosan úgy,
mint a hároméves gyereknek, aki megáll a kirakat előtt, és azt mondja: "azt a
játékot kérem!"). De - mint a Patterson-modell esetén láttuk - a fordított
megerősítés is elkezd működni ám! Mert a gyerek is elkezdi tanítani a szülőt,
aki jó darabig bírja ugyan, de aztán egyszer mégiscsak "odacsap". És mi ennek
a következménye? A gyerek halálosan meglepődik. Ez szokatlan dolog, ilyen
még nem volt. Meglepetésében még tovább küzdeni is elfelejt, a szülő meg úgy
érzi: bevált a módszer! Igen ám, de legközelebb már kisebb a meglepetés, a
szülőnek már kétszer is oda kell csapnia, hogy eredményes legyen, és így
tovább. Szóval a szülő megtanítja a gyereket a hisztire (ami végül mindig a cél
eléréséhez vezet), a gyerek meg a szülőt tanítja arra: "ha üvöltök, hisztizek,
tombolok (a megfelelő ige szabadon kiválasztható) csak rám kell csapni
néhányat, ez biztosan beváló nevelési módszer!"
Szóval: előttünk áll az antiszociális személyiség fejlődésének vázlatos modellje, mely
arról szól, hogy a gyermek veleszületett tulajdonságai (temperamentum-
jellemzői) gyakorlatilag születése pillanatától kezdve nem egyeztethetők össze
felnőtt környezete toleranciaszintjével - ahogy mondani szokták: a szülői
"fogadókészséggel". Nem az a baj, hogy a gyerek az átlagosnál
temperamentumosabb, hiszen születhetett volna olyan családba, amely ezt a
tulajdonságot nagyon is értékelni képes, és ebben az esetben a szocializáció
nem fut "vakvágányra". Önmagában az sem baj, hogy a szülők toleranciaszintje
alacsonyabb az átlagosnál; ha kevésbé temperamentumos gyermekük születik,
fejlődése ebben a családban harmonikusan alakul. A baj az, hogy a két
struktúra: a gyermek biológiai adottságai, valamint a szülők tűrőképessége és
szociális elvárásai - összeegyeztethetetlen, és ez a tény meghatározza - ha úgy
tetszik, determinálja - a személyiségfejlődést. Az ilyen gyermek
csecsemőkorában üvölt és követelőző, óvodáskorában agresszív, impulzív és
irritábilis, iskoláskorára pedig - miközben hasonlóképpen agresszív marad -
megjelennek az antiszociális életvezetés egyéb jelei - csavargás, hazudozás,
lopás, droghasználat - is. Talán fölösleges említenem - hiszen tudják - hogy a
folyamatot számos kockázati tényező - például a szülők rossz anyagi helyzete,
diszharmonikus házassága, válása - felgyorsíthatja, míg az ún. "protektív

- 11 -
 faktorok" - harmonikus házasság, anyagi biztonság, értékes kortárs kapcsolatok
— lassíthatják, módosíthatják.
A legfontosabb faktor azonban: a gyermek empátiájának alakulása. A vizsgálati adatok
szerint a négy-ötéves, nagyon agresszív gyerekek ugyanolyan empatikusak,
mint a többi. Ha a felnőttel való közös játék során egy súlyosabb tárgy a felnőtt
lábára esik, és az ütés láthatóan komoly fájdalmat okoz (mert a vizsgálatban a
felnőtt ezt eljátssza), az agresszív gyerekek ugyanannyi és ugyanolyan
részvétet mutatnak (sajnálkoznak, bűntudatuk van, igyekeznek segíteni), mint a
többiek.
Támogatnám az empátia szisztematikus nevelését. Azokban az óvodákban, ahol én
megfordulok, mindig megpróbálom rávenni az óvónőket arra, hogy tanítsák a
gyerekeket a véletlen és a szándékos közötti különbségre. Sokat beszélek arról
is, hogyan kell a kívánt magatartásformákat - a nem kívántakkal szemben -
megerősíteni. Ez nagyon egyszerű. Mert az szokott történni, hogy elküldik a
gyereket a pszichológushoz, aki megvizsgálja és a lehető legjobb indulattal - és
igaza is van - odaírja, hogy több szeretetet igényel. És akkor a pedagógus, akár
óvónő, vagy tanítónő, széttárja a karját. Én most mit csináljak? Tessék valami
konkrétumot mondani nekem, hogy mit tegyek ezzel a gyerekkel. Ma már
léteznek ilyen konkrétumok, melyek köré lehetne - és kellene is - programokat
szervezni.
Ugyanakkor a legagresszívabb gyerekek két év múltán (tehát már az iskolában),
drámaian eltérő módon viselkednek. Együttérző reakcióik száma látványosan
alacsonyabb, mint óvodáskorukban, és magatartásukban megjelenik egyfajta
feltűnő részvétlenség; mintha kifejezetten szórakoztatná őket, ha másokat baj
ér. Ez a részvétlenség minden valószínűség szerint azzal a cinikus közönnyel
rokon, mely az antiszociális fiatalokra és felnőttekre egyaránt jellemző. Azokra
az - óvodáskorukban szintén nagyon agresszív - gyerekekre viszont, akik a
kisiskolás korukra is megőrizték empátiájukat, alig lehet hétéves korukban
ráismerni! Jóval kevésbé agresszívak, mint két évvel korábban; empátiájuknak
köszönhetően megrémíti őket a tény, hogy másoknak fájdalmat okoztak, és
együttérzésüknek tulajdonítható az is3 hogy felelősséget tudnak vállalni
cselekedeteikért!
Úgy tűnik tehát, hogy négyéves kor körül még megfér egymással az agresszió és az
empátia a személyiségben, de az elkövetkező két-három év során az egyik
feltétlenül kiszorítja a másikat. Ha az empátia a "győztes", a gyerekek
agresszivitása csökkenni kezd, a szocializáció esélyei pedig növekszenek. Ha
viszont az agresszivitás "győz", a gyerek fejlődése alig feltartóztathatóan halad
az antiszociális magatartás felé. Mindebből következik tehát, hogy mintha
lennének bizonyos határok a személyiség fejlődésében (úgynevezett szenzitív
periódusok), melyeken belül az egyénnek van választási lehetősége, amelyeken
belül döntéseit nem határozza meg túlságosan a jelleme, azaz akarata szinte
korlátlanul szabadon választ irányt. De ha túllép ezen a szenzitív perióduson,
akkor egyre kevésbé szabad az útválasztás, ehelyett egyre erőteljesebben
szűkül a fejlődési mozgástere. Talán úgy is fogalmazhatnám: átlépve ezeket a
szenzitív periódusokat, az ember egyre inkább saját karaktere foglyává válik:
vagy nem is akar olyan döntéseket hozni, melyek szemben állnak jellemével,
vagy csak nagyon nehezen képes - segítség nélkül valószínűleg egyáltalán nem
képes - az ilyen döntések megvalósítására.
Többször hangsúlyoztam már, hogy a determináció és a szabad akarat jól megfér
egymással a modern kutatásokban. De a pszichológia akkor, amikor a moralitás
felé fordul, képtelen a szabad akarat feltételezése nélkül dolgozni - hiszen a
szabad akarat hiányában valószínűleg nem is létezik moralitás. Ismerjük ezeket
a pszichológiai kifejezéseket: én-erő, önkontroll, önbizalom, melyek mind az
akarathoz kapcsolódnak. Ugyanígy beszélhetünk belső kontrollról és külső
kontrollról.
A külső kontrollos ember a "sors" és a "végzet" híve, azaz úgy érzi, nincs szerepe saját
életének irányításában. Amikor sikerül neki valami, akkor szerencséje volt,
 amikor nem sikerül neki valami, akkor balszerencséje. Tehát vele "történnek" az
események, nem ő alakítja azokat. A belső kontrollos ember viszont részt vállal
élete építésében; nem azt mondja, hogy szerencséje volt, hanem azt:
"megdolgoztam érte" vagy "ügyes voltam", és nem azt mondja, hogy
balszerencséje volt, hanem azt: "hibáztam". A két embertípus világképe
alapvetően eltér egymástól, és a háttérben az önértékelés szintje áll: a külső
kontrollosé alacsony, a belső kontrollosé magas. A külső kontrollos úgy képzeli
el életét, mintha egy deszkaszálba kapaszkodva lebegne a tenger felszínén.
Ahhoz, hogy vihar kerekedik-e, mely őt pillanatok alatt a mélybe taszítja, vagy
békés, napos idő lesz-e, és ő szép barnára sül, mire a mentőhajó rátalál, neki
magának igazán semmi köze sincs. A belső kontrollos ugyanakkor még a
deszkaszálon fekve is evezni próbál a kezeivel, és úgy érzi: rajta múlik, hogy jó
irányba indul-e. A külső kontrollos csak úgy tudja a gazdagságot elképzelni,
hogyha a lottón öt találatot ér el, a belső kontrollos viszont dolgozik, tervez,
befektet, kockáztat - ha éppen milliomos akar lenni, és nincs jobb dolga.
Tehát a szabad emberi döntés és akarat lehetőségének feltételezését a pszichológia
nem tudja kihagyni elméleteiből és kutatásaiból. Például évtizedek óta kutatja:
létezik-e az embernek olyan tulajdonsága, amit becsületességnek nevezünk.
Természetesen még a pszichológusoknak sem kerüli el a figyelmét az a tény,
hogy az élet különböző kihívásai során nagyon sok ember viselkedik
becsületesen, azaz - lemondva kecsegtető esélyekről - ellenáll a kísértésnek, és
megőrzi elvei és viselkedése harmóniáját. Ugyanakkor nem tudjuk pontosan,
hogy ez a "tartás", ez az "akaraterő" mennyire tulajdonságértékű, azaz: ha
valaki bizonyos szituációban becsületesnek mutatkozott, feltétlenül így
viselkedik-e más - jellegében az előzőtől eltérő - helyzetekben is? Például a
főkönyvelő, aki olyan helyzetekben, amikor milliókat sikkaszthatna, de ellenáll a
kísértésnek, hasonlóképpen ellenáll-e ifjú és csinos titkárnője csábításának is,
ami harmonikus házasságát, gyermekei egészséges személyiségfejlődését
fenyegeti?
Ma már sejtjük: a becsületesség - vagy a becstelenség - mint általános emberi
tulajdonság - tehát a megnyilvánulás helyzeteitől többé-kevésbé függetlenül -
igenis létezik! A becsületességnek és az akaratnak egyik legérzékenyebb - és
legtöbbet vizsgált - mutatója a "kísértésnek való ellenállás" képessége, melynek
hátterében az emberi önuralom, az önkontroll - ha úgy tetszik: a szabad akarat -
szintje áll. Szeretném hangsúlyozni, hogy az önkontroll nemcsak morális
kategória! Az önkontroll teszi lehetővé például azt is, hogy koncentrálni tudjunk
unalmas feladatokra, hogy óvatosan és körültekintően hajtsunk végre bizonyos
mozgássorozatokat (egyforma körök rajzolásától kezdve az úttesten való
átkelésig), és ez teszi lehetővé az idő-perspektíva kiterjesztését is, olyanformán,
hogy képesek legyünk előre tervezni, felhasználni a jelenben a múlt
tapasztalatait, és így lemondani közvetlen előnyökről egy időben jóval később
megvalósuló jutalom kedvéért. A vizsgálatok szerint a bűnözők például
lényegesen alacsonyabb önkontrollal rendelkeznek, mint a társadalom többi
tagja, és kutatások eredményei utalnak arra is, hogy a kísértésnek való
ellenállás - tehát az erkölcsi korlátok betartása a megszegésükre csábító
helyzetekben - szintén összefügg az önkontrollal. Az egyik kísérletben például a
kísérleti személyek lehetőséget kaptak a csalásra, majd egy hónappal később
ugyanezeknek az embereknek választaniuk kellett egy alacsony értékű
azonnali, illetve egy jóval értékesebb, de késleltetett jutalom között. Azok, akik
a késleltetett jutalmat választották, az előző kísérletben összehasonlíthatatlanul
kevesebbet és ritkábban csaltak, mint a többiek, és a kísértéseknek jóval
hosszabb ideig voltak képesek ellenállni társaiknál.
Sok évvel ezelőtt egy kedves kollégámmal - Kozéki Bélának hívták, már hosszú ideje
nincs közöttünk - mi is végeztünk egy hasonló kísérletet, hetedik osztályos
gyerekekkel. Nem dolgoztuk fel az anyagot teljesen - már nem emlékszem rá,
hogy miért -, így azután nem is publikáltuk. Az osztályfőnök - természetesen
előzetes megbeszélésünk alapján - azt mondta a tanulóknak, hogy most
matematika dolgozatírás lesz, de a feladatok nem a dolgozatfüzetben vannak,

- 13 -
 hanem külön lapon, mert ezeket számítógépen fogják értékelni.(Csak zárójelben
jegyzem meg: akkoriban a számítógép még nagyon nagy dolog volt, a szó átvitt
és valódi értelmében is. Nálunk az MTA Pszichológiai Intézetében egyetlen
számítógép működött - a KFKI-ban készült -, és akkora volt, mint egy szoba.)
Ezért, folytatta az osztályfőnök, a papír hátulján minden feladatnak ott található
a megoldása. A papírt megfordítani tehát tilos! Talán mondanom sem kell: a
papír túloldalára hamis eredményeket írtunk, tehát aki a dolgozatírás során
ezekkel azonos eredményre jutott: nyilvánvalóan csalt. A papíron 5-6,
fokozatosan nehezedő feladat szerepelt, így módunkban állt azt is megfigyelni,
ki milyen szinten "csábul el", azaz milyen nehéz az a feladat, amelynél már
képtelen ellenállni a kísértésnek. Feltétel-variációkkal is játszottunk: volt olyan
kísérleti helyzetünk, amelyben a pedagógus árgus szemekkel járkált a padsorok
között, a másikban újságot olvasott a katedrán, és volt olyan helyzet is, amikor
kiment az osztályból a dolgozat írása idején.
Ilyen kísérleti helyzetekben mindig megtaláljuk az előbb említett összefüggést: azok a
gyerekek, akik a többieknél hajlamosabbak a csalásra, a jutalmat sem szeretik
késleltetni; inkább kevesebb legyen, de azonnal! Képtelenek arra is, hogy
unalmas feladatokra koncentráljanak; ha például minden alkalommal, amikor a
falon kigyullad a kék lámpa, le kell nyomniuk egy billentyűt, de nem szabad
lenyomniuk, ha a piros lámpa gyullad ki, ezek a gyerekek egy-kettőre
összezavarodnak, és meggondolatlanul nyomkodnak minden villanásra. Vagyis
a jutalom késleltetése, a figyelem koncentrációja és a morális kísértésnek való
ellenállás képessége egyaránt az önkontroll - de nevezhetjük úgy is: akarat -
irányítása alatt áll, ami azt jelenti, hogy a morálisan csábító helyzetekben
jelentkező önuralom nem valami független erkölcsi gátlás, hanem a
személyiséget jóval szélesebb körben irányító, az erkölcsinél jóval általánosabb
érvényességű faktor funkciója. A jellem tehát jóval többet jelent, mint egyszerű
morális tartást: mindenekelőtt egyfajta általános emberi tartásra utal, mely
erkölcsi és nem erkölcsi helyzetekben egyaránt megmutatkozik. Kétségtelen,
hogy ez a széles értelemben vett, az önuralom képességére épülő jellem
biológiai és környezeti tényezők által közösen meghatározott.
Éppen biológiai determináltságából ered a régi filozófiai vita, mely szerint: morálisan
értékelhető-e, tekinthető-e a jellem összetevőjének az olyan viselkedés,
amelyre az embert öröklött hajlam készteti? Kant erre a kérdésre "nem"-mel
válaszol. Véleményéből az következik, hogy csak az olyan viselkedés tekinthető
morális értelemben jellemesnek, melyben az ember "szabad akarata"
segítségével küzdi le az ellenkező irányú késztetéseket. Schiller egyik verse
például éppen ezt a filozófiai álláspontot szurkálja:
Szívesen szolgálom barátaimat, De sajna erre hajlam késztet, így aztán gyakran furdal
a gondolat, Hogy nem vagyok erényes.
Nos, ha a tisztességtelen magatartás - minden kockázat nélkül - számos előnnyel
kecsegtet, míg a tisztességes nem ígér semmi jót, döntésem pillanatában az
akaratom szabad! Természetesen - mint azt megpróbáltam kifejteni - a
háttérben számos szociális és biológiai feltétel húzódik meg. (Saját
kísérletünkben például még azt is észrevettük, hogy még az iskolai atmoszféra
is szerepet játszik abban, hogy a gyerekek mennyire állnak ellen a kísértésnek.
Voltak iskolák, ahol - a tanulók szociális-gazdasági hátterétől függetlenül -
nagyobb valószínűséggel csaltak a gyerekek, mint a többiben.) A lényeg
azonban az, hogy a "szabad akarat" elve működik, az ember morálisan felelős
cselekedeteiért. És ez nem üti azt a gondolatot, hogy a másik nézőpontból
(emlékeznek? - akkor, amikor az elektronokat nem részecskéknek, hanem
hullámnak látjuk), az ember magatartása, viselkedése bizonyos értelemben
determinált.
Ennek következtében mintha felcsillannának bizonyos lehetőségek arra, hogy egyes
életsorsokat előre láthassunk, megtalálhassuk azokat a szenzitív periódusokat,
ahol még be lehet avatkozni és a "pályán" módosítani lehet. Mert amiről szó
van, az - a mai előadás terminológiájával élve - mindig a sors és sohasem az a
fajta megváltoztathatatlan végzet, amit például a genetika klasszikus
 korszakában állítottak, vagy amit az antik görögök a Párkák-kal (Moirákkal)
érzékeltettek, akik fonogatták, majd elvágták az élet fonalát, és az embernek
lényegében nem volt semmi köze sem az életéhez, sem a halálához.
Tulajdonképpen eddig az egyénről beszéltünk, az egyén szabad akaratáról, de
beszélhetnénk a társadalomról is, bár nagyon nehéz kérdés, de nagyon ésszerű
és nagyon időszerű is: melyek azok a helyzetek és mivel magyarázhatóak,
amikor bizonyos esetekben az egyének és a csoportok kontroll nélküli,
manipulált hordává tudnak válni, és hihetetlen, magunk által is döbbenetesnek
minősített dolgokat képesek művelni. Úgy látom, ehhez bizonyos társadalmi
szituáció szükséges, a háttérben különféle feltételek hatásaival. Anyagi,
gazdasági problémákkal például. Egészen más egy olyan országban szegénynek
lenni, ahol mindenki szegény, és más dolog egy olyan országban szegénynek
lenni, ahol az orrunk előtt morálisan megkérdőjelezhető vagyonok nőnek ki a
semmiből.
Tehát az elégedetlenség növekedésének vannak bizonyos társadalmi-gazdasági
feltételtényezői. És vannak bizonyos szocializációs mechanizmusok, melyek
következtében az egyén, mint egyéniség, nagyon gyenge, rosszul
körvonalazódottan alakul ki, és ennek következtében a manipulációnak, a
"tömeggé válásnak" jobban kiszolgáltatott, mint egyébként lenne. Tizenéves
korban egyébként is gond van ezzel a körvonalazottsággal, ennek
következtében hajlamos egy társaság könnyen a szó tudományos értelmében
hordává válni - és ebben még nincs pejoráció -, tehát részévé válni a tömegnek,
és ennek következtében akár öntudatlanul - önkontroll nélkül - cselekedni.
Freud is írt erről, a modern pszichológia is sokat foglalkozik vele. Ellene azzal tudunk a
leghatékonyabban fellépni, ha erős, a ,tömegvonzásnak" ellenállni képes
egyéniségeket nevelünk, akik individuumként képesek részévé válni a
közösségnek. Éppen ezért: mindenképpen fontosnak érzem a közösséget, a
közösségépítést.
Én nem vagyok túl nagy híve a törvényeknek. Azok jobbára csak arra jók, hogy száz év
múlva lássuk majd, hogy a társadalom mit tartott helyesnek, és mit nem.
Tragédiának érzem, hogy a rendszerváltozás óta sorra hullnak szét a
közösségek ebben az országban, az embereknek nincs kapaszkodójuk.
Tapasztalataim szerint a gyermek- és felnőttkori depressziónak is jellegzetes
oka ez, hiszen még Isten sem kapaszkodó már a mai emberek legtöbbje
számára. Nincs mibe, nincs kibe kapaszkodniuk, nincsenek gyermekközösségek
és nincsenek felnőtt közösségek sem. Egyszer úgy fogalmaztam, hogy az
úttörőkről mondhatnak nekem bármit, de ott mégiscsak "ej haj, száz torokból
szállt az énekszó". Nincsenek meg tehát azok a gyermekközösségek, és
hiányoznak azok a felnőtt közösségek is, akár faluházak, akár kultúrházak köré,
vagy valamilyen tevékenységforma köré csoportosítva, ahol az egyén saját
moralitását nem a törvényhez, hanem a többi emberhez méri. Ezek sokkal
hatékonyabbak, mert mondhat a törvény, amit akar, de ha annak a
közösségnek a tagjai neheztelnek rám, amelyhez tartozom, az nagyon nagy baj.
Éppen ezért én - a családi és iskolai nevelés "jobbítása" mellett - a közösségek
létrehozásában látnám a megoldást. Valamiféle széles értelemben vett klubélet
létrehozásában. Engem gyakran hívnak egy kis vidéki városkába előadásokat
tartani. Ebben a városban alakult egy polgárőrség, melynek egyik tagja - aki
egyébként fogorvos - többet lát ebben a funkcióban, mint az éjszakai őrjáratok
megszervezését. Arra törekszik, hogy a várost igazi közösséggé formálja.
Számos témakörben (például a gyermeknevelés gondjairól) előadásokat, közös
programokat szervez, és teszi ezt azért, hogy közös értékek és normák
alakuljanak ki. És milyen érdekes, ha lenne erre vonatkozó statisztika, jól
látható lenne, hogy mióta ez a polgárőrség ott így dolgozik, és kezd kialakulni
egy ilyen közösség, mintha csökkenne a fiatalkori devianciák száma. Azóta
mintha sem politikai, sem egyéb kérdések nem tudnák annyira kiélezni az
emberek közötti ellentéteket. A belső indulatok kiélésére, levezetésére nem kell
csatornákat keresni, ezek megoldódnak a közösségen belül és nem pedig
beleakadnak a kínálkozó témákba. Én ebben látom a megoldást. Az ok pedig a

- 15 -
személyiség kialakulatlanságában keresendő és mérhetetlen
felkészületlenségében. A mai fiatalok nagyon okosak, de lelkileg éretlenek, és
ez sebezhetővé teszi őket. Meggyőződésem, hogy ennek pszichológiai okai
vannak. Mindenesetre sokat segítene, ha ők egy közösség részeként tudnák -
autonóm személyiségként - megfogalmazni magukat.
Feldmár András
Végzet, sors, szabad akarat

Talán azzal szeretném kezdeni, hogy amikor a témáról kezdtem gondolkozni, akkor
két angol szó jutott az eszembe, a fate és a destiny. Magyarul a két szó: a sors
és a végzet. Hogy a sors a fate és a végzet a destiny. Lehet, mert a végzet
szóban benne van a vég, és a destinyben van a destination, ami olyan, mint a
végállomás vagy cél, valaminek a vége. Tehát úgy néz ki, hogy angolban talán
a végzet, az a destiny. Viszont jó végzet nincs. A végzet az mindig rossz. A
végzet az valamilyen tragédia.
Ugyanakkor lehet az embernek jó sorsa vagy rossz sorsa. Nem tudom pontosan, hogy
mi a sors és mi a végzet közt a különbség magyarul, és ezért inkább a fate-ről
és a destiny-ről fogok kicsit beszélni. Mert az angolban nagyon-nagyon tisztán
lehet tudni, hogy a görögök tulajdonképpen erről a fate-ről beszéltek. A fate-nek
az alapja a fatum, ami azt jelenti, hogy "amit valaki mondott", ami ki lett
mondva. Tehát a fate az az, hogy a görögök és a rómaiak úgy képzelték el az
életüket, mintha marionett bábuk lennének, és zsinóron rángatnák őket. Tehát
az egész élet egy bábjáték, és az istenek mozgatják a zsinórokat. Az embereket
csak annyira érdekelte az önmaguk sorsa, hogy jaj, mi lesz velem, hogyan
fognak rángatni. Aztán a kereszténység és a zsidóság már másként vélekedett
erről. Ha görögül gondolkodtak volna a zsidók, akkor soha nem hagyták volna
ott Egyiptomot. Akkor azt mondták volna "itt születtünk, ez a sorsunk, itt
maradunk". Tehát a faith és a destiny között az a különbség, hogy abban a
pillanatban arra gondolhatok, hogy nem csak zsinóron rángatnak az istenek,
hanem én is elhatározhatom, hogy hová megyek, vagy hogy milyen legyen az
életem. Tehát abban a pillanatban, amikor az én akaratom számít, akkor jön be
a destinyről való gondolkodás.
Az embernek tehát nagyon sok választása van. Bele kell néznie a saját szívébe, hogy
görögül él-e vagy zsidóul. Mert ha görögül él, én úgy érzem, az lesz a baj, hogy
depressziónak lesz. Hiszen, ha az, amit én akarok, annak semmi köze ahhoz,
ami történik, akkor az nagyon szomorú dolog. Akkor nincs remény. Akkor az
embernek el kell szégyellnie magát. Mert ha olyan dolgok történnek velem,
amin nem tudok változtatni, akkor inkább a szégyennel kell megbirkóznom, ami
azt jelenti, hogy inkább arra várok, hogy a föld megnyíljon alattam, és nyeljen el
- el akarok tűnni, láthatatlanná akarok válni.
Másrészt, ha úgy élek, mintha a destiny lenne a valóság, tehát, ha valami nem tetszik,
megszüntethetem, el tudom hagyni, mint amikor a zsidók otthagyták
Egyiptomot, akkor meglehet, hogy rosszul döntök, és lehet, hogy akkor közöttük
is sokan voltak olyanok, akiknek emiatt bűntudatuk volt. Viszont a bűntudat
más, mint a szégyen. A bűntudattól meg lehet szabadulni. A bűn olyan, hogy ha
rosszat tettem, jót is tehetek, azt valahogy ki lehet javítani. A szégyentől csak
úgy lehet megszabadulni, ha az ember bosszút áll. Hogyha engem valaki
megszégyenít, akkor az az érzésem, hogy nem lehet ebből kikerülni, hacsak
nem állok bosszút. És a bosszúállásnak nincs vége. Az egész életem így a
szégyen és a bosszú közötti variáció. Ez így egy nagyon-nagyon deprimáló,
nagyon szomorú élet lehet.
Felmerül a kérdés, hogy van-e szabad akarat? Vannak olyan pszichológusok, akik azt
mondják, hogy a szabadság az egy illúzió. És a szokás a valóság. Úgy tűnik,
hogy ezek a pszichológusok gépeknek gondolnak minket, hogy be vagyunk
állítva, és ügy működünk, hogy előre meg lehet mondani, hogy mi lesz. És a
pszichológusok a világon mindenütt tanácsot adnak. Például, amikor megkérik
az ügyvédek a pszichológust, hogy vizsgáljon meg valakit, aki bűncselekményt
követett el.
És ekkor azt kérdezik a pszichológustól, hogy valószínű-e, hogy ez az ember ezt még
egyszer meg fogja tenni? Szerintem ez őrültség.
Nem tudom, hogy valójában van-e szabad akarat vagy nincs, de a fenomenológiája
számomra az, hogy ha akarok inni, iszom,! ha nem, akkor nem, ha akarok enni,

- 17 -
 akkor eszem, ha nem, akkor nem. Rengetegen jönnek hozzám terápiára, akik
azt állítják, hogy sok mindent akarnak csinálni, és nem csinálják, és sok mindent
nem akarnak csinálni, és tovább csinálják. És ha figyelmesen elolvassuk Freud
írásait, azok majdnem mind ilyen akaratproblémákról szólnak. Sőt, ha
visszamegyünk Szent Ágostonhoz, akkor ő is arról írt, az Istennek arról
panaszkodott, hogy miért van az - és pontosan így fejezte ki magát -, hogy
akarok tenni dolgokat, és nem teszem, és nem akarok tenni dolgokat, és
állandóan folytatom, és tovább teszem - miért van ez? Skinner szerint a
szabadság illúzió, a szokás a valóság. Szerintem az egyetlen valóság az a
szabadság, és a szokás az abszolút illúzió. És mint terapeuta, az a munkám,
hogy bátorítsam az embereket arra, hogy ha olyan szokásaik vannak, amiktől
meg akarnak szabadulni, azt megtegyék.
Én nem véletlenül használom a bátorítás szót, mert ez tulajdonképpen bátorság
kérdése. Magyarul talán nem nyilvánvaló, de angolul a bátorság az courage -
franciául pedig ugyanez a coeur (talán a magyar kurázsinak is van köze e
szavakhoz), mindkettőnél a szív a szótő - tehát a bátorság valahogy a szívvel
van kapcsolatban. Nem a pumpáló izommal, hanem amit itt érzünk, valahol a
szív táján. Ha valaki annyira elszomorodik, hogy már nem akar semmit
megpróbálni, akkor azt az angol szót használjuk, hogy disheartened. A szó
annyit jelent, mintha elvesztette volna valaki a szívét, és elcsüggedt. Ha valakit
megcsaltak, és nagyon csalódott, akkor az angolban azt mondják broken
hearted, eltört a szíve, összetört a szíve. Hogyha valakit vigasztalnak, akkor úgy
mondják hearten, hogy segít az egyik ember a másiknak, hogy megtalálja a
szívét, bátorít, új erőt ad. De ha - ahogy én sejtem - minden pillanatban
szabadon választhatunk, tehát csinálhatnánk mást, mint amit csinálunk, minden
pillanatban megszabadulhatunk attól, ami nem tetszik, akkor miért van az, hogy
sokan azt érezzük, hogy nem tehetünk semmit. Csak várunk, és engem érdekel,
hogy mire várunk. Az is eszembe jutott - és ez a terápiában nagyon is gyakran
fölmerül -, hogy csak a rabszolgák várnak. A rabszolgatartók nem várnak. Az,
akinek hatalma van, nem vár. Csak az vár, akinek nincs hatalma. De mire vár a
rabszolga?
Hegel azt mondta, hogy a tanítvány a mesterének a halálára vár. És valóban, a
pácienseim nagyon sok olyan történetet mesélnek el, ami arról szól, hogy
tulajdonképpen valamire állandóan vár az ember. Lehet, hogy a gyerek a
szüleinek a halálára vár, lehet, hogy a férj a feleségének a halálára vár, de ezt
nem tudják, nem mondják ki maguktól.
Nemrégiben egy családterápián vettem részt. Ott volt az apa, az anya, a két lányuk és
a fiuk, meg a két lány férje és a fiú felesége. Vagyis négy pár. A probléma az
volt, hogy a két lány utálta a nőt, akit a fiú elvett feleségül. A családnak volt
pénze, és attól féltek, hogy ez a nő az ő pénzükre vadászik, ezért nem lehet
benne megbízni. Észre sem vették, hogy ahogy beszéltek, az öccsüket
leértékelték, hülyének nézték. Azt mondták, hogy ez a nő megbabonázott
téged, és addig nem tudunk beszélni veled, amíg ezzel a nővel élsz. Nem tartott
sokáig megéreznem, hogy a két lány az apjukhoz beszél, mert mind a kettő úgy
hitte, hogy ő az apjuknak jobb felesége lett volna, mint a mamájuk volt.
Valószínűleg ismerős a helyzet, amikor a lány azt hiszi, hogy a papa hülye volt,
hogy elvette a mamát feleségül. Ahogy hallgattam, rájöttem, hogy ez a két lány
arra vár, hogy a másik két nő meghaljon. Lelkük mélyén nagyon boldogok lettek
volna, ha a mama és az öccsük felesége meghalt volna. Amikor én ezt
kimondtam, úgy néztek rám, mint egy bolondra. A várakozással az a baj, hogy
rettenetesen unalmas. Úgy gondolom, hogy a halál azért jön, mert az ember
unatkozik. Az ember teste elunja magát. Ha az ember vár és unatkozik, akkor
azt hiszi, hogy mindennek vége van. A gyerekek nem várnak, nem unatkoznak,
a pillanatnak élnek, de ahogy idősebbek leszünk, ahogy öregszünk, már ez is
volt, már az is volt, ezt se merem megcsinálni, azt se merem megcsinálni,
mindig ugyanaz van, várok valamire, unatkozom. Szerintem ebbe az ember
nagyon beleöregszik. Ha sokat várunk, mire várunk? A halálra várunk.
Mindannyian várunk a halálra.
Én azt állítom, hogy a szabadság létezik, hogy a szabadság élő valóság!
Ami engem érdekel az ez - és nekem ezért izgalmas -, mert akivel beszélgetek, akivel
dolgozom, az előbb-utóbb rájön, hogy ő valóban szabad.
A Nobel-díjas orosz származású költő, Joseph Brodsky (Joszif Brodszkij, 1940-1996)
sohasem akarta elveszíteni a saját szabadságát. Sokszor elmesélte, hogy
amikor fiatal volt, és még Oroszországban élt, egyszer elkapták, és kérdezték
tőle, hol dolgozik, és mondta, hogy ő költő. Akkor elvitték Szibériába - mert, aki
nem dolgozik, ne is egyék - egy munkatáborba, ahol büntetésül sok fát kellett
vágnia, írta arról, hogy nagyon-nagyon fontosnak találta, hogy egy pillanatra se
érezze magát áldozatnak. Szerintem - nagyon helyesen - rájött arra, hogy ha az
ember úgy éli az életét, mint egy áldozat, akkor vége az életének. És Brodsky
szerint nincs olyan helyzet, amiben az embernek áldozatnak kell éreznie magát.
Tehát akkor, amikor ott volt a táborban, nem volt hatalma -mert milyen hatalma
lehet a rabnak egy szibériai táborban -, de amikor azt mondták, hogy ennyi fát
kell felvágnia a nap végére, akkor ő kétszer annyi fát vágott föl. így tartotta
meg a szabadságát. Ilyenformán nem azt csinálta, amit más mondott, ő
senkinek nem lett a rabszolgája, de azt is tudta, ha kevesebbet vágott volna fel,
vagy azt mondta volna, hogy én nem vágok fát, akkor megölték volna, de hogy
kétszer annyit vágott fel, így nem tudtak vele mit csinálni, csak néztek rá,
mintha őrült lenne, de így megtarthatta a szabadságát.
Beszélgettem egyszer férfiakkal, akik megölték a feleségüket. Megkérdeztem tőlük,
hogy ha tényleg úgy érezték, hogy meg kell ölniük a feleségüket, akkor miért
nem választottak más utat, hogy megmeneküljenek tőlük. Például mondhatták
volna, hogy lemennek cigarettáért, és soha többé nem mentek volna haza.
Akkor nem kellett volna börtönbe menniük. Komolyan rám néztek, és azt
mondták, hogy ez soha nem jutott az eszükbe.
Azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen a pszichoterápia értelmetlen lenne, ha szabad
akarat nem lenne. Én úgy kerültem erre a területre, hogy nagyon-nagyon sokat
szenvedtem fiatal koromban. Kezdetben matematikus voltam, halvány gőzöm
nem volt a pszichológiáról vagy terápiáról. De mivel bizonyos dolgok
megismétlődtek, és mert fájdalmas műsorok ismétlődtek meg, gondoltam,
hátha ez nem véletlen, vagy elmebajom van - mert velem is elhitették, hogy
ilyen van, aztán később kiderült, hogy nincs -, de szenvedtem, és arra
gondoltam, hátha lehet élni szenvedés nélkül, és akkor találtam egy terapeutát,
és kilenc hónapig jártam hozzá ötször egy héten. Gondoltam, ha belekezdek
valamibe, akkor hát végig csinálom, így belekezdtem. Nagyon tradicionális
terápia volt, le kellett feküdnöm a sezlonra, ő ült mögöttem, és az orrát
piszkálta, de azért odafigyelt - ahogy mondtam, hogy mi történt velem, akkor
azt mondta, hogy ezt én mind csak képzelem, mert soha semmi nem történik
velem. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy talán arra kellene figyelnem, hogy ki
csinál, mit, kivel. Ki tesz, mit, kivel.
Hogy ez egy misztérium, hogy valami történik, tehát abban a pillanatban, amikor azt
mondjuk, hogy ez történt vagy az történt, akkor az azért van, mert nem akarjuk
tisztán látni, hogy ki csinált, mit, kivel. Ez egy olyan tabu dolog.
Például az első házasságom három és fél év után megszűnt. Aztán én nagyon
reménykedtem, és megint megnősültem, és három és fél év múlva vége volt a
második házasságomnak is. És én úgy véltem, hogy ezt a nők csinálják velem.
És ez a terapeuta volt az első, aki azt állította, hogy erre nagyon büszke
lehetek, mert ezt én értem el. Az én akaratom szerint történik pontosan. Akkor
én azt hittem, hogy ő hülye, mert magamtól erre sohasem jöttem volna rá, de ő
azt mondta, hogy nézzük meg a tényeket. Amikor három és fél éves voltam,
akkor (1940-ben születtem) anyámat elvitték Auschwitzba, apámat
munkaszolgálatba, nagyanyámat a gettóba, és egy fiatal, húszéves katolikus
nő, akit én nem ismertem, az életét kockáztatta, és elrejtett. Különben
megöltek volna. Három és fél éves koromtól ötéves koromig - pontosan nem
emlékszem de valószínűleg - az volt az érzésem, hogy mindenki otthagyott.
Tehát mindazoktól el kellett válnom, akiket három és fél éves koromig
ismertem. Elvesztettem az apámat, az anyámat, a nagyanyámat, és egy

- 19 -
 ismeretlennel éltem. Ebben jó is volt, meg rossz is volt. A terapeuta szerint a
legfájdalmasabb az volt számomra, hogy mikor egyedül találtam magam, az
nem az én ötletem volt. Hogy ez történt velem. Ezt szenvedtem. Bosszúból,
hogy "mestere legyek" a helyzetnek, húsz éves korom után elintéztem, hogy
három és fél év után a kapcsolataimnak vége legyen. És az újabb kapcsolatnak
is három és fél év után vége volt. Tehát ura voltam a helyzetnek, és ő szerinte
ez olyan boldoggá tett belülről - bár a tudatom alatt -, hogy megérte a
szenvedést, amit a tudatomban átéltem. O azt mondta, hogy a tudatomban
nagyon büszke voltam arra, hogy most én vagyok az életemnek a mestere. Ez
nagyon elgondolkodtatott akkor, és ez volt az első ötlet, ami annyira érdekes
volt, mert a saját életemben éreztem, hogy van bennem valami, amiről nem
tudok, és meg is ijesztett, de nagyon érdekes is volt. S akkor kezdtem azon
gondolkodni, hogyan tudnék összeköttetésbe kerülni önmagámmal. Mert
nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem teszem meg*, akkor az a részem, amiről nem
tudok az fogja vezérelni az életemet. Akkor elhihetem, hogy nincs szabad
akaratom, a sorsom diktálja, hogy mi történik, nagyon könnyen azt
gondolhattam volna, ha nem megyek el terápiára, hogy nekem ez a sorsom.
Három és fél év után mindenkit elveszítek... Gyerekkoromban is,
felnőttkoromban is ez a sorsom. Itt jön be a hipnózis. Ez maga a hipnózis.
Amikor a fogorvos azt mondja, hogy most nem kell lidocaint beadni. Ehelyett
hipnózison keresztül érzéketlenné teszi - mondjuk - az ujjamnak a hegyét, tűvel
szúrja, meg nem érzem, tűzbe tartja, nem érzem egyáltalán. Ha az ujjam
érzéketlen, azt érintsem hozzá az ínyemhez, és akkor az is érzéketlen lesz. És
akkor a fogorvos tud dolgozni.
Az, az igazság, hogy a hipnózis segítségével lehasítom azt a részemet, ami érzi a
fájdalmat. Tehát valahol itt van a másik énem, aki ordít a fájdalomtól, de ennek
a részemnek halvány gőze sincs, hogy itt mi történik. Ebből a példából az is
nyilvánvaló hogy minél jobban fáj valami, az ember annál inkább megtalálja azt
az utat, hogyan lehet lehasítani, leszakítani az embert attól a részétől, ami fáj.
Valószínűleg sok fájdalmat okozott az elszeparálás, a szüleim elvesztése, de az is,
hogy az, aki menedéket adott nekem, nem akarta, hogy állandóan sírjak, így
aztán lehasítottam a fájdalmat, nem csak magam miatt, hanem udvariasságból
is, hogy ne sírjak állandóan. Itt az, az idegen nő, aki meghívott a családjába,
akkor a legkevesebb, amit tehetek, hogy ne sírjak állandóan. Nagyon gyakran
mélyen motiválva vagyunk, hogy elválasszuk önmagunkat azoktól a részektől,
amik rettenetesen fájnak. Ha az életben soha nem találom az összeköttetést
azzal a részemmel, ami egykor fájt, akkor az a részem, amitől elválasztottam
magam, vezérli az életemet. És akkor csak csodálkozom, hogy nahát, mi
történik velem. Freud ezt a "megismétlés kényszerének" nevezi.
Hogy lehet újra megölelni azt a részemet, amitől elválasztottam magam? Ez azon
múlik, hogy olyan helyzetben vagyok-e már, hogy a túlélési problémáim meg
vannak oldva. Mert addig, amíg azzal küszködöm, hogy életben maradjak, addig
nagyon is jó, hogy leválasztom azt a részem, amelyik fáj. Mert ha elvesztem
magam a fájdalmamban, akkor nem tudok túlélni. Az ember csak akkor tudja
megölelni azt a részét, amit lecsatolt, ha már tud élni, ha úgy érzi, elmúlt a
veszély.
De ehhez kell egy olyan társadalom, vagy egy olyan család, vagy egy terapeuta, akire
emberileg számítani tudok. Ezt a dolgot egyedül nem lehet megcsinálni. Ehhez
egy másik is kell, valaki, aki a karban tud tartani, aki meg tud ölelni, legalább is
addig, amíg megsiratom azt, ami történt velem. Mert azért csatoltam le
magamról, hogy ne kelljen meghalni a bánattól. Ehhez olyan környezet kell,
ahol nem kell magamra vigyáznom. Nem könnyű manapság. A megsiratás és
gyászolás az első lépés ebben. A pszichiátria furcsa helyzetben van. Nem értem
egészen, mi történt a pszichiátriával, miért szorgalmaskodnak azon, hogy egyre
több betegséget találjanak ki.
Például itt van az "anorexia". A pszichiátria azt gondolja, hogy ez egy betegség. Az
egyik probléma azzal, hogy azt mondják valakiről, hogy anorexiás - abban a
pillanatban, hogy valakiről azt gondolom, hogy az, akkor már nem is látom őt-
 magát. Akkor már nem is tudom, hogy kiről beszélek. Mert akkor egy
betegségnek a példázata az, aki előttem ül. Nem látom élesen, kivel vagyok,
nem érzem, nem is kell vele lennem. És akkor már ő is érzi, hogy nem érdekel,
és vége az egésznek. Akkor megint játszunk. Én játszom a pszichoterapeutát, ő
játssza a beteget. Ezt a szót, hogy anorexia, fogom használni, de fontos tudni,
hogy nem veszem komolyan. Ahány anorexiással találkoztam, mindegyiknek
más volt a problémája. Mindegyik máshonnan máshová próbál kerülni. De
gyakran ez egy olyan helyzetből fakad - legalábbis vannak családok, akik
megengedték, hogy lássam, mi történik -, hogy van egy nagyon-nagyon erős
mama, és van egy gyenge papa. Gyenge olyan szempontból, hogy beadja a
derekát a mamának. Nem tud nemet mondani a mamának. És minthogy az evés
a mamával kapcsolatos, egy olyan lány, aki azt mondja a mamának, hogy nem
eszem, te főzhetsz, de én nem eszem, az a mamával veszekszik. Nemet mond.
De nem csak nemet mond, hanem megmutatja a papának, hogy kell nemet
mondani a mamának. Tehát a papát tanítja arra, hogy nem kell beadnia a
derekát.
Én nem azt mondom, hogy ez mindig így van, de nem egyszer így van. Általában, ha
van valaki, aki nem eszik, nem tud enni, lehet, hogy nem akar enni. Miért nem
akar? Ez olyan, mintha sztrájkolna, vagy tüntetne. Ez egyfajta tüntetés. Egy
plakátot is hordozhatna, amire az van írva, hogy ide kell figyelni, mert itt van
valami, amiről senki nem beszél, és figyelem, figyelem, itt valami rossz dolog
történik, amiről nem lehet beszélni. És amíg valami meg nem változik, addig
sztrájkolok, addig azért sem eszem. Abban a pillanatban, amikor a környezete
ezt elfogadja, egészen másképp kell beleilleszkednie a családba, mintha azt
hiszik, hogy agybaja van a lánynak, vagy egy vírust kapott.
A diszlexia nem ebbe a kategóriába tartozik, legalábbis e felől nem vagyok biztos.
Mert amit úgy hívnak attention deficit disorder, nem tudom magyarul, de azt
jelenti: a gyerek nem tud odafigyelni. Hogy a figyelme túl rövid, vagy nagyon
gyorsan megváltoztatja. Hogy nem tud egy dologra figyelni sokáig. Szerintem
nagyon gyakran abból ered, hogy amikor pici volt, akkor nem figyeltek rá. Tehát
nem volt elég figyelem, de nem a gyerekben, hanem a gyerekre. Lehet, hogy
van valami az idegrendszerben, ami nehézzé teszi azokat a dolgokat, amiket mi
elfogadunk arra, hogy hogyan kell helyesen írni, vagy hogyan kell a jobbot és a
balt megkülönbözetni. Én mindig nagyon komolyan gondolkodom azon, hogy mi
az agybaj, és mik az élet nehézségei, de kilencvenkilenc százalékban azoknak,
akik hozzám járnak, azoknak az élet nehézségeivel vannak problémái, nem
agybajuk van.
Vagy itt van az alkoholizmus. Sokan azt gondolják, hogy az egy betegség. A
skizofrénia. Nagyon sokan gondolják azt, hogy az egy betegség. A depresszió.
Rengetegen azt gondolják, hogy az egy betegség. Muszáj, hogy betegség
legyen, ha van orvosság rá, akkor persze, hogy betegség. A multiple
personality, magyarul hasadt személyiség, tudathasadás, az is egy betegség.
Nem tudom, hogy jutottak erre a konklúzióra. Mielőtt erről beszélnék, szeretnék
felolvasni egy idézetet. Csak, hogy tudjátok, hogy hogyan gondolkozom erről.
Hogy éljünk, és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a
belévetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek
emberrel beszélnie - írta Camus A lázadó emberben.
Mert a szolgalelkűség, a hamisság és a terror elnémítja, az embereket, és
megakadályozza, hogy közösen munkálkodjanak sorsuk alakításán. Szükség van
tiszta beszédre és egyszerű szavakra. Legalább azért, hogy a kétségbeesés
valótlannak bizonyuljon. Vagy egyszerűen, csak azért, hogy kiderüljön
egyértelműbben, mint ahogy nyílt vita nélkül kiderülne, mi is a helyzet. A
beszédnek, beleértve a hallgatást is, amely annak egyik válfaja, csodálatosan
sok jelentése, útja, módja, határa, van.
Tulajdonképpen ez a pszichoterápia alapja. A beszélgetés azért, hogy közösen
munkálkodjunk a sorsunk alakításán.
Egy tizennyolc éves lányt a szülei elhoztak, hogy beteg, mert nagyon sovány. Ahogy
leültem, és beszélgettem velük, nagyon érdekes volt, hogy sokkal könnyebb

- 21 -
 volt arról beszélniük, hogy a lány nem tud enni, mint arról, hogy nem akar. És
elképzelhető, miért. Ha nem tud enni, ha beteg, akkor nem kell megvizsgálni a
papának és a mamának a kapcsolatát, nem kell megvizsgálni, milyen az otthoni
légkör, amiben felnőtt, és azt sem, hogy mit éreznek egymás iránt. Hogy mi az
igazság, színészkednek-e, vagy hazudnak. Akkor minderről nem kell beszélni.
Mert hogyha beteg, akkor meg kell vizsgálni, meg kell találni az orvosságot, és
akkor meg kell gyógyítani. És akkor nem kell beszélgetni. Ez a pszichológia
alapelve. Orvosok, akik pszichiátriára akarnak specializálódni, járnak hozzám
terápiára, mesélik, hogy - még most is - a vancouveri Orvosi Egyetemen, ha egy
pszichiáter az osztályon leül, és beszélget egy emberrel, akit skizofrénnek
címkéztek, akkor a főorvos megszidja a gyakorlót, hogy "mi nem beszélgetünk a
skizofrénekkel, mi csak orvosságot adunk nekik". Miért? Mert, ha beszélgetsz
velük, akkor feldúlt lelkiállapotba kerülnek, és sokkal nehezebb velük együtt élni
az osztályon. Végeredményben megtiltották a fiatal orvosoknak, hogy
beszélgessen azokkal, akik az osztályon voltak.
Szerintem ez olyan, mint a sötét középkor! Én nem tudom megérteni, hogy ez hogyan
lehetséges, de ez így van minden orvosi egyetemen, ez így van az egész
úgynevezett civilizált világban. Elmondanám, hogy egy skizofréniás fiatalember
eljött hozzám beszélgetni. Találkoztam az apjával is és az anyjával is. Egy
nagyon kemény családból származott, nem volt sok melegség, szeretet,
szabadidő, de amennyire lehetett, szerették a gyerekeiket. Semmi baja nem
volt a fiúnak, nagyon is okos fiú volt, jól szerepelt az iskolában, addig a
pillanatig, amíg tizenhat éves korában egy napon az öltözőben, amikor a
többiek már bent játszottak a tornateremben, és ő még a cipőjét fűzte, akkor a
tanára minden bevezető nélkül megkérte, hogy különböző szexuális dolgokat
csináljanak együtt. Egyébként nagyon magas, erős, jól sportoló fiú volt, és
nagyon szerette a tanárát, aki a kosárlabdát tanította nekik. Egy szó nélkül, öt
perc alatt megtörtént az egész. Utána a tanár bement a tornaterembe, és szólt
a fiúnak, hogy "na gyere, gyere!" Attól kezdve, hogy a fiú belépett a terembe, a
tanár úgy viselkedett, mint azelőtt, mintha semmi sem történt volna. Soha
többé szó sem esett erről. Amikor beszélgettem vele, azt tapasztaltam, mintha
valami akkor, régen megtört volna benne. Mintha ez a titok teljesen
meghasította volna az elméjét. Mert nagyon szerette ezt az embert, elkezdett
kételkedni abban, hogy a hihetetlen dolog valóban megtörtént-e. Mert ha nem
történt volna meg, akkor megtarthatta volna a kapcsolatát ezzel az emberrel,
de ha megtörtént, akkor - úgy érezte - mindennek vége van.
Ha egy ember lelkiismeretfurdalás nélkül bánt egy másikat, a legrosszabb az, hogy
amikor az, akit bántottak, belenéz annak a szemébe, aki bántotta, nem talál
semmi jelet, nincs egy csillag a homlokán. Abban a pillanatban valami történik,
ami azt jelenti, hogy attól a pillanattól fogva soha senkiben nem tudok
megbízni. Mert a legnormálisabb arc mögött bújhat meg valaki, aki engem
bántani fog. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy gyakran megtörténik, hogy, ha
engem valaki bánt, azt senki nem fogja felelősségre vonni, szabadon fog járni,
senki se kérdezi, hogy ezt hogy tehette velem, tehát nincs igazság és senkiben
sem tudok megbízni...
Azok, akik öngyilkosok lesznek, szerintem ezért lesznek öngyilkosok. Nagyon egyedül
érzik magukat, mert senkiben sem tudnak bízni, és egy olyan világban, ahol
nincs igazság, ahol nem lehet abban bízni, hogy felelősségre vonják, aki bántja
a másikat, akkor azt mondják, hogy én ilyen világban nem akarok élni, nem
akarok játszani. Szerintem ez sem őrültség vagy betegség, hanem egy szabad
választás. Én meg tudom érteni azokat, akik úgy gondolják, hogy így nem lehet
élni. Ez a fiatal fiú ebben a helyzetben volt, senkivel nem tudott beszélni.
Ahelyett, hogy megértette volna, milyen reménytelen világban él, inkább
kétségbe vonta saját józan elméjét. És egy ponton elkezdett ordítani, és így
nagyon könnyű skizofrénné válni. Csak annyi kell, hogy beáll az ember egy
útkereszteződésbe, ahol sok a jármű, megáll a közepén és elkezd ordítani.
Akkor nagyon hamar beviszik az embert egy elmegyógyintézetbe, és ha akkor
az ember még verekszik is, hogy ne fogják le, akkor úgy egy óra múlva úgy
 fognak róla beszélni, mint skizofrénről.
Más úton is oda lehet kerülni. Ismertem egy másik fiút, az lefeküdt az ágyára, és nem
kelt fel, és ott végezte a dolgát is. Ezt is mindannyian megtehetnénk, ha
akarnánk, akkor skizofrénnek fognak címkézni, és lehet, hogy ellátnának
életünk végéig, és soha többé nem kellene arról gondolkodni, hogy keressek
pénzt, hogyan tartom el magam.
Még egy történetet elmondok. Egy idősebb nő került hozzám, aki pár évig egy intézet
zárt osztályán élt, és negyven vagy ötven elektrosokk kezelést kapott, aztán
valahogy kikerült. Négyszer próbált öngyilkos lenni, de valahogy mindig
megtalálták. Most már körülbelül öt éve dolgozom vele, és azóta nem követett
el öngyilkosságot. Hároméves volt, amikor a szülei Európában utazgattak.
Három idősebb testvére volt, akik közül a legfiatalabb is tíz évvel volt idősebb
nála. Tehát valószínűleg véletlenül történt a fogantatása, és addigra a szülei
inkább már szabadon akartak utazgatni. A hároméves gyereket meg otthagyták
egy családnál három, négy, öt hónapig, amíg ők utaztak az idősebb
gyerekekkel.
Vele is olyasmi történt, mint velem. Aki befogadta, valószínűleg nem akarta, hogy
állandóan visítson, tehát elkezdett szerepet játszani. Háromévesen elkezdett
színházat játszani. Belül rettenetesen érezte magát, de kívül úgy csinált, mintha
minden rendben lett volna. Mikor a szülei hazaértek, akkor úgy csinált, mintha
jó kislány lenne. Aztán úgy csinált, mintha jó tanuló lenne, aztán úgy csinált,
mintha hozzáment volna valakihez, aztán, mintha jó anya lenne. És a második
gyerekének a születése után megbolondult. Egyszer, amikor haza kellett volna
mennie, egy hotelbe ment, és nem mozdult ki onnan. Aztán egy pszichiáter
elment hozzá, beszélgetett vele. Aztán kórházban élt.
Amikor hozzám került, egy órán keresztül mozdulatlanul ült, és egy szót sem szólt. Én
meg ültem vele szemben mozdulatlanul. Mert hogyha ő nem szól, én mit
mondjak? Nekem nem volt mondanivalóm. De ott volt. Érdekes, hogy néha úgy
érzem, hogy egyedül vagyok, hiába ül ott valaki. De én ezzel a nővel nem
éreztem, hogy egyedül vagyok. Tudtam, hogy ott volt. Nem mozdult, nem szólt,
de ott volt. Hetekig így ültünk, szó nélkül. Aztán az volt az érzésem, hogyha ő
nem szól, akkor majd én. És elkezdtem beszélni. Egy váltott helyzetbe
kerültünk, mintha ő lett volna a terapeutám, és én elmondtam neki, ami
eszembe jutott. Egy szót se szólt. Az első szava - pár hónap múlva - az volt,
hogy fél tőlem. Kérdeztem, hogy miért. Azt hiszi, hogy elveszem a szabadságát.
Mondom: "milyen szabadságát?" Nagyon érdekes, hogy eddig úgy érezte,
szabad volt neki megölnie magát. Szabadon öngyilkos lehet, amikor csak akar.
Attól félt, ha valódi kapcsolatba kerül velem, akkor nem fogja tudni megölni
magát. Gondoltam: az nem baj. De attól a ponttól kezdve ez a helyzet
mostanáig is tart. De ez nem egy könnyű dolog. Nyilvánvaló lett, hogy nem
tudja, hogy ő ki. Most már ötvenéves, és halvány gőze sincs, hogy mi az ő
vágya. Mert eddig úgy élt, az volt a színház az életében, hogy a mások vágyát
teljesítette, amíg tudta. Amikor már nem tudta, akkor eljátszotta, hogy őrült. De
arra, hogy megérezze, vagy kitalálja, hogy mi az ő vágya, arra nem volt idő,
arra nem kapott támogatást.
Nem könnyű az embernek megtudnia, mi a saját vágya. Azt meg lehet sejteni, hogy
másoknak mi a vágya, azt is, hogy pontosan mit óhajtanak, hogy nekem milyen
vágyaim legyenek. De hogy valóban mi az én vágyam, azt nem könnyű
megtalálni.

- 23 -
Dr. Popper Péter
A kételkedő hite

Ezt a témát azért szeretem nagyon - nem minden témát szeretek egyformán — mert
bár én nem érzem, és soha nem is éreztem magam mesternek, semmilyen
vonatkozásban, de azért a tudományban vagy a tudomány vidékén az a szép,
hogy nem kell egyetérteni. Ki fog derülni, hogy sok mindent valóban
másképpen látok, és másképpen értékelek, mint ahogy ez Ranschburg Jenő és
Feldmár András előadásaiban elhangzott, és én ezt egyáltalán nem is tartom
bajnak.
Rögtön a fogalmak használatánál el kell mondanom, hogy én más értelemben
használom ezeket a szavakat. Vagyis én azt gondolom, hogy a végzet az ősi
fogalom, ananké, ahogy a görögök mondták. A végzet az, ami könyörtelenül
beteljesül az emberen, és amelyet az istenek írnak elő vagy határoznak meg az
emberek számára, ami ellen nincs apelláta. A végzet ellen lehet harcolni, lehet
küzdeni, de a győzelem reménye nélkül. Hadd említsem meg, a már
ötszázezerszer elcsépelt példát Oidipus-ról, akinek megjósolják, hogy meg fogja
ölni az apját, és feleségül fogja venni az anyját. És ő egész életében küzd ennek
a végzetnek a beteljesülése ellen, de hiába. Éppen ez a küzdelem elleni harc
okozza, hogy a végzet beteljesedjen rajta. Babits ezt nagyon szépen fejezi ki -
van ugyanis egy görög drámája, illetve annak az utánérzése, a Laodameia.
Ebben a drámában egy királynő halott férjét három órára vissza tudja hozni a
szerelem erejével az alvilágból. Aztán mind a kettejüket elnyeli a sötétség. És
akkor azt mondja a Laodameia papája zárómondatként, hogy: ő megharcolta a
harcot s elhullt a végzet alatt. Én úgy gondolom, hogy ez az ananké lényege.
Lehet ellene harcolni, de mindig az ananké győz. S valóban, ez a görög
tragédiának is a lényege, hogy tragikus hősök, nagy jellemek felveszik a harcot
a végzetük ellen - és elbuknak. Egy nyikhaj pusztulása nem tragédia. A görög
dráma azonban tragédia, mert ebben a harcban valami nagy emberi érték
pusztul el, amikor a végzet győz.
Az én fogalomhasználatomban az évezredek során a végzet megenyhült valamiért, és
erről a "valamiért"-ről szeretnék majd beszélni. Magyarul, azt állítom, hogy az
ananké, a végzet sorssá enyhül, fátummá. Másképp használom ezeket a
fogalmakat, mint Feldmár András. A végzetből sors lesz, a végzetből fátum lesz,
az anankéból fátum lesz, és valóban - és ezt én is így gondolom -, hogy a sors
lazább, mint a végzet, tendenciaszerű, vagyis az embernek van valamiféle
befolyásolási lehetősége a saját sorsát, a saját fátumát illetően. Persze ebben
sem kell olyan biztosnak lenni, mert hiszen ezek a régi bölcsek nagyon
kétértelműek voltak, bölcsességeikben, tehát például ananké ide, fátum oda,
Seneca erről azt mondja: vezetik a végzetek az akarót, aki hagyja, hogy
vezessék, - a nem akarót pedig vonszolják. (Ducunt fata volentem, no-lentem
trahunt). A beleegyezőt vezetik a végzetek, a tiltakozót, az ellenállót vonszolják.
Vagyis ugyanoda jut az utóbbi is, csak jól összetöri magát a vonszolódásban. De
ugyanarról van szó, a vezetés és a vonszolás végcélja, végeredménye mindig
ugyanaz. Ez a probléma, amit a végzet, a sors, illetve a szabad akarat érint, az
egyik legősibb problémája az emberiségnek, és minden vallásnak, minden
hitnek az alapkérdése.
Hogy rögtön az elején kezdjem, az emberiség története egy testvérgyilkossággal
kezdődik. A Káin nevű úr agyonüti testvérét, Ábelt. Ennek a gyilkosságnak
állítólag az az oka, hogy Ábel áldozatának a füstje felfelé száll, az Istenhez, és
Káin áldozatának füstje pedig nem, az a földön gomolyog. Vagyis Isten nem
fogadja el Káin áldozatát. Ha az ember a Bibliát egy kicsit a mögé rejtett
pszichológiai gondolatok szempontjából nézi, akkor ki fog derülni, hogy ez a
Káin-Ábel történet egyrészt azt mondja el, hogy az életben nincs nagyobb
sérelem az elutasításnál. Ennél nagyobb pszichés trauma és sérelem nem
létezik, hogy valakit szerelmi partnerként, barátként, munkatársként, hívőként -
tehát bármilyen emberi vonatkozásban - elutasítsanak. "Nem kellesz!" Ez a
 legnagyobb trauma. És ezért öl Káin, ezért az elutasításért.
Aztán van még itt néhány biblikus magyarázat az áldozat körül. Talán arról van szó,
hogy Káin meg Ábel megmérkőzik a papságért, a papi funkcióért, mert csak a
papnak van joga áldozatot bemutatni az Istennek. Tehát esetleg van ennek a
Káin és Ábel történetnek egy másik vonulata is. De ami a legérdekesebb benne
az, hogy Isten nem bünteti meg Káint ezért a gyilkosságért. A dolog úgy indul,
hogy először egy haragvó Isten szólal meg, és azt mondja: "Káin, mit
cselekedtél? Testvéred vére felkiált hozzám, az egekbe!" Thomas Mann szerint
Káin azonban nem rettent meg ettől az isteni hangtól, hanem visszafeleselt:
Álljon meg a menet! Ki teremtett engem olyannak, hogy gyilkos indulatok lobbannak
fel bennem, hogy olyan szenvedélyeim vannak, melyek arra kényszerítenek,
hogy rögtön, átvigyem az indulataimat cselekvésbe, azaz üssek! Nem te
teremtettél engem ilyennek? És most engem vonsz felelősségre a te
teremtésedért? Hát én a te kreatúrád, a te teremtményed vagyok. A dicséretet
elvinnéd, a dicsérő szavakat, a zsolozsmákat elvárod tőlünk a világ
teremtéséért, de a hibáidért nem akarod a felelősséget vállalni? Hát nem te
felelsz azért, hogy én ilyen lettem, ilyennek teremtettél?
Ez is egy vallásetikai alapkérdés mind a mai napig. Hogy a csudában van ez? Az
ember egyrészt teremtmény, ha most ezt vallásosan nézem, Istennek az
alkotása, kreatúrája, és mégis, aki valami disznóságot csinál, felelősségre
vonatik az Isten által, aki őt ilyenné teremtette. Úgyhogy a determináció, a
szabadság - felelsz-e magadért vagy sem - alapkérdések. Ugyanis, ha szabad az
ember, akkor felelős magáért, akkor lehet bűnösnek nyilvánítani, és lehet
felelősségre vonni. Ha viszont nem szabad, hanem determinált, illetve
meghatározott egy isteni akarat vagy bármilyen transzcendens erő által, akkor
nem lehet felelősségre vonni, nem lehet bűnössé nyilvánítani.
Ha szabad ezt mondanom, évezredeken keresztül minden vallásban és egyházban azt
kutatták, hogy hogyan másszanak ki ebből a kutyaszorítóból. Hiszen egyrészt
ott van az Isten mindentudása, mindenhatósága, totalitása - másrészt ott van
az ember felelőssége önmagáért. Van egy középkori katolikus szerzetesi ima,
mely úgy szól, hogy: Téged, fennen, szólítunk - mondja az Istennek —3 hogy
ilyennek teremtetted az embert, de az embert ugyanúgy szólítjuk, mert
önmagáért mégis ő felelős. Ez az alapkonfliktus. Hogy az Isten ilyennek
teremtette az embert, és megszóljuk érte szemrehányóan, hogy miért ilyennek?
S az embert szintén szólítjuk, hiszen önmagáért mégiscsak felelős. Az ima úgy
folytatódik, hogy:
Tekintsd hát ezt is az ördögi feleselést, emberi szívünkben, uram, mert bizony ezek is
úgy etetik őt, minthogyha hallevest adnának elébe, és ne vígy minket a
kísértésbe, de a bűn az ajtónkban kopog ám, és bejön a szobánkba és az
asztalig jön előre. Távoztasd hát el a forró serpenyőt, melyen ég a húsunk,
lévén az állat mibennünk oly esendő.
Így szól a középkori ima. Vagyis nagyon féltek ezek a középkori szerzetesek,
borzasztóan féltek az ördögi feleseléstől az ember szívében. És ez egy
alapprobléma nyilvánvalóan vallásetikai szempontból, hogy hogyan is van ez?
Felel az ember magáért, vagy nem felel? És itt minden antropomorf emberi
megoldás csődöt mond. Hadd idézzem Jób könyvét ebből a szempontból, ahol
az Isten és az Ördög fogadást kötnek Jób istenhűségére, hogy minden ronda
csapás, átok ellenére hű marad-e az Istenhez? így kiteszik Jóbot a szenvedések
kvintesszenciájának. Ezt a nagyon is rendes embert, aki soha semmi rosszat
nem csinált. Kínok kínjait állja ki Jób, a végén elveszti a türelmét, és megátkozza
még a napot is, mikor megszületett. Akkor eljön hozzá három barátja, elkezdik
korholni Jóbot, hogy Isten mindig igazságos, mindig emberszerető, mindig
mindent az emberek érdekében cselekszik, még akkor is, ha az ember nem
képes átlátni az isteni szándék hátterét és okait. Ezután a párbeszéd után
megszólal az Isten, és azt mondja a Jób barátainak, hogy csak azért nem
pusztítalak el titeket, azért nem öllek meg titeket, mert Jóbnak vagytok a
barátai. Igen gyorsan menjetek vezekelésekre és megtisztító szertartásokra,

- 25 -
 mert nem az igazat vallottátok énrólam. Én nem vagyok igazságos, én nem
vagyok jóságos, én nem vagyok emberszerető, én nem ilyen vagyok. Ezt Isten
sokszor elmondja: Adok, akiknek adok, elveszek, akitől elveszek! Isten nem oszt
egyformán se jót, se rosszat, se tehetséget, se okosságot, se szegénységet, se
gazdagságot. Semmit se oszt egyformán az emberek között. Csakis az ő
szándékán múlik, hogy kinek mit ad, és mit vesz el tőle. S ennek okai az ember
számára átláthatatlanok.
Ennek az ellentétnek a feloldása - Isten mindenhatósága és az ember felelőssége
önmagáért - borzasztóan nagy probléma, és amikor azt mondom, hogy
fogalmam sincs a dolog lényegéről, akkor az erre is vonatkozik. Fogalmam
sincs, hogy ez hogyan működik a valóságban. Az emberben van egy érzés, hogy
igenis, felelős önmagáért, bizonyos határok között legalábbis, de nyilván felelős
a Teremtő is. Itt minden vallás megpróbál valami magyarázatot, valami kibúvót
találni. Ezt nem akarom felsorolni, egyet mesélek csak el.
A zsidó Kabbalában van egy szó, ami magyarul nagyon komikusan hangzik: cimcum.
Ennek a szónak semmi köze nincs a csecsemőgondozáshoz, hanem azt jelenti,
visszahúzódás, önmagába húzódás. A Kabbalának erről egy olyan tanítása van,
hogy kezdetben minden tele volt Istennel, Isten a totalitás volt. Az egész
kozmoszban nem volt egy milliméternyi hely, ahol Isten ne lett volna jelen. Igen
ám, csakhogy amikor felmerült benne a teremtés gondolata, nem volt hova
teremteni, mert mindenhol ő, az Isten volt. És ekkor következett be Isten
visszahúzódása önmagába, tehát a világnak, a kozmosznak egy jelentős részét
elhagyta az Isten, elhúzódott onnét, és ott, ahol már nincs Isten - mondja a
Kabbala -, oda teremtette ezt a világot, az anyagi világot, a materiális világot.
Nem akarok továbbmenni ebben a problémakörben, de ebből a szempontból
annak a zsidónak a kétségbeesése, aki azt mondja, hogy nem hiszek Istenben,
ha lenne Isten, nem engedte volna, hogy mindaz, ami megtörtént - deportálás
és Auschwitz - megtörténjenek, ez csacsiság. Ugyanis a teremtés ott történt,
ahonnan Isten visszahúzódott, Auschwitzban nincs ott az Isten. Ezzel próbálja
kiegyensúlyozni a Kabbala ezt az isteni mindenhatóságot és az ember
önmagáért való felelősségét. Vagyis olyan területeken garázdálkodik az ember,
ahonnét az Isten visszahúzódott. És már az ember felelős azért, hogy ezeken a
területeken mit csinál magával, másokkal, a világgal.
Az egész Káin és Ábel történet ezt az alapvető valláserkölcsi problémát élezi ki,
melynek a vége az, hogy Isten nem bünteti meg Káint, hanem azt mondja, hogy
"fuss, amerre akarsz". De Káin még itt is makacskodik, és azt mondja: "De hát
én gyilkos lettem temiattad, engem most mindenki megölhet", és ekkor teszi rá
Isten a bélyeget Káin homlokára, ami nem büntetés, hanem védelem: Káin az
Istené, mindenki láthatja, nem szabad bántani. Egy ujjal sem szabad
hozzányúlni Káinhoz. így végződik a történet. Tulajdonképpen ez ugyanaz a
kérdés, mint a szabadság meg a determináció, az ember függetlensége vagy
függősége Istentől.
Nagyon megragadta a figyelmemet, amit erről Feldmár András mondott, hogy "az
ember nem tudja elviselni a bántást, vissza akar ütni, bosszút akar állni". És ezt
pszichológiai problémaként vetette fel. Ez egy nagyon régi gondolat. Saul
Bellow ezt úgy fogalmazza meg, hogy az összes élőlény közül az ember nem
tudja elviselni, hogyha verik. Az állat elviseli, ha verik, az ember nem. Vissza
kell ütnie. Elmesélnék erről egy történetet, mely ma az irodalomban auschwitzi
legendaként szerepel. A történet a következőképpen szól:
Néhány ortodox vallású lengyel zsidó Auschwitzban elhatározta, hogy megpróbál
vallásos életet élni. Volt egy vállalkozó szellemű rabbi, aki azt mondta, jó, óriási
titoktartás mellett, teljes diszkrécióban próbálják meg a vallásos életet.
Összegyűltek nagy titokban istentiszteletre, és kiderült, hogy nem tudnak
imádkozni. De nem azért, mert nem tudják az ima szövegét, hanem azért, mert
annyi keserűség, vád, kétségbeesés volt bennük — és elsősorban az Isten iránt,
aki mindezt megengedte és lehetővé tette —, hogy ez lehetetlenné tette az
imádkozást. Ekkor a rabbi azt mondta, hogyha ez a helyzet, akkor nem lehet
mást tenni, mint vallásos bíróságot állítani föl, és a vádlottak padjára az Istent
 ültetni. És ezt meg is tették. Volt ügyész, bíró, ügyvéd, és Isten volt a vádlott - a
deportálásokért, a gázkamrákért stb. Lezajlott a tárgyalás, és nem találtak
mentséget az Isten számára, így a bírósági tárgyalás azzal végződött, hogy az
Istent halálra ítélték. Amikor kimondták a halálos ítéletet Istenre, akkor a rabbi
felnézett az égre, és azt mondta: "feljöttek a csillagok, eljött az ima ideje", és
elmentek imádkozni. De ehhez ki kellett mondani a halálos ítéletet.
Az újkor hajnalán élt egy nagyszerű filozófus, Spinoza, aki az etikájának az elején
rögtön kimondja, hogy Istennek nevezem azt, ami önmagának az oka - causa
sui -, nincs külső oka, önmaga teremtője. Ha megnézzük az emberiség
fejlődését az ókortól napjainkig abból a szempontból, hogy szabad akarat és
önmagáért való felelősség, akkor először is válasszuk szét a kettőt. Először is
nézzük az akarat szabadságát. Az ember akarata szabad. Mint pszichológus, én
is azt gondolom, hogy akarati életem szabadon szárnyalhat, ugrálhat. Eljuthatok
oda, hogy a nagymamát agyon kell ütni, mert egy ilyen undok vénasszony ne
éljen a világon. Vagy oda, hogy a szomszéd papagájának ki kell tekernem a
nyakát, igenis meg kell öljem azt a rohadt madarat, mert akárhányszor meglát,
azt mondja, hogy: "mit csináltál, csúnya?!" Ezek ugye negatív akaratok éppen,
és ha fel akarok szállni a Napig, mint Ikarus, szabadon akarhatom ezt, ki gátol
benne? Tehát az akaratom, az szabad. Ezért ezt az egész akarat-szabadság
problémát álproblémának látom. De nem ugyanaz az akarat szabadsága, mint a
cselekvés szabadsága. Itt a különbség. Hogy az akaratom szabad, de a
cselekvésem nem. És ez már a papagájnál kiderül, hogy én hiába akarom a
papagájt kitörölni az élők sorából, van-e nekem arra belső lehetőségem, hogy
kitekerjem egy élőlény nyakát? Nincs! Van-e arra belső lehetőségem, hogy
megöljek egy öregasszonyt? Nincs! Vagyis hiába akarok valamit szabadon, a
cselekvésem nem szabad, nem engedi megvalósulni. A cselekvésnek vannak
gátjai, korlátai, nem az akaratnak. Hiába akar Franciska elválni a férjétől
huszonhat éve, meg tudja-e csinálni, hogy otthagyja? Ez a kérdés. Nem az, hogy
akarja-e. Hát persze, hogy akarja, hiszen ronda, iszákos disznó, de meg tudja-e
tenni?
Azt a kérdést teszi fel Thomas Mann József és testvérei című regényében, hogy nem
volt-e József gonosz, hogy meghagyta az apját húsz éven át abban a hitben,
hogy ő halott? Miért nem értesíti valamilyen módon? Nem teszi meg. És erre azt
mondja Thomas Mann, hogy óriási pszichológiai hibát követ el, aki összetéveszti
a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel. Mert külsőleg mindent
lehet, mindent megcsinálhatok, de van-e rá belső lehetőségem? És ezt ne
keverjük össze a külsővel, a külső megvalósíthatósággal. Az egész szabadság
probléma ugyanis a belső lehetőségre vonatkozik. Hogy mire van egy embernek
belső lehetősége.
Megaláztak és megvertek egy tinédzser gyereket a bőrfejűek, és ettől nagyon
depressziós lett. Mondom neki, játsszunk! Mondjuk, van neked egy hatlövetű
belga ismétlő fegyvered. Odajönnek a bőrfejűek, mit csinálsz? Előkapod, lelövöd
őket? Azt mondja: "Nem, Péter bácsi". Kérdezem: "Miért nem?" Azt mondja:
"Azért, mert én nem tudok egy méterről belelőni egy másik emberbe, én ezt
nem tudom megtenni". A pisztoly tehát megadja neki a külső lehetőséget, de
van-e belső lehetősége lőni vele? Ha nincs rá belső lehetősége, akkor neki nincs
más választása, áldozatnak kell lennie.
Na mármost, hogy ki mennyire szabad - persze a belső lehetőségekre gondolok, nem a
külső megvalósításra -, abban valóban nagyon nagy különbségek vannak, és
ebben megint csak igazat kell, hogy adjak Feldmár Andrásnak, aki ezt szintén
említi. Itt van például a görög Odüsszeusz. Aki nem egy szabad ember, ő
valóban egy marionettfigura, akit az istenek zsinórján lóg, és ami vele
megtörténik az életben, a földi életben, az egy letükrözése annak, hogy mi
történik az istenek birodalmában.
Tehát elfogadhatjuk az akkori emberiség reprezentáns figurájaként, annak
jelképeként, hogy az emberiségnek volt ilyen korszaka, amikor az ember az
istenek marionettje volt. Ha most egy nagyot ugrunk, akkor találhatunk egy
másik reprezentatív figurát is, akit úgy hívnak, hogy Hamlet. Hamlet ugyanúgy

- 27 -
 felkiált az egekbe, mint Odüsszeusz, de neki senki sem felel. Az egek üresek,
nincs válasz. Hamlet végtelenül magányos marad a saját problémájával. Aztán
van még egy, ha nagyon szorgosan kutatunk, ő Goethe Faustja, aki ugyancsak
fölkiabál az egekbe, és ő abban a furcsa helyzetben van, hogy most megint felel
valaki. Csakhogy, ki felel? Ez a kérdés. Az Isten felel, vagy az Ördög felel
Faustnak? Hát persze, az Ördög felel. Ami már előrevetítése az európai kultúra
jövendőjének. Az, hogy ördögi válaszokat fog kapni egy idő után. De
mindenesetre az is, hogy az ég kiürült, és az Olümposz üres.
Egyszer eltévedtem éjszaka Görögországban, és egy faluban kötöttem ki, ahol
kivettem egy szobát, ott aludtam. Reggel fölébredtem, és egy furcsa hegy
tövében találtam magam. Kérdeztem, hogy ez milyen hegy, és úgy néztek rám,
mint egy hülyére. És mondták, hogy ez az Olümposz. Ez az Olümposz, és én itt
aludtam a tövében. Aztán felmentem az Olümposzra, és becsületszavamra,
nincs ott senki. Kétségbeestem, az Olümposz üres! Az istenek elmentek az
Olümposzról. És ez az, amit minden nép folklórja ismer, és úgy hívják a
folklórnak ezt a részét, hogy az istenek alkonya. Azaz, hogy az istenek
elhúzódtak az ember és a Föld közeléből, elengedik az ember kezecskéjét, mint
a jó szülő a járni tanuló gyerekét, és azt mondják, szíveskedsz most már
transzcendentális támogatás nélkül élni, dönteni jó és rossz között! Tanulj meg
járni morális értelemben is! És az istenek eltűntek. Az ember pedig magára
maradt. Hogy ebbe belezüllik-e, vagy áthúzza magát ezen a szakadékon, ez a
nagy kérdés. Ez mindmáig nem dőlt el.
Nekem még Indiában egy Síva pap azt mondta, hogy az első és második világháború a
védikus hindu tanítás szerint nem volt benne az emberiség karmájában. E két
világháború már karmikus kisiklás volt a kollektív emberi történetben. Azok a
halálok, melyek tízmilliós nagyságrendben e korban bekövetkeztek, nem
karmikus halálok voltak, olyan karmája senkinek sem volt, hogy gázkamra
pusztítsa el. Ezek karmikus kisiklások, melyek azt mutatják, hogy nem biztos,
hogy az emberiség kollektíven megússza ezt az "istenek alkonya" periódust -
vagy ahogy a hinduk mondják, az isten nélküli sötétség, a "káli júga"
periódusát. Ebben élünk pillanatnyilag. Tehát itt van az a kérdés, hogy mit
csinál az ember, ha magára van utalva, ha nem kap spirituális segítséget
sehonnan; a saját erejéből, saját morális erejéből hova tud eljutni?
Hogy eggyel tovább lépjek ebben a szabadság-végzet-sors ügyben, ebben igen eredeti
álláspontot képviselnek az egzisztencialisták. Ugyanis az egzisztencialista
filozófia azt mondja, hogy minden, az ember által készített tárgy - a
motorcsónaktól a fecskendőig - úgy keletkezik, hogy először van egy ideája, egy
eszméje, azután lesz egy egzisztenciája, tehát egy tárgyi létezése, egy anyagi
létezése. Ez úgy megy, hogy amikor már tizenhatodszor vérzik minden ujja az
asztalosnak, mert nem bírja kihúzni a szöget a deszkából, akkor azt mondja, jó
lenne egy szerszám, amivel ki lehet húzni a szöget. Tehát a harapófogó először
eszmeileg jött létre, aztán megcsinálták a tárgyi valóságban. És minden, ami a
világban körülöttünk a széktől a lámpáig jelen van, annak mind ez a története.
Hogy először megszületik az eszme, az idea, és azután az egzisztencia, a tárgyi-
anyagi létezés - kivéve az embert.
Így tanítja az egzisztencialista filozófia, mert az embernél ez fordítva van. Egy embert
megszül a mamája, tárgyi létezése van, anyagi létezése van, de semmiféle idea
vagy eszme egy újszülöttben nincs.
Tehát ebben az esetben fordítva van a dolog: először van az egzisztencia, létezés, és
utána telítődik felnövése és neveltetése során eszmékkel, ideákkal. És hogy egy
újszülöttből milyen ember lesz - egy szőrös szívű gonosz lény, vagy egy jó
ember, vagy egy apostol, vagy ravasz ember vagy bármilyen más -, az attól
függ, hogy milyen ideákkal szívja magát tele a felnövekedés évtizedeiben,
milyen eszméket épít be magába. Vagyis az ideákat saját magának köszönheti.
Saját magát tölti meg ideákkal, és ebben a vonatkozásban szabad. De ha
egyszer megtöltötte magát különböző eszmékkel, ideákkal és ideológiákkal,
akkor ezek már determinálják a cselekvéseit. Tehát a cselekvéseiben már
megint nem szabad. Csak szellemi értelemben szabad. Csak akarati értelemben
 szabad, de cselekvési értelemben nem szabad. Ennek ellenére az
egzisztencialista filozófia azt hirdeti, hogy a legfontosabb dolga az embernek a
döntés és a választás. Tehát pontosan az ellenkezője annak, amit Feldmár
várakozásnak nevezett: "amikor az ember vár". Dönteni kell, választani kell.
Miért? Sartre azt mondja, hogy az ember, aki nem dönt, aki nem vállalja a
döntések és a választások felelősségét, az kiengedi a kezéből a sorsának az
irányítását. Sodródó lesz, rábízza a rajta kívüli erőkre, hogy hogyan formálják a
sorsát. Tehát az embernek dönteni kell, választani kell. És ha valaki dönt és
választ, akkor mi van? Erre azt mondja Sartre, hogy akkor is kiengedte a
kezéből a saját sorsának irányítását, mert olyan bonyolult determinációs
rendszerek befolyásolják az ember életét, hogy nem tudja kiszámítani a
döntéseinek a következményeit. Hiába döntöm el, hogy elveszem feleségül a
Jolánt, hiszen ennél nagyobb szerelem még a világon nem volt és ásó, kapa,
nagyharang, - de három év múlva a válóperes tárgyaláson már rá sem tudok
nézni. Hát mit érnek az én döntéseim a saját jövőm befolyásolásának a
szempontjából? Mit érnek? Mit ér az akarat szabadsága? Ki tudom-e számítani,
hogy a különböző akarati aktusaim és cselekvéseim hova vezetnek engem az
életben?
Ennek a dolognak a magyarázására írt Sartre egy novellát, ami arról szól, hogy egy
francia partizánt elfognak a németek. Ezek kínzással ki akarják verni belőle a
partizán vezér rejtőzködési helyét. Ez a partizán önmagába néz, és azt mondja,
hogy: "...nem tudom elviselni a kínzásokat, ismerem magamat, ha elkezdenek
kínozni, köpni fogok. El fogom árulni a partizánvezért, áruló leszek. Tehát nem
szabad eljutnom oda, hogy megkínozzanak. A halált viszont el tudom viselni, azt
hogy lelőnek, volt-nincs, ezt el tudom viselni, tehát nekem látványosan be kell
csapnom a Gestapót, az SS-t, olyan dühbe hozni őket, hogy lelőjenek dühükben.
Mert a halált vállalni tudom, de a kínzásokat nem.
Az történik, hogy hősünk ismer egy elhagyott, kiszáradt kutat a pusztában - és azt
hazudja a vallatóinak, hogy ott rejtőzik a partizánvezér. Igen ám, de a
partizánvezér nem bízik ebben a partizánban, vagyis az állóképességében, és
az eredeti búvóhelyét elhagyja - és elrejtőzik a kiszáradt kútban. A partizán
halálos nyugalommal benyögi a kiszáradt kutat, a Gestapo kimegy, ott a
partizánvezér a kútban, nyomban agyonlövik, és őt jutalmul elengedik.
Azt mondja erre Sartre, hogy ez az ember felvállalta a döntést, és árulás helyett a
halált választotta. De nem tudta kiszámítani döntésének a következményeit.
Vagyis a partizánvezért éppúgy elfogják, mintha ő elárulta volna. Mi a
különbség? Ha ez az ember elárulja a partizánvezér búvóhelyét, akkor öngyilkos
lesz, ha kiszabadul, mert árulóként nem tud élni. De ő a halált választotta, és
mégis, a partizánvezért ugyanúgy elfogták. De most már tud élni. Mert a halált
választotta, mert döntött, és ez a döntés életben tartja őt morálisan. Ezért kell
dönteni és választani, mert ez tartja egyedül egyben az embert pszichésen - a
választások és a döntések -, különben úgy szétesik, hogy összeszedhetetlen
lesz.
A dolgot mélyítendő, azt mondanám, hogy az ember azért is ilyen tétova, hogy mi az
igazság, mert ez egy évezredes vita. A vitát egy görög filozófus, Szókratész
kezdte el, aki azt tanította tanítványainak, hogy az erény, a jó, a jócselekedet
tanítható. Az embereket meg kell tanítani arra, hogy mi a jó. Szókratésznek ez a
nézete máig is él. Rengeteg ilyen pedagógia körül nyüzsgő ember azt mondja:
"nem tanítanak elég erkölcsöt az iskolában, mert ha tanítanának, nem lenne
ennyi strici, meg bűnözés..." Tehát, hogy ezt tanítani kell. Szókratész hisz
benne, hogy az erkölcs tanítható. Arisztotelész ennél kicsit már meginog, és
bevezet egy új kifejezést a görög filozófiába, azt a szót, hogy: akrasztikus
cselekvés. Megmagyarázni nem tudja, de azt mondja, hogy a mesternek igaza
van, az erény tanítható, mégis vannak emberek, akik a rosszat cselekszik. Ez
irracionális, mondja Arisztotelész. Mi oka lehet egy embernek, hogy ne a jót
cselekedje? Lehet, hogy nem ismeri a jót. Tanítsuk meg rá, és akkor nem lesz
oka, hogy ne a jót cselekedje, kivéve, hogy néha látunk ilyen akrasztikus
cselekvéseket, ahol az ember egészen jól tudja, mi lenne a jó, mégis a rosszat

- 29 -
 cselekszi.
Harmadik vitapartnerként beáll Szent Ágoston, és azt mondja, mindez nem így van. Én
ismerem a jót, tudom a jót, és mégis a rosszat cselekszem. Mert ilyen az emberi
lélek. Mert ez nem egy tudás vagy ismeret kérdése, tehát a tolvaj nem azért
lop, mert nem ismeri a jót, és nem tudja, hogy nem szabad lopni - nagyon is jól
tudja -, hanem mert lopni akar. Ezt először Szent Ágoston mondta ki, de neki
van egy nagy segítsége, nevezetesen maga az Ördög. És azt mondja, hogy
tudom a jót, de a rosszat cselekszem, ez a sátáni megkísértés eredménye. A
Sátán visz el engem ebbe az irányba, hogy a jó ismeretében is rosszat
cselekedjem. Itt tart a vita, az évezredes vita, amikor színre lép a már említett
Spinoza, az újkori filozófus, aki abszolút determinista. Aki azt tanítja, hogy az
ember ugyanúgy a természet törvényei alá tartozik, mint egy kaktusz vagy mint
egy sündisznó. És ahogy egy kaktusz és sündisznó egy determinált lény, akit
törvények determinálnak arra - a természeti törvények -, hogy úgy viselkedjen,
ahogy viselkedik, ugyanúgy az ember sem független a törvényektől, az ember
egy ugyanilyen determinált lény. De mégis van szabadságtudata. És erre írja
Spinoza, hogy a szabadság egy illúzió, egy hamis tudat. A szabadságnak az
illúziója abból keletkezik, hogy olyan bonyolult egy ember életét meghatározó
determinált rendszer, amit nem lehet áttekinteni. Azaz nem ismeri az őt
determináló erőket, és ez a hiány hozza létre a szabadság illúzióját, hogy én
szabadon cselekszem stb.
Es innen már csak egy lépés, mikor Sigmund Freud még tovább fűzi ezt az évezredes
vitát az emberi szabadság determináltságáról, és azt mondja, Spinozának
teljesen igaza van. Az ember egy determinált lény, és ő meg is mondja, miért
van ez a szabadságillúzió. Valóban azért, amit Spinoza mond, mert nem ismeri
az őt determináló erőket, csak ehhez hozzáteszi még Freud, hogy azért nem
ismeri, mert azok nagy része nem tudatos, hanem tudattalan. És a tudattalan
determinációk, azok hatnak, és befolyásolják az ember viselkedését, de mert
nem tud róluk, az, az illúziója, hogy ő szabad, és szabadon cselekszik.
Ez egy nagyon nehéz probléma valóban, hiszen vannak olyan tudományok, melyek
kénytelenek a szabadságot feltételezni. Ilyen például a büntetőjog. Ha ugyanis
azt mondom, hogy az ember egy totálisan determinált lény, tehát a zsebtolvaj
és a rablógyilkos is, akkor mi történik a bűnösség és a felelősség fogalmával?
Hát hogy lehet őt bűnössé nyilvánítani? Hogy lehet a bűnösség fogalmát
ráhúzni? Úgyhogy a jog - minden pszichológiai érvelés ellenére - kénytelen egy
lépést visszalépni, és körülbelül azt az álláspontot képviselni, hogy az ember
szabadsága kiterjedt a cselekvés és nem cselekvés körére. De csak ennyi. Tehát
nem az elhatározáson és a szabad akaraton múlik, hogy én rablógyilkos leszek
vagy apostol - ekkora szabadságom nincs még a jog szerint sem -, de a
cselekvés és a nem-cselekvés szabadságom megvan, azaz van szabadságom
arra, hogy eldöntsem: lopok, vagy nem lopok. Cselekszem, vagy nem
cselekszem. Ütök, vagy nem ütök, szúrok, vagy nem szúrok. Tehát a cselekvés
nem-cselekvésre korlátozza ezt a nagyon labilis szabadságfogalmat.
A dolog lényegét még szeretném másképp megfogni - a gének, a csillagok, egyéb
determinációs lehetőségek és az emberi szabadság összefüggésének az
oldaláról. Nehéz ügy. Nincs az a jós, asztrológus, tenyérjós, akihez bárki
betenné a lábát, ha tudná, hogy amit a jós mond, az mind beteljesedik. A jóslás
lélektana, hogy az emberek mégis elmennek asztrológushoz, jósnőhöz stb., az
abból ered, hogy nem hiszik el teljesen, amit mond. Csak egy lehetőség, ami
kicsit könnyíti és szépíti az életet. Nem hiszi el száz százalékosan, de lehet.
Vagyis a jóslás ereje abban van, hogy senki nem hiszi el teljesen, csak egy
kicsit. Ez a "kicsit", ez segít élni. Nem igaz, hogy az emberek a jövőjüket akarják
tudni. Nem igaz, hogy tudni akarják, milyen betegségeik lesznek, hogy mibe
fognak meghalni stb. Az ember valamit akar tudni a jövőjéről, annak is lehetőleg
a szebbik részéről, de mindig ott van egy "ha". Ez a dolog egyik része. A másik
része a következő.
Volt egy érdekes pszichológus, Harris, aki foglalkozott ezekkel a dolgokkal, és vele
történt a következő eset: New Yorkban rendelt, nagyon hideg tél volt, és jött
 egy nőbeteg bundában. Nagyon tanácstalanul megállt a rendelőben, hogy hova
tegye a bundáját. Mondta Harris, hogy dobja a díványra.
- Nem, nem - mondta a nő - felsőruhát nem teszünk kárpitozott bútorra.
- Miért? - kérdezte tőle Harris.
- Hát ez evidens, anyám is így nevelt, felsőruhát nem teszünk kárpitozott bútorra.
- Megtenné, hogy megkérdezi erről a mamáját?
- Igen.
Jött a nő legközelebb, és mondta, hogy igazat mondott, az anyja is megmondta, hogy
felsőruházatot kárpitozott bútorra soha nem teszünk, csak fémfogasra vagy
fafogasra.
- Es mivel indokolta a mama ezt?
- Semmivel, ő is így tanulta a mamájától.
- Él a nagymama?
- Él.
- Tegye már meg, hogy megkérdezi a nagymamát, hogy miért. Elmegy a nő,
megkérdezi.
- Igen, unokám, soha nem tesszük a felsőruhát kárpitozott bútorra, csak fém fogasra
vagy fafogasra.
- Miért nem, nagymama?
- Ez evidens, kis unokám, azért, mert... Jaj, hát tudod, ez honnan származik? Amikor én
gyerek voltam, anyukám megengedte, hogy a szomszédban lakó
cigánygyerekekkel barátkozzunk, azzal a feltétellel, hogy vigyázzunk, hogy a
felsőruhákat ne tegyék kárpitozott bútorra, mert abba belemegy a tetű, hanem
mindig fabútorra vagy fogasra tegyék.
Azt mondja Harris, hogy ez minden családban így van. Hogy vannak a család
múltjában történések, események, amelyek ritualizálódnak az évek folyamán,
valaha volt valami értelmük, ma már semmi értelmük sincsen, de lett belőlük
egy értelmetlen rítus. Harmatos ifjúságomban egyszer nagyon megdöbbentem:
udvaroltam egy lánynak, és egyszer azt mondtam neki, összeütök egy rántottát,
te vágj addig kenyeret. Azt mondta, hogy az a férfi dolga. Mi van? Ő így szokta
meg otthon, hogy ez a férfi dolga - mondta teljes meggyőződéssel.
Szóval Harris azt vette észre, hogy az emberi viselkedésekben olyan mechanizmusok
vannak, amiket aztán mechanikusan utánoznak, újra meg újra meg újra
megismételnek az emberek életükben. Elkezdte ezt a problémát
pszichológiailag vizsgálni. Hol vannak azok a kritikus életszakaszok, ahol nyitott
az ember lelke arra, hogy beépüljenek ilyen mechanikus viselkedési sémák,
amiket aztán egy életen át ismételget.
Az első ilyen kor a bölcsődés kor, a kisgyermekkor. Ebben az életkorban berögzülhet a
gyerekbe sokféle séma. Ha lelkileg rendben van, akkor kiegyensúlyozott, de ha
valami megbontja a lelki nyugalmát, akkor a földhöz veri magát, üvölt, mint a
sakál, tombol, szétrúgja maga körül a világot, tehát szélsőségesen agresszív
lesz, vagy pedig szorongó lesz, mint egy sarokba szorított, nyüszítő kis állat.
Mert a szélsőséges szorongást és szélsőséges agresszivitást a gyerek kiskorában
gyakorolja be, és mechanikusan ismételgetheti haláláig. Én ismerek egy olyan -
egyébként normális - pasast, aki otthon, ha valami nem úgy történik, ahogy ő
azt elképzeli, olyan üvöltésbe csap, hogy az ember nem érti. Ne nagy dolgokra
tessék gondolni. "Egész nap dolgozom, és annyit nem kaphatok meg, hogy az
újságot a rádióra készítsd nekem, Matild?" - őrjöng. Tehát valami megbillent, és
ő rögtön elmegy a szélsőséges agresszivitás irányába. Vagy szélsőségesen
szorong, és némán bünteti magát, mint egy hároméves dacos kisgyerek. És ezt
végigviheti az egész életén. Ezek a mechanizmusok bizony nem hagyják
szabadon az embert, hanem kényszerként jelentkeznek a viselkedésében.
A második ilyen életkor, amikor hajlamos az ember ilyen mechanizmusokat beépíteni
a viselkedésébe, a kisiskolás kor. Harris azt mondja, hogy többféle típusú
gyerek van. Van a nyílt, érdeklődő gyerek. Ez a gyerek stabil, aki bízik a
környezetében. Szívesen vesz fel információkat a világból, szeret tanulni,
minden érdekli. Van benne egy biztonság az ő és a világ kapcsolatát illetően.
Erre szoktam idézni annak a Nobel-díjas fizikusnak a szavait, aki azt mondta a

- 31 -
 Nobel-díj bizottság előtt, hogy: "Hölgyeim és Uraim, azért állok én itt most Önök
előtt, mert egész életemben úgy éltem, mint egy iskolakerülő nyolcéves gyerek
egy tavaszi délelőttön. Lógtam, ide mentem, oda mentem, minden érdekelt,
ami a szemem elé került, és mindennel játszani kezdtem. Most már huszonnyolc
éve atomokkal játszom, és nagyon boldog ember vagyok."
És igazat mondott! Látjuk a tudósnak, a kreatív embernek ezt az infantilis nyitottságát
a világ felé.
Ebben a korban, ebben a kisiskolás korban kialakul egy második típus, ezt úgy hívják,
a lavírozó gyerek. A lavírozó gyerek is elég stabil ahhoz, hogy fölvállalja önmaga
igényeit, hogy mit szeretne a világban. Tehát nem a várakozás álláspontján
van, hanem önmaga igényei érdekében megtanul nagyon ügyesen lavírozni a
különböző elvárások és a felnőttek között. És a végén eléri, hogy az ő igényei
szerint alakuljanak a dolgok, de egy ilyen lavírozó technikával.
A harmadik típusú gyerek a Benjaminka. Benjaminkának nevezik azt a típust az
amerikai irodalomban, akinek az a legfontosabb szempontja, hogy megfeleljen
minden elvárásnak, amit vele szemben a felnőttek - apa, anya, nagymama,
nagynéni, idősebb testvér, tanító néni, később főnök - támasztanak. Az
elvárásoknak való megfelelés a legfontosabb motívum, a legnagyobb tragédia
pedig, hogyha megharagszanak rá, ha nem tud megfelelni az elvárásoknak.
Gyerekkorában ő az, aki cirkuszt csinál. Nem megy be az iskolába, mert a
memoriterből még nem tanult meg másfél sort. És annyira hajtja ez a
megfelelni akarás mindenkinek, hogy lassan már nem tudja, hogy mi az ő saját
igénye. Elvész a megfelelések kiszolgálásában, elveszti saját magát és saját
igényeit.
A negyedik típusú gyereket az egyszerűség kedvéért úgy nevezi, hogy a kis fasiszta. A
kis fasiszta arról nevezetes, hogy a destrukció okoz neki örömet. A szemben
állás, a nemet mondás és a pusztítás. Ő az a gyerek, akit kivisznek a Balaton
partjára, gondosan végigsétál a strandolókon, és belelép a többi gyerek
homokvárába. És boldog, hogy tönkretehet bármit. Felnőtt korában ő az, aki
mindig furkálódik, rivalizál, igyekszik a másik munkáját, találmányát, ötletét
tönkretenni, bebizonyítani róla, hogy marhaság. És ezeket az attitűdöket megint
csak kisiskolás korban gyakorolják be, és vihetik magukkal életfogytig.
Harris talált egy harmadik korszakot is, a serdülőkor végén, a felnőtté válás küszöbén.
Itt még két viselkedési formát lehet begyakorolni. Az egyiket úgy hívja, hogy
karitatív, segítő, gondoskodó attitűd, a másikat pedig, hogy moralizáló attitűd. A
kétfajta attitűd abban különbözik egymástól, hogy ha a moralizáló szembe kerül
egy problémával, akkor rögtön erkölcsi tanító lesz belőle, míg a gondoskodó
rögtön valami segítségen töri magát.
Amikor egy gyerek hazamegy az iskolából, és elmondja, hogy rosszul áll matekból, és
lehet, hogy meg fog bukni, akkor a moralizáló anya reakciója az, hogy "tudtam,
hogy ez lesz a vége, hányszor mondtam, hogy tanulj rendesen és tessék, most
itt van..." A gondoskodó szülő azt mondja, hogy: "ez nagyon-nagyon nagy baj,
de talán van megoldás, mondjuk fogadunk egy korrepetitort, és talán még ki
tudod javítani". Ezt a két attitűdöt is be lehet gyakorolni. Az ember vagy
moralizálva reagál dolgokra, vagy ezzel a gondoskodó attitűddel. Ezek is
mechanizmusok. Ezeket gondolkodás nélkül különböző szituációk váltják ki az
emberből, és egyben determinálják a viselkedését.
Harris azt mondja, hogy az a felnőtt ember, aki ezeket a mechanikus folyamatokat
számba veszi vagy észreveszi, az felteszi a kérdést, van-e értelmük ezeknek a
reakcióknak, vagy ki kell iktatnunk őket. És ezt egyénileg vagy pszichoterápiás
segítséggel véghez viheti. És akinek egy ilyen belső revízió nem zökkenti át az
életét, az szerinte nem felnőtt, hanem infantilis, akit a mechanikus reakciói
rángatnak ide-oda.
Harris szerint a férfi-nő kapcsolatok, így a házasságok nagy része is emiatt megy
tönkre, hogy az emberek nem kommunikálnak azonos szinten. Mondok erre egy
példát. Hazamegy a férj, és azt mondja a feleségének: "Ildikó, nagyon rossz
napom volt, annyi méreg ért, de a legnagyobb, képzeld, elhagytam az autó
kulcsait, a kocsi most is ott áll a parkolóban, nem tudtam vele hazajönni." A
 moralizáló feleség azt mondja erre: "Mert olyan rendetlen vagy, hogy az
rettenetes, itthon is mindent szanaszét hagysz, nem csoda, hogy elhagytad a
kocsi kulcsait is." Míg a gondoskodó feleség pedig azt mondja: "Szegény
drágám, van pótkulcsod, majd másoltatunk másikat, megoldjuk, nyugodj meg."
Egy ilyen párnál, ahol a férj így beszél, a moralizáló feleség pedig úgy, mikor lesz
azonos szintű a kommunikáció? Soha! Ezek a beszélgetések csak monológok
lesznek. Ezekből a beszélgetésekből párbeszédek, vagyis valódi kommunikáció
soha nem fog kialakulni. Harris azt mondja, lehet, hogy itt kellene elkezdeni a
pszichoterápiákat, vagyis megtanítani az embereket azonos szinten
kommunikálni. Mert így van remény arra, hogy párbeszédek alakuljanak ki - ez
gyerekre és szülőre egyaránt vonatkozik -, és nem monológok.
Mesélnék egy másik példát, amikor az emberek nem azonos szinten kommunikálnak
egymással. Van egy barátom, jó nevű tudósember, aki meghívott vacsorára. "Mi
legyen a vacsora?" Mondtam: rakott krumpli. Hazafelé fölmentem hozzá a
laborjába, ahol elbeszélgettünk komoly, férfias, tudományos dolgokról. Hazafelé
már arról is beszélgettünk, hogy milyen éhesek vagyunk, és milyen jó, hogy
rakott krumpli lesz.
Megérkeztünk. Az előszobában - nem is értettem, hogy min - összeveszett a
feleségével, de olyan gyorsan, hogy már csak azt észleltem döbbenten, hogy
ordítoznak egymással. Aztán elszégyellték magukat előttem. Ezután bementünk
vacsorázni, tálalták a rakott krumplit, és az én haverom összeszorított szájjal
mondta: "Köszönöm, nem kérek". A feleség még próbálta kérlelni, hogy
legalább kóstolja meg. "Nem lehet megérteni, hogy nem vagyok éhes?" Aztán
mindenki evett, de a férj nem, sőt, ettől olyan pipa lett, hogy mindenki eszik,
csak ő nem, hogy aztán már nem is lehetett szólni hozzá. Én elnéztem ezt a
pasast, aki nekem jó barátom, minden komoly dologról - mondjuk a tudományos
kutatás nehézségeiről - el lehet vele beszélgetni felnőtt ember módjára. De
ahogy hazaért, lesüllyedt egy hároméves, dacos gyerek szintjére, aki azzal
bünteti a feleségét, hogy ő nem eszik.
Tehát nem egyenletes szinten kommunikálnak az emberek, meg kell tehát keresni azt
a területet a pszichoterápiás szempontból, ahol ki lehet alakítani egy egyenletes
szintű kommunikációt. Sokszor van az, hogy a férfiak - persze a nők is - a
házasságban infantilizálódnak, kommunikációs szintjük megy lefelé, és
elgyerekesednek. Ami nem baj, ha a feleség veszi a lapot, és ebből kialakulhat
egy közös játék. Például a pasas - mondjuk egyetemi tanár - lefekvéskor azt
mondja a feleségének: "takard be a medvét!" Ha a feleség erre azt mondja: "mit
hülyéskedsz?", az nem jön össze, de ha azt mondja: "mindjárt hozom, macikám,
a takaródat", akkor ebből kialakul egy infantilis játék, és ők ettől még komolyan
is el tudnak beszélgetni bármiről. Végső soron játszanak egy jót. Arról van szó,
hogy ráhangolódnak-e egymásra kommunikatív szinten, vagy nem. De ha nem
hangolódnak egymásra, akkor az a kapcsolatot előbb vagy utóbb meg fogja
ölni, formálissá teszi, és megszűnik a közös élményvilág.
Vagyis én azt gondolom, hogy szabad akarat van, szabad cselekvés nincs. A szabad
cselekvés korlátozott a realitások és!! a belső lehetőségek által, de
pszichoterápiában megnövelhető az ember belső szabadsága, és bár akkor sem
lesz korlátlan, ám jelentősen megnövekedhet. Mert van egy csomó belső
mumus, hogy jaj, mi lesz, ha ezt mondom vagy azt teszem. Általában semmi
nem lesz, éppen ezért, ha ezektől megszabadul az ember, jelentős mértékben
jobban érezheti magát a világban, és őszintébben élhet.
Nagyon nehéz a változás, legnehezebb azonban az embernek az önmaga
megváltoztatása. Jung terminológiájával kifejezve magam, azt kell mondjam,
hogy az emberi pszichikum a személyiségnek és a karakternek egy mélyebb
lényegéből áll: nevezzük selfnek. Es e köré épül egy persona, egy személyiség,
amely körülveszi az énjének a legbelső magját, és ez szűrőként kezd működni.
Minden hatás, ami a külvilágból jön, átmegy ezen a personán - amiben sok
ítélet, előítélet, mechanikus dolog stb. van -, és eljut a belső maghoz. És
minden, amit az ember akar, csinál, az is átmegy ezen a personán - és így jut el
a külvilághoz. A personán lehet változtatni, a belső magon nem. A legmélyebb

- 33 -
 lényegen, a karaktervonásokon, a személyiségen, a belső kemény magon nem
lehet változtatni. Mondhatni, az alap nem változik. Minden pszichoterápia a
personá-val dolgozik. A belső magra ráépült, a környezeti hatásra kialakult
personát próbálja megváltoztatni, és ez nagyon sok esetben sikerrel is jár.
Az is nagy kérdés, hogy az ember jóban van-e önmagával, a belső énjével, vagy sem?
Szereti-e önmagát ebben a mélységben, az "én" igazi valóságát szereti-e, vagy
sem? Ezt sokkal szuggesztívebben fogalmazza meg Arthur Miller. A bűnbeesés
után című darabjában a főszereplő nő, egy reggel, mikor felébred, így szól a
szeretőjéhez:
Te, én olyan retteneteset álmodtam az éjjel. Képzeld, álmomban szültem egy
hülyegyereket. És tudtam, hogy ez rettenetes, hogy ezt nem lehet kibírni, hogy
ebbe bele kell dögleni. Kibírhatatlan, hogy nekem egy ilyen hülyegyerekem
legyen. És akkor arra gondoltam, hogy ha meg tudnám csókolni, akkor talán
minden könnyebb lenne, talán meg tudnám szeretni. És akkor fölé hajoltam
ennek a hülyén vigyorgó, nyálas arcnak, a gyerekemnek, és megcsókoltam. És
ekkor minden teher lement rólam. És tudod, azt hiszem, így vagyunk a saját
életünkkel is.
Igen. Néha kicsit formátlanra alakítjuk magunkat és az életünket, nem olyanra, mint
amilyenre szeretnénk, ami megfelelne az ideáljainknak, de mégsem tehetünk
mást - mivel ez az egyetlen életünk -, minthogy szeretni kell. Szeretni kell
önmagunkat. A világgal akkor lehet különbékét kötni - mondjuk egy
pszichoterápiában -, ha az ember kibékül önmagával, és fölvállalja, hogy ő ilyen.
Amíg az ember nem békél meg önmagával, addig azt sem fogja elhinni, hogy
más ember szereti, szeretheti őt, mert ő sem szereti önmagát.

A kötet szerzői:

Feldmár András
Kanadában élő pszichológus, 35 éve dolgozik pszichoterapeutaként.
Egyénekkel, párokkal, családokkal és csoportokkal foglalkozik. Az utóbbi időben egyre
többet tanít - pszichológusokat, pszichiátereket és más képzettségű
pszichoterapeutákat.
Nagy sikerű könyve a Tudatállapotok szivárványa. Új könyve most jelent meg
Budapesten, Apró részletekben címmel.

Dr. Popper Péter

Egyetemi tanár, eredetileg klinikai pszichológus, a Semmelweis Orvostudományi
Egyetem Orvospszichológiai Csoportjának vezetője volt. Élt Indiában, három
évig tanított Izraelben a Bar Ilan egyetemen. Érdeklődése egyre inkább a
valláspszichológia felé fordult. Jelenleg az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem
tanára, A Tan Kapuja Buddhista Főiskola és a Színház- és Filmművészeti
Egyetem megbízott előadója. A vallásos és művészeti hatás lélektanával
foglalkozik.

Dr. Ranschburg Jenő

Főiskolai tanár, klinikai gyermekpszichológus. 1977-ig az ELTE Pszichológiai Tanszékén
tanít, majd 1996-ig az MTA Pszichológiai Intézete Fejlődéslélektani Osztályának
tudományos osztályvezetője. 1975-80 között a Magyar Pszichológiai Társaság
főtitkára. Oktatóként, kutatóként és gyakorló klinikusként is évtizedek óta a
fejlődéslélektan, illetve a gyermek-pszichopatológia területén dolgozik. 1987-
ben tanulmányútja alkalmával, a tokiói, az oszakai és a kiotói egyetemeken
tartott előadásokat. Számos tanulmány és könyv szerzője, melyek közül a
Félelem, harag, agresszió több külföldi kiadásban is megjelent. A világ
megismerése óvodáskorban című könyvét 2004-ben adták ki japán nyelven.
2001 óta a Szolnoki Főiskola tanára.
- 35 -